Hiedelmek.

43. A lélek kis, fehér egér alakban.

Vôt két katona. Ennekelőtte, hogy nagyon sokájig szôgálták a császárt, szerettek vôna hazamönni szabacscságra, de nem ojan könynyen möntek haza, mint mostan, mer még akkô vonat nem vôt, de azé nem bánták mán, ha gyalog mönnek is, csak hazamöhessenek látójúl. No, de ez a két katona nem ėgy falubéli vôt, csak szomszéd kösségbe valók vôtak. Mikor möntek haza, ėgy erdőn köllött hazamönni. Mikor möntek az erdőbe, aszongyák ėgymásnak: „No, ha gyüvünk viszsza, majd itt, ennél a fánál mögvárjuk ėgymást!“ Evel oszt möntek űk. Mikor odaértek, hogy most mán az ėgygyiknek az ėgygyik, másiknak a másik faluba köl mönni a falujába, aval kezet foktak ėgymással oszt elindultak. Hazaértek, mind a kettőt nagy örömmel fokták a szüleji, mer régön nem vôtak otthun. Otthun osztán hamâ teltek a szabacscságos napok, hamarabb, mint katonájékná. Itt oszt köllött viszszamönni, elbúcsúsztak ėgyik is, másik is a szülejitül; mönnek viszsza. Mikor odaértek az erdőbe, mögén öszszetanákosztak ėgymással, el is fárattak, lėfeküttek oszt elaluttak. Mikor az ėgygyik fölébrett, látytya: hogy a másiknak a szájába beszalatt ėgy kis, fehér egér, itt mongya magába: „No, mögáj! maj kileslek én“. A hogy ott lesi, hát csakugyan kigyütt a szájábul a kis, fehér egér, addig hőlészte (= êre, âra kergette), még mög nem fokta. De hát nem bírta eleventen mögfogni, a mint ráütött, mingyá mögdöglött.

Itt osztán ráúnt ottan, mer nem birt alunni, kőtötte a komáját (így mondja a katona katonabarátjának) hotyhát kejjön fő, mer maj êkésnek! de biz ottan nem kelt föl a komája, mer az a kis egér a lelke vôt. Aval mönt a katona nagyijetten viszsza az ezregyihön, mingyá jelönti a kapitánynak: hogy járt a másik katonával? a kivel elmönt szabacscságra! A kapitány nem is akarta eszt elhinni, hanem azér kocsira ültek ėgy orvossal mögvizitálni, hogy nem-ė a pézijé ütötte agyon? mer möglácczik rajta. Mikor az orvos mögvizsgálta a katonát, látta, hogy nem vôt neki sėmmi ütése sėhun sė, a kis fehér egér pedig akkor is ott vôt a katona mellett.

Igy oszt eszt a katonát eltemették, sėmmi büntetést sė kapott az a másik katona. Akkor oszt elhitték, hogy ez bizonyossan a katonának a lelke vôt ez a kis fehér egér.

44. A beszélő koponya.

Vôt két, büszke vőféj, odajártak hívogatni, hát a mönetközben a temetőn köllött nekik körösztülmönni, ott tanátak ėgy halottnak a fejekoponyáját az árokba, az ėgygyik kényösségbű mögrukta, asz monta neki: „Gyere el hozzánk hônap a lakodalomba!“ A fejkoponya viszszaszólt: „No, – aszongya – maj elmögyök hônap tizėnkét órakor, várhattok, maj ott löszök!“ Itt a két vőfény nagyon mögijett, elig tuttak hazamönni. Azután pedig mikor hazaértek, röttön êmesélték, hogy jártak. Asz monták az üdősseb embörök: „Itt nincs mit tönni, el köl hínni a papot, hogy mongya rájuk az áldást!“ Mikor a pap ráatta a két legénre, asz hatta a két legénnek: „Ha talán elgyün az a bizonyos, úgy fogagygyátok, mind a legelső vendégöt, tányért, kanált készíjetök neki, bort és ėgy boros poharat és ėgy külömös asztalhon ültessétök és valahányszor isztok, mindég asz mongyátok: igyuk mög Szenjános poharát!“ És csakugyan is másnap, mikor ált a lakodalom, délbe tizėnkét órakor mögjelönt a bizonyos fejkoponya és csakugyan is úgy fogatták, a hogy a pap hatta. Mikor osztán odaérközött, szépen beköszöntötték, mind az első vendégöt, mihánt inni akartak, a Szenjános poharát köszöntötték rá. Itt oszt a többi vendégök nem látták aszt a bizonyost, csak aszt látták, hogy a pohárbul a bor fogy és a tányérbul a leves. Mikor a lakodalom elmúlt elköszönt tüllük az a bizonyos fejkoponya, asz monta nekik: „Én mögjelöntem a tė hívástokra, hanem tik is ott lögyetök énnálam vendégségbe!“

A két legén ezön mögén nagyon mögijett, mögén elmöntek a paphon. Aszonta a pap: „Hônap mönynyetök a vendégségbe, mer űs elgyütt ėgy hívásra!“ Asz monták a legényök: félnek a vendékségbe mönni. Asz hatta nekik a pap: „Nincs mit tönni, el köl mönni, maj én is kimék prosekczijóval veletök!“ Itt oszt másnap kimöntek écczaka a két legén és a pap prosekczijóval. Mikor kimöntek a temetőbe, itt is mingyá a Szenjános poharát itták mög. Mikor bemöntek a temetőbe, akkor látik, hogy ottvan két sír mögásva készen. Akkor így szólott ki ėgy valaki, de csak a két legén látta, a pap nem látta, csak a hangot halotta: „Szöröncsések vattok, hogy prosekczijóvâ gyüttetök ki mög a Szenjános áldását köszöntöttétök rám a lakodalomba jis legelsőb mög a temetőbe jis. Mos mán elmöhettök haza, csakhogy máskor nė bojgassátok a halottat fekvőhejibe!“

Az ėgygyik legén mökhalt harmanapra, a másik ėgy hétre.

45. Kriptályrablás.

Vôt ėgy temetőcsősz, a ki mindég hôtembörrel hízlalta a disznókat, mer szögén sorba vôt. Vôt ėgy kiráj is, a kinek ėgyetlenėgy lánya vôt, ennek nagyon sok kincse vôt, de eszt a kincsöt sėnki sė tutta a kocsison kívül. Ėcczör oszt a királán nagybeteg lött, a kocsis mindég leste, hogy hun tartya a királán aszt a sok kincsöt? ėcczör möglátta, hogy a feje alatt van ėgy könyvbe, a hogy fekszik az ágyba. A királán hamardossan möghalt. A kocsis látta, hogy aszt a könyvet a feje alá tötték, de aszt nem tutta, hogy a pészt kivötték-ė, vagy nem? Mikor eltemették ėgy kriptájba, a kocsis keresött ėgy másik társat, a kivel kimöntek a temetőbe, hogy maj bemönnek a kriptájba és kivöszik a királlán feje alul a könyvet, a kibe sok péz van. Mikor ketten fölemelték a kriptáj ajtaját, a másik nem bírta mögtartani, még a társa bebújik, űk mos mán azon gondoskottak, hogy kit hîjanak társat, a ki segít nekik? Eltanáták, hogy jó lösz az öreg temetőcsősz, hîjuk el asztat. El is szalatt az ėgyik, elhítta, de nem monta, hogy hová, csak hogy gyűjön el ėgy kicsit. Mikor odaért a temetőcsősz, aszongyák: „Tugygya kend-ė, hogy mit akarunk? Aszt akarjuk, hogy a királlánnak, a ki most möghalt, nagyon sok péz van a könyvibe, aszt majd kivögyük!“ Monták neki, hogy mönynyön be és vögye ki a feje alul, akkor ű is ėgy részt kap a pézbül. Az öreg osztán rágondolta magát, bemönt.

A mint az öreg bemönt, êkeszdött villámlani, möndörögni, ez a kettő mögijett, êszalajtotta a kriptáj ajtaját. Az ėgyik úgy mögijett, hogy mingyá möghalt, a másik pedig tizėnnégy napig ész nélkül vôt. Tizėnnégy napra, mikor magáhon gyütt, elmonta a papnak hogy jártak, hogy a temetőcsősz még most is ott van. Elmöntek mögnézni az öregöt, hogy él-ė, vagy hal? Mán akkor az öreg a koporsó tetejin ült, mert nagy víz fojt be a kriptájba, a könyv a kezibe vôt, úgy osztán kivitték. Akkor kérdöszték az öregöt, hogy mivel élt, még bent vôt? Aszonta az öreg, ėgy viaszszál gyėrtyát vitt be és azon a gyėrtyán táplálta magát ezön a tizėnnégy napon. Az öreg temetőcsősznek attak asztán a pézbül, de a kettő nem kapott, mer möghalt, nem vötték sėmmi hasznát a péznek, az öreg sė étette hôtembörrel a disznókat többet.

46. A visszafelé sült puska.

Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt haza hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“

Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor rálűtt, a gojó az ű két szömit lűtte ki. Itt osztán mögijett az embör, hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű lött, mögnyerte a két szöme világát.

47. A rázanérus.

Vôt Zėntán ėgy aszszon, újhitű lött: rázanérus, lėszötte a falrul a szentöket, fűtött, oszt hánta be a kemönczébe űket, aszonta: „Szentpétör, Szentpál! öleget vôtatok mán a falon, lögyetök mán a kemönczébe jis!“ Itt osztán kidurrant a kemönczébül két darab üveg, igenyöst az aszszon szöminek, mingyá mögvakût az aszszon mind a két szömire.

48. A háládatlan gyermek és a béka.

Vôt ėgy pogán embör, a ki a feleségivel nagyon pogán vôt az édösapjáhon. A szögén apjuk viláktalan vôt, mindön ételnél, italnál mökcsalták: mikor valami jót sütöttek vagy fősztek, mindég mökcsalták, nem attak neki belüle. Ėcczör száraztésztát fősztek oszt nem vitték be, csak a levest. Akkor az öreg mögéröszte a szagát, kérdöszte a fijátul mög a mönyitül: „Mit fősztetök? mert úgy érzöm a szagát, mintha fősztetök vôna mást is!“ Aszongya neki a fija mög a mönye: „Ejnye, de jó órra van kennek! mindönt mögéröz ken, még a mi nincs is“.

A szögén öreg êhalgatott, mer nagyon ráripakottak, nem mert szólni. Mikor oda be a mönyecske eltakarította az asztalt, akkor kimöntek, hogy maj jôlaknak száraztésztával, hogy maj kint öszik mög az urával, hogy a szögén öreg nė tugygya. Mikor kimén a mönyecske, akkor láti, hogy ėgy nagy béka van a kastroj tetejin, ű nem merte lėvönni, szólt az urának, hogy vögye lė, mer ű nem meri. Mikor az ura mögláti, mingyá odamönt, hogy maj ű lėüti. Neki ugrott a béka, kimarta mind a két szömit.