VARGHA GYULA

1871-ből van keltezve Vargha Gyula első verse. Arany János akkor az Akadémia főtitkári szobájában dolgozgatott, szívében az apai fájdalom még be nem hegedt sebével, elvágyva a fővárosból az ősi rögre. Eötvös József a magyar kultúra vezérlő helyén állott. Jókai ereje bőségében virágzott. Gyulai Pál harcos szelleme legszebb alkotó korát élte. A politikában Deák Ferenc még állott, mint a magyar ész és a magyar jog szimbóluma, gróf Andrássy Gyula geniális szelleme Európát reprezentálta Magyarországban, Magyarországot Európában. Kossuth szelleme a messzeségből világitott be határainkon.

Aki ekkor lépett a magyar irodalomba és közéletbe, úgy érezhette magát, mintha a héroszok csarnokában járna. Mindenfelől már életükben történelmi fontosságra jutott nagy emberek fogadták. Ha volt kor, amelyben csak oldott sarúval lehetett belépni a nyilvánosságba, ez volt az. Soha olyan példája a szellemnek, tehetségnek és erkölcsi erőnek. A belépőnek mindig fölfelé kellett emelni tekintetét: a fény, ha kigyulladt szemében, a nagy szellemek visszfénye volt.

Az ifjút, aki ekkor tette meg pályáján az első lépéseket, szerénységre intette minden. Gyermekkora az abszolutizmus nyomott levegőjében telt, mikor még a láthatár mélyén ott cikáztak az alig elmult forradalom vonagló emlékei. Egy tragikus, roppant képben látta maga előtt az erőn felül való erőfeszítés végzetességét. Ébredése éveiben átélte a jobb fordulat sarjadozó reménységeit s ezek kivirágzását. Látta, hogy a nagy válságon azok a nagy szellemek vezették keresztül a magyarságot, akiknek körébe lépni óhajt, akiknek nagysága mint elérhetetlen ideál állott előtte. A kor levegőjében benne volt az emberi nagyság iránti hódolat, a hero-worship szelleme. A nagyok nyomdokába lépni, példájukra mint zsinórmértékre nézni, a nagy örökség hű megőrzését élete feladatává tenni – csak ez lehetett az akkori fiatal generáció elszánása. Ennek a fogadalomnak a korlátaiba szorult ifjúi erőérzete, ez fékezte életvágyát s ez determinálta munkája módját. Ez a generáció csak konzerváló lehetett, a még fiatal, de máris történelmivé vált hagyomány tiszteletteljes őrzője – semmi sem lehetett tőle távolabb, mint a forradalmi gesztus, az újítás romboló vágya, az originalitás mindenek felett való kultusza. Azok ellen akart volna lázadni, akiknek alkotása már akkor, életükben nemzeti kinccsé vált, akiknek érvénye és dicsősége örök időre megdönthetetlen volt? Ez a generáció csak a fiúk generációja lehetett az apákkal, a tanítványoké a mesterekkel szemben, – epigonok nemzedéke, amelynek büszkesége az, hogy közvetlen örököse lehet a nagy elődöknek.

Vargha Gyula tipikusan ennek a második generációnak a fia. Egyéniségében, amint pályája és munkája elénk tárja, van valami tanítványi szerénység, amely örömmel, jószántából hódol meg mindennek, amit nagyságul ismert fel. Passziv és lágy lélek, eredendő hajlama nem az energikus cselekvés, az egyéniségnek szabad érvényesítése, hanem az érzelmes szemlélődés, az elmult dolgokra való visszaemlékezés, az élet és a lélek harcai elől való aggódó elvonulás. Nincs benne egy szikra sem a lázadás luciferi szelleméből, könnyen és természetesen bele tud illeszkedni a számára adott keretekbe, a világ azon rendjébe, amelybe beleszületett. Lelkében nem támad soha heves ellenmondás azokkal az intézményekkel, erkölcsi és szellemi berendezésekkel, azzal a társadalmi renddel szemben, amelyet maga körül talál s erős meggyőződéseket alkot magának, a világhoz való viszonya alapjául, a fennálló állami és erkölcsi rend örök érvényességéről. A kétkedés, a kritika, a meghasonlás kínjait és bús haragját ép oly kevéssé ismeri, mint a korlátokat romboló szenvedély sívár lázadásait. Egész lelki berendezkedése arra predesztinálja, hogy beleilleszkedjék a maga generációjának a feladatába és sorsába, a vagyonszerző apák fiának a helyzetébe, akinek egy rendeltetése van: az örökölt vagyont összetartani és az utána következő generációk számára konzerválni.

Vargha Gyula már fiatalon így is helyezkedett el az akkori magyar világban. Mint költő azzal a körrel keresett és talált érintkezést, amelynek feje Arany János, éles pengéjű harcosa Gyulai Pál, legtevékenyebb és legtermékenyebb munkása Szász Károly volt. Politikai állásfoglalása – bár aktiv politikai szerepet sohasem vállalt s nem is keresett, egész a legújabb időkig – a Deák Ferenc politikája felé vonzotta, korán az állam szolgálatába lépett, amelyet Deák csak az imént vezetett át a foradalom és abszolutizmus zavarain a nyugodt fejlődés partjára s amelynek hirtelen fejlődő intézményei a fejledező magyar intelligencia munkaerejének javarészét abszorbeálták. Nyugodt, harmonikus, nagy ugrások, erőfeszítő küzdelmek, külső-belső meghasonlások nélküli pályát választott ki önmagának irodalomban és életben egyaránt. Ez felelt meg szellemi és erkölcsi alkatának s azzal az elszánással indult pályájára, hogy tehetsége szerint becsülettel fog szolgálni minden ügyet, amelynek szolgálatába lépett.

Milyen költészet keletkezik ilyen egyéni hajlam s ilyen korbeli benyomások összeszövődéséből? Vargha Gyula élete költői munkájának gyűjteményét forgatjuk, e kérdésre választ keresve. A könyv, amelyben e gyűjtemény megjelent, külsejével is mintegy szimbolizál: a Kisfaludy-társaság kiadványainak azt a patinássá vált kötését és címlapját mutatja, amelynek formáját, rajzát és betűt talán még Arany János és Gyulai Pál válogatták ki a hetvenes évek nyomdai és könyvkötői divatjának mintáiból. S ennek a letünt kornak az erkölcse, ideáljai és formái tünnek elénk a könyv tartalmából is, de a költő korának haladtával mind észrevehetőbb változatokat mutatva fel a régi alapon, amint mindjobban belejátszanak a fejlődő és megújúló magyar élet nyugtalanságai, új jelenségei és változásai.

*

Vargha Gyula költészete nagyon élesen és megkülönböztethetően két részre oszlik: az ifjúkor és az érett férfikor költészetére. Az előbbi csaknem kizárólag szerelmi líra, a másikban a szerelem alig, legfeljebb egy-egy pillanatnyilag átfutó emlék formájában jut szóhoz, a líra teljesen a fiatal szerelemmel leszámolt, érzékeiben megnyugodott férfiember lelki élményei körében mozog s a nyugodtabb, reflexióba mélyülő hangokat szólaltatja meg. Sajátságos módon, ahol ezt a két részt legtermészetesebben elválaszthatjuk, az éppen a közepe a könyvnek, oly pontosan, mintha ki volna számítva. Csak az időközökben van különbség: amíg az első tíz év termését adja 1881-ig, a második az innen 1914-ig terjedő harminchárom év költői virágait foglalja magában. Fiatalon a költő termékenyebb és könnyebb ihletésű volt, később hosszú időkre lefoglalták a közpálya gondjai, a komoly és fáradságos férfimunka s az elmélyedőbb líra nehezebben, hosszabb érlelési időt kívánva tör elő a lélekből, mint a friss, könnyű, csak a hangulat szárnyán lebegő dal.

A dal, ahogy a német mintákon elinduló régi magyar poétika meghatározta, Vargha ifjabbkori lírájának jóformán egyedüli formája. Első verseskönyve Dalok címmel jelent meg 1881-ben, egy kis 184 oldalas, piros kötésű, aranymetszésű kötetben. S csupa dalok is vannak benne, legtöbb köztük a két strófás apróság s a többi között is kevés akad három-négy strófánál hosszabb. Címük sincs, a régi könyvben számokkal vannak jelölve, az újban rendszerint a kezdősoruk szerepel cím gyanánt.

Azonnal ráismerünk, ez a Heine-féle dal stílusa és formája, amely a mult század közepe tájától utolsó negyedéig a német költő hatása alatt általános lett Európa-szerte s különösen nálunk, ahol kész talajt talált a magyar népdal tradiciójában és a kor ízlésén uralkodó lírikus, Petőfi költészetében. Heinét éppúgy a népdalkincs inspirálta, mint Petőfit s a nyomában induló magyar lírikusok csapatát, de mig Petőfi közvetlenebbül a népdalból merített kifejezési formákat és tartalmat, naivabb maradt, a néphez közelebb álló, az utána következők s köztük Vargha Gyula is, kevésbé demokratikus életforma gyermekei, az érzés és kifejezés módjában kevésbé naiv, finomultabb, urbánusabb szellemben reagáltak a lelkükben támadó lírai hullámokra. Ebben a tekintetben bizonyos mértékig visszatérnek Heinéhez.

Hangulati líra, az érzékeny lélek könnyed, de erős elborulásainak és hullámzásainak megszólaltatása rövid, sóhajtásszerű dalokban, erős belső muzsikával, amely éppúgy nyílvánul a dalok strukturájában, mint szavaik, rímeik megválogatásában, a mondanivalónak bizonyos pointera való kihegyezése, úgy hogy a pointe mint a búcsúzó vendég elmés búcsúszava vesse végét a versnek, még tovább is egy ideig hatása alatt tartva az olvasót, – a belső szerkezetben hangulatkeltő intonálás, utána a közlendő hangulatnak néhány színből álló képpel való szuggesztiv jelzése, hirtelen lezárás egy kontraszttal, nyelvi fordulattal, élccel vagy szójátékszerű rímmel, – ez körülbelül a heinei dalnak a lényege. S ez a formája Vargha Gyula dalainak is. A kapcsolat illusztrálására itt egy példa:

Vargha e verse mellé állítjuk Heinének ezt a versét:

A két versnek tartalmában, szavaiban nincs semmi közösség, még kevésbé lehetne reminiscentiát vagy épen átvételt megállapítani, – még is szembeszökő, mennyire egyforma mind a kettőnek a struktúrája és alaprajza, mennyire egyezik a képek és szólamok összeszövésének a módja. A kettő egyazon poétikai elvből ered.

Talán még inkább heinei karakterű ez a vers (mint sok más is Vargha könyvében):

Ami Heinénál felettébb gyakori, itt is az első és utolsó sorban van a vers: az első adja meg a hangot, az utolsó elzendíti egy elboruló hangulatba s a közbülső sorok csak arra valók, hogy a vers két végét hangulatilag összekapcsolják. Itt már a mondanivaló minémüségében is van egyezés: Heinénél is minduntalan elkomorúl, mintegy akaratlanúl, az epekedő szerelmi tűz s a vágy szorosan asszociálva van a halál képzetével.

Heine hatása szinte uralkodó volt két magyar generáció költészetében, – a legerősebb külföldi hatások egyike a magyar lírában s egyúttal a legtermékenyebb is. Petőfinél is erős nyomai érezhetők, még jobban az utána jött lírikusokon, mint Gyulai, Szász Károly s a náluk egy nemzedékkel fiatalabb lírikusok egész sora. Hosszú ideig a magyar líra s különösen a szerelmi líra fölött csaknem kizárólag Heine szelleme lebegett, az ő formái, versszerkezetei, hangulat-ábrázoló módjai, – a lírai vers fogalmának Heine szerint való fogalmazása volt uralkodó. Ennek a hatásnak olyan költők sem tudtak ellenállani, akik természetre, karakterre, hangolódó képességre Heinével egészen ellenkező embertipushoz tartoznak.

Mindabban, ami az emberben fontos és jellemző, alig lehet elképzelni ellentétesebb lelki alkatot, mint Heine és Vargha Gyula. Csak a fiatal vér pezsgése és a dallamra való vágy teremt köztük némi kapcsot. Heine mély, minduntalan elsötétülő tüze, heves érzékisége, mazochista kínlódása, lobogó szenvedélyessége, gyötrő meghasonlása, diabolikus fintora, szkeptikus kriticizmusa ép úgy nincs meg a magyar költőben, mint haragos lázadása, gyilkos rosszmájúsága, önmaga és mások érzésével csúfolódó cinizmusa és mély psychológiai perspektívái. Ahogy Arany Jánosban sem volt semmi Byronból s csak a műfaj külső és belső formáit mintázta le a Don Juanból Bolond Istókja számára, – ugyanígy határozható meg Vargha Gyula viszonya Heinéhez. S kettejük közt van az a világ, amely a XIX. század első felének nemzetével s egész környezetével meghasonlott, zsidó fajtájú német költőjétől elválasztja a forradalom utáni nemzedék konzervativ hajlamú, kora szelleméhez híven alkalmazkodó magyar lírikusát.

Vargha Gyula ifjúkori lírája csaknem kizárólag szerelmi líra, egy szelid, lágylelkű, finom érzésű, temperált vérmérsékletű magyar úri fiatalember lírája. Egész megjelenésében van valami választékos egyszerűség; érzésvilága épen nem komplikált, nincsenek benne nagy ellentétek, nem lobognak emésztő, sötét füstű lángok, a szenvedély mámoros elragadtatásai és sivár jajszavai ép úgy hiányoznak belőle, mint a nagy belső válságok sötét rejtelmei s azok a szakadékok, amelyeket a nagyon mély és nagyon nagy feszítőerejű vágy szaggat föl a lélekben. Egy szép fiatal leány képe felgyújtja a költő fiatal érzékeit, szíve epedve lobban fel iránta, de a lány életideáljai mások, mint az övéi, szereplésre, élvezetekre, pompázásra vágyik. Eltávolodnak egymástól, a költő sebesült szívvel vonul félre, a halál képzetei futó felhőkként vonulnak át lelkén (nem kell félteni, egészséges idegrendszerű fiatalember akkor van legmesszebb a haláltól, mikor szerelmi bánatában róla képzelődik) – végre egy új szerelem meggyógyítja bánatát. Egyszerű, illedelmes kis szerelmi regény, egyszerű, meleg, finom, közvetlen kis dalok fakadnak belőle; megvan a maguk bájos színessége, illata, mint a mező virágainak, halk ezüst-hangon csilingelnek a rímeik, epedve, szomorúan, a tiszta fiatalság üde érzése támad fel olvasásukkor. A képek, melyek emlékünkben felcsillannak, kedvesen idillikusak, tarka kis virágok nyiladoznak, daloló madárkák röpködnek, derült bárányfelhős júniusi ég kéklik fölöttünk, melynek felhői, ha összetornyosúlnak is, tudjuk, nem vihar lesz belőle, csak friss nyári záporeső. Mintha szép, zöldellő völgyben járnánk, ahol elfeledjük, hogy fenyegető sziklák, viharoktól látogatott havasok és félelmesen zajló tengerek is vannak a világon. S mindez őszintén, természetesen ilyen, nincs benne eleve elszántság, semmi affektáltság, semmi póz és erőlködés, – ez a költő igazán azt adja, ami benne él, olyannak akar látszani, amilyen. Közvetlen is, nem abban az értelemben, hogy lelke és élete minden titkát kiteregetné, de azt, amit el akar mondani, teljesen, kerülgetés nélkül mondja el. Rendkívüli gyengédség van benne a nővel szemben, nincs iránta egyetlen tisztátalan gondolata s még mikor érdemetlennek bizonyult is szerelmére, harag és kemény szó nélkül válik el tőle. S képe olykor megháborgatja azután is, mikor már új szerelem illette szívét. Egyik legbájosabb dalában elhagyott kúthoz hasonlítja szívét:

De a második szerelem hamar elhatalmasodik rajta, új vággyal, új forrósággal tölti el, mindjobban elmélyül, erőteljesebb, néha komorabb, néha pirosabb lánggal lobban ki – ez a szerelem már nem az a játékszerű pezsgése az ifjúságnak – ez már komoly élet-ügy. Előbb félénken, alig merve hinni, közeledik a lányhoz, reménykedik, elveszti hitét, újra megtalálja s a boldog szerelem hangjai fejezik be a dalok sorát; újjongásukba csak az élet komolysága visz felhőző hangulatokat.

Csupa olyan szerelmi élményt mondanak el a dalok, amilyenen keresztülment fiatal korában minden jóravaló s egyenletes, harmonikus életre induló fiatalember. Nem tudom, mekkora hatást tettek a maguk idejében Vargha Gyula dalai, de csodálnám, ha nem hatottak volna széles köreire a fiatal olvasóknak, hiszen ezren és ezren fedezhették fel bennük önmagukat, az önmaguk szívének ifjúi hullámzásait. S még ma is azon frissiben hatnak, – a könnyed, suhanó szárnyú dalnak talán ma már nincs akkora divatja, a mai fiatalság belső élete talán koraérettebb, komplikáltabb és koncentráltabb, az új költészet más lelki húrokat pendített meg benne, – de lehetetlen nem élvezni ezeket a játszi, bájos, meleg dalokat, amelyek újra megkedveltetik és megkívántatják azzal, akinek volt, üde, ártatlan ifjúságát.

Semmi avultság a félszázad előtt kelt dalokban. Nem egy költő dalai lettek azóta olyanokká, mint a szárított virág, melynek elfakúlt színe, halvány illata már csak emlékeztet egykori friss színére, illatára, – másoké olyan lett, mint a konzervált gyümölcs, az íze, zamata töményebb lett, de fonnyadtabb és főképen más. Vargha dalaiban csak néhány azóta divatból kiment vagy értelmi árnyalatában módosult szó emlékeztet egy régibb korra, – ha mai fiatal ember mint mai műveivel jönne velük, bízvást el lehetne hinni. Természetes közvetlenségüknek köszönhetik ezt, annak, hogy keletkezésükkor valóban frissek voltak. S nem utolsó sorban a formájuknak köszönhetik. Vargha Gyula már fiatalkori verseiben is kész mestere a magyar verstechnikának ép úgy, mint a forma belső kiképzésének. Ritmusa mindig tiszta, arra a dallamra szól, amelyre írva van, pongyolaság nélkül, rímei tiszta csengésűek, frissek, sokszor meglepőek és ma is újnak hatnak. S a forma nagy konzerváló ereje a versnek, amelyről legfeljebb az igazi genie mondhat le büntetlenül, de ő is úgy, hogy új formát alkot. Egy nagy költő félreértett példája nyomán – erről már írtam nemrég, – a mi költőink nagy része, mint valami mellékeset, mesterkélt cafrangként elhanyagolhatót vetette el a technika művészi készségét, vétve az ellen az egészen elemi törvény ellen, hogy művésznek, amit vállal, meg kell tudni csinálni, ha rímes, bizonyos mértékre szabott verset vállal, hát azt mennél tökéletesebben kell csinálni.

*

Vargha Gyula lírája, ott ahol az 1881-ben megjelent kis kötet végződik, leszámolt a szerelemmel. Még egyszer megszólal a szerelmi húr hangszerén, Esküvőm előtt című versében, utoljára. Ettől fogva leszámol az ifjúi buzgással, de ezzel mintha lírai vénája is ellanyhult volna, mind ritkábban szólal meg s akkor is objektiválódva. Néha megkapja az élet valami képe, megpendíti lelkében a belső muzsikát, – legtöbbnyire azonban hazafias érzése szólal meg, ünnepi alkalmakra, vagy a magyar múlt képeit rajzolgatja rövid históriai énekekben. Hazafias felfogása a tradició hangulatkörében él, borongva, a hagyományos magyar bánat szellemében szemléli multunkat és jelenünket s jövőnk komorsága, amely később oly sötét képeket rajzol elébe, már ekkor elfátyolozza hangját. Mégis, minduntalan érezzük, hogy a tiszta líra az ő igazi hangja.

Ez a líra öregkori költészetében bukkan föl újra, mint a Karszt meszes sziklái alól az elbujt patak. A magyar költészet érdekes jelensége az a nagy szerep, amelyet az öregkor költészete elfoglal benne. Arany Jánosból is csak hanyatló öregkorában buzgott ki az egészen szubjektiv líra. Gyulai, Lévay József a késő öregkor nem egy szép dallamával ajándékoztak meg. Vargha Gyula lírája épen öregkorában ér el tetőpontjára, öregkori verseiben mutatja a legigazibb és legmélyebb művészt. 1900 után írt versei között van néhány, az utolsó másfél évtized magyar lírájának legjavából való, igazi gyöngyei a modern magyar költészetnek.

Sokban emlékeztet ez az időskori líra az Aranyéra. Hasonló motivumok pendülnek meg: az elhagyott szülőhely utáni vágyódás, a türelmes, megadó belenyugvás az életbe, minden igazságtalanságaival, a magába vonuló, lelki életet élő ember megvető mozdulata, amellyel elutasítja magától a körülötte zajongó vásári lármát, Budapest néhány képe, utcai jelenetek keltette hangulatok. Néha a forma is emlékeztet Aranyra: egy-egy életképnek a saját élete szimbólumává való kiszélesítése, egy zsörtölődő felsóhajtás epigrammai éllel. S a nyelv is, mintha az Arany János hangja hallatszanék belőle. Mindez azonban inkább a kor, temperamentum, életfelfogás hasonlósága. Vargha Gyulát úgy szokták emlegetni, mint az Arany-iskola egyik tanítványát. Ez csak annyiban áll, hogy technikája jórészt Arany költészetének tanulságain épült fel s életideálja, a magyarságról való koncepciója nagyjában azonos az Aranyéval s bizonyára az ő tudatában is, mint sokunkéban, úgy él Arany János alakja, mint a magyar ember egyik ideálisan jellemző tipusképe. Költészete azonban sokkal függetlenebb Aranytól, mint ahogy az említett meghatározás föltételezi, már csak annál a gyökeres különbségnél fogva is, hogy az epikus Arannyal szemben ő lényege szerint lírai természet.

Öregkori lírájában érdekes változást vehetünk észre a fiatalkorihoz képest. Bizonyos melancholikus hangulat, mint minden hullámzó kedélyű fiatalemberben, már ifjúkorában is volt benne, de az ifjúi pezsgés mindig visszafojtotta – öregkorában már teljesen átadja magát melancholiájának. Szín- és képanyaga is, amely egykor csaknem teljesen a tavasz és a nyár dús, erőteljes színeiből egészült ki, mindinkább az ősz és tél motivumai felé fordúl. A gyermekkor emlékei is mind gyakrabban melengetik szívét. Ebben a mélázó hangulatban páratlanúl gyöngéddé tud lenni, – egy télen a nyaraló tört ablakán beröpülő cinege, az időelőtt kinyílt ibolya, a télben fázó pacsirta remegően gyöngéd, meghatott hangokat szólaltat meg szívében. Gyöngédségre nem ismerek e néhány vershez foghatót a magyar lírában.

A természet képei azelőtt is erősen hatottak képzeletére. Dalai tele vannak természeti színekkel, de ezek gyakran csak díszek vagy szimbólumok s inkább a költői hagyományból, mint szemléleti átélésből erednek. Öregkori versei valami mély, benső szentferenci szolidaritást éreztetnek, teljes közösségérzést fűvel, virággal, fával, madárral, a természet színeivel és hangjaival. Minden melanchólia mellett valami sajátságos életöröm fejeződik ki ebben a kívüle élő világgal való szolidaritásban, újjongó elragadtatással, hálával telt szívvel örül a látás és hallás gyönyörének. Úgy érzem: ez az költészetében, ami egészen az övé; ez tört ki lelke legmélyéből. S egész pályája legszebb virágait ezekben az öregkori versekben kell keresni.

Másik feltűnő vonás öregkori lírájában hazafias költészetének sötét, kétségbeesett hangja. Kölcsey óta nem volt költő, aki a magyarság sorsát oly vigasztalannak tartotta és oly reménytelennek érezte. Úgy látszik, az utolsó húsz év magyar közéletének erős marakodásai, a politikai fegyelemnek az a megbomlása, amely a millennium óta oly sivárrá és terméketlenné tette a magyar politikát, benne, a belsőleg fegyelmezett, higgadt és józan hazafiságú, a nagyszájú kortes-lármát és céda hazafiaskodást megvető magyarban azt az érzést riasztotta fel, hogy fajunk az öngyilkos pusztulásnak rohan elébe. S a magyar élet alakulásának azon a megfigyelő-helyén, ahol mint a statisztikai hivatal igazgatója állott, talán tapasztalatai is fokozták kétségbeesettségét.

Sajátságos párhuzam: ugyanazokban az években egy másik magyar költő ajkáról hasonlóan kétségbeesett hangjait hallottuk a magyarság sorsának. Ez a kétségbeesés más élményekből, más premisszákból s más élet-ideálokból fakadt fel, de épp oly sötét képeket festett megdöbbenésünk elé. Ady Endre hazafias költészetére gondolok. Ady kezébe a kétségbeesés a szenvedélyes harag karikás ostorát adta, amellyel nekibúsultan csapkodott mindarra, amit romlasztót maga körül látott. A szelidebb, lemondásra hajló Vargha Gyulában is felgerjed olykor az átkozódó harag, de az alaphangulat mégis a zokogó bánat nála. A két ellentétes természetű költő egy pillanatra, egy érzésben találkozik, aztán a temperamentum különbözőségeivel ismét elválnak.

*

„Azon is töprengtem, hogy megérti-e az új irodalmi ízlésnek hódoló közönség azt a költészetet, mely gyökerének minden szálával a multba fogódzik?“ – mondja Vargha Gyula verseskönyve előszavában. Azt hiszem, téves premisszákból indúl ki ez a kérdés, amint hogy hitem szerint mesterségesen, téves föltevések alapján van konstruálva az az ellentét, amelyet általában föl szoktak tételezni, különösen ama konzervativ szféra részéről, az új és régibb magyar költészet között. Az állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentétek félreértéseken alapuló volta igen könnyen kimagyarázható volna, legalább azok között, akiknek mindkét részen csakugyan az irodalom ügye a fontos, ha ennek az útját nem zárná el éppen ama részről a gondolattalanok és terrorizálók elvakult lármája, a sértett érdekek és megsebzett hiúságok dühöngése.

Vargha Gyula költészete még nem tartozik a multba, ahova előszavában némi csöndes rezignációval sorolja. Az a generáció, amelyhez ő tartozik s e generáció érzésvilága, életkoncepciója épp úgy hozzátartozik a mai magyar élethez, mint a fiatalságé. Öregkori költészete pedig éppen szervi kapcsolatban áll a ma érzésével: nem egy szép költemény termett benne, melyet bizvást a magáénak vallhatna egy a fiatal nemzedékhez tartozó költő is. S ha egy gyüjteményben megkapnók tőle szétszórtan megjelent műfordításait is, különösen a francia költőktől valókat, melyek a magyar műfordítás remekművei közé tartoznak: akkor pályája egész értékében állna a mai olvasó előtt is.

Mint dokumentum is, e pálya jelentékeny és jellemző dokumentuma a magyar társadalom egy fontos rétege lelki és morális alkatának. Az a magyar hivatalnoki nobilitás, amely a kiegyezés után a régi magyar köznemességből és a hozzá felszívódott egyéb társadalmi elemekből alakult s ma is kezében tartja a közhatalom jelentékeny részét, a maga szellemi és erkölcsi állapotának ideálképét találhatja meg Vargha költészetében, teljesebben és szemléletesebben, mint bárhol másutt. Ez az úri magyarság az utolsó évtizedekben aránytalanúl kevesebb részt kért magának az irodalmi munkából, mint két-három nemzedékkel előbb s irodalmi fogékonysága is csökkent ahhoz a fejlődéshez képest, amelyen a közönség más rétegei ez irányban keresztülmentek. Ennek tulajdonítható, ha Vargha Gyulában sem ismerte fel úgy, ahogy megérdemelte volna, a maga költőjét. Az az egy-két kritikai visszhang, amely könyve megjelenésekor éppen azokból a körökből felhangzott, minden egyebet elárult, csak az igazi benső megértést nem. Ez is egyik lehangoló jele a magyar konzervatizmus elművészietlenedésének és gondolatbeli elsekélyesedésének.

(1916.)