A FIATAL GYULAI1)

A FIATAL GYULAI1)

Furcsa, nem furcsa, – csakugyan igaz, az öreg Gyulai is volt valamikor fiatal. A szakálla fekete, mint a szén, a járása kopogós, kemény és szapora, a szeme még elevenebben csillogó, mint amilyennek mi ismertük. A hangja sem volt olyan tompa, frissen pattogott, férfias érc volt benne. Fejét erősen szegte válla közé, – aki ránézett, láthatta, hogy ez a fiatal ember nem puha, nem hajlékony, nem sokat töpreng önmaga és eszméi fölött, hanem amibe belekapaszkodott, azt meg is fogja erősen és nincs az a hatalom, amely eltérítse tőle.

Akkortájban jött Erdélyből Pestre, a nagy országos összeomlás után. Fojtott, nehéz, bágyadt levegőbe jutott az erdélyi bércek friss, szeles légköréből, – rögtön hozzálátott a szellőztetéshez, a romok közti rendcsináláshoz. Felül jóindulatú, de kicsit megmerevedett maradiságot látott, a negyvennyolc előtti tekintélyek, Toldy Ferenccel élükön a harmincas évek ízlését, avatag romantikáját, Biedermayeres finomkadását siratták vissza. Irodalmunk fénykora 1830-ban lezáródott, – vallotta az öreg Toldy. Lent, a lapok körül kialakult bohème-irodalomban a fiatalok már tudták, hogy Petőfi az uralkodó csillag, ő rája esküdtek, de mindennapos szentségtöréseket követtek el rajta éretlen utánzásukkal, amely a nagy költőnek épen kevésbé jeles tulajdonságait kapta ki, azokat utánozta az éretlenségig s az ő nevével leplezgette fölszines kulturátlanságát. Volt egy Petőfi-iskola, amely vásári zsivajával épen azt takarta el a közönség elől, ami Petőfiben a lényeg s azt mutogatta genialitásnak, ami benne éretlenség, modorosság és affektálás.

A fiatal Gyulainak szíve szerint való becsvágya bizonyára nem az volt, hogy a kritikai rendcsinálásra adja magát. Ő költő és talán novella-író akart lenni első sorban. S ez könnyebb is lett volna neki, mert szelid verseivel és gondosan esztergályozott novelláival bizonyára nem keveredett volna annyi harcba s az akkori elég szűkös termésben könnyen az első helyek egyikét vívhatta volna ki alkotó tehetségével. De dolgozott benne a harcra termett katona vére, nem tudta közömbös türelemmel nézni sem azt az üres zsibongást, sem azt a copfos maradiságot, amely az irodalmi berkeket meglehetősen kellemetlen tartózkodási helylyé tette. A született kritikus azt súgta neki: ezt nem szabad tűrnöd, itt szét kell ütnöd, mert addig nem lehet nyugodt alkotás, amíg a zaj el nem ül s amíg ezeket a fülledt szobákat ki nem szellőztetjük. S ő, ha egyszer valamiről azt gondolta, kötelessége megtenni, – hát meg is tette, habozás, félelem, diplomatizálás nélkül.

Fölvette tehát a harcot és pedig két fronton egyszerre. Egyfelől ki kellett küzdenie Petőfi és Arany elsőségét a régebbiek, még Vörösmarty fölött is Toldyékkal szemben, másrészt ellene kellett szegülnie az értelmetlen Petőfi-utánzásnak. Mondhatnók úgy, hogy meg kellett oldania a Petőfi-problemát, az akkori magyar irodalom központi problemáját. Mert neki az a természete, hogy ha egy dologra ráadja magát, nem sokat settenkedik körülötte, hanem megragadja a velejét. Első nagyobb kritikai tanulmánya tehát Petőfiről szólott: „Petőfi Sándor és a lyrai költészet“ (1854) ez a címe. Az első komoly kísérlet Petőfi jelentőségének pontos eszthetikai megállapítására, formájára életrajzi essay, de voltaképen polemikus irat. Azokat a szempontokat világítja meg, amelyekből nézve leginkább kiviláglik Petőfi nagysága, de egyúttal hivatlan utánzóinak éretlensége is. Ezek a maguk képére akarták alakítani a világ egyik leglelkiismeretesebb, mesterségét legjobban tisztelő költőjét; borzas, tanulatlan, bursikóz, felületes vadócot csináltak belőle, hogy borzasságuk, tanulatlanságuk, bursikózságuk és fölületességük a genialitás glóriáját kapja tőle. Gyulai rámutatott arra, hogy Petőfin a geniális könnyelműség, az éretlenkedő nagyzolás csak kívülről magára szedett szenvelgés volt, a fiatalság titánkodása, amely mély érzést, rendkívüli művészi becsületességet, komoly tanulmányra való hajlandóságot takart. Fiatal volt, kiforratlan s állítólagos követői épen csak a kiforratlanságát utánozták – a fiatalság nélkül. Gyulai nem hallgatja el Petőfi hibáit, nem akar belőle minden áron operette-tenoristát csinálni, mint az újabb Petőfi-biografusok; embernek, emberileg nézi. De arra mindig rámutat, hogy a nem egészen kifogástalan külső alatt mily nemes szív, mily intelligens fogékonyság és milyen előkelő művészi becsvágy lakott. S amíg erről beszél, szeme a papir fölött az utánzók hadára tekint, éles, kissé gúnyos kifejezéssel. Nem mondja ki, de még ma, ötven egynéhány év mulva is érezzük, hogy a hangsúly nekik szól. Mikor állítólagos formabeli pongyolaságáról, őszinteségéről, komoly tanulmányairól ír, akkor még szóval sem említi őket, de mikor egyéni voltát, a népieshez való viszonyát fejtegeti, akkor már nem állhatja meg, hogy bele ne vágja sarlóját az utánzók gizgazába.

Csodaszámba mehet az, hogy milyen elfogulatlansággal, milyen zavartalan tiszta látással tudja megítélni Gyulai már akkor, letünése után alig öt évvel Petőfit. Míg Toldynak akkor még sejtelme sem volt róla, micsoda tünemény vonult el pár év előtt az irodalomra lelki szeretettel függesztett, de nem nagyon éles tekintetű szeme előtt, míg az akkori fiatalok, Gyulai kortársai, csak a bálványt látták Petőfiben, Gyulaiban már akkor olyan kép alakult ki róla, amely nagyjában-egészében ma is fennáll s igazabb, hívebb és reálisabb, mint mindazok a képek, melyeket mások, akik már negyven-ötven év távlatából nézhették, rajzoltak róla. Vörösmarty életrajzán, nem tehetünk róla, megérezzük egy kis, talán öntudatlan, kegyeletes retouche nyomait, a Petőfi-arcképben ennek árnyéka is alig van. Talán a polemikus célzat szorította erre a teljesen elfogulatlan nézésre. Vagy talán ezt a pontos boncolást, amely élesen elválasztja a gyöngeségeket az erősségektől, Gyulainak, a kritikusnak Gyulai, a költő sugallta, aki azzal akart szabadulni Petőfi ellenállhatatlan hatásától, hogy teljesen öntudatossá teszi magában a nagy előd szellemét?

Egy dolog már akkor is feltünik, mint Gyulainak egyik legrokonszenvesebb vonása: a kultura lovagjának szegődik, hévvel, erővel vallja a művészi komolyság és művészi lelkiismeretesség igéit, hittel hirdeti, hogy a költőnek nem okvetlenül, sőt nem is szabad a természet vadvirágjának lennie, tanulnia is kell egyet-mást. Ennek a tanulmánynak három forrása van: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Ezt egy kis keserüséggel is fejtegeti. „Nem gúny-e – teszi hozzá a végén, – hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?“ S nem ezerszeres gúny-e, hogy ez a vitatkozás még ma, ötven év mulva sem vesztette el teljesen aktualitását? Legélesebbé akkor válik a hangja, mikor az ötvenes évek lirikusainak kulturátlanságát tépdesi. Már akkor ki van benne alakulva az az ideál, amelyet a magyar irodalom elé tűzött: a magyar nemzet egyéniségét európai színvonalon művészileg kialakító irodalom. A mai napig is ez maradt legfőbb kritériuma minden magyar irodalmi műnek az ő szemében.

Általában egész kritikai pályájának mozgató elvei már ekkor megállapodtak benne. Felfogása a későbbi évek nyugodt alkotó munkájában bővült és mélyült, de nem változott. Az ő agyveleje az új benyomásokat fölveszi, de magához alakítja; nem alakul át szerintük, a régieket soha el nem engedi. Gyulai nem ismer kételyeket, ha egyszer valamiről meggyőződést formált magának, ellenérvek nincsenek rá nézve. Egy-ember, nem vitázik önmagával, nem gondolkodik párbeszédekben, amelyek egyszerre mutatják a dolgok másik oldalát is. Bizonyos lenézéssel is szól az effélékről, férfiatlannak tartja a meggyőződés ingadozását, az elvtelenség pedig felháboritja. Emlékszem egy egyetemi órájára, vagy tizenkét évvel ezelőtt. Szemere Pálról szólt. „Mindig a fiatal írók pártján volt – mondta bizonyos kicsinyléssel a hangjában. – Épen úgy, mint Jókai.“

Az ő kritikai felfogása Shakespeare s a francia romantikus iskola alapján fejlődött ki s abban is állapodott meg. Sohasem érezte annak szükségét, hogy átértékelje a maga értékeit, ugyanazok a dolgok ugyanazt a benyomást keltették fel benne egy emberöltő mulva is. Sokszor a szavairól is ráismerünk az ötvenes évek Gyulaijában a mostani Gyulaira. Gondolkodásának ez az ereje a gyöngesége, mert ettől kapta merevségét, mindinkább orthodoxszá váló dogmatizmusát. Az ő kritikai felfogása velejében a negyvenes-ötvenes évek levegőjéből szűrődött le s ezért van az, hogy amíg majdnem csalhatatlanul biztos, ha ennek a kornak jelenségeiről van szó, jelentékeny távlati tévedéseket mutat később, amikor ugyanezen az alapon akarja az újabb irodalmi jelenségeket mérlegelni.

Sarkalatos elve az ő kritikájának az, hogy az irodalmi művet csak mint egészet tudja nézni. „Én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár mint műértő, – mondja ő maga. – Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott s a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent“… Bizonyára igaza van, – de nem lehet-e arra is eset, hogy pl. egy elhibázott kompozicióért kárpótol az egyes részek lángoló szépsége? Ő a tartalom és a forma teljes összhangját kívánja meg s amit legjobban tud megbecsülni, az a kompozició tökéletes harmóniája. Lehet, hogy ebben némi célzatosság is van, mert irodalmunkban épen a komponálás tudománya volt mindig a legritkább erény. Gyulai pedig a legritkább esetben beszél bizonyos tudatosan kihegyezett, vagy szándékosan elrejtett célzatosság nélkül. Ha lelkesen dicsér vagy erősen elítél valamit, a finom szem meglátja rajta, hogy egy-egy erényt azért dicsér olyan nagyon, mert nálunk ritka, egy-egy hiba ellen azért kel ki olyan hevesen, mert nálunk gyakori.

Ez a szomjazás az egész mű tökéletességére, a komponálás művészetének ez a megbecsülése vonzotta legelsőbben Arany Jánoshoz. Mikor először szól róla, 1855-ben, a „Szépirodalmi Szemle“ című hosszu cikksorozatban, amelyben legrészletesebben foglalta össze az ötvenes évek irodalmi termeléséről való nézeteit, – mindjárt a szeretet olyan hangján említi, hogy maga is szükségét érzi, hogy állást foglaljon a személyeskedés vádjával szemben. S épen Aranynyal kapcsolatban tisztázza felfogását Toldyékkal szemben, megállapítva, mennyire elfogult Toldynak az a nézete, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart s azóta csak epigonok vannak. Ekkor mondja azt, amit mi hangoztatunk a mai irodalmi vitában:

„Ők mindketten (Toldy és Greguss Ágost) annyira belemerültek a multba, hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a régibb irókat érdemük szerint ítélnék meg s ferde divatnak hódolnának, ha az újabb íróban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt olyan lyrai költeményeket, mint Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a versenyt a régiekkel, Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel és művészettel írt regényeink s talán a Faludiénál mutathatunk fel szabatosabb prózát is.“…

Bizonyos vakságok nemzedékről nemzedékre öröklődnek és örökké élnek. Ma is emlékszem egy különben igen derék és okos irodalom-tanár barátom elképedt arcára, amikor évek előtt egy hosszas vita végén azt mondtam neki, hogy Mikszáth Kálmánt különb regényírónak tartom, mint Jósikát s Ambrus Zoltánt, mint Fáy Andrást. Derék barátom, azt hiszem, azóta is álmélkodik kritikátlanságomon. Az épen most folyó inkább zajos, mint tartalmas vitában vajjon nem az a szellem vezet-e az egyik oldalon, amely miatt Gyulai Toldyt már 1855-ben ostromolta? Nem látjuk-e azt a csökönyös multbanézést, amely sehogy sem tudja elgondolni, hogy ami ma folyik az irodalomban, az épen úgy irodalom-történet, mint ami nyolcvan év előtt volt s azért, hogy valaki ma a kenyérért keservesen küzködő újságíró vagy véglegesítésre váró vidéki gimnáziumi tanár, esetleg valamikor nevezetes alakja lehet az irodalom-történetnek. Nem hallunk-e napról-napra olyan általános véleményeket mai irodalmunkról, amelyek azt a hitet kelthetnék, hogy a magyar szellem produktiv képessége husz-huszonöt év óta megállott s legfeljebb azok értek ezalatt valamit, akiknek sikerült idejekorán meghalni? S nincsenek-e ma, az irodalom tekintélyes állásaiban lévők között elegen olyanok, akik „annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt igénylik?“

*

Ezt a hosszabbacska kitérést Gyulaitól tanultam, mert az ő fiatalkori kritikái tele vannak ilyen általános kitérésekkel elvi jelentőségű kérdésekre, aktuális mozzanatokra. Ezek a munkái még nem haladnak olyan biztosan egy egyenes úton, mint a későbbiek, nyilván nem azért, mintha ekkor még nem tartotta volna szükségesnek az egységes kompoziciót, hanem azért, mert ezek a kritikai dolgozatok tulajdonkép lapokban részletekben közölt cikkek összefoglalásai s ez a lazább forma természeténél fogva megbír egy kis csapongást.

Aranyról szólva folytatja azt, amit Petőfi-tanúlmányával megkezdett. A népies-nemzeti költészet elsőbbségéért küzd s amint kimutatta Petőfi fölényét a lirában, ép úgy igyekszik megállapítani – Toldi estéjéről szólva – Arany fölényét az epikában. S amit erre vonatkozólag mond, az ma is az irodalomtörténet álláspontja, – az utána jöttek bővítgették, néha egy kicsit higítottak is rajta, de módosítani nem tudták. S ebben van Gyulai kritikai föllépésének irodalomtörténeti jelentősége. Ezzel vált irodalmunk nagy értékelőjévé, aki kritikailag feldolgozta azt a nyers anyagot, amelyet Toldy Ferenc lelkesedése és szorgalma öszehordott. Ő állította irodalmunk csúcspontjára Petőfit és Aranyt, hogy azután mindig az ő szinvonalukról nézzük a multnak fölfelé haladó vonalát s várva-várjuk azt a jövőt, amikor ez a vonal még magasabbra fog emelkedni. S ebben van egyúttal kulcsa annak az álláspontnak is, melyet Gyulai későbbi kritikájában a mindenkori irodalommal szemben elfoglalt. Petőfi és Arany magasságából nézte a körüle hulámzó, hol tespedő, hol fölcsapzó irodalmi életet, – nem csoda, ha sokszorosan kisebbnek és jelentéktelenebbnek látta, mint amilyen.

Ez a vonása az ötvenéves években írt kritikáiban is feltünik. Tompát még csak elismeri, bár szó sincs róla, hogy olyan magasra, egyenesen Petőfi és Arany mellé állítaná, mint a későbbi kritika egy része. De már pl. Tóth Kálmánban alig tud valamit fölfedezni egy-két csinosabb részen, sikerült strófán kívül. Kritikusra vigasztaló látni, hogy igenis lehet kortársról irodalomtörténeti érvényű ítéletet mondani, – csak az ítéletmondó képességein múlik a dolog. Az ötvenes évekbeli Gyulai ítéletei az ötvenes évek költőire ugyanazok, amelyeket mi alkotnánk róluk, ha irodalomtörténeti távlatból nézzük őket. (Nem bizonyos tehát, hogy a mi ítéletünket a mai irodalomról egy későbbi irodalomtörténeti kritika teljesen el fogja söpörni.)

Ezekben a kritikai dolgozatokban látjuk Gyulait, mint a magyar irodalom másik, még nyomósabb tényezőjét: mint a magyar prózai stil megteremtőjét. Még nem egészen kész ekkor a prózája – megvan már benne az egyszerű erő, a kifejezés plasztikai készsége, a hang variáló képessége a nyugodt fejtegetéstől a pattogó zsörtölődésen és bosszankodó gúnyon át a nemes páthoszig, de itt-ott még érzik rajta némi feszesség és keresés. Nem olyan biztos erővel kapcsolódik a szó a gondolattal s nem olyan közvetlenül árad, mint később, Vörösmarty életrajzában vagy az Aranyról írt emlékbeszédben. De már művészi próza, amely nemcsak a mondanivaló súlyával hat, hanem az elmondás formájával is. S ha összehasonlítjuk legjelesebb kortársai, Toldy, Erdélyi János prózájával, akkor látjuk, hogy az elsőnek színtelensége, a másiknak nehézkes homályossága mellett mekkora haladás a művészi próza felé a Gyulai stílje. A magyar líra nyelvét Petőfi csinálta meg, az epikáét Arany, a regényét Jókai. Az utolsó bilincset Gyulai törte le a magyar irodalmi nyelvről, ő szabadította fel az értekező prózát könnyű, hajlékony és mégis súlyos és komoly megszólalásra. S keletkezhetnek új stilusok, bővülhet, gazdagodhatik, differenciálódhatik prózánk még annyira, Gyulaitól független soha többé nem lehet, mert belőle indult ki. A kritikus, az eszthétikus, a történetíró, a publicista ő előtte nem tudott több-kevesebb dadogás nélkül szólani, ő megoldotta nyelvünket. A Gyulai utáni nemzedék már mind az ő tanítványa, ad valamit a magáéból, külföldi példákból is ahhoz, amit tőle kapott, de a fődolgot tőle tanulta. Ez pedig nemcsak irodalmi, hanem társadalmi esemény is, mert az értekező próza hat legjobban az élő társalgó nyelvre s ha a magyar ember intelligens dolgokról világosan tud beszélni vagy tisztességesen megfogalmazott levelet írni, abban is megvan Gyulainak a maga része.

A jó Erdélyi János megrótta Gyulait, amiért bírálataival felül akarta haladni szépségben a költőt, prózájával a verset. A tartalom elhanyagolását látta benne a forma kedvéért, – pusztán csak azért, mert ez a forma művészi volt. Tehát Gyulainak meg kellett védenie művészi próza jogát a tudós vaskalappal szemben, pontosan megállapítani a prózai és költői nyelv közti különbséget s a művészi forma jogosultságának határait a tudományos tárgyalásban. S erről szóló tanulmányában szinte önvallomáskép hat, s mikor a kétféle kritikusokat jellemzi: a könnyed, felszínesen csevegőket s a komoly – vagy ahogy ő mondja – epés és unalmas kritikusokat. Az utóbbiakról szólva egy-két vonás leszámításával pontos képét adja a saját munkája irányának. „Előttük határozott eszmény lebeg s élesen körvonalozott elvekből indultak ki. Következetesek a kegyetlenségig, erélyesek az üldözésig s kiméletlenebbek, mint maguk hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak. Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva hiszik magukat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorut… Megengednek maguknak némi tisztességes személyeskedést s nem veszik rossz néven, ha velük hasonlóképen bánnak. Nem keresik a közönség kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak rá s kelletlenül is tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök tisztán történeti alapon nyugszik… Mozgékonyságuk kevés, kedélyük nem épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen szeretetreméltó emberek s ezt maguk annyira tudják, hogy épen törekednek reá… Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz irányt s előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget… Az irodalmi korszakokat rendszeresen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része, melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékül… Hangulatjuk nem változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. És mondhatni, belső szenvedélyességük csak akkor mutatkozik külsőleg is, mikor vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is. Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezeti rögeszmék és különcségekre. Kedvenc költőiket, kik rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig látják meg árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget is kétségbe hozzák… Polemiáik néha gyülöletesek, s erős harcoló tehetségük könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti őket a jelen, hol csak romlást s aljasulást látnak. Ekkor eltelve keserűséggel, örömest fordúlnak a múlthoz, hol eszményeiket feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi fejlődésben mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit tehetnek.“

Mit írjunk, jellemzőt, Gyulai Pálról, mikor ő már 1855-ben így jellemezte önmagát?

(1909.)