XXIX. Borzasztó segély.

Most, vagy soha! gondolám, s társaimat néhány szóval fölbátoritván, a fa mögül kirohanék.

– Rakjátok le fegyvereiteket, vagy halál fiai vagytok, kiálték hatályos hangnyomattal.

Válaszul rögtön egymás után négy lövés dördült el, s csak a sötétségnek köszönhettük, hogy a golyók siker nélkül fütyöltek el mellettünk.

– Ide, emberek, feleljetek! – kiálték ismét, s három lövéssel válaszoltunk.

– El, el, – ordíta most a szelindek, – mert ezen lárma fölriasztja a kutyákat, utánam.

E kiáltás után a zsiványok futásnak eredtek, s mi még kétszer utánok lőttünk, de alkalmasint eredmény nélkül, mert a czimborák léptei mindinkább távolabbról hangzának felénk; nyomukat azonban alkalmasint még sem vesztettük volna el egészen, ha rögtön oly borzasztó segély nem érkezik számukra, mely ellen egyáltalában nem valánk elkészülve. Rögtön tudniillik hátulról földre rántatva érzém magamat, s e véletlen megtámadtatás okát azonnal sejthetém, mert első lövéseink óta mindinkább közeledő kutyaugatást hallék, s e sejtésemet bizonyosságá emelé a lihegő morgás, melyet új ellenségem hallatott, kabátom gallérát szorosan fogai közt tartva. Mozdulni nem merék, mert attól kelle félnem, hogy ruhám helyett testembe mélyeszti fogait a felbőszült állat.

– Marczi, Bertók, segítség! – kiálték kitörő dühösséggel.

– Nem lehet, – felele csekély távolból Bertók, – valaki lerántott hátulról, kutya, farkas, vagy ördög, nem merek mozdulni.

– Segítség! – nyöszörge távolabbról Marczi hangja, – valamely akasztott ember bolygó lelke kutya képében támadott meg. Jaj, megfojt!

Most messzebb a város felől lövés dördült el, mit nyomban fájdalmas kutyavonítás követett, mely azonban csakhamar megszűnt.

Bizonyosan a zsiványok után is futott egy kutya, gondolám, miután köztünk már nem talált munkára; de azok homlokkal fogadák a veszélyt, s megszabadíták magokat a dühös állat üldözésétől és most már bizonyosan kocsijokban ülnek, és tova vágtatnak, mi pedig szerencsének tarthatjuk, ha élve szabadulhatunk ki a kutyák fogai közül. Kezemet megmozdítám, s botomból a tőrt ki akarám vonni, hogy négylábú poroszlómtól megszabadíthassam magamat, és társaimon is segíthessek; de első mozdulatomra tüstént dühösebben morgott a kutya s keményebben galléromba kapaszkodott. Mozdulatlanul kelle maradnom, ha életemet nem akarám koczkáztatni, s fogaimat csikorgatám, midőn meggondolám, hogy a gazság ismét diadalmaskodott, még pedig nem emberi segély által, mit nem csodáltam volna, hanem oktalan állatok közbenjöttével, miket különben nem szokás részrehajlás miatt vádolni. Keserű panaszokra tört ki lelkem a sors ellen, mely ismét meggátlá becsületes szándékom végrehajtását, s egyszersmind önmagamat vádolám, hogy az első villám fényénél tüstént le nem lőttem Móriczot, míg most boszújától kelle rettegnem, miután bizonyosnak tartám, hogy szavamról rám ismert.

– Segítség! Segítség! – kiálték ismét, e gondolattól ujabb indulatos kifakadásra ostoroztatva.

– Meg ne mozdulj, különben széttép a kutya, inte most távolról ismeretlen hang, s gyors lépéseket hallék közelíteni. Bizonyosan több ember jő, gondolám, mert úgy tetszett, mintha parancsokat hallottam volna egyik által osztatni, mire a többi megjegyzéseket tett. Kik lehetnek ezek az emberek? Talán városi őrök? De hiszen ezek, csekély számuk miatt, a városban is alig győzik teljesíteni a szolgálatot, mikép tévedhetnének tehát a mezőre? Vagy talán a mezei rendőrség néhány tagja? Ez valószinű vala, mert ezek csakugyan leginkább a város közel határában járnak, de mégsem hihetém, hogy ily betanult kutyákkal gyakorolják kötelességöket.

Gondolatim más irányt kaptak, hátulról lámpafény sugárai terjedtek el s az előbbi parancsoló hang egészen közelemben megszólalt:

– Kötözzétek meg őket egymásután. Meg ne mozduljatok, gazemberek, ha kedves előttetek az élet. Hamar, legények!

Kezeimre hurok szorult, s a kutya azonnal elbocsátá galléromat. Fölkelék, s magas termetű férfit láték magam előtt, kezében kétcsövű pisztolyt és lámpát tartva; négy társa Bertókot és Marczit kötözék meg, kiket azonnal hozzánk vezettetett az előttem álló magas férfi, és parancsoló hangon szóla:

– Ma nálam fogtok hálni, holnap reggel pedig a városházára viszlek.

– Uram, – szólék most, türelmemet vesztve, – minő bánásmód ez?

– Talán nemes emberek az urak? Úgy hát majd a megyeházba kisértetem.

– Minek tart ön engem?

– Az majd elválik holnap.

– Ön bizonyosan rablóknak tart bennünket, tudja meg tehát, hogy mi zsiványokat üldöztünk, s ön négylábú poroszlóinak közbenjötte nélkül bizonyosan kézre is kerítettük volna őket.

– Hátha azok is azt mondanák, kik elfutottak s egyik kutyámat alkalmasint agyonlőtték?

– Tud ön olvasni?

– Minő kérdés!

– Itt oldalzsebemben néhány hozzám czimzett levelet fog ön találni, tekintse meg azokat, és szüntesse meg méltatlan bánásmódját, melyre ellenemben egyáltalában nincs ön jogosítva.

– Az tulajdonkép csak az illető tisztviselőkhez tartoznék ugyan, de ám lássuk.

Alig tekinte néhány levélbe, s azonnal egészen megváltozott, és nyájasan szóla:

– Bocsánatot kérek, tekintetes úr, de a külszín annyira ön ellen bizonyított, hogy alkalmasint nem neheztelend ön tévedésemért. Legények, oldozzátok föl a tekintetes úr embereit.

Ezután maga oldá föl kezeimet, s én röviden elmondék neki kalandomból annyit, mennyit fölvilágosítására épen elkerülhetetlenül szükségesnek tarték, a nélkül, hogy őt egészen biztosommá tenném.

– Bitóra való gazemberek! – jegyzé meg előadásom után, – mily kár, hogy megszabadultak; most már mindenesetre hiában keresnők nyomukat, mert az ily madaraknak a város minden részében biztos fészkök van; a bitófa belsejét azonban majd megvizsgáljuk, talán találunk valamit, mi a gyilkos nyomába vezethetne. Méltóztatik velünk visszatérni?

– Nem, azon ember engem nem igen érdekel, s tizenegy óra felé még dolgom van a városban.

– Méltóztatik parancsolni, hogy a városig elkisértessem a tekintetes urat?

– Köszönöm.

– Tehát ajánlom magamat.

– Kérem, még egyet.

– Méltóztassék.

– Tökéletesen meggyőződött ön, hogy nem voltunk rossz járatban?

– Oh igen, tökéletesen!

– Kérem önt tehát, hogy e kaland legalább annyira titok maradjon, hogy nevemről ne tegyen ön említést az illető helyeken.

– De ha a bitó alatt olyasmit lelnénk, a mi az úgynevezett szelindek nyomába vezetne s ez azután szembesítést kivánna?

– Ezt nem szeretném.

– De ha múlhatatlanul megkívántatnék?

– Úgy legalább két napig várakozzék ön, – viszonzám rövid gondolkozás után, mert legalább azt ohajtám, hogy találkozásom a kártyajósnőnél véghez mehessen, mielőtt a mai kalandom zajt támasztana, mely Sobrit ismét kicsúsztathatná kezeim közül, mit lehetőségig gátlani kivántam.

– Azt megigérhetem, s csak lakását kérem a tekintetes úrnak, hogy szükség esetén legalább tanácskozhassunk a teendőkről.

– Az országúton lakom a … számú házban.

– Köszönöm.

– S szabad ön nevét tudnom?

– Én – a hóhér vagyok! – mondá ércztelen hangon a magas férfi, és segédeivel együtt eltünt…