BAKSAY SÁNDOR

Nekem Baksay Sándor szívbeli ügyem: első irodalmi élményem fűződik hozzá, szemem megnyílása irodalmi dolgok iránt. Talán nyolc éves lehettem, akkor kezdtem először érdeklődni a betű iránt, egy csomó bekötött évfolyam Vasárnapi Ujság volt a házunknál. E testes nagy kötetek egyikében elkezdtem olvasni Baksaynak egyik elbeszélését. Kimondhatatlanul gyönyörködtem a félig megértett történetben, nem tudtam betelni vele s azóta lettem szenvedélyes olvasó, a nyomtatott betű elkárhozottja.

Ettől az emléktől nem tudok szabadúlni, ha Baksay Sándorról van szó. Akármikor később olvasgattam könyveit, néhányszor ha alkalmam nyílt személyesen találkozni vele – sajnos, vajmi kevésszer és felületesen – mindig erőt vett rajtam ez az érzés: kicsit mindig az egykori gyermek szemével néztem rá. Nem lehet soha szabadulni azoktól, akik az élet első nagy szenzációival kapcsolatban érintették az ember életét. És nekem zokon esik, mint valami személyes sérelem, ha azt látom, hogy fiatalabb társaim már nem ismerik úgy Baksayt, mint az a generáció, amellyel én felnőttem. Hát elfeledik, ami nekem feledhetetlen? Pedig elfeledik – ezt látni a nekrológok nagy részéből, amelyekkel most, halálakor, a lapok elbucsúztatták: az íróik nem igen tudtak mit mondani Baksayról, mert nem igen ismerték.

Igaz, Baksay már rég nem volt aktív író. Nagyon öreg volt már, a nyolcvanon túl. Sok gonddal és dologgal is járó egyházi méltóságot viselt, püspöke volt a dunamelléki református egyházkerületnek, kevés ereje és ideje maradt az irodalomra. Élete utolsó két évtizedét úgyszólván teljesen Homérosz-fordításai foglalták el, novellát – pedig mégis ez munkájának lényege, igazi jogcime az emlékezetre – talán húsz esztendeje sem írt. Ki is öregedett ebből a mai világból, puritán kálvinista lénye nem tudta felfogni a mai élet izgalmasságát, patinás konzervatizmusát bántotta a mindent kiforgató megújulás, elidegenedett az irodalmi élettől, az új áramlatokra értetlenül nézett, sehol nem találta többé az ő ideáljait, melyek egy régebbi nemzedék ideáljai voltak és ezzel együtt eltűntek, hogy újak lépjenek helyükbe. Egyszer meg is mondta egy körinterview alkalmával, hogy őt a mai irodalom nem érdekli, különben is hasztalan erőlködés minden, a magyar irodalomnak, mint a rómainak, egy aranykora volt, ezt elérni úgy sem tudjuk soha többé. Az ő lelke Arany Jánossal élt együtt, ami azóta történt, az számára csak időtöltő döngicsélés.

Nemcsak kortársa volt Arany Jánosnak, hanem lélekben és igazságban vele szolidáris: egy a felfogása a világról és a világnak irodalmi ábrázolásáról. Járni a világ irodalmának kertjeiben, gyönyörködni minden virágban – de idehaza a magyar falusi kert virágait ültetni, amelyek a magyar talajból keltek ki, ehhez hozzá hasonultak, a színük, illatuk, formájuk a magyar természethez szabott. Gyönyörű az angol-park, válogatott százados fáival, széles gyepszőnyegeivel; szép, bár régimódi magyar szemnek kissé furcsa a ravaszul nyírt-nyesett francia kert kanyargós labirintusaival, szemnek tetsző az olasz kert illatozó olajfáival, sötét ciprusaival és piniáival, – de azért mégis csak az a kert az igazi szép, amely egy magyar kálvinista parókia mögött tarkállik mályváival, georgináival, akácosaival és dúsan termő gyümölcsével.

A kálvinista paplak az a középpont, amely körül Baksaynak egész szemlélete mozgott. Ide jártak ügyes-bajos dolgaikban azok az alakok, akikből novellái lettek: megfontolt, nagy hivatásuk tudatában élő kurátorok, okoskodó iskolamesterek, civakodó egyháztagok, siránkozó özvegyasszonyok, rátartós parasztleányok és a kálvinista magyar falunak sok mindenféle érdekes alakja. Akárhány közülük mintha az ótestamentomból lépett volna ki, – a magyar kálvinizmusban jobban, elevenebben élnek Mózes és a próféták könyveinek alakjai, talán még mint magukban a zsidókban is. Valami mély konzervativizmus van ebben a világban, mintha időtlen idők óta ugyanazokon a kérdéseken veszkődnének az emberek és ugyanazt gondolnák ugyanazokról a dolgokról. Baksay nemcsak a maga korabeli kálvinista falut rajzolta meg, hanem a tizenhatodik századbelit is (Patak banya című novellájában) – a kettő csalódásig hasonló egymáshoz, pedig mindig érezni, hogy a negyedfélszáz év előtti falu képe históriailag híven van rajzolva.

A magyar kálvinizmusnak Baksay a reprezentativ írója. Jókai és Arany is kálvinisták voltak, meg is van rajtuk a kálvinizmusnak erős bélyege, de Baksaynak az egész levegője kálvinistasággal van telítve, Kálvin szellemének azzal a speciális variánsával, amely a magyar falukban fejlődött ki. Olyan felfogás a világról, amilyet ő szerzett magának, nem szerezhető másutt, mint a kálvinista paplakban, műveltsége a régi kálvinista kollégiumok százados zamatú, konzervativ, de koncentrált tudásán épült fel, képzelete azokkal a képekkel van tele, amelyekből a magyar kálvinizmus ideológiája tevődik össze. Csaknem minden novellája egy falusi paplak és templom körül játszik le, a papi alakok szép kis gyüjteményét állította össze az ünnepre járó légátustól kezdve a vén salabakter fóliánsaiba elmerülő grapsa öreg papig, a diákok, akiknek kollégiumi életéről még Jókai sem rajzolt kedvesebb, igazabb képeket, egész lelkükkel a paplak felé vannak fordulva, amelyet elhagytak és amelybe vissza fognak térni. S a többi embereknek, tanítóknak, kurátoroknak, parasztoknak is folyton a paplakon a szemük, – a falusi kálvinista emberek egyik legkedvesebb dolga a pap dolgait figyelni és bírálgatni, ha lehet beléjük is ártani magát.

Ezt a levegőt ismeri, érti Baksay, jobban, mint bárki más. Ismerete, megértése a benne-élésen alapszik: neki magának is ez a levegője. Teljes közösséget érez alakjával és történeteivel, fölöttük áll szellemi kiválóságánál és írói tehetségénél fogva, mint az apa a gyermekeinek, de úgy is beszél róluk, mint az apa a gyermekeiről: kedvét lelve bennük, meghitt szeretettel, szelid korholással, büszke, tetszelgő ellágyulással, kedveskedő tréfálkozással. Minden szavukat, minden mozdulatukat érti, mint a magáéit, hiszen ő is ugyanúgy él, mozog és ugyanazon a nyelven beszél. Nagyon reális, életszerü lesz ettől a rajza, az alakjainak megvan a karakterisztikus reliefjük, kilépnek a történetből és megelevenednek. Majd minden embere egész valójával előttünk áll, a cselekvésével, szavával, lényének összes gyökereivel, a talajjal együtt, amelyből kinőtt. A történetek levegője pedig, az a láthatatlan, de mindig érezhető valami, ami az egyes alakokat és az egészet egységbe fogja, távlatokba helyezi, organikussá teszi – olyan erős, jellemző, magától értetődő, hogy úgy szívjuk magunkba, mint az igazi levegőt.

A hang is a falusi ember hangja: szélesen, kényelmesen csergedező, nyugodt, kedveskedve enyelgő, csöppet sem sietős, akár az esteli beszélgetés hangja, végzett napi munka után, a paplak lugasában, meghitt körben. Az elbeszélés nem folyik gyorsan, kényelmesen elmaradozik egy-egy részletnél, félrekanyarodik egy ötlet után, meg-megszakad valami közbevetésre, de szivesen követjük, mert kellemes hallgatni, mert sok és eleven képzetet kelt, tele van élettel és optimizmussal. Baksay a legoptimistább író: neki az emberek mind jók, rossz embert ha mégis kell rajzolnia, nem tud vele mit kezdeni, nem bír neki életet adni, túlesik forgalmai körén, – az egész világ berendezésével meg van elégedve, semmi sem esik tőle messzebb, mint a lázadozás, a kételkedés, a kritikai szellem. A világ ilyen, tehát ilyennek kell lennie.

Mindebből természetesen következik, hogy egész felfogása a világ képének csak igen kis szelvényét foglalja magában. Kicsiny emberek kicsiny történtei, melyeknek csak az ő előadása ad fontosságot, egyszerű, átlátszó lelkek kicsiny problémái, melyekben vajmi kevés a komplikáció, az egész egyszerű, kissé egyhangú is, mint maga a falu. Viharos szenvedélyek, mély lelki válságok, összetett lelki jelenségek sohasem fordulnak elő. Ma már a kálvinista falu élete sem ilyen primitiven egyszerű, a modern élet komplikációi többé-kevésbbé oda is behatoltak – a Baksay világa hovatovább a multé lesz. De erősen meg van rögzítve: mindig meg fogjuk tudni az ő novelláiból, hogyan, milyen életet élt a magyar kálvinistaság a tizenkilencedik század közepe táján.

Egyszer megpróbált Baksay valami szélesebbet, nagyobbat, az egész magyar nemzet sorsát befoglalót. A mohácsi vész Magyarországát akarta megrajzolni, megmutatni azokat az okokat, amelyekért el kellett buknia, az embereket, akik meg akarták menteni vagy bukásába beletaszították, azt az életet, amely a mohácsi sík vérözönébe belefulladt s azt is, amely a romok alól serkedezni kezdett. Hatalmas koncepció, a legnagyobbak egyike a magyar regényirodalomban, de csak koncepció, megcsinálni csak egyes részeiben sikerült. A Dáma című „történeti körkép“-nek – ő így nevezte el – vannak megragadó lapjai, nagy íróhoz méltók, de az egész inkább csak anyaga egy kitűnő műnek, szervetlen, komponálatlan, nincs formába hozva. A nagy perspektívákkal és a hozzájuk való nagystílű komponálással Baksay nem bírt. Talán későn fogott hozzá, mikor már lankadóban volt ereje.

Öregkora legkedvesebb munkájáról, Homérosz-fordításáról annak idején sokan és sokat vitatkoztak. Szabad-e a Homérosz epikai stíljét transzponálni a magyar epikának Arany János által megállapított stíljébe? A kérdés nyitva áll, mindenki a maga érzése szerint döntheti el. De hogy Baksay a problémát úgy, ahogy beállította magának, kitűnően oldotta meg, hogy az ő megmagyarosított Homérosza kitűnően van megmagyarosítva, hogy amit ily módon meg lehet menteni Homéroszból, azt meg is mentette hiánytalanul és a magyarosítás stílust jelent nála, nem pedig sallangot, hogy a hang, ha nem is teljesen a Homéroszé, de mindig egységes, természetes, naiv és emberi, – azt nem lehet tagadni. Még aki a klasszikai formához és a hexameterhez ragaszkodva, csak kuriózum-jelentőséget hajlandó neki tulajdonítani – annak is el kell ismernie, hogy Baksay Homérosza a maga nemében érdekes poétai mű.

(1915.)