← Table of contents
Magyar írók

HELTAI JENŐ

Reading edition

Hol vannak azok az idők, amikor megütődve, egy kicsit meg is botránkozva olvastuk Heltai Jenő első verseit? Vörösmartyn, Aranyon nevelt szemünk, amely elé az iskolai irodalomtörténet Petőfit is pathetikus szobor-pózban állította s amely megszokta, hogy a költő mindig az emelkedettség kothurnusában lépjen eléje, visszásnak, könnyelműnek, sőt léhának is látta azt a fiatalembert, aki akkor a fiatalság nembánomságával tréfált verseiben velünk, önmagával, a saját érzésével. Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, rhetorikával teli képet, melyet akkor, a kilencvenes évek legelejének ifjai, a költőről alkottunk magunknak. Akartunk rá haragudni s mennél inkább éreztük, hogy báj, szeretetreméltóság, frisseség van benne, hogy mégis csak költő – annál jobban. Azokat a hangulatokat énekelte, amelyek bennünk is éltek, de rösteltük önmagunk előtt is s úgy éreztük, mintha leleplezett volna minket, mintha valami szégyenünket takarta volna fel. Semmi sem szigorúbb, mint a romantikus fiatalság nagyképűsége s mi szigorúan elítéltük Heltai Jenőt a verseiért, hogy ezzel expiáljuk azt az élvezetünket, melyet olvasásukban találtunk. És verseket írtunk, Arany Jánosra gondolva és a Heltai Jenő hangja szólalt meg a verseinkben, bármennyire nem akartuk is. A kis csúnya kalaposlányunkból fantáziánk romantikus hősnőt akart volna csinálni s hogy, hogy nem, a Heltai Szerája és Katója lett belőle mégis.

Benne kellett élni a kilencvenes évek elejének a levegőjében, hogy megérthesse valaki a Heltai Jenő akkori hatását. A hangja, a nótája, a nyelve olyan új volt akkor, hogy már csak azért is idegenszerűnek kellett, hogy érezzük. A költőnek addig legfontosabb gondja volt, hogy komolyan vegye és vétesse magát, hogy költő mesterségében szent dolgot lásson és láttasson. Heltai pedig azon kezdte, hogy tréfált önmagával, gúnyolódott a saját érzésén, mintha szégyelné, mintha félne, hogy érzékenységének nyilt bevallásával gúny tárgyává válik s ezt a gúnyt akarná megelőzni. Ennek az önmaga ellen fordított iróniának, ami legjobban bántotta hozzá nem szokott fülünket – ennek nem láttuk még példáját magyar poétánál. Hisz ez nem vesz komolyan semmit, sem magát, sem az olvasóját, sem a szerelmet, amiről énekel, se a szerelme tárgyait. Léha költő ez – mondtuk ki a szentenciát. Valami varázsa mégis kellett, hogy legyen ennek a léhaságnak, mert nem tudtunk a hatásától szabadulni. Ellene szólt minden, ami tudatos volt bennünk; a hagyományos irodalmi megszokottságok, a tanult kritikai kategóriák, fiatalos komolykodásunk, a belénk nevelt és hajh, sohasem követett szigorú erkölcs. Mellette csak egy hang szólt, öntudatlan, de erős: a magunk ifjúságának elfojtott, de mégis mindent túlzengő hangja. A mi fiatal vérünk szégyelt, titkolt, titokban annál hevesebb pezsgése volt ezekben a dalokban s ezért nem tudtunk ellenállani hatásuknak. Az öregebbek még sokáig dohogtak ellene, mi fiatalok hamarosan megadtuk magunkat neki.

Akkor még nem volt annyira öntudatos bennünk, mint ma, majd húsz évi távolságból visszatekintve, Heltai Jenő szokatlan hatásának titka. Benne szólalt meg először a városban élő fiatalember poézise. Nyomai ennek megvoltak már a nyolcvanas évek egyik-másik költőjénél, leginkább talán Reviczkynél, de egyiknél sem olyan kifejeződött, tipikus formában. Könnyen elérhető, könnyelmű, máról-holnapra való szerelmek, mindenre hamar reagáló érzelmesség, melynek hangját letompítja a városi élet szükségszerűen halkabb, diszkrétebb tónusa s amely könnyűvérű, keserűség nélküli cinizmusba burkolózik, a routineos könnyedség a szóban s a mozdulatban, irtózás minden nehézkességtől és nagyképűségtől, a dolgok finomabb, differenciáltabb árnyalatai iránti fogékonyság s ebből folyólag a beszédben odavetett célzásokkal, alig észrevehető fordulatokkal való jellemzés, a külső formában könnyed biztonság és zökkenéseket nem ismerő simaság, mindez egyenesen városi termék, csupa olyan vonás, amely a városi embert elkülönbözteti a nehézkesebb, vaskosabb, súlyosabb falusitól. S ebből a dispositióból olyan virágok fakadnak, mint a Heltai Jenő versei: könnyedek, mint a csipke, játékosak, az érzés puhaságát iróniával leplezők, minden pózolást a pongyolaságig kerülők, parodisztikus hajlamúak, árnyalásban gazdagabbak, mint színben, tartózkodók és elegánsak, elmések és kissé felületesek. A világfi, a gamin, a diák, a trubadur keveredik bennük össze, azok az elemek, amelyekből a tipikus városi fiatalember alakul.

A hangulat, amelyből ezek a versek szövődnek, merő romantika, a nagyvárosi fiatalság különleges romantikája. Az alapja egy adag szentimentálizmus, mely azonban nem larmoyant formában jelenik meg, hanem fiatalos életvágytól mérsékelve és gyors észjárású elmésséggel szeretetreméltóvá alakítva. Nem jön azzal az igénnyel, hogy az élet, az emberiség nagy problémáit feszegesse, semmit sem kerül jobban, mint a nagy hangot. Még szenvedélyes kitöréseire is szordinót tesz. Annak az embernek a hangján beszél, aki sokat van más emberek társaságában, ahol szégyenszámba megy az érzelmesség leplezetlen nyilvánulása és tilos a hangos szó. Ezért csöndesen, mosolyogva, feltünés nélkül szól, az elmés beszélgető módján. Ebben a modorban a forma, a külső megjelenés feltünő eredetisége is megütközést kelt: ezért Heltai verseinek külső formája minden inkább, mint feltünően eredeti. A nyelve rendkívül egyszerű, kevés a színe, inkább a fordulatosságával jellemez, alig különbözik a mindennapi prózától; nem az eredeti szavak, kifejezések gazdagságával hat; még a banalitást is jobban szereti, mint a hangos beszédet. Aki a verseket úgy olvassa, hogy hozzájuk képzeli a költő hangját, azt kell higyje, hogy Heltai meleg, lágy tenor hangon, kissé halkan, erős akcentusok nélkül inkább elmondja, mint énekli dalait. S ez a hang az, ami verseinek előadását kedvessé teszi, mert bensőség, valami bizalmas közvetlenség van benne. Heltai legjellemzőbb tulajdonsága, a szeretetreméltóság, leginkább a hangjában kap meg. Azok közül a hangok közül való, amelyekből rögtön ráismerünk a két legbecsesebb sajátságra: az okosságra és a jóságra.

Valamikor laza erkölcscsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plató iskolája szerintiek. Kedves, csinos, ledér és hűtlen kis grizettek hamis, mosolygós arca kandikált ki rímei közül s betöltötte őket valami illatos, fiatalos érzékiséggel. Ez nálunk szokatlan hang volt s mert a falusi életet élő magyarságnál ez a grizettkultusz ismeretlen volt, megérzett rajta, hogy a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párisias grizetté. (Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés, megérzett rajta a pillanat frissesége s megérzett a fiatalság életvágya és pezsgő vérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről van itt szó, hanem a fiatal vér bohó fellobbanásairól, amelynek hevesek a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet gyökereit jobba megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez épen az ő okossága: ő sohasem merül el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát s mintha maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásán. Ez a forrása iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső meghasonlásnak, mely később, majd tíz-tizenöt év mulva uralkodó vonása lesz az új magyar lírának.

Szerelem és halál, ez a két motivuma van ennek a lírának. Majdnem oly gyakran beszél arról, hogy mi lesz, ha majd meghal, mint a friss leánykák csókjairól. S a halállal is játszik, beleszövi szerelmeskedésének vidám motivumaiba, nem fél tőle, kissé tiszteletlen vele szemben. Nem félelmetes, szent probléma számára a meghalás, hanem csak hangulat, épen olyan, mint minden más hangulata. Ez is a fiatalságból fakad: a fiatalember sokat foglalkozik a halállal, de épen mert fiatal s tele van az élet nedveivel, nem veszi komolyan ezt a legkomolyabb valóságot, az életnek egyetlen igazi valóságát. Olyan messze van tőle, életérzésétől annyira idegen, hogy könnyen tréfálhat vele. „Egy csöndes este eljön értem, az ágy előtt némán megáll, a kaszanyéllel fejbekólint a vén kaszás, a zord halál.“ Igen, eljön, de mikor lesz ez? Talán nem is igaz, hiszen olyan fiatal vagyok, annyi élni valóm van még, annyira az életé vagyok – sipkát teszek a zord kaszás fejébe, hogy mulatságosabb legyen, az én könnyűvérű hangulatomhoz közelebbálló.

De mindennap meghal az ember egy kicsit. Ezt megérzi a költő is és egyszerre megszólal benne egy új húr: a melanchólia, a fiatalság elmulásának merengő bánata. Ebből fakadnak Heltai legmélyebb, legszebb és leghatásosabb versei. Okos, vidám szemére néha felhőt von ez a bánat, elmult érzések száraz leveleit csörgeti meg lelkében az elmúlás hűvös szele s ő megborzongva húzza összébb a vállát, lecsüggeszti elgondolkozó fejét. Olyan ez a melanchólia, mint egy nyárvégi délután, amikor még megvan a nyár mele és a nap is fenn van még az égen, de már halk, alig észrevehető hüvösségek jönnek és finom, bánatos szürke színek elegyednek a nyár gazdag pompájába. Heltai is meg tudja még találni a régi, friss hangot, a régi, vidám ritmusokat, de a hangja tompábbá és mélyebbé válik. És amire eddig nem ért rá: magába száll és búsan néz mindannak utána, ami elmúlt, ami tegnap még volt, ma már nincs. Heltai lírai tenorjába ezek a hangulatok olvasztják bele a legtöbb és legnemesebb ércet.

Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy anak idején olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok, melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom, fonyadt ízét érezzük a verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már rég túl vagyunk; ma önmagunktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata által hatnak ezek a versek. Ugy vagyunk velük, mint bizonyára a költő maga is: eltünt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat, melyek vággyal, melanchóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk őket.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings