← Table of contents
Magyar titkok

XVII. Fürdői kaland.

Reading edition

Azok, kik fürdeni kivántak, medréből kiszabadult folyam gyanánt rohantak a csinos épületbe, hogy az üres kádakat s medenczéket azonnal elfoglalhassák, a többi jövevények pedig csak kényelmesen sétáltak be. Ez utóbbiak közé tartoztam én is, mert már a hajóról partra tekintvén, meggyőződém, hogy Dongai grófné nem jött ki, s így alkalmasint még fürdik; rendkívüli sietésre tehát nem lehete okom, minél fogva mindenesetre körül tekinthettem kissé a parton. A koldulás, mint tudjuk, szigorúan tiltva van Budapesten, jól fogja tehát mindenki elintézni dolgát, ha néhány réz garast visz magával a császárfürdőbe, mert meg lehet győződve, hogy mindjárt partra léptekor legalább hat piszkos kéz nyúlik orra elébe, s ugyanannyi nyelv magyarázza meg egyszersmind e mozdulat jelentését és ugyan ki ne adna örömest az ily szegény koldusoknak néhány fillért, hiszen nekik is vajmi jól esik, ha megfüröszthetik – torkukat, mert nem kell feledni, hogy vannak naponként órák, midőn a valódi beteg szegények, az irgalmas barátok utalványa mellett, ingyen részesülhetnek e gyógyvíz jótékonyságában; az ily egészséges kéregetők azonban nem szeretik a vizet, s este felé többnyire nagyon utoléri őket a gyöngeség. Egyébiránt nemcsak ezek hazudnak, hanem maga az épület homlokzata is roppant hazugsággal üdvözli az érkezőket, mert rajta e szók tündöklenek a két ölnyi magos erkély fölött: «Császárfürdői kéjhely». Lássuk csak, miből áll tulajdonképen e kéj? Bármely részéből fúj a világnak a szél, úgy átjárja ott az embert, hogy csúzzal kell távoznia, mi hat héti hivatalos fürdést von maga után; a hajóvontatók oly port küldenek föl, hogy a tüdő szinte kaczag örömében, mit máskép köhögésnek is nevezhetni; néhány meztelen fiú majd a vízbe ugrik, majd a porba heveredik s e kedélyes játékukkal a paradicsomi örömekre emlékeztetnek; ha sem szél, sem por nem alkalmatlankodnék is, akkor a megnevezhetlen szomszéd csatornák felröppenő kipárolgása arra emlékezteti a kéjelgő halandót, hogy csakugyan igazuk van az olaszoknak, midőn a németeket, örökös náthájok miatt, irigyletre tartják méltóknak. Ezek szerint alkalmasint csak valamely titkos kéj lappanghat ott, melynek kulcsát még eddig nem találhattam meg, s ebben mindnyájan kénytelenek leszünk ezúttal megnyugodni. Innen kimondhatatlanul szurtos és rongyos udvaron át a kertbe juthatni, s ezen udvar azért hagyaték ily kétségbeesett állapotban, hogy a kert példás szerénysége, ily ellentét mellett, ne tünhessék rendkívül szembe, s legalább valamennyire kielégítse a zöldsovár vándor szemeit. Balra ezen piperézetlen udvartól, keskeny folyosón, a díszes épület csinos belsejébe jutunk, melynek tág oszlopfolyosója valóban meglepő hatású, épen olyan, mintha például utczai szemét közt rögtön gyémánt gyűrűt találna az ember. E folyosón és kivüle az udvaron tarka vegyületben kering a tömérdek ember, mintha malomban erőművet hajtanának kényszerített toporgásukkal. A fényűzés nagyszerű, mindenütt csak gyémánt, arany, selyem és bársony csillog és suhog, s annyi szép szem villog, hogy ugyancsak ember legyen talpán, ki e helyet tízszer meglátogatja, s mégis megőrzeni képes szabadságát, vagy legalább erszényét. Zsidólyány, bolgár és oláh papok, török és szerb miniszterek, bojárok, köszvényes bécsiek, budapesti arszlánok, nagyurak, kártyahősök, örömvadászok, divatmajmok, sánták, tánczosak, szinészek, sárga tudósak piros fűzfakisasszonyok, katonák oly közönyösen sétálgatnak egymás közt, mintha mindnyájan egy kalap alá tartoznának, s hogy itt sok érdekes és édes kaland megy véghez, az épen nem titok, de igenis nagy titok az, hogy mért nem követik nálunk is a bécsi példát, hol két nembelieknek nem szabad ugyanazon fürdőszobába menniök, mi csak a tisztaság, s e szerint egészség rovására történhetik. Az udvar közepén zenészek működnek, kik mindennap rendesen ugyanazon darabokkal állnak elő, de azért pontosan minden óranegyedben megkerülik tányérukkal az udvart, s a szemérmes embert hatszor is megsarczolják, ha nem bír elég ügyességgel előlök kitérni. Itt még mellesleg meg kell említenem, mikép egykor bizonyos úr boszúságból egy krajczárt vetvén a tányérba, a kéregető rendkívüli lélekéberséggel kérdé:

– Mennyit méltóztatik parancsolni, hogy visszaadjak belőle?

A körülállók kaczagtak, a boszús úr pedig meglehetősen elszégyelte magát.

Már háromszor kerülém meg az udvart, s épen vissza akarék térni Pestre, gondolván, hogy hiában fáradtam ide, midőn egy kőfürdő ajtaja megnyilt, s Dongai grófnő, egy barátnéja s komornája kiséretében, belőle kilépett.

Szemeink azonnal találkoztak egymással, s a grófnő láthatólag megzavarodott.

– Menjünk a kertbe, – szóla barátnéjához, s elfordult.

Hiában iparkodol tőlem menekülni! gondolám, és távolról követém lépteit.

Ő egyszer sem pillanta vissza, ámbár alkalmasint mégis sejté, hogy nyomában vagyok, mert majd gyorsabban, majd ismét lassabban ment, mintha nem tudna határozathoz jutni, hogy mikép kelljen magát tulajdonkép ellenemben viselnie.

A kert távolabb részében, hol kivülünk akkor épen senkit nem láték, elébök kerülék, s rövid üdvözlet után mintegy meglepetve szólék:

– Nagysád, még az év e hanyatló szakában is használni méltóztatik a fürdőt?

– Az idő igen szép – felele ő röviden, s mintegy visszautasítólag.

– Különben is útra készül barátném – szóla enyelegve a másik hölgy, – s csak azért fürdött, mivel nem akarja magával vinni a budapesti port.

– Tehát utazni méltóztatik?

– Igen.

– Azt hivém, hogy elhalasztá nagysád ezen szándékát?

– Igen, de kedves barátném szerfölött szeszélyes, és ismét mást határozott.

– Szabad reménylenem, hogy nagysád ismét visszatérend korábbi határozatához?

– Uram –

– Ej, igérd meg, édesem!

– Hallgassa meg kérésinket nagysád.

– Szándékom változhatlan.

– Oh, te makacs!

– Viszonyaim távozást parancsolnak.

– Oh, én mégis reménylem, hogy kérésimnek sikerülend e parancsot elnémítani.

– Semmiesetre.

– Talán mégis.

– Inkább nekem engedj, barátném, mert különben féltékeny leszek.

– Ismétlem, nem lehet.

– Én mégis reménylem.

– Sajnálom.

– Nagysád –

– Netti, állítasd elő a kocsit.

– Már haza méltóztatik?

– Igen.

– Lehet szerencsém nagyságodat déli tizenkét órakor meglátogathatni?

– Sajnálom, hogy tagadólag kell válaszolnom.

– De kérem –

– Úti készületeim minden pillanatomat igénylik, s azért senkit nem fogadhatok el.

– Ugyan ne légy oly szigorú.

– Kérem nagysádat!

– Nem lehet.

– Pedig igen fontos ujságot kell nagysáddal közlenem.

– Ah, csak halljuk hát.

– Csupán négyszem közt szólhatok.

– Utoljára mondom, uram, hogy nincs időm. Menjünk, édesem.

Ekkor könnyeden bólintott fejével s mindketten gyorsan az ajtó felé távoztak; én azonban nyomban követém őket s e szókat suttogám, a grófnőhöz hajolva:

– Nagysád pontban tizenkét órakor egyedül fog rám várakozni, különben az illető hatóság előtt mondom el ujságomat, mely egyenesen – Terracinából származik!

A grófnő felsikolta.

– Az istenért, barátném!

– Úgy tetszett, mintha békára hágtam volna, de csalatkoztam.

– Még egyszer bátorkodom nagysádat kérni.

– Ám legyen – honn leszek!

A két hölgy távozott s a grófnőhöz e kérdést intézé barátnéja:

– Kicsoda ezen tolakodó szemtelen ember?

A feleletet már nem hallhatám, mely azonban nem is igen érdekelhete többé, miután czélomat elértem s meg valék győződve, hogy a szép grófné bizonyosan szigoruan meg fogja szavát tartani, mert tudhatá, hogy böcsülete, élete kezei közt van s midőn ily érték forog koczkán, akkor nem szokott az ember tréfálni.

A fönebb említett szurtos kis udvaron keresztül akarék a partra sietni, hogy a gőzhajó megérkeztét el ne mulasszam s rögtön visszatérhessek Pestre. Már közel valék a kapuhoz, midőn e szókat hallám hátam mögött dünnyögni:

– Milliom teringettét, ez ám az ördöggel bélelt furfangos ficzkó!

Hátra tekintvén, falábu koldust pillanték meg, ki legnagyobb alázatossággal s fájdalmas orrhangon szóla, öblös markát felém nyujtva:

– Könyörüljön rajtam szegény nyomorulton, drága nagyságos uram.

Mi vala ez? Kettőnkön kívül más senki nem volt az udvaron s ezen hang mégis egészen különbözött azon hangtól, melyet fönebb hallék s mely előttem ismeretesnek tetszett. Csodálkozva tekinték körül s most fölkaczagott a koldus, falábát rongyos csizmájához üté és előbbi nyers hangján szóla:

– Ördög a sátán, milliom teringettét, ugyancsak szép bőrbe búttál, czimbora!

Ah, emlékezetem nem csalt, ezen hangot már hallám, utóbbi szavai után tisztán emlékezém, hogy ez azon zsivány, ki által a «Tarka macska» korcsmában leányrablásra fogadtattam föl. Egyetértés mosolyával közelíték tehát hozzá s nevetve szólék:

– Hja czimbora, szemesnek a világ!

– Szó a szó, czimbora, de látom, hogy az ördög csak azért furfangosabb náladnál, mert már vénebb. Minő begyesen tudsz járni, mintha dajka tején nőtél volna föl.

– Kiki úgy járja, a mint tudja; de hát te mikép jutottál ide, szurtos fütykös?

– Csak gyalog, mint a szegény ember talyigája; sokat lát itt az ember, aztán egy kis czélunk is van egy itteni vendégre, azért hát körül akartam kissé tekinteni, hogy ne csak amúgy bolondjában fogjunk a munkához.

– Nem lesz rám szükséged?

– Majd elválik! De tudod-e, te fehér keztyüs ripők, hogy ugyancsak jókor találkoztál velem.

– Ugyan miért?

– Mert új parancsot kaptunk.

– Hogyan?

– Még ma este tizenegy órakor kell a leányt elczipelnünk.

– Ne beszélj.

– Úgy van, vagy talán nincs már kedved a dologhoz, mivel most, a mint látom, nyakig pehelyben ülsz?

– Dehogy nincs, bizonyosan ott leszek a kitűzött helyen.

– Fogaidat otthon ne feledd.

– Bizd csak rám, úgy jövök én, hogy legalább is négyszer lőhessek.

– De mondd csak, mikép jutottál czifra bőrödhöz, kit nyúztál meg?

– Emberek közelítnek, majd elmondom ma este s tudom, jót fogsz nevetni.

– Igazán?

– Majd meglátod.

– Elvárlak hát.

– Ott leszek.

Ezzel elhagyám a báránybőrbe bútt farkast s a partra léptem, csodálkozva s egyszersmind örvendve ezen váratlan kaland fölött, mely biztosíta, hogy a hölgyrablást csakugyan megakadályozhatom, mely, ha sejtésim nem csalnak, alkalmasint szoros kapcsolatban leend eddigi kalandimmal, sőt talán azok végképi befejezését is siettethetni fogja. A gőzhajó épen akkor tért vissza Ó-Budáról s így azonnal minden késedelem nélkül visszaindulhattam Pestre.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings