Mesék és rokonneműek.

(Sárkányokról.)

1. Jufijankó.

Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy kiráj, ennek a kirájnak vôt ėgy juhászsza. Hát, ez a juhász nagyon hű szolga vôt. Vôt a falkába ėgy feketebárány. Hát, mán azelőtt a feketebárán kécczör mögellött, de nem tutta senki, hogy mőre lött a fija. Harmacczor is hasas a feketebárán, asz monta a kiráj a juhásznak, hogy: „Ha tė evel a harmadik fijával nem bírsz beszámolni, akkor vége az életödnek!“ De mivel a juhász hű szolgája vôt a kirájnak és szerette a gazdáját, nagyon szeretött vôna a feketebáránnak a fijával beszámolni. Itt a feketebáránt kötve tartotta a juhász mikô gondolta, hogy nem soká mögellik. Itt oszt a juhász ėccző mögsajnálta a báránt, hogy mindég mög lögyön kötve, eleresztötte kicsit járkálni. Ezalatt az üdő alatt a feketebárán elszalatt, szalatt a juhász utánna, de sėhol utol nem érte. Beszalatt a feketebárán a városba és a pap kertyibe szalatt, ott vôt ėn nagy odvos fa, abba szalatt. Itt a juhász elvesztötte a báránt, aval viszszamönt és jelöntést tött a kirának: hogy elszalajtotta a feketebáránt. Igy oszt a juhásznak nem lött sömmi bántása sė. Itt a feketebárán mög is ellött az odvos fába, ėgy fijú gyermököt ellött, szoptatta úgy 7 esztendejig.

Mikor 7 esztendejig szoptatta, kivezette a fábul, aszonta: „Gyere ki, fijam! hal látom, hogy mijen erős vagy most? Hal látom, mijen fát bírsz kihúzni tüvestül?“ Mikor kigyütt, nem nagyon vastag fát bírt még akkor kiszakajtani. Akkor még 7 esztendejig szoptatta, 7 esztendő mulva mögén kivezette, aszonta neki: „Hal látom, fijam! mijen fát bírsz kiszakajtani?“ Itt oszt Jufijankó kigyütt a fábul, az erdőbe a kisujjával a legvastagab fát kiszakajtotta. Akkor monta neki az anynya: „Látom, fijam! hogy ölég erős vagy, mer a világon ėgy van nálad erőseb“.

Mos mán elbúcsúsztak ėgymástul, adott a fijának 3 szál szőrt, hogy kösse a nyakába; a fija pedig adott az anynyának 3 szál hajat. Asz monta az anynya: „Ne, fijam! errül tugygyuk mög ėgymást, hogy él-i, vagy hal? Mer ha ebbül tej csöpög: akkor él; de ha vér csöpög: mög lösz halva és ėgymást arrul tugygyuk fölkeresni!“ Kezet foktak ėgymással, mökcsókolták ėgymást, elbúcsúsztak ėgymástul. A feketebirka viszszamönt a falkába, Jufijankó pedig elindult világot tróbálni.

Jankó, hogy mén hetedhét ország ellen, ráakatt 12 bérösre, a mint húzatik a szekeret, mög vôt vassal rakva, oda értek ėgy ingovánhon, hogy elakattak minynyájan. Asz kérdözi Jankó: „Ugyan, mit annátok annak az embörnek, a ki innet kivontatna bennetöket?“ Aszonták a bérösök: „Mink nem athatunk, csak aszt: a mi vasat el bír ėcczör vinni, mert mink szögényök vagyunk!“ Jankó kifokta mind a 12 szekérbül az ökröket és öszszekötöszte mind a 12 szekeret ėgymás után és Jankó félkézzê kihúszta ėgy szekérön. Mind páczavasak vôtak, öszszekötöszte Jankó, mint a madzdzagot szokták és a tizėnėgy szekérrül mind belerakták a vasat. Akkor nészték a bérösök, hogy mind el akari vinni, de nem mertek neki szólni, mer aszt ajálták: hogy a mit el bír vinni, odagyák neki. A bérösök szomorújan ballaktak hazafelé, hogy nincs sėnkinek sėmmi a szekerin. Jelöntést tösznek a gazdájuknak, hogy baj érte űket az útba. A gazdájuk szerette vôna látni, hogy möjen embör löhet az? Azalatt az üdő alatt, még a gazdájuk ezön kételködött, hát csakugyan is mög fokta látni, hogy Jankó ėhun viszi az egész vasat a hátán. A gazda sė mert szólni.

Jankó oszt a vasat elvitte a kovácshon, 7 métermázsás buzogánt csináltatott Jankó belüle.

Jankó mögalkudott a kovácscsal, hogy mönynyijé csinál neki belüle ėgy 7 métermázsás buzogánt? Aszonta neki a kovács, hogy: „Száz forinté mög a mi vas belüle fölmarad!“ Asz monta Jankó: „Nem bánom! de ha én fölvetöm és lėesik a fejem tetejirül és eltörik, akkor újba köl csinálni!“ No, mikor kész lött a buzogán, kivitte Jankó, fölhajította Jankó úgy, hogy a levegőt kopogtatta, ráesött a feje tetejire két felé tört a buzogán. Itt oszt a kovács mögharagudott, hogy Jankónak möjen erős feje van, még héczörte erősebbre csinálta a buzogánt, mint azelőtt vôt. Itt Jankó hazavitte, a kisújján mögfordította a buzogánt, fölhajította, a buzogán a levegőt kétfelé hasította és aláált, ráesött a feje tetejire, a fejitül még 100 métert viszsza-fölugrott a buzogán. Itt oszt Jankó adott még száz forintot a kovácsnak, hogy ijen kedve szörint mögcsinálta a buzogánt. A kovácstul elbúcsúzott, kezet foktak, êmönt Jankó szöröncsét tróbálni.

Hetedhét ország ellen mönt, bemönt ėgy röngeteg erdőbe, korán röggel ért az erdőszélire; ott lát 2 lábat, rávág a buzogányal a talpára, aszongya: „Kêj fő! nė lustákogy!“ Aszongya, a ki itt fekszik: „Ej, de jó vôna neköm is főkelni, valamőre szétnézni!“ Jankó mikô mönt bejjeb az erdőbe, épen 12 óra vôt, mikor a hasáhon ért annak a bizonyosnak. Rávág ėgyet aval a buzogányal a hasára, aszonta az a bizonyos: „Jó vôna mán főkelni, nem itt lustálkonni, mer mán a balhák is mögcsipkönnek!“ Itt ballag továb, este, napáldozatkor ér a fejihön; akkor Jankó rávág ėgyet a fejire a buzogányal, akkor mongya a bizonyos: „Jó lösz mán főkelni, mer mögteröm a férög is a fejembe!“ Akkor monta magába Jankó: „Jó lösz eszt neköm itt hanni! mer ez az a legerősseb énnálam a világon.“

Jankó továb halad, mögtanáli a Högyforgatót, a ki a högyet is forgati, a mint a laptát szokták; oda köszön Jankó: „Jó napot agygyon Isten, Högyforgató pajtás!“ „Agygyon Isten neköd is, Jufijankó pajtás! hun jársz, hun kelsz?“ Aszongya Jufijankó: „Járok, kelök, szöröncsét tróbálok!“ „No, hát én is elmék veled!“ a Högyforgató monta. Továb haladnak ketten, más napra kelve, mögtanálik a Vasgyúrót. A Vasgyúró úgy gyúrta a vasat, mint az aszszon a tésztát, ojan erős vôt az is. Oda köszönnek hozzá: „Jó napot agyon Isten, Vasgyúró pajtás!“ „Hun jártok, hun keltök?“ Ezök mongyák: „Járunk, kelünk, szöröncsét tróbálni!“ „Én is elmék veletök, szöröncsét tróbálni!“

Mönnek továb mind a hároman, hallották, hogy ki van dobolva a városba, hogy a királnak elveszött 3 lėjánya, a ki mögtanáli, annak agygyák feleségül, ha ėgy lösz (a ki megtalálja), a möliket választi a három közül; ha hároman lösznek, akkor mindėgygyiknek ėgy-ėgy jut. Itt oszt a 3 vitéz elmönt, hogy űk fölkeresik a 3 királlánt, ha ég alatt, föld alatt van is. Möndögélnek mos mán hetedhét ország ellen, ėgy nagy röngeteg erdőbe bemönnek. Az erdőbe tanátak ėsz szép fehér házat, a fehér házba bemöntek, látták, hogy a fehér házba 3 hegedű föl van akasztva. Itt Jankó aszongya két társának: „Nézzük mög, hogy ki jár ide, eszt a 3 hegedűt ki fogi használni?“ Bemöntek a szobába, asz mongya Jufijankó a Högyforgatónak: „Tė lögyél fön az écczaka, nészd mög, hogy ki fog ide járni?“ Itt oszt Högyforgató elalutt, mikor 3 galamb beszált az ablakon; – de eszt Jufijankó jô láti, hogy a 3 galamb beszált, – elváltóczott három kirá lányé osztán nagyon szépen muzsikáltak. Mikor elvégeszték a nótájukat, fehér galambok löttek és elrepültek. Röggel, mikor főkeltek, aszt mongya Jufijankó a Högyforgatónak: „Láttál-ė, valakit! ki jár ide?“ Asz mongya Högyforgató: „Nem láttam sönkit, nem jár ide sėnki sė!“ De Jankó jôlátta, nem alutt, csak nem akart szólni. Más napra kelve, asz mongya Jankó a Vasgyúrónak: „Tė lögyél fön az écczaka, nészd mög, hogy ki fog ide járni?“ Vasgyúró jis elalutt, mikor három fehér galamb beszált az ablakon, elváltóczott három királlányé, nagyon szépen muzsikáltak. Jankó jô láti. Mikor elvégeszték a nótájukat, fehér galambok löttek és elrepültek. Röggel, mikor főkeltek, aszt mongya Jufijankó a Vasgyúrónak: „Láttál-ė valakit! ki jár ide?“ Aszt mongya a Vasgyúró is: „Nem láttam sönkit, nem jár ide sönki sė!“ Jufijankó jô látta, nem alutt, csak nem akart szólni. Harmadik écczaka Jankó maratt fönt. Tizėnkét órakor, mikor beszált a három fehér galamb az ablakon, elváltóczott királányoknak, nagyon szépen hegedültek, akkor Jankó fölkel, aszongya nekik: „Kik vattok tük, a kik ide jártok?“ Aszongyák: „Mink vagyunk a három királán, a kik elvesztek és az országban hirdetik“. „No, ha tik vattok a három királán, mink éppen tiktöket keresünk“. Akkor aszongya a három királán: „Ereszszetök, mer mink vagyunk a 3 Sárkánnak a feleségük, és ha lėjár az üdő és ha nem eresztötök, akkor vége az életötöknek“. Itt oszt Jankó csak nem eresztötte el a három lėjánt.

Mikor lėjárt az üdő, akkor gyütt a három Sárkán keresni a feleségüket. Mikor láti a három Sárkán, hogy Jankó magának tartóztatta lė a feleségüket, nagy düvel el keszték a homokot hánni be az ablakon úgy, hogy még a ház is rájuk dűtt. Mökhaltak mind a hároman, a három fehér galamb êrepült. Itt oszt a feketejunak a három fekete hajábul vér csöpögött, ekkor tutta, hogy a fija mög van halva. As sė tugygya lė-jė, vagy föl van! indul a fiját keresni. Valahára főtanáta, de látta, hogy mög van halva.

A feketeju fölélesztötte a fiját, akkor monta: „Jaj, anyám! honnan gyüttél, minek bántottá? mikor möjen jót aluttam a három kirákisaszszon ölibe álmodtam!“ Akkor monta az anynyának: „No, anyám! ha engöm fölélesztöttél, éleszd föl eszt a két társamat is még“. „Jaj, fijam! én nem élesztöm föl azokat, mer möghaltak, nem birjuk többé föléleszteni“. „Nem baj anyám, csak éleszd föl, mer ha még ėcczör möghalnak, nem is köl többet föléleszteni. Majd ezután jobban tudok magamra vigyázni!“ Az anynya fölélesztötte a két társát, aval osztán mögén újfönt az édösanynyátul elbúcsúsztak, elmöntek az erdőbe, maj valahun mögtanálik aszt a három Sárkánt.

Tanyátütöttek, aszonta Jufijankó: „No, pajtás, Högyforgató! tégöd kértelek mög először czimborának, tė maragy itthun ebédöt készíteni!“ Föl is tötte a Högyforgató a kását főzni, de még a kása felibe sė főtt mög, már akkor a Hétsingszakálú oda álított, aszongya: „Én öszöm mög a kását!“ Aszongya neki Högyforgató: „Biz, ebbül tė nem öszöl, mer nem a tė számodra készíjük eszt“. „No, hiszėn a hasadon öszöm esztet mög!“ a Hétsingszakálú mongya. Mikor lė akari Högyforgató a kását vönni, ėgymás hajába kapaszkottak. Itt a Högyforgatót főthönvákta és a hasán ötte mög a kását. Itt osztán a Högyforgató ripsz-ropszra tötte fő a kását főni, hogy nė lássa a két társa, hogy möjen szégyönbe maratt. Másnap aszonta Jufijankó: „No, pajtás, Kűmorzsoló! tégöd kértelek mög másocczor czimborának, mos tė maragy itthun ebédöt készíteni!“ Kűmorzsoló jis föltötte a kását főzni, de még a kása felibe sė főtt mög, már akkor a Hétsingszakálú oda álított, aszongya: „Én öszöm mög a kását!“ „Biz ebbül tė nem öszöl, mer nem a tė számodra készíjük eszt!“ „No, hiszėn a hasadon öszöm esztet mög!“ Mikor lė akari Vasgyúró a kását vönni, ėgymás hajába kapaszkottak. A Vasgyúrót is a főthönvákta és a hasán ötte mög a kását. A Vasgyúró jis ripsz-ropszra tötte fő a kását főni, hogy nė lássa a két társa, hogy mijen szégyönbe maratt. Harmanapra kelve a dolog, Jufijankó maratt otthun szakácsnak. Lűttek ėgy nyulat, nyúlpaprikást főzött ebédre. Akkor monta a Hétsingszakállú: „Mos még job ebéd lösz, mind a két napon vôt, a hasadrul öszöm mög a paprikást!“ Akkor mongya Jufijankó: „Mos tudom má mé nem vôt két nap kész az ebéd, hogy tė vôtá itt a gaszda?“ Mikor látta Hétsingszakálú, hogy a paprikás mögfőtt, ėgymás hajába kapaszkottak. Jankó öszszeszötte mindön erejit, elkapta Hétsingszakálúnak a szakálát, oda húszta a nagy fáhon, a buzogánt belevákta a fába oszt a szakállát körösztülhúszta és a másik felin csomót kötött, hogy nė bírjon elmönni, hogy maj bemutati a két társának. A Hétsingszakálú nagyon félt, hogy ha a két társa viszszagyün, agyonütik, addig rángatódzdzott, hogy a szakálla mind kiszakadozott a helibű. Mikor hazamönt Jufijankónak a két társa, akkor monta: „No, gyertök, nézzétök mög, mér nem fősztétök mög a kását!“ A mint oda mönnek, a Hétsingszakálúnak csak a szakála maratt, ű pedig elszökött. Mikô mögebédöltek, aszongya Jufijankó: „Gyerünk ezök után a vércsöppek után, bizonyossan e vôt a három Sárkának az apja, majd elvesztött ez bennünket!“ Útnak indultak a vércsöppek után.

Mönnek, mőndögélnek, mönnek mán addig, hogy ėty kis ajtót tanátak, főnyitik az ajtót, látik: hogy nagy méjség visz lėfelé. Azon tanácskosztak, hogy kéne itt lėmönni? Sė létra, sė lépcső nincs. Jufijankó eltalálta, jó lösz ėgy veszszőkosarat kötni veszszőbül, ėgy kötelet is fonyni! „Majd én lė fogok mönni, maj eszt a kötelet mögrázom, akkor húzzatok föl!“ Jufijankó hogy lėmönt, mén hetedhét ország ellen, akkor tanát ėgy várat, szarkalábon forgott, asz mongya neki: „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gazdám parancsójja!“ Akkor mögén monta: „Áj mög, vár! mer ha mög nem álsz, mingyá lėütlek!“ Mögált a vár, bemönt a várba, beköszön: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még âravaló madár sė jár êre?“ „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Akkor kérdözi Jufijankó: „Mijön jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram ojan jelönséggel szokott hazagyünni, hogy a buzogányát 7 mérfődrű haza hajíti, hogy akkor kezgyem az ételt főzni“. Ėcczör osztán zuhog ám a buzogán. Jufijankó kilépött, mögfordította a kisújján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házáná, fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán többet hajítani. Mikor hazaért, aszt kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző a hányszor csak hazagyüsz!“ „Ad delő! mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta: „A tesvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan, sógor, hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök – aszongya – elgyüttem mán látogatójul hozzátok“. „Óh, sógor! mér tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor, hát tud mög: máskor nė hajicsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Akkor hítta ebédölni, a feleséginek mongya: „Hoszd be, hé! a kűkinyeret mög a fakést!“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, én mán mögebídöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebídölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ Aszongya Jufijankó: „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek osztán, elkesztek osztán bírkózni, osztán a Sárkán lėvágta Jufijankót bokájig a fődbe. Jufijankó sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán is fölugrott, lėvákta Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó is mögharagudott oszt lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a három fejit. Ennek csak 3 feje vôt. Jufijankó osztán mögvákta ėgy veszszővel a várat, piros almájé vát, Jufijankó a zsebibe tötte, elmönt a másik várhon.

Mén, möndögél, elérközött a másik várhon, a ki varnyúlábon forgott. Itt lakott a 6 fejű Sárkán. Asz mongya Jufijankó a várnak: „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gaszdám parancsojja!“ Mögén mongya: „Áj mög, vár! mer ha nem álsz mög, mingyá lėütlek!“ A vár ekkor má mögált, Jufijankó bemönt a várba, beköszönt: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Asz mongya Jufijankó: „Möjen jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram 14 mérfödrű hazahajíti a buzogányát, hogy akkor kezgyek főzni! ojan jelönséggel szokott hazagyünni“. Ėcczör osztán zuhog ám a buzogán, Jufijankó mögfordította a kisújján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házáná. Fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán másocczor hajítani. Mikor hazaért, asz kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző, a hányszor csak hazagyüsz“. „Ad delő! mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta osztán: „A testvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan, sógor! hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök – aszongya – elgyüttem mán látogatójul hozzátok“. „Óh, sógor! mé tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor, hát tud mög, máskor nė hajcsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Hítta osztán ebédölni, a feleséginek monta: „Hosz be, hé! a kűkinyeret mög a fakést!“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, én mán mögebédöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebédölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ Aszongya Jufijankó: „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek osztán elkesztek birkozni. A Sárkán lėvákta Jufijankót bokájig a fődbe; Jufijankó sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán fölugrott, lėvákta Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó jis mögharagudott, lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a hat fejit. Jufijankó osztán mögvákta ėgy veszszővel a várat, piros almájé vált, a zsebibe tötte, elmönt a harmadik várhon.

Mén, mén, möndögél, elérközik a várhon, a ki hollólábon forgott. Ennek 9 fejű Sárkán vôt a gaszdája. Mikor Jufijankó a hollólábonforgó várhon ért, asz mongya: „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gazdám parancsojja!“ Mögén mongya: „Áj mög, vár! mer ha nem álsz mög, mingyá lėütlek!“ A vár akkor má mögált, Jufijankó bemönt a várba, beköszönt: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még az âravaló madár sė jár êre!“ Aszongya Jufijankó: „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Akkor kérdi Jufijankó: „Möjen jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram 21 mérfődrű hazahajíti a buzogányát, hogy akkor kezgyek főzni! ojan jelönséggel szokott hazagyünni“. Ėcczör osztán tizenėgy órakor zuhog ám a buzogán, Jufijankó mögfordította a kisujján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házánál. Fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán másocczor hajítani. Mikor hazaért, asz kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző a hányszor csak hazagyüsz?“ „Add elő, mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta: „A tesvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan sógor, hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök, elgyüttem mán látójul hozzátok“. „Óh, sógor! mé tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor! hát tud mög, máskor nė hajcsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Ebédölni hítta asztán, a feleséginek aszongya: „Hosz be, hé! a kűkinyeret mög a fakést.“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, ėn mán mögebédöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebédölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek, elkesztek bírkózni osztán a Sárkán lėvágta Jufijankót bokájig a fődbe. Jufijankó sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán asztán lėvákta Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó jis mögharagudott, lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a kilencz fejit. Jufijankó osztán mögvágta ėgy veszszővel a várat, piros almájé vát. Jufijankó asztán a három almát letötte és három várré váltódzott. Kigyüttek a kisaszszonyok a várakbul, újfönt a várakbul három alma lött.

Mikor odaértek a följárathon, Jufijankó asz gondolta, hogy minynyájukat nem biri mög a kötél, itt a három kisaszszont beleültette a kosárba, ű mög lėn maratt. A három kisaszszont fölhuszták a társaji. Jufijankó asz gondolta mikor eresztötték lė a kosarat, ű nem ül bele, csak a buzogányát töszi bele. Úgy is tött. Mikô félig fölhúszták a kosarat, akkor viszszaeresztötték. Itt a két vitéz elkésérte a három lánt a kirájpalotába. A kiráj nagy örömmel fogatta űket, hogy hazagyüttek a lėjányaji. Itt a kirá gondbaesett, hogy mi az oka, hogy a lánya ijen szomorú? A kiráj nagy vendégségöt csapott annak az örömire, hogy hazagyüttek a lányaji. Itt a kiráj a lányát a legutolsó szolgálatba tötte, hogy – a mé kérdöszte – nem felelt. A lány azé nem felelt, úgy gondolta, Jufijankó nem gyün többet soha viszsza. Nohát, gyerünk Jufijankót keressük mög! mögvan-ė még a nagy világba?

Jufijankó oda lėnt nagy szomorúságába el keszdött bujdosni, addig bujdosott, rátanát ėgy grifmadárfészökre. Ennek a grifmadárnak vôt két kis fija. Nagyszömmel esött épen akor a jég, Jufijankó a jégveszödelömtül mögmöntötte a 2 kis grifmadarat, az anynyuk nem vôt akkor otthun, mikor a jég esött. Mikor a grifmadarak anynyuk hazagyütt, Jufijankót möglátta, aszonta neki: „No, régön nem öttem mán embörhúst, mindég âra vôtam éhös, mos mán mögöszlek!“ De itt a két kis grifmadár aszonta, ha Jufijankó nem mönti mög űket, a jég agyonveri mind a kettőjüket: „Most is mög akarod önni?“ Itt asztán aszonta grifmadár Jufijankónak: „Mit kévánsz tűlem? a mé mögmöntötted a két fijam életit?“ „Nem kévánok ögyebet, csak vigyél föl a Fölsőindijába!“ „No, aszt épen nem birom möktönni, mer mos gyüttem onnat. No, de mivel mögmöntötted a fijajim életit, szörözzé 12 gőböjökröt, 12 hordót, mindėgyik 12 akós lögyön tele vízzel és ha hônap elindulunk, pakold fő a hátamra! Mikor osztán mögyünk Fölsőindijába, ha jobbra tekíntök ėgy gőböjökröt vess a számba, ha balra tekíntök, akkor tizėnkétakós hordóvizet öncs a számba!“

Jufijankó elmönt a 12 fejű Sárkán gujájábul 12 gőböjt választani. Aszonta neki a 12 fejű Sárkán: „Várjá, Jankó! majd elsőb töszünk ėgy próbát! Süssünk mög ėgy-ėgy gőböjökröt és a ki hamarab mögöszi, az nyer. Ha én öszöm mög hamarab, nem kapsz ökröt“. Jufijankó jis éhös vôt, kapott az alkalmon. Jufijankó osztán mikór ėgy czombrul mögötte a húst, mingyá pofonvákta vele a Sárkánt. De Jufijankó ėcczör úgy pofon trefelte vágni a Sárkánt, mingyá kidült mind a háromsor ápfoga, a Sárkán asztán nem nagyon bírt önni, Jufijankó asztán hamarab mögötte a gőböjt mind a Sárkán. Mingyá kiválasztotta a tizėnkét gőböjt a falka közül, oda hajtotta a grifmadár fészkihön, másnap röggel útnak indultak.

Mikor fölmöntek, ėcczör a grifmadár jobra tekínt, Jufijankó ėgy gőböjökrött beleledobott a szájába, azután későbben a grifmadár balra tekíntött, Jufijankó oszt ėgy tizėnkétakós hordóvizet beleöntött a szájába. Mikor elfogyott a tizėnkét gőböjökör és a tizėnkét hordóvíz, akkor a grifmadár háromszor is jobbra tekínt, Jufijankó röktön kikapta a zsebibű a bicskáját és a czombjábul a legvastagab húst lėvákta, a grifmadár szájába dopta, aval oszt a grifmadár főrepűlt a Fölsőindijába. Kérdözte a grifmadár: „Ugyan, mi vôt az, mit legutojjára a számba vetötté?“ Akkor monta, hogy a czombjábul vágott ėd darabot. „No, Jankó! ha tuttam vôna, hogy ijen jó az embörhús, akkor má nem hosztalak vôna föl, csak mögöttelek vôna!“ Itt a grifmadár kihánta a Jufijankó czombjábulvaló húst, viszszaatta, monta neki tögye oda, odafór! Jufijankó viszszatötte a hejire és viszszafórt.

Jufijankó mint ėgy vándorló, elkeszdött szolgálatot keresni, bemönt a kirájpalotába. Jufijankót mögfogatták udvarosnak, ott látta Jufijankó, hogy az ű kedvesse a legutolsó szolgálatba van. Jufijankónak nagyon föltünt, hogy möjen kűszívű ű hozzá a kiráj. Jufijankó eszt nem álhatta, láti mikor kimönt, a ki kedvesse vôt oszt nagyon sok disznó rárohant, Jufijankó eszt nem álhatta, odaszalatt, ėgyet mögfogott, mérgibe úgy a főthönvákta, hogy mingyá mögdöglött. A kiráj möglátta, Jánost kérdőre vonta, hogy merte aszt tönni? „Hon nė merném? mikor ű ojan hűszívű hozzám! érte élök, érte halok, rajtam kivül sönkit nem választott. Rárohantak a disznók, ha én nem vagyok, fölöszik tisztára!“ A kiráj gondbaerett, hogy löhet, hogy hozzá ojan hűszívű az ű lánya, mikor ennél többet nem is látta? A kiráj Jufijankót kérdőre fokta, hogy monthatytya, hogy az ű lánya hozzá hűszivű? Asz mongya Jufijankó: „Hon nė vôna hűszívű? mikor én vagyok a mögváltója!“ „Hogy vônál tė? mikor neköd még híröd sė halottuk, mikor két vitéz mögváltotta!“ Kérdi Jufijankó a kirájt, hogy möjen jelönséggel atta elő a két vitéz a három lėjánt? „No, kirájatyám! majd én mutatom mög möjen jelönséggel váltottam mög eszt a három lėjánt!“ Akkor kivötte a három piros almát, lėtötte és a három almábul három vár lött. Jufijankó oszt elmonta, hogy váltotta mög a három lánt, hogy maratt ű oda lėnt, mikor a három lán főgyütt! A kiráj nagy örömmel vitte be Jufijankót és a lėjányát, hogy ez ojan királėján, mer nem köllött neki sönki Jufijankón kívül. Emeszt a négyet (Fanyüvőt, Kőmorzsolót, két királyleányt) a tűzbe vetötték, Jufijankót a királányal mögesküttették; Jufijankót ültették a trónra.

2. Miklós és Örzse.

Vôt ėgy szögény özvegy embör, a kinek 2 csalágygya maratt árván. Az embörnek nem vôt ėgyetmása, a mi a házánál szükségös lött vôna, mikor kinyeret akartak sütni, elkűtte a kis lánt a szomszédba, kérje el a sütőlapátot mög a szitát. Ėccczör az aszszon odatta, de mikor másocczor kérték, így felelt az aszszon: „Mongyad apádnak: vögyön el feleségül, akkor lösz neki mindöne!“ Az embör csakugyan is elvötte az aszszont feleségül. Éltek ėgypár hônapig szép békességbe, azután aszonta az aszszon az embörnek: „A két csalágygyát tögye ken, a hova tugygya, mer ha nem töszi a házbul sėhova sė, akkor én mék el!“ Itt osztán az embör nem tutta hova tönni a csalágygyát, mer nagyon sajnálta; hanem elmönt az anynyáhon, annak panaszkodott: hogy az aszszon nem akari kiálni a házná a 2 családot. Aszonta az anynya: „Kűdd el én hozzám űket!“ El is kűtte másnap röggel űket az anynyáhon, aszonta: „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjéhön és a szüléje adott nekik ėgy marékkorpát és aszonta: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a korpát és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az útat“. Csakugyan is a két gyerök kimönt az erdőbe fájé és úgyis töttek, a hogy a szüléjük monta. Este osztán a mőre a korpa el vôt szórva, âra möntek, osztán hazaérkösztek, hanem nem möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuknak a házáhon, de bemönni nem mertek. Este mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy jótányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni; itt aszongya az embör az anynyuknak: „Látod! ha még itthon vôna az a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ Itt a két család aszt kijáti be az ablakon: „Itthun vagyunk édösapám! de nem merünk bemönni“. Az apjuk kikiját: „Gyertök be, csalágygyajim!“ Bemöntek és mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, akkor mögén aszonta a mustohaanynyuk: „Vigye ken, a hova tugygya ken a két csalágygyát, takarícscsa kend el űket a háztul, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön: „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjihön. Itt osztán a szüléjük adott nekik ėgy maréklüsztöt és aszonta nekik: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a lüsztöt és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az útat!“ A két gyerök csakugyan is mögén kimönt az erdőbe fájé, a mőre möntek, elszórták a lüsztöt. Este osztán a mőre a lüszt el vôt szórva, âra möntek osztán szöröncséssen hazaérkösztek, de nem möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuk házáhon, de nem mertek bemönni, hanem lėültek az ablak alá. Este, mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy tányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni, aszongya az apjuk az anynyuknak: „Látod! ha még itthun vôna az a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ A két család mögén bekijáti az ablakon: „Itthun vagyunk, édösapám! de nem merünk bemönni“. Kikiját az apjuk: „Gyertök be, csalágygyaim!“ Bemöntek osztán mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, mögén aszonta a mustohaanynyuk az édösapjuknak: „Takarícscsa kend el a két csalágygyát a hásztul! tögye kend, a hova tugygya kend, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön. „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjihön. A szüléjük adott nekik ėgy marékkölest, hogy szórják el az úton, mind a korpát mög a lüsztöt, majd ha gyünnek estére hazafelé, mögtanálik az útat. El is szórták, de mikor akartak hazagyünni, nem tanáták az útat, mer a madarak a kölest fölötték.

Aval osztán mönnek az erdőbe êre jis, âra jis, bójongtak, nem bírtak kigyünni. Hát, anynyira möntek mán az erdőbe öszszeviszsza, hogy egészen lėrongyosottak, de kimönni még sė tuttak. Ėcczör osztán a hogy őgyelgenek az erdőbe lė-föl, rátanátak ėgy öreg Őszembörre, a ki sütötte a szalonnát nyárson, oda köszönnek hozzá: „Jó estét agyon Isten, öregapám!“ „Agyon Isten, fijajim, nektök is! hát hun jártok, hun keltök ebbe a röngeteg erdőbe, a mikor itt még a szárnyas álatok sė bírnak mögmaranni?“ Aszongyák: „Járunk, kelünk, öregapám! bujdosóvá löttünk, mer a mustohaanyánk otthun nem tűrt bennünket, oszt az édösapánk elkűdött bennünket a szülénkhön, a mög kikűdött bennünket az erdőbe fájé. Elsőb csak attak nekünk korpát, hogy haza tugygyunk mönni, mászszor mög lüsztöt attak, akkor is haza tuttunk mönni; de mikor mán kölest attak, a madarak fölötték, úgy nem tuttunk hazamönni oszt jártunk öszszeviszsza az erdőbe, még ide nem tanáltunk!“ „No mán fijajim – mongya az öreg Őszembör – ha mán eddig nem tuttatok hazamönni oszt enynyire begyüttetök ebbe a röngeteg erdőbe, hát ezután nem is tuttok, mer engömet is kis koromba eldobott az anyám, az erdőbe nevelőttem föl, azûta soha kimönni nem tuttam, pedig mán jóüdős embör vagyok oszt én is ki akartam mönni ebbül az erdőbül nem ėcczör, hanem netök, fijajim! ėgy kis kinyér, szalonna, lakjatok jó és pihenynyetök mög röggelig itten, röggel osztán elindultok, hátha tik kituttok vándorolni, ha mán kécczör is haza tuttatok mönni, de én nem hiszöm (hogy kitudjatok)“. Úgy is vôt, mögpihentek ott az Öregné és röggel szépen mögköszönték a vacsorát és az écczakaji hálásukat, röggel osztán útnak indultak. Az Öreg mögsajnálta űket, aszongya a fijúnak: „Hallod-ė, fijam! netök ez a három kutya! majd kisegít ez bennetöket. Én mán, nem baj, ha möghalok is, mer mán öreg vagyok, de tik még élhettök!“

Aval osztán útnak indultak, a három kutya is mönt velük a Szélnéfutóssab, a Vasnáerősseb mög a Kigondoló kutya, így hítták űket, így nevezte mög űket az Öreg. Aval osztán halattak az erdőbe továb. Möntek bejjeb, bejjeb az erdőbe, addig möntek, hogy mán rájuk estelödött, de sė lakást, sėmmit nem tanátak. Egész écczaka mindég ögyelöktek az erdőbe. Hát mikor a nap fősörkent, éppen besütött a haramiják ablakába, aszonta a Miklós az Örzsének – mer a fijút Miklósnak, a lánt Örzsének hítták: „Nészd testvér! amott csillámlik – de nem tudom kinézni – erdőszéle-ė, épület-ė? nem tudom kivönni a nyíláson!“ Ekkor oszt mögörültek, hogy: „Maj csak kitanálunk az erdőbű, akar csak valami lakásra tanálunk!“ Ekkor oszt mögörültek, nagy örömmel iparkottak a fényösség felé. Hát mikor közelebb halattak, látytyák, hogy ėgy kis fehér ház, mikor odaérnek, beköszönnek a kis hászhon: „Agygyon Isten jó röggelt, gazdaaszszon!“ mer nem tutták kinézni, hogy kicsoda? A gazdaszszon mongya: „Agyon Isten maguknak is! ugyan hun járnak ezön a pogán földön? mer éppen tizėnkét esztendős vôtam, mikor a haramiják az anyámtul elloptak, azûta nė hogy embört, vagy fehércselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė láttam!“ „Járunk, kelünk – aszongya Miklós – az erdőbe, mer a mustohánk nem tűrt a házná; addig kűdösztek az erdőbe fájé, hogy valahogy eltévennénk, vagy valami vadálat mögönne bennünket. Hát álat nem övött mög, hanem ki nem tudunk mönni ebbül az erdőbül“. Aszongya a lán, mer lán vôt a gazdaszszon, a haramiják möghatták, hogy főzzön nekik mög tisztogasson rájuk, aszongya: „Jaj! pedig csak innen szabaduljanak és mönynyenek, mer ez 12 haramijának a lakása“. „No, – aszongya Miklós – addig innen nem mögyünk, még el nem gyüsz velünk!“ „Elmönnék veletök – aszongya a lán, a ki gazdaszszon vôt – de én innet nem möhetök, mer ha innét êmék – úgy is fölkeresnek a haramiják – akkô vége az életömnek!“ „Nohát, – aszongya Miklós – akkor mink sė mögyünk! hanem asz mond mög: hogy mijen jelönséggel szoktak a haramiják hazagyünni?“ „Ezök a haramiják aval a jelönséggel szoktak hazagyünni, hogy a napnyugoti házvégin van ėgy körtefa, mikor elindulnak hazafelé, akkor elkeszd fakanni; mikor a határba érnek, akkor elkeszd a fa virágozni; mikor pedig közel vannak mán, akkor elkeszd a körte rajta érni“. „No! – aszongya Miklós – maj möglátom, mijen vitézök?“ „No, ha aszt akarod mögnézni, – mongya a lán – itt van a Harambasa kargya, vödd a kezedbe és evvel birod magadat védelmezni!“ Miklós úgy is tött: kezibe vötte a kardot, kiült a körtefa alá.

Ėcczör láti, hogy keszd a körtefa fakanni, későben föltekíntött a fára, látytya, hogy keszd a körtefa virágozni, későben mögén főtekínt a körtefára, látytya, hogy keszd a körtefa gyümőcsöthozni. Itt osztán főkel Miklós a fa alul és aszongya: „Nohát! bemögyök a konyhába és rákészülök, mer mán akkorra hazaérnek“. Miklós úgy is csinált, félrehúzódott a konyhába és ahogy möntek be a haramiják, lėdarabolta a nyakukat és a pinczébe beledopta, de a Harambasát nem bírta egész agyonvágni, csak mögsértötte, aszt úgy dopta bele a pinczébe. Aval osztán az a gazdaszszon, a ki ott vôt, nagyon mökköszönte a Miklósnak a jóságát: hogy űtet főszabadította az örökös rapságbul. Miklós pedig szerette vôna, ha ott maratt vôna feleséginek, de a lánnak nem vôt kedve, csak hazavágyása az anynyáhon. Itt oszt elbúcsúzott Miklóstul és a testvéritül.

Aval oszt Miklós és testvére éltek ėgygyütt a haramijalakásba, mint feleségivel.

Ėcczör osztán a Miklós kimönt vadászni, a tesvérire hagyott mindön szobakûcsot, csak ėgyet nem. A testvérje azon okoskodott: hogy mé nem hatta a századik kûcsot is? mer kilenczvenkilenczet nála hagyott, de a pinczeajtó kûcsát nem hatta. Mindég kereste ű a századik kûcsot: a pinczéjét, de nem tanáta. Ėcczör észrevötte, hogy a Miklós a gatyamadzdzagján hordozi, aval oszt écczaka, mikor alutt, lėôtta a gatyamadzdzagjárul a kûcsot és mikor kimönt Miklós vadászni, benézött a pinczébe jis. Akkor látta: hogy itten a haramiják vannak behánva, ott látta mög a Harambasát nagyon szépnek. A Harambasa könyörgött, hogy ereszsze ki, nė féjjön, nem bánti! Itt oszt Örzse ki jis eresztötte és nagy szerelömbe estek.

Addig szerelmesköttek, hogy aszonta a Harambasa az Örzsének: „Fődejjük el a testvérödet! Mit élsz tė itt a testvéröddel? élj énvelem! és ha mögtöszöd az én kévánságomat, akkor jó sorod lösz! Tödd magad betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a medvének a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a szívibül mög a májábul öhessél, akkor möghalsz“. Örzse ugyan nagybeteg lött, úgy cseleködött, a hogy a Harambasa monta neki: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya Örzse: „Ha ja medve májábul mög a szívibül nem hozol, hogy én abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta a medvét. Aval odamögy, hogy elvösz ėgy kis fijút, de a medve nem akari neki anni. Miklós – látytya a medve, hogy – csakugyan el akar ėgygyet vinni, akkor mongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd!“ A medve tutta, hogy mé kűtték Miklóst! De mikor látta a medve, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, igy szól a medve: „No, mán látom: hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgygyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Aval hoszta Miklós a medvefijút, mikor mönt vôna be a kiskapun, asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el! mer mán jobban van, ús sė öszik belüle. Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még Miklós vadászott, a Harambasa előgyűtt, – mer ê vôt bujtatva – aszonta Örzsének: „Tödd magad mögén betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a vaddisznónak a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a májábúl mög a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagyon beteg lött, de nem igazábul, csak úgy mutatta: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya: „Ha a vaddisznó májábul mög a szívibül nem hozol, hogy én abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult, mer szerette Örzsét, addig mönt, még fő nem tanáta a vaddisznót. Odamönt, hogy elvösz ėgy kis fijút, de a vaddisznó nem akari neki anni. A vaddisznó látytya, hogy Miklós csakugyan el akar ėgygyet vinni, aszongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė testvéröd“. De mikor látta a vaddisznó, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, aszongya neki a vaddisznó: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz, oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lesz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán a vaddisznófijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, mer roszszabbul lösz, mer mán most jobban van, ús sė öszik belüle, hanem ereszsze el! Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még Miklós vadászott, aszonta a Harambasa Örzsének: „Tödd magad még ėcczör betegnek és mongyad a testvérödnek, Miklósnak: ha nem hoz az oroszlánfijúbul, hogy tė annak a májábul mög a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagybeteg lött, mikor Miklós hazamönt, elkeszdött jajgatni, Miklós mögén kérdöszte, hogy mi a baja? Örzse aszonta: „Ha az oroszlánfijúbul nem hozol, hogy annak a májábul mög a szívibül öhessek, akkor möghalok!“ Miklós mögén röttön útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta az oroszlánt. Aval mögy, hogy elvösz ėgy kis fijút, de az oroszlán nem akari neki anni. Mikor az oroszlán látta, hogy Miklós csakugyan el akar ėgyet vinni, aszongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė testvéröd“. Mikor látta az oroszlán, hogy Miklós csakugyan elviszi, aszongya neki: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán az oroszlánfijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, kijabáli Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el, mer roszszabul lösz, hanem ereszsze el. Miklós osztán eleresztötte.

Mikor kimönt Miklós vadászni, asz monta a Harambasa a lánnak, hogy: „Igy mán nem bírjuk Miklóst êfődelni!“ De Miklós nem tutta, hogy a Harambasa kin van a pinczébül. Akkor aszonta a Harambasa az Örzsének: „Beszéld rá Miklóst, hotyha mögfürösztenéd, mingyá jobban lönné! ha fürdik a kémén alatt, mongyad, hogy nyúcsa föl az újját, a kutyákat pedig csukazsd be vele ėgy pinczébe, a hun vasajtó van rajta!“ Miklós osztán úgy is tötte, hogy a kutyákat lėcsalta oszt rákészült a fürdésre. Elkeszte az Örzse fürdetni a kémén alatt, a kéménbe pedig fönt ê vôt a Harambasa bujtatva. Mikor fürdette Örzse, addig beszélt neki, hogy főnyûtotta az újját, a Harambasa pedig lėeresztött ėgy aranhajszálat, ez az aranhajszál rátekerődzdzött Miklósnak az újjára és erős vassá vát, aval asztán lėkijátott a Harambasa: „No, Miklós! tė akartá engöm êfődelni, hanem mos itt az életöd vége!“ Aszongya Miklós: „Nem bánom! csak háromat hagygyál a kutyájimnak kijátani utójjára!“ „Kijáthacz! – mongya a Harambasa – jó hejjön vannak azok“. Aval a Harambasa bemönt az Örzsével szerelmeskönni a szobába. Ez alatt az üdő alatt mög Miklós háromat kijátott a kutyájinak: „Szélnéfutóssabb, Vasnáerőssebb, Kigondoló kutyájim, gyertök elő!“ A Kigondoló kutya möghallotta, főkőtötte emeszt a kettőt is: „Kejjetök föl! mer a gazdánk bajba van“. Mikor másocczor kijátott a kutyájinak, akkor mán möghallotta mind a három és a Vasnálerőssebb kitörte az ajtót és mingyá kiszalattak a pinczébül. A Vasnálerőssebb lėrákta mingyá a gazdája újjárul a vasat, aval oszt Miklós fölkészült, bemönt a szobába, a hun a Harambasa szerelmesködött a testvérivel, aval a kutyával mingyá szétszödette, beledopta a pinczébe és a testvérit is beledopta utánna, aszongya: „No, ha eszt szeretted vôna, szerezsd itt!“ Aval, hogy ű maga maratt, elbúcsúzott a kis hásztul és elmönt.

A hogy mönt, möndögélt, rátanát ėgy városra, az a város tiszta gyászba vôt borulva, este vôt mán, bemönt a szélső hászhon a városvégin, ott lakott ėgy öregaszszon, oda köszön: „Jó estét agyon Isten, öreganyám!“ „Agygyon Isten, fijam! neköd is“. Aszongya Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! kapnék-ė itt hálást écczakára? nagyon meszszirül gyüttem!“ Aszongya az öregaszszon: „Hogy nė! szívessen“. Mikor beszédbe erettek, kérdöszte Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! mi oka annak: hogy ez a város ojan nagyon gyászba van borulva?“ „Hát fijam, – mongya az öregaszszon – ez a város azé van ojan nagyon gyászba borulva: mer hônap 12 órakor viszik ki a királánt a 12 fejű Sárkánnak, mert mögtizedölték a lányokat, most êre gyütt a tized. Máskép a Sárkán nem ád vizet“. Aval a legén nem szólt sėmmit sė. Aval másnap röggel kimönt ahhon a kúthon, ahun a Sárkán vôt, lėült. Ėcczör látytya ám úgy tíz óra felé, hogy nagy sokaság mén ki a városbul, hozik a királánt a Sárkánnak. Mikor odatötték, a látvánság (= sokaság) elmönt haza, hogy a lánnak nė jis lássák a kivégzésit, Miklós osztán odamönt a lánhon, kérdözi a lántul: „Ugyan! maga mit keres itten?“ A királán êbeszélte hogy és mint áll a dolog. Aszongya Miklós: „Ugyan! ha mögmönteném magát attul a tizėnkétfejű Sárkántul, hozzám gyünne-jė feleségül?“ Aszonta a lán: hozzá! ha csak mögmönti. Lėültek, beszélgettek, azután nagy szerelömbe estek. Kérdöszte Miklós a királántul: „Nem tugygya: micsoda jelönséggel szokott a Sárkán fölgyünni a kútbul?“ Aszongya a királán: „Mikor ki akar gyünni, elsőbb is a víz kinyomódik a kútbul: a Sárkán főnyomi a vizet“. Evvel Miklós elalutt ėgy kicsikét a királán ölibe. Ėcczör a királán elsikította magát, âra Miklós fölébrett, akkor mán a Sárkán főnyomta a vizet, hogy majd kigyün. Mikor osztán csakugyan gyütt ki a Sárkán, Miklós elkeszte a fejit lėdarabolni sorba.

Mikor mán mind a tizėnkét fejit lėvákta, a Sárkán nyelvinek a högyit lėdarabolta, eltötte, osztán mögén a királkisaszszonynyal elkesztek szerelmeskönni, eszt pedig a Vörösvitéz kileste, csak aszt várta, hogy Miklós alugygyon el a királán ölibe, akkor odamönt, a királánt mögfenyögette, hogy nė merjön mozdulni, Miklóst eldarabolta apróra és a Sárkán nyelvedėrėkát is kivagdosta, a lánt pedig hécczör mögesküttette, hogy asz mongya, hogy ű möntötte mög a tizėnkétfejű Sárkántul. Mos mán vezeti a lánt befelé a városba, möglátták, a kik a város szélin laktak, hogy ėgy vitéz mögmöntötte a Sárkántul a királkisaszszont mög a várost; nem köl töb lánt anni neki, hogy vizet kapjanak. Mingyá szalattak mondani a kirájnak. A kiráj nagy örömmel mönt a lánya elébe és nagy vigadalommal örült szögén, boldog, hogy odavan a Sárkán, nem köl neki több lán. Mikor bevezették a Vörösvitézt a palotába, 12 párnára ültették. Itt osztán a lán még szomorúb, mind azelőtt vôt, de nem monhatta kirájatytyának, hogy mi ja a baja. Hagygyuk mán most űket, nézzük Miklóst!

A három kutya, hogy fölébrett, látytya, hogy az ű gazdájuk öszsze van darabolva, mingyá fölugráltak: „Gyerünk oszt hű gazdánkat éleszszük föl!“ A Vasnálerősseb kiagygya a parancsolatot a Szélnéfutóssabnak mög a Kigondoló kutyának: „No! hamar mönynyetök élesztőfüvet mög fôrasztóküvet keresni!“ A Szélnéfutóssab mingyá öszszejárta az egész kerületöt, tanát is a mi köllött: éppen ėgy kígyó vitt élesztőfüvet is, fôrasztóküvet is, kért tűlle, de nem adott neki, ű mög nem sokat komédijázott vele, hanem êvötte az egészet: az élesztöfüvet is mög a fôrasztóküvet is a kigyótul. Aval a Szélnéfutóssab ėgy-kettőre viszszafutott. Még a Szélnéfutóssab mög a Kigondoló oda vôt élesztőfűjé mög fôrasztókűjé, addig a Vasnáerősseb öszszeszötte Miklósnak a lekkisseb porczikáját is, mert a Vörösvitéz öszszedarabolta Miklóst apróra. Miklósnak osztán a lekkiseb porczikáját is mögkenyögették a fôrasztókűvel és helrerakták, az élesztőfűvel mög fölélesztötték. Mikor fölélesztötték Miklóst, aszongya: „Minek bántottatok? de jót álmottam a királkisaszszon ölibe!“ „Álmodtál vôna ám édös gazdánk örökre, ha mink föl nem ébresztöttünk vôna!“ monták a kutyáji. Mikor szétnézött, akkor látta: hogy tisztavér, elhitte osztán a kutyájinak a mondását; akkor monta: „Nohát, nézzük mög, hogy mijen vitéz, a ki éngöm el mert fődelni!“

Aval indult a királpalotája felé. A hogy mönnek, kiszalad ėgy valaki a kastéj udvarábul, elkijáti, hogy: „Gyün ėgy vitéz három álattal!“ akkor kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Későbben ėgy kicsit mögén kiszalad ėgy valaki, látytya, hogy nem meszszi van mán, beszalad, elkijáti, hogy: „Jaj! itt van nem meszszi!“ akkor mögén kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Beszalad osztán ėgy valaki, elkijáti, hogy: „Itt van a vitéz az udvarba!“ akkor kiugrott mind a hat párna és a lán nagy örömmel szalad ki a kastéj udvarára, öleli, csókojja a vitézt, vezeti az apja elé fő, aszongya: „No, atyám! itt van Miklós! a ki mögszabadított a 12 fejű Sárkántul, ű az én mögmöntőm, de nem mertem szólni, mer a Vörösvitéz mögfenyigetött, hogy nė merjek szólni!“ Akkor mingyá nészték a Sárkány nyelveit, látták, hogy a Vörösvitéz csak akkor vágott a Sárkány nyelvibül, mikor mán Miklós elszötte a högyit, a Vörösvitészt osztán kivégeszték, Miklósé lött a királlány.

Éltek ėd darabig, látytya a királlány, hogy Miklós nagyon szomorú, asz kérdözi a királány: „Mér vagy ojan szomorú? tán nem szerecz?“ Aszongya: „Szeretlek én, hanem van énneköm ėgy testvéröm (az erdőben) a pinczébe, asz szeretném elhozni!“ „Azon nė szomorkogy – mongya a királán – hanem erigy és hoszd el!“ El is mönt a tesvérijé, hát mikor fölnyiti a pinczeajtót, akkor láti: hogy a testvére mind a 12 haramiját mögötte, csak a Harambasának az ujját szopja (mást mindent megevett már). Aszongya Miklós: „No, testvéröm! elviszlek a kastélomba, mos mán én királ löttem, maj szobalán löszöl“. Olan gyönge vôt a testvérje, alig tudott mönni, odavezette a kastélba. A testvérjinek a’ nagyon roszszulesött, hogy ű csak szobalán, a testvérje nagyon jó sorba jutott. A Harambasának a hüvejk ujját (melyet szopogatott s magával hozott), beleálította Miklósnak a szalmazsákjába högyivel (felfelé), mikor Miklós fekütt lė – mindég ojan tréfássan szokott lėfekünni, belevágódott az ágyba – és az körösztülmönt a szívin, itt a kutyájinak maratt még abbul az élesztőfűbül, fölélesztötték. Miklós osztán nem kögyelmezött a testvérjinek, kétfelé vákta és a város sarkára rászögelte.

A kutyák is mögszólaltak: „No, kedves gazdánk! vagy tė fődêj el, vagy mink elfődelünk tégöd!“ Miklós osztán elfődelte a 3 kutyát és mögsiratta. Osztán éltek boldogul, még most is élnek, ha meg nem haltak.

3. A pingált szobák.

Vôt a világon ėgy kirá, a kinek ėgyetlenėgy fijacskája vôt oszt nagyon kényin-kedvin nevelték, mivelhogy ėgyetlen gyermök vôt mög kedves vôt, el is felejtötték valami vitésségre tanítani. Mikor a gyermök tizenkilencz éves lött, akkor mán fölérte az ėgygyiket a másikávâ (összehasonlítani s ekként megkülönböztetni), asz mongya a gyermök az atytyának: „Édösatyám! szégyön, hogy mán 19 esztendős vagyok és még sė tanítottak sėmmi vitésségre, hanem mos mán édösatyám! el fogok mönni és tanulni fogok valami vitésségöt“. A királ mög a felesége nem akarta elengenni a fiút mivelhogy ėgyetlen vôt, de oszt anynyira könyörgött az apjának, hogy az apja ellátta sok kincsel, szép ruhával, útnak eresztötte. Asztán mögcsókolta az apját, anynyát oszt elindult.

Mén a fijú hetedhét ország ellen, beért ėgy röngeteg nagy erdőbe. Az erdőbe halatt napról-napra előre; az erdő nagyon szépen szólt, mert a faágak nagyon szépen muzsikáltak. Itt osztán ű bánatába as sė tutta mi csinájon, mert nem tanálkozott sėnkivel sė, lėszakajtott ėgy faágat, hogy mögnézi: mér muzsikál ojan szépen? Mikor a faágat lėszakította, az erdőbe, mögnémültek a fák. Űs mögnémult oszt a mönéssel, nem tudott mönni: ėgyik surnyótul a másikhon mönt.

Addig vánczorgott az erdőbe, rátanát ėgy öreg Őszembörre; oda köszön: „Jó napot agy Isten, öregapám!“ Aszongya az Öreg embör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még itten a madár sė járhat!“ „Járok, kelök, öregapám! mert hajt a nyomorúság: ėgyetlen fija vôtam az apámnak és az anyámnak, főneveltek tizėnkilencz évig és nem tanítottak sėmmi vitésségre; hogy asztán fölembörköttem, így gondoltam el: hogy szégyön az ėgy királnak, hogy sėmmi vitésségöt sė tud, asz montam az apámnak és anyámnak: mos mán elmögyök és addig mögyök, még valami vitésségöt nem tanulok“. Asz mongya az öreg Őszembör: „No, ha vitésségöt akarsz tanulni, itten tanulhacz, mer ha asz töszöd, a mit mondok, vitéz lösző! Van itt 3 ló möglovagolni“. „No, öregapám! maj mögtróbákozok velük“. Akkor az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis rézkantárt. Mikor eszt az Öreg mögrászta, ėgy rézszőrűparipa ott termött; asz mongya az Öreg: „No, fijam! ha êre ráülsz és mög meröd lovagolni, akkor látom, hogy belüled embör akar lönni!“. Fölült a János – mert Jánosnak hîták – a rézszőrűparipára és mikor fölült, a rézszőrűparipa röttön főrepűlt vele a levegőbe és az erdőbe lė-fölnyargalt vele, hogy tiszta vérbe-fagyba hoszta viszsza a rézszőrűparipa. Mikor viszszaért, a 9 fejű Sárkánnak az erdőszélin vôt a palotája, úgy ôdalba rukta a rézszőrűparipa, hogy ėd darab lėszakatt belüle. Aszongya neki a kilenczfejű Sárkán: „Szép vitéz vagy, látom, de eregy innet, mer ha főkelök, vége az életödnek!“ Aval viszszamönt, lėszált a lórû; akkor monta az öreg Őszembör: „Látom, hogy vitéz akar belüled lönni“.

Másnapra kelve, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis ezüskantárt. Mikor eszt mögrászta, ott termött ėgy kis ezüstszőrűparipa, az öreg Őszembör így felelt: „No, ha, fijam! eszt möglovagolod, látom, hogy embör akarsz lönni!“ Itt osztán ráült János az ezüsszörűparipára, az ezüsszőrűparipa is ugyan főrepült vele a levegőbe és az erdőbe hurczolászta úgy, hogy mán félhalva hozta viszsza. Az ezüsszőrűparipa jis oda váktatott a kilenczfejű Sárkán palotájáhon, a melik a kűsziklán ált, a jis lėrukta ėgy ôdalát. Aszongya a kilenczfejű Sárkán: „Eregy innet! látom: szép, dėrék fijú vagy, de ha lėmögyök, röktön vége az életödnek!“ Aval osztán odamönt az öreg Őszembörhön, lėszált János a parípárul. Asz mongya az öreg Őszembör: „Látom, fijam! mos mán embör lösz belüled!“

Harmadnapra kelve a dolog, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis aranszinű kantárt. Mikor mögrázi, aranszőrűparipa termött ott röttön; aszongya neki az öreg Őszembör: „No, fijam! no, még ha eszt möglovagolod, akkor bizonyossan embör lösz belüled!“ Ráült János az aranszőrűparipára, de ojan veszött vôt a paripa, hogy mindön lépésin a patkó szikrát hánt és tűzláng gyütt a szájábul. János êre mán ėgykicsit félve ült föl, de azér mégis viszszanyerte a bátorságát és fölült a paripa hátára, a paripa főpattant a levegőbe úgy, hogy a Jánosnak elkeszte a gúnyáját és a húst szaggatni. Anynyira hurczolászta Jánost öszszeviszsza az erdőbe, hogy mikor előgyütt, fontonként szaggatta ki a húst a testyibül, de azért csak igenyöst oda váktatott a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon. Úgy mögrukta a palotának az ôdalát az aranszőrűparipa, hogy a kilenczfejű Sárkán kiesött a palotábul. Akkor röttön mérögbe gyullatt, röttön viaskodásra mönt a Jánossal. Mikor eszt möglátta, hogy milyen vitéz János, hogy még a Sárkánnal is öszsze mer veszni, akkor az öreg Őszembör röttön mögrászta a másik két paripának a kantárját, az öreg Őszembör úgy éröszte magát, mint ėgy húszéves vitéz és űs örömmel mönt Jánosnak a segícségire. A két kantárt mikor mögrászta, a két paripa röttön ott termött, így oszt mönt az Öreg harmad magával segíteni Jánosnak. Itt oszt a kilenczfejű Sárkánt lėgyőszték. Mikor a kilenczfejű Sárkánt kivégeszték, akkor az öreg Őszembör viszszahítta Jánost a kis fődgunyhóhon. Itt osztán nagyon szépen mögköszönte Jánosnak a vitésségit, mert űtet is mögszabadította az elátkozástul: mert az Öreg úgy vôt elátkozva már 99 esztendő ûta, még ojan vitészt nem tanál, a ki eszt a három lovat möglovagolja, addig nem szabad neki az erdőbül sėhuva sė mönni. Az a 3 ló is 3 elátkozott fijú vôt, akkor fijúk löttek, űk is mökköszönték Jánosnak a vitésségit, mert űket is mögszabadította az elátkozástul, akkor mögtisztultak, de röttön mög is haltak. Akkor aszonta az öreg Őszembör: „No, mos János! nagyon szépen köszönöm a jóságodat, hanem ne ez a szálveszsző, ha evel a szálveszszővel – ha valami bajba löszöl – környeskörülkerekítöd magadat: ojan vasrostéj teröm ott röttön, hogy odaféle álat vagy gonosz jutni nem bír“. Mögcsókolták az Öreggel ėgymást és elbúcsúsztak; hanem aszt is monta neki az Öreg: „Agygyál neköm abbul az üngbül ėd darabot, a mölik rúlad lėszakatt, mikor ültél az aranszőrűparipán, hogy ha valami bajba löszöl oszt az ingrül möglátom, én akkor röttön ott termök és segítök rajtad!“

Mos mán János elmönt a lekközelebbi városba szolgálatot keresni. Beszegődött ėgy kirájhon, vôt itt ėgy Bíbájosaszszon, ez az Ördöngősvénaszszon asz monta Jánosnak: „Ha eszt a falkabirkát mög nem őrzöd, akkor vége az életödnek!“ János mikor kihajtotta a bírkát, környeskörülkerítötte aval a páczával, ott ojan vasrostéj lött, hogy oda sönki nem juthatott. De itt a János, mikor az erdőbe vándorolt, ojan széphangú furuját csinált, hogy a ki aszt hallotta, örömre fakatt. Mikor osztán János kihajtotta a bírkákat, el keszte a furujáját fúnni, eszt a kirájkisaszszon möghallotta, nagyon möktecczött neki, nagyon beleszeretött Jánosba; eszt az Ördöngősvénaszszon nagyon írilte. Mindég abba sántikált, hogy kéne a Jánost êfődelni? De az Ördöngősvénaszszon sėhogy sė tanáta ki, hogy így êfődelje Jánost. János osztán a királányal jegybejártak.

Mikor közelködött az esküdő, az Ördöngősvénaszszon az ű vén eszivel kifőszte, hogy ű csináltat ėgy nagy hordót, hogy maj jó lösz ez Jánosnak fürdőkádnak, asz mongya Jánosnak: „Hallod, hogy mit tanátam én el! jó lösz ez neköd fürdőkádnak, hanem eregy bele, nézzük mög, hogy ez möddig ér neköd?“ A kádra pedig vôt ėgy ojan pászėntos ajtó csinálva, hogyha János ebbe belemén, az Öregaszszon asztán Jánosra hírtelen rácsuki, akkor János innen mönekülni nem bir. Úgy is vôt. Mikor János bemönt, az Ördöngősvénaszszon hirtelen rácsukta, az ajtó lėzáródott. Akkor az Ördöngősvénaszszon a hordót lėvitte a Dunára, a vízön eleresztötte, hogy a víz vigye el, ide János többet nė juthasson, mer az Ördöngősvénaszszonnak is vôt ėgy fija, annak akarta, hogy a vögye el a királánt. Keresték osztán a juhászlegínt mindönfelé, de nem tanáták sėhun sė.

Itt Jánost viszi a víz hetedhét ország ellen mán, a királlėján nagyon szomorú lött, sajnálta Jánost, mán űk el is jegyöszték ėgymást maguk köszt, most János nincs sėhun sė, odavan. Az alatt az üdő alatt, még Jánost vitte a viz, herczegök, bárók, nagyülepű tótok és válogatott czigán gyerökök kérték a királánt, de a királlánnak nem vôt kedve ėgyhön sė mönni, mer a furula hangja mindég a fülibe csöngött. Ezön a királ nagyon mög vôt ütközve, hogy ennek mi oka, hogy az ű lányát anynyi herczegök, grófok, nagyüpelű tótok, válogatott czigánlegényök kérik, oszt ėgyhön sincs kedve mönni. Ėcczör oszt a királ mögkérdözi: „Ugyan, lányom! mé nem akarsz férhönmönni, mikor itt az üdő?“ Asz mongya a lány: „Addig atyám! nem lösz kedvem férhönmönni sönkihön sė, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a szobát!“ Itt a királ kihírdette, möntek is öszsze tudósabbnál tudósab piktor legénök és okossabnál okossabbak, dejszėn! mikor el keszték a szobát piktorolni, mihánt möglátta a királlán, mingyá nem tecczött neki.

Nohát, itt a lán hagy szomorkogyon, gyerünk, keressük mög Jánost, hogy mi csinál a Duna közepin? Föl is tanáták Jánost, mer az Öregnek eszibe jutott: „Hogy jó jis vôna mögnézni aszt a vérös üngöt, a kit János adott, hogy van-ė neki baja, vagy mőre van?“ Akkor láti az Öreg az üngrül, hogy mán János hetek ûta a vízön van a Duna közepin. Az Öreg mivel aszt fogatta, hogy ű Jánost akármijen bajba van, segít rajta, mivel űtet az örökös rapságtul mögszabadította, elmönt keresni. Mögtanáli a hordót, hát kivöszi, fölnyiti a tetejit, akkor láti, hogy János maj nem halva van a hordóba: „No, fijam! a mé kisegítötté, én is azé segítök, hanem mög fogjuk mink aszt a Bíbájost keresni, a ki tégöd eleresztött a vízön!“ El is indultak viszszafelé. Belekerűtt pár hét, mikorára viszszaérkösztek; mikor beértek abba az országba, a möjik országba lakott, akkor halották, hogy a kirá kidoboltatta, hogy ű annak agygya a lányát, a ki kedve szörint tud neki piktorolni, hogy a királán is jóvá hagygya.

Az Öreg mingyá hívatkozott, hogy ű kipiktoroli a szobát, csak ha az ű kivánságát mögtöszi a királ! Asz monta, a királ: „Möktöszöm, de ha a szobát nem szereti a lányom a hogy piktorolva van, akkor a fejevesztesége gyün!“ Asz monta az Öreg: „Nem bánom, ha a fejem vöszi is királ őfölsége! de csináltasson ėgy új palotát, mer êre kár eszt a szép piktorolást rátönni!“ A királ mög is csináltatta a szép palotát. Mikor kész lött a palota, aszonta az Öreg: „Csináltasson be mindön ablakot és ajtót, hogy itt a lekkiseb világosság sė ki nė lácczon! Agygyon neköm új czutat kártyát mög ėgy véka aprópészt, a ki mind krajczár lögyön, hogy mire az ėgygyik a másikátul elnyeri, akkorra a szoba ki lösz piktorolva! de a szoba belsejit úl lássák el firhangokkal, hogy a fal nė lácczon!“ Hát osztán itten az Öreg kártyázott Jánossal; de itt János nagyon félt, mert nem pingálták a szobát, csak kártyásztak; mert itt vége lösz az életinek. Az Öreg csak vígasztalta Jánost: „Nė féj, fijam! maj kipiktoroljuk mink, hanem mos csak kártyázzunk!“ Az Öreg elnyerte a pészt Jánostul mind, akkor kinyitotta az ajtót és a királlán nézze mög, hogy jó van-ė kipiktorolva a szoba? Ekkor mán a szoba ki vôt piktorolva, de János errül nem is tudott sėmmit sė.

A királlán mikor bemönt, jobkéz felül az Öreg elhúszta mingyá a firhangot: oda az vôt pingálva, hogy vôt ėgy királ, annak a királ feleséginek lött ėgy kis gyermöke. Továb möntek, a másik firhang alatt mög lė vôtak pingálva: a királ, a felesége mög a gyermök. Mikor a harmadikhon érnek, ott mög mán a gyermök egész legén sorba vôt. Mikor a negyedikhön érnek, a legén búcsúzik az apjátul és az anynyátul. Mikor az ötödikhön érnek, látik, hogy a legén vándorol ėgymaga ėgy sík puszta fődön. Továb möntek a hatodikhon, akkor látik, hogy a legén beért mán ėgy erdő szélibe, ott keszdődött ėgy nagy erdő. Möntül bejjeb halannak a piktorolással, a lánnak annál jobban tecczik: „E mán nagyon szépen van piktorolva!“ mongya a királlán. Csak abba a piktorolásba halattak, az erdőbe nagyon szépen muzsikáltak a fák. Ėcczör osztán másik firhangot elhúznak, ott látik, hogy a vándorlegén lėszakított ėgy ágat és a fák mögnémultak. Lácczik, hogy möjen kárt csinált, ezön a vándorlólegén szomorú lött, hogy a muzsikáló erdő mögnémult. Itt osztán szomorúságába kivötte a zsebkésit és ėgy nagyon széphangú furulát csinát, kinek a hangját sėnki ki nem álhatta szó nékű, mer a ki aszt möghalotta, akármijen szomorú vôt, vígságra fakatt. Hogy oszt halatt az erdőbe, oda érközött az Öregembörnek a kis fődgunyhójáhon és oda köszönt, hogy: „Jó napot agygyon Isten, Öregapám!“ Aszongya az Öregembör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor a madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök, Öregapám! vitésségöt gyüttem tróbálni, mert az apám főnevelt tizėnkilencz esztendejig és sėmmi vitésségre sė tanított, – ez mind lė vôt pingálva. – Igy gondoltam, hogy szégyön ez ėgy királfijúnak, hogy embörkort értem, azé gyüttem tróbálni“. „No, fijam! – aszongya az Öreg – no, ha êre van kívánságod, itten tanulhacz vitésségöt!“

Másnap osztán az Öreg elővött ėgy részkantárt, mögrászta, ott termött ėgy rézszürűparipa, êre a vándorlólegén fölül oszt fölrepül a levegőbe is, a hun legsűrűbbek a faágak, ott nyargalászott vele. Mikor hazaérkösztek, a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon möntek, a rézszőrűparipa röttön ėgy ôdalát kirukta. Möglácczott a piktorolásba, hogy a palotának ėgy ôdala lėszakatt, ez mind jô möglácczott a piktorolásba és a lán nagyon örűlt a piktorolásnak. Mikô möntek odáb, a királán látta, hogy az Öreg mán a másik kantárt hoszta elő és a mint mögrászta, az ezüsszőrűparipa ott termött; láti, hogy a vándorlólegén ül rá a paripára, repül föl vele a levegőbe. Mögén mikô más firhang alá mönnek, ėhėn gyün a vándorlólegén, váktat a kűszikláhon oszt az a paripa is mögrugi úgy, hogy ėgy ôdala kiszakad. Itt osztán a másik firhanghon mönnek, látik, hogy az Öreg vöszi elő az arankantárt, mögrázi és ėgy aranszőrűparipa gyün elő, a kinek a patkója szikrát hány és a szájábul tűzláng gyün. Itt osztán a vándorló êre is fölül; êrepűtt vele úgy – föl a faágak közé, ojan nagyon mérgessen szalatt vele – hogy a vándorló fontonként szötte ki a húst a testyibül. Mikor viszszafelé gyütt, a jis igenyöst a Sárkánnak a kűsziklájáhon mönt és úgy mögrukta, hogy a Sárkán röktön lėesött a tetejibül. Itt osztán a Sárkán nagyon mögharagudott és a vándoló röktön elkeszdött vijaskonni; de mikor eszt az Öreg möglátta, örömibe ű is mögrászta a két lónak a kantárját és harmad magával odamönt a vándorlónak segíteni. De hogy hogy a lovak is mögszabadultak mög az Öreg is – mert elátkozottak vôtak – segítöttek Jánosnak. Mikor a Sárkánt lėgyőszték, akkor átmöntek a másik firhang alá, ott búcsúzott el az Öreg a vándorlólegéntül mög a paripák is. A vándorlólegén adott az Öregnek a vérös üngbül ėgy darabot, az Öreg pedig a vándorlólegénnek ėgy veszszőt, azzal útnak indult az Öreg is, a vándorlólegén is. A vándorlólegén bemönt a királhon szolgálatot keresni, a ki itt má kapott is juhászságot. Ez mind a firhang alatt lácczik a piktoroláson. Mikor osztán hajtotta a birkákat a vándorlólegén, az Ördöngősvénaszszon aszonta: „Úgy vigyázzon, mer ha ėgy elvesz, vége az életödnek!“ Mán akkor ellenközött az Ördöngősvénaszszon. A vándorló mikor kihajtott, eszibe jutott az a veszsző, a kit az Öreg adott, aval ű környeskörülkerítötte a falkát, hogy híja nė lögyön. Eszibe jutott az a furula is, a kit csinált és elkeszdött furulálni. Ez oszt a királlánnak nagyon mögtecczött: a pingálás.

Itt osztán a másik firhanghon mönnek, láti a királlán, hogy az Ördöngősvénaszszon keszd ėgy kádat csináni. A másik firhanghon mönnek, lácczik, hogy a vándorlólegén mén bele a kádba és az Ördöngősvénaszszon csuki rá a tetejit és ez mind lácczott. Mos mán asz kérdözi az Öreg a királkisaszszontul, hogy tecczik ė a szobapingálás? Aszonta a királkisaszszon: „Igön is nagyon tecczik“. Mikor mönnek a másik firhang alá, möglácczik a falon, hogy az Ördöngősvénaszszon guríti a hordót a Dunába. Mögén másik firhang alá mönnek, ott mán viszi a víz a hordót, a vándorlólegént mög a királnál keresik, de sėhun sė tanálik. Másik firhang alá mönnek, ott látik, hogy gyünnek a kérők: herczegök, grófok, nagyülepű tótok mög válogatott czigán gyerökök, de a királkisaszszon nem akar ėgyikhön sė férhönmönni. Itt oszt a királ kérdözi, hogy mé nem akar férhönmönni? A királkisaszszon mög mongya: „Addig, atyám! nem mék férhön, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a szobát!“ Itt mán a királ kihirdeti, hogy a ki ojan szépen kipiktoroli a szobát, hogy a királkisaszszonnak mögtecczik a piktorolás, annak agygya a lányát. Most gyünnek a piktorok, tudósabnál tudósabbak, okossabnál okosab legényök, de mihánt a királkisaszszon möglátta, hogy piktorolnak, mingyá nem tecczött neki. Továb möntek, másik firhang alá, látik, hogy az Öreg vöszi ki a hordót, nyiti föl, hát! a vándorló benne félhalva van. Másik firhang alá mönnek, ott mán az Öreg mög a vándorlólegén ott vannak a piktorok köszt. Mönnek továb, itt az Öreg beszél a királlal, hogy ű kipiktoroli a szobát, hanem csináltasson ėgy új palotát, mert êre kár aszt a szép piktorolást rátönni. Itt mán csinálik a szép palotát oszt becsinálnak mindön ajtót, ablakot, hogy a lekkiseb világossák sė mönynyön be. Itt oszt vége lött a pingálásnak. Az utolsó firhang alá értek, az Öreg vezeti be a lėánt, hogy nézze mög, hogy jô van-ė kipingálva a szoba? Itt a lán möglátta, hogy ez az a fijatal embör, a kit ű valamikor szeretött. A királkisaszszon nagy örömmel mönt az atytyáhon: „No, atyám! mos mán férhönmögyök, mer kedvemre pingáltattad ki a szobát!“

A királ ennek mögörűtt, hogy az ű lánya is mán ėcczör férhönmén.

4. Állatsógorok.

Hun vôt, hun nem vôt, az innen innet, a tunnan tunnat, az üveg högyekön is tunnan vôt, a korpa kazalokon pedig innen vôt, ott vôt ėgy nagy högy. A högy tetejin vôt ėn nagy fenyőszál, a nagy fenyőszálon vôt ėgy kiseb fenyőszál, a kiseb fenyőszál tetejin vôt ėgy tű, a tű tetejin vôt ėgy rosz szoknya, annak a hetvenhetedik ránczábul szödöm elő az én mesémet:

Vôt a világon ėsz szögén embör, ojan szögén vôt, hogy a szögénséktül egészen lėrongyollott. Ez dôgozni soha nem dôgozott, csak mindég olvasott. Itten az olvasásba aszt tanáta föl, hogy a lányaji a legelső kérőkhön mönynyenek! Az embör nem érte mög aszt, hogy a lányaji férhönmönynyenek, möghalt. A fijának – mer csak ėgy fija vôt – möghatta, hogy ahhon agygya a lányokat, a ki legelsőb kéri űket! A fija jis átörökölte: hogy, mint az apja azelőtt, mindég olvasott.

A hogy olvasgatott, beszált ėgy tarkavarnyú az asztalra, aszongya: „Kár! kár! ad neköm a legöregeb húgodat feleségül!“ Aszongya neki János: „Mán csak ojat nem töszök, hogy a húgomat szárnyas álatnak agygyam feleségül!“ Aval a tarkavarnyú elkárokta magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! az édösatyánk asz hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János aszt monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a varnyúnak, hogy várja mög! Mög is várta még főkészült, osz főkapta, elvitte az erdőbe. Másnap röggel beszált ėgy feketekánya a szobába, elkarogta magát: „Ad neköm a középső húgodat feleségül!“ „Mán csak ojat nem töszök, hogy a középső húgomat is szárnyas álatnak agygyam feleségül!“ Aval a feketekánya elkarokta magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk asz hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszaíatt, utánna kijátott a feketekányának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe. Azután beszált ėgy szarka a szobába, elkeszte csörögni: „Cse, cse, cse! Ad neköm a legfijatalab húgodat feleségül!“ „Má – aszongya – két testvérömet szárnyas álat vitt el feleségül, a harmadikat mán csak nem adom!“ Aval a szarka elcsörögte magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk aszt hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a szarkának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe.

Ű osztán maga maratt a kis házikóba, továb olvasgatott. Nagysokára főtanáta a nagy olvasásba: Tündérszépilona hírit és kastélát. Itt föláldoszta az életit, hogy ű mos fölkeresi a nagy világba akár mőre van. János útnak indult. Mén a János hetedhét ország ellen, beérközik ėgy roppant nagy röngetegbe. A hogy mén az erdőbe, elébe szál ėgy szarka, aszongya: „Eregy innet, szarka! mer úgy főruglak, hogy eleső; innet odébb!“ Akkor mongya a szarka: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ Akkor monta: „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mök sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, nagyon szép kastéla vôt, a kibe a feleségivel nagyon szép életöt éltek. Itt oszt Jánost a tesvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta. Akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Én, sógor, nem halottam, pedig nagy országot, világot bejártam!“ Másnap röggel fölvirattak, János elbúcsúzott, továb halatt az erdőbe. Estefelé mindég a lába alatt száldogált ėgy tarkavarnyú. „Eregy innet, tarkavarnyú! mer úgy főruglak, hogy eleső!“ Akkor mongya a tarkavarnyú: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mög sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, Jánost a testvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta; akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Hallottam, sógor! láttam is a kastélát, hanem annak az a jelönsége van, hogy a kastél tetejin van ėgy kakas, ha tė hamarabb möglátod a kakast, mind ű tégöd, akkor a kakas lėesik, be bírsz mönni; de ha ű lát mög hamarabb, akkor nė is möny a kastélba, mer vége az életödnek!“

János még meszszirül möglátta a kakast, lėesött a kakas a kastél tetejirül; aval örömmel és bátran halatt a kastél felé, de mikor odaér, akkor látya, hogy a kapukon mindönfelé eleven kard vág köröszbe. Itt oszt János nagyon mögszomorodott, mikor möglátta, hogy nem löhet bemönni. Eszibe jutott a sógora szava, nekimönt a kardoknak, a kardok mögáltak még János bemönt. Jánosnak hét szobán köllött körösztülmönni, még Tündérszépilonának a szobáját mögtanáta. Mikor oda bemén, látytya, hogy Tündérszépilona alszik az ágyon és a kargya föl van akasztva a feje fölött és jácczik a hüvelbe. Aval űs fölakasztotta ėgy különös ágyhon a kargyát és lėfekütt. Itt oszt nagyon méjen elalutt, mer nagyon el volt fáradva. Másnap röggel, mikor Tündérszépilona fölébrett, akkor láti, hogy ėgy embör alszik az átalbéli ágyon. Itt oszt Tündérszépilona kihúszta a kargyát, hogy agyonvági Jánost; de mögén asz gondolta: „No, nem bántom! hiszėn, ha rosz járatba vôna, űs agyonvákhatott vôna az écczaka, mögkérdözöm: mi járatba van?“ Tündérszépilona mögvárta még János fölébrett, nem is kőtötte föl, hagy pihenynye ki magát. Mikor fölébrett János, asz kérdöszte: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még a madár sė repülhet az én kastélomba!“ „Járok, kelök, az apám könyvibe föltaláltalak, akkor âra áldosztam életömet, hogy fölkereslek tégödet!“ Aval Tündérszépilona aszonta neki: „Hotyha anynyit fáradosztál utánam: én a tijed, tė az enyim, lögyünk ėgymásé!“ Itt oszt űk nagyon szépen éltek a kastélba, mint ėgy pár cseléd.

Ėcczör asz mongya Tündérszépilona: „Halod, szívem: János! én elmögyök a templomba, hanem itt van ez a 99 szobakûcs, addig járd öszsze a szobákat, még én odalöszök; hanem a századikba nė möny!“ János így gondolta magába: mi löhet abba a századikba, hogy ű tűle ojan nagyon titkoli? Mikor öszszejárta a kilenczvenkilencz szobát, látta, hogy röngetög kincsök vannak a szobába, gondolta: mönynyi löhet a századikba. Elkeszte tróbálni a kilenczvenkilencz kûcscsal, hogy mölikkel biri kinyitni a századik szobát. Mikor kinyitotta a szobát, akkor látta: 9 fejű Sárkán van a falon főszögelve. Asz mongya neki a Sárkán: „Óh, János! hun vôtál, hogy nem gyütté hamarab? de régön vártalak mán! hanem János, lögyél olan jó, hogy csöppencs a lábamra ėcs csöp vizet!“ Mikor János rácsöppentött, eleresztötte a lábánál a szög. Ezután kérte, hogy a kezire csöppencsön vizet! János oda jis csöppentött, akkor mög ott eresztötte el a szög. Utojjára a mejjire csöppentött János, ezután a Sárkán kiszabadult a szobábul, igenyössen a Tündérszépilona elébemönt, fölkapta és elvitte.

János nagyon sokálta mán, hogy Tündérszépilona soká gyün a templombul haza. Vôt a Tündérszépilonának ėgy nagyon szép aranszőrűparipája. Nagyon kapál a ló az istállóba, János nem álhati, asz kérdözi tűle: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Kérdöszte asztán: „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė ögyé, sė nė igyá, azé ús sė érjük mink mán utô! No, de azé gyerünk, majd odakin lösz az udvarba sétálni, majd êlopjuk!“ Fölült János a hátára és elmönt. Éppen Tündérszépilona kint sétált, mikor odaértek; aval csak mingyá főkapta az aranszőrűparipára, elmöntek vele. Mos mán a Sárkán lova kapál, kimén a Sárkán is: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is, maj utôérjük mink még!“ De itt sokájig elüdősztek, hogy János beért a határjába.

A kilenczfejű Sárkánnak nem vôt ereje bemönni a határjába. Tündérszépilona ėcczör kigyütt mögnézni a birtokát, a kilenczfejű Sárkán mindég azon leskelődött, hogy lophatná el? Itt oszt csakugyan is szörit tötte, êlopta másocczor is Tündérszépilonát.

Kapál ám a Tündérszépilonának a lova az istálóba nagyon, kimén János, kérdözi: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė igyál, sė nė ögyél; azér ús sė érjük mink mán utô; de azé maj töszünk ėgy tróbát“. Fölült János a hátára, möntek. Éppen Tündérszépilona kint sétált az udvarba, mikor odaértek. Főkapta János az aranszörűparipára, elmöntek vele. Mikor vitték, elkeszd a Sárkán lova kapálni, kimén a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė né igyá, sė nė ögyé, csak gyerünk, mert úgy járunk mint a mûtkor!“ Föl ís nyergölte a Sárkán röttön a lovát, elfokta Jánost az útba. Hogy Jánost elfokta: „Nohát, János! – aszongya – ėcczör bocsánatot adok, tés ėcczör engöm mögszabadítottá, hanem ide többet nė gyere, mer vége az életödnek!“ János hazamönt, nagyon szomorú lött, de bánatába gondolta: „Nem bánom, csak még ėcczör Tündérszépilonát elhoszhassam, vagy beszélhessek vele, akármi lösz!“ Fölnyergölte János a lovát, útnak indult. Mikor odaért, Tündérszépilona kint sétált nagy szomorújan, mikor Jánost möglátta, nagy örömre fakatt. János csakugyan is fölkapta, viszi Tündérszépilonát a kastélja felé. De itt a Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Itt a Sárkán nagyon dühbe gyütt, mökhatta Jánosnak, hogy többet ide nė gyűjön, mer vége az életinek, röttön fölnyergölte a lovát, Jánost feleútyán elfokta.

Itt oszt a Sárkán Jánost paprikásnak darabôta. János mikô látta, hogy vége az életinek, âra kérte a Sárkánt, hogy mindön kis porczikáját tögye zsákba, a zsákot tögye a lovára, hogy vigye a határjába. „Mivel tés mögszabadítottál engömet, mögtöszöm a kévánságodat: mindön kis porczikádat beletöszöm a zsákba, föltöszöm a lóra, hogy vigyön a határodba“. El is vitte Jánost a lova a három sógorhon.

A sógorok ripsz-ropszra kerestek élesztőfüvet, fôrasztóküvet, fölélesztötték Jánost. A kűvel mindönit mögkenyögették, a fűvel a homlokát dörgölték, János fölébrett, aszongya: „Ó, sógorajim, hogy gyüttem én ide? mikor a Tündérszépilona ölibe álmodosztam!“ Aszongyák a sógoraji: „Álmodosztál volna, sógor, örökre! ha mink föl nem ébresztünk, hanem eregy a kilenczfejű Sárkánnak az anynyáhon szolgálni és csak asztat a bért kérjed: a mölik csikót most ellik a ló“.

Akkor a sógorok mögörültek, hogy a sógorukat fölélesztötték, akkor űk is mögüdvözültek, nem löttek asztán álatok, mög is haltak.

Itt oszt el is mönt János, odaköszönt az Ördöngősvénaszszonhon: „Jó estét agyon Isten, öreg anyám!“ „Jô jártá, – mongya az Ördöngősvénaszszon – hogy öreg anyádnak montá, mer máskép vége az életödnek! Mi járatba vagy?“ Aszongya János: „Hát, szolgálatot keresnék, öreg anyám!“

„Itt fijam, kapsz – monta az Ördöngősvénaszszon – mê neköm köllene ėgy bérös, hanem mit kérsz esztendőre?“ „Hát én nem kérök más bírt, csak aszt a csikót agygya ide neköm, a kivel most hasas a ló!“ mongya János. „Hát én aszt fijam, nem athatom! hanem három nap lösz az esztendő, adok neköd háromszáz forintot!“ János aszonta: „Én azé nem álok be! ha ja csikót nem agygya, êmék továb, helet keresni!“ Itt oszt aszonta az Öregaszszon: „Odadom a csikót, ha mindön baj nélkül kitőtöd az esztendőt!“ János elfogatta, hogy ű kitőti az esztendőt. Röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor el lött a dolog a lónál végeszve, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába, mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt.

Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott neki, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngős vénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három fehér kácsát a vízbe, majd én bemék, hajtom, tė mög vagdozsd a fejükhön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti haza a lovakat, asz gondolta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve, röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor elvégeszte a dôgát, behíjja az Ördöngősvénaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyádba mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de (ha) viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János, mikor kivitte a lovakat, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė, de nincs a három kácsa sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat mög ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három disznót a vízbe a sárba durkálni? majd én bemék, kihajtom, tė mög vagdozsd a fejihön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti a lovakat, asz monta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, ugyancsak vasgereblészte a lovakat, mér nem bujtak el jobban. Mikor mán mögvakarta űket, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába mög ėgy fél liter bor, vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. János mikô fölébrett, láti, hogy sė ló, sė a három kácsa, sė a három disznó! Itt nagyon szomorú lött, vége az életinek! Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör; „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek!“ „Nem baj fijam, János! csak gyerünk frissen haza, mer otthun van a három lovad, mos mög mán tojás mind a három lovad a tyúk alatt, mer beültette az Ördöngősvénaszszon a három tojást a tyúk alá, a többi tojással öszszekeverte, csak sijessünk haza, az Ördöngősvénaszszon most nincs otthun! Majd én bebújok a kûcslukon, kiválogatom a többi közül, tė mög pedig verd hozzá a kötőféköt a hogy csak birod, nė félj nem törik az el, ló lösz abbul: három!“ Az öreg, vén Őszembör bebújt a kûcslukon, kiválogatta a tojást, János mög hozzávagdosta a kötőféköt, ló lött belüle. Mikor möglátta az Ördöngősvénaszszon az istálóba a lovakat, gondolta magába: „János nagyob bíbájos, mint én!“ Röggel korán fölkel János, mén az Ördöngősvénaszsonhon, hogy kitelt az esztendő, mögelött a ló is, nagyon szép csikót ellött: „Nohát öreg anyám kitelt az esztendő, agygya ide, a mit ajált!“ Aszongya az Öregaszszon: „Én a csikót nem adom!“ De János nem fogadott el sömmit sė. Naszszomorújan elindult hazafelé. Az Ördöngősvénaszszonnak vôt ėl lánya, aszongya: „Ládd anyám, mijen szomorú! mög mijen békével kitőtötte az esztendőt, add oda!“ „No, hát eregy, hidd viszsza, hagy vigye el a csikót!“

Kiszalatt a lán, viszszahítta Jánost, János elkapta a csikót. A csikó nagyon gyönge vôt, úgy köllött Jánosnak ėd darabon vinni. Mikor ėd darabon vitte a csikót, nagyon főthön vákta, a csikó fölugrott: „No, édös gazdám! úgy mönynyek-ė veled, mind a szél, vagy mind a gondolat?“ „Csak úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem kárt né tögyél!“ Mikor János fölült a csikóra, a csikó is viszszaatta a kőcsönt, főthönvákta Jánost, azután monta neki: „Mos mán űj a tetejömbe, oszt parancsold mőre mönynyek, vagy hova?“ „Nohát, édös lovam igenyöst a kilenczfejű Sárkán kastéba, ahun Tündérszépilona van!“ Mönt is vele a ló, mind a szél, mingyá ott termöttek. Mikor odaértek, Tündérszépilona kin sírva sétált a vírágos kert előtt, de mikor möglátta, hogy János gyün, majd elájult, hogy honnan ébrett föl János? mikor a Sárkán űtet öszszedarabolta! János fölkapta Tündérszépilonát, úgy repűtt vele mind a szél. A Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is! de a tijed nem lösz, mert a Jánosnak hécczörte futósab lova van, mint én vagyok!“ A Sárkán szomorúságába főrepűlt, lėesött viszsza. Itt oszt a Sárkán is, a lova is mögdöglöttek.

(Haramiák és Óriások.)

5. Az elátkozott 12 gyermök.

Vôt ėgy aszszon, a kinek nagyon sok gyeröke vôt. Tizėnketten vôtak, nagyon roszszak vôtak, mindég roszszalkottak, csérogtak, az anynyukat kivötték a béketűrésbül. Asz tanáta az anynyuk nekik mondani nagymérgössen: „Az Ördög elvinne mán bennetöket, vagy valami Haramiják lönnétök, mê úgy is ojanok vattok ėgymásra, mind a Haramija!“ Itt oszt a tizėnkét gyermök ėcczörre eltünt úgy, hogy az anynyuk nem is látta űket. Akkor ezök átváltósztak fehérhatyúké és elszáltak, hogy az anynyuk még hírit sė hallotta. Beszáltak ėgy röngeteg nagy erdőbe, a hová más nem járhatott be, csak éppen a szél.

Itt oszt az aszszonnak lött ėgy kis lėjánya is. Mikor mán a kis lėján anynyira főnyőtt, hogy keszdött okosonni, látta, hogy anynya nagyon szomorú, kérdöszte tűle: „Ugy-ė, anyám! mér vagy ojan nagyon szomorú?“ Az anynya nem merte a kis lánnak mögmondani, hogy maj a kis lánnak baja lösz: möghasad a szíve. Ėcczör a kis lán mögén kérdöszte: „Ugy-ė, anyám! nem vôt neköm töb testvéröm, csak mindég magam vôtam?“ Akkor az anynya nem álhatta mán, rîva fakatt: „Jaj! dehogy nem vôt, kis lányom! vôt neköd 12 testvéröd, nagyon csintalanok vôtak, mérgömbe asz montam nékik, hogy az Ördög elvinné űket, vagy bár haramiják lönnének! mer úgy is ojanok vôtak ėgymásra (nézve) mint a Haramiják. Akkor eltűntek és én azûta nem láttam űket, nem tudom, hogy ég nyelte-ė, vagy a főd nyelte-ė űket? csakhogy nincsenek!“ Asz mongya a kis lán: „No, anyám! ha mán így van, én elmögyök és addig mögyök a világba, még föl nem tanálom űket“.

El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért a kis világossághon, ajtó nyílt előtte és bemönt is. Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent, – a Csillagoknak az anynyuk vôt az az Öregaszszony – aszongya: „Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is, nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok anynya mondja – ha csak az én fijam nem hallotta az Eshajnalicsillag, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén: mikor bealkonyodik; vagy pedig a Dönczölszekér fijam nem tud felűle, mer az mán kilencz órakor elmén; vagy pedig a Csirkéstyúk lányom, mán az tizėnėgy órakor elmén; vagy pedig az Ökörkeresőcsillag fijam nem tud felűle valamit, mer mán az ėgy órakor elmén; vagy pedig a Háromkaszás fijam nem tud valamit, mer azok mán félkettőkor elmönnek; vagy pedig a Sántalányom nem tud valamit, mer az mán két órakor elmén és visz nekik vizet? hanem fekügygyé lé! látom el vagy fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját, kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig az egész világon körösztülmöntem“. Akkorra hazaért a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam, pedig az egész világot mind körüljárom“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig én az én fijajimmal az egész világot körösztüljártam“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! – kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė hallottam, pedig én az egész világot öszszejártam!“ „No! – aszongya az Öregaszszon – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az egész világot lėkaszájják. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is mindön bukorba, árokba fölbukik!“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya: „Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön árkon-bukron körösztülmögyök“. A kis lán, ha mán nem látták, mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét ország ellen.

Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy odaérjön. Mikor odaért, a kapu kipattant előtte, beköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a Napnak az anynya. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én fijam nem halotta, a Nap, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer – látom – el vagy fáradva, maj röggel, ha főkel az én fijam: a Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“. „Még a hírüket sė halottam, pedig én mindön kis lukon be szoktam nézni, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott vôt a Hôdnak az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya mongya – ha csak az én lányom, a Hôd nem hallotta, oda van most is, hanem majd röggel hazagyün, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig mindön kis hasidékon mög mindön kis lukon be szoktam világítani“. Aval a kis lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ Ez vôt a Szélnek az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha csak az én lányom nem halotta: a Szél, hanem majd röggel hazagyün, maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel, mikor hazaért a Szélnek a lánya napfönkőtt előtt, asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a világossága, sė a Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos gyüvök onnat: a szobájukat szellősztem ki, hanem aszondom: Oda nė fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak, röttön mögösznek!“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom, igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun, főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra, szögygyél öszsze 13 tányért és tizėnhárom kanált készíj az asztalra és tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az asztalon“.

Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy Forgószél, fölkapta a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.

Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak kásán kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a sütemént, akkor ű elbujt. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek, möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt, hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik, de hát nem tuttak a lánynyal beszélni, mer a Haramiják csak a Haramiják nyelvin tuttak beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a Haramiják, hogy ögyék mög a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába, űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták, csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon leültek, akkô látik, hogy tizėnkét tányérba ėgyformán van a leves, csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele levest, hogy mind a tizėnháromba ėgyformán vôt. Mikor mögvacsoráltak, akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán mögálmotta, hogy ha 7 esztendejig ki biri és 7 hónapig, 7 hétig és 7 napig, 7 órahoszszájig és 7 percig mög 7 minutájig, hogy ű főtet nė ögyön, akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az egész bűtölést.

Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek. Mind a tizėnketten tuttak beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide? még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.

Azelőtt való écczaka az anynyuk mögálmotta, hogy hazagyünnek az ű fijaji, mer beszélt velük az écczaka. Az aszszon a hogy odabe dôgozgatott a házban, akkor a fülibe csördűtt, mintha monta vôna valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be; az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor mind a tizėnhárom csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak (t. i. a 12) az átoktul, mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a szíve möghasatt, harmanapra möghalt utánnuk.

6. Mióta van a czigányoknak házuk?

Vôt ėgy juhász, mindég elveszött a bujtárja, ėcczör âra mönt ėgy czigán legén, odaköszön a juhászhon: „Jú nȧpot ȧgyon Isten juhász urȧm! nem köllene mȧgánák ėgy bujtár?“ Aszongya a juhász: „Nohát, mögfogallak! czigán, mit kérsz bért?“ Aszonta a czigán: „Nem sok bírt kírėk, urȧm! mindėn nȧprȧ zsíros tȧrhonyát és fítt szȧlonnát“. Evel oszt mögatta néki. Itt oszt a czigán jô érzötte magát. De itten ráparancsolt a juhász, hogy este, napáldozat után ki nė mönynyön a szobábul!

A czigán mikor ėgy pár napot êtőtött, êre rá sė halgatott. Este oszt kűtte ki a kutyáknak a vacsorát tűlle, de ráparancsolt, hogy az ajtón ki nė lépjön, csak a kezit nyûcscsa ki, ėgygyik darab kinyeret ėgygyik felé, a másik darabot másik felé vesse. De a czigán, mivel jô éröszte magát, êre rá sė halgatott, hanem kiugrott az ajtón. Az ajtón kívül várta az Órijás; az Órijás mögfogi a czigánt, viszi, mind a sömmit. Aszongya a czigán: „Nė vigyé, pajtás, hanem tögyél lė! êmék én úgy is, mer mán ráúntam a juhásznál!“ Lėtötte az Órijás a czigánt, ballag az Órijás a czigányal szépen. Igy gondolta el az Órijás kilenczvenkilenczet lopott mán el a juhásztul, mind karóra húszta, a czigán lösz a századik. Az Órijás berekesztötte a czigánt ėsz szobába és ott nem vôt, csak ėgy vaságy, aszongya a czigánnak: „Fekügygyél lė, maj röggel főkelsz, dôgozunk!“ Aszongya a czigán: „Lėfekszök, hȧnem ȧgygyál ėgy pipaduhánt!“ A czigán lė jis fekütt az ágyra, de éfél előtt beült a kuczkóba. Écczaka 12 órakor, mikor az Órijás gyütt be, csak a czigánnak a kalapja vôt az ágyon. Az Órijás asz gondolta, hogy a czigán is ott fekszik, nagyot vágott az ágyra. Elig várta a röggelt, hogy möglássa, hogy a czigán mögvan-ė, vagy nem? Itt mikor bemén az Órijás, a czigán ott fekszik az ágyon. A czigán aszongya: „Hej! komám ȧz ícczaka, de nagy bulhát eresztötté ȧ szubábȧ, de mögcsípte ȧ homlokom; níszd! – aszongya – nem-ė lácczik mög?“ Akkô gondoskodik az Órijás: „No! a czigán erősseb, mint én, hanem maj töszök vele ėgy tróbát!“

Másnap röggel, mikor elindulnak, van négy kanta, mind a négy bivajbűrbű van, asz mongya neki: „No, itt van czigán négy kanta, fogjá kettőt, én is kettőt, mönynyünk a kútra, hozzunk vizet!“ De a czigán látta előre, hogy ű még az üres kantákat sė biri, nė hogy vizet hozzon benne, kért az Órijástul pipadohánt és monta az Órijásnak: „Vigyed még én rágyûtok!“ Az Órijás mind elvitte a kantát a kútig; a czigán még akkô sė gyûtott rá, csak tőtötte a pipáját és gyûtotta. Mikor odaértek a kúthon, a czigán kivött a zsebibül ėgy fanyelű budlit, elkeszte a kútat körülásni; asz kérdöszte tűle az Órijás: „Mit akarsz tė, czigán?“ Aszongya: „Nísz, minek járjunk mink ijen meszszire, hȧzsȧvigyük ȧ kútát!“ Asz mongya: „Jaj, czigán! nė báncsd, mert ez az öregapámrul maratt, inkáb sosė hozol vizet, én hozok!“ Az Órijás vitte a bivajbűrkantákat.

Mikor hazaértek, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! jô lösz a czigánt êszöktetni, mer kifog rajtunk!“ Aszongya az Órijás a czigánnak: „No, czigán! viszszamöhecz a juhászhon, ha akarsz“. Aszongya a czigán: „Nem mík ín viszszȧ!“ Akkor az Órijás befektette a czigánt a vaságyra. A czigán mikô gondolta, hogy gyün mán az Órijás, beült a kuczkóba és ott pipált. Az Órijás pedig mikô gondolta, hogy a czigán mán elalutt, bemönt mögén, nagyot vágott a vaságyra; a czigánnak csak a kalapja vôt ott. A czigán ezután mögén odafekütt az ágyra, várta, hogy maj röggel mögén bemén az Órijás. Mikor az Órijás bemén aszongya: „Hej kumám, ȧz ícczȧkȧ míg nágyob bulhát eresztöttél be a szubába, nízd csȧk, hogy mögcsípte ȧ homlokomát!“ Az Órijás aszongya az anynyának: „Jaj, anyám! mi csinájjunk a czigányal? akarmökkorát rávágok, csak asz gondojja, hogy bolhacsípés, hanem töszök vele még ėgy tróbát!“

Itt oszt az Órijás aszongya: „Majd az erdőbű hordunk fát!“ Előviszi az Órijás a lánczokat, a mölikkel horgyák a fát. De ėgyik-ėgyik három métermázsás. Mikor a czigán eszt möglátta, asz gondolta: „Nė hogy fát hozzak, hanem még az üres lánczot sė birom!“ Akkor a czigán kért mögén ėgy pipadohánt; addig tőtögette, hogy az Órijás mán kivitte az erdőbe a lánczokat. Mikor kiértek az erdőbe, a czigán kivött a zsebibül ėgy nagy guriga spárgát, fölmászott a szélső fára, elkeszte a spárgával a fákat kötözni öszsze, az egész erdőt. Mikor az Órijás möglátta, asz kérdözi: „Mit akarsz tė czigán?“ „Öszszekötöm ȧz egísz fákȧt, minek járjunk mink mindig, mȧj ott lėsz az egísz erdő!“ Aszongya: „Jaj czigán, nė báncsd! az öregapám hagyatéka, ha kipusztítyuk az erdőt, nem lösz nekünk fánk, inkább én hazaviszöm mind a két lánczfát, csak tė nė báncsd!“ Mikor hazaértek aszongya az Órijás az anynyának: „Jaj, anyám! mit csinájjunk, mer ez hécczörte erősseb, mint én; hanem hogy kék elpusztítani a czigánt, mer mán elfődelni nem bírjuk!“

Aszongya az anynya: „Agygyál neki ėgy véka aranyat, csak pusztuljon! Mán féltek tűle, hogy majd űket êfődeli a a czigán. Akkô mongya az Órijás: „Hallod-ė, czigán! adok neköd véka aranyat! viszszamöhecz a juhászhon!“ „Jaj, én nem mögyök, örülök, hogy itt vagyok! hanem hȧ tė elviszöl hȧzsȧ ȧ vikȧ ȧrȧnynyȧl, ȧkkor elmögyök!“

Az Órijás asz számította: inkáb elviszi, minthogy még itt bajt csináljon. Az Órijás fölvöszi és viszi. Mikor közelérnek mán a czigánsátorhon, a purdék czigánkereket hántak, mög szaladgáltak, asz kérdözi az Órijás: „Micsodák azok? dȧdė?“ „Ezök ȧ purdék!“ „Hát mit akarnak most? dȧdé!“ „Ezök most êfődelnek, á mé kettőt a homlokomra váktál“. Az Órijás asz gondolta, ez az ėgy czigán is mijen erős? hát még az a sok? Mögijett, úgy elhajította a véka aranyat mög a czigánt, hogy a czigán elszédült, az Órijás pedig elszalatt. Mos mán a czigán boldogúlt a véka arantul, csináltatott házat, azûta van a czigányoknak házuk, azelőtt csak sátorba éltek.

(Boszorkányfélék.)

7. A férfi Vasorrúbába.

Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza. Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt; odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a vízbe és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „Ha idadod, a mi van a házadná, a mit nem tucz!“ Asztán az embör elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta: „Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette: „Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki. Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú? Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“