Bevezető.

Nyelvhagyományainkat gyüjtögetve, 1913. év január hó végén Egyházaskéren oly mesemondóra találtam, ki képes volt egész héten keresztül újabb és újabb használható adatokat mondani. A hét végén, mielőtt a falut elhagytam volna – mert elhalaszthatatlan dologra hívták emberemet – azt kérdeztem tőle: hogy ha máskor, mikor már elvégezte a sürgős dolgát, eljövök, tud-e még újakat mesélni? a kívánt feleletet kaptam: hogy még sok mesét tud. Ekkor már húsznál több hagyományt lejegyeztem tőle. Tudva, hogy kevesebb számú s terjedelmű mesék is vannak külön könyvben kiadva, megvillant agyamban, hogy Borbély Mihály meséit – így hívják a mesemondót – külön kötetben lesz érdemes kiadni. Azóta sokszor foglalkoztam az eszmével, meghánytam-vetettem a dolgot s a végső eredmény – mint látjuk – az lett, hogy a tőle lejegyzett hagyományok külön kötetben láttak napvilágot.

Más alkalommal, mikor folytattam a gyüjtést, már több oly mese került a felszínre, melyet sikamlósságánál, vagy drasztikusságánál fogva semmiképpen sem lehetett leírni, de azért bő szüretje volt a használható mesének. Így jött létre e gyüjtemény, mintegy két hét alatt, mely, ha a jegyzetekben közlött változatokat kihagyom is – mert ezek, mint első pillanatra látható, nem Borbély Mihály meséi – rendes kötetkönyvet töltenek meg.

Hogy valamelyik gyüjtőtársam, ha mindjárt ily mesemondóra nem bukkan, el ne kedvetlenedjék s ne gondolja, hogy csak úgy vaktában találtam Borbély Mihályra, idejegyzem, hogy éveken keresztül vártam reá, míg czélt értem, mert – mint szegény embernek – jóideig másfelé akadt dolga és míg Borbély Mihályon beteljesedett, a mit róla mondtak: hogy sok mesét tud; addig sok ilyennek híreszteltben csalódtam.

Soraimban Borbély Mihály meséi jelzést használom, pár szót szentelek erre a kifejezésre is. Ma már – mikor azt látjuk, hogy a mesék az emberiség közös kincsei – senki sem fog magyar és idegen mesékről, annál kevésbbé, mint egy ember találmányaiéról mesélgetni, ma már csak arról lehet szó, hogy a hagyományok mily magyar sajátságokat foglalnak magokban? mennyire voltunk képesek hiedelmeinkhez, szokásainkhoz s egyéb kincseinkhez alakítani? Ha azt mondom: Borbély Mihály meséi, egészen más értendő alatta!

Meséket jegyezgettem más alkalommal s oly meséről került fel a szó, melyet le akartam írni, emberem szabadkozott, pedig el is mondta nagyjából. Kezdtem faggatni s arra a kérdésemre: talán nem jól tudja? Válasza az volt, hogy tudni, tudja, de nem az ő meséje. Erre már kiváncsi lettem, hogy érti ezt: nem az ő meséje? Mikor mesélgetni szoktunk, nem én szoktam mesélni – felelte – hanem egyik társam. A magyarnak tehát nemcsak nótája, hanem meséje is van! Az a mese, melyet ő szokott mesélgetni a hallgatóknak, az az ő meséje. Temesközön pedig, kivált a multban, mikor még sokan ültettek dohányt, dohánycsomózáskor nagyon kapós volt a jómesemondó, keresve-keresték: mert a dolgozó, de a mesére is hallgató közönséget mulattatta; a hol ily ember volt, oda szívesen mentek dolgozni. Ily alkalmakkor azután a mesemondónak ki kellett rukkolni: mentül szebb meséket kellett mondani; a mesélgetni szokta mesék az ő meséi voltak; így értendő a Borbély Mihály meséi megjelelés.

Borbély Mihály még nem régen a legjobb mesemondók közé tartozott; ma már a napi gondok foglalkoztatják elméjét, nem a mesék. Róla sem fog ártani néhány sort ide jegyezni. Iskolába járt ugyan egy kis ideig, akkor is szavai szerint tanítója a jószágok körül foglalkoztatta s így olvasni sem tanult meg, pedig nem rossz feje van, mint szoktuk mondani. Született 1882. évben Beodrán, Temesközön s a szomszéd Kisbikács-, Nagybikács-, Aladár-, Kerektó-majorokban nevelkedett. Mikor már arravaló volt, kiskanász, juhászbojtár foglalkozása volt. Meséi jó részét Kerektón Horgosról került öreg juhásztól tanulta, mi beszédjén meg is látszik; mert mikor a mesélésbe belemelegszik, a bácskai nyelvjárás nyomai fel feltünedeznek. Mikor erre figyelmeztettem, azt vetette okul, hogy Kerektón több volt a bácskai (kik – tudjuk – a közép e-t ė-nek ejtik) mint az ö-vel beszélő környékbeli s ha a nyelvjárásuk szerint beszéltek, t. i. ö-vel, akkor a bácskaiak türelmetlenkedtek, a beszédjökért csúfolták őket.

Nem ide tartozik, de ha már szóba került, a két nyelvjárásról ide jegyzem észleleteimet. Ha idegen ajkú tanul magyarul, mint a tót, a czigány, akár az ė-ző, akár az ö-ző nyelvjárást beszélők közt történik ez, kezdetben palóczosan é helyett í-t mond; szíp, níz stb., mit jó lesz másoknak is megfigyelni; továbbá könnyebben beszéli az idegen a palócz nyelvjárást, mint a szegedit, nem megy rá a szája, ebből is sokat lehet következtetni.

A nagyobb helyek közül Beodrán, Temesköz Lőrinczfalváján, az ezektől nem messze eső Topolyán töltötte az idejét és 4 év óta Egyházaskér lakosa. Az eddig felsorolt helyek közül, Kerektót kivéve, mindenütt ö-vel beszélnek.

Volt katona is, kérdésemre, hogy ekkor milyen meséket tanult? az volt a felelet, hogy nem ő tanult meséket, hanem tőle tanultak, mint jól mesélni tudónak, neki kellett legtöbbször mesélni Bécsben = Wienben.

Az aracsi pusztán: Simonyban tartozkodása alatt megházasodott, ma mint napszámos él Egyházaskéren, hol kevés földet is – a mennyivel könnyen bír – árendálgat s keveset vett is már örökáron.

Nyelvére vonatkozólag ide kell jegyeznem, hogy habár olvasni nem tud, mégis rontó hatással van reá a rossz nyelven szerkesztett, úgynevezett krajczáros újság. Többen összejönnek, egy olvassa, a többi hallgatja, így tanulnak azután rosszul beszélni magyarul. Egyebekre nézve az I. kötet bevezetőjét lásd, hol a többi közt a kivételesen nagybetűkkel szedett és a jelzőjével összeírt szavakról is szó van.