EÖTVÖS (GONDOLATOK EGY TANULMÁNYHOZ)

Nem kell éppen a százévi évforduló naptári alkalma hozzá, báró Eötvös József mindennap aktuális ma is. Akárhova nézünk, a magyar élet akármely területére, még ma is mindig találkozunk vele: majd minden politikai, társadalmi és kulturális intézményünkhöz vagy ő adta az első gondolatokat, vagy ő vetette meg az alapjukat, vagy ő csinálta meg őket, vagy legalább is benne volt a csinálásukban. Amit hetven-nyolcvan év alatt kultúra dolgában csináltunk, azt mind vagy ő gondolta ki, vagy legalább gondolkodott róla, ami megoldatlan problémánk van, annak probléma voltát már ő is felfedezte és próbálta a maga módja szerint keresni megoldása módját. Ahogy az egész modern gondolatvilág embrionálisan benne van Rousseauban, úgy van benne az egész magyar gondolatvilág Eötvösben. Nem hiába indult ki Rousseauból s igézete alatt maradt egész pályáján, – igazán rousseaui lélek volt, folyton, izgatottan gondolkodó, a gondolatok nyugtalan egymásra halmozódásával túlfűtött világboldogító, aki szüntelenül érzi az egész emberiség és benne minden egyes ember fájdalmait, vágyait és hiányosságait és agyveleje szüntelenül azon dolgozik, hogy mikép lehetne mindezeken segíteni. Alaptermészete a rousseaui szentimentális humanitás, amely vele érez mindenki bajával, felháborodik minden igazságtalanságon, felizgatódik attól a legigazságtalanabb látványosságtól, melynek élet a neve, keresi a világrend megtalálhatatlan harmóniáját és azzal próbálja helyre állítani a maga egyensúlyát, hogy mindig a gyöngék, az elnyomottak és a szenvedők pártjára áll. Folyton filozófiai eszmmékkel bajlódik, holott nincs benne semmi a filozófus temperamemntumából, mert belsejében minden lírává olvad és minden gondolata lírailag színezve tör elő lelkéből. Folyton művészi formákat keres, holott nem művészi természet, mert kevés érzéke van a konkrét, az egyéni, a megfigyelés, a művészi értelemben vett reális iránt, amit megérez, az rögtön absztraktióvá sűrűsödik elméjében. A tudomány, a költészet, a cselekvés határai elmosódnak benne, mindig van benne valami mind a háromból. Egyik irányban sem differenciálódott, a benne egyesülő irányok nem szervesülnek össze nagyszabású szintézissé, mint az igazi nagy filozófusokban és az igazi nagy költőkben, hanem egymásba szövődve, külön-külön, elválaszthatóan és megkülönböztethetően elegyednek. Talán nem is volt Rousseaun kívül annyira rousseaui lélek, mint Eötvös. Csak épn Rousseau gyermeteg, mindenen a ma világba lépett gyermek módjára elképedő és mindent egy gyermek öntudatlan naivitásával újra gondoló közvetlensége tompult benne az élet dolgain tépelődő aggodalmaskodássá.

A magyar életben magában álló alak. A magyar agyvelő, amely évszázadok óta tunyán, gondolattalanul tenyészett s mikor lassacskán derengő félöntudatra ébredt, akkor is beérte idegen gondolatok félénk, lassankint nekibátorodó utángondolásával, ő benne jutott először öntudatára a gondolkodás gyönyörének és a gondolkodás kínjának. Eötvösben egyszerre egész raja lebbent fel a gondolatoknak, amelyeket, ha nem is ő gondolt ki először, de átélte valamennyit, átmelegítette a maga lényén, új, egyéni, saját életet adott nekik és belemélyesztette őket a magyar élet talajába. Ő az első gondolkodó magyar a szónak igazi értelmében, ahogy Széchenyi volt az első cselekvő magyar. S máig is ő a leginkább gondolkodó magyar, azóta sem volt emberünk, aki annyi gondolatot termelt s dobott bele a magyar életbe s akinek általában annyira a gondolkodás volt a élete. A negyvenes évek nagy politikai átalakulásához ő szállította a legtöbb eszmét; azt lehet mondani, Eötvös az egész nemzedék helyett gondolkozott. Semmi sem jellemzőbb, minthogy gondolatai, melyek kezdetben idegeneknek, koraiaknak, aktualitás nélkülieknek tetszettek, igen rövid idő alatt, három-négy év, sőt sokszor rövidebb idő alatt is megértek a megvalósulásra s meg is valósultak. Ő, az utópista, bizonyult az igazi gyakorlati gondolkodónak s ő, a külföldi példákon és külföldi tanulmányokon induló elmélkedő látta meg leghamarább a magyar élet szükségleteit. Eszméit mások valósították meg, akik hajlandók voltak megfeledkezni arról, hogy amiket megvalósítanak, azok az Eötvös eszméi, de Eötvös már akkor új eszméken tépelődött, mert folyton működő agyveleje nem ismert szünetet. Annyira átgondolatlan, kritikailag feldolgozatlan volt az egész magyar élet, hogy akármerre nézett, mindenütt új gondolatok támadtak benne, a mindenüvé a javítás szándékával nézőben.

A mai korban talán szervesebben alakult volna ki egész valója. Talán teljesen a tudomány felé fordult volna, talán felemelkedett volna a nagyszabású költészet magasságaiba. Mai életünk már megadja a lehetőségét annak, hogy a gondolatok embere bármely tér felé koncentrálja magát és bármely téren nagyot és hasznosat művelhessen. Eötvösnek a maga idejében, akármennyire nem volt a politikára termett természet, okvetlen a politikára kellett adnia magát, mert csakis ott volt szükség reá, tehát csakis ott fejthette ki magát. Mi helye lett volna abban a politikailag izgatott és csakis politikában élő korban az elvonult tudományos gondolatnak? Mikor még a költők is át voltak hevülve politikával s a történetírás is teljesen politikai célok és politikai szempontok igazolását tűzte maga elé. S olyan humanista szellem, mint Eötvös, akiben a gondolkodás szenvedélyénél csak a magát hasznossá tevés szenvedélye volt erősebb, még kevésbbé maradhatott a tisztán tudományos gondolkodás hűvös magaslatain, csak gondolataival törődve, nem pedig gondolatainak az életre való hasznosságával is. De nem maradhatott a költészet virággyüjtő szépségeinél sem, mert búzát kellett vetnie, hogy a kalász-éréskor jövendő aratóknak legyen mit learatni. S a költőt, aki mégis csak benne élt, a magvetés szolgálatába hajtotta; hadd tegye magát hasznossá, segítsen érlelni a magvakat. Az olyan lázasan tevékeny korban, mint az övé volt, eszközzé vált az is, ami tulajdonképen természete szerint az önmaga célja lett volna.

Európéerek, a nyugati műveltséget ismerők és a nyugati intézmények és eszmék iránt lelkesedők voltak előtte is, mellette is, de ő az első igazán európai magyar. Európaibb Széchenyinél is, mert teljesebben és egyetemesebben vette fel magába az európai kultúrát, nem maradt előtte idegen egyetlen eszméje és egyetlen törekvése sem. S nem a tanítvány attitudejében állott ezzel az európai kultúrával szemben, mint Széchenyi is, hanem a benne élő s alkotólag résztvevő kultúr-ember attitudejében. Annyi és olyan köze volt a nyugati kultúrához, mint akármelyik hozzá hasonló sorsú és képességű német vagy angol embernek. A magyar politikai gondolkodás és a magyar irodalom benne emelkedik igazában európai színvonalra. Annak a szellemi golfáramlatnak, amely akkor egész Európán végigömlött s meghatározta az egész kor szellemmi karakterét, ő volt a legkeletibb hulláma. Rousseauból kiindulva, a byroni mélabún, a kor egyetemes gyermekbetegségén átesve, törvényszerűen fejlődött az irodalomban a romantizmusig, s a politikában ennek egyenértékeséig, a liberalizmusig. Eötvös mind a kettőbe beolvasztott valamit az angol utilitarizmusból, ami egész világfelfogásának humanisztikus és szociális ízét adja meg. Az európai kultúra ily teljességének magaslatáról belenézve a magyar életbe, jobban meglátott minden hiányt, hézagot, jogtalanságot és szegénységet, mint azok, akik egészen a magyar levegőben éltek, s csak onnan tekintgettek ki Dévényen túlra. Ezer dolog, ami a szellemileg itthonülőknek magától értetődő, természetes, változhatatlan és változást nem is kívánó volt, őt izgatta és bántotta s változás után kiáltozott benne. Élesebben látta a magyar élet bűneit-bajait, mint más, mert nem volt bennük elfogulva. Mindenki tudta például a megyei rendszer bűneit és hibáit és mégis mindenki mint valami fetist imádta a vármegyét. Eötvös mert először általános rohamot indítani ellene, mert csak ő látta meg, hogy itt nem szimptomatikusan, toldó-foldó intézkedésekkel gyógyítható bajokról van szó, hanem maga a szervezet beteg s nem lehet addig rendszeres reformja a magyar életnek, amíg ezt a beteg szervezetet ki nem küszöbölik belőle. Bizonyos dolgokat kívülről kell nézni, hogy az ember jól megláthassa; Eötvös is azért látta meg olyan pontosan a magyar élet szükségleteit és betegségeit, mert kissé kívülről nézte, egy nyugateurópai kultúr-ember szemével.

S kívülről nézte a magyar életet azért is, mert nem volt szorosan hozzánőve a hagyományos magyar társadalmi osztályok egyikéhez sem. Nemcsak műveltségével vált el tőlük, hanem származásával és helyzetével is. Az arisztokráciából származott, de nem a nagybirtokos arisztokráciából, amely éppen nagybirtokos érdekeinél fogva tömörült egy egységes társadalmi osztállyá, hanem a hivatalnoki arisztokráciából, amely a nagybirtokos arisztokráciával mérsékeltebb vagyonánál fogva csak lazább természetű érdekkapcsolatokban állott, a középnemességtől pedig, melyből eredetileg kiemelkedett, a városi élethez idomított másféle életmódjával, magasabb műveltségével, arisztokrata voltával és külön érdekeivel többé-kevésbbé elidegenedett. Arra pedig ez a hivatalnoki arisztokrácia nem volt elég erős és nem volt elég számos, hogy különálló társadalmi osztállyá szervezkedjék, – így tehát bizonyos osztályközi állást foglalt el. Eötvös ennél a helyzeténél fogva mentes maradt azoktól az osztályelfogultságoktól, melyek Széchenyiben is megvoltak a nagy arisztokrácia, Kossuthban pedig a köznemesség irányában. Ezért látta meg olyan jól az összes osztályok bűneit és bajait s ezért tudta a Falu jegyzőjé-ben olyan – akármit mondanak is – hű, pontos és valószerű képét megrajzolni a magyar vármegyének az arisztokrata főispántól az analfabéta bocskoros nemesig s ezért fordult őszintébb, fenntartásoktól mentesebb hévvel az elnyomott föld népe felé, mint akárki más. Anélkül, hogy a szó igazi értelmében demokrata lett volna, a lázadásig fel tudott izgatódni a jobbágynép százados elnyomatásán; különben szenvedélyesség nélküli hangja jóformán csak akkor izzik szenvedélyessé, ha erről szól és vasvesszővel sietteti az időt, amely meghozza a sok százados bűnök jóvátételét. Kívülről néző helyzeténél, osztályhoz nem kötött voltánál fogva látta a magyar társadalmat egész osztályok szerinti rétegezettségében: az osztályok bűneinek és szenvedéseinek visszatükröződését az egyesek sorsában, az osztályok harcát az intézményekben. A Falu jegyzője a magyar kiváltságos osztályok s különösen a vármegyei nemesség kritikai képe, a Magyarország 1514-ben a magyar történelem egyetlen nagy osztályforradalmának rajza. Eötvös látta először a magyar társadalmat a maga különleges szociális tagozottságában, ahogy azóta sem látta senki. Munkásságának szociológiai fontossága még ma sincs kellő világításba helyezve, ami nagy mulasztása szociológiai kutatásunknak.

Eötvös gondolkodásának az adja meg sajátságos jellemét, hogy nála a gondolatot mindig valami érzelmi megindulás indítja meg. Ebben is hasonlít Rousseauhoz. A lélektani folyamat nála ilyenformán megy végbe: meglátja az élet valami jelenségét, amely valami érzést, legtöbbnyire szánalmat vagy részvétet kelt benne. A kiinduló pont tehát az érzelmi ember kiinduló pontja. Fájdalmas érzésétől szabadulni akar, tehát módot keres, hogy mikép lehetne megszüntetni az okokat, melyek megindulását előidézték. Az érzésből ezzel áttér a gondolkodásba. Mikor a gondolat megvan, akkor keresi megvalósításának módjait, – innen ered nála a politikai cselekvés vágya. Igy megy végbe a költői művet nemző lelki folyamat is; az érzés mindig és pedig hamar átolvad reflexióba s a cselekvést itt a minduntalan előtörő tendencia helyettesíti, az olvasó meggyőzésére, cselekvésének maga felé hajlítására való törekvés. Ezért nem lehetett soha művész a szó igazi értelmében, pedig sok megvolt benne a művész anyagából. A felindulás, az érzelmi forrásból szakadtság azonban mindig meglátszik minden gondolatán s innen van gondolkodásának páthosza, amely bizonyos költői szint ad olyan gondolat-sorainak is, melyek látszólag messze esnek minden költészettől. Gondolatai úgy, ahogy keletkeznek, sorakoznak mondatokba: az olvasó előtt, szemeláttára gondolkozik s innen mondatainak terheltsége, mely azonban lassú nehézkessége mellett is néha művészi hatásúvá tud lenni. Nem stiliszta, de gondolatának néha olyan lendülete és súlya van, amely lendületet és súlyt ad a kifejezés formájának is. Ahhoz azonban, hogy a nagy stílushoz eljusson, hiányzik belőle a szenvedély: sokkal hamarabb válik benne minden reflexióvá, semhogy szenvedéllyé tudjon hevülni.

Mint írót nem annyira az ember érdekli, inkább az emberi csoportok, a társadalmi osztályok, voltaképen az egész emberiség. Psychológiája ezért nem gazdag és nem mély, ellenben a tömegeket erővel és igazsággal tudja rajzolni. S ugyanezért inkább típusokat ábrázol, akikben szélesebbkörű emberi közösségek tükröződnek, mint különlegesen bélyegzett egyéneket. A maga módszerén belül azonban megközelítette, bizonyos tekintetben azt mondhatni, jobban, mint bárki más magyar író, a regény csúcspontját: nagy összefoglalásban, hatalmas képét tudta adni az élet nagyarányú darabjainak. Az ő regényeiben tükröződik nálunk először s maig is csak részben felülmultan az élet s különösen a magyar élet egy egységes világnézet kereteibe összefoglalva. Nemcsak a magyar regény, hanem általában a magyar irodalom ő benne jut először európai érvényre. Az ő regényei voltak a magyar irodalom első termékei, melyek a külföldön is hatást tettek, nagy olvasóközönségre és irodalmi megbecsülésre találtak. Vele vonult be irodalmunk az európai kultúra közösségébe s még ma is – másod, harmadmagával – ő képvisel itt bennünket a legtöbb nyomatékkal.

(1913.)