MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.

Mikszáth Kálmánban az a magyar nemzedék testesül meg, mely gyermekkorát még az abszolutizmus idejében élte ugyan, de már a kiegyezés utáni világban cserepedett fel, legerősebb benyomásai már ebből a korból valók, szelleme ennek a kornak lelkéből lelkezett. Ez a korszak még majdnem jelen, a mai idősebb emberek még belőle jöttek át a mi világunkba, a magyar közélet vezető pozicióiban levők még ennek szellemét tükrözik, ha idők folyamán módosult alakban is.

Ez a nevezetes nemzedék hajtotta végre a modern Magyarország kialakulását, eltakarította a régi rendi állam romjait s ami alapfalak ebből maradtak, azokra új állami és társadalmi szerkezetet épített. Parlamenti életet teremtett, állandó szervezetű pártokkal, az esetről-esetre alakult csoportokra oszló rendi országgyűlés helyébe. Városi intelligenciát fejlesztett, amely háromféle elemből alakult: a nagyobbára német eredetű, de hamar magyarosodó régi városi polgárságból, a falusi nemességnek abból a részéből, mely nem tudván hozzá idomulni az új gazdasági rendhez, ősi vagyonát elvesztette s az állami hivatalokba huzódott, végül az erősen szaporodó zsidóságból, mely felszabadulva a régebbi idők nyomása alól, hamarosan magához ragadta a kereskedelem és ipar legtöbb területét s ifiabb nemzedékével erős teret foglalt az intellektuális pályák nagy részében is. Ez a nemzedék csinálta végig a régi patriarkális gazdálkodási módból a modern gazdálkodási módba való átmenetet, amely sok régi exisztenciát tönkre tett, de talán még több újat teremtett. Ez látta kialakulni a mai értelemben vett ipari munkásosztályt, amely hova-tovább mind fontosabb tényezője lett az egész nemzeti életnek. Azok az intézmények, melyek szellemi életünknek alapjai, e nemzedék kezén alakultak azzá, amiknek ma találjuk. E nemzedék teremtette meg a közlekedés mai eszközeit s ezzel utat nyitott a nyugati gazdasági és szellemi áramlatok egész tömegének, amelyek hirtelen, úgyszólván előkészület nélkül törtek be és egy sereg ellentétes erő folytonos játékává tették az egész társadalom életét. S e nemzedék fejlesztette ki a modern élet legsajátszerübb és legjellemzőbb jelenségét: a sajtót.

Jelleme, világfelfogása e nemzedéknek sok lényeges ponton elütő a maitól. A politikában higgadt liberalizmus, nem olyan merev, mint a negyvenes évek docrinaireié, nem is aggressziv radikalizmusra hajló, de becsületes és őszinte. Jóhiszemű, de nem elég erélyes visszahatás azzal a szalmalángos nacionalizmussal szemben, amely a forradalomból táplálkozott s az abszolutizmus politikai elnyomásában nevelkedett türelmetlenné. A parlamentárizmusban az angol minták kultusza: Fox, Pitt, Palmerston, Gladstone e kor magyarjainak politikai példaképei, Macaulay a történetírójuk. A társadalmi életben is bizonyos jóindulatú liberalizmus, amely készséggel fogadja be a régi nemességből alakult vezetőosztályba a polgárság gazdagabb és képzettebb elemeit, föltéve, hogy igyekeznek tőlük telhetőleg hozzá alkalmazkodni. A tudományos életben a német iskola túlsúlyra jutása, amely mellett francia és angol hatások legfeljebb egyes egyéniségekben érvényesülnek s a régebbi generáció egyes önmagukból s a régi magyar iskola hagyományaiból kinőtt jellemzetes alakjai, mint pl. Gyulai Pál, Kerkápoly Károly, Kovács József, a sebész, mindjobban elszigetelődnek. Az irodalomban Arany és Jókai uralkodó hatása; Arany mellett azonban folyton él és hat Petőfi szelleme, míg Jókai egyedül uralkodik a regényben, fejlődését a fordulatos, ötletekben gazdag mese és a társadalmi élet eleven rajzának irányába vezeti, a jellemrajz elmélyedésének háttérbe szorításával. A szinházban eredeti magyar repertoire teremtésre való erőfeszítések s a népszínmű népszerűsége.

Vázlatosan odavetve, ezek azok a fő jellemvonások, melyek meghatározzák annak a nemzedéknek a jellemét, amely a hetvenes és nyolcvanas években lépett be a magyar világba s amelynek egyik legkiválóbb és legjellemzőbb képviselője ma közöttünk Mikszáth Kálmán. Ő is az abszolutizmus idejében töltött gyermekkor után, a kiegyezés korának szellemétől nyerte az ifjú kornak azokat a benyomásait, melyek az egész életre, de kivált az író jellemének kialakulására a legfontosabbak. A kis nemesség köréből, faluról indult el, hogy aztán egész életét nagyvárosban élje, anélkül, hogy a nagyvárosi élet természetéhez teljesen hozzá tudna alakulni. Átmeneti ember a falusi nemes úr és a városi intellektuális között: minden szép emléke, szeretete, vágya a falu felé húzza, de a falun élni aligha tudna már. A falu nyugodt, kontempláló, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírja levetkőzni, de a körülötte zajló városi élet akarata ellenére is fokozott tevékenységre szorítja. Az urbánus társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, képzőművészet, zene nem izgatja, csak épen hogy tudomásul veszi. Olvasmánya nem sok: az angol humoristák és történetírók, leginkább Macaulay és Carlyle érdeklik, annak idején úgylátszik érdekelték az oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá hatása. Szereti a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke van minden iránt, ami jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett a családi érzéke; azok közül való, akik odahaza élnek, minden más helyre csak járnak. Szereti a politikát, de nem becsüli túlságos sokra, inkább az érdekességét látja, mint a komolyságát, – hajlandó mulatságos játéknak nézni, mint valami óriási arányú kártya-parthiet. Nagy gyermekek komolykodó szórakozása, akik azt hiszik, ők forgatják az idő kerekét, pedig az forgatja őket. Ragaszkodik parlamenti tagságához, de politikai ambiciója nincs, nem kíván részt az ország ügyeinek intézéséből; mintha csak azért ülne a parlamentben, hogy közelebbről láthassa a benne folyó játékot. Párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányítja, mint a politikai elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. A képzelhető legjobb nézőközönség, mindent meglát, mindent megfigyel, de mindent egy kicsit felülről néz, különösen pedig az embereket. Talán csak Jókai és Tisza Kálmán azok, akiket kortársai közül önmaga fölébe emelt, önmaga mellé is keveseket, a többit mind önmaga alatt látja. Szereti a vidám beszélgetést; nem azt a társalgást, amelyben az egyik beszélő inspirálja a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem a tréfálkozást, az adomázást, amelynek az a lényege, hogy mindig egy beszél s a többi halgatja. A természetből csak a gyermekkorában megszokott lombos nógrádi tájak vannak rá mély hatással; bár sokat járt az Adria mellé s a stájer hegyekbe, kevés képet találni írásaiban, melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus és irónikus, a lelkesedés elragadtatását nem ismeri, mindig ura marad önmagának. De azért nem sivár, mert van benne hit és melegség, csak nem mindig szereti elárulni; nem is lágyul el máskor, csak amikor az ifjúságáról meg a családjáról beszél. Nem kél ki magából soha, nem adja oda magát teljesen, pedig van lírája, csak nagyon jól elrejti. Önmagában befejezett, kerek egyéniség, nincs egyetlen olyan pontja sem, amelyen beleolvadna valami másba, rajta kívül állóba. Viszont beleolvaszt magába mindent, ami kívülről éri. A köznapi szó is úgy hangzik ajkán, mintha az ő legsajátabb tulajdona volna. Ez nagyon fontos tulajdonsága, mert ezen alapszik stíljének legjellemzetesebb vonása: a közvetlenség ép úgy, mint okosságán és rendkívüli, a mi irodalmunkban társtalanul álló megirigyelő képességén a humora.

II.

Már több mint harminc év óta él Budapesten és ennek írói munkásságán alig látszik nyoma. Ez a nagy város kevéssé érdekli, csak lakik benne, de életébe nem élte bele magát. Egy-két képéhez ha vett anyagot a fővárosi életből, azok is azt mutatják, hogy olyasformán áll vele szemben, mint aki az ablakból nézi az utca hullámzását, de maga nem elegyedik bele. Ez a nagy megfigyelő sohasem tartotta érdemesnek, hogy mindennapos élete szinhelyén körülnézzen és képet alkosson magának róla. Mert már kialakult, befejezett egyéniség volt, mikor idejött s már megkapta mindazokat a benyomásokat, melyekből összes későbbi munkáinak színei alakultak. Az ember egyéniségének tartalmát azok a képek határozzák meg, amelyeket gyermek- és ifjúkorában nyert; ezekből táplálkozik aztán az író egész pályáján. Fejlődhetik, bővülhet, a világfelfogása átalakúlhat, folyton új elemek nyomulhatnak lelkébe, de ezek is hozzásímunak ifjúkori képeihez.

Mikszáth gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok között töltötte, serdülő korában ezekhez hozzájárultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradnak szeme előtt egész életében, ha lelkéből ír, csak róluk tud írni. Később még gyarapszik galériája: a parlament alakjaival, kik között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de kevés kivétellel journalistikai jellegű dolgokat, – még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a parlamenti karcolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt példánya. Képzelete a tornácos kúriák, falusi parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül jár mindig legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjukori benyomások hogy rakódtak le rétegenkint az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, majd mindig megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra. Legtöbb paraszt-történetében egy alakkal többet találunk, mint amennyiről ír: a kis fiút, aki ott ténfergett a falusi emberek közt, hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken, megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történtekben a gyermeki perspektíva nyomait, mint a hogy a fotografált képet átfestik akárhogy, mégis meglátni rajta, hogy a fényképező lencse rögzítette meg.

Az úri gyerek, ha falun nevelkedik, sokat érintkezik a parasztokkal, szeret is köztük lenni, mert nem mentorkodnak felette, nem is veszik semmibe, mint a maga köréből való felnőttek, hanem megbecsülik, megtisztelőnek érzik társaságát, meghallgatják szavát, nem tartják magukat nálánál annyira okosabbaknak, mint apja, anyja, egyéb úri emberek. Uri házból való származása disztinkciót szerez neki közöttük: felülről nézhet rájuk, ő, akit odahaza mindenki lekicsinyel. Ebből a helyzetből sokszor valóságos barátság fejlődik ki a felnőtt vagy öreg paraszt és az úri gyerek között. Azért ez egy pillanatra sem felejti el, hogy ő más valami, mint ők és pedig valami különb, mint ők. Ha aztán falun tölti élete többi részét is, ez a viszonya a parasztokhoz észrevétlenül átalakul a falusi úri ember és a paraszt rendes viszonyává. Ha ellenben elszakad a parasztélettől s városba kerül, egész életére a gyermek szemléletei maradnak meg elméjében s a felnőtt ember is az egykori gyermek szemével néz vissza a parasztok életére.

Ez jellemzi Mikszáthnak azokat a rajzait, melyeket a palóc és tót parasztokról írt. Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, néha szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyereket, történeteiben. De a többi rajzokban is mindig érezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor azokat az embereket, akikről szól; osztozott a falu közvéleményében, ezzel együtt nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak, furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek tartotta őket; érezzük, hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti padokon tágra nyitott, mindent meglátó szemmel hallgatott s melyeket most játszi humorral, megindulását csak néha engedve keresztül csillogni, elmond.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy csak azt rajzolja a paraszt életből, amit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek meghánya-vetése, a kovács-műhely pletykái – ezekben s effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzol parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomoruságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint ahogy nem veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, aki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot és ezért nem szól róla az író sem, aki a gyermek benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire különböznek Mikszáth palóc-rajzaitól azok, amelyekben a szegedi parasztoktól vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte s a felnőtt ember attitudejében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a pontos, rendkívül éles megfigyelés műve, objektívebbek, markánsabb körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontúr-rajzok, nincs meg bennük a tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palóc-rajzokban. Ez az összehasonlítás magyarázza meg a legvilágosabban azt, amit a gyermeki szemlélet nyomainak mondok Mikszáth paraszt-történeteiben. A szegedi parasztot úgy nézi, mintha egy nemét a kuriózumnak látná benne. A palóc-rajzokban ez soha sincs meg; a palóc nemcsak egyes különlegességeivel érdekelte, hanem egész lényével.

Senki egész irodalmunkban a parasztot jobban megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intímek, úgy ábrázolják a parasztot, ahogy mindennap, sok ember szemeláttára viselkedik, sohsem úgy, ahogy önmagával szemben áll. Ezek a rajzok látványon alapúlnak, nem együttélésen: az van bennük, amit mindenki megláthatna, ha olyan jó megfigyelő volna, mint Mikszáth, hiányzik belőlük mindaz, ami csak az előtt nyilatkozik meg, aki valósággal benne is él a parasztéletben. Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a megbecsülésen; a magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne, mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. A keményfejű, ravasz, mindenkivel egyforma hangon beszélő, érdekeit, igazát megvédő palóccal szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az ebben jámbor szelídség, ami abban ravaszság, ebben félszeg együgyű ravaszkodás, ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás. Becsületes, szelíd, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel különb, imponálóbb a magyar! A két emberfajnak sarkalatos temperamentumbeli különbözősége nyilvánul ebben a szembeállításban, amint egykor egy eleven szemű gyermek lelkében tükröződött. A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki, még ma is érezzük bennük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgára következik. Ez sokszor feltűnik egy-egy munkájában, ha nem adott is neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, ahogy a kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és alighanem diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, akik egy-egy történetén hirtelen átlibbennek. A selmeci és egyéb felvidéki városok részben még ma is régi állapotában megmaradt, de részben már átalakult polgárságának képei ezek; olyan polgárságé, amelyben még elevenen élnek a régi bástyák közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári gőgjükkel, korlátoltságukkal. Érdekes dolog, hogy ezeket a polgárokat Mikszáth csaknem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak, nevetségeseknek látta őket, aminthogy a kisvárosi diákoknak mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárokat megtréfálni. De van ennek a dologban magában rejlő oka is: az a kicsinyes nyárspolgári élet valósággal tenyésztője volt a bogaras, különcködő embereknek, akik épen furcsaságuknál fogva legjobban ragadják meg a fiatal gyerek figyelmét s később is legelevenebben bontakoznak ki emlékeiből. Aki húsz-harminc évvel ezelőtt magyar kisvárosban élt, annak emlékezetében biztosan él egy sereg efféle furcsa kabinet-alak s akinek, mint Mikszáthnak, erős érzéke van a tipikus iránt, annak első sorban ezek a figurák nyomulnak tollára. A felvidék protestáns gimnáziumainak tanári kara még húsz-huszonöt év előtt is tele volt sajátságos, furcsa, de jellegzetes alakokkal, – nem véletlen tehát, hogy Mikszáth, ha tanárt rajzol, mindúntalan ilyennek rajzolja. Rendszerint tanúlt, tehetséges, de fejlődésükben megrekedt emberek voltak ezek, akik idegennek, magukhoz méltatlannak érezték azt a nyárspolgári környezetet, amelybe jutottak, de mégis kénytelenek voltak benne élni s ebben az ellenmondásban, épen azoknál a tulajdonságaiknál fogva bogarasodtak el, amelyek legértékesebbek voltak bennük. A nyárspolgárok mosolyogtak rajtuk, a diákhumor kifogyhatatlan forrásra talált bennük, de azért ösztönszerűleg az áhitatnak egy nemével látták bennünk a tudomány embereit s egyiküknek-másikuknak érdemén felül is kijutott a nagy tudós hírneve a maga szűk körében. Mikszáthban ebből a tiszteletből már kevesebb van; mikor róluk ír, inkább csak a bogaraikat látja. Általában a kisvárosi élet alakjai közt kevés tiszteletre méltót talál, látszik, hogy csak nézte őket, mulatott rajtuk, a szívével nem volt köztük.

Ugyanabból a korból valóknak látszanak – mindig a szemléletnek azt a módját vesszük irányadóul, amely az egyes körökről rajzolt képekben elárulja magát, – a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Azon a vidéken, ahol Mikszáth gyermekkorát töltötte, minden faluban van néhány kicsiny birtokon, egyszerű életet élő nemesi, vagy fél-úri sorba került paraszt család, amelyek bizonyos értelemben középen állanak a parasztság és a vármegyei uralkodó nemesség között. Velük egy körben élnek s igen gyakran belőlük is kerülnek ki a falusi papok, nótáriusok, tanítók is. Mikszáth maga is ebből a körből emelkedett ki, – sokszor rajzol róla egy-egy tipikus képet, amelyen megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból vette, a melyekben a vakációra hazajáró diák már részt szokott venni. Ezek iránt a kis urak iránt, bár mint mindennek, meglátja ezeknek humoros vonásait is, a tisztelet bizonyos nemét hozta gyermekkorából; apjának a barátairól van szó, akiknek odahaza tudják és megbeszélik minden dolgát, bajait, gonoszságait, de azért még akire haragusznak is, idegenek, nem közülök valók közt kimélettel beszélnek róla, mert egy közös egység tagjainak érzik magukat vele. Ennek az érzésnek nyomai meglátszanak az apró gentry rajzain is, – megrajzolja furcsaságaikat, humorizál róluk, de sohasem bánik el velük kegyetlenül, mint például néha egy-egy nyárspolgárral. Ha pedig rossz embert rajzol közülök, önkéntelenül tragikus vonások is jutnak a humoros színezetű rajzba. Egy vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülő kori emlékek alapján készültek: újra meg újra feltünnek bennük az apró gentry lányai, olyan színezésben, ahogy egykor a serdülő diák-gyerek gyuladozó képzelete látta őket. Ifjúi pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a leányalakoknak a vonalaiban, mozdulataiban.

Mikszáth témáinak anyagában a harmadik legdúsabban termő réteg a vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, a maga útjait, élete pályáját kereső fiatalember szemével látta meg, abban az időben, amikor maga is a vármegyei szolgálattal próbálkozott. Ennek a társadalmi osztálynak egész körét megismerte, nemcsak a nógrádi vármegyeházán, hanem később is, a parlamentben, amelynek összetételében akkor, amikor Mikszáth legjobban benne élt a parlamenti élet sodrában, a nyolcvanas-kilencvenes években, a vármegyei nemesség még sokkal számosabb és nyomósabb elem volt, mint ma.

Ennek a társadalmi osztálynak ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban. Jókai egész lelkével a negyvennyolc előtti és közvetlen negyvennyolc utáni életben élt benne, legtöbb regényének tárgya is ebből az időből való s alakjai ennek a kornak a levegőjéből élnek. Ő tehát azt a nemességet rajzolja, amely még hatalmának teljességében áll, történelmi szereplésének legszebb ténye, az 1848-iki törvények megakotása pillanatában. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabírói világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet rajzolja, amely mint osztály, elméletben lemondott a politikai hatalomról, de a valóságban foytonos erőfeszítéseket tesz megtartására, amelynek hozzá kell alkalmazkodni a félig középkoriból egyszerre modernné vált állami, társadalmi és gazdasági rendhez s amely ebben az átalakulásban megtizedelődik, anélkül, hogy a hatalomért való harcot feladná. A vármegyeház lett a fellegvára, amelyben gazdaságilag elesett vagy megsebesült harcosai menedékre találnak, amelytől igyekszik távol tartani mindenkit, aki nem közüle való, a maga képére átformálni azokat, akiket kénytelen mégis befogadni.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bármennyire látta a gentrynek azokat a hibáit, melyekből folyólag egy nagy részének szükségszerűen el kellett pusztúlni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a régi magyar urak ivadékainak lába alól, hogy foszladoznak, mállanak az egykor büszke oszlopos kúriák. Kártya, asszony, politika, bor, négyesfogatok vitték el a földet, a bőség, a luxus megszokottsága, a munka szokatlansága bontotta szét az ősi téglafalat, az igaz, – de ez a luxus s ez a munka nélküli jól élés régi tradiciók alapján mintegy természetadta jog élt az osztály tagjainak gondolkozásmódjában. Minden változás első sorban a gyöngébb exisztenciákat sodorja el s a gentry rohamos pusztulásában is az anyagilag vagy erkölcsileg gyöngébbek pusztultak el legelőbb. Nemcsak a maguk hibája pusztította el őket, hanem egy rajtuk kívül eső tényező is: az állami és gazdasági rend előkészület nélküli, hirtelen megváltozása. Bukását mindegyik ennek az utóbbi tényezőjének tulajdonította s ezt a hitet nagyrészben elfogadta a közvélemény is. A nyolcvanas évek közvéleménye csakugyan rokonszenvvel, sajnálkozással és elnézéssel nézte a gentry pusztulását s ez tükröződik Mikszáth régebbi gentry-rajzaiban. Ezeknek hangulata a pusztulás humorának hangulata, szatira alig elegyedik bele. Az író rokonszenve még ott van alakjainál. Ahol szatirikusan rajzol, mint a Gavallérok híres szatirájában a sárosi gentryt, ott is csak a másokra ártatlan, önámító nagyzolást, a szeretetreméltó léhaságot rajzolja, amelyen lehet mosolyogni, de haragudni nem lehet rá, mert nem árt senkinek.

Újabb időben úgylátszik tovább fejlődött az író kritikája, újabb gentry-képeiben sokkal sötétebben színez. A Noszty fiú-ban már egyenesen hatalmas persziflázsát adja a vármegyei gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává vagy néhány család vetélkedésének harcterévé teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, amelyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, amely becstelenségtől sem riad vissza, a komoly közdolgoknak léha játékká sülyesztése, a közhatalomnak magáncélokra való felhasználása, – ezek azok a vonások, amelyek a Noszty fiú-ban mint a vármegyei élet jellemző tulajdonságai tünnek elénk. Az a hajsza, amellyel az egész vármegye nemessége mint a kopófalka veti utána magát a Tóth Mari hozományának, – tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e ez? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem élhet meg bizonyos mértékű torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl, az egész regényben érezteti, hogy az ő szeme csakugyan ilyennek látja a vármegyei urakat, hogy tipust akart rajzolni, nem torzképet. S a kép csak annál élesebb, mert odaállítja melléje ellentétül, mint az okosság, becsületesség, jellemszilárdság megszemélyesítőjét, a meggazdagodott iparost.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél a mágnás, sőt még rosszabbúl: ha sorra vennők Mikszáth nem nagyszámu mágnás-alakjait, keveset találunk köztük, aki nem ellenszenvesnek van rajzolva. Míg Jókai szeretett mágnásokat rajzolni, Mikszáth ritkán foglalkozik velük. Amikor mégis hozzájuk fordul, a szatirikus szemével látja őket s ebben a szatirában több a keserűség, mint a gentryről szólókban. A gentry akármennyire léha is, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás rendszerint kemény szívű, rideg is egyéb hibáin kívül. Mikszáth nem szereti a mágnásokat.

III.

Nem ismerek írót az egész világirodalomban, akinek elbeszélő hangja annyira közel állana az élőszóhoz, mint a Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülembe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamán nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésemet épen ezért erősen ingerlő remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül, – szóval él és a maga kifejező eszközeivel kiséri a történet folyamát. Mintha nem is volna köztünk az a nagy távolság, amely az írót az olvasótól elválasztja, hanem előttem ülne az író és mondaná nekem a mondanivalóját. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása között a legjellemzőbb. Nemcsak az előadás dolga ez a közvetlenség, hanem a mű egész természetéé, a mese alkatáé, az ember és természet-látásé is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén és plaszticitásán kívül főleg a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjam – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán bizonyos képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a képzeteknek és fogalmaknak a hangulatát s a beszélő személlyel való titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll mindig az ember is, aki kimondta: azáltal, hogy hallom, bizonyos viszonyba kerülök ezzel az emberrel. Az élőszó hallásakor ez mindig így van, írott szó csak akkor idézi elő ezt a hatást, amikor nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat közöl velem, a közvetlen stíl ezenfelül megrezdít lelkemben bizonyos húrokat, úgy hogy nem maradhatok közömbös, vagy rokonszenvet, vagy ellenszenvet kell éreznem. Ezt a személyes kapcsolatot teremti meg Mikszáth maga és olvasója közt s ez nagyon lényeges tényezője hatásának. Ha a hangját rokonszenvesnek találom, akkor meg vagyok fogva, az illuziómnak föl van szántva a talaja.

A mese is mintha önkéntelenül buggyana ki lelkéből, mint a földből a forrás vize. Semmi csináltságot nem érzek, aminek papiros íze volna, az apparátus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttem. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, itt-ott kis tóvá szélesedik, hogy ismét tovább menjen és képzeletemet viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látok köztük hézagokat, nem válnak el egymástól, – mintha egyetlen jelenet volna az egész. Sehol semmi célzatosság, észre sem veszem, hogy az elbeszélő bizonyos célokra tekint, bonyodalmat akar bogozni, ismét kibogozni, nem látok egyebet, minthogy valami történetet akar elmondani, amely megtörtént, itt folyik le a szemem előtt. Amint beleolvasom magamat a történetbe, csakhamar eltünik szemem elől az író is, csak a történetet látom magam előtt, minden közvetítő nélkül. Érdeklődésem mindig élénk, kellemes, jóleső marad, sohasem csigázódik feszültté, nem kelt bennem nyugtalanító izgalmat. Mintha maga a szemmellátható élet állna szolgálatomra, hogy mulattasson, hogy érdekes látványokat vonultasson el szemem előtt.

A közvetlenség az, ha egy szóra magamtól egész közel tudok férni az író mondanivalójához, anélkül, hogy akár az író folytonos magyarázó közvetítésére, akár a magam gondolkodásának, figyelmének megfeszítésére volna szükség. Az író csak megcsiklandozza képzeletemet úgy, hogy ez magától mozgásba jusson és vele menjen, ahova ő akarja, anélkül, hogy észrevenné, hogy vezetik. Ez a teljes illuzió, amely nem oszlik el, amig a történet véget nem ér. Ezzel aztán el is van végezve minden, a történetre szívesen emlékszem mindig, de gondolkodóba nem esem rajta, nem keltett fel bennem kérdéseket, melyekre magamnak kellene felelnem. Az író elvégzett mindent azzal, hogy elmondta a történetet, én is elvégeztem mindent azzal, hogy elolvastam. A mese nála önmagáért van, hogy mese legyen, érdekes legyen, szép legyen. Utólag észrevehetem az író apparátusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, amelyen a mese láthatalan kerekei forognak, onnan is elakarított egy sziklát, melyen illuzióm megbotlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukció volt, amit magától való folyamatnak gondoltam. Olvasás közben ebből nem vettem észre semmit. Nem hallottam a gépezet zörgését, nem láttam a vetítő lámpa fényét, – azt hittem, élet van előttem. Ha utólag rájövök, hogy csak mozgó fénykép volt? Nem baj, akkor már nem törődöm vele. Az élvezetem mégis csak megvolt, a történet mégis csak úgy marad az emlékezetemben, mint valami élmény.

A meséknek szövevénye rendkívül egyszerű. Egy cselszövény, egy titok, amelynek nyitját keresik, egy ötlet, amely fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnék az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb meg újabb érdekes dolgokra irányozza a figyelmemet, minden jelenet magában érdekel, amíg olvasom és minden jelenet mintha csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességének az alapját.

Jókai is a mesemondás művésze volt, de az ő meséi annyira felizgatják a kiváncsiságunkat s annyi túlerős, hatásra számított dologgal narkotizálják ítélőképességünket, hogy végére jutva és visszanézve a történetre, néha valami kellemetlen, szinte szégyenkező érzést érzünk. Mintha az író rászedett volna, az orrunknál fogva vezetett volna. Mikszáthnál ez a kellemetlen érzés soha sincs meg, nemcsak mert nem csigáz fel annyira, nem hozza ellenünk mozgásba a hatáskeresés annyi mindenféle eszközét, hanem azért is, mert nála a masinéria nem annyira fődolog, mint Jókainál, csak arra való, hogy összetartsa a mesét; ha kiküszöböljük is, az egész mégis érdekes marad, nem foszlik annyira semmivé. A futórózsa felfut a drótra, betakarja egészen, úgy hogy a szemem észre se veszi, de ha kihúzom belőle a drótszálakat, azért mégis csak rózsa marad, egyes virágai, dús lombozata tetszik a szememnek. Ha egy-egy ág kinyúlik is, azon sem akadok fenn, annál szebb az egésznek az alakzata.

Mikszáth kompozíciójának épen az adja meg a művészi közvetlenséget, hogy nem látszik kiszámítottnak; mintha önmagától, kitüzött cél nélkül folyna a mese, az epizódok kiszélesednek, – más író nem merné őket annyira kiszélesíteni, mert kiesnének az egészből, kuszálttá tennék. Nála ez a kuszáltság nincs meg; mire az epizód visszatér a mese folyamába, kiderül, hogy egy sereg szál volt benne, amelyek hozzácsatolják az egészhez, amelyek miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjék. Van arra is eset, hogy maga a történet kanyarodik el eredeti irányából, mégsem árad ki medréből, oda ér, ahova kellett, csak épen valami megkerülni való akadály vetődött az útjába. Az olvasó különben is mindebből nem vesz észre semmit, velemegy a mesével, nem érzi kanyarulatait, olyasformán van vele, mint a léghajós, aki vele röpül a széllel, tehát nem veszi észre, hogy szél fúj. Aki részese valami érdekes eseménynek, nem gondol sem előre, sem hátra, belemerül teljesen. Ugyanúgy van Mikszáth olvasója: mindig csak azt az eseményt, jelenetet, fordulatot nézi, amely épen a szeme előtt van és vele megy át a következőre. A jelen érzése tölt el egészen. Egy Jókai-regény közepe táján már folyton izgat a vágy: hogy fog kibonyolódni a mese, mi lesz a szereplők sorsa, nem bírom megállni, hogy bele ne kukkantsak az utolsó fejezetbe. Mikszáthnál ez a kiváncsiság, – amely különben teljesen művészet-ellenes is – nem kél fel. Ez a jelenérzés maga az élet: amikor igazán él az ember, mindig a pillanatban él, a múltba vissza és a jelenbe előre csak az elmélkedés óráiban gondolunk, amikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért olyan elevenek a Mikszáth történetei. Ezt az elevenséget leginkább közvetlenségük adja meg, amely annyira közel visz hozzájuk, hogy szinte passziv szereplőivé válunk annak, a mi szemünk előtt lefolyik. Drámában ezt a hatást könnyebb elérni, mert ott csakugyan a szemem előtt folyik le minden, illuziómat a látási képzetek, tehát a gondolkodás számára legközvetlenebb képzetek támogatják. A regényben sokkal nehezebb és ép ezért ritkább, mert külön kell fölkelteni a látási illuziót, amely a szinpadról magától adódik.

Ehhez az kell, hogy az írónak magának plasztikus legyen a látása. Iró nem is lehet el enélkül, de akkora fejlettségben, mint Mikszáthnál, a legnagyobb regényírókban is ritkán van meg. Dickensben megvan, a franciák közül talán egyben sincs meg, a mieink közül Aranyban volt meg. Gondoljunk a Toldi első részének arra a jelenetére, mikor az öreg Bence nézi, hogy falatozik a fiatal Toldi. Az egész alak megelevenedik előttünk, látjuk testének mozdulatát, kitátott szemét, arcának ráncait, a levegőbe bele csámcsogó száját. Igy elevenedik meg Mikszáthnál minden, nemcsak az alakok, hanem a tájak, az élettelen tárgyak, az események is. Egy szempillantás alatt meglátok, észreveszek mindent, semmit sem kell találgatnom, sehova sem kell még egyszer néznem, minden meg van világítva, minden a szemembe szökken magától, a megelevenítés erejénél fogva. Ez igazi epikus tulajdonság, megvan már Homérosznál is. Epikus, Mikszáthoz fogható, nincs is ma egész Európában, amint hogy a mai regény mindinkább távolodik az epikától.

Talán sikerült ezzel a sok szóval megértetnem, hogy Mikszáth legelőször mindig a szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ő maga is írás közben a szemével látja a történetet, az alakok mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a világra, ahol az ő kedvéért, az ő mulatságára mozog minden.

Mondom: valami karzatról, – mert Mikszáth mindig felülről néz. Azért tud egyszerre olyan nagy területeket befoglalni a pillantásával; ha benne volna az eseményben, vagy mellette, vagy alatta, akkor csak azt látná, ami feléje van fordulva, ami épen körülötte van. Jókainál rendszerint így is van, rendszerint csak azt látja, amiről épen szó van, azt az alakot, aki épen beszél vagy tesz valamit, a többi elvész szeme elől vagy legalább is elmosódik. Mikszáthnál folyton, mindig látom az egész jelenetet, az összes jelenlevőket, a szinhelyet, a változásokat, melyeket a beszéd vagy az esemény a többieken, a passzív szereplőkön előidéz. Ezt azzal éri el Mikszáth, hogy részint nagyon elevenen belevéste a tudatomba a jelenet összes körülményeit, részint éreztetni tudja a beszélő hangján, mozdulatain, egész magatartásán azokat a változásokat, melyeken az esemény közben az egész jelenet keresztül ment.

Felülről nézi az embereket, még pedig bizonyos távolságból. Nagyon éles szemnek, mint az övé, ez hasznára válik, mert mindig azokat a vonásokat látja, amelyek pillanatnyilag fontosak, amelyekkel az illető alak részt vesz az épen most folyó dolgokban; elmarad a többi vonásoknak zavaró hatása. Amint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott körülményei közt, eltünnek az előbbiek és helyükbe lépnek azok, amelyek épen kellenek. Igy játszanak előttem az alak jellemvonásai: mindegyik az élet, az akció pillanatában, amikor az illető lényének központjában vannak, amikor a legfontosabbak rá nézve. Ezért jól, pontosan meglátom őket s rajtuk keresztül jól, pontosan meglátom az embert. Ezzel elevenedik meg előttem. Ugy láttam, ahogy az életben is látni szoktam az embereket.

Ugy is lépnek elém a Mikszáth emberei, ahogy a valóságban szoktak. Jön egy ember. Megpillantom. Meglátok az arcából annyit, amennyit egy szempillantás alatt meg tudok látni: a legfeltünőbb vonásokat, amelyek legjobban megkülönböztetik a többiektől. Aztán megszólal. Hallom a hangját. Megértem a szavait. Ezekből megismerem, okos ember-e vagy bolond, temperamentumos-e vagy lagymatag. Tovább beszélek vele, különböző viszonylatokban látom – fokról-fokra megismerem és megértem egész egyéniségét. Igy ismerkedem meg Mikszáth alakjaival is: megmutatja őket nekem, nem magyarázgatja. Elvonultatja előttem és én a magam szemével látom. Ez a Mikszáth ember-rajzának elevensége.

Az ő embereit sokkal jobban látom, mint a valóságban közelembe kerülő embereket, mert az ő megfigyelésének segítségével látom, amely sokkal élesebb és főleg elevenebb, mint az enyém. A szeme úgy van alkotva, hogy nem kerüli el semmi, sem a lényeges, sem a lényegtelen és tudja mindig, hogy az egyes vonások hogy módosulnak, miféle viszonyba kerülnek egymással a különböző életjelenségek hatása alatt.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, amikor csak önmagával áll szemben, a maga érzéseivel. S akkor is, ha ez előfordul, az illető gondolatban együtt van másokkal, velük foglalkozik. Mikszáth emberei nincsenek környezetüktől absztrahálva, mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez is az élet színét fokozza. A legritkább embernek volt alkalma olyankor látni valakit, mikor élete egy fordulóján egyedül van és elmélyed önmagába. Ha ilyet rajzol az író, felötölhetik a kérdés: honnan tudja, hogy így viselkedett? Csak a psychológus eszközeivel érhette utól. Mikszáth nem psychológus, nem a lelket boncolja és mutogatja, hanem az embert úgy, amint bizonyos adott fizikai vagy lelki hatások alatt viselkedik. Ezért nem látok bele olyan mélyen az ő embereibe, mint pl. Kemény Zsigmondéiba; nem a bennük lezajló lelki folyamatokat látom, hanem csak ezeknek külső nyilvánulásait. Ez a mélység rovására esik, de viszont az elevenséget fokozza, mert az életben sem szoktunk mélyebben belenézni az emberekbe.

Az emberrajznak ez a módja egyenesen a mesék természetéből folyik. Az ő emberei sohasem jutnak olyan helyzetekbe, hogy kitárják lelkük legbensőbb tartalmát, nagy, heves megrázkódások nem vetik bennük felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Nem marcangolják belsejüket nagy szenvedélyek, amelyek magukba roskasztanák őket. Kicsiny köznapi emberek mind, akik kicsiny, köznapi harcokat küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a kicsiny köznapi dolgok fontosak és jelentősek, mert az életükre tartoznak.

Az az ellentét, amely a kicsiny ember kicsiny dolgai és a fontosság között van, amellyel nézik és csinálják őket, adja a humor egyik legfőbb elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy egész vármegye urai minden eszüket, ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy egy szolgabíró számára megkaparintsanak egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon fordul meg, vajjon megkerül-e egy esernyőnyél, amelybe egy hóbortos ember belerejtette a pénzét? Mikszáth emberei majd mindig ilyen bonyodalmakba keverednek s ilyenkor magából a történetből fejlődik ki a humor. Még ahol tragikai is a történet: például a Beszterce ostromában, ott is ez látjuk. Pográc gróf élete fogytáig élhetett volna a középkori váruraság illuziójában, ha nem hozza hirtelen éritkezésbe a való élettel egy kicsiny esemény: a cirkuszi nő megszökése.

Ilyen apróságok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig nagy, a lelket összerázó külső vagy belső események. Általában ő, mert messziről és felülről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyasformán van velük, mint az óriás gyermek a német versben a szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézi őket, játszik velük, mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: ahogy az embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s rávesz minket is, hogy mulassunk rajtuk. Érdeklik, szereti nézni, amint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nem szereti őket, nem is haragszik rájuk, csak élvezete telik bennük. Nagy gyermekek játéka: ez az emberi élet. Ahogy a gyermek katonásdit játszik és csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak a nagy emberek a pénzzel, a hiúsággal, a szerelemmel, az egész életükkel. Mindenük illuzió, ők maguk komolyan veszik, aki kivülről nézi őket – az iró – mosolyog rajta. Megfeszítik erejüket, vesződnek, küzködnek, cselt szőnek, szeretkeznek – mind csak játék, nem kell megijedni tőle. Közbe szenvednek is, ekkor megindul rajtuk kissé az író; a szenvedés mégis komolyabb dolog, – de tragikusan nem kell venni ezt se. Az emberi élet illuzóris volta van mindenütt Mikszáth történetei és emberei mögött. S ahogy ezt megláttatja velünk, ebből fakad a humoros hatás.

Ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, akiknek az élete egy hazugságon alapul, úgy hogy rájuk nézve ez a hazugság válik subjectiv igazsággá. A gazdatiszt, aki tolvajnak hazudja magát, hogy így legalább valamit megmentsen a vagyonból a tönkrejutott grófi család gyermekeinek. A gróf, aki szuggerálja magának, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabíró, aki az önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, akit Dőryék egy galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi gavallérok, akik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért jóléttel és talmi pompával, holott valamennyien tudják valamennyiükről, hogy áll a szénája. Amikor a hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal az igazság és hazugság, a valóság és fantazma között, ami rendkívüli módon fokozza az egész élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az egész életet. Ha ennyire valósággá tud válni az, ami a képzelet szüleménye, nemcsak a képzelet szüleménye-e az is, amit valóságnak tudunk? S nem mulatságos-e mindig, ha képzelődésük képeit valóságnak veszik azok, akik bennük élnek?

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívül ötletesség. Tele van ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palack, csak hozzá kell érni és pattognak belőle az ötlet-szikrák. Olyan jól lát mindent, hogy össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, föl tudja födözni a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlatosságokat. Az ötlet néha lényeg lesz nála. Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egy ötlet alapjára van felépítve, mint valami kacsalábon forgó várkastély. Ezért szereti a furcsa embereket, a bogarasokat, a különcöket. Minden különcség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van különc, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb elbeszélését, a Beszterce ostromát a különcség e kedvelésének köszönhetjük. Viszont ötletre van alapítva ennek ellenképe, az Uj Zrinyiász. Abban egy mai ember van rajzolva, aki a benne érlelődő téboly hatása alatt a középkorba képzeli vissza magát, ebben egy középkori ember kerül a mi mai életünkbe, – mind a kettőben két egymástól különböző kor van összeházasítva.

Ötletes a komponálása és az emberrajzolása, ötletes a stílje is. Olyan ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, amelyek kergetik egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön színjátékok az egészben. Minden hasonlata ötlet s mindent ötlettel jellemez. Egy-egy mondása sokszor egész anekdota, aminthogy egész előadásmódja a magyar anekdotázásnak művészi kifejlesztése. Tud tréfás, maliciózus lenni, keserű ritkábban. Gyöngéd is tud lenni, elérzékenyülni nem tud.

Milyen gyöngéd a nők iránt! Kevés nőalakja van, voltaképen csak kettő: a fölpezsdülő vérű szűzleány és a kikapós, szabadszájú asszony. Az előbbit nagyon szereti. Micsoda élvezettel tudja leírni szűzies szemérmetességét, amely tulajdonképen az öntudatlan érzékiség takarója! A Szent Péter esernyőjében egy jelenet, amikor a fiatal lány levetkőzik a sötétben és kikergeti a macskát, mert szégyeli magát tőle, – feledhetetlen bájjal van teli. Csak férfi tud így rajzolni egy nőt, férfit, aki finom, mámorító bor módjára szürcsöli a szűziességben az érzéki gyönyörök igéreteit. Azok a leírások: a domborodni kezdő kebel, a formás karcsú bokák, a ringó mozdulatok, a piros, csókos száj, a lehúnyt szempillák alól kicsillogó szem! Ej, hol jár az esze az írónak, mikor ezt mind olyan kedvtelve, olyan leplezetlen írja le?… Ahol minden jóravaló férfié.

Nagy élvező Mikszáth, gyönyörködni tud mindenben, amit az élet nyújt. Boldog ember.

IV.

Mikszáth a regényben egyenesen Jókai folytatója; élesen elválik tőle temperamentumának, látása módjának különbségével, de ott folytatja, ahol Jókai abbahagyta: a mesélő regénynél, amelyben minden hangsúly a fordulatos mesére esik, a többi mind ennek szolgálatában áll. Magasabb színvonalra emelte ezt a műformát. Jókai teljesen elmerül a meséjébe és az alakjaiba, mint hívő áll velük szemben. Ugy bánik a mesével, mint a gyermek, aki nemcsak élvezi, hanem hisz is benne. Alakjainak egyenesen bámulójává válik, ezért halmozza el őket minden lehetséges és lehetetlen tökéletességgel. Alatta áll mondani valójának. Mikszáth mindig fölötte marad; nézi a történetet, az embereket, de nem vegyül közéjük. Ugy gyönyörködik bennük, mint a felnőtt ember a mesében: szkeptikus fölénnyel, kritikával. Nem a mese anyaga, ami gyönyörködteti, hanem a színeknek és a formáknak benne nyilvánuló játéka. Az író, mikor illuziót kelt, mindig a maga álláspontjára állítja az olvasót. Jókai magával ragad, bele a mese forgatagába, elkábítja kritikai kétkedésemet, naivvá tesz. Mikszáth maga mellé állít, hogy én is szkeptikus perspektivából nézzek.

Jókai megrohanja, lenyügözi ítélőképességemet, hogy ne bírjam őt ellenőrizni, Mikszáth nem nyúl hozzá, épen hagyja, de annyi dolgot ad a képzeletemnek, hogy nem jut eszembe őt ellenőrizni. És Mikszáth öntudatosabb művésze a stílnek. Jókaiból indul ki, de mindent tovább fejleszt, ami Jókai stíljében szépség. Nincs olyan széles regisztere, de a maga regiszterében mindig biztos és tiszta a hangja. Jókai sokszor rhetorizál, pathetikussá válik, ahol jellemzőnek kellene lennie, Mikszáth soha. Jókai nem egyszer megmámorosodik a maga hangjától, nem ő viszi a hangot, az viszi őt, Mikszáth mindig tudatos, ura marad a hangjának. Jókai sokszor túlterheli a stíljét színekkel, képekkel, Mikszáth mindig egyszerű marad. Az a szonór bensőség, ami Mikszáth stíljének legjellemzőbb tulajdonsága, Jókainál hiányzik. A Jókai beszéde egy csodálatos hangszer hangjához hasonlítható, Mikszáthé az emberi hanghoz, Jókain még érezhető egy kevés feszesség, Mikszáth a való élet teljesen fesztelen nyelvén beszél. Jókaié marad az úttörés dicsősége, a magyar elbeszélő stílust ő szabadította fel bilincseiből, de megérzik rajta a küzdelem nyoma, amellyel ez a felszabadulás járt. Ő a vagyonszerző s ez itt is, ott is meglátszik rajta. Mikszáth az örökös, aki a készet kapta, a vagyonban nőtt fel, tehát előkelőbben tudja felhasználni.

Amenyire a maga koráról ítélni tud az ember, – Mikszáthnak irodalomtörténeti jelentőségét abban találom, hogy ő fejlesztette ki az eddig képzelhető leggazdagabbra a magyar elbeszélő stílust az ötletesség, a fordulatosság, a plaszticitás és a közvetlenség irányában, a magyar humorba, amely Jókainál gyermeteg kacagás, Aranynál mélázó mosolygás, új elemet vitt be: az iróniát; a tökéletesség képzelhető legmagasabb fokára emelte a magyar mesemondás valószerűségét. Ebben teljesen hazai forrásból merített, a népképzeletből, a nép elbeszélő módjából, a magyar irodalmi hagyományból. Összes kiváló íróink közt ő rajta láthatók legkevésbé külföldi hatások nyomai; az ő múzsája sohasem járt túl a Lajthán. Ezt a virágot a magyar föld teljesen magából, a benne ható erők erejével teremtette.

(1910.)