A FIATAL ARANY

Hosszan-szélesen elterülő alföldi város. Nagyon tágas főutcáján kényelmesen, nagy telkeken elterpeszkedő földszintes házak, ki zsuppos, ki cserepes, – nem néznek ki nyiltan az utcára, a homlokzatuk az utcának keresztbe van építve, előttük léckerítés, széles kapu a szekerek, külön kiskapu az emberek számára. A terjedelmes udvar közepén kerekes vagy gémes kút, oldalt istállók, ólak, kocsiszín, az udvar mögött szérü, rajta szalmakazal, szénakazal, trágyadomb. Lassú mozgású, kevésbeszédű férfiak tesznek-vesznek az udvarban és a szérün, az öregebbje többnyire kövér, nehézkes; a baromfi-ólak körül, a konyhában asszonyok csattognak-pattognak, csörömpölnek, tereferélnek. Nélkülük majdnem néma volna az utca, legfeljebb ha egy-egy fiatal legény fütyülése verné fel, meg a vásott gyerekek csatarája. Az emberek, asszonyok, férfiak, mintha mind egyformák volnának, egyforma a ruhájuk, akár a nyári hétköznapok fehérje, akár az ünneplő sötétszinü, akár a téli gubaféle. Uniformisba öltöztetett világ, még a gyerekek is mintha kisebbített másai volnának az öregeknek, az öltözetük szabása, anyaga ugyanaz, csak kisebb mindenük. A fehér és a fekete vagy sötétkék egyformaságába legfeljebb a fiatal lányok tarka kendője, pruszlikja hoz némi színt, de az is csak módjával. Egyforma az emberek mozgása, a munkája, a beszédje is. Ugyanazok az egyszerű gondolatok foglalkoztatják őket, ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki, alig lehet dolog, amiben véleményeltérés támad közöttük, hacsaknem valami anyagi érdekösszeütközés, szomszédi perpatvar. Életmódjuk, foglalkozásuk, érdeklődésük szűk köre ugyanaz, ami apáiké, dédapáiké volt, – a törökök kiverése óta itt nem változott semmi az emberek belsejében, nem támadt új gondolat, a világnak a reformációkor kialakult szemlélete változatlan érvényben maradt. Szinte fölösleges volt itt az embereknek a gondolkodás, hiszen mindent, amin az embernek gondolkodni kell, készen kaptak az ősök örökségéből. Ujság alig volt, könyv csak a kevésszámú uraknál ha volt található, az is a mult századból való nagyobbrészt. A messze világból hír csak elvétve tudott idehatolni, idegen legfeljebb vásárokkor vetődött a városba, akkor is vagy az idevalósiakhoz teljesen hasonló falusi fajta, vagy jött-ment kupec, akivel nem volt érdemes törődni. Idevalósi embernek Debrecen volt a világ közepe és vége, ennél túl vajmi kevesen jártak életükben. Honnan jött volna ide nyugtalanító ujság, izgalom, változásra való vágy? Az emberek jól érezték magukat ebben a kényelmesen egyforma életben, amely minden igényüket kielégíti s amelyben minden nemzedék híven megismétli, amit az előttevalók csináltak, mindenki azt érzi az élet egyedülvaló lehetőségének, ami itt folyik, senkinek eszébe sem jut mást, többet, jobbat, változatosabbat kívánni. A keleties, lanyha temperamentumnak ez az életforma felel meg, – az életfilozófia, amely így kialakult és apákról fiúkra öröklődik, ezer esztendő ősi patináját hordja magán s oly mélyen beleszívódott a lelkekbe, hogy nincs az az erő, mely kiverje sarkaiból.

Az egymással való érintkezés is ősi módon megállapított formák között folyik: hajszálnyi pontosan meg van állapítva a hang, melyen az egymáshozvalók egymással s a tőlük különbözőkkel beszélnek, a módos gazdának a hangján, a szóhasználatán, a mozdulatain meg lehet ismerni, magához hasonlóval beszél-e vagy zsellérrel, avagy béressel, mesteremberrel-e vagy úrral. Uniformisra van berendezve az életmód is: mindenki gazdálkodásból él, tehát ugyanabban az időpontban mindenki nagyjában ugyanazt a dolgot végzi, mindenkinek ugyanaz az érdeke, ugyanazok az örömei, ugyanazok az életigényei, különbség csak abban van, hogy az egyik jobban ki tudja elégíteni ez igényeket, a másik kevésbé. A kulturához való viszonya is nagyjában azonos mindenkinek: némi elemi iskolai ismeretek meglehetősen általánosak, de ezentúl aztán semmi. Ez is úgy van, mint a reformáció ideje óta. Művészete nincs e népnek, itt nem faragnak cifra szép kapukat, mint Erdélyben, nem hímeznek csodálatos ingvállakat és terítőket az asszonyok, mint Kalotaszegen vagy Mezőkövesden, nem formálnak agyagból furcsa cserepeket, edényeket, tarkamintás tálakat, mint az ország más vidékein. Egykét tő egyszerű virág a ház előtti kiskertben, az eladó leány kedvéért, egy-két busongó vagy szilaj nóta – a világ szépségéből ennyi ha megvillan az emberek előtt. Józan, kényelmes, prózai világ ez, – a fantázia lidérctüze sohasem lobban fel a búzatermő televény felett. A búzán, a tengerin, lovon, szarvasmarhán jár mindenkinek az esze, nincs kedve elcsavarogni tudja Isten, miféle idegen tájakra.

Az a kevés számú úrféle, aki a városban él, csak néhány külső vonásban üt el a jobbmódú gazdáktól. Még vagyonosabbak s ez adja meg nekik a tekintélyt. Megjárták a debreceni kollégiumot, de nem hoztak haza belőle szorosabb egységet a világ kulturájával; egy kis, hamar elfelejtett latinság, egy sereg soha gondolataik rendszerébe bele nem illeszkedő adat – ennyi a tanultságuk, igazi kultur-ösztön alig ébredezett fel bennük. Lényegükben ép olyanok, mint a kikből kiemelkedtek, a földesgazdák. Itt nincs úr és jobbágy, itt mindenki egyforma hajdú, egyenrangú származás s a vagyon és műveltség dolgában való különbség sem olyan nagy, hogy az osztályokat élesen elválassza egymástól. Külön áll mégis a valóban tanult emberek kis csoportja: a tiszteletes, a tanitók, a város nótáriusai, talán egy-két fiskális és – ha van – az orvos. Ezek szellemi munkából élnek, tehát más vágású emberek, bár a környezet asszimiláló hatása megérzik rajtuk, kin erősebben, kin kevésbé. Nagyobb tekintélye legfeljebb, ha a tiszteletesnek van, annak is csak akkor, ha arravaló ember, a többivel szemben érzi a nép törzsöke, alkalom adtán érezteti is, hogy belőle élnek s hogy munkájukat kevésbé fontosnak és főképen kevésbé lényegbe vágónak tartja, mint a maga szántó-vető foglalkozását. Testi munkával élő ember sohasem tudja igazán fölérni ésszel, hogy a szellemi munka is csakugyan munka.

Ebben a levegőben nevelkedett fel Arany János. Ezeket a képeket látta maga előtt, ezeknek a hatása szívódott be lelkébe s meghatározta azokat a gyermekkorban szerzett alapfogalmakat, amelyeken aztán az egész életen át, mint valami pilléreken, nyugszik az embernek az életről és a világról alkotott képe. A szalontai nádfödeles viskó kiskapujából nézte a világot nemcsak kis gyermekkorában, hanem később is mindig egy kicsit s öntudatlanúl mindent azokhoz a mértékekhez s méretekhez formált, amelyeket akkor alkotott magának.

Csak szemlélte ezt a szalontai világot, igazán benne azonban nem élt. Származása is elkülönítette tőle: az ő családja, bár ép olyan törzsökös hajdúivadék, mint akárki más, de elszegényedett s ez által kiesett a maga eredeti osztályából, anélkül, hogy elhelyezkedett volna más osztályban. Nem élhette a módos hajdú-gazdák életét, de nem is vegyült el a zsellérek és a cselédnép közé. Valahol a parasztarisztokrácia és a szegénység közt lebegett. A világban való helynek ez a megállapítatlansága mindenféle külső-belső komplikációknak szülője, amelyek miatt az ember nem élhet a többiekkel egyformán, külön, a másokétól elütő életformákra szorul, kiesik a környezetében általános érvényű normák alól és lelki berendezkedése is másféle lesz, mint a többieké. Az ilyen osztályonkívüliek szokták képviselni egy társadalmi elrendezkedés állandóságában a változások csiráit, bennük támadnak mindenféle nyugtalanságok, bennük ébrednek gondolatok, amikor a többiek beérik a tradicióból készen kapott gondolatkincs megőrzésével. Mint a természetben minden, ők is állandó elhelyezkedésre vágynak, de nem tudják elérni a normális, mindenki számára nyitott útakon, az equilibrium felé hajtó ösztön tehát abnormis utakra sodorja őket. Az ilyenek rajzanak ki a földmíves népből városi emberekké s ha tehetség és jószerencse engedi, tanult emberekké válnak, belépnek a kultúra nagy közösségébe s ott végre megtalálják helyüket, bár lelkükben még sokáig, nem egyszer generációkon át sajog még az öröklött nyugtalanság diszharmóniája. Művészi természet alakulására s művészi tehetség kifejlesztésére kiválóan alkalmas talaj ez, – a legtöbb született művész ilyen osztályán kívül került családból szokott kikerüni.

Arany családja már több generáció óta élhetett ilyen életet. Még éltek benne az egykori jobb elhelyezettség emlékei, egyre halványabban és kilátástalanabbúl, – az elveszett vagy érvényességében bizonytalanná vált nemeslevél, családi pörök lehetőségei mint nyugtalanító momentumok lebegtek az egymásra következő generációk szeme előtt. A hosszas küzködésben a fajta elvesztette a fizikai munkára való alkalmasságát. Aranynak már szülei is gyönge szervezetű, sarlóra, kaszára nem termett emberek voltak, semmi kilátás sem volt tehát arra, hogy sikeres gazdálkodás útján emelkedhessenek följebb. A fizikai gyöngeséget, a betegségre fogékony szervezetet Arany is magával hozta végzetes örökségül a szalontai kis házból, – tudjuk, talán soha életében nem volt teljesen egészséges. Vézna, gyönge gyerek volt s ez kizárta az izmos parasztgyerekek pajkos, többnyire elég durva játékaiból, félénkké tette velük s mindenkivel szemben. Alighanem szenvedett is miatta bosszantó csínyt, megalázó csúfságot. Ezért magába vonuló lett, elmélkedésre hajló. Fizikai inferioritása siettette ily módon szellemi fejlettségét. Máskülönben is szerencséje lett testi gyengesége: mezei munkában úgyse lehetett volna sok hasznát venni, tehát tanulásra fogták a nagy tehetséget mutató fiút. Nem lehetetlen, hogy ez a szerencséje óvta meg attól, hogy afféle alak váljék belőle, amilyet a Kósza Gyurka képében megrajzolt. Ő benne pedig már meg volt érve természetétől fogva minden arra, hogy a kultúrával való első érintkezésbe jutás elkötelezze a szellemi életre.

Mindez sokat magyaráz Arany psychológiájából. Az ő lelki élete két pólus között hányódott egész életében: a minden meglevőhöz makacsul ragaszkodó konzervatizmus az egyik, a mindenünnen elkívánkozó s minden helyzettel elégedetlen sóvárgás a másik. Az a szalontai levegőből szívódott bele, ez családi öröksége volt. Amaz termette eszméit, a világról való fogalmait, morális állásfoglalását, emebből költői természete, alkotó módja, lényének művészi kiélésre szorító belső feszültsége sarjadt. A higgadt, óvatos, megfontolt, józan Arany a szalontai polgárok ivadéka, – az örökké évődő, sóvárgó, önmagába mélyedő, a maga kelletlen életéből a másokéba – alakjaiba – s a jelenből a multba menekülő költő a társadalmi súlypontjából kiszorult családjának ivadéka. Az élettől, a nagy döntő elhatározásoktól irtózó félénksége a szegénységben, megalázott helyzetben eltöltött gyermekkor maradványa, ép úgy minden tekintély előtt meghajolni kész szerénysége. Akit a gyermek maga előtt látott, az majd mind több, nagyobb, tekintélyesebb volt, mint ő és hozzátartozói, az emberekkel való érintkezésnek ezt az attitudejét rögzítette meg lelkében az idegalkatában rejlő, veleszületett tartózkodás és félénkség, az eredendő energia-hiány, rendkívüli érzékenysége pedig zárkózottá tette mindenkivel szemben. Arra nem volt ereje, hogy – mint a hasonló sorsból, de egészségesebb szervezetű fajtából eredt Petőfi – merészen, kiméletlenül, friss energiával maga alkossa meg sorsát s belemerüljön a szegény fiatalember életének keserves küzdelmeibe. Ő az első balsiker, az első csalódás elől csüggedten megfutott s elbújt az élet elől a csöndes jelentéktelenségbe, a cselekvés elől a rezignációba, a harc elől az önmagában való évődésbe. Magaviseletében, életmódjában, külső megjelenésében szerényen óvakodott minden feltünőtől, az általánosan elfogadott érvényű normák közül kirívótól, magában pedig, titkolózva és restelkedve, egy fantaszta álmait álmodhatta. Ami életvágy és életösztön volt benne, azt csaknem egészen gondolataiban, ábrándjaiban és tervezgetéseiben élte ki s azt kell hinnünk, ezeket senkivel, még legközelebbi bizalmasaival sem közölte. Hiában is közölte volna. Úgy kell őt képzelnünk, mint akiről tudják Szalontán, hogy kitünően tudja fogalmazni a nótáriusi aktákat, példásan lelkiismeretes a hivatalában, odahaza szeret olvasgatni, de hogy nagyszabású ábrándokat forgat agyában, hogy költői álmokat sző gondolataiban, azt sikerült mindenki előtt eltitkolnia. Az életerős, józanul önző, az anyagira berendezkedett, a gazdasággal összefüggő adás-vevésben kitanult szalontai magyarok úgy nézhették őt, mint egy nagyon derék és becsületes, élhetetlen fiatalembert, akit meg kell becsülni, mert példásan elvégzi hivatalos dolgát s társaságban a maga kedves, szerény módján rokonszenvet tud szerezni magának, de valami sokra sohasem fogja vinni. Hogy valami különös dolog rejtőzik benne, hogy valamikor országra szóló hírnevű ember lesz belőle, a város legnagyobb büszkesége és dicsősége, – azt ugyan senki se látta volna ki belőle.

Az öröklött képzelődő természet, az önbizalom hiánya ép úgy oka annak, hogy oly későn, harminc éves korában jutott el a maga megismerésére és a tehetségéhez méltó alkotásra, mint az a levegő, amely Szalontán körülvette. Soká és nehezen s akkor sem teljesen és fentartás nélkül tudott ráeszmélni a maga originalitására s az originalitáshoz való jogára. Mintaképeket látott maga előtt: nemcsak fiatal korában, de később sem tudott teljesen szabadulni a mintaképektől, nem mert teljesen fölébük emelkedni. Sohasem tudott eljutni az egészen szabad és merész alkotásig, mindig kellett neki valami előzmény, példakép, kivülről jövő serkentés. Élete fogytáig mindig egy kicsit tanítvány maradt a világirodalom nagyságaival s a magyar tradícióval szemben. Invencióját is ez a bátortalan szerénység bénította, – sohasem lett volna bátorsága a minden mástól független, minden előzménnyel szakító alkotásra, sem teljesen új, soha nem látott, minden hitelességi alap nélküli kitalálásra. Természetének ebből a félénkségéből, invenciójának ebből folyó röghöz tapadtságából, tudjuk, elvet csinált, az epikai hitel elvét, amely amilyen kitünő kulcs az ő kitalálási módjának megértésére, ép olyan kevéssé fogadható el általános érvényű eszthetikai principiumnak.

Neki valami talajra volt szüksége, amelybe belekapaszkodhassék gyökereivel. De hol talált volna ilyen talajt Nagy-Szalonta akkor csaknem teljesen művészet nélkül való földjén? Bizonyára nem akadt volna ott egyetlen emberre, aki megértette volna sóvárgását, akivel közölhette volna ábrándjait a nevetségessé válás veszedelme nélkül, vagy akiben csak egy kis érdeklődést is tudott volna kelteni tervei iránt. Ébredező, magával küzködő, irányát ide-oda libegve kereső költői ösztönével magányosan élt lelke Robinson-szigetén, körülvéve a megértetlenség, a közöny Oceánjától. Ugyan kivel közölhette volna titkos gyönyöreit, amelyeket irodalmi olvasmányai szereztek neki? Kivel beszélhetett volna az akkori Nagyszalontán Shakespeareről vagy Byronról, akiknek a nevét is alig egy páran tudták a városban? Az ilyen szörnyű elszigeteltség, teljes lelki magány, a hozzáillő társaságnak, a rokonérzésű szellemeknek, az önmaga szóbeli, bizalmas közlésének lehetetlensége megbénít és meglassít minden szellemi fejlődést. Az olyan csüggeteg, bizalmatlankodó természetnek, mint Arany volt, csoda, ha nem szegte örökre szárnyait. Micsoda megváltás lehetett neki, mikor odakerült a derék Szilágyi István s ők ketten felismerték egymásban a rokonlelket, a kölcsönös irodalmi érdeklődést. Milyen gyönyörrel beszélhetett vele először mindarról, amiben már-már örök némaságra kárhoztatottnak hitte magát, milyen fogékonyan vette magába az irodalmi dolgokban verzátusabb s máris tisztes irodalmi sikerekre visszatekintő jóbarát tanításait, útmutatásait! Arról már szóltak mások is, hogy milyen fontos szerepe volt Szilágyinak Arany irodalmi ambicióinak táplálásában, irodalmi műveltségének kiegészítésében – gondoljunk arra is, mennyi szép örömmel gazdagította ez a művelt és okos ember és jóravaló író a költő életét, mennyire felderítette borús, mind sívárabbnak látszó szellemi láthatárát! Iróember, aki fiatal korában elszigetelten, megértés nélküli, vagy épen ellenséges környezetben élt s szenvedett emiatt, meg tudja érteni, mit jelentett Aranynak a Szilágyi Istvánnal való társalgás. Bizonyos, hogy nélküle még később és még nehezebben szánta volna rá magát a fellépésre s önbizalma még nehezebben tudta volna áttörni azokat az akadályokat, melyeket csüggetegsége emelt elébe. Nem lehet számára nagyobb szerencsét képzelni, mint egy ilyen jóindulatú, érdeklődő és művelt jóbarát társasága abban az időben, amely fejlődésére, alkotó kedve érvényesülésére talán éppen válságos volt.

Más környezetben bizonyára könnyebben és hamarabb kifejlődött volna, önbizalma és bátorsága jobban megszilárdul. Az ő szalontai környezete azonban mindenképen megnehezítette fejlődését. Az ottani emberek ítéletében csupa olyan értékfogalmak forogtak, amelyek az életnek csakis prózai részét ismerték el s nagyon kevesen lehettek a mult század első felének Szalontájában, akik egyebet is fontosnak tartottak, mint a gazdálkodás kérdéseit, a helyi politika, a városi és vármegyei közigazgatás, a kálvinista eklézsia ügyeit. Az irodalom fontosságának értékelésére, az irodalomnak, mint az életöröm fokozójának méltánylására vajmi kevés hely juthatott elméjükben. Az írónak, különösen amíg fiatal s a maga helyét még nem találta meg, szüksége van arra, hogy a környezetén lássa az írói mesterség hatását az emberekre, hogy minden nap újra meg újra meggyőződjék arról, hogy ami neki az élet fődolga, amire rá akarja szánni teljes lényét, egész életét, az csakugyan fontos, életbevágó ügy. Sőt szüksége van arra is, hogy túlzottan lássa maga körül az irodalom fontosságát, mert ebben talál csak kellő egyensúlyt a küzködő élet ezerféle gátló erejével szemben s ebből táplálja önbizalmának elszántságát. Energikus fiatal természet inkább szakít az ellenséges levegőjű környezettel, bátran kiteszi magát az élet mindenféle küzdelmének és sanyarúságának. Aranyban nem volt meg ez az energia, a rövid és siralmas végű szinész-epizód után rezignáltan vonult vissza szülőházába s készségesen belehajtotta fejét a köznapi élet igájába. A más, szebb, igazibb élet, a nekivalóbb környezet utáni nosztalgia sóvárgott benne tovább, olvasmányai, irodalmi perspektivájának folytonos tágulása mind szebbnek és nagyobbnak mutatták az igéret földjét, amelyről azt hitte, lemondott örökre, holott csak öntudatlanúl érlelődött benne a géniusz, hogy aztán szinte akarata ellenére, elemi hatalommal kitörjön belőle.

Bármennyire kedvezőtlen volt fejlődésére s bármennyire hozzájárult horizontja szűkítéséhez az a környezet, amelyben gyermek- és ifjúkorát és férfikora elejét töltötte, – szerencsés hatással is volt rá. Döntő fontosságú e tekintetben az, hogy életének épen ezt a részét teljesen és kizárólagosan magyar környezetben töltötte. Hacsaknem az iskolában, más beszédet, mint magyart, nem hallott soha (nem is tanult meg a hat-hét idegen nyelven olvasó költő idegen nyelven beszélni világ-életében!), szeme előtt mindig a magyar élet képei, a magyarság tipikus alakjai voltak, minden emberi indulatot, minden élethelyzetet úgy ismert meg, ahogy az a korabeli alföldi magyar emberben nyilvánult, szeme előtt mindig csak a magyar természet képei tárultak fel. A speciális magyar észjárás, a magyar embernek fogalmai a világról, a tradicionális kalvinista magyar erkölcsi világ normái voltak az irányítók mindenben, amit maga körül látott s ezek adták meg az ő szellemi és erkölcsi világának az alapját is. Az olyan röghöz kapaszkodó természetre nézve, mint az övé, amelynek mindig szüksége van valami reálisra, tényleg meglévőre, saját szemével látottra, fokozott fontosságú ez. Ő nem tudott lerombolni egy világot, hogy újat alkosson romjaiból, ő egyáltalán nem alkotott új világot, hanem a meglévőt emelte magasabb színvonalra, azt, amelyben felnőtt és élt. Ő pedig tulajdonképen sohasem élt másutt, mint az alföldi kisvárosban. Élete utolsó szakát Pesten töltötte ugyan, de itt csak lakott, nem élt igazában, a nagyváros képei még szemléletébe is csak felületesen nyomultak bele, lelke mindig Szalontán volt s ami emlékképre, élettapasztalatra, ábrázoláshoz való mintára szüksége volt, azt mind onnan hozott emlékeiből vette. Csak öregkori lírájában tűnnek fel sűrűbben a városi élet képei, nagy műveinek minden vonala, minden színe Szalontáról indúl ki. Toldit ha jól megnézem, vitézi páncélja alatt hamar megismerem a virtusos, duhaj, faragatlan, de tiszta és becsületes nagyszalontai parasztlegényt, a hún királyokban a módos, tekintélyes, méltóságteljesen mozgó polgárokat, asszonyaikban a civakodó, megbékülő polgárasszonyokat, az egész világban, amely Arany műveiben elém tűnik, az alföldi város világát. Olyan világ ez, amely specifikusan magyar, a maga nemében páratlan, sehol másut fel nem található s olyan világ ez, amelyet, akárhova vetette is a sors, az emlékezetében, a fantáziájában, a szívében magával hordott Arany János korának minden magyarja. Innen van, hogy az Arany műveiben megrögzitett lelkiállapot teljesen és pontosan összeesik Arany kora magyar társadalmának lelkiállapotával. Ezzel válik ő a mult század középi magyarság legjellemzőbben reprezentáló költőjévé.

(1917.)