← Table of contents
Magyar titkok

XIX. Anya és gyermeke.

Reading edition

Azon nevelőintézetbe érkezvén, hol Rózsát hagyám, kettős meglepetésben részesülék, melyek annyival inkább csodálkozásra birtak, mivel egyiket sem vártam. Rózsa ugyanis, azon rendkívül rövid időhöz képest, melyet ott eltölte, annyira megváltozottnak látszék, hogy alig ismerhettem rá. Tartása nemesb vala, beszéde finomabb s egész magaviselete csaknem oly kevéssé hasonlíta a korábbihoz, mint ruházata, mely szinte nagy mértékben szolgált segélyül kedvező átváltozásához. Még inkább meglepettem azonban Börger Lenke látása által, ki, mit eddig még nem tudék, franczia nyelvre tanítá a növendékeket és Rózsával barátságot kötött, mi fogékony keblű fiatal leányoknál rendesen sokkal gyorsabban szokott kifejleni, mint férfiaknál, ámbár mind a mellett nem ritkán szilárdabb is szokott lenni, főkép, ha szerelem, vagy kölcsönös féltékenység nem háborgatja meghitt viszonyukat, mert ez azon egy, mely a legszentebb női barátság kötelékeit is széttépi.

– Kisasszony itt? – szólék palástolatlan csodálkozás hangján Lenkéhez.

– Barátnőmnél! – felele ő nyájasan s egyszersmind kérdő tekintetet vetve Rózsára.

– Pártfogóm, – szóla ez vidámul s előmbe futott, – kiről már oly sokat szólottam.

– Örvendek, uram, ön szép tettet követe el, midőn Rózsát az emberi társaságnak ismét visszaadá, melynek bizonyosan diszére fog válni.

– Főkép ön baráti vezérlete mellett.

– Úgy van, Lenkétől fél óra alatt többet tanulok, mint az intézetben napok alatt. Önre azonban neheztelnem kellene.

– És ugyan miért?

– Mert most látogat meg először, már azt gondolám, hogy egészen megfeledkezett rólam és ez engem rendkívül elbusított.

– Igen panaszkodott Rózsa.

– Pedig nem volt oka, mert ki egyszer látta őt, az nem fog róla többé megfeledkezni. Egyébiránt igen el valék foglalva s oly eseményeken menék keresztül, melyek könnyen örökös elmaradásomat is okozhatták volna.

– Szent isten!

– Talán betegség? –

– Hosszú lenne azt most elmondanom. Némileg Lenke kisasszony is okozá hosszasb elmaradásomat és bajaimat.

– Hogyan?

– Én?

– Igen. Vagy nem emlékszik ön már a tegnapi eseményre?

– Nem értem önt.

– Azon kerti jelenetre, mely –

– Ön tudja?

– Szemtanuja valék.

– Oh, szóljon kérem, mi történt?

– A párbaj véghezment.

– Párbaj? Mi az?

– Az istenért, Dalmer?

– Vér folyt!

– Dalmer?

– Él és egészséges.

– Hála istennek!

– Ne örvendjen, kisasszony, mert ábrándjait kiméletlenül el kell oszlatnom.

– Mit kell hallanom?

– Dalmer orozva lőtt Pándy Elekre.

– Az lehetetlen! Nem hihetem.

– Mindent el fog ön hinni, szép kisasszony s áldani fogja azon kezeket, melyek szemeiről a szenvedély fátyolát föl fogják lebbenteni.

– És Pándy?

– Veszélyen kívül van és sebe nem fáj, mert önért vérzik.

– Uram –

– Bocsánat, mindent tudok és ön bizonyosan köszönni fogja kiméletlenségemet, mely önnek most fájdalmat okoz.

– Az istenért, Lenke, elhalványulsz!

– Semmi – csak fejem szédült kissé.

– Kisasszony, kérésem van önhöz.

– Szóljon!

– Rózsát valahová vezetem most, hol sorsa végkép el fog határoztatni.

– Az én sorsom?

– Igen. Kérem kisasszony, legyen szives bennünket oda követni.

– Én – uram –

– Igen, mert ott ön jövendője is el fog határoztatni.

– Nem értem önt.

– Meg fog érteni.

– De anyám tudta nélkül –

– Hiszen barátnéja kiséretében fog ön velem jönni.

– Hová?

– Dongai grófnőhöz.

– Nem ismerem őt.

– Ő sem ismeri önt, de az nem tesz semmit, ha tisztán óhajtja ön az igazságot látni, úgy követni fog bennünket.

– Ám legyen!

– Rózsa, menjünk!

A két hajadon tüstént fölkészült, bérkocsiba ültünk s kevés pillanat mulva Dongai grófnő szállása előtt állapodtunk meg. A szép özvegy honn volt s az előszobában a szolgától hallám, hogy ő nagysága várakozik rám. Tehát csakugyan megtartotta szavát, gondolám és a két fiatal hölgyet a grófnő látogató termébe vezetém.

– Nem egyedül jövök, – mondám a szokott rövid üdvözlet után, – tolakodásomért kellemes meglepetéssel akarám nagysádat kármentesíteni.

A grófnő félig fölemelkedék kényelmes karszékéből s nem minden zavarodás nélkül szóla:

– Szabad tudnom –

– Hogy kicsoda e két fiatal kisasszony? Oh, mindenesetre, sőt azt hiszem, hogy az egyiknek kilétét már gyanítni is méltóztatik nagysád.

– Uram –

– Nem? Tehát világosan szólok. Én nagysádot most a legnagyobb örömben részesítendem, mit asszony érezhet.

E szók után Rózsa kezét megfogám, közelebb vezetém a grófnőhöz és ünnepélyes hangon szólék:

– Nagyságos asszonyom, szerencsém van önnek e hölgyben rég elveszett leányát, Dongai Ida kisasszonyt bemutatnom.

– Igen, igen, e név ismeretes előttem – kiálta indulatosan Rózsa, vagy most már Ida és anyja lábaihoz borult, ki halálsápadtan ugrék föl, de azonnal ismét erőtlenül székére hanyatlott.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings