VAJDA JÁNOS

Vajda Jánossal egyetlen egyszer találkoztam életemben. 1894 őszén, mint akkoriban Budapestre került egyetemi hallgató, véletlenül ismeretségbe jutottam Nagy Miklóssal, a Vasárnapi Ujság akkori szerkesztőjével, akinek lapjában még vidéki diákkoromban néhány apró munkám jelent meg. Ő meghítt magához s mikor sok, hosszas habozás után elszántam magamat és meglátogattam, egy erősen ősz, császárszakállas, szikár, csontos férfival találtam a szobájában. Vajda János volt.

Akkor állott oly gyöngén sikerült jubileuma előtt s a jubileumra készülő öreg írók rendszerint igen udvariasak szoktak lenni a fiatal írók iránt. Vajda is tőle telhetőleg kedves igyekezett lenni. Rám mosolygott – a mosolygásában volt valami a buldogg vicsorításából. Mondott néhány udvarias szót s én éreztem, hogy nem is gondol arra, amit mond. Ezzel alaposan zavarba hozott, könnyen zavarba jövő, mértéktelenül félénk fiatalembert. Még aznap este találkoztam vele az utcán s a módból, ahogy köszöntésemet fogadta, láttam, hogy nem ismer meg. Sok mindenféle anekdotát hallottam morcosságáról, hát nem is köszöntem neki többet, pedig még három évig, amig élt, igen gyakran láttam az utcán sétálni, mindig morózus arccal, mindig kemény, feszes lépésekkel és mindig egyedül.

Legjobban a tekintetére emlékszem. Ugy nézett rám, mintha üvegből volnék, mintha keresztülnézne rajtam, valami messze, mögöttem levő dologra. A befelé fordult tekintet ez: olyan embernek a nézése, aki egész életében nem látott az emberekből, a világból semmit – a látási benyomás nem hatolt bele a lelkébe. Munkáinak olvasása, régi embereknek róla való beszéde alapján ez a magába forduló nézése egész lényének, pályájának, alkotása módjának szimbólumává lett gondolatomban.

Az ember a megfigyelése által jut leginkább bizonyos viszonyba a világgal. A megfigyelt dolgok sok millió részletéből részben öntudatlanul, részben tudatosan alkotom meg magamnak a világ képét, értékelem a magam haszna vagy kára szempontjából az élet jelenségeit s meghatározom a magam álláspontját mindezekkel szemben. A megfigyelés segítségével értem meg az engem körülvevő dolgok mindenféle kapcsolatait, a nyilvánosakat és a rejtetteket egyaránt. S a megfigyelés vezet rá leginkább a minden ismeretek leghasznosabbikára: az emberismeretre s az emberekkel való bánni tudásra. A nagy karriercsinálók, a szerencsések rendszerint kitűnő megfigyelők. Ők azok, akik fel tudják találni magukat az élet minden helyzetében s ösztönné vált érzékkel tudnak megragadni minden alkalmat, amely kedvez nekik.

Vajda nem tartozott ezek közé a szerencsések közé. Ő sohasem tudta magát beletalálni semmiféle helyzetbe, még hetven éves korában sem értett meg semmit a körülötte zajló életből; a külső világ képeiből csak az általánosságok ragadtak meg a figyelmében, nem értette meg az embereket – köztük legkevésbbé önmagát. Azt mondják, akik érintkeztek vele, hogy öreg korában is úgy gondolkozott a világ dolgairól, mint egy gyermek. Korlátoltnak, félszegnek, sőt együgyűnek tünt fel ő, a kultureszmékért lelkesedő, nyelveket tudó, olvasott, művelt ember. A műveltség nála merő nyersanyag maradt, csupa absztrakció, mert megfigyelés híján nem tudott annyi élettapasztalatra szert tenni, hogy ismereteit életbenyomásaival világnézetté forrassza össze. Erre vallanak kisérletei a politika terén: ifjabbkori politikai röpirataival mindig az ellenkezőjét mondotta annak, amit abban a pillanatban a politikai okosság tanácsolt – akkor hangoztatta a kiegyezés szükségességét, mikor ez a nemzet hangulata szerint hazaárulás számba ment és akkor támadt ellene a kiegyezésnek, mikor az egész ország a kiegyezés örömmámorában úszott. Mind a két esetben pórul járt, mert nem tudott számolni azzal, hogy minden politizálásnak a pillanatnyilag adott helyzetekből és hangulatokból kell kiindulni. Nem volt világos tudata arról, hogy mi megy végbe körülötte a világban, nem megfigyelt, tapasztalati tényeken alapuló meggondolások vezették, hanem teljesen magában, absztrakt módon elgondolt, merőben önkényes szempontok. A megfigyelés csaknem teljes hiánya látszik meg elbeszélő versein, amelyekben irreális emberek irreális viszonyokba kerülnek egymással és irreális dolgokat cselekszenek. Lírájából sem alakul ki a világnak semmiféle határozott képe, alaktalan általánosságok közt zajlanak belső viharai, nincs egy kép, egy mozdulat, amely átvezető kapocs volna a valósághoz, alig van szál, amely érzéseit hozzáfűzné a többi emberek érzéseihez, az emberiség érzéseinek egyeteméhez. Egy kopár és lakatlan szigeten élő ember gondolkodása és költészte ez, nem egy társadalomban, emberek közt élő emberé.

Ilyen lelki alkat mellett természetes, hogy Vajda sohasem tudta megérteni az embereket. A maga tapasztalatlanságával nem tudta elsajátítani még azokat a mindennapos társadalmi formákat sem, amelyek az emberekkel való érintkezés elengedhetetlen feltételei. Csak kétféle modort ismert: vagy érdesen visszautasító volt vagy édeskésen alázatos. Leginkább azért is idegenedett el az emberektől, mert nem tudta a velük való érintkezés módját, nem tudta magát megértetni velük s állandóan félreértette őket. Csekély, sokszor igazán semmi okokból összeveszett legjobb jóakaróival, kész volt gyanúval kísérni legjobb indulatú tényeiket, de viszont kész prédája volt a hízelgésnek. Igy aztán korán elvadult az emberektől, de nem a maga akarata szerint, hanem kényszerűségből, átoknak, a gonoszság üldözésének érezve egyedülvalóságát s folyton kikívánkozva belőle az emberek közé, a világba, mely – úgy érezte – adósa neki s amelytől joga volna behajtani az adósságát. Sokat emlegetett embergyűlölete tulajdonképpen nem egyéb, mint az embereket nem ismerő, a világi dolgokban járatlan, félszeg embernek mindenben sérelmet kereső résenállása. Olyasfélekép járt az emberek közt, mint az ügyetlen, szögletes modorú szegény diák, aki hirtelen fényes társaságba csöppen s úgy érzi, mintha itt mindenki rosszindulattal volna iránta s mindenki csak őt nevetné ki. Az élet legcsekélyebb apró kényelmetlenségeit vagy kellemetlenségeit személyes sérelemnek tekintette és mértéktelen haraggal viszonozta. Képes volt valakit gazembernek tartani egy szóért, amely rosszúl esett neki. Egyáltalán csak kétféle embert ismert: feneketlen sötétlelkű gazembert és angyalt. Az utóbbiak persze nagyon kevesen voltak s csak ideig-óráig voltak azok. Az emberek aztán nem tudták, hogy bánjanak vele s mivel akárhogy bántak vele, mindig csak keserűség lett a vége – csakhamar visszahúzódtak tőle vagy nem is mertek közeledni hozzá. Magányossága ily módon kettős kényszerűségből fakadt s természetesen annál rosszabbul esett neki, annál jobban haragudott az emberekre, mennél jobban elriasztotta őket magától.

Hogy állítólagos embergyűlölete mennyire nem volt belső meggyőződés, hanem külső kényszerűség, saját megférhetetlen természetének folyománya, arra több illusztráló példát találunk a róla szóló följegyzésekben. Endrődi Sándor idézi egy szavát, amelyet akkor mondott előtte, midőn jubileumakor átadta neki az írók üdvözletét tartalmazó iratot:

– Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harminc év óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világon, hogy itt mindenki gazember. Nem volt igazam…

Lehet-e igazi embergyűlölő az, akit kiforgat harminc évig táplált embergyűlöletéből egy olyan semmiség, egy rosszul sikerült jubileum roncsa? Akkor, amikor még az aktualitás élénkségével volt emlékezetben Jókai jubileumának világraszóló fényessége és Gyulai jubileumának meleg bensősége, az ő jubileuma mindössze egy néhány száz ember által aláírt üdvözlő iratban fejeződött ki. És az ünneplésnek ily kicsiny, semmis jele is könnyekig és a megengesztelődésig fel tudta olvasztani embergyűlöletét. Nem volt ő embergyűlölő, csak nem értette, vakon nézte az embereket, szerette volna magához édesgetni őket, de nem tudta a módját. Ezen elkeseredve, az embereken kereste az önmagával való számadását. E miatti keserűsége tört ki szeszélyességeiben, melyekből ugyan nem hitte volna senki, hogy egy nevezetes költővel állt szemben.

Mindent és mindenkit végletekben látott. Az apjában, a szegény jobbágyból lett erdészben egy Napoleon nagyrahivatottságát látta, Petőfi annyira elkápráztatta, hogy emiatt nem tudott vele közelebbi viszonyba jutni. Viszont – ami hallatlan dolog a világon – az anyjában sohasem látott egyebet, csak a tudatlan, faragatlan parasztasszonyt. Kortársai legnagyobb részét megvetésre méltó hitványnak tartotta. Ember- és világismeret híján csupa elfogultságon keresztül látott mindent s elfogultságait a teljesen indokolatlan rokonszenv vagy ellenszenv szinezte fényesre vagy pokoli sötétre.

Az évek folyamán aztán mind jobban és jobban elidegenedett az emberektől, az egész élettől, mind jobban behúzódott önmagába, saját keserű, tehetetlen gondolataiba. Igy lett ő, aki sokféle jel tanúbizonysága szerint társaságos, vidám életre érezte magát születettnek, a nagyváros remetéje, aki évtizedeken át élte eseménytelen, üres életét egy kis, szegényes földszintes udvari lakásban, amely egész világa volt. Korával együtt fejlődött betegsége, amely úgylátszik alapjában véve neuraszthénikus hypochondria volt s ez is fokozta kedélyének elkeseredettségét. Ha aztán véletlen, vagy kényszerűség mégis kivitte az emberek közé, folyton résen álló apprehenzivitásával csak újabb sérelmeket hozott haza. Nehéz természetű, tüskés különcködő lett az élet minden java, jólét, társaság, úri mód, népszerűség, hirnév után áhítozó emberből, kiben a magány, a folytonos önmagával foglalkozás, a kapcsolatok és érdekek nélküli, napról-napra való élet mind jobban elhomályosította azt a kevés alkalmazkodó képességet is, ami eredetileg volt benne.

A dolgok reális megfigyelésére való képtelenség és a beteges érzékenység az a két határpont, amellyel psychológiai képét meg lehet jelölni. A központban aztán a tehetetlenség, az erős, elszánt akaratra, céltudatos cselekvésre való képtelenség áll, amely ama két tényezővel szorosan kapcsolatos. Soha életében nem tudta magát következetes, valami meghatározott cél felé törekvő cselekedetre elszánni, mindíg passziv maradt, hagyta az eseményeket lefolyni kedvük szerint, mintha rá nem is tartoznának, mintha csak kivülről nézné őket. Ebből az akaratlanságból származik szkepszise. Nem volt benne igazi hit. Már egész fiatal korában is ilyen passziv szkeptikus volt. A forró márciusi napokban, a Pillwaxban, mikor az egész ifjuság lángban volt, heves gesztusokkal, lelkes szónoklatokkal volt tele a kávéház s a forradalom illúziója részegített meg mindenkit: a fiatal Vajda vállát vonogatva billiárdozott, míg a többiek lelkesedve szónokoltak az asztalok tetején. A szabadságharcban honvéd volt, de hit és lelkesedés nélkül, – maga mondja – csak azért, mert mit szólnának a többiek, ha ő otthon maradna? Egész életében ilyen volt: kételkedve nézte a fejleményeket, az élet lehetőségeit, soha nem nyúlt feléjük. Ez a szkpszise volt az oka, hogy mindíg kívül állott az időn, sohasem volt kontaktusban vele, mintha más korból, sőt egész más világrészből csöppent volna bele. Volt érzéke az aktualitás iránt, megvolt benne a jó újságíró néhány igen fontos tulajdonsága, kellő vezetés mellett igen jóravaló ujságirómunkát is tudott végezni. De lélekkel belemerülni a világ sodrába nem tudott s ezért mindíg kimaradt mindenből. A béna akaratú szkeptikus mindig akkor szólalt meg benne, mikor ösztönszerű, önfeledt cselekvésre lett volna szükség. Amit aztán tett is, ferdén tette, nem a maga idejében és nem a maga módján.

Helyzetét az irodalmi életben is ez határozta meg. Nem lehet mondani, hogy pályája kezdete ne lett volna biztató. A forradalom előtt mindjárt abba a társaságba – a Petőfi körébe – jutott bele, amely az akkori irodalomban hangadó volt s amelynek kezében volt a jövő minden igérete. Az ötvenes évek zajos, de szegényes vásárjában rögtön feltünt a Petőfieskedőknél komolyabb törekvésével, nagyobb ambiciójával és szélesebb lendületével. De mert lelkével nem élt benne korának sodrában, nem bírt az akkori irodalmi és ízlésirányzatok egyikével sem összekapcsolódni. Akkor vívta meg a maga diadalmas harcát az Arany-Gyulai iskola s ő nem tudott sem az iskolához csatlakozni, sem vele szemben pártot ütni. Hozzá vonzotta volna magasabb irodalmi kulturára s nemesebb művészi célokra törő iránya, de elidegenítette tőle egész szelleme, amely semmitől, sem állott távolabb, mint Aranyéknak a népiest tovább fejlesztő tősgyökerességétől. Maga is érezte, a benne, ha fejletlenül is, meglevő aktualitás-érzékkel, hogy a kor divatja, a siker ezen az oldalon van, meg is próbált úszni az árral, de efféle kisérletei bizonyítják legjobban, mennyire idegen a lelkétől az a hang, melyen szólani próbál. Néhány Petőfi modorában játszinak, egyszerűnek, naivnak lenni akaró lirai verse csak a hozzá nem illő pózban való esetlenségét mutatja, az Ábel és Aranká-ban és többi verses meséjében, melyek a János vitéz-zel és talán a Toldi-val is versenyre akartak volna kelni, nyomról-nyomra elárulja, hogy valójától idegen területen kisérletez. Hasztalan próbálta magát hozzákapcsolni Petőfihez, ő a Vörösmarty romantikájának volt az utódja, olyan korban, mely szintén romantikát akart, de egészen másfélét. Az ő korának ízlése a romantikának a realisztikus felé való elhajlása s ő épen a realisztikussal ellenkező irányba, az absztrakt és a szimbolisztikus irányába fejlesztette a Vörösmarty romantikáját. Mint Ignotus találóan mondja róla, az utolsó romantikus és az első modern. Ez annyit jelent, hogy máshova tartozott, mint ahol élt, félig a multhoz tartozott, félig a jövőhöz és egyáltalában nem a jelenhez. Ez volt főoka a népszerűtlenségének, mert népszerűvé az irodalomban csak az válhatik, ami a maga korának, a jelennek levegőjéből való, azoknak a szellemi és erkölcsi tényezőknek valamelyikéből ered, melyek a jelen szellemét és izlését meghatározzák. Abban a korban, mikor a nemzet tömegeire, egész egyetemére való hatás volt mindenben az uralkodó jelszó, ő a tömegtől való elzárkózás arisztokratikus hangját szólaltatja meg s beleburkolózik a zord fenség palástjába. Nála sokkal nagyobb szellem sem tudta volna ily módon a hatást kierőszakolni, – ő a maga egyenetlenségével, nagy tulajdonságok mellett is kirívó tökéletlenségeivel egészen idegen maradt a maga korában. Nem volt az irodalmi fejlődés tényezője, tagja a közös középpont körül keringő s egymással folytonos vonzásban levő csillagok egy rendszerének, hanem – hogy egy versének allegóriáját idézzem – egyenes pályán, egyedül végighaladó üstökös volt, amely ismeretlen messzeségekből jött és ismeretlen messzeségekben tünt el.

Ilyen lelki dispoziciókból, a világban és az irodalomban elfoglalt ilyen helyzetből miféle költészet keletkezhetik?

Első sorban nyilvánvaló hogy csakis líra keletkezhetik. Az olyan állandó ingerültségben élő, szüntelen izgatottsággal fűtött lélek, mint a Vajdáé volt, teljesen képtelen önmagának objektiv formákban való kialakítására s ezt mutatják Vajdának elbeszélői kísérletei is. Valamennyi mélyen alatta áll költészete általános színvonalának. Az Ábel és Aranka, mint már mondottuk, nem különben a Béla királyfi és a Törzsök Jankó középszerűen sikerült utánzatok, melyeknek utánzat volta annál kirívóbb, mert szerzője nem tudja a maga igazi mivoltát eléggé elrejteni, a naivnak látszani akaró hangba minduntalan belevegyül a maga minden naivitástól mérföldre messze eső igazi hangjával. A Találkozások annak a sikernek a visszhangja, melyet az Anyégin keltett nálunk a Bérczy-féle fordításban, csak épen a Puskin világfiassága és mindenekfelett elragadó szeretetreméltósága hiányzik belőle. Az önkritika s az önismeret csodálatra méltó hiányára vall, hogy Vajda épen Puskinnal próbált versenyre kelni. Itt is az ő élhetetlensége nyilvánul. Észrevette, hogy most (1877-ben) sikert lehetne aratni egy Anyégin-stilusú verses novellával, de annyi öntudatosság már nem volt benne, hogy felismerje, mennyire alkalmatlan épen ő arra, hogy ezt a sikert learathassa. Nem is egyéb az ő elbeszélése, mint egy külső és belső valószínűtlenségekkel terhelt, nehézkesen és erőltetetten elméskedő történet, ép oly nyomós bizonyítéka szerzője járatlanságának a világ dolgaiban, mint az önmaga határai felől való tájékozatlanságának. Legjelentékenyebb még az Alfréd regénye. Ez is Byron és Hugo Viktor utánzat, tele színfalhasogató, szertelen romantikával, de itt a hang, az egész stílus jobban talál a költő egyéniségéhez és valami heves, izgatott líra vibrál a hangos bombasztok mögött, amely elárulja, hogy a költemény mégis csak valami átélés eredménye. Érezzük, hogy nem csupán az írói becsvágy szüleménye, hanem ott áll mögötte a költő maga is a maga zaklatott, szertelen, önmagában szétszaggatódó lelkével. A Gina iránti szerelem egész életre szóló, tátongó sebe vonaglik a költemény páthosza mögött.

Vajda lírája, – hogy az ő szótárából vett szavakkal fejezzem ki magamat – cikázó villámokkal terhes, sötét felhőktől övezett havas hegycsúcs, melyen sívár szenvedélyek süvöltő förgetegei szágúldoznak, amelyen virág nem nő, csak kopár sziklák, tátongó hasadékok ásítoznak. A felhőkben fekete fényben villan meg néha-néha a villám, a vakító hómezők el-elborulnak, sötét árnyékokban. Minduntalan attól kell tartanunk, elveszítjük az útat, amely elérhetetlen csúcsok felé vezet. Néha kigyúl fölötte a napfény és ilyenkor csodálatos, kápráztató hideg ragyogású színek tünnek fel, hogy mindjárt beleolvadjanak az általános zord hangulatba.

Normális nyelven szólva: Vajdánál a líra alapja mindig valami igen heves, túlfeszített, folyton elpattanással fenyegető és épen túlfeszítettségénél fogva tehetetlen indulat. Könnyed, futó hangulat, hirtelen fellobbanó, forró szenvedély, lágy elborulás, az élettel és a saját lelkével való művészkedő játék, a líra annyi más szelidebb eleme nála ismeretlen. A feloldódást nem találó nagy diszharmóniák költészete ez; folytonos díszharmóniája az anyagnak és a formáknak. Sehol a megnyugvás, az ellágyulás egy pillanata, a folyton háborgó indulat felett sohasem száll olajágat vivő galamb. Békétlenül évődő, nyugtalan, önmagát véresre hasogató költészet ez: egy nagy, gyógyulásra képtelen meghasonlás égő szenvedése szólal meg benne. És megvan benne a legszörnyűbb emberi kínlódás; a szavakban való kifejeződésért vívódó némaság vergődése. Mintha a költőben roppant nagy, kimondhatatlan dolgok forrnának, melyek épen kimondhatatlanságukkal kinozzák legjobban, hogy tépje, korbácsolja, facsarja magamagát, amíg ki tudja mondani, ami benne dúl.

Vigasztalan, sívár költészet ez, örömtelen és zord, amily örömtelen és zord volt az élet, amelyből fakadt. Jellemző, hogy a leggyakrabban előforduló két szó Vajda szókincsében: átok és kárhozat. Egy elátkozott világ az ő költészetének világa, amelyen át egyetlen kietlen, még oly csekély enyhülést sem nyújtó út vezet át. Nincsenek derült völgyek, szélesen elterülő, szabad kilátást nyújtó síkságok, az út egyetlen folytonos szakadékon vezet keresztül, mely fölött szédelgő fejjel, minduntalan botló lábbal halad a költő. Egyhangú vidék, amelynek egyhangúságában szinte körvonal nélküli összeolvadásban sötétlenek a képek és bizonytalanokká válnak a formák. Mindenfelől érthetetlen rejtelmek meredeznek fel, amelyeknek megfejtését tehetetlenül vívódva keresi a költő és tompa elfásulással jut el mindíg újra megfejthetetlenségük tudatáig.

Az ilyen vidék nagyon kevés változatosságot nyújt. Vajda lírájában rendkívül kevés a változatosság: egész költészete visszavezethető néhány motivumra s a formák és a nyelv tompasága még hangsúlyozza ezt az egyhangúságot. A hang pedig – leszámítva a költő gyakran megújuló kísérleteit fölvett, hozzá nem illő hangokkal – mindig változatlanúl egyetlen erősen megfeszített húrra van hangolva, átmenet nélkül és modulációk nélkül. Néha halkabban szól, néha hangosabban, néha rekedten, néha tisztábban csendül, – de mindig egy és az a hang.

A virrasztók sötét allegóriája nyitja meg Vajda líráját. Amit addig írt, inkább fiatalos próbálkozás, önmagának keresése, – ebben a költeményben szólal meg először a maga egyénisége szerint. Ez is a legismeretesebb verse, belekerült majd minden irodalmi olvasó könyvbe és anthologiába. Annak a forradalom utáni hangulatnak a szülötte (1855-ből van keltezve), amely egész kis hazafias allegóriaköltészetet fejlesztett ki s amely Tompa néhány allegóriájában jutott legnagyobb hatású kifejeződésre. Vajda verse joggal állítható a Tompáéi mellé. Már az első szavaival megfogja az embert, megadja az egésznek sötét alaphangulatát, a tompa, reménytelen kétségbeesést, amely fásult elfáradással néz ki a csillagtalan, tenger éjszakába s csak az a rettegő gondolat tartja benne a lelket, hogy a halott, aki körül virrasztanak, „hátha meg nem volna halva s lehetne még valami“. Az egész hangulatban van valami halkan, titokzatos lépésekkel járó sejtelmesség, melyhez jól illik a beszéd fojtott, suttogó, minduntalan homályosságba bujkáló hangja. Teljesen előttünk áll a ravatal, egy falusi, nagy, sötét szobában, gyéren világító gyertyák közt, amelynek reszkető lángja csak a homályt növeli, elmosódóvá teszi a formákat. A halott körül, a szobában, nesztelenül járó, árnyszerű, félig felismerhető alakok mozognak. Az egész kép valami félelmetes, ijesztő érzést kelt, melynek félelmetességébe ideges ingerültségek siklanak bele. Ily teljes hangulatú, a képet vasegységgel összefogó, első szavától az utolsóig mindig célbataláló verse Vajdának csak kevés van. Még a ritmusnak ólmossága és a rímeknek tompa csengése is mintha hozzátartozna a hangulathoz és belőle folyna. Tompa hasonló allegoriái a maguk fájdalmas páthoszával egyszerűbbek és ép ezért közvetlenebb hatásúak, a Vajda verse komplikáltabb, a hangulat több ágból összefonó és mélyebb, tónusban gazdagabb képet nyujtó. Tompa allegoriáiban egy nagy fájdalom nyilvánul, a Vajdáéban egy mély, a lelket gyökeréig fölrázó megrendülés. De valami sivárság settenkedik a sorai közt, könnytelen, konok fájdalmában, amely megrendít és egyúttal vissza is ijeszt. Nagyon erősen a hatása alá lehet kerülni, nehéz tőle megszabadúlni, de hatása úgy marad a lelkünkben, mint valami lidércnyomás emléke.

Ime, már fiatal korában megvan és még a hazafias fájdalom allegorikusan átvitt értelmű ábrázolásában is nyilvánúl Vajdának az a tulajdonsága, amely végigvonúl egész költészetén és egész emberi valójában: a sívár, a szeretet ellágyulásait, a megértés kiegyenlítődéseit nem ismerő, semmivel lelkileg összeforrni nem tudó kiábrándultság. Neki nem voltak illuziói, csak előítéletei, nem voltak megindulásai, csak indulatai, nem volt szeretete, csak elfogultsága, nem volt gyűlölete, csak dühe. Vágyott mindenre, amije nem volt és nem tudott egészen emberi lenni: mintha teremtésekor bizonyos emberi tényezők kimaradtak volna szervezetéből. A teljes emberi életre való vágyódás elérhetetlensége az ő folyton vérző belső tragédiája. Lényének ez a tökéletlen alkata adja a kulcsot egész egyéniségének, pályájának és költészetének megértéséhez. Ezért nem tudott teljessé válni sem mint ember, sem mint költő, ezért nem tudta elérni a maga egyéniségének teljes kifejezését a költészetben, ezért nem tudta kiélni a maga életének lehetőségeit. Szertelensége a teljesség felé viaskodó erőfeszítés, egyenetlensége heves erőfeszítések és csüggesztő ellankadások folytonos váltakozása, fájdalma a kötelét tépdeső bika bőszült elkeseredettsége, amely öntudatlanúl, elvakúltan, irányt, tájékozást elvesztve, leszegelt fejjel feszíti rohamra izmait, hogy a következő pillanatban a kötelek erejétől hátrarántva visszaroskadjon önmagába.

Azt a teljes kihangzást, amely A virrasztók-at kora lghatalmasabb versei közé emeli, nem találjuk többé Vajda hazafias költészetében. Akkor egy egyetemes fájdalom, az egész magyarság lelki állapotával való kapcsolat s egy nagy belső rázkódásnak még idegeiben remegő emléke adott hangjának biztonságot. Későbbi hazafias költészete politikai költészet, még pedig a politikát ferde szemmel néző, a világot megérteni nem tudó, elsötétült kedélyhangulatú ember verses politizálása. Az egykor sokat emlegetett Luzitán dal és néhány politikai szatírája inkább egy sötéten látó, megértés és világismeret nélküli ember haragos kifakadásai, mint igazi költői művek. A Luzitán dal rhetorikájában itt-ott érzik még valami lendület, a szatirákból teljesen hiányzik a szatirikusnak az a fölénye, mely a gúnynak egyedüli jogcíme. Vajda soha sem tudott fölébe emelkedni a maga mondanivalójának, mindig benne van egész testtel s ez sehol sem olyan kirívó, mint szatirikus verseiben.

A köztudatban, jobban mondva, közemlegetésben (mert költészetét sokkal kevésbbé ismerik, semhogy köztudatról lehetne szó) Vajda leginkább mint szerelmi költő, mint a Gina-dalok költője él. Életében egyetlen egy, egész életére szóló szerelme volt: Gina. Ez a nő, tudjuk, egy akkor még nálunk meglehetősen ritka női tipus karakterben és sorsban egészen tipikus megszemélyesítője, akinek élete is olyan, mint egy erkölcsös ponyva-regény kliséje. Egyszerű polgári családból való, igen szép, jólétre, fényűzésre sóvárgó leány, aki a szerény és különben sem valami megnyerő természetű költő szerelme helyett inkább egy nagystílű demimonde életpályáját választotta; szeretője lett egy Bécsben lakó nagy úrnak, vagyont szerzett, vagyonát kalandos vállalkozásokban elpusztitotta, elszegényedett, elzüllött s nyomorúltan, kórházban halt meg. Ezt mind a kortársak előadásából tudjuk, mert Vajda verseiből néhány általánosságon kívül alig tudunk meg Gináról valamit. Egyetlen versben van valami életrajzi adat: az A kárhozat helyén czíműben, amely egy Ginánál, már mint nagyúri maitressenél tett látogatás emléke s végletes szavakban fejezi ki a költőnek szerelmese elcsábíttatása miatt érzett dühös, átkozódó fájdalmát s olyan hangon szól erről a mindennapi, de őt egész életére megmérgező eseményről, mintha a világtörténelem legnagyobb gazsága lett volna.

Vajda János egyenesen rászületett a boldogtalan szerelemre. Bizonyosnak vehető, hogy soha életében nem tudott egyetlen nőben sem olyan érzést kelteni, amely csak hasonlit is a szerelemhez. Egyetlen egy sem volt meg benne azokból a tulajdonságokból, amelyek a nőkre hatnak. Első pillantásra elég szép férfi volt, minden különösebb, feltünőbb egyéni vonás nélkül. Öreg korában bízvást nyugalmazott katonatisztnek lehetett volna nézni, fiatal korában sem lehetett másféle, mert a kor csak megöregítette, de nem változtatta meg külsejét. Szeretetreméltó sem volt, nem tudott simulni, alkalmazkodni, még kedveskedése is olyan lehetett, mint egy komondor acsarkodása, hajlékonyság, figyelmesség, szolgálatkészség nem volt a természetében, tartózkodó, szögletes, morózus és zsörtölődő volt. Erős érzékiség élt benne, amely verseiből is néha forró gőzzel csap ki, de nem szerette a nőket szeretettel, nem becsülte őket semmire és nem volt az az emberismerete, hogy bánni tudjon velük. Hozzá még a szegénység visszariasztó bélyege is elidegenítette tőle a nőket. Tragikus véletlen volt, hogy vére fiatal pezsgése idején éppen egy olyan nőt vetett elébe a sors, akiben minden nők között a legkevésbbé lehetett meg a képesség, hogy mindezeken túltegye magát.

Vajda nem tudott női ideált alkotni magának. Az ő szerelmi lírája nem trubadúr-líra, amely az ideál oltárára emeli a szeretett nőt, telerakja a szépség és jóság minden ékszerével és vakon, az imádat odaadásával hódol neki. Ő nem tudta odaadni magát a nőnek, nem tudott kilépni önmagából, hogy összeolvadjon vele. Megmarad önmagában és illuziók nélkül nézi a nőt: csak szépsége vonzza, amely felgyújtja érzékeit és vad sóvárgásban emészti egész valóját. Dühös kiváncsisággal veti magát feléje, faggatja, nagyítóval vizsgálná, darabokra vagdalná és tehetetlen dühvel vicsorog, hogy nem bírja megérteni. Önmagában is kínlódva vájkál, keresi saját lelki állapotának értelmét és egyetlen kérdésre sem tud feleletet kapni, egyetlen pillanat sem hoz számára kielégülést. Az ő szerelme folytonos zsörtölődés és marakodás a nővel. Érzékeinek tüze csak izzik, de nem tud lángot vetni. A nő nem párja neki, hanem ellenfele, akit le kell igázni, maga alá gyűrni s ez a viaskodás tulajdonképen a szerelem lényege. Szadisztikus szerelem, amely nem jut a maga természetének öntudatára s a versekben is csak tökéletlenül nyilvánul; inkább visszakövetkeztetésből, a verseknek hangjából tudjuk a lényegét megfogni, semmint szavaikból.

Merőben érzéki szerelem ez, melyre nem hat semmi más, mint Gina szépsége; sóvárogva festi ki magának azokat a gyönyöröket, melyeket ez a szépség igér s nincs egyéb vágya, gondolata, mint Ginát ölelni. A vér elönti agyát, ha Ginára gondol, vad, fantasztikus képek tolulnak szeme elé, lihegve tör ki ajkán a szó. Erdő-égéshez hasonlítja szerelmét, melyet a lány szerelme gyújtott meg: kérlelhetetlen mérgű tűzláng legel a gyepen ropogva, nem marad az erdőnek egy zöld ága, hol egy madár eldalolja: Átkozott a nap sugára!! Átkozott a romboló láng, mely nem úgy hervaszt el kéjben, együtt élve, ott elhalva virágaid mézkelyhében.

Gina szépsége végzetes, mindenható, ellenséges hatalom, a költő haragos daccal küzd ellene s mindig visszaesik rabságába. Valami sötét elégtétellel gondol ismételten a szépség mulandóságára, arra az időre, amely elrútítja Gina arcát, testét s amig maga elébe festi azt az időt, mikor

egyben fellázad ennyi szépség pusztulása ellen.

Mindig s mindenütt csak ez a szépség foglalkoztatja. Tisztában van Gina fejének, szívének ürességével, tudja, hogy nem való egyébre, mint hogy felgyújtsa az érzékeket, de ez mintha csak annál jobban magához vonzaná, mintha csak annál jobban fölhevítené érzékiségét. Még arra sem tartja képesnek, hogy szeretni tudjon, hidegnek, érzéketlennek képzeli és arra gondol, hogy majd egykor, ha az idő eljár Gina fölött, ha egyedül marad és elhagyatott, mint hazajáró halott emelkedik fel előtte a múlt és ekkor meg fogja bánni hidegségét. Ha erről a jövőről beszél, vésztjósló páthosz van a hangjában, amelybe beleolvad keserűsége és tragikus színnel tölti el.

Vajda szerelmének mindig tragikai a hangja s mély, sötét háttereket nyit, mintha a költő érezné, hogy itt valami nagy emberi tragédia folyik le, ami kapcsolatban van az emberiség egész sorsával, mert a legnagyobb és legemberibb dolog: a férfinak a nőhöz való viszonya nyilvánul benne. A régi fajta trubadúr-szerelem költőinél a szerelem egy megható, szimpatikus magánügy, egy embernek vágya egy nő után, boldogsága vagy boldogtalansága. Vajdában az a sejtelem dolgozik, hogy az ő szerelmében van valami egyetemes vonás, mintha az egész férfinem szenvedése, rabsága, az érzékiség láncaiban való vergődése tükröződnék az ő fájdalmaiban. Ezért hangja mindig páthosszal teli s ez a páthosz még ott is kiütközik, a költő akarata ellenére, ahol enyelgő, könnyed hangon próbál szólani. Nem egyszer egyetemes eszmék szövődnek bele a szerelmi versekbe, a mulandóságról, a halálról, a megtörtént dolgok eltörölhetetlenségéről, az elmulasztott dolgok visszaidézhetetlenségéről való gondolatok. A szerelmen keresztül a költő filozófiai perspektivákba tekint.

Egy nagy szenvedés fejeződik ki Vajda szerelmi lírájában, nagyobb a visszautasított, kielégületlen szerelem minden kínjánál. A költőileg legritkábban megalakított érzések egyike: a szenvedélyes féltékenység. Már Gina iránti szerelme első fázisában, a lány bűnbeesése előtt is ott settenkedik az égő vallomások mögött a gyanú, amelyet Gina érzéketlensége, hiúsága, a sok hódolat, amelyet kelt, csak mindjobban táplál. Mikor pedig Gina bűnbe esik, ádáz, toporzékoló féltékenység fogja el a költőt. Elviselhetetlen, irtóztató neki a gondolat, hogy Ginát más öleli, szavai a szó szoros értelmében testi kíntól vonaglanak, önmagából kikelt dühvel jajgat, gúnyolódva marja önmagát, a győzelmes vetélytársat és egy világkatasztrófa rettentő összeomlásaként érzi, hogy ami után ő az elérhetetlenség belenyugvást nem ismerő szenvedésével áhítozott, azt más könnyen, játszva megnyeri a pénzével. Őrjöngő fájdalmában, rekedt gúnyba csuklik a szava: egyetlen elképesztő és önmagába visszaroskadó átkozódás.

Gina emléke sohasem hagyta el Vajdát. Több szerelme nem volt életének. Versein utóbb még átsuhan pillanatokra két-három más nő árnyéka – csak futó árnyékok, amelyek el is tünnek nyomtalanul, mint a fecske a nagy viharok után elcsöndesült tó fölött. Ginához szinte periodikusan visszatér. És a visszaemlékezésben mintha valahára, legalább pillanatokra harmóniába jutna önmagával ez a disszonanciákkal teljes szerelem. Az Utolsó dal Ginához című versbe még minduntalan belevillannak az alig elült belső harcok villámai, mintha a terhétől megkönnyebült felhő távozóban a láthatár szélén meg-megvonaglana. A Húsz év mulva már teljes kiegyensúlyozottságában mutatja érzését. Szive elcsöndesült, nem bántja újabb szenvedély, de Gina emlékétől szabadulni nem tud:

Ez a költemény nemcsak Vajda két-három legszebb versének egyike, hanem a legszebb, legteljesebben hangzó és legmélyebb perspektívájú versek közé tartozik az egész magyar irodalomban. A szenvedélyt és szenvedést túlélt lélek erővel teljes nyugalma és biztonsága van benne, amikor az összeomlott világ romjaiból már felépítette magának az emlékezés kunyhóját és benne él. A fájdalom már le van győzve: él még, de nem mardos többé, a sebeknek behegedtek az ajkai, sajognak, de nem véreznek többé. Az elcsöndesedett fájdalom hangjába valami titokzatos gyönyör vegyül, amely eltölti a legnagyobb fájdalmainkra való visszaemlékezést is, ha már messze túl vagyunk rajtuk. A lázongó vad keservből szomorúság lett, mert kihalt a vágy, elcsitultak az érzékek, kihamvadt a hajdani tűz, csak a fénye maradt meg. Így szépül meg minden az emlékezetben, mikor az élet párolgó vérnyomait már behavazta az idő.

Formában is oly teljes, tiszta, egyenletes ez a vers, amilyet alig találunk Vajda egész költészetében. Nyelvének van valami különös merevsége, amely Vajda minden versében megvan, de itt nem zavar, sőt még erősebbé teszi a hatást, mert teljesen megfelel azoknak a képzeteknek, melyeket az egész költemény fölidéz, összevág a vers hangulatával. Befejező és záróképe a Montblanc csúcsáról oly jellemző, annyira megérezteti a költő lelki állapotát s annyira közel hozza képzeletünkhöz, hogy a maga teljes valóságában vésődik tudatunkba a költő érzése: az érzékekből az emlékezetbe szívódott szerelem hideg ragyogása. Ez a két sor pedig:

a legszebb, amit Vajda valaha leírt. Úgy hat, mint valami csodaszép zene zengése. Ebben a versben sikerült Vajdának teljesen kifejezni magát.

Még egyszer fölmerül Gina képe a költőben: Harminc év után. Egy késői fájdalmas találkozás hozta össze a már a lejtő aljára siklott nőt s az öregedő költőt. A testi látás erősebben felidézi a mult fájdalmát, amely még egyszer átvonaglik a szíven, de már nem tud erőt venni rajta és megadó szomorúságban oldódik fel. Még egy utolsó, szép, férfias bánatú költemény és Gina eltűnik örökre Vajda költészetéből s eltűnik vele az ifjúi vér lobogása, a szerelem.

Vajda szerelmi lírája – jobb szó híjján ezt kell használnom – a modern szerelem első nyilvánulása a magyar irodalomban. A magyar szerelmi líra Balassától Petőfiig a nőimádó lovagi szerelem nyilvánulása, amely naivul, káprázó szemmel közeledik a nőhöz, megmámorosodik tőle és teljesen, fentartás és kritika nélkül adja oda magát neki. A nővel vívódó, benne ellenfelet látó, lényének megértésére és lenyűgözésére vágyó szerelem, melyben az érzékiség intellektuális momentumokkal elegyedik, a XIX. század közepe táján jelenik meg a költészetben tipikusan, nálunk először s a legújabb időkig egyedül Vajdánál. Ma nekünk ez teszi költészetét psychologiailag érdekessé, a maga idejében ez is egyik akadálya volt annak, hogy megértsék. A hang s az érzés egyaránt idegen volt az akkori magyar lélek előtt, amely akkor még teljesen benne élt a régi egyszerűbb formákban, kevesebb komplikációt mutató érzések körében. A nőről és a férfinak a nőhöz való viszonyáról akkor egészen más fogalmak éltek az emberek tudatában s az egész magyar lírai tradíció egyhangúlag ezeket a fogalmakat támogatta. Akik Petőfi bájos, fiatalosan lobbanékony, a dal pillanatában kelő s vele eltűnő szerelmeinek élvezetében nevelkedtek, azok visszariadtak a Vajda bonyolultabb, viharfelhővel és végzetességgel teli, megdöbbentő lelki szakadékokat nyitó szerelmi lírájától. Talán visszásnak találták, talán érthetetlennek és mindenesetre nyomasztónak. Vajda lírája tömegnépszerűségre úgy sem alkalmas, a maga idejében még kevésbbé volt az. A Gina-dalok hatástalanul hangzottak el és még a költői dicsőség és népszerűség oly forrón epedett vígasztalását sem hozták meg a költőnek.

Vajda egész költészete csupa emésztő, fájdalmas kérdés, amelyre nem bir választ kapni. A nő mint rejtelmes, megfejthetetlen kérdőjel áll előtte s a természettel, a világgal és a léttel szemben is mint szenvedélyes, nyugtalan, semmi feleletben megnyugodni nem tudó kérdező áll. A természetben nevelkedett költő – gyermekkorát apja erdészlakában töltötte, egész öreg koráig passzionátus vadász volt s vadászkönyvet is írt Cserszilvási Ákos álnéven – ép oly absztrakt nézéssel szemlélte a természet képét mint a nőt, ki szerelemre lobbantotta. Gyakran fordul a természethez képekért és színekért, de ezek a képek és szinek is inkább gondolatiak, mint szemléletiek, ami bennük természeti eredetű, az bizonytalan általánosságokba vész. Csak azt látja a természetből, ami a legfelületesebb szemléletre is szembetűnik, sehol semmi nyoma a gyöngédebb, bensőbb megfigyelésnek, a természettel való szorosabb kapcsolatnak. Jellemző reá, hogy ép oly gyakran fordulnak elő nála olyan természeti képek, melyeket csak elképzelésből vagy olvasmányból ismerhetett, látni sohasem volt módjában, – pl. trópikus motivumok – mint abból a környezetből valók, melyben élete nagy részét töltötte. Verseiből a legagyafurtabb filológus sem tudná megállapítani, hegyes, dombos vagy sík vidéki ember volt-e – a természet nem töltötte be lelkét látási emlékekkel s képei elárulják, hogy soha nem is látta igazában a természetet. Igy van ez azokban a verseiben is, amelyekben a természet, a tájképhangulat a tulajdonképeni tárgy. Néhány ilyen verse mégis valami igen erős természeti hangulatot éreztet, mintha a természet nem a szeme, füle révén hatolna beléje, hanem valahogy a pórusain vagy lélekzetvételével szívódna bele. Példa erre Nádas tavon című igen szép verse, amelyben nincs egyetlen szó, amely saját egyéni szemléletet árulna el és mégis oly erős a természeti hangulat, mintha a költő a természetnek egy szerve volna, akibe önmagától, természetes vezető utakon áramlik át a természet minden rezzenése. A költő lelke itt egyesült a természettel. Legtöbbször azonban csak szimbólum számára a természet, elvont filozófiai eszmék sorát megindító kiinduló pont. A bölcselkedés beleelegyedik a természethez legközelebb jutó verseibe – pl. az említett Nádas tavon-ba is – a legtöbb esetben pedig megrajzol néhány széles, pontos körvonalakat nem is adó vonással egy tájképet s képzettársítás vagy hasonlat révén átsiklik filozófiai eszméi feszegetésébe.

Filozófia alatt nála nem szabad valami pontosan körvonalazott, tudományos alapokra épített világnézetet, egy meglévő filozófiai rendszerhez való csatlakozást vagy önálló filozófiai világkép alkotására való törekvést érteni. Amennyiben mégis előfordulnak, sőt nagy szerepet játszanak költészetében filozófiai eszmék, ezek a metafizika elemi kérdései, melyekbe lépten-nyomon beleütközik s amelyekkel ép oly tanácstalanul áll szemben, mint akár a filozófia csecsemőkorának elmélkedői. Egész filozófiai programmja benne van Végtelenség című versében. Borzasztónak tűnik fel előtte az örökkévalóság gondolata: hogy aki van, az lesz is, nem létezővé nem válhatik soha. Mivé leszünk a halálon túl, mi jogon s mivégre jutottunk akaratunk, megkérdezésünk nélkül a világra, holott talán jobb lenne nem születni soha? Vajjon a sír nemcsak fiókja-e a nagy végtelenségnek, pillanatnyi szünete a létnek? Mindezek kérdések, amelyekre nem talál feleletet, legfeljebb ha a hit ősi menedékébe lehet előlük elbújni.

Ő azonban nem tudja megragadni ezt a koporsókötelet, mert nincs benne hit – az örök kérdések folyton kínozzák, belevegyülnek minden gondolatába és megmérgezik nehezen megszerzett nyugalmát. Alig van verse, kivált későbbi idejében, amelyben ezeknek a kérdéseknek egyike vagy másika ne foglalkoztatná. Különösen a lét illuzórius volta, a mulandóság és állandóság ellentéte foglalkoztatja s az a gondolat, hogy a mindenség

Ezek mintegy vezérmotivumai lírájának, anélkül, hogy egyetlen-egyszer is közelebb tudna férkőzni értelmükhöz s anélkül, hogy bele tudna nyugodni megoldhatatlanságukba. A világ, a lét, mint a folyton forgó malom, zakatolja bele agyába mindig ugyanazokat a gyötrő kérdéseket s ő mindig szenvedélyesen, vergődve, néha eszeveszett dühvel facsarja, tépdesi agyát, beleszédül és nem tud egy tapodtat sem tovább jutni.

Vajda bölcselkedése olyan, mint mikor valaki hirtelen egy sötét üregben találja magát s nem tudja hova került, próbálna előre jutni s minden mozdulatával valami áthághatatlan falba ütközik, mindenfelől érthetetlen, rejtelmes erők zárják el az útját. Szabadúlni akar börtönéből, végsőig megfeszíti szemét s mégse lát, végsőig megfeszíti erejét s mégsem bírja az útját elzáró falat meg se mozdítani. Vakon tapogatódzik, bősz, tehetetlen dühvel, szenvedélyes kitörésekkel ostromolja a sötétséget s mindhiába. Nem filozofálás ez, hanem a lét elemi erőivel való kínos viaskodás, melyben százszor leteperik és mindig újra támad. Megostromolja az egész mindenséget és mindíg csak a saját tehetetlenségének tudatával esik vissza a semmibe.

Vajda ahogy képekben aránylag szegény, gondolatokban sem gazdag. Egész gondolkodása visszavezethető kevésszámú hatalmas eszmére s ezekben sincsenek gazdag árnyalatok, a gondolkodás differenciáltságát eláruló, finom átmenetek. Ezért gondolkodása olyasforma, mintha mázsás, faragatlan terméskövekkel dobálózna, melyek minduntalan azzal fenyegetik, hogy visszaesnek rá. Nem bír a gondolattal, nem uralkodik fölötte, inkább a gondolat ragadja magával sötét mélységeibe, melyekben félvakon topog. Vajda nem birt soha életében semmin uralkodni, sem önmagán, sem az élet, sem a gondolat világán, mindenben láncait vad haraggal tépdeső rab maradt. Indulata ragadja még legelvontabb gondolatai közben is, gondolkodása mindíg nagy lelki izgalom eredménye. A művészi nyugalomtól senki sem áll távolabb, mint ő, akinek vizei sohasem csöndesednek le, aki folytonos háborgásban van s akinek örök nyugtalansága nem ismer pihenő pontot. Csak az életből kivezető küszöbön ömlik el rajta a fájdalmas megnyugvás érzése. Két utolsó költeményében, a Búcsú a naptól és a Hosszú éjjel címűekben (az utóbbit úgyszólván közvetlenül halála előtt írta) – még egyszer visszatekint azokra a kínzó kérdésekre, amelyek egész életében gyötörték, még egyszer megforgatja elméjében a lét halhatatlan problemáit, de már nem az egykori indulattal, nem a semmibe belenyugodni nem tudó lélek vívódásával, hanem a változhatatlanban megnyugodott, kitisztult lélekkel, megvilágosodott elmével, az élettől való végleges elszakadás elborongó bánatával. E két költemény teli, tiszta hangjában lebben át lelke a díszharmóniákkal teli életből a halál mindeneket feloldó harmóniájába. S aki csak a legritkább esetekben tudta megtalálni a kifejezés teljességét, a halál közelségében fölemelkedik a formai művészet magasságára. Két utolsó versében kristályosan, biztosan halad együtt a szó a gondolattal, amelyet a maga teljes valóságában ad át tudatunknak, a hozzátapadó hangulattal együtt.

Vajda János költészete az önmagába sülyedt ember lírája. Aki, mint ő, soha nem tudta megérteni, önmaga előtt tudatossá tenni sem a világot, sem saját magát, aki nem tudott szervesen összeforrni semmivel és nem tudott uralmat nyerni sem önmaga, sem az őt körülvevő dolgok felett, – az önmagába menekül és önmagában elmerülve keresi az élet minden megoldását. Minden, ami van a világon, alaktalanúl, ködszerűen gomolyog körülötte, az egyedüli pozitív, megfogható valóság egymaga ő. De mivel ez a valóság is körül van véve megoldhatatlan rejtelmekkel, folytonos nyugtalanságok közt, belső viharról belső viharra vergődik és nem tud megállapodásra jutni.

Ezért maradt Vajda egész életére kiforratlan költő. Nem volt világos, körvonalozott tudata semmiről és ezért nem tudott semmit önmagában tisztázni. Egész költészete a felelet nélküli kérdések, az eldöntetlen harcok költészete. Minden verse új csatára hívja lelke katalaunumi kísérteteit és mindegyikből diadal nélkül, végleges vereség nélkül hozza vissza őket, meglapulva új csata jöveteléig.

Ezért nincs benne igazi fejlődés sem: öregkori verseiben ugyanazon a ponton van, mint a fiatalkoriakban, sem a kérdéseire való feleletekhez nem jutott közelebb, sem a formák művészi megoldásaihoz. Egész költészete egy helyben topogás, előrejutás nélkül. Egy-egy pillanatban meg tudja közelíteni a művészi teljességet, de öregkorában sem gyakrabban és jobban – igaz, hogy ritkábban és kevésbé sem – mint fiatal éveiben. Verseinek abban a válogatott gyüjteményében, melyet ő maga állított össze élete végén, 1895-ben s melyben meglepő kritikával végzett selejtező munkával gyüjtötte össze mindazt, amit verseiből maradandónak, költői pályája megítélése szempontjából fontosnak tartott, – nem ragaszkodott szorosan az egyes versek időrendjéhez. Magukból a versekből, akár tartalmukból, akár formájukból teljesen lehetetlen volna csak nagyjában is megítélni, melyik való korábbról, melyik későbbről, annyira egyhúrról való valamennyi s annyira nem nyert s nem is vesztett biztonság dolgában a kéz, amely a húrt pengette. És ha könyvét betéve át akarjuk gondolni verseit, észrevesszük, hogy összeolvadnak emlékezetünkben. Egy-egy hang, egy-egy kép, egy-egy gondolat, néha csak szó felvillan emlékezetünkben, néhány vers is különválik a többitől s önállóan cseng bennünk, – az egész költészet, mint egyetlen alaktalan tömeg gomolyog agyunkban, mint egy vége-érhetetlen monológ, amelyben nincsenek szünetek, elválasztó pontok, csak ellankadások és fellendülések, amelyben összefolynak a formák és egymásba olvadnak a valőrök. Az olvasó is olyan lesz ezzel a költészettel szemben, amilyen a költő: tudatosság nélkül való.

Az önmagába roskadó tudatosság-hiány tette, hogy Vajda csak alkotása ritka pillanataiban tud művészi egészet adni. Alig van tíz verse, amely teljes hatással hozza ki mondanivalóját, a többi mind csupa egyenetlenség, csetlés-botlás. Nagyszerű lendületű sorokat prózai ellapulások húznak le, életerős eszmék fennakadnak egy rímen és a legszebb színeket fakulttá teszi egy odafércelt rikító folt. Vajda legtöbb költeményében vannak fordulatok, képek, amelyek csakis egy geniális költő agyából pattanhattak ki és majd mindegyikben akadnak olyan kisiklások, melyeket bármely tucatból való versfaragó játszva eltudna kerülni. Némelyik vers olyan, mintha ketten írták volna: egy zseniális költő és egy esetlen rigmus-gyártó, annyira idegenek egymástól, annyira egyenetlenek az egyes részletek. Néha háromszor-négyszer is nekigyűrkőzik ugyanannak a gondolatnak és mindannyiszor tehetetlenül esik vissza. Mint a dadogó, néha tisztán, folyamatosan, sőt szépen, kifejezően tud szólani, aztán egyszerre elbotlik a nyelve és elveszti az uralmat fölötte. Technikája is néha bosszantóan kezdetleges, soha nem tudott eljutni még az átlagos jó verselésig sem, melyet gyakorlattal és kitartással mindenki elsajátíthat.

Megvolt benne a nagy költő néhány igen fontos tulajdonsága, néhány ép oly fontos tulajdonsága azonban teljesen hiányzott belőle. A lángész és a kontár csodálatos, megdöbbentő keveréke, amilyennek alig találni párját az irodalmakban. Egy hatalmas, nyers márványtömb, melynek egyes részeit nagy művész keze faragta ki csodálatos tökéletességűre, más részei megmaradtak a maguk nyers bárdolatlanságában. A teremtésnek egy érthetetlen töredék-műve, amelyet ott hagyott félbe, ahol a tökéletesség utolsó véső-vonásait kellett volna megtenni rajta.

A magyar irodalmat mindenesetre nagy, új szépségekkel tette gazdagabbá. Legalább tíz olyan költeménye van, amelyek egész líránk leges-legjavából valók. Többi verseiben is egész tömege van olyan szépségeknek, amelyekhez hasonlókat csak nagyon kevés költőnk képzelete tudott létrehozni. Ha verseire visszagondolunk, mintha mindúntalan színes, kápráztató tüzek lobbannának ki a hamuból és bevilágítanák egy-egy pillanatra az egész tájékot. Alig van magyar költő, akiben több volna a lendület a líra nagy stílusához és ha lendületét mindúntalan lehúzzák is belső nagy tökéletlenségei, igen gyakran bámulatos erejű kilendüléseket mutat. Élete és költészete egyike azoknak a cselekménytelen, nagy belső tragédiáknak, melyek mellett nem lehet megrendülés nélkül elhaladni.

(1912.)