XIII. Zsibárus és hadastyán.
Reading edition
– De mit tegyünk most? – szóla barátom, miután a hallottak fölött darab ideig mélyen gondolkozott, s kérdőleg emelé rám borús tekintetét.
– Ha valamikor, ugy most bizonyosan nehéz erre a válasz, – felelém elcsüggedve, mert ennyi sikertelen merény tetemestül lehangolá bátorságomat és reményeimet.
– Talán mégis rendőrséghez kellene folyamodnunk? – kérdé ismét barátom.
– Megvallom, én attól most még kevesebbet reménylek, mint mennyire ez előtt jogosítva érezhettem volna magamat.
– Miért?
– Semmi oly bizonyítványnak nem vagyok birtokában, mire hivatalosan építni lehetne valamit, s azonkívül a mult éjjeli szerencsétlen esemény is aggaszt, hogy még magam is kellemetlen vizsgálatokba bonyolulok, ha csak a borzasztó tényt adom elő, a nélkül, hogy bizonyító adatokkal léphetnék föl.
– Ez való.
– Sőt a vizsgálat lármája majd csak vigyázóbbá tenné a gaz czimboraságot, mig igy, ha tudniillik hallgatok, teljes bátorságban hiendik magokat, és annál hamarább horogra kerülhetnek.
– Hátha rögtön azon házat motoztatnók meg, melyben ön mult éjjel csaknem sirját lelé?
– Ez már nekem is eszemben volt, de ettől sem reménylek sikert.
– Talán mégis.
– Nem, mert abban, mint a czimborák beszédéből tegnap kivehetém, csak valamely társuk lakik, vagy orgazdájuk: s ez, ha nem ment is le ma hajnalban a pinczébe, körültekinteni, az utczán bizonyosan észrevette már, hogy a pinczeablak vasrostélya ki van feszítve, és azóta mindenesetre elháríta vagy eltakaríta minden gyanus nyomot, mi ellene bizonyíthatna, sőt a házat is elhagyhatta.
– Igaza lehet önnek.
– Azonban Bertókomnak mindenesetre megparancsolom, hogy forduljon meg azon ház körül, s iparkodjék magának mindenről tudomást szerezni, mit talán hasznomra lehetne fordítanom.
– Ez helyes.
– Magam pedig mindenek előtt a boldogtalan Eszter után látok.
– Ha az föléled, ugy mégis lehetne talán törvényes lépéseket is tenni.
– Mindenesetre.
– Pándyban is elég súlyos tanuja lehet önnek.
– Most fekszik?
– Igen, de néhány nap mulva már elhagyhatja a szobát.
– Addig sok változhatik.
– Engem egész nap honn találand ön, ha talán segélyemre lenne szüksége.
– Köszönöm.
Ezen meglehetős meddő tanácskozás után elváltunk, s kiadván inasomnak a szükséges utasítást, Eszterhez sieték.
Az országuton levő zsidó zsibárus boltok előtt kellvén elhaladnom, mintegy önkénytelenűl mérséklém lépteimet, mintha azt sugta volna valamely homályos sejtés, hogy talán megpillanthatom itt véletlenül Móriczot, midőn épen valamely orzott tárgyat áruba bocsát. Minden boltba kémkedve pillanték, s nem egy zsibárus tekinte aggódva felém, mintha attól tartana, hogy sajátomat fogom megpillantani boltjában. Oh, ezek mindenesetre becsületes emberek, gondolám, mert ki lopott jószággal tudva kereskedik, az nem szokta azt közszemlére kifüggeszteni, hanem mindenek előtt megváltoztatja alakját, és azután is többnyire csak titkon ad túl rajta.
Ezen boltok egyikében igen díszes butorokat láték, melyek bármely uri teremben is méltó helyet foglalhattak volna el, s e mellett használatnak még nyoma sem látszott rajtok. Kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mikép jutottak ezen hozzájok annyira méltatlan helyre, s kérem a nyájas olvasót, ne méltóztassék ezen talán helytelennek látszó kandiságomon megütközni, mostani állapotomnál fogva. Midőn ugyanis az ember nagy veszélytől szabadult meg, szinte jól esik lelkének, ha gondolatait más derültebb tárgyakra viheti; midőn pedig oly dolog áll előttünk, melynek bal kimenetelétől rettegünk, jobbra fordultát ellenben alig merjük reményleni, akkor akaratlanul is halasztjuk a végső meggyőződést, s ha sietünk is elébe, oly kellemetlen érzést tapasztalunk, mintha a földhez tapadnának lábaink, s vonakodnának gyorsan teljesíteni szolgálatukat, csak hogy valamivel továbbra haladjon azon pillanat, mely kitüzött reményünket végkép meg fogja semmisíteni. Meddig ellenben a bizonytalanságot tűrhetlenebbnek tartjuk a valónál, addig bizonyosan még mindenkor tulnyomólag uralkodik keblünkben a remény.
Beléptem tehát, s kérdém:
– Hol vette ön ezen butorokat?
A zsibárus, népének szokott bőbeszédüségével viszonzá:
– Oh, ezen szép butorok már harmadszor vannak birtokomban, még pedig mindig ugyanazon személytől.
– És kicsoda az?
– Müvésznő. Ezen butorok eredeti bolti ára összesen ezer jó forint volt, de a művésznők pénzviszonyai oly változékonyak, mint az áprilisi idő. A müvésznő hatszáz forintért adá nekem e butorokat, s ebből kétszázat ócska butorokkal fizettem le; ezeket rövid idő mulva százért adta vissza, és a finomakat nyolczszázért vásárolta meg. Utóbb ötszázért adta ismét nekem, s a korábbi ócskákat kétszázért számolám neki vissza. Ha e csere még egyszer megtörténik, ugy ingyen fogom ezen szép butorzatot birni, s reménylem, hogy ez néhány hónap mulva csakugyan meg is fog történni.
– E szerint már gazdag ember ön?
– Oh, kérem alázatosan, a művésznők nem minden ágon teremnek ám; de bezzeg van ellenben sok uraság, kiktől nem tud a szegény ember pénzt csikarni, s még ki is dobják, ha gyakran alkalmatlankodik.
– Hát ezen pompás lószerszám honnan került ide?
– Ezt az utolsó rákosi táborozás után hagyta itt gazdája.
– És lovait?
– Örült, hogy legalább pőrén hazavihette a szegény párákat.
– Hát ezen csinos görbe kard?
– Ezt egy jurátus ur már négyszer vette meg tőlem öt pengő forinton, s ugyanannyiszor ismét eladta két forinton, midőn haza akart utazni.
– A mint látom, ön könyvekkel is kereskedik?
– Mindennel. Azonban csak német könyveket szeretek leginkább venni, mert azokat font vagy zsák számra kapom.
– És a magyarok?
– Oh, azok sokkal kapósabbak, s csak ritkán jutnak hozzám.
– Hát azon nagy kötegben mi van?
– Német ujságok.
– Ujságok?
– Igen, azokat mázsa számra veszem, mert igen sok marad meg az első kiadásból, miután az ujságiró urak már a harmadik kiadás megjelenését hirdetik.
– Ej, hiszen azok ön hitsorsosi, és mégis ellenök beszél?
– Oh, nagyságos uram, én azt hiszem, hogy nem gyaláz az ember akkor senkit, midőn az igazságot kimondja!
– Ön igen jól fejezi ki magát, szinte azt kell hinnem, hogy nem volt mindig az, a mi most.
– Eltalálta nagyságod.
– Nemde?
– Orvosnak neveltettem, mint félig tehetős hitsorsosim fiainak nagy része; utóbb azonban egyik csapás másik után éré családomat, a nagy oklevéli díjt nem fizethetém meg, s néhány törött üveggel, miket egy nélkülözhető nadrágom árán vásárlottam, zsibárússágra adám magamat és most legalább a mindennapi kenyérnek nem látom szűkét.
– És nem utálja ön e keresetmódot?
– Arra egyáltalában nincs okom, mert mindennap legszebb tapasztalásokhoz juthatok az emberismeretben, a mi épen nem megvetendő.
– Valóban?
– Oh, igen! Például anya jő hozzám, ki ugyancsak föl van piperézve és néhány párnát, vagy gyermekruhát árúba bocsát; ez arra emlékeztet, hogy mily boldog házasságok vannak a világon. A nő sírva adja el férje öltönyeit, hogy magának gyászruhát vásárolhasson és én örülök, hogy nem lettem orvossá és nem az én segélyem által költözött más világra a szegény férj. De mi több, minden eladónak arczából világosan kiolvashatom, hogy nyomor, vagy korhelység vezeti-é hozzám, s az utóbbi esetben igen rosszul fizetek, hogy az előbbiektől, saját károm nélkül, valamicskével drágábban vásárolhassak. Továbbá, midőn nagyon keveset igérek valamiért, akkor, hogy elhigyjék, mikép többet csakugyan nem adhatok, a kártyás előtt böcsületemre hivatkozom, mert minden ember azt tiszteli leginkább, mije magának nincs; szerelmi kalandor előtt esküszöm és ő mégis hisz, ámbár maga számtalanszor hamisan esküdött örök hűséget; részegeshez pedig így szólok: soha egyetlen csepp bort se lássak, ha többet adhatok és ő iszonyodva hiszi minden szavamat. Így aztán csak megél a szegény ember.
A fecsegő zsibárús őszintesége szinte föl kezde már kissé vidítani, midőn egy hadastyán, kit különben magyarul invalidusnak, vagy a sernek derekas ivása miatt sérvitéznek szoktak nevezni, lépett a boltba, s a zsibárús önéletirását megszakasztá.
Ezen hadastyán igen hasonlított többi társaihoz, dereka és bajusza feszes, lábai kissé behajlottak és mozdulatai igen fesztelenek valának, valamint beszédmódja is tanusítá, hogy nem sokat értett a finom társalgási teketóriához; öltözete pedig azt mutatá, hogy a laktanyából kilépett és büszke függetlenségben költi el mindennap egy jó garasból álló nyugdíját, műkedvelésből néhány nőtelen urat mellesleg szolgálva, hogy garasát csonkítás nélkül tehesse mindennap, nem kamatra ugyan, mert a pörlekedésnek épen oly nagy ellensége, mint Napoleonnak, hanem a dohányárús kofa mosdatlan markába. Vászonkabátja alatt posztórájthuzlit visel, mikép a pitykés nadrágot nevezni szereti, mi ellen különben senkinek nem lehet törvényes kifogása; kardja nincs, minthogy a finom illatú kapadohányt két garasos kusztorájával is fölmetélheti, ha nem sajnálja élét előbb néhányszor végig vonni vöröses csizmájának szürke talpán; fejét pedig magyar süveg ékesíti, mely bizonyosan sok gyűlésteremben megfordult már, ámbár most már szörnyen hibázik mellőle a kócsagforgó; melynek hiányát azonban néhány égésfolt lehetőségig pótolja, mikhez alkalmasint fűtés közben jutott, midőn fiatal urának ócska könyvei vagy papirosai hirtelen lobbat vetettek a kis vaskályhában. Iszonyú sérelmet követnék el ellene, ha mondanám, hogy kurta szárú makrapipája derekasan füstölt, mert azt úgyis mindenki tudja, hogy a talpraesett derék hadastyán mindig füstöl, mint a vendégszerető magyar gazda gólyafészkes kéménye. Az érdeme szerint méltánylott hadastyán pillanatra kivevé fogai közől pipáját, s fejével kissé biczczentett; azért-é, hogy kényelmesebben pökhessen, vagy, hogy üdvözletét fejezze ki ez által a zsibárúsnak, azt nem merem meghatározni; annyi azonban bizonyos, hogy a zsidó ezen jellemző műtétnek az utóbbi magyarázatot adá, mert azonnal igen nyájasan szóla:
– Jó reggelt, Péter gazda, miben lehetek szolgálatára?
Vitéz Péter gazda vastagon eregeté a füstöt, s szintoly vastag hangon viszonzá:
– Van-é kendnek pénze, atyafi?
– Talán szerelmesek az urfiak, hogy oly sokat költenek?
– Feleljen kend egyenesen, ha azt nem akarja, hogy francziának nézzem.
– Hohó, vitéz Péter gazda, ha francziának nézne engem, úgy alkalmasint nem állna meg előttem, hanem derék bajtársainak példáját követné.
Péter gazda nem érté, vagy legalább nem akará megérteni ezen megjegyzés fulánkját, s csak bajuszán pödörített és komolyan szóla:
– Ha kendnek nincs pénze, majd lesz másnak!
– Oh, hiszen nem úgy értettem, kedves Péter gazda; böcsületes ember számára mindig van pénzem, ha böcsületes eladni valót hoz.
– Most nem a téns urfiak dolgában jövök, mert azok már nem adhatnak el semmit, ha csak bőrüket nem küldik ide.
– Köszönöm, én csak marhabőrt vásárlok.
– Nem is azért mondottam, mert hiszen tudom, hogy kendtek csak nyúzni szeretik uzsorájokkal az embert, de bőrét aztán mégsem veszik meg. Most az egyszer én akarok kendnek valamit eladni.
– Tán csak meg akar házasodni, katona uram? Hiszen eddig mindig nagyon jó gazda volt, mikép szorulhatott meg tehát pénz dolgában?
– Nem is nekem kell, atyafi, hanem az egyik uram, szobatársával együtt, nagy bajban van; mindenöket eladták és két hónapi béremmel is adósak. Azoknak szeretnék pénzt kölcsönözni, mert különben nagyon fölsülnek.
– Hová gondol, Péter gazda, meg akarja magát csalatni?
– Lassabban, atyafi, ne rágalmazza az én jó uraimat; az uzsorás zsidót megcsalják ugyan, de böcsületes szolgájoknak bizonyosan uzsorával fizetik majd vissza a kölcsönt, mihelyt hazulról megérkezik számokra a megváltó.
– Ám lássa, Péter gazda, mit csinál, én nem leszek oka, ha megcsalják. Lássuk hát, mit akar eladni?
– Egy szép tőrt. Nem örömest búcsúzom el tőle ugyan, mert már több esztendő óta híven őrizem; de már csak meg kell tőle válnom, mert nekem is sokszor jól esett, ha a korcsmáros, vagy a dohányárús megemberelt, mikor megszorultam. Itt van, nézze meg kend, nyele vert ezüstből van, élével pedig akár a disznó hátát is meg lehetne borotválni.
– Meglehetős biz az, de ki keres nálam ilyesmit? Esztendőkig is elheverhet benne pénzem.
– Na, ne fukarkodjék kend, egy hónap mulva akár magam is visszaváltom, ha addig el nem adja kend; de most csak fizesse meg böcsületesen, különben tőlem ugyan soha egy rozsdás patkószeget sem kap.
– Itt név is van bele vésve.
– Igazán? Láttam ugyan, hogy valami vakarás van rajta, de én bizony nem tudtam elolvasni.
– Lássuk csak, igen – Dongai.
– Dongai? – kérdém csodálkozva, s közelebb léptem. – Hol vette ezen tőrt, atyafi?
– Furcsán jutottam biz én ehhez.
– Mondja el és én megveszem a tőrt; tíz pengő forintot nem sajnálnék érette, ha ezzel megelégszik.
– Tizenkét váltó is elég, nagyságom uram.
– Ki kérdezte kendet? Áll az alku.
– Tehát szóljon.
– Taliánországban feküdtünk, nagyságos uram, valami Terácsina nevű faluban, melynek vidéke oly híres zsiványtanya, hogy a Bakony és Hortobágy még csak fia sem lehet; már csak azért sem, mert a talián szegény legények nemcsak szükségből ölnek, hanem akárkit is agyonbicskáznak, ha valaki megfizeti munkájokat; az obestlájdinántunkat is így vesztettük el, pedig minden közembernek valóságos édes apja volt és szükség idején bizonyosan a falatja felét is megosztotta volna velünk. Ezen szegény legények ellen egykor másodmagammal forposzton állottam, az idő már szürkület felé járt és unalmamban olyanokat ásítottam, mint egy sallangos juhászbunda, midőn egyszerre lövést és jajgatást hallottunk a berek közepéről, melynek végén állottunk. Az igaz, hogy nem lett volna szabad helyünkből kimozdulnunk, hanem csak jelt kellett volna adnunk a távolabb álló vártának és mi ezt is megtettük ugyan, de azért szaladtunk is ám a jajgatás után, mert az, kit a taliánok megtámadtak, magyarul jajgatott és ezt egy böcsületes Frimont huszár sem hallhatta hideg vérrel, habár megfarmatringozták volna is, mivel posztját elhagyta. Azonban mégis későn érkeztünk, mert a magyar utazó már haldoklott és két talián tova száguldott a jó magyar lovon. De a harmadikat bezzeg megborsoltam, mert az csak gyalog rugtatott utánok. Ez a gazember csak azt vallotta, hogy a magyar utazónak, ki csak sétálás kedvéért fordult egyet a szép vidéken, saját felesége bérelte őket ezen gyilkosságra. Én, uram, ezt nem hittem soha és ha csakugyan úgy történt, úgy felesége bizonyosan nem volt magyar. A szegény úr holttestét a faluba vitte három legény, kik a vártahelyről érkeztek és én kukkot sem hallottam többé az egész történetről. Ezen tőr a magyar úr zsebéből hullott a fűbe és én bizony megtartottam, gondolván, hogy valamikor talán fölvilágosíthatja majd a dolgot, de biz én mind e mai napig hiában várakoztam arra és így már csak túladok rajta.
A tőrt zsebembe rejtém, árát kifizetém, a hadastyán nevét s lakását följegyzém és a zsibárúsboltot elhagytam.