IX. Ármány és gyöngeség.

Nem tagadhatom, hogy nem legkellemesb érzelmek közt maradék egyedül, mert a nő gyors változása gyanut ébreszte keblemben, melyet nem tudtam hirtelen és biztosan meghatározni vagy megfejteni. A női kebel titkos rejtekeibe vezető ösvényt egy halandó sem födözte még föl, s így nem merém meghatározni, mit és mennyit hihetek e nőnek, ki oly sokáig élt e ravasz férfi társaságában, hogy könnyen a romlottság ocsmány tömkelegébe juthatott. Szenvedése, indulatrohama és könyűi mellette viaskodtak ugyan, de hol a halandó, ki biztosan meghatározni merné, hogy hol szünik meg a tettetés éjszakája, és hol veszi kezdetét a valónak fényes nappala?

Hátha e nő csak kelepczébe akart juttatni, s most ellenem bőszíti férjét és bűntársait, s ezek rám rohannak, és áldozatul esem dühös boszúvágyuknak, egyedül és védtelenül? Bohóság, gondolám, növekedő aggályomat erőszakosan megnyugtatni törekedve, hiszen csak három lépésnyire van tőlem a folyosó ajtaja; egyetlen ugrás, és én emberek közt vagyok, népes vendégfogadóban, hol egyetlen kiáltásomra ötven kéz leend kész segítségemre!

Gondolataim rögtön más irányt nyerének, mert Eszter a harmadik szoba ajtaján lassan kopogtatott, és egészen nyugodtan e két szót hallatá:

– Hamar, édesem!

E szókra az ajtó azonnal megnyilt, s férfi lépései hangzottak a mellékszobában. Szivem erősen dobogott.

– Maradjunk itt, – szóla ismét Eszter.

– Mi baj? – kérdé kedvetlen férfihang.

E hang Dalmer báróé vala.

– Szólnom kell veled.

– Csak hamar.

– Férjem, te sokszor legszentebb esküvel erősítéd, hogy engem szeretsz.

– Mikép jut ez most eszedbe?

– Hogy egyedül csak engem szeretsz.

– Igen, igen, de mire való ez most?

– Ez igen fontos.

– Tréfálsz, vagy boszantani akarsz.

– Esküszöm, hogy ez életem legkomolyabb pillanata!

– Nem értelek.

– Én neked mindenemet föláldoztam.

– Sajnálod?

– Nem, de ha okot adnál, hogy tettemet sajnálnom kelljen –

– Eh, halaszd jobb időre e leczkét, barátim várakoznak.

– Én hitvesed vagyok, várjanak.

– Asszony, én meg nem foghatlak, ily hangulatban még soha nem láttalak.

– Én sem éreztem még ily kínt!

– Ah, talán csak épen féltékeny vagy? Ez rám nézve igen hízelgő ugyan, de mégis kissé alkalmatlan. Halaszszuk e nagyon polgárias bűzű társalgást máskorra.

– Most kell meghallgatnod.

– Ám legyen tehát, de csak röviden, mert barátimmal még sokat kell végeznem.

– Én téged szeretlek –

– Oh, hiszen nem kétlem.

– Engedj szólanom.

– Hallgatok.

– E szerelemért mindenről lemondék, mi az embereket egymáshoz csatolja e világban. Nekem nincsenek szüléim, nincsenek barátaim, nincs világom, te vagy mindenem; s ha téged elvesztlek, úgy csak az öngyilkosság nemei közt lehet választanom.

– De ugyan honnan e sötét ábrándok? Rossz álmaid voltak, vagy unalom zavarta meg szép kis fejedet, édes angyalom?

– Ne tovább, ne e hangon, mely elmémet egészen szivem parancsa alá igázta.

– S te ezért neheztelsz?

– Szólj, mily viszonyban állasz Dongai grófnővel?

– Ismét ezen üres agyrém!

– Szólj világosan!

– Hányszor mondám már? Jószágait akarom megvenni.

– Igen?

– Úgy van.

– De – kezével együtt, nemde?

– Mily bohóság!

– Mentsd magadat.

– Gyermekem, te valóban beteg vagy, orvosért küldjek?

– Nem fogsz ily könnyen kezeimből kisiklani, áruló!

– Eszter!

– Vagy talán Börger Lenkétől is jószágokat akarsz vásárlani?

– Ördög!

– Vagy nem ma reggel alkudoztál vele nyári lakásának kerti lugasában?

– Ugyan –

– És épen a jószág iránti alku miatt kelle párbajba keveredned.

– Asszony, ne ingerelj!

– Mentsd magadat.

– Eszter, a pokol leghazugabb ördöge szállotta meg lelkedet, vagy őrjöngesz?

– Ez nem mentség.

– Feledted-e, hogy Börgerék családja egyik legszerencsétlenebb hitelezője volt Móricznak?

– Hah! Szólj, szólj!

– Ki akarám velök ezen ügyet egyenlíteni, s egy dühös bolond, alkalmasint a leány szeretője, véletlenül találkozott velem, s mielőtt még szólhatnék, oly durva kifakadásokkal rohant meg, hogy kénytelen valék őt párbajra szólítani. Ez minden.

– Oh, ha szavaidnak hihetnék!

– Hazudtak-e valaha ajkaim? Hiszen csókjaid minden földi szenytől megtisztíták azokat. Kit te szeretsz, az nem lehet bűnös!

– Férjem, folytasd, beszélj sokat e kedves hangon, hogy föllázadt szivem ismét édes nyugalomba merülhessen. Beszélj!

– Majd máskor, édesem, most barátaim várakoznak.

– Ismét azok!

– Ej, hiszen azoktól talán csak nem féltesz, angyalom?

– Nem? Én a levegőtől is féltelek, mely szép szemeidet csókolja.

– Kedves gyermek!

– De Dongainé –

– Eh, hagyjuk őt. Tekints tükrödbe, és meg fogsz győződni, hogy e tekintetben egyetlen szóval sem kell magamat mentegetnem. De szólj, ki mérgezé meg szivedet a gyanu mérges fulánkjával?

Eszter hallgatott.

– Szólj, különben nekem kell majd hinnem, hogy másnak arczképe szorítá ki szívedből az enyimet, és –

– Nem, nem, ezt nem szabad hinned.

– Tehát szólj nyiltan.

– De –

– Mégis kétkedel?

– Még más is nehezíti keblemet.

– Tehát szólj, mondj meg mindent, hogy egyszerre tiporhassam el a rágalom kigyójának fejét, mely szerelmünk boldogságát meg akará mérgezni. Szólj minden tartózkodás nélkül.

Most elsorolá Eszter mind azt, mit neki férjéről mondék, de oly ingatag hangon, s oly félreismerhetlen jeleivel az engesztelődésnek, hogy világosan érezhetém: mily varázshatalma van a szerelemnek az eltévedt szív fölött. Az első vádat csak hiúsága egyedül is képes vala eloszlatni, mihelyt Dalmer szépségét s a tükröt említé; a másik pedig azon puszta állításnak engede, hogy a párviadalt pénzügyek elintézése idézte elő. Ezen utóbbi azonban legalább valószinűséggel bírt, s ha meggondolám, hogy a vízben fuldokló még a legparányibb fűszál után is kapkod, Eszter állapotát pedig jelenleg minden túlzás nélkül ahhoz lehete hasonlítani, úgy valóban nem merém őt vádolni könnyenhivősége miatt; főkép, miután még az is járult ehhez, hogy ellenem már korábban hatalmas gyanut gerjeszte keblében Dalmer, melyet előadásom csak elaltatott, a szerelem szózata ellenben ismét fölébresztett. Valóban, gyakran játékszerré törpíti a gyönge női szívet a szilárd férfiakarat, s én azt hiszem, hogy e gyöngeség soha nem válhatik gyalázatára a nőnek, hanem erejével visszaélése csak az erős férfi homlokára süti a gyávaság undok bélyegét, ki nem irtózik poklot teremteni ott, hol mennyben kéjeleghetne, ha a női szent bizalmat visszaéléssel nem fertőztetné meg!

Eszter sokáig beszélt, de pillanatról pillanatra szelidülő hangon, s utoljára nyájas csevegéshez hasonlítának inkább szavai, mint keserű szemrehányásokhoz, s én csaknem bánni kezdém, hogy kisérletemmel nyugalmát megháborítám, sőt talán ügyemet is koczkáztatám, melyet eddigi útamon biztosb sikerrel mozdíthattam volna elő. Egyedül azt hívém mégis vígasztalónak, hogy Dalmer szállását megtudám, s ennélfogva új szállásának megtudását is reményelhetém; mert erősen föltevém magamban, hogy a következő éjjel álöltözetben személyesen fogok a vendégfogadó előtt Bertókommal őrködni, és így csakugyan nem szalasztom el többé körmeim közül a gaz kalandort, és bűneinek bármely úton határt tűzök. Belső szózat többször sugallá ezek hirtelen átgondolása után, hogy most már jobb lesz távoznom, mert egyedül úgysem léphetek föl sikerrel a gaz czimboraság ellen, sőt pillanatra azon gondolat is elfoglalá figyelmemet, hogy most talán zajt kellene a vendégfogadóban ütnöm, és az egész szép társaságot elfogatnom; azonban, ismervén viszonyainkat, csakhamar meggyőződém, mikép zajt csinálhatok ugyan, mert hiszen én is magyar vagyok; de ugyan ki fogna majd tekintélytelen szavamnak engedni, és puszta parancsomra egész finom társaságot elfogni? Vagy rendőrségért fussak? Ez czélszerűnek látszott ugyan, de szorosb vizsgálat után azt hivém, hogy erre nincs még szükségem, mert az elfogatást, tudván ezentúl Dalmer szállását, minden pillanatban eszközölhetem; most azonban még nem jutottak felfödözéseim azon pontra, hogy ezt az egésznek koczkáztatása nélkül tenni merhettem volna, mert tanuim és bizonyítványaim még nem voltak úgy rendezve, hogy nyilvános föllépést óhajthattam volna, miután többoldalú tapasztalásból tudom, hogy oly bűnösek ellen, kik hosszasb idő alatt bizonyos neméhez a tekintélynek tudtak jutni, s kik azonkívül pénzzel és némi befolyású barátokkal vagy ismerősökkel bírnak, vajmi nehéz nyilvánosan föllépni; s hogy ily esetekben többnyire annyi kimélni és palástolni való fordul elő, hogy gyakran a legnagyobb bűnös is kisiklik az igazság kezei közül, s a meggondolatlan vádló csak vészes, vagy legalább igen kellemetlen üldöztetést von nyakára. Megnyugtatám tehát magamat, és egyszersmind elhatározám, hogy még maradok, s bevárom a kifejlést, mely az oldalszobában történni fog, mivel abból talán hasznot húzhatok.

Ezalatt Eszter bevégzé előadását, s e kérdést intézé férjéhez:

– Mit szólasz mind ezekhez?

Dalmer pillanatig hallgatott, s azután enyelgő hangon szóla:

– Mondhatom, nem épen minden érdek nélkül szőtt regény, de sok benne az apró történet, s nem szorosan a tárgyhoz tartozó leírás és kitérés; szóval, hiányzik belőle azon úgynevezett kerekség, melyet a műbíró minden regénytől szigorúan követel. Különben, élénkül leírva, meglehetős olvasmányul szolgálhatna.

– Ez csak kitérés, férjem; én nem regényt adék, hanem valót beszéltem.

– Tréfálsz, édesem, annyi gazság nem találhat helyet egy ember keblében.

– De – hiszen itt épen rólad van szó, e bűnök miatt – te vádoltatol.

– Vagy úgy! Bocsánat, angyalom, de előadásod oly regényes vala, hogy annak okáról egészen megfeledkeztem. Tehát én vagyok azon szörnyeteg? Mondhatom, szép találmány! S kinek köszönhetem e regényes megtiszteltetést, ha szabad kérdeznem?

– Bocsánat, férjem, de előbb mentségedet szeretném hallani.

– Mentségemet?

– Igen.

– Ha ily vádakat mentségre érdemesítnék, úgy csak legnagyobb megvetést érdemlenék részedről; ha pedig te csakugyan komolyan ily lealjasító mentséget követelsz tőlem, úgy arról győzesz meg, hogy engem soha nem szerettél, s ezen esetben azután különben sincs többé semmi mentségre szükségem, – egyetlen golyó fölmentend az élet minden terhétől.

– Férjem, egyetlenem! Hiszek, oh, mily örömest hiszek szavaidnak!

– Eszter, szerelmes angyalom!

– Büntess meg, hogy csak pillanatig is kétkedhettem benned.

– Örömest megbocsátok, édesem, hiszen csak szerelemből hibáztál.

– Mily jó vagy!

– A szerelem mindent megbocsát a szerelemnek.

– Magát a halált is!

– Úgy van, Eszter; de már most kérésem van hozzád.

– Parancsolj.

– Nevezd meg rágalmazómat.

– Minek az, hiszen már feledém undok hazugságait.

– Mindenesetre tudnom kell nevét.

– Ne kivánd –

– Eszter, szerelmünkre kényszerítlek, kérlek, szólj.

– Egy föltét alatt.

– Parancsolj.

– Igérd meg, hogy nem fogod magadat rajta megboszulni.

– Minek ezen gyermeki aggály?

– Mert nem akarom, hogy életedet veszélyeztesd; mert életed az enyim, mert arról egyedül csak én rendelkezhetem.

– Ám legyen, igérem.

Ekkor, látván, hogy az ármány csakugyan tökéletesen diadalmaskodott a női gyöngeség fölött, s e szerint további maradásomból nem várhatok annyi hasznot, melylyel a kellemetlenség fölérhetne, mely abból származnék, ha most Dalmerrel szembe kellene szállanom, távozást határozék, és a pamlagról csöndesen fölállottam, s a folyosóra nyiló ajtó felé fordulék. E pillanatban mindazáltal rögtön megnyilt a mellékszoba ajtaja, s küszöbén – Eszter jelent meg, Dalmerrel karöltve, és ujjával rám mutatva, így szóla:

– Itt a rágalmazó. Uram, piruljon ön s távozzék, és küszöbünket többé ne merje átlépni!