XL. Bűnösök díjazása.

Végre tizenegyet kongtak a város tornyainak órái, és én, Bertók és Marczi kiséretében a kártyajósnőhez siettem, hol mindent azon állapotban leltem, mint első ottlétemkor; azon egy különbséggel, hogy most a hárfáslány is jelen volt, ki, az ablak párkányára könyökölve, mozdulatlanul ült, és arczát kezére támasztá.

A jósnő tompa, ércztelen hangon szóla:

– Hiszi ön, hogy el fog jőni?

– Igen, – felelém szilárdan.

– Oh, ön nem ismeri őt, különben nem bírna szavának hitelt adni.

– Legalább okom van reményleni, hogy csakugyan meg fog jelenni.

– Adja a boszuló ég! Azután örömest meghalok.

– Hová rejtsem embereimet?

– A mellékszobába.

– Első jeladásra rohanjatok be, a többit tudjátok.

Embereim az oldalszobába távoztak, mely előtt minden belépőnek el kelle haladnia; a jel kézcsattanás vala, s így a gonosztevőt mindjárt belépte után elfoghaták hátulról, mielőtt fegyverhez foghatna.

Távozásuk után a jósnő aggódva szóla:

– Uram, vérét ne ontsák.

– Semmiesetre.

– Nem szeretném a két város lakosságát nyilvános ünnepélytől megfosztani.

– Én sem.

Ezután elmondám mind azt, mit a gonosztevő életéből tudtam, s minek nem csekély része mind a két hallgatóm előtt még ismeretlen vala, s tetteinek összege oly tartozást képezett, melynek lerovására nem egy emberélet kivántatott. És neki csak egy élete volt!

Az óra három negyedet vert tizenkettőre.

– Nem fog eljőni! – mondá a jósnő, és hangja remegett.

– Még nem késik, – felelém bátorítólag, ámbár reményeim kissé csökkenni kezdének.

– És ha mégis elmaradna?

– Ugy holnap éjfélkor én keresem föl.

– De hol?

– Egyik czimborájától megtudám tegnap éjjel a titkos jelszót, mely biztosan hozzá vezetend, és oly kiséretben fogom őt meglátogatni, hogy ördögei sem lesznek képesek őt megszabadítani.

– És én nem fogom őt bűneinek terhes súlya alatt leroskadva láthatni!

Már csak öt percz hibázott, s mindinkább aggódni kezdék, és a valószinűségek egész tömege villant keresztül agyamon. Talán értesült tegnap éjjeli kalandimról, s rögtön elhagyá Pestet; vagy nem tehette-e ezt tegnapi találkozásunk következtében is? Vagy mostani ittlétem tudomására jutott? És ezt nem tarthatám egészen valószinűtlennek, mert, mint már alkalmam vala tapasztalhatni, gaz czimboráinak szövetkezése igen nagy kiterjedésű volt, és így könnyen minden lépésem tudva lehetett előtte, főkép most, midőn tegnapi találkozásunknál fogva láthatá, hogy ellenemben nem mindennapi elővigyázatra van szüksége, ha üldözésimtől szabadulni kiván. Vagy talán Dongainé szívén erőt vett ismét a szerelem, és ő maga inté meg a rablót, s e pillanatban már távol is vannak Pest sorompóitól? Ezen gondolat ellen föllázadt keblem, ámbár nem tagadhatám, hogy vannak esetek, mikben az anyaszeretet a szerelem által legyőzetik; s nem történt e ez már egyszer így Dongainéval? Sőt nem ment-e még tovább is, és nem ontatta-e ki férjének vérét, ugyanezen okból? Igen, de akkor mocsoktalannak és hűnek hitte azon férfit, ki miatt mindezt elkövette, de most egészen más színben áll ez előtte, s kétségbe kellene esnem az emberiség fölött, ha még most is képes lehetne legszentebb kötelességét áldozni föl, oly emberért, kire iszony és borzadás nélkül nem is gondolhatott, ha csak legparányibb nyoma létezett is még keblében az emberi érzésnek!

Így törekvém magamat lecsöndesíteni, és vigasztalni, de mindig kisebbülő sikerrel, mert az idő visszatarthatlanul haladott, gyorsan, mint a halál léptei.

– Éjfél!

E szót kétségbeesés hangján hallatá a kártyajósnő, s fátyolát még szorosabban voná össze arcza fölött.

A közel templom tornyáról csakugyan a rémek órája hangzott.

Ekkor minden reményem távozott, s már azon gondolattal kezdék küzdeni: nem kellene-e tüstént kocsin az ó-budai elhagyatott csárdába sietnem, és a titkos jelszó által utat nyitnom a bűnöshöz, kire hiában vártak birái?

De hátha az alatt eljőne, és kezeim közől ismét kisiklanék, épen akkor, midőn már legbiztosabban véltem őt hálóba keríthetni és ha e miatt enmagamat és türelmetlenségemet kellene okoznom?

Nem, gondolám, nem távozom; maradni fogok, történjék bármi.

És ha nem jő? Akkor holnap fölkeresem őt.

De ha ez alatt eltávozik a városból? Akkor nyomdokaihoz lánczolom magamat, és üldözni fogom őt, mint a felébredt lelkiismeret.

És ha soha nem érhetném őt el? Úgy meg kellend abban nyugodnom, hogy mindent megkisérték, mi korlátolt erejű embertől telhetik.

Ez lőn tépelődő gondolatim végső eredménye, és fölhevült keblem lázas dobogása pillanatról pillanatra csöndesülni kezdett.

A szerencsétlen jósnő, minden további reményről végkép lemondva, keble mélyéből fakadó sóhajtással szóla:

– Minden hasztalan!

Ámbár ellenkezőt hittem, mégis biztatólag jegyzém meg:

– Talán véletlen akadály miatt késtek el, hiszen még nem mult el egészen egy óranegyed a kitűzött időpont eltelése óta.

Erre ismét néhány pillanatnyi mély hallgatás következett.

Most a hárfáslány, ki eddig folyvást mozdulatlan vala, mintha helyzetünk által legparányibb részben sem érdekeltetnék, hirtelen fölemelé fejét kezéről, s teljes bizonyosság hangján szóla:

– El fog jőni!

Mindketten csodálkozva fordultunk a beszélő felé, ki még egyszer ismétlé:

– El fog jőni! Vérem rohanva zúdul keblem felé, és én ezt már évek óta nem tapasztalám. Hajdan – – – mondom, el kell jőnie; e sejtés sokkal hatalmasabb, semhogy csalhatna.

Ezen magasztos ihlettséggel kimondott szók után ismét kezébe hajlítá halovány arczát, és egészen korábbi részvétlenségébe mélyedett.

Szegény szerencsétlen, gondolám, sejtéseid csalnak, valamint hajdan bizalmadban is csalatkoztál!

Hah, mi volt ez?

Az ablakon a szokott halk kopogás hangzott.

Mindnyájan összeborzadánk, mintha a halálnak jeladása riasztott volna ránk.

– Jőnek! – mondám elfojtott hangon.

A jósnő föl akart állni, de térdei összeroskadtak alatta.

– Majd meglátjuk! – suttogá remegve, és kezével a fekete függönyre mutatott, mely az ablak tetejéről egészen a padlóig simult alá.

Intését megértém, s azonnal a függöny mögé rejtőzém.

Ereimben lázasan buzgott a vér, s lélekzetem rövid és akadozó vala. Érzém, hogy a bizonytalanság e szörnyű állapotában sokáig nem élhetnék.

A külső szobában férfi lépései hangzottak, és én jeladásra emelém kezeimet.

Az ajtó megnyilt, ismét betétetett, s e szókat hallám ugyanazon pillanatban:

– Ah, mondhatom, a Sibillának elég rémes tanyája van, reménylem, hogy jóslatai nyájasabbak lesznek, ha ha ha!

Hah, ez Sobri hangja volt!

Tenyereim gyorsan összecsattantak, az oldalszoba ajtaja megnyilt, Bertók és Marczi kirohantak, s a rabló karjait erős kötéllel hátra fűzék. Mind ennek elmondására sokkal több idő kivántaték, mint létesítésére.

– Hatalmamban vagy! – szólék minden szenvedélyesség nélkül, és a gonosztevő elébe lépék.

– Gyalázatos árulás! – tombola dühösen a verembe esett farkas, és fogait csikorgatá.

– Ime, a halott föltámadt, és megfizet gyilkosának. A kőfalból rakott sír is megnyílt.

– Ez gyávaság! Előbb kezeimet köttetéd meg, s csak most merészled magadat előttem mutatni!

– Mert tudom, kivel van dolgom; emlékezzél párviadalodra Pándy úrral.

– Ördöge van ezen embernek! – mormogá a rabló, és szemeit csaknem félelem kifejezésével fordítá el rólam.

Embereim által elszedetém fegyvereit. Két pisztolyt és egy hosszú tőrt találtak oldalzsebében. Ezeket az asztalra tetetém, s intésemre ismét az oldalszobába távozának embereim.

Rabunk Dongainéhoz fordúlt, s hangjának leghízelgőbb fokozatával szóla:

– Nagysád, tudom, bízik szívemben, igazolni fogom magamat.

A grófnő mindkét kezével elfödé arczát, mintha félne a rajta függő fekete szemek bűvös hatásától, s csak fejét rázá visszautasítás jeléül.

– Hah, tehát asszony által árultattam el! – dühönge a fogoly, s kezeit oly óriási erővel törekvék kiszabadítani, hogy az erős kötelek vért sajtoltak kezeiből.

– Igen, – mondám ünnepélyesen, – asszony által, vérengző szörnyeteg, mert illő vala, hogy azok büntessenek, kik ellen legtöbbet vétkeztél.

E szók után a hárfáslányt és jósnőt elébe vezetém, s ezen utóbbi fölemelé fátyolát.

– Ismered e két áldozatot?

A rabló összeborzadott.

– Tudod, mivé tetted e harmadikat?

E kérdésnél Dongainéra mutattam, s a fogoly daczosan veté hátra fejét.

– Emlékezel Börger Lenkére? Rablási terved nem sikerült, és e hölgy boldog leend Pándy oldalán.

– Ezért is téged kell átkoznom!

– Esztert se feledd, gonosztevő! E szerencsétlen nőt holnap temetik, és vére fejedre boszút kiált.

– Hah, tehát egy árulóm legalább mégis meghalt!

Most növekedő indulatossággal terjesztém elébe átkos tetteinek egész sorozatát, s a három nő összeborzadott, ámbár egész előadásom csak kevés oly tényt foglalt magában, mely előttök egészen ismeretlen vala, s csak valódi nevének hallása rendítheté meg különösebben Dongainét.

Lesujtó szavaim azonban nem nagy hatást tevének a gonosz lelkű gyilkosra, sőt inkább minden újabb gaztettének hallására büszkébben emelé fejét, mintha dicsérő szónoklatot tartanék tettei fölött.

Végre így nyilatkozám, Dongainéhoz fordúlva:

– Nagysád meg fogja engedni, hogy most hintajában börtönbe kisérhessem ezen gonosztevőt, azután visszajövünk nagysádért, és –

– Börtönbe? – ordíta, szemeit vadul forgatva Sobri, – az ördögre esküszöm, hogy akkor a nagyságos asszony is osztozni fog sorsomban; mert oly történetecskét fogok regélni, férjölésről és gyermeksikkasztásról, minők már rég nem hatottak a birák füleibe, és –

– Nyomorult, – szóla fuldokolva Dongainé, – te azt nem fogod tenni.

E szók után villámgyorsan ragadá meg a két pisztolyt, két lövés dörrent, s Dongainé és Sobri halva rogytak össze lábaink előtt.

*

Csak kevés mondani valóm van. A két halott csöndesen eltakaríttatott, huszonnégy órával Eszter s gyermekének temetése után, s az egész borzasztó történet titok maradt. Sobri pénzét, a titkos jelszó segélyével, föltalálhatni hittem; de csalatkoztam, mert vezérök haláláról kémeik által értesültek a gaz czimboraság tagjai, s az ó-budai elhagyatott csárdában minden nyomozásom siker nélkül maradt. A czimboraság bizonyosan megosztozott az orzott kincseken, és ennélfogva Schufterle hitelezőit nem vigasztalhatám meg. Ida keservesen siratá édes anyját, kinek bűneit előtte soha nem födözém föl, hogy mindig tisztelettel emlékezhessék meg róla, mert a mely gyermeki kebelben a szülék iránti tisztelet elhal, abban az erény szeretetének alapja is megrendül, s különben is elég keservesen bűnhödött a szerencsétlen asszony, és annyi lelkierőt tanusított, hogy készebb volt erőszakos véget vetni életének, mint lányát bélyegző gyalázatnak kitenni. A kártyajósnő és hárfáslány többé nem váltak el egymástól, s kihamvadt kebel lemondó megnyugvásával várták a halálukat. Pándy és Lenke boldog házasságban élnek, s Bertókom és Háni szinte nem panaszkodnak egymásra.

Végre, a nyájas olvasó türelmét illőn megköszönve, azok vigasztalására, kik kalandos titkaim, vagy titkos kalandim miatt, neheztelést, vagy épen boszúvágyat érzenek ellenem, ünnepélyesen kijelenteni van szerencsém, hogy hat hónap múlva meg lesznek boszúlva, mert akkor a szép Ida kisasszonyt – nőül veendi a szürke zsák.