Oktató példák.

35. A gyakorlat töszi a mestörségöt.

Vôt ėgy királ, a királ hűtlen lött a feleségihön, elhajtotta magátul. Az aszszon bánatába kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Az aszszonnak vôt ėgy csecsemője, oszt elhalt az erdőbe a kicsikéje. Nagyon sok teje vôt mán, nem tudott vele mi csinálni!? Tanát ėgy kis kecskét, elkeszte szoptatni. Az erdő mellett vôt ėgy nad darab gyöp, odajárt virágot szönni, a virágbul koszorút kötött a kis lán sírjára. A hogy járt ki az erdőbül virágot szödögetni, a kecskét magával vitte. De több idejig a hogy hordoszta magával, a kis kecske naprul-napra növeködött, anynyira mögnyőtt, mint ėgy öreg kecske. Az aszszon észre sė vötte, hogy a kecske nehéz vôna, mer hozzá vôt szokva.

Écczör âra mönt a királ, möglátta, asz kérdöszte tűle, hogy biri ű eszt a kecskét, mikor a kecske maj csak olan nehéz, mint ű? Az aszszon asz felelte: „Mikor a gyakorlat töszi a mestörségöt“. Ezön a királ nagyon aggódott, hogy gyühet az ki, hogy a gyakorlat töszi a mestörségöt?! Akkor a királ mindég âra mönt sétálni. Ėcczör lest vetött rá, akkor látta, hogy viszi ki a kecskét, mikor mén a virágot szönni, mög mikor ballagott haza. A királnak nagyon mögtecczött az aszszon, mind azelőtt, de nem üsmert rá. Akkor az aszszont kérdöszgette, hogy hogy került ű az erdőbe? hogyan hordi eszt a kecskét? Hogy elmesélte a királnak, hogy űtet elhajtotta az ura, vôt neki ėgy csecsemője, kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Mökhalt asztán a csecsemőm, akkor foktam eszt a kecskét, azûta mindég szoptatom, azûta hordozom, azûta hozzá vagyok szokva, nem is nehezebb, mint kis korába vôt“. A királ kérdöszte, hogy mit dôgozott azûta? Ezalatt az üdő alatt mindön nap koszorút kötött a kis lánnak a sírjára, mer az a csecsemő: lán vôt. Asztán bemutatta a királnak a sok szép koszorút.

A királnak nagyon mögesött a szíve, röttön magával vitte a feleségit haza.

36. A mánglis pincze és az imádság.

Vôt ėgy kiráj, akinek ėgyetlen fija vôt, a kit ojan kényön-kedvön neveltetött, hogy még a szélnek sė hatták mögfújni. Mivelhogy a kiráj nagyon gyönyörködött benne, nagyon szomorú vôt mikô mögjelöntődött álmába, hogy mikor a fija húsz éves lösz, akkor az istennyila agyon fogja ütni. Ezön a kiráj nagyon szomorú vôt, mindég gondolkodott, hogy mit tugygyon ű csinálni ojan hejet, a hova eltugygyon a fija húzónni, hogy az istennyila mög nė üsse. Csináltatott a kiráj ojan mánglis aczélbul öntvénypinczét, hogy még a feneke is, az ôdala is mög a teteje is ojan erős mánglis aczélöntvénybül vôt kicsinálva, hogy a vastagsága hét métervastag vôt mindönfelé. Úgy gondolta: maj ha ideér az az idő, a fiját belezári, hogy maj mögmönti a haláltul; de azér a kiráj nagyon szomorkodott.

Ėcczör osztán odamönt ėgy Öregkûdús, asz kérdöszte a kirájtul hogy mé ojan szomorú mikor magának van mindöne? „Ó, aszongya, szögén Kûdús! hasztalan mondom én mög tėnéköd, ús sė segícz tė rajta!“ „Ó, kiráj atyám! nészd, nem tugygyuk, hogy a bajon ki tud segíteni“. Akkor az öreg kiráj mégis mögmonta neki, hogy mögjelöntődött álmába: „Hogy ėgyetlenėgy fijam van és húsz éves korába agyon fogja ütni az istenharagja“. „No! aszongya, hátha segítök én azon? maj elgyüvök én akkor, mikor az az üdő lösz!“ Úgy is csinálta az Öregkûdús: mikor mán ideért az az üdő, elmönt a királi palotára; de itten az az üdő nem is mutatkozott, hogy valami zivatar lösz, csak az égajján ėgy kis fekete fölhő lácczott. Odamönt az Öregkûdús, hogy mos mán engegygye el a királ ű vele a fiját. A királ elsőb nem akarta engenni, mert asz monta, hogy ű csináltatott neki ojan pinczét mánglis aczélbul, hogy majd ott nem árthat neki az istennyila. De itt az Öregkûdús anynyira könyörgött, hogy csak engegygye mög, hogy ű vele möhessön, hogy a király mögengette.

Elig hogy kiértek a síkságra, olan nagy zivatar kerűtt abbul a kis, fekete föllegbül, hogy asz gondolták: mos van a világ vége. Az Öregkûdús a fíjút kivezette ėgy nagy síkságra, a hun sėmmi elhúzódó hel nem vôt és legjobban csattogott és villámlott. Itt oszt lėtérbetyültek, imátkosztak, ott vôtak, még a zivatarnak vége nem lött. Olan nagy zivatar vôt, hogy a királ még a szobábul sė mert kigyünni. Mikor vége lött a nagy zivatarnak, a csattogásnak és a villámlásnak, akkor (az öreg koldúsék) főkeltek és ballagtak befelé, a királ pedig akkor gyütt ki a kastélbul és látytya, hogy a fijú életten gyün befelé, a pinczérül pedig a királ el is felejtközött örömibe.

Mikor az Öregkûdús beért a királ fijával, aszongya: „Lásd, királatyám! hogy életbe maratt a fijad, hanem mos nészd mög a pinczét, akit csináltattál!“ Akkor nézi a királ a mánglisaczél öntött pinczéjit, úgy öszszeliggatta az istennyila, mind a legsűrűbb rostának a likjai. Akkor látta, hogy az Istenharagja ellen nem ér sėmmit sė a mánglis pincze, többet ér az imácság. A királ osztán nagyon mögajándékoszta az Öregkûdúst, nem köllött neki kûdulni.

37. A sok puska.

Vôt ėgy nagyon gazdag embör, a kinek sok kincse vôt, anynyira féltötték, hogy anynyi puskájuk vôt, hogy környeskörül a házba elig fért. Ėcczör elmönt hozzájuk ėgy legénembör bérösnek, aszt kérdöszte: „Ugyan, gazduram! minek maguknak az a sok puska?“ „Hát, fijam! azé van: mer tugygyák, hogy nekünk sok pézünk van, hogy ide nė gyűjenek lopni.“ „Ó! – aszongya a bérös – ettül könynyen êlophati, a ki akari“. „Nem lopi aszt el, fijam!“ Erősítgette az öreg.

Ėcczör kért a legén háromnapi szabacságot. Mikor elmönt, a középső este főkészült bėtyárruhába; a dėrėkára gyűszűt kötött, mellé két kést szúrt és két pisztolt odagyugott. Aval oszt kileste, mikor a gazdájék lėültek vacsorálni, akkor szépen benyitotta az ajtót, közéjük tartotta aszt a rėzsdás pisztolt, a kibe még gojó sė vôt, asz monta nekik: „Agygyák kentök elő a pézüket, halottam, hogy sok kincsük van!“ No, de ezök úgy mög vôtak ijedve, hogy minynyájinak kiesött a kanál a kezibül, aszongya: „Öreg! nė tagagygya ken, aszt a vén bėtyár êre-âra! mer itt sok osztozás nincsen, hanem vagy pészt, vagy életöt vöszök el!“ Látta az öreg, hogy erőssen fogi, aszongya: „Hát, kéröm! a pénzünk ebbe a szobába nincsen, hanem maj kimögyök érte és behozom!“ „No, – aszongya – öreg, előre!“. Az embör úgy gondolta, hogy maj a fijaji fővöszik a puskát oszt maj agyonlüvik, észhön kapott, az ablakra odakijátott a bérös: „Tik mög vigyázzatok odakin! ha valamölik mögmozdul, lüjétök körösztül agyon az ablakon“. Ezök mögijettek, oda villantottak az ablakra, úgy látták, többen vannak odakin, mind űk odaben, még az asztaltul sė mert ėgy sė mögmozdulni. Elvitte a bérös a pészt.

Mikor a három nap lėtelt, a bérös hazagyütt, halylya, hogy minynyájan nagyon szomorúk, kérdöszte: „Hát kentök mé ojan szomorúk és hun van az a sok puska a falrul?“ Aszongya a gazda! „Hó’, fijam! nem vôtá ittbenn? elvitték a sok pénzünket!“ „Hát hogy vihették el, mikor a fal körül tele vôt puskával, kentök is ijen sokan vôtak!“ „Jaj! de azok még többen vôtak odakin“. „Á! – aszongya – löhetetlen, úl löhet, hogy csak ėgy vôt?“ „Nem ėgy vôt a, fijam! mer nagyon sokan vôtak“. „No, – aszongya – én tudom, hogy ez nem vôt több ėgynél!“ De az öreg erősítötte, hogy sokan vôtak. „No, én betanúsítom kentöknek, hogy ėgy embör vôt“. „Ha betanúsítod, neköd is sok kincsöt adok!“ Akkor êmönt, főkészült abba a ruhába, a kibe ott vôt és odavitte a sok pészt viszsza. „No, – aszongya – lássák kentök, hogy csak én vôtam magam, viszszahoztam kentöknek a pézüket!“ Még akkor sė akarta az öreg elhinni, aszonta: „Kétanynyijan vôtak az ablakon“. „No! hát ha nem hiszik kentök, nézzenek az ablakra minynyájan, ugyananynyi embört látnak kentök“ Akkor monta az öreg, hogy: „Nem vôt ölég eszünk“. A béröst oszt mögjutalmaszta, adott neki anynyi pészt, hogy nem köllött neki béröskönni.

38. Az ėcczöri 2 koma.

Az ėgygyik koma így gondolta magába: „Ha nagyon szeretnél gazdag lönni, maj becsaplak! No – aszongya a komájának – kend könynyen möggazdulhat, ha akar! Van kennek ėgy tehene, agygya ken el és mönynyön ken föl Budapestre, ott mög löhet gazdulni!“ Igy gondolta, hogy majd a tehén árát elkőti. Az embör elatta a tehenit 200 forinté és csakugyan fölmönt Budapestre.

Mikor möglátta Budapestön a házakat, elkeszdött bámulni, möglátta két gróf az emeletrül: „Ez, muszaj, hogy idegön embör, még nem látott ijen nagy házakat“, monta az ėgygyik a másikának. Az ėgygyik gróf lėkijátott: „Ugy-ė, bácsi! mit keres?“ Aszongya: „Elgyüttem ide, aszonta a komám, hogy itt mög löhet gazdulni!“ „Hîjuk föl eszt a szögén embört, maj mögvicczölünk vele!“ mongya az ėgygyik gróf. Lėkűttek a grófok mingyá ėgy inast, hogy hîja föl. Mikor főmönt a szögén embör, aszt kérdözik: „Hogy akar maga itt möggazdulni?“ „Asz monta a komám, hogy agygyam el a tehenemet, gyűjek föl ide, itt möggazdulhatok. Én osztán elattam a tehenemet kétszáz forintér, főgyüttem ide Pesre az árával“. „No, – aszongya az ėgygyik a másiknak – jó lösz eszt becsapni azé a kétszáz forinté! No! – aszongya – szögén embör, tögye ken lė a kétszáz forintot az asztalra, maj mink is mellé töszünk kétszáz forintot és ha kitanáli kend, a mit kennek mondunk, akkor kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Itt oszt a szögén embör lėtötte a kétszáz forintot. „No! – aszongya a gróf – ha kitanáli kend, hogy hun a világ közepe, akkor a kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig ki nem tanáli, akkor a mijenk lösz“. Aval a szögén embör kiugrott a ház közepire és ott mögdoboktati a lábával a fődet, aszongya: „Itt van, urajim! ha nem hiszik, hát mérjék föl!“ Itt a két gróf nem tudott êre sömmit sė szólni, mer mindönütt ott van a világ közepe és ott legmagossabb az ég fölötte, a szögén emböré lött a négyszáz forint. „No – aszongya – szögén embör! maj mondunk másikat, hanem töd lė a négyszáz forintot, majd annak is mellé töszünk négyszázat, ha kitanáli kend, hogy hun legméjeb a Tisza? akkor kendé lösz a nyôczszáz forint, ha nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Aszongya a szögén embör: „Ott legméjebb a Tisza, a hun én belehajítok ėgy küvet, ha nem hiszik, mérjék mög“. Itt a két gróf nem tudott sėmmit sė szólani, űk azé a nyôczszáz forinté nem mércsikélik a Tiszát, a szögén emböré lött a nyôczszáz forint. Most aszongya a szögén embör: „Most én lėtöszöm a nyôczszáz forintot, maguk is tögyenek nyôczszázat, ha kitanálik a mit én mondok, akkor a maguké lösz az ezörhatszáz forint, ha nem tanálik ki, akkor az enyim lösz“.

Mikor a két gróf lėtötte a pészt, aszongya a szögén embör: „Mongyák mög neköm, hogy hîják az én komámat, a ki Pestre kűdött möggazdulni?“ De mán a szögén embör mögfokta a pészt. Aszongya a két gróf: „Hát mink aszt nem tugygyuk, hogy hîják kennek a komáját“. „Hát hogy tunnák – aszongya a szögén embör – mikor én sė tudom“. Itt oszt elvitte a szögén embör az ezörhatszáz forintot, így oszt möggazdult, elmönt a komájáhon, elmonta neki, hogy möggazdult Budapestön, mutatta a pézit is.

Akkor a komájának is vôt ėgy kis péze, ű is fővitte Budapestre, csakhogy neki a péze is elfogyott, mellé még jól el is verték oszt örökös haragos lött a két komábul.

39. A ki másnak ási az árkot, maga szakad bele.

Vôt êgy nagyon hihetetlen aszszony, elmönt hozzá ėgy öreg kûdús kérögetni, a ki a faluszélin lakott. Mikor az öreg kûdús odamönt, az aszszony a szomszégyának roszszat kévánt. Az öreg kûdús asz monta: „Mé kévánod, mikor a ki másnak árkot ás, maga szakad bele?“ Aszonta az aszszon magába: „Maj möglátom én: ki szakad bele!“ Sütött a kuldúsnak czipót, mérget tött bele. Mikor máskor odamönt a kuldús, odatta neki. Az öreg kuldús hazavitte a czipót, vôt neki sok száraz kinyere, nem keszte mög a puha czipót, hanem főtötte a pôczra és ű asztat ötte, a mölik szárazab vôt.

Ez alatt az üdő alatt a hihetetlen aszszonnak a fija gyütt haza a katonaságtul, késő écczaka érközött a faluba, bemönt a szélső házba, a hun az öreg kuldús lakott. Nagyon el vôt fáradva mög éhözve, panaszkodott, hogy elfáratt mög hogy möjen éhös. Az öreg kuldús lėvötte a pôczrul a puha czipót, odatta néki. Mingyá mögszegte; elig hogy néhányat falt belüle, mingyá roszszul éröszte magát. Az öreg kuldús ezön mögijett, êszalatt a szomszédokhon hogy ėgy katona begyütt hozzá, nagyon éhös vôt, ű osztán puha czipóval mökkénálta oszt nagyon roszszul lött. De mire a szomszédok öszszeszalattak, akkor mán beszélni sė tudott. Itt oszt a ruhát lėszötték rúla, akkor látták, hogy az ünge elejibe van a neve varva; látták, hogy a hihetetlen aszszonnak a fija. Elmöntek az aszszonhon, asz monták az aszszonnak, hogy a fija roszszul van, a ki a katonasáktul gyün haza; de mire az aszszon odaért, akkorra a fija möghalt.

Itten a hihetetlen aszszon az öreg kuldúst bejelöntötte, hogy az talán adott be neki valamit, azé halt mög; az öreg kuldús pedig azé jelöntötte be az aszszont, hogy éppen abbul a czipóbul adott neki, a kit a hihetetlen aszszon adott neki. Itt oszt a czipót mögvizsgálták, mérget tanátak benne; itt oszt az aszszon örökös rabságba jutott. Igy járt a hihetetlen aszszon, másnak ásta az árkot, maga szakatt bele.

40. Isten verése.

Ėgy embörnek a fija mikor hazagyütt Amerikábul, az apját mög az anynyát nem tanálta otthun, csak ėgy kis lán testvérjit. A kis lán nem ismerte mög, hogy az ű bátytya. Aszonta a lánnak: süssön szalonnát mög tojást! adott neki ėgy pár koronát. Aval osztán, mikor a legén mögebédölt, kimönt az istállóba alunni. Az alatt az üdő alatt, még ű alutt, hazagyütt az apja mög az anynya, a lán pedig kiszalatt elébük az udvarra, dicseködött nekik, hogy: „Itt van ėgy embör, adott neköm is két koronát, a mé sütöttem neki rátottát, nagyon sok péze van neki!“ Itt oszt az aszszon âra kénszerítötte az urát, hogy: „Üssük agyon a pézijé!“ Az embör nem akarta, de az aszszon csak aszt hajtogatta: hogy üssük agyon a pézijé!

Anynyira beszélt az urának, hogy az ura aszonta: „Nem bánom! hanem előbb eregy el, hozzál ėgy fél liter pálinkát!“ Az aszszon elmönt, a kocsmába is vôt ėgy fijú, a ki Amerikábul gyütt az ű fijukkal haza. Mikor möglátta az aszszont, aszongya: „No, viszi ken a pálinkát az új vendégnek? örűnek ugy-ė, hogy hazagyütt a fijuk Amerikábul!“ Akkor az aszszon nem várta, hogy kimérjék a fél liter pálinkát, csak lelketlen szalatt haza. Mikor beért a kiskapun, kijabálta az urának: „Jaj! nė báncsa ken, mer az a mi fijunk!“ Itt oszt az embör mán akkorra agyonütötte a fiját. Akkor röttön mögfordût és az aszszon fejit kétfelé vákta, bejelöntötte magát: mos csinájjanak vele a mit akarnak, nem bánynya, ha fölakasztik is. De az embörnek nem lött sėmmi büntetése sė, mer az embör nem vôt hibás, az aszszon monta, hogy üssük agyon!

41. A kit az apja rosszra tanított.

Vôt ėgy embör, a ki a fiját sosė intötte, hanem a rosz cseleködetre tanította. Anynyira elroszszult a gyerök, hogy mán mikô erősödött, bujdosójé köllött neki lönni. Itt oszt a gyerök az erdőbe tanyázott mindég, mer faluba, városba nem möhetött sosė, mer a röndőrök, csöndérök nagyon mögverték. Az erdőbe osztán fagyükerekkel mög nádböngével (= töve a nádnak) élt. Ėcczör az erdőbe mönt a fijatal embörnek az apja fájé és ű möglátta, hogy az erdőszélin a fát szödögeti, mögüsmerte, de az apja űtet nem üsmerte mög, mer mán akkô nagyon mögszőrösödött, nem borotválkozott. Aszongya néki: „Ugyan, bácsikám! gyűjön ki hônap is, hozzon ken kinyeret, mer mán régön nem öttem, inkáb szödök érte jórakás szárazfát!“

Az embör csakugyan is kimönt másnap, a fijatal embör az erdőszélin várta, de fát nem szödött. Mikor odaköszön az öreg embör: „Jó napot, édös fijam!“ Aszongya a fijatal embör: „Agygyon Isten kennek is, öreg bácsi! No – aszongya – hozott kend-ė kinyeret?“ Aszt kérdöszte legelsőb is. Aszongya: „Hosztam“. „No, ha hozott kend, gyé kend be âra az erdőbe, ott van az a rakásfa, a kit szöttem, ottan majd bekötheti ken!“ Mikor anynyira bemöntek, hogy mos má nem láthatta sėnki, aszongya neki: „Hát, öreg! fogja ken mög eszt a vékon fát és húzza kê lė a fődre!“ Az öreg lėhûszta, a fija asz kérdöszte: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“. „Most emerrül próbálja ken, a másik ôdalára hajlítani!“ Az öreg âra jis hajlította, âra jis hajlott; mögén kérdözi a fijú: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“. „No, fogja ken mög eszt a vastagot, hát e hajlik-ė, húzza ken!“ Aszongya az öreg: „Hasztalan húzom! mer e mán öreg, nem hajlik“. „Hát, tugygya ken, hogy ha öreg a fa, nem hajlik? Üsmer kend-ė engömet?“ „Nem üsmerlek“, mongya az öreg. „Én vagyok a ken fija, a kit kend a roszra tanított, nem hajlított kend, akkor még hajûttam vôna. Kennek köszönhetöm, hogy mos ijen vagyok, hanem mos mögnyúzom kendet eleventen!“ Akor odakötötte a fáhon aval a kötéllel, a kivel az öreg mönt fájé, oszt mögnyúszta, akkor êmönt az (bíró) urakhon, bejelöntötte magát, mos mán tögyenek vele, a mit akarnak. Kérdöszték az urak, hogy: „Mijé nyúszta mög eleventen az apját?“ Aszonta, hogy ű nem lött vôna ijen, ha az apja roszra nem tanította vôna, mos mán nem fog rosz lönni, nem fogi sėnkijét sė bántani, még ha az úcczán tanáli is, viszszaagygya. Az urak aszonták, ha az apja nem tanította vôna roszra, űtet sė nyúszta vôna mög; akkor az embört szabadlábra eresztötték.

42. A vájú.

Vôt ėgy embör, az apja mán üdőses vôt, nem szerette, hogy az apja az asztalná övött vele, mer nem tudott mán úgy önni, mint ű; hanem úgy övött, mint a gyerök. Itt osztán az embör úgy gondolta el, hogy hát csinál az apjának vájút. Hozzá fogott vájút csinálni.

Möglátta a gyeröke, hogy csinál az apja vájút; asz kérdözi az apjátul: „Mit akar ken ebbül csináni? édösapám!“ „Ebbül csinálok – mongya az apja – öregapátoknak vájút, mer mán nagyon öreg, nė az asztalná ögyön, hanem ebbül a vájúbul!“ Akkor monta a gyermök: „Ugy-ė? édösapám! ha ken mögörekszik, én is kennek ijet csinálok, hogy ken is abbul ögyön!“

Az embör mingyá öszszedarabolta a fát, nem csinálta, mer eszibe jutott, hogy űs lösz öreg embör.