Jegyzetek.

1. Jufijankó. Változatairól Kisfaludy XIII. k. 1. számú jegyzetében van szó. A finn Aarne-nál látjuk először nyomtatványban a megkülönböztetést a később sárkányokkal viaskodó hőshöz útitársul-szegődő erősekről szóló és az ezeket nélkülöző kisasszonyokat-szabadító mesék közt, megjelelve: 301 B és 301 A-val. Katona I. k. 230. l. erre igyet nem vetett, pedig a magyar mesékben nemcsak hogy az útitársul-szegődő erősek szerepelnek gyakran, de ha meséinkben előforduló hős kalandozásait tekintjük, azt látjuk, hogy úgy az állatfiak, – minő mesénk hőse is, – mint egyéb mesénkben előjövő királyfiak legtöbbje – noha csak világpróbálásról van szó, mégis – vitézkedni, illetőleg az utóbb említettek vitézséget tanulni mennek s így már ebből a szempontból tekintve is kiemelhetők. A vitézkedés, hősieskedés, hogy csak a mondáink viadalra-menő hőseit említsem, eléggé ismeretes a magyar hagyományokban: virtus. Az útitársakkal-rendelkező hős előbb hősködött: csapkodta a földhöz a későbben hozzászegődött erőseket, fa közé ékelte a hosszú szakállú szakállát és a kisasszonyok szabadítása rendesen csak ezután jön. Az e nemű mesék legtöbbjében csak mikor a sárkány lakásához ér a hős, és előbb, mikor már a sárkányok atyját: a hosszú szakállút legyőzte, csak azután hall az elrablott nőkről és ekkor válik némileg szabadítóvá, mert valójában itt is hősködő: a sárkányokat itt is vagdossa le a földbe s legyőzi, mint a fentebb említett erőseket. Szóval az e nemű mesék hőseit, mint vitézkedőt, győztest látjuk az egész mesén keresztül, ilyen a lenthagyó, ármánykodó, hozzászegődött erősekkel is szemben. Ezért mondjuk, hogy meg kellett volna Katonának is különböztetni, legalább is csillaggal jelelni az e féle meséket. A mi Istvánffy Babszem Jankó-ját (11. lap) illeti, hogy elüt a mondottaktól, nem jöhet tekintetbe, mert más mesével összeszőtt keverék: Kálmány (Sz. II. k. 115. l.) Tehén fijú, szép, vitéz Jankója igaz, hogy csak egyet szabadít meg: leányt, de szinte végig győztes és hősködő: hősködni megy, nem Tündér Ilonát megszabadítani.

A sorsváltozást jelző mutatót a Gyűrű és keszkenő román balladában találtuk meg: Abafi: Figyelő 1876. év. 30. l.; a magyar Kádár Kata balladában: Kisfaludy XII. k. 417. l. 1–2. jegyzetben elősoroltakban csak az egyik fél ad, – mint alább a 3. sz. mesében is, – de ott sem mindegyik lejegyzésben a férfinak sorsváltozást jelző kendőt.

A fentszálló szárnyasok lábán-forgó kastélyról és a bűvös veszszőről lásd I. köt. 1. sz. jegyzetét, alább a 3., 7., 14. sz. mesét.

A hőst az alvilágból felhozó állatokról Kisfaludy XIII. k. 7. sz. jegyzetében szólottunk.

2. Miklós és Örzse. Kifaludy X. k. 48. l. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya a telyjes magyar változata. U. O. a IX. k. 101. lapjának a Vörös vitéz-ében már hiányzik Hahn m. tipusának a) pontja, melynek a most közlött 2. sz. mesénk telyjesebb alakjának látszik. Feltünő találkozója van mesénknek az osztják: Hűtlen nővérrel, Munkácsi: Vogul II. k. 2. f. 0254. l. megérdemli az egybevetést. Hasonló Ipolyi kéziratos gyüjteményének ugyanezen tipusú 467. sz. meséje is, melyben szinte csontot tesz az ágyba a húga; mi megvan a más mesetipusú 491. számú kéziratos gyüjteményében is Ipolyinak, hol kis lánnyá változott csúf Vénasszony teszi az ágyba mielőtt kértére a mesehős beleugrik. Külföldi változatait lásd Köhler I. k. 304. l. Aarne 315. jegyzetében.

A Sárkányölő hős változatai Kisfaludy XIII. k. 8. sz. jegyzetében vannak felemlítve, hol a 2., 7., 56. sz. mesénkben előforduló, a hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról is szó van.

Ugyancsak a Kisfaludy XIII. k. van szó Donát meséje jegyzetében az elpusztítani akaró küldözgetésről és a szánó ajándékokról.

A testvérek együttélését nem veszi mesénk vérfertőzésnek, nem kell nekik vezekelni, erről máshol fogunk szólani.

A hétszer megesküdtetés a gyermekeknél van ma Szegeden szokásban. Ha valami titkosat mond el a gyermek barátjának, a titok tartására 7-szer megesküdteti, ki azután hallgat is róla, míg másik pajtásával nem találkozik.

A kardról I. kötetünk 1. sz. m. jegyzetében van szó és alább a 4. sz. mese jegyzetében.

Mesénkben különös vonás, hogy a hűtlen testvért a mesehős első alkalomkor, mikor a basával egyetértve életére tör, nem földeli el, így tesz a változataiban is, melyekhez hozzáadhatjuk Ipolyi kéziratos gyüjteményének ugyanilyen tipusú 366. sz. meséjét, melyben az állatok – miután testvére nem engedné meg, hogy szétszaggassák, mint az állatok mondják – másképpen járnak a hűtlen testvér élete végére a mesehős tudta nélkül. Ezt a nagylelkű megbocsájtást, ha közleni fogjuk az idevágó meséket, lesz alkalmunk megjegyezni, csak azt akarjuk itt felemlíteni, hogy találunk ellentétes vonású meséket is mesegyüjteményeinkben; így Katona: I. k. 249. l. – az Igazság – melyről már Katona is megjegyezte: hogy Musäus-féle stílű – írígy bátyjait kutyákkal falatja fel a 30. sz. változatban; nem kegyelmez a 33. mesében sem, nem különb a Kisfaludy: IX. k. 64. sz. meséje sem, még kínozza is, de ennek lelőhelyéről az Előszó XVIII. lapján felemlíti Berze, a mesegyüjtő, hogy oda első Lipót tótokat hozatott. Az itt említettekről kötetünk 22. sz. meséje jegyzetében a hollóról szólva, látjuk, hogy ezek a holló szempontjából is kifogásosak.

3. Pingált szobák. Mesénkben a művészet egyik ágával kell versenyre kelni. A Sárkánytölő mesékhez tartozik, de a hős, hogy elátkozottakat szabadított meg vitézségével, csak hőstette végeztével tudja meg. A nem-emberré átkozottakról Kisfaludy: XIII. k. 39. sz. jegyzetében szólottunk; lásd kötetünk 3., 4., 5. sz. meséit s változatait. Gonzenbach a 74. sz. j. közöl egy sváb mesét, melyben szinte Öreg szerzi meg a hősnek a királyleány kezét.

A hozzáférhetetlen kört megtaláljuk Kálmány: Sz. I. 136., Sz. II. k. 102. l. 4. sz., alább a 7. sz. mesében, l. kötetünk 12. sz. m., de már a Luczaszéke-féle körről felteszi a hiedelem, hogy behatolhat rajta a boszorkány, Kálmány: Sz. II. k. 221. lap. Aarne a 810, 812. sz. jegyzetében sorolja fel a finn adatokat. Sorsváltozást jelző mutatót csak az egyik fél ad, mint Kádár Kata balladánkban, lásd az 1. sz. jegyzetet. Érdekes, hogy a mesében az elmondó gyermekkorában már észrevették a fák némulását és muzsikálását. Muzsikálófáról tud 14. sz. mesénk és változata is; Gonzenbach: 207. l.; Köhler: I. k. 59. lapján emlékezik meg róla.

4. Állatsógorok. Gyüjteményeink eddig a Kisfaludy: IX. k. 127. l. A Szélördög, 274. l. Királyfi Jankó, a X. k. 333. l. A holló, medve és hal sógora változatait mutatták be, külföldi változatairól Róna–Sklarek emlékezett meg a 293. l. –, Aarne az 552. sz. jegyzetében. A mienk Hahn 22. m. tipusának magyar alakja, melyben – miként Hahn II. k. 224. lapján a görög változatokról megjegyzi – a mesetípus d) pontja nincs meg; ugyanezt elmondhatjuk az alább közlött 54. sz. változatról; nem így kell azonban szólanunk a ponyván megjelent (Rózsa K. kiadásában 1888) Az atya sírjá-ról és a Gólya kalifá-ról (1898.), mindkét fordításban teljesítve van Hahn említett d) pontja, de hogy honnan szerezték, nincs megemlítve, magyar hagyománynak mutatja be, a mi nem az. Mesénkben a csiholás, vagy mint a mesében van: csihölés fordul elő. A csiholásra a tűzből kiugró ősz ember a mese hősének segítségére van; lásd erre nézve Kálmány: Vil. 25. lapját. Figyelmet érdemel, hogy a rokon mordvinok-nál a demiurg Ange–Pa’täi csiholja a teremtményeket – oltalmazó özaiszokat. Ange–Pa’täi csiholással szaporítja az özaiszokat, ugyanúgy tesz a magyarkanizsaiak szerint a mi demiurg ördögünk, mikor az emberiséget szaporítja: csihol. V. ö I. kötetünk 7. sz. m. jegyzetével. Andersen-nél A tűzszerszám mesében a csiholásra kutyák jönnek elő, ezek is oltalmazók. Andersen imént említett meséjét minden figyelembevehető átalakítás nélkül mesélik a csángók, Kisfaludy: X. k. 394. l. Aczél, kova, fitil néven. Csiholás van Ipolyi kéziratban levő 46. számmal jelelt mesetöredékben is, melyet nevezzünk:

52. A rozsdás aczél és a három fekete ember.

Ebben már emberek jönnek elő a csiholásra, nem állatok. E szerint a félni nem tudó királyfi (mikor elátkozott kastélyból éjfél multával 3 fekete ember vendégje kitakarodott a pincze felé, hol az utánuk menő királyfi megtalálta a 3 fekete embert és a rozsdás aczelat) a mint a rozsdás aczelat megtalálta, a 3 fekete ember előjött s kérte (a rozsdás aczelat) vissza. Mikor azután a királyfi a rozsdás aczéllal „tüzet ütött, most megjelent a’ három (fekete ember), segítségökkel a’ domhoz jutott“… „ismét, mire becsukták (a királyfit, csiholt a királyfi, azaz) tüzet adott, kiszabadíták, végre a kőfalból is kiszabadíták“.

(Ipolyi kivonatos 46. sz. mesetöredéke.)

Nekünk e helyen csak a dűlt betükkel szedett sorokra van szükségünk, melyek szerint a csiholásra a 3 fekete ember előjön s a hős segítségére van, oltalmazza. Andersen meséjének Aarne az 562. számot adta, mely szám alatt több finn mesét közöl.

A mindig mássá változó, legelni vitt boszorkánylovak, Merényi: S. II. k. 1. sz. meséjében, Kisfaludy: IX. k. 4., 5. sz. m. fordulnak elő. U. O. a 34. sz. m. csak más színűvé változnak, Kálmány: Sz. I. k. 11. sz. meséjében még ennyi sincs megjelelve, csakhogy eltűntek a lovak, ennyit említ a mese, mi a mese nem tudás következménye.

A kardról a 2. sz. m. jegyzetében van említés téve. Újabban az Ethnographia: XXIII. évf. 223. l. – Isten kardjáról jelent meg értekezés, mely tekintettel van az Attila kard-ra. Behatóan akkor fogunk róla szólani, ha a tátosok kardjáról beszélünk; itt csak a kardról szóló adatokat csoportosítjuk, hogy ha szükség lesz reájok, együtt találjuk.

A kardra vonatkozólag itt felemlítjük, hogy Munkácsi (B. Árja és kaukázusi elemek I. k. 390. l. Bpest, 1901) kardról írt soraiban keletre irányítja figyelmünket, hogy itt keressük első sorban a vele összekötött hagyományokat; mert mikor a kard szót elfogadtuk, hozzáfűzött hagyományokról is hallhattunk. Az I. kötetünk 54. sz. monda karddal felruházott változatát meg is találtuk kelet népénél, mint a jegyzetéből láthatjuk. Van nekünk:

53. Átilla és Bendegúz kardja.

Átillának és Bendegúznak a kardja lehullott csillagdarabból (= meteor) volt. A csillagdarab mikor leesett, csupa tűz volt, csak mikor kihült, vitte valaki, hogy ki? emberem nem tudta megmondani, de még azt sem, határozottan nem tudta állítani, hogy egy vitte-e, vagy több Átillának ajándékba, melyből készült Átilla kardja. Hogy ki, vagy kik készítették, a 73 évesnél idősbb ember elfelejtette, gyermekkorában hallotta; azt az okoskodását, hogy kovácsnak kellett a mesterének lenni, mert azelőtt csak a kovácsok tudtak kardot csinálni, miután nem találgatós meséről van szó, nem fogadom el. Átillának a kardja szerencsét hozott, a merre ment győzött. Bendegúz kardjáról emberem szerint azt mesélték, hogy a kard viselése oly erőssé tette, hogy nálánál háromszor erősebbet is legyőzött.

(Kis-Zomboron gyermekeskedett embertől.)

Átillának atyja Bendegúz, de nem tőle örökli a kardot, hanem másik kardnak való meteort kap ajándékba, a meteor az égből származik, Átilláé is, Bendegúzé is, mint – Herodotos írja: (Ethnographia: XIX. évf. 341. l.) – a szittyák kardja is. Arra a kérdésemre, hogy nem kard esett le az égből? emberem azt válaszolta, az égből kard nem esik le, pedig mint Kálmány: Sz. III. k. 303. lapján látjuk, kard is esik le az égből, mellyel Isten Átillát megajándékozta, mellyel eltemették Átillát, mint Rolanddal Durandalt (Ethn. u. o. 341. l.) Itt még megemlékezünk a Rákóczi kardjá-ról, melyről eddigelé csak annyit tudunk, hogy az ellenséget levágja s a hazát halálig oltalmazza s hogy 1848-ban egy vitéz Becse alatt a népdal szerint megtalálta: Kálmány: Sz. III. k. 48. l. Erről a dalról közbevetőleg idejegyzem, hogy Temesközt 1848 óta többször is végigzengte már e dal, alkalomadtán ajkról-ajkra szállt. Itt emlékezünk meg még a kard ajándékba vivésről is. Nem felejtettük el még, hogy 1877-ben a magyar ifjak a török Abdul Kérim-nek díszkardot vittek; 1883-ban pedig a szőregiek széltében beszélték, hogy a szegediek a megújúlt városukba megtekintésül jövő királynak háláúl aranyos kardot adnak: Szeged hálája (Szeged, 1883. év, 12. lap) hol szó van Árpád-nak adott Átilla kardjáról is.

54. Kolondzijás kiráj.

Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek! rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis, Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak, hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör Ifijúszépárgyérus, hogy: „A lányokat mán vagy az Ördög, vagy az Isten vönné el! hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt három holló a lányokat mökkérni, férhön is möntek.

Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába, hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra, lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe tanát ėgy nagy lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott, – a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt, mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani, hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát, mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“

Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“ Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz be, csak délbe tizėnkét órakô, az állatytyaji akkô alszanak. Az első kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt, mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak. Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két medvéjét is, mög a két farkasét is: mind êvakdosta a nyakukat, akkô bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem, szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én, hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának.

Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a tizėnkettediknek a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot, kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás kiráj lėabrincsolva: három abrincs vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy ide gyütté, de régön várlak! mán hét esztendeje, mûta ide vagyok abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt néki vizet, ivott, lėpattant az abrincs rúla. Vitt néki még ėgygyê, lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is. Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a rabságbû!“ Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult, Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra, ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a Világszépaszszonya után.

Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a patkó is lėkopott, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz, mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere, mer öszsze-viszszadarabollak!“ Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya! huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle, öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.

Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót. Mingyá möntek a hollók élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték, hécczörte szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“ „Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis gunyhó, abba van ėgy ki’ csikó, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög, üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“

Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a kúton vôt, aszongya: „Gyere édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába, mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a Világszépaszszonyávâ.

Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy nyálé vát. Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.

Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam, kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta, szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!

(Törökbecse.)

5. Az elátkozott 12 gyermök. Kisfaludy: XIII. k. A 12 varjú jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok vehetjük Aarne 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése elüt magyar változataitól.

Az elátkozottakat lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az anyai átok-ra vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)

A csillagok megjelelése kiváló becsű ránk: magyarokra, még a Dönczölszeker-et is lénynek mondja, ki a Csillagok anyjának a fia, tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd Kálmány: A csillagok nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni, az Am Urquell-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: Die Sterne im magyarischen Volkglauben) keresendő.

Ugyanaz a szám az évre, hónapokra stb. Köhler: I. k. 6. l. fordul elő.

6. Mióta van a czigányoknak házuk? Hőst elpusztítani akaró mese, ellentétese a vitéz szabó-nak, Merényi: S. I. k. 183. l., hol a szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik, összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: Ördögök, Óriások, Haramiák, Sárkányok akarják az embert elföldelni. Legtöbb pontban megegyez mesénkkel Merényi: D. II. k. 93. l. A kárvallott juhász, Kisfaludy: IX. k. 513. l. A furfangos czigány. Lásd I. kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt:

55. Miből lettek az országnak a híres fiai?

Vôt a világon ėgy susztėr, vôt ėgy felesége, mikor möghalt a felesége, 12 gyerök maratt utánna; ėgyik: kicsi, másik: piczi; mind a 12 könyeret kért, de nem vôt ėgy falat könyér sė. Búsult a szögén embör, hogy micsinájon? elmönt munkát keresni.

A mint mönt, möndögélt, tanát ėgy kis házat, 3 Órijás vôt benne. A mint bemönt a szögén embör, az Órijások fölugráltak, asz kérdöszték tűle: „Mit kereső a mi barlagunkba?“ Aszongya a susztėr: „Agygyatok munkát! mer éhön halok“. „Szöröncse, hogy gyüttél, éppen ėgy embörre van szükség: fát vágni, ha kitőtöd az esztendőt, zsák aranyat kapsz!“ Abba az üdőbe három napbul állott ėgy esztendő. Vákta a szögén embör a fát egész nap, elgyütt az este, vacsoráltak. „No, szögén embör vacsorázz! ott van a ház előtt ėgy vaczok oszt fekügy rá!“

Kimönt a szögén embör, hajja ám, hogy odabe beszélgetnek: „Üssük agyon – aszongyák – eszt a szögén embört, mert még elárul bennönket: maj ha elalszik a vasfurkóval agyonütytyük!“ A szögén embör gondolt ėgyet: tött a párnájára ėgy nagy küvet, rátötte a kalapját, betakarta a subájával, ő pedig befekütt a vaczok alá. Ėcczör csak hajja, hogy tizėnkettőt üt az óra, mongyák az Órijások: „Itt a cselekvés ideje!“ Fölkapja a furkót, ojat vág a szögén embör fejire, hogy a kalap szétmönt: „No, ennek sė köl a zsák aranyat kifizetni!“ mongyák az Órijások. A mint bemönnek a szobába möginni az áldomást, hát ėcczör ki kopog? kinyílik az ajtó, belép a szögén embör, elsápannak az Órijások. „Elgyüttem a bérömé, mert kitelt az esztendő!“ Mögparancsolták a legkisebnek, hogy tőcsön tele ėgy nazs zsákot, de nem álhatták, hogy mög nė kérdözzék: hogy nem hallott az ícczaka ėgy nagy puffanást? Aszongya a szögén embör: „Mintha ėsz szöm eső esött vôna a fejemre!“ Öszszenésztek az Órijások, intöttek a kisebbiknek, hogy csak vigye a zsákot! Odasukták osztán neki, hogy ha a szögén embör hazaér, fogja a torkát, fujcsa mög.

A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a szögén embör az Órijásnak: „Majd elmögyök előre, lámpát gyûtok, mer van neköm otthun 12 oroszlányom, a kik Órijáshússal élnek, maj elzárom azokat!“ Mönt osztán, vitte a zsák aranyat, a szögén embör pedig odahaza ráparancsolt a 12 gyerökire, hogy ha az Órijás beér, kijácscsák ėcczörre: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Hát a mint odaér az Órijás, benyitja az ajtót, a 12 gyerök ėcczörre kijátytya: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Mögijed ám az Órijás, lėveti a zsák aranyat, szalad; a szögén embör pedig bemönt, kibontotta a zsák aranyat, aszongya: „No, fijajim! mos mán nem éhösztök ám!“ Vött minynyájinak ruhát, kitaníttatta űket, azokbul löttek az országnak a hírös fijaji.

(Hódmező-Vásárhely.)

7. A férfi Vasorrúbába. A nevet mi adtuk, feltűnőbbé akartuk tenni, hogy a nép már férfi vasorrúbábákról is beszél. A mese a rossznak eligért gyermekkel kezdődik erről a Kisfaludy: XIII. kötetben: Az ördögnek ígért gyermek jegyzetében szóltunk, azután a Vasfejű farkas ismeretes zargatásaival folytatja, Kisfaludy: II. k. 1. sz., VII. k. 11. sz., IX. k. 16. sz., Kálmány: K. II. k. 2. sz. meséjében található. Mesénket v. ö. az 56. sz. adatunkkal. Külföldi változatait Sklarek 293. l. 15. sz. jegyzetében jelelte meg.

A hozzáférhetetlenné tevő körről a 3. számú, a hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról feljebb a 2. sz. jegyzetben van szó.

A lelkek szabadítása a 10. sz. mesében jön elő, mely különbözik a 12. számúétól, melyben bárányok lesznek a lelkek.

56. Palkó.

Volt, volt, a világ teremtésén is tunnan volt, volt egy ember, annak volt egy fia, úgy hivták hogy Palkó. A gyermek kért egy garast az apjától. „Minek az a garas neked?“ kérdezte az apja. „Hát csak kell!“ mondta a gyermek. Az apja azután adott neki egy garast, hogy egy garason vegyen 4 ökröt.

Elindult a városba a fiu nagyszomorúan: hogy vegyen ő egy garason négy ökröt? belement egy nagy gödörbe és ott sírt. A mint javában sír, odamegy az Ördög őzecske képében, kérdezi a gyermeket: miért sír? Elmondta a gyermek, hogy így és így jártam, az apám adott egy garast, hogy vegyek 4 ökröt. Azt mondja az Ördög, hogy ad ő 4 ökröt, hogy ha keze keresztvonását adja! A gyermek ráhajlott a szóra és keze keresztvonását adta: megvágta az ujját és (a vért) egy papirosra cseppentette, hogy 17 éves korában az övé lesz, azután hazahajtotta a 4 ökröt. Mikor közelgetett a tizenhetedik év, elindult vándorolni.

Ment, mendegélt, elérkezett egy nagy erdőbe, meglátott egy 3 tornyú templomot meg egy kis házat, benézett az ablakon a házba, hát, nem látott egyebet, mint egy öregasszonyt. Azt mondja az öregasszony, hogy: „Ki vagy? jó lélek-e, vagy rossz?“ Háromszor monta a gyermek, hogy: „Jó lélek vagyok!“ Azt mondja az öregasszony: „Gyere be! ha jó lélek vagy“. Bement a gyermek. Azt kérdi az öregasszony, hogy mi járatban van? Elmondja a gyermek, hogy mint járt, hogy elvándorolt, mert 17 éves korában az Ördög el akarja vinni. „Ne félj semmit, fiam! – mondja az öregasszony – csak úgy tegyél, a mint én mondom“. Megszegett azután egy kenyeret, a (kenyér-) pillét a gyermeknek adta s azt mondta: „Látod, fiam! azt a 3 tornyú templomot? Eredj a középső toronyba és kiáltsd el magadat háromszor, hogy: „Ne! Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, édes kutyám, ne! ha a kutyák azután odamennek add nekik ezt a kenyeret!“ Felment azután a gyermek a középső toronyba, elkiáltotta magát háromszor, a mint az öregasszony mondta és a kutyák odamentek. A gyermek eltörte a (kenyér-) pillét 3 darabra és odaadta a kutyáknak. Mikor a kutyák megették a pillét, a gyermek félt lemenni, de mégis azt gondolta, hogy inkább a kutyák egyék meg, mint hogy az Ördög vigye el, lement. Mikor lement, a kutyák a nyakába ugráltak. Visszament azután az öregasszonyhoz, az öregasszony adott neki egy puskát, eljárt azután vadászni. Egyszer olyan erdőbe ment, hogy ott sem állat, még légy sem volt. A mint le s fel megy az erdőben, nézi, hogy milyen erdő ez? egyszer megáll s odamegy az Ördög parasztruhában, azt mondja: „Minek hoztad el ezeket a kutyákat? nincs itt állat, hogy lőhetnél s a kutyákat használhatnád! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ Hazament a gyermek és a kutyákat kezdi behajtani az ólba, de nem akartak menni, a Dönczöl meg az ajtóba feküdt. „Nézze, kend, öreg anyám! – bosszankodott a gyermek – a macska egye meg azt a Dönczölt! már a küszöbre feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! – mondja az öregasszony – hagy legyen! csak adjál neki enni meg inni, most a küszöb alatt volt az Ördög“. Megint kiment vadászni, kimentek a kutyák is vele, megáll az erdőszélén, megint odament az Ördög, megint mondta: „Minek hoztad el a kutyákat? nincs itt állat, még megharapnak valakit! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ „Ha nem mentek az ólba!“ mondta a gyermek. Azután hazament, azután hajtotta volna az ólba a kutyákat, de nem mentek a kutyák, a Dönczöl pedig felfeküdt a katlanra, mondja a gyerek: „Nézze, kend csak, a macska vigye el a kutyát! most meg már a katlanra feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! hagy legyen, csak adj neki enni, inni! most meg a katlanban volt az Ördög“. Megint kezdi a kutyákat hajtani, de a kutyák nem mentek, a Dönczöl meg felfeküdt az ágyra. „Nézze kend csak, öreg anyám! – mondja a gyermek – már meg az a hunczut Dönczöl az ágyon van! az egér szaladjon el vele!“ „Ne bántsd, fiam! hagy legyen, csak adjál neki enni, inni! most meg az ágyadon volt az Ördög!“

Kezdi megint hajtogatni a kutyákat, mind bementek a kutyák az (kutya-) ólba, a gyermek elment azután az erdőbe, megállt az erdőszélén, látja, hogy jön az Ördög őzecske képében, mindjárt megismerte, felszaladt a fára. „Jere le! mert úgyis az enyém vagy már!“ mondja az Ördög. „Nem mék én!“ feleli a gyermek. Erre úgy megrázta a fát, hogy csak egy hajszál tartotta, hogy le nem dült, azt mondja a gyermek: „Ne rázd! úgyis lemegyek én, ha háromat hagysz kiáltani. Erre elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér! ne!“ Mondja a Messzirehalló a Jólfutónak, hogy jöjjön, mert „baj van: veszedelem érte a gazdánkat!“

Azt mondja a Jólfutó: „Nem mék én, még kék lánggal nem ég, miért zárt be!“ Megint elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, kedves kutyám! ne!“ Mondja a Jólfutó a Dönczölszekérnek, hogy: „Menjünk, mert a gazdánkat veszedelem érte!“ „Nem mék én, még veres lánggal nem ég!“ mondja a Dönczöl. Egyszer csak nekiugrott a Messzirehalló és a Julfutó az ajtónak, de meg sem rendült, hanem a Dönczöl úgy nekivágta magát, hogy az ajtó széthullott, a kutyák azután szaladtak a gazdájukhoz. Mikor a kutyák odaértek, a gyermek már iparkodott lefelé a fáról, az Ördög meg húzgálni kezdte: „Jere velem! mer elviszlek“. „Nem mék én, hanem add ide a kezemírását! a melyiket adtam“. Mikor az Ördög meglátta a kutyákat, mindjárt másképpen beszélt, azt mondja: „Nincs nálam!“ „Fogd meg Dönczöl!“ mondja a gyermek. A kutya megkapta és úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. „Add ide a kezem keresztvonását, a melyikre a 3 csepp vért cseppentettem!“ mondja a gyermek. „Nézd meg, talán a külső zsebemben van!“ Nézi a gyermek: „Itt nincs. Fogd meg Dönczöl!“ A kutya megkapta és megint úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. Azt mondja az Ördög: „Nézd meg! a nadrágzsebemben van“. A gyermek nézi és megtalálja: „Ládd, te kutya! hogy megtaláltam, fogjátok meg!“ A kutyák megfogták és szétszaggatták.

Hazament a gyermek a kutyákkal, az öreg anyja adott neki rossz baltát, hogy vágja el a kutyák nyakát! A gyermek nem akarta elvágni, de az öreg anyja nem hagyott neki békét, egynek elvágta, ráborult és sírt. Azt mondta az öreg anyjának, hogy azt a kettőt meghagyja, de az öreg anyja azt mondta, hogy: „Vágd el csak!“ Azután elvágta, ráborult és megsiratta. „Ne, fijam! egy darab kenyér, tedd a tarisznyába, most már mehetsz, ne félj senkitől!“ Megkérdezte azután a gyermek az öregasszont, hogy miért vágatta el a kutyák nyakát? Azt mondta az öregasszony: „Hogy ha nem vágtad volna el a nyakát, az Ördög megkisértett volna“. Jó egészséget mondott az öreg anyjának és elment.

(Pécska.)

8. Kanalastót. Mesénk Istvánffy: 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány teljesebb alakja; az első felére nézve lásd a Kisfaludy: IX. k. 575. l. 42. sz. mesejegyzetét, a második felére a 43. sz. meséjét, a X. k. 17. sz. mesét, Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. m. jegyzetét; az üldözés közben hátrahajtott tárgyakat I. kötetünk 3. sz. jegyzetében; a vaslábbeli elnyövéséről is Kisfaludy: XIII. k. van szó, a 30. sz. jegyzetben.

A boszorkány saját gyermekeinek a nyakát vágja le Kisfaludy: XIII. k. 49. sz. m. Incsulká-ban s a jegyzetében felsoroltakban. Köhler: I. k. 196., 467., 547. l. Aarne 327. sz. j. idegen változataiban.

10. Az orrfülről. Kisfaludy: XIII. k. Krisztus Urunk és a mostohatestvérek jegyzetében szóltunk változatairól. U. O. 57. sz. jegyzetben a születéskor kapott ajándékokról is szó van, mi a magyarban meglehetősen különösen hangzik, van ugyan a magyaroknál is szokásban a kis gyermek keresztanyjának korozsmát adni (Szeged) leginkább inget, ruhát, de a magyar mesékben szokatlanok a születéskor ajándékothozó tündérfélék, vagy mint a mesénkben is van, a két galamb képében a nagynénék szerepe, kik a kicsit megajándékozva hozzák vissza, hogy gyöngy hull a szeméből, rózsa a szájából, rozmaring nyől utána.

A szemvisszaszerzés előfordul alább a 15. sz., I. kötetünk 7. sz. meséjében, Kisfaludy: XIII. k. 56. sz. jegyzetében.

Mesénk első részét a román változatával vesd össze; Köhler: I. k. 314. l., mellyel legjobban megegyez, egyéb külföldi változatait lásd U. O. a tárgymutatóban Blaubart-ot. Magyar változatai Merényi: S. II. k. 149. l., Kálmány: Sz. II. k. 120. l.

A lelkek szabadítását feljebb a 7. sz. j., segítségét pedig Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. jegyzetében említettük.

Az ördöggel való vitetést lásd az 5. sz. jegyzetben.

Galambokká változó leányok vannak az 1. sz. mesében is.

11. Pétör halász. Kisfaludy: XII. k. XVI. sz. meséjével: Halász Józsi-val s jegyzetével v. ö. A másvilágra adott megbízás mesénkből hiányzik, különben azonos Aarne 465. C. jegyzete meghatározásával, a király megbüntetésére nálunk is megjelen az Úristen, mint Halász Józsi-ban. Mesénk Halász Józsi keresztényesített alakítása, mely főképpen a Sárkány helyett Krisztus szereplésében és az Istennek ebédrehívása elhagyásában nyer legkiválóbb kifejezést, mely utóbb említett tipus alkotó rész elhagyásával a mesetipus is meg van támadva. Adatunk becsességét abban birja, hogy a megelőző világnézettől elütő, ujabbkori világnézetet – ha a változatával összevetjük – minden nehézség nélkül le lehet róla olvasni.

A szánó hármas ajándékot Krisztustól (= polczra teremtett kenyér, feleségűl teremtett leány és a segítségre adott szamár) Kisfaludy: XIII. kötetben soroltuk elő a Krisztus urunk és a szegény ember jegyzetében, meg van a 12. sz. mesénkben is. V. ö. még a 2. sz. mesével.

A háromas feladatot lásd alább a 14. sz. mesében s I. kötetünk 3. sz. jegyyzetében.

12. Az öreg katona. Lásd Kisfaludy: XVII. k. Precsó jegyzetének utalásait; a szánó hármas ajándékot Krisztustól feljebb a 11. sz. jegyzetben.

13. Hogy tanáta mög a szögény embör a vásárba az aranyat? Az 1001 éj: Die Geschichte des Verarmten, der durch einen Traum vieder Reich wurde V. k. 340–341. lapján van a változata. A segítő szerepet játszó koldust lásd a megelőző 12. sz. és a 36. sz. adatunkban. Adatunkat, mint töredéket, melyből hiányzik, hogy az ember szegény lett, miről az 1001 éjben szó van, soroztam a mesék közé a kisegítő öreg emberek mellé, ha nem töredék, nem itt a helye. Mint e töredékből következtethetni, a hiedelemmel telített mesékhez, a népszerint történetekhez tartozik kiegészítve.

14. Jankovics. Lásd Kisfaludy: XIII. k. A tengeri kisasszony első részét és jegyzetét, a gyermek vízretevése meg van a 23. sz. hagyományunkban is; a háromas feladat-ról a 11. sz. jegyzetben szóltunk, a varázsvessző-ről az 1. sz. m. jegyzetében. Megtartottuk a Gaal: I. k. 200. l. levő Jankalovicshoz hasonló hangzású elnevezést, a szláv Jankovicsot. Mesénkben különös vonás, hogy a Szentpéter szerepét játszó, háromszor pogácsát kapó koldús elváltozik, mint a szinte segítő szerepet játszó tátosló a 8. sz. mesében, lásd e mese jegyzetét is; Jankalovics is elváltozik Gaal-nál, de ő nem a Szentpéter szerepétjátszó koldús, hanem ilyen öregnek a kiáltására előjövő alantas közeg. Jankovicsban a magyar mesékben otthonos háromas feladat keresztül van víve, mint az idegen Poncianus históriája magyar töredékében, lásd a 22. számú adatunknak: a 7 bölcs-nek a jegyzetét. Jankalovicsban ötös feladatot találunk, mi lehet a szláv mese maradványa, de – mert Gaal (I. k. IV. lap) részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva gyüjtötte meséit – lehet a katonáknál szokásban levő kényszerítve mesélésé, mikor a sorosnak mesélésével ki kell húznia az estét, mely sokszor benyúl az éjszakába is. A mesemondó mikor gondolja, hogy társai alszanak, vagy nem bánják, ha nem mesél is, azt mondja: Csont! ha hallgatnak társai, nem mesél tovább, de ha csak egy is ráfeleli: Hús! akkor folytatnia kell s ha új mesét is nem akar mondani, akkor a hőst olyan elhozataláért is küldi, csakhogy az idő teljék, melyért különben nem küldené, ha nem kényszerítve mesélne. (Szeged.)

Mesénkben a koczabárány ról is szó van, pár szót erről sem fog ártani ide jegyezni. Van – hogy sorban menjünk – koczatestvér (Szaján) a német tejtestvér helyett, ide tartozik a „koczán nevelődött“ szólás (Kunágota), mikor a gyermek nem az édesanyja tejét szopta. Van koczapipás, ki akkor pipál, ha dohányt kap (Makó), tehát nem azt a dohányt pipálja, melyet rendes körülmények között pipálnia kellene. Van koczabanda vályogvető czigányokból összeszedett muzsikus banda (Makó), ez sem azt teszi, amit rendes körülmények közt tennie kell, t. i. a vályogvetést. A koczatolvaj (Makó), koczavadász nem a rendes foglalkozás űzését fejezi ki. Az állatok-nál leginkább a malaczokat szokás más kocza – nem az anyja – alá tenni, hogy felnevelje őket. Ha valamelyik kocza sokat fijadzik, hogy el ne húzza az anyját, elvesznek a malaczaiból s az alá a kocza alá teszik, a melyiknek kevés van; vagy ha két kocza oly keveset fijadzik, hogy egy is felnevelheti, akkor a kevesebb számú malaczokat elveszik az anyjuktól és a másik fias kocza alá vetik. A bornyúnál a tehenet pálinkás kenyérrel lerészegítik, ha más tehén borjúját akarják vele felneveltetni, akkor elvállalja; kivált a kupeczok gyakorolják ezt. Érdekes a bárányoknál az eljárás, mit – mint tapasztaltam – nem minden juhpásztor tud, nem fog ártani idejegyezni:

„Van ojan is, hogy ha az ėgyik bírka kettőt ellik, a másik pedig ėgyet, a ki ėgyet ellik, ha a fija eldöglik, akkor alátösznek abbul ėgyet, a melik kettőt ellett, de ha nem válali aszt a báránt a meliknek a fija mögdöglött, akkor mögnyúzik a döglött báránt és ráhúzzák êre az eleven báránra a bűrit, akkor elválali (a juh). Eszt csak 3 napig köll tönni. A báránbűrt csak rátöszik (az eleven bárányra), alulrul a két hátulsó lábát mögkötik, az első (két) lábát pedig az eleven bárán nyakára kötik.

(Egyházaskér.)

Az időre nézve legjobb, ha egy écczaka történik mind a kettőnek az ellése, vagy fijadzása, illetőleg borjazása, de van olyan disznó is, hogy 3–4 nap múlva is elválalja, a borjúval négy vagy több napra is megcsalják lerészegítéssel a tehenet.

15. Erzsék aszszony és a 2 lánya. Mesénk Az aranyrokka néven ismeretes a meseirodalomban, ezen a néven meg van a ponyván is: Rózsa K. Budapest 1897, mely úgy látom, Milenowszky (I. Volksmärchen aus Böhmen 1853.) 121. lap. Das Märchen vom goldenen Spinnrade meséjének a fordítása.

A szemvisszaszerzést lásd feljebb a 10. sz. jegyzetben.

16. Tréfa. A mese hiányosan a Kisfaludy: IX. k. 379. lapján van: A kis kondás három malacza név alatt, lásd a jegyzetét. Mesénkben a zárójel közé tett sorok nem hűen vannak közölve, de A kis kondásé sem, benne a 382. lapján előforduló büdös szó elárulja, hogy A kis kondás utolja is, mint a Tréfáé a hűen közlött Gaal: III. k. 155. lapján levő: A hatalmas síp utoljáéval azonos, miről I. kötetünk 6. számú jegyzetében szólottunk. Kolumbán Simon a rangkülönbség kiegyenlítését elmésen elintéző változatot küldött be az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn szerkesztőségéhez: az Aranyszőrű malaczok nevűt. A kis kanásznak a malaczokért megmutatja a királykisasszony a titkos jegyeket s mikor a király a leánya kezét ígéri annak, a ki kitalálja, a disznópásztor is versenyez érte s mielőtt megmondja az elsőnek kérdezett jegyet, – miért a király haragra lobban, hogy az ő leányát disznópásztor akarja feleségül – kiköti, hogy ha kitalálja, félvéka pénzt küldjön a király az édesapjának, mit, miután megtett a király, csak akkor megy a másodiknak kérdezett jegyet kitalálni, mit szinte ugyanazzal a feltétellel ad a királynak tudtára. Így jár el a harmadik kérdésnél is a disznópásztor. Mikor már meggazdagodott, elment a disznópásztor a királyleányt feleségül kérni s az ellenkező atyától feladatul kapja, hogy a maga vagyonából a király vejéhez illő szép ruhát, ahhoz illő, szép négylovas hintót szerezzen s úgy jőjjön kérőbe, mit könnyűszerrel meg is tesz s elkapja az érte epedő királyleányt. Ebben tehát az atya látja meg a rangkülönbséget s a mesehős meggazdagodása után kapott feladat teljesítése: a gazdagságból eredő rangkülönbség fent nem állásának bebizonyítása. Lásd I. k. 6. sz. mesejegyzet utolját. Mesénk finn változatainak Aarne a 850. számot adta.

17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján. Hahn 6. mesetipusa, melyhez tartozik mesénk is, már eddig is bajt okozott a magyar mesékben; mert a közlővel, vagy a mesemondóval igénybe vetette a símítót, mi által a mesét tipusából kisímítva, használhatatlanná tette a mesevizsgálatra nézve; de a jövőben még több bajt fog okozni ez a mesetipus, ha meséink nagyrészét össze fogjuk gyüjteni. Hogy a jövőben tartozkodjék mindenki a símitástól, idejegyzem, hogy ma már – mikor a mesék tipus szerint vannak ismertetve s annyi mesét ismerünk – símítani, hogy észre ne vegyék, bajos és háládatlan munka.

Mesénket tipusából kivetköztetve a Kisfaludy: IX. k. 376. lapján találjuk: A királyficzigánylegény, hogy így mondjuk: rontsban. Szemelőtt tartva, hogy a muzsikát veszi a mesehős igénybe, hogy a királykisasszony figyelmét magára terelje, sajnáljuk, hogy a gyüjtő nőtől jegyezte le, mert a magyarban párját mutatni nem tudunk. Nő, a sikamlós helyeket, ha van még benne szeméremérzet, elmondani a mesegyüjtő kedvéért nem fogja. Jelzett mesénk összefüggésben látszik lenni eme szólásunkkal: „No, ennek is behegedültek“. (Szeged.) A magyarban a muzsika alatt eddig a hegedűt értettük, a többi hangszert a nevén neveztük. Nem hegedűvel, hanem czitorával vonja magára a figyelmet Hahn éppen e mesetipusú 109. sz. meséje, mely tájékozóul is szolgálhat, ha valaki e mesetöredéket egészében le akarja jegyezni.

Hahn 6. sz. m. tipusának másik példánya a Kisfaludy: X. k. 33. sz. meséje; A mesemondó királyfi, de ennek is került egy rontsa, jobban mondva, a ronts már előbb meg volt a Kisfaludy: III. k. 339. lapján: A Táltos királyleány mesében, melynél nemcsak a lejegyzőnek a neve hiányzik, de még a lelőhelye sincs megjelelve, hogy az ember utána nézhessen: miként hangzott eredetileg. Itt a mese utolsó része helyébe prédikácziónak beillő, de ide nem alkalmazható sorokat tettek. Azt ugyan a változatokból látjuk, hogy a leány eredetileg férjül kapta a mesehőst, ekként nem ő vele bántak el hóhérilag, mint a mesében mondva van, hanem a mese eredetijével. Úgy látom, a ki elbánt a mesével, zavarban volt, nem ismerte az e nemű meséket. Előhozza a 3 köntöst s elfelejti kitörölni, hogy a leány nem tudta megfejteni a találós mesét. Ha a leány nem tudta megfejteni a mesét, nem kell bizonyság, elég bizonyság a nemtudás. De a leány, úgy látom, hogy megtudta fejteni a mesét, hanem csak úgy, hogy a mesehős előbb megmondta neki; ezt kell bebizonyítani: hogy nem magától fejtette meg, ezért kell a köntös. Mutatunk oly változatot, az 57. számút, melyben nem kell a köntös, de nem is fejti meg a mesehős a mesét a leánynak előbb s mikor meg kell fejtenie, akkor is másik, könnyen elérthető, találós mesével áll elő. A kritizált mese találgatós meséje meg van Kálmány: Sz. II. k. 157 l. 21. szám alatt. Idegen változatait lásd Köhler: I. k. Rätsel felírás alatt, a tárgymutatóban jelezve a lapok száma; Aarne 851. sz. jegyzetében. A 17. számú mesénk közlésére nekünk is meg kell jegyeznünk, hogy a 110. lap 15. sorában és a 111. lap 4. sorában a hozzám szó után, a kik a mesetipusokkal foglalkoznak, oda kell írniok a hálni szót a hűség kedvéért; a sor ilyen értelme különben is kivehető a meséből. Azt hiszem, ez a legjobb mód a sikamlós meséink közlésére nézve, ha az ily helyeket a jegyzetekben közöljük hűen: a jegyzeteket úgyis csak az olvassa végig, a ki a mesével nemcsak kedvtelésből foglalkozik.

57. Az én uram meséje.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit, ha elalszik.

Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most! – búsúlt, hogy a fija el akar mönni világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád mög akar itatni! Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak főhajtani: mert a pohárba mérög lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.

Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort, hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle, csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök, tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára, az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két hollófijúnak a fejit, beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.

Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe; mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek, legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott, főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot, iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a nyelvit lėvagdosta, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek.

Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén (feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr! erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs csöptű mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt tálaranyat, mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja) – mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy kikapott, êszalatt. „No! – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! – aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.

A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.

Másnap hírül adik, hogy nem tanálik ki a mesét! Főmén az öreg katona a kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“ Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût, mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

18. A két ėtesvér. Változatait Kisfaludy: XVII. k. a Világbíró Nagy Sándor itélete jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.

19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt. Az Alföldön a legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását látja a nép a bocskordi-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az 59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más kötetünkben szólunk.

58. A bocskordi kiráj kiverte a ludamenti kirájt…

Vôt a világon két szabacságos katona, a hogy möndögéltek hazafele, rájuk estelödött. Bemöntek ėgy tanyára, szálást kértek. Ott éppen vacsoráltak sült libát, bemöntek kérdöszték, hogy möghálhatnak-ė űk ott? A gaszda mingyá hítta is vacsorálni, hogy möghálhatnak. Ėgy szóra nem möntek vacsorálni, mászszor nem hítták; az aszszon főtötte a sűtt libát a kemöncze tetejire. Lėfeküttek a katonák is: az aszszon a fődre csinát ágyat. Mikor elalutt a gazda, aszongya az ėgygyik, a mölik éhösseb vôt: „Halod, komám! a gazdának van jónagy bocskora, föltögyük a tepsibe, a sült libát mög a tarisznyába, oszt útra kelünk! nem várjuk a röggelt“. Úgy is töttek. Mikor elindultak, a gazda aszongya: „Hová mönnek? mé nem várik be a röggêt?“

„Muszáj mönni, – mongya a katona – mer bocskordi kiráj kiverte ludamenti kirájt tepsivárábul, annak köl segíteni!“ Hát röggel, mikor főkeltek, látytyák, hogy csakugyan kiverte bocskordi kiráj tepsivárábul a ludamenti kirájt, annak köl segíteni.

(Egyházaskér.)

59. Az okos leány és a katonák.

Vôt a világon két szabacságos katona, útazott hazafelé, beértek ėgy faluba. A szélső házná bemöntek és kértek éjjeli szálást. Mögengették, attak nekik szálást, úgy az ajtó mögé igazítottak nekik hejjet. A két katona nagyon éhös vôt, de nem vôt nekik sė kinyerük, sė kőcscségük, kérni pedig szégyöltek, úgy mög pedig a házigazda nem adott nekik. A gazdaszszony főzött maguknak vacsorára ė’ jó tál kukoriczakását, mikô jôlaktak, a mi mögmaratt, lėborították az asztalra, de a katonáknak nem attak belüle.

Mikor lėtakarottak, aszongya a két katona, ėgyik a másiknak: „Halod-ė, hé! én êlopom a kását oszt êmögyünk!“ A legöregeb katona elmönt az asztalhon, elővötte a kását tállal, két kalánt készítött és sütétbe nem trefelt viszszamönni amahon, hanem az aszszon fejihön tötte a kását. Az aszszon a mint hanyitt fekütt, elkeszte: „Fű–ű–ű–ű!“ Fújta a kását. Aszongya a katona: „Nė fûd, nem meleg, hanem ögyé!“ Asz gondolta: a másik katona fújja, – de az aszszony csak fútta. – „Nė fûd – aszongya – mer a szádhon vágok ėgy kalánynyâ!“ Az aszszony méjen alutt, még jobban hozzáfogott fújni; a katona mán nem álhatta, kikapott ėgy kalánynyâ, odacsapta az aszszon szájáhon, de az aszszon azé nem kelt fő. A katona lėtötte a tálat, addig ögyelgött a házba, főtanáta a másik katonát, aszongya: „Hát, nem loptad el a kását?“ „Hát, nem tėhozzád váktam a kását?“ kérdözi tűle. „Énhozzám? nem váktad!“ „Csak gyerünk – aszongya – még fő nem kelnek!“

A két katona elszökött, az ura mögfordult, odaért a keze az aszszon szájáhon: „Hé! – aszongya – tė kását köpködöl álmodba?“ „A! – aszongya – mi jez?“ Möggyûtik a gyėrtyát, ott látik a kását, az aszszony aszongya, hogy ű hánta ki a kását. A két katona mán jô êmönt, mindég möntek, még csak rájuk nem estelödött. Mikô mán beestelödött, beértek a másik városba és a szélső házná bezörgettek, hogy kapnak-ė hálást?

Még a házigazda kérte mög űket, hogy csak hájanak itt, mer űk a másik városba mönnek a feleségivel, oda köl mönni: „Van ėgy tizėnhét esztendős lányocskám, fél maga!“ A két katona mingyá válalta. Aszongya a házigazda a lányának: „No, lányom! készícscsé vacsorát a katona uraknak, majd itt fognak hálálni az écczaka!“ A két katona aszongya ėgygyik a másikának: „No, hé! itt ėccző én hálok a lánynyâ, mászô tė!“ Aszongya a lány nekik: „Katona uram, nė tusakogygyanak rajta, én mögmondom az igazat, én fekszök középett, maguk kétfelű mellettem, jô lösz-ė?“ Beleėgygyezött a két katona. Mikô készültek fekünni, aszongya az ėgygyiknek: „No, katona uram! gyűjön ki ėgy kicsikét, maga mög maragygyon idebe!“ A fijatalabbra rázárta a nagyház (= nagy szoba) ajtót, amaszt mög bevezette a kisházba. Mikô bemöntek, aszongya: „Ejnye a tüszhejjön felejtöttem a nat tálat, a macska lėtanáli verni, elmék, eltöszöm onnén!“ Rázárta az ajtót emerre is, ű pedig lėfekütt a konyha közepire. Másnap röggel ėsz szobába mén a katona mind a kettő. „No, – aszongya az ėgygyik – tė nálad hált a lány az écczaka?“ „Nem igaz! tė nálad hált“, mongya a másik. Aszongya a lány: „No, lássák! mögmontam, hogy én középett fekszök: én feküttem középett a konyhába, maguk kétfelű mellettem (a szobában)“.

Sütött nekik früstökre ėgy puczrot a lány. Mikor möksűtt a puczor, kisöpörte a házat, de a szemetet ott hatta ėgy sarokba, a katonáknak adott önni, aval ű kimönt tehenet fejni. A két katona mög addig övött: a kását kiötték, a mi szemét vôt a sarokba, aval a bűrt telerakták, főtötték a kemincze tetejire, de nem várták be a kislánt, hanem útnak vötték magukat és elmöntek. Itt a lán hamarossan mönt be utánnuk, mingyá nészte a kemincze tetejin a tepszit; itten a lány friss kapással ėnynyihány darab húst öszszeszödött és szalatt lelketlenül a két katona után: „Várjanak katona uramék! itt maratt még ėgy puczor mög ėnynyihány darab hús, jó lösz maguknak útra!“ A két katona felesölődött rajta, hogy kijé lösz a puczor mög a hús? Aszongya a legöregeb: „No, várjá! itt mög itt van az országútba ėgy csárda, ott majd eloszszuk!“ Mikô odaértek a csárdáhon, bemöntek, a vôt a legelső: kértek a csárdásnétul ėgy kést oszt kétfelé vákták a puczrot, a mit beletöttek szemetet, a vôt benne. „No, lád komám! aszongya az öregeb – mögén becsapott bennünket az a tizėnhét esztendős lány“.

Ha a puczrot szét nem vákták vôna, az én mesém is hoszszab lött vóna.

(Magyarszentmárton.)

20. Tillinkó. Változatait lásd a Kisfaludy: XIII. k. Fillinkó jegyzetében, finn változatairól Aarne 1525. A. sz. jegyzetében emlékezik meg.

21. Bohó Misi. Kisfaludy: XIII. k. A bolondos fiú jegyzetében szóltunk a változatairól, Bolondos Janó és Katóka néven ismeretes az Alföldön; a bohó szó nem is fejezi ki az elkövetett ostobaságokat; a befejezése is elüt a változataitól, mit az elfelejtésnek kell betudnom, habár hallotta Borbély a 60. számú mesélését, figyelmeztettem is a befejezésre, nem volt vele hajlandó megtoldani meséjét, mi ezen a téren dícsérendő. Alább közlött változatai közt van asszony is a 62. számúban, milyent Köhler: I. k. 71. lapján említ. Aarne mesénkről 1653. A., 1009. sz. alatt szól.

60. Féleszű Pista.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt, a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész esztendővaló béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“ Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt, êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.

Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a kalapjáhon, hazamönt. Mikô az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra tönni, a váladon hosztad vôna“.

Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!

Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza, marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta, hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt, látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának: „Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.

Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke. Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön, ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt, úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék én, kend marad itthun“.

Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek: „Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt mögfüröszsze ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê, elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte. Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát, kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral. Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya föl a bort, a felesége észre nė vögye.

Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya – mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé! nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“ Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“

A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon! maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az ajtót a válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé! nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.

Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken, hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a meszszi-vejük. Lėültek önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya: „Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“ „Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli, mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba, kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült. Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök. „Talán édösapámhon vákta ken? mer a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek, êmöntek, hogy baj nė lögyön.

Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“. Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt, ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott hagytak), gazdag embör lött.

(Egyházaskér.)

61. Bolond Károly.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kovács mesterembernek egy inasa: Károlynak hívták. Egyszer elküldték húsért. Károly vitt egy kötelet s a mint megvette a húst, a kötélre kötötte, húzta. A kutyák észrevették a húst, odamentek és szépen lerágták. Hazamegy, mutatja a kötelet. „Hát a hús hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kötélre kötöttem, a kutyák pedig lerágták“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem kendőt vinni s abba tenni. Máskor kendőben hozd!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor kendőt viszek s abban hozom!“ Délben azután elküldik borért. Károly keres egy kendőt s megy borért. A mint elmondja, hogy miért jött, kérdezi a kocsmáros: „Hát, hová öntsem?“ „Ide: a kendőbe!“ mondja Károly. „De kifolyik“. „Bánom is én! nekem azt mondták, kendőben hozzam“. A kocsmárosnak vendégei voltak, nem sokat beszélt, beleöntötte a kendőbe a bort. A bor az úton az utolsó csöppig kifolyt. Hazamegy Károly, mutatja a kendőt, hogy nincs benne semmi sem. „Hát a bor hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kendőbe mondtam, hogy dűtsék, bele is dűtötték, de kifolyt“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem üveget vinni, hogy abba dűtsék“. „Jól van! – mondja Károly – máskor üveget viszek s abba hozom!“ Másnap a gazdájának mosdani üvegben visz be forró vizet s mikor bemegy, szétpattan az üveg és a gazdájának a képét mind összehasogatta. „Ó, te bolond! mit csináltál? nem üvegben kell a mosdanivaló vizet hozni, – mondják neki – hanem lavórban!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor abban hozom!“

Mikor a gazdájának a képe gyógyulóban volt már, vasért mentek a városba, addig beszélgettek az ismerősökkel, hogy mikor hazafelé jöttek, rájuk esteledett. Erdőn kellett keresztül menniök, nem tudták, mít csináljanak? rájuk setétedett, felmásztak egy fára. Egyszer, úgy tizenkét óra tájban rablók telepedtek a fa alá, sütöttek, főztek: kását főztek, nyárson szalonnát sütöttek. Károly egyideig összehúzta magát, de azután megsokalta a nehéz zsákot tartani, azt mondja: „Gazduram! ez a zsák nagyon nehéz, én ledobom!“ „Hát, dobd le!“ Károly ledobta a zsákot, a zsiványok szétszaladtak, csak egy maradt ott, a melyikre ráesett a zsák és elharapta a nyelvét, azután kiabálta: „Embéd lót, embéd lót!“ Azt akarta mondani: ember volt, ember volt! ne szaladjanak, jöjjenek vissza, de a többiek nem értették, annál jobban szaladtak. Károly a gazdájával lejött a fáról s a mi pénzt a zsiványok ott hagytak, hazavitte.

(Pécska.)

62. Okosbolond aszszon.

Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl az aszszon ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába, hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta (a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra, hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“ Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az aszszon mög mönt dolgára.

A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek! köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra! Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“

A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak: „Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“ Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek: „Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz a szögén embör, hát! látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk. „No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna, fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.

Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak: Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? – mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila; jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is! fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek gazdagon.

(Hódmező-Vásárhely.)

22. A 7 bölcs. Poncianus históriáját Heinrich (Gusztáv: Régi magyar könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22. számmal bemutatott töredékét okos fiúnak hallottam az Alföldön mondani, de hallottam 7 bölcsnek is, ezért jeleltem meg ezen az ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül megtörténtnek hisz lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a mondától – nincsenek is meg benne, az egy 7 bölcs elnevezést kivéve, a többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik nyomtatványból s az adat nem volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a mesénél, történet, vagy amint a világirodalomban nevezik: história, így mondja a nép is.

Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit adatunk is megemlít, tényleg azonban csak háromszor látjuk a kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a 14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép átalakítóereje mutatkozik eme változatban is:

63. Az okos fiú.

Kivonatban közöljük. Az elbeszélő tudja a 7 bölcs ajánlkozását, melyik mennyi idő alatt tanítja meg a fiút arra, a mit tud; tudja azt is, hogy mikor a fiú kedvéért az apa mulatságot ad, melyen az egész ház lakóinak meg kell jelenniök, a kérdéses komornik nem jelent meg először, mi a fiút felszólalásra bírta, hogy nincs még itt mindenki, még hiányzik a komornik; de legérdekesebb, hogy a császárné hetedik beszédét átalakítva azért adja a királyné szájába, hogy a királyt a fiúnak a bölcsektől való hazahozatalára bírja, ezt már szóról-szóra közöljük: „A kirájné mikor möktutta, hogy a kirájnak fija jis van, a 7 bölcsnél van, aszonta: „Úgy jár fölségöd, mint az ėcczöri kiráj“. „Hogy?“ kérdöszte a kiráj. Aszongya a kirájné: „Az ėcczöri kiráj csináltatott a feleséginek ėgy palotát és oda sėnki be nem möhetött a kirájon kívül, mer a kûcs mindég a zsebibe vôt. Vôt ėgy kedves lovagja a kirájnak, a mög a kirájnénak szeretője vôt; nem juthatott hozzá sėhogy sė, kérte a kirájt, hogy a kirájné szobája végibe ėgy szobát építhessön. Az a szoba pedig úgy vôt építve: hogy ėgy alagúttal vôt öszszekötve a kirájné szobájával, de a kiráj eszt nem tutta, nem tudott rúla sėmmit; űk osztán öszszejártak. A kirájné odatta ėcczör a lovagnak a jegygyűrűjit, a kiráj möglátta, mert (a lovag) úgy intészte, hogy möglássa. A kiráj aszt kérdöszte a lovagjátul: „Kitül kapta aszt a gyűrűt?“ „A kedvesömtül“, monta neki a lovag. Aval a kiráj bemönt a kirájnéhon és kérte a gyűrűt, hogy mutassa! de a lovag akkorra átszalatt (az alagúton) és átalatta a kirájnénak, hogy ha a kiráj keresi, mutassa! mög is mutatta.

A kiráj mikor möglátta a gyűrűt oszt a lovagja aszonta, hogy a kedvesöm atta, a lovag aszt is monta, hogy: „A kedvesöm kin van Amerikába, de lė fog jönni nemsokára; hogy ha eljön, ha mögesküttetne vele felséged!“ és a kiráj fölajállotta, hogy mögeskütteti űket. A lovag a kiráj feleségit mutatta (a királynak), hogy ez a kedvesse (mikor a király a lovagnál volt); akkor a kiráj hazamönt (megnézni), hogy otthun van ė a felesége? a felesége otthun vôt, mert az alagúton mingyá átmönt. Mikorra a kiráj mögint a lovaghon ért, akkorára a felesége jis a lovagnál vôt. A kiráj osztán mögesküttette űket és még lė jis kísérte űket a hajóra, mer Amerikába kimöntek.

Majd fölségöd is így jár, ha nagyon kitanítatytya a fiját! legjob lösz hazahozatni“. A kiráj osztán elkűdött érte, mer még utojjára ojan lösz, mint a lovag.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőlőkbe került embertől.)

A bölcsek és a királyné, eredetileg a császárné, beszédeit elfelejtette, a befejezést csak úgy mondja a komorniknak először a mulatságon való meg nem jelenésén kívül, mint a 22. számúban.

Felemlítem még idevonatkozólag, mikor kérdezősködtem a 7 bölcsről, több olvasni tudó asszonytól hallottam a negyedik bölcsnek a beszédét, úgy a mint a históriában van; asszonyokat érdeklő dolog, megjegyezték maguknak; az írni nem tudók nem ily szépen mesélik változatát:

64. A póruljárt anyós.

Az anya a férjével békességben élő leányát a házasodás után mindjárt arra tanította, hogy a férjét szoktassa reá fokonkint, hogy mindent elhallgasson a feleségének, akkor majd tehet a mit akar. Két esetben a férj el is hallgatta az asszonynak az őt közvetlenül bántó, ember szájába nem illő szavait, az anyós örült is már a sikernek, de harmadszor, mikor az anyja tanítására a férje anyját bántotta a míveltető illetlen szavakkal, kijött a férj a türelemből s úgy elverte kötéllel a feleségét, hogy feküdt bele. Mikor azután az anyja meglátogatta, hogy az eredményt megtudja, kiútasította a leánya s azután éltek boldogul.

(Egyházaskér.)

Szó van mondánkban a hollóról is, habár nem bir meséink hollóinak a sajátságával, mégis tudomást veszünk róla, hogy a hollóról szólunk:

Néphagyományaink hollója.

Grundtvig 4. mesetipusában – mint az Ethnographia: XXIV. évf. 78. lapja írja – hollók segítségéről szól. Nem ismerem a meséket, melyek alapján alakította Grundtvig mesetipusát, nem szólhatok hozzá, de azt látom, hogy eddig ismertté tett adataink szerint a holló a magyarban: a szerencsétlenségnek a hírvivője és a bekövetkezésének a jelezője. A hol mint segítő szerepel látszólag, ott is hírhordó, konczleső természetére vezetendő vissza látszólagos segítsége. Nem is ötlött szemembe gyüjteményeink hollói közt az imént leírt természetével ellenkező adat Kálmány: Sz. I. k. 133. lapján levő holló eljárásán kívül, mely szerint: 12 holló száll a Szörnyeteg szétszaggatta királyra és elkezdi 11 csipkedni, de a legöregebb holló közülök reáveszi őket, hogy ne bántsák, hanem rakják inkább össze: mi meg is történik s a jóakaratú holló jótanácscsal látja el a mesehőst. A nem néphagyományai-féle hollók közül itt kell felemlítenünk Mátyás anyja Arany János költeménye hollóját: az örömhírtvivő hollót. Arany hollója nem a magyar hiedelmekből került ki, sem Kálmány idézett öreg hollója. Mennyivel mások – hogy ezeket is említsük – Petőfi hollói, melyekről a hollóról való magyar felfogás kimutatásban emlékezünk meg.

A holló, mint rosszakaratú állat jön elő a Krisztus Urunk üldözéséről szóló adatban. Mikor Krisztus Urunkat üldözték s meg nem foghatták, kár, kár-t kiáltott (Ethnographia: X. évf. 331. lap), a miért Krisztus Urunk az azelőtt fehér hollót és tiszta ételekkel élőt megátkozta, hogy ezután fekete legyen és dögökön élősködjék. Ez a monda keresztényies; a voguloknál (Munkácsi: Vogul I. k. 1. f. 2. l. –) a föld nagyságát megnéznijáró holló holt emberből eszik, azért változott feketére, miért a vogul világ teremtésében előjövő Öreg kimondja az ítéletet, hogy erdei állatot maga a holló ölni ne bírjon, s ha az ember öl valami erdei állatot, akkor egyék, különben koplaljon. A vogul mondát azért említem, mert több kosmogoniai mondatöredékünk egyezik az övékkel. Itt a voguloknál nem-keresztény színezetű mondával van dolgunk s tudjuk, hogy Krisztus előtt is volt fekete holló s így nincs kizárva, hogy a mi hollónk is holmi Öregféle felsőbb lényt bánthatott meg, nem Krisztust és kapta az egyforma ítéletet, hogy dögökön, illetőleg holttesttel táplálkozzék. Ide látszik vonatkozni Kriza (Kisfaludy: III. k. 119. lap 6. sz.) jegybeli mátkájáért búsongó szeretőről lejegyzett dalának első sora: „A fekete holló gyászt visel magáért“. Sajnálja, gyászolja boldog állapotát, mikor még fehér volt s nem kellett dögökön élősködnie. Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy mikor Kriza e lelőhely megnevezése nélkül közlött dalt lejegyezte, nem lehetetlen, hogy a magyar holló sem Krisztus Urunknak cselekedett nem kedvére s ma sem ártana a Küküllő tájékán kutatni, hogy miért viseli a gyászt a holló magáért? Küküllőt a dal említi, azért mondom, hogy ezen a tájon keresendő. Dalunkban a holló szerencsétlenséggel van összehozva: szerető elhagyásával. A jegenyefa tetejében feketében ülő hollóról azt mondja a szeretője-elhagyott, tehát szerencsétlen, hogy a gyászruhája nem a hollót illeti, hanem őt. Itt is szerencsétlenséggel van összehozva a holló. Ugyanezt kell mondanunk az oly népdalokról, melyekben a bekövetkezett szerencsétlenség hírvivőjének van felhíva a holló, milyenek: Kálmány: Sz. III. k. 17., 18. lapja; Kisfaludy: XII. k. 26. l., mely dalt Kisfaludy: VII. k. 24. l. ismételve találunk, mi arra volt jó, hogy Szana Tamás: Koszorú-jában tett felszólalásomat a jegyzetek tevéséről megerősítse. Itt említem fel az (Irodalomtörténet: II. k. 98. l. Bpest 1913.) Amott kereködik kezdetű dalt is, melyet 2 utolsó sora híjával már Toldi (Ferenc: A magyar költészet kézikönyve 1876 Bpest, I. k. 293. l.) mint a 17. századbeli népies dalt bemutatott. Ezekben a szerencsétlenüljárók a rossz hír póstásának a hollót választják.

Ismerve a holló elátkozásáról való mondát, hogy arra van kárhoztatva, miszerint holttesteken élősködjék, nem is vehetjük rossz néven neki, ha az ilyeneket kutatja is és a bekövetkezendő halált megjelenésével jelzi: hiszen kénytelen reá gondot fordítani; ezért mondja róla a nép: „Mikô holló szál körösztül a házon oszt karrog, möghal valaki“. (Szőreg.) A nép okoskodása helyes, ha éhen nem akar a holló maradni, keresnie kell az élelmet, a hol tehát a holló jár, ha holttest nincs is még, de rövidesen lesz. Már Ipolyi megjegyezte mitológiája 246. lapján, hogy: „károgó körülszállongása s gyülekezete kisértetesnek tartatik… és rosz jelkint a bekövezendő szerencsétlen esemény előjelentéseül vétetik“. Sorai igazolásául felhozza Kis Károlynak szomorú végzetét; Mátyás halálát; Dózsa pórhadát, hogy hollók hirdették rémletes károgás által.

Meséinkben is többször megjelennek a hollók, hol két fél viaskodik s emberi számítás szerint is az egyik fél életével lakol, mint I. k. 3. számú meséjében, hol a többet igérőnek – ki rendesen a mesehős – segít: lásd a Kisfaludy: IX. k. 7. sz. meséjét is.

Népdalainkban a hollót szerencsétlenség hírvivőjének használták fel a szenvedők: mint gyüsz-mékelő madaraknak, ha egymással találkoznak, első dolguk egymásnak elmondani: mi hír a nagyvilágban s ha azután a mesehős szerencsétlenségéről beszélgetnek s megmondják, hogy a szerencsétlenüljáró miképpen szabadulhat meg bajától, ez korántsem azért történik, hogy rajta segítsenek, mert, mint az Igazság és Hamisság mesében Katonánál I. k. 249. l. a 32., 35., 36. számúban látjuk, ha észreveszik, hogy valaki hallgatni akarja őket, bosszút állanak rajta, mint a Hamisságon. Ne feledjük, hogy az üldözött Krisztusról szóló mondában sem volt még semleges sem, hanem – mikor látta, hogy Krisztus elmenekül: Kárt kiált, nem hogy örülne; pedig ha meséinket tekintjük, azt látjuk, hogy gyengéden kímélőleg bánnak Krisztus Urunkkal. Újságot kutató, csacska, főképpen szerencsétlenséget kereső természetük, mit, mint említettük, helyzetöknél fogva keresniök kell, hozza magával, hogy a mit odavalót tudnak, végigmondják. A baj fürkészői, mint Kisfaludy: XIII. k. 20. sz. Juhenes mesében is és ha az őket kihallgató inast észre nem vették és így szerencsésen megmenekült, az az ő szerencséje. Petőfi: Zöld Marczijában is az akasztófa körül károg – mint a Katona említett 32. sz. mesében a bitófán – de ez már a halálát jelzi. Még a Kisfaludy: X. k. 9. sz. mese hollója sem jóakaratból szól a mesehősnek a kutyafejű királyról, számít a bajvívásra s az ebből eredő, neki eső konczra. Ez kell neki, mint Petőfi: János vitéz V. részében, hol Jancsit a vad szemét ásó holló károgása köszönti.

A Zsigmond-féle gyűrűnek a holló által való elrablása sem mutat a holló jószívűségére. (Tóth: I. k. 48. l.), A bölcs királyfi (Katona: I. k. 44. sz. a 266. lapon, meg van kötetünk 22. sz. adatában is) hollói még annyit sem mondanak idevonatkozólag, mint az Igazság és Hamisság mese hollói, mert ezek az embernél többet tudnak, míg azok emberhez jönnek itélethozatalért.

A hollókká átkozottakról Kisfaludy: IX. k. 28. sz. m.; az ideig-óráig hollóvá varázsoltról: U. O. XIII. k. 22. sz. m.; a holló alakban megjelenő tündérekről: U. O. XIII. k. 15. sz. m.; a hollóféle állatsógorról: Majláth 359. l.; a föld alól előjövő hollókról I. kötetünk 12. sz. meséjében szereplőkről máshol kell szólanunk, ezek nem igaz hollók.

23. Az árva aszszon. Az Ethnographia: XX. évf. 65–73. lapján ismerteti magyar változatait Heller Bernát, szól idegen változatairól is s ama hiedelmet jeleli meg a monda magjának, hogy az ikrek házasságtörésből származnak. Ez a felfogás meglátszik még a homlokegyenest ellenkező hiedelem hatása alatt alakult, újabb változatokon is. A keresztény hiedelem érdemnek tartja kettőset szülni. (Kálmány: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya 23. l.) Ez a hatás látszik a 65. számú adatunkon, hol az anya nem kér már bocsánatot férjétől, hanem bátran vallja övéinek felnyőlt gyermekeit. Mondánk változata: a Hatház eredete, Miczbánné néven meg van a ponyván is (Rózsa K. kiadása, Budapest 1897.) némi eltéréssel. A 66. sz. változatban említett egyszerre eltünés nem az emberek, hanem felsőbbrendűek sajátsága, ezért közöljük eme töredéknek, vagy ha nem az, akkor nem magyar színezetűnek tetsző változatot. A magyar változatok nem felejtik el megjutalmazni a gyermekek gondozóját. Mesénket a 7., vagy mint a 66. számú változatban van, 12 gyermekkel nem hiszi el megtörténtnek a nép, ha valamikor hitte is; a meseirodalomra voltam tekintettel, hogy idesoroztam a mondák közé.

65. Hatház eredete.

Vôt a világon ėsz szögény özvegyaszszony. Mikor az urátû elmaratt – az ura mökhalt – lött neki két gyermöke. Vitte a két gyerököt a karján a kirájnéhon, hogy csak ijen szögén özvegyaszszont két kis gyerökkel csak mögsegít! A kirájné még mögpirongatta, elmonta mindönnek, lėhorta, hogy nem az urátul való mindakettő.

A szögény aszszony asz monta: „Ha nem löhet, hogy mindakettő az uramtul való, agygyon az Isten magának hét gyerököt!“ Mögszaporodott a kirájné, a kirájnak pedig el köllött mönni a háborúba, möglött a hét gyerök. A kirájné is most mit csinájjon a hét gyerökkê? Aszongya az öreg aszszony, a kirájnak az anynya: „Van itt ėgy láda, beletöszszük a ládába; van itt ėgy kosár, a ládát beletöszszük, vigye el a víz, a mőre fojik!“ Lėvitték a Tiszára a gyerököket, csak ėgyet hattak mög, mert a kiráj tutta, hogy a felesége terhös. Vitte a víz lėfelé. Ėgy halász éppen halászott, kifokta. Mikor szépen fölnyiti (a ládát), látytya, hogy hat gyermök van benne. A halász elvitte be a városba – éppen Döbröczön várossába történt ez – elvitte haza. A városnak mongya, hogy hogy járt ű; ű aszt a hat gyerököt fölneveli. A város is segítötte a halászt.

A kiráj ėcczör hazagyütt, hallotta, hogy mijen szép hat gyeröke van a halásznak. Asz monygya a kirájné: – ű mán vélt rá, csak nem merte mondani – „Jó vôna eszt a halászt möghínni ebédre! Szeretném látni aszt a hat gyerököt, a möliket fogott a Tiszába!“ Csakugyan is möghítták a halászt is hat gyerökivel ėgygyütt, elmöntek ebédre. A kirájfit, a mi otthun vôt; a középtájra ültette, hogy az emböré mög szélű essön. A hogy a kiráj a gyerökökre ránéz, mind a hét ėgyfúrma, csak a ruha más. A kirájné is aszonygya: „Nem bánom, akármit csinász (velem)! ez az én szülöttejim. Mikor mögvôt (a hét gyermek), az anyósom lėvitette a Tiszára, hogy nė hírösztöljük!“ (hogy hét gyermek született).

A kirájné hogy mögmonta: itt vôt ėgy szögény aszszony két kis gyerökkel, az mögátkoszta; kérdözi a halászt: „Hun vötte a gyerököket?“ Aszongya a halász: „A hogy halásztam, ėgy ládát hozott ėgy kosárba a víz, mikor fölnyitottam, láttam hat gyerök van benne. Hazavittem, úgy gondoltam, ha mán neköm szánta az Isten, lögyön az enyim, neköm ús sincs ės sė. Főneveltem, a város is segítött“. Asz monta a kiráj: „Mit kíván ű most mán?“ „A mit a kiráj, űfölsége akar“. „Hát mos mán feleségöstű ide gyűjön, a hun kifokta a gyerököt!“ Ott a kiráj csináltatott hat házat, azé híjják ma is; az a neve: Hatház.

(Magyarszentmárton.)

66. Eltűnő czigányasszony átka.

A kertben ült az előkelő, gazdag asszony, mikor czigányasszony ment feléje kettős gyermekével karján, hogy adna valamit gyermekeinek. A gazdag asszony a helyett, hogy segítette volna valamivel, jól összeszidta, szemrehányással illette: „Hogy lehet valakinek egyszerre két gyermeke, ha tisztessėges asszony?“ A czigányasszonynak ez a szemrehányás oly rosszul esett, hogy megátkozta az előkelő, gazdag asszonyt, mondván: „Adjon az Isten neked tizenkettőt egyszerre!“

A gazdag asszony utána szaladt a czigányasszonynak, hogy megverje, de a czigányasszony egyszerre eltűnt. A szolgákat is küldte mindenfelé, hogy ha megtalálják valahol a czigányasszonyt, verjék el jól, de hasztalan volt minden lépés, nem volt sehol.

Az előkelő asszony férje szerencsére háborúban volt, mikor a szülés ideje bekövetkezett. Az átok fogott, mert csakugyan 12 gyermeket hozott egyszerre a világra. Az asszony nagyon restelte a dolgot: mit szól a világ, mit mond a férje, ha hazajön s megtudja? Tizenegyet hű szolgájával az erdőbe küldött, hogy neveltesse fel valakivel, egyet pedig ott tartott magánál. De mikor dajkálta, eszébe jutott neki a tizenegy másik és keservesen sírt.

Ezalatt hazajött a férje is, a gyermek is nevelkedett. Mikor már nagyocska volt a gyermek, nem bírta tovább cselekedetét títkolni, bevallotta bűnét férjének, haza hozatta a tizenegy gyermeket is. A férj nemcsak megbocsájtott, hanem még örült is, hogy oly szép nagyocska 12 gyermeke van.

(Szeged.)

24. Mátyás király és a fiatal bíró. Az ember éveiről szóló meghatározás Kálmány: Sz. II. 151. l. is ide vág, ez a 63-dik évet veszi az elmebeli elgyengülés kezdetének; Dänhardtnál (Naturgeschichtliche Volksmärchen II. k. 45. Leipzig – Berlin 1913. Die Lebenszeit des Menschen) ama szólásunkkal megegyezőleg: „Mikor mán 70 esztendős az embör, a lábába száratt az esze“, (Szeged) – a 70-ik év van megjelelve. Köhler eme meghatározást – mely a népek közt el van terjedve – I. kötete 43–44. lapján egy 16. századbeli költeményből eredteti; ekkor tehát már költeményben is meg volt. Mindez a 24. számú adatban kifejezett nép felfogása mellett szól, ezzel szembe van állítva a 68. számú változata, az ellenkező túlzásba megy. Az elmebeli tehetségről szólva, itt említem fel eme gúnyolódónkat:

67. Az ész megjövése.

A magyarnak, ha 20 esztendős korájig az esze mög nem gyün, 30 esztendős korájig mög nem nyő (= nem lesz erős), 40 esztendős korára nem gazda, azután nem löhet tűle sömmit várni. A némötnek 40 esztendős korára gyün mög az esze (néhol hozzá mondják, hogy: mihelyt megjön, el is megy), a tótnak addig van esze: még szopik.

(Hódmező-Vásárhely.)

Itt is megjegyzem, hogy a Mátyás királyról szóló adomákat József császárra is alkalmazva találjuk, ezt mutatja a 68. sz. változat; lásd I. kötetünk 70., 71. sz. jegyzetét.

68. József császár és a fiatal bíró.

Mikor József császár az országba gyütt, mönt, bemönt ėgy kis faluba, êmönt a kösségházba, kérdöszte, hogy ki a bíró? Vôt ott ėgy fijatal embör, asz monta a fijatal embör: „Én vagyok a bíró“. „De fijatal bíró van ebbe kösségbe!“ monta József császár, látta, hogy mindönféle röndetlenül van, aszonta hogy: „Nem bírónak való ijen fijatal embör!“ Aszongya a fijatal bíró: „Mögfelel ű mindönnek“. „Felêjön mög a kérdésömre három nap múlva, mikor viszszagyüvök: 20 szép, 30 erős, 40 okos“.

Hazamönt a fijatal bíró, törődött, vergődött, gondoskodott, nem is övött, sėnkinek nem parancsolt. Az apja monta neki: „A cselédök nem dôgoznak, mijön vergőcz, mijön gondoskocz? valami tégöd bánt, mond mög a bajajidat, hogy segícscsek rajtad, hátha segíthetök!“ Akkor monta a fijatal embör, hogy mi ja baja neki: „Itt vôt ėgy úr a kösségházán három napok előtte, aszonta, ha mög nem fejtöm, hogy húsz szép, harmincz erős, negyven okos; akkor êcsap! hogy fijatal embör nem bírónak való, tapasztalatlan, próbálatlan a fijatal embör!“ Aszongya az apja: „E nem nagy baj! e fijam sėmmi sė, hoczide a bírópáczát!“ Akkor oszt ű mönt be a kösségházába, az öreg.

Harmannap után az úr is mögjelönt. Látta az öreg, hogy a császárrâ van dôga, a császár mög aszt látta, hogy nem e vôt harmannap előtte a bíró, kérdöszte: „Maga a bíró?“ „Én vagyok!“ felelte az öreg. „No, ha maga a bíró, fejcse mög a mit három nap előtte montam itt: húsz szép, harmincz erős, negyven okos“. Aszonygya az öreg: „Húsz éves koromba szép vôtam, harminczba erős, tejjes vôtam, negyvenig nem gazdáltam. Húsz mög harmincz az ötven mög negyven az kilenczven; így hát az öreg embört nem nézik sėmminek mikor a kilenczvenet möghalagya“. Asz monta a császár: „Öreg, maga a bíró! fijatal embör nem bírónak való, mer tapasztalatlan, tudatlan“.

(Szaján.)

25. Mátyás király és a czigány béres. Kisfaludy: XVII. k. A kanász felel meg a kérdésekre jegyzetében szóltunk változatairól, lásd alább a 38. sz. adatot, Aarne 922. sz. alatt: Der hirtenknabe antwortet statt des priesters auf die fragen des königs jeleléssel érinti a finn változatokat.

26. Mátyás király vöröshagymán kapáltat. Az urak kapálását lásd a Kisfaludy: XVII. k. A hosszúnyakú jegyzetében.

29. A czigán ügyvígy. Lásd Aarne 821. B. számú jegyzetét; A fölt köles és tojás kikelését Köhler: I. k. 458. lapján közli s egyéb változatát.

30. Kôbászeső. Kisfaludy: X. k. 254. lapján férfi a mindent kibeszélő; asszony a Dähnhardt: Schwänke 1. lap Der Schatz-ában. Töredékünk változatait lásd Ethnographia: XXII. évf. 738. l.

31. Ha tė ütöd az én gazdámat… Adománk elterjedtebb alakja a

69. Ha tė ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat.

Két, egymással haragban levő zsidó kocsija ment egymással szemközt s mert az egyik zsidó sem akart kitérni, veszekedésre került köztük a dolog, mit látva a kocsisok, gazdájuk segítségére mentek, mondván: „Ha tė ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat!“ s a két zsidót elverték.

(Szeged.)

32. A szögény embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté? A bot eladásról Aarne az 1610. jegyzetében szól, egyéb változatait Kisfaludy: XVII. k. Mátyás király mondái közt a Mátyás király és a síkárfű árús jegyzetében soroltam elő.

33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát? Köhler: I. k. 507. lapján nagyon elterjedtnek jelzi adománkat, az 1001 éjből Koltai (Virgil: Az ezeregy éjszaka meséiből Grimm után átdolgozta IV. kiadás Budapest 78. l.) A szamárhajcsár és a tolvaj felírással fordította és nem átdolgozta magyarra, kötőfék helyett fékről beszél, mert a szótárban először féket talált. Adatunk elátkozásról beszél, lásd 3. sz. jegyzetünket.

34. A hamis vak. Aarne 1380. sz. jegyzetében sorolja elő finn változatait.

35. A gyakorlat töszi a mestörségöt. Szegeden oly férfiról mesélnek, ki a hegytetőre, hol legelő volt, borjút hordott a nyakában naponkint s mikor már tehén volt, akkor sem mondta nehéznek, mert: „A gyakorlat töszi az embört mestörré“.

38. Az ėcczöri 2 koma. Ily menetű a Kisfaludy: XVII. k. A ki másnak vermet ás néven közölt Krisztus-monda, ezt az igazságot erősítik 39., 40., 70. sz. adataink.

A „Hol a világ közepe?“ kérdés meg van a 25. sz. hagyományban, l. jegyzetét; a Hogy hívják az én komámat? Tóth: IV. k. 135. l. közölte a változatát.

39. A ki másnak ási az árkot. 40. Isten verése. Lásd a megelőző jegyzetet.

70. A ki másnak vermet ás.

Egy szegény koldus asszony járt egy grófnéhoz kéregetni, a grófné kezdte már megúnni, hogy többet ne menjen oda, mérgezett czipót adott neki, gondolta, hogy majd eszik belőle s meghal. Volt a grófnénak egy kedves fia, ki nagyon szeretett vadászni. Mikor a koldus asszony a mérgezett czipót kapta, a grófné fia azon a napon eltévedt az erdőben s mikor kikeveredett belőle, betért a koldús asszonyhoz. A koldus asszony a mérgezett friss czipóval megkínálta a gróf fiút, a fiú evett belőle s meghalt.

(Szentes.)

43. A lélek, kis fehér egér alakban. Fehér egér alakú a betegség démonai közt van a czigányoknál az Ethnographia: XXII. évf. 137. lapján.

44. A beszélő koponya. Emberem A 2 büszke vőféj és a koponya nevet adta neki. Beszél a koponya A levágott fej gyónásában is, Ethnographia: XXII. évf. 317. l., Kisfaludy: XII. k. 215. l.; Szentjánost, a rosszak elűzőjét Kálmány: Sz. II. k. 220. lapján találjuk.

46. A visszafelé sült puska. 47. A rázanérus. Vesd össze Kinizsi sírjáról visszapattanó golyóval; Tóth: I. k. 177. lap.

48. A háládatlan gyermek és a varancsagosbéka. Ezen a néven közli Köhler: I. 473–477. l. hiedelmünk változatait.

51. A rabszabadító. Rabszabadítással összekötött találgatós mese a 71–74. sz.; ezek közül az apját szoptató a 73., 74. sz., lásd idegen változatait Köhler: I. k. 373. lapján. A 72. sz. változatát Kálmány: Sz. I. k. 168. l. közlöttük.

71. Az elletlen ló.

Aszonták ėgy embörnek, ha ojan kérdést tud anni, a mölikre mög nem bírnak felelni (a bírák), akkô eleresztik a testvérjit. Aszonta az embör, hogy agygyanak neki három napot, ű tud ojan kérdést anni, attak neki. Mikor a három nap êtelt, főmönt az urakhon, aszongya:

Mögdöglött a ló, a csikót kivötték belüle eleventen: a vôt az elletlen ló, alatta vôt, rajta ült; az anynyábû (a csikó anyjából) lött a kantárszíj, a vôt a kezibe; a tizėnkettő azé hat: mer tizėnkét zsömlének csak felit kapta el; a nyúlnak is csak a felit atták neki: azé fél a nyúl. Ez által a kérdéssel a testvérje mögszabadult.

(Magyarszentmárton.)

72. Daru elletlen lovon.

Darunak aszonták, ha ojan kérdést tud anni, hogy nem bírnak rá mögfelelni, akkor elbocsátik, nem akasztik fő a testvérjit akkô monta:

Úton mén Daru: a Daru ű vôt; hátán a sarnyú: mert sarnyút vitt hátán a lovának; gelebibe kinyere: mer gelebibe vitte a kinyerit; elletlen lovon mönt: mer a ló nem bírta a csikót mögelleni (a melyiken mint lovon ment), a csikót úgy vötték ki az anynyábul; lelköt mönt váltani: a tesvérjit mönt váltani, mög is váltotta: mer nem bírtak rá mögfelelni.

(Magyarszentmárton.)

73. Az apját szoptatja.

Kinek vôtam lánya annak löttem: anynya, sirat engöm az én fijam: édös anyám ura? Úgy történt, hogy az embört mijé? mijé nem? becsukták rabnak, de a lánya jis, a mijatt (= hogy az apját becsukták), tött ėgy kis kihágást, hogy űtet is csukják be. Be jis csukták, éppen ojan hejre csukták, hogy az apjátul ėgy ajtó választotta el. Vôt az ajtón ėgy görcs, a’ kiesött és azon a kis jukon át dugta a mejje bimbóját és az apját aval táplálta. Az aszszon (= az ember leánya) kiszabadult möntül előbb a börtönbül és a börtön előtt esztet danulta:

Möghalotta eszt a börtenföligyelő, behívatta az aszszont, asz monta, hogy ha mögmagyarázza ennek a versnek az értelmit, teljesíti ėgy kérelmit! Mögmagyarászta az aszszon és kieresztötték az apját, mert az vôt a kérése. Az apjának az anynya lött, mert szoptatta, ezé lött neki az apja a fija, de az apja az anynyának: az ura vôt. Így szabadította ki a lán az apját a börtönbű.