Mondák és rokonneműek.

22. A 7 bölcs.

Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg, nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer az ű hamisságát ki tugygya tanálni! Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul, végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No, fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „Ha tė hét nap nem szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!“

Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek tanulni, most némává maratt a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt? asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke. „Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd föl!“

A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját. Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten szalatt ki, elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta – jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát, főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem akasztotta föl, hanem börtönre zárta.

Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak aszt a föladatot atta, hogy: „Kétholló ėgy királnak mindig az ablakába száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.

Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom, hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:

„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani, az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög: hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl, elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“.

Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó, fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“ Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi, akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7 bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét 4 felé vágatták és a város 4 sarkára szögelték. Itt oszt a királ annak az örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.

23. Az árva aszszon.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak a felesége nagyon bölcs aszszon vôt; a szögényöket ki nem álhatta. Odamönt ėsz szögén kuldúsaszszon kettős gyerökejivel alamizsnát kérni. Aszongya a királné: „Ho’ löhet ėgy aszszonnak ėgy hassal ėcczörre két gyeröke?“ Hogy evel lėpiszkolta a kuldúsaszszont, a kuldúsaszszon sírva fakatt, akkor elmönt fére és lėtérbetyült, úgy könyörgött a Boldokságosszűznek, hogy agygyon neki (a királynénak) 7 gyermököt ėcczörre! A kirájné errű sėmmit sė tudott, csak azután hallotta.

Ėcczör a királné tehörbe esött; szomorúan panaszkodik a napának, hogy ű úgy érzi, hogy nem maga van mög nem is ėgy van. Aszongya a napa: „Nem baj, lányom! maj segítök én a bajon!“ Űk osztán hét gyermökre készítötték a ruhájukat. No, asztán ideért az üdő, hogy elgyütt az órája, hogy mök köl neki szaporonni. Hát csakugyan is az aszszon ėgy különös szobába bezárkózott a mönyivê, a hová sönki nem juthatott. Akkor látták, mikor a királné lėszaporodott, hogy csakugyan hét gyermöke van. Akkor a királné eszin kívül vôt, akkor emléközött viszsza a kuldúsaszszonra. De aszongya a napa: „No, nem baj, lányom! maj segítünk a bajon. Nem tugygya mög a világ, hogy neköd 7 gyermököd van, nem mutatunk csak ėgygyet. Ez csakugyan szégyön is vôna ėgy királcsaládon, hogy a királné hét gyermököt szülne a világra“. A hat gyermököt szépen fölkészítve, veszszőkosárba a vízön eleresztötték, a királatyának ėgy gyermököt mutattak be és a hat gyermök felűl sėnki sė tudott sėmmit. Itt oszt korán röggel ėgy halász kimén a vízre, ott lát a bukorba ėgy nagyon csillámló kosarat. Mikor odamén, akkor láti, hogy a kosárba hat szép csecsemő gyermök van. Nagy örömmel fogja a feleséginek bemutatni és a felesége nagy sivalkodva aszongya: „Jaj, Istenöm! mi csinájjak? itt hat, neköm hét!“ Aszongya a férje: „Nem baj! a jó Isten maj mögsegít: ha gyerököt ad, ad kinyeret is“. Itt osztán az aszszon csakúgy nevelgette űket tejjel és zsömlével, mint a többit. De itt jelöntést töttek, hogy mi csinájjanak? mer nagyon szögén sorba vôtak, nem bírják kinevelni. A kösség asztán segítötte ėgygyik is, másik is; ki mivel bírta. Osztán mikor möglátták, hogy nem valami szögén származású gyermökök, papnak tanították mind a hatot. Azután a királi palotába nagy vendégség támatt; mindön felűrű mindönféle úri nemzetök kerűtek elő; itt vôt a hat pap is. Mikor ezök a papok mögérkösztek, a királfijú nagyon mögütközött, hogy nagyon hasonlítanak éppen ű rá; monta az anynyának: „Nészd, anyám! ez a hat pap nagyon hasonlít én rám, éppen ojanok, mind én!“

Akkor a vendégség után fölkérte űket, hogy beszélje el mindėgyik az élete sorsát. Elkeszte a hat pap mesélni, hogy ojan szögénségbe nevelőttek föl Mikor a hat pap eszt elbeszélte, a királyné ezön nagyon mögütközött; mert űk aszt beszélték, hogy űk tizėnhároman nevelőttek föl szögén sorsba. A királné azután nem tutta magát tájékozni, monta, hogy vezessék el űtet az anynyukhon. Mikor odaértek, az öreg halászné elkeszte mondani, hogy ű hogy nevelte föl eszt a tizėnháromat. Akkor monta hogy az ű ura úgy fokta eszt a hat gyermököt a vízön ekkor és ekkor. „Én ugyan mögijettem azon, hogy neköm hét, itt mög hat; node! aszonta az uram: jó az Isten, nė féjjé, maj mögsegít, maj lösz gongya ránk, majd ád mindėgygyiknek ėgy darab kinyeret! Úgy osztán fölneveltük, a kösség is segítött; így bírtuk osztán fölnevelni“. Akkor a királné asz követölte, hogy mutassa mög neki, hogy möjen az a kosár, a mölikbe a hat gyermököt mögtanálták. Mikor a halászné a kosarat lėhoszta a hat gyerök ruhájával, a királné röttön elszédült. Mikor möglátta a hat kis gyerök ruháját, fölkijátott: „Jaj, Istenöm! ez az én szülött gyermökejim! csak add neköm; mer a szívem möghasad értük!“ „Nem adom, mer a tijed vôt, de tė elvetötted, én keservessen neveltem űket!“ „Jaj, add neköm! inkáb tégödet is magammal viszlek!“

Mivelhogy a halászné szögénségbe vôt, odatta a hat gyerököt. A királné a hét gyermöknek, a halászné hét gyermökinek ėgy-ėgy birtokot adott; a halászt mög a halásznét elvitte magával. Ott úgy élősköttek, mintha édöstestvérök löttek vôna.

(Mátyás királyról.)

24. Mátyás király és a fiatal bíró.

Mikor Mátyás királ az országba járt, kelt, ėgy faluba nagy röndetlenségöt látott, kérdöszte, hogy ki itt a bíró? Monták, hogy: „Az öreg bírónak a fiját választottuk mög bírónak“. „Hát mé nem az öregöt?“ kérdöszte Mátyás kirá. „Öreg embör bírónak nem való“, monták az embörök. Bemönt osztán a kösségházáhon, hát itt fijatal, gálánt (rátarti) bíró van, aszongya Mátyás kirá: „Nem bírónakvaló ijen fijatal embör, nem tudom: mögtud-ė felelni a biróságnak?“ Aszongya a fijatal bíró: mögfelel ű mindönnek. „No, ha mög tud felelni, mikor én viszszagyüvök, akkor hozzon ide neköm a kösségházára: 30 farkast, 40 okost, 60 bolondot!“

Itt osztán mikor hazamönt a fijatal bíró, nagyon szomorú lött, nem köllött neki sė innivaló, sė önnivaló. Az apja nem álhatta mán, kérdözi tűle: mér ojan szomorú? Hát, – aszongya – azé vagyok szomorú, aszonta Mátyás királ, mikor itt vôt, hogy mikorára viszszagyün, akkorára vigyek föl a kösségházára harmincz farkast, negyven okost mög hatvan bolondot; mer ha nem viszök, kidob a bíróságbul“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! azon is töröd a fejedet, hiszėn az sömmi!“ De azé az öreg nem monta mög a fijának, gondolta: hogy törje a fejit rajta, úgyis bíró akart lönni. De itt azé az öreg embör csak öszszeszödött ojan harmincz embört, a ki éppen harmincz éves, negyven ojan embört, a ki éppen negyven éves, hatvan ojan embört, a ki éppen hatvan éves. Akkor monta a fijának: „Maj mögfelelök én!“

Mikor ideér Mátyás királ, mögijett a fijatal bíró, hogy minek gyün ez a sok embör, talán űtet akarik nézni, hogy mos kidobi a bíróságbul Mátyás királ? pedig az apja röndölte űket a kösségházáhon. Mikor osztán odaértek, hogy mög köl felelni, Mátyás királ kérdöszte: „Itt van a harmincz farkas, negyven okos mög a hatvan bolond?“ A fijatal bíró elsápatt, sömmit sė tudott felelni; akkor az öreg fölált és aszonta: „Igön is itt van!“ Mögmutatta Mátyás királnak a harmincz fijatal embört, erőssek vôtak, mind a farkas; a negyven okost, ezök is negyvenen vôtak, negyven esztendős vôt mindėgyik mög a hatvan bolondot, ezök is hatvanan vôtak, hatvan esztendős vôt mindėgygyik. „No, lássák! – monta Mátyás királ – az öregnek csak több esze van, mint a fijatalnak“. Aszonta az öregnek: „Mos tė löszöl itt a bíró!“ A fiját pedig csak elkergette, mert nem bírt mögfelelni, kilükte a bíróságbul, akkor monta Mátyás királ: „Látom, apád okossab embör most is, a való birónak, nem tė!“

25. Mátyás király és a czigány béres.

Vôt ėgy gazdaczigány, aszt írta a háza végire: „Nincs sömmire sömmi gondom“. Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva, elővötte a czigánt: „Hogy merté ijet kiírni ijen szűk esztendőbe?“ monta Mátyás királ. „Ha nincs gondod, majd adok én!“ gondolta magába. Akkor atta föl: „No, czigán, ha ki nem tanálod, még én viszszagyüvök, hogy hun a világ közepe? akkô vége az életödnek! Mög hogy én mit gondolok? Hogy én mijön állok?“ A czigán nagy goncságba esött, sė inni, sė önni nem tudott a nagy gondtû. Aszt möglátta a czigán bérösse, aszongya: „Urȧm, mí búsulsz tė?“ „Ús sė segícs tė ȧzon!“ „Dėhogy nem? – aszongya – segítėk ín!“ „No, hȧ segícs tė ȧ bȧjon, nekėd ȧdom a lányomȧt felesígül, mög ha mėkhȧlok, nekėd ȧdom ȧz egísz vȧgyomomȧt!“

Viszszaérközött Mátyás királ, akkor a cigán bérös kilépött a czigán elébe, asz kérdözi a czigántul Mátyás királ: „No, hát czigán! kitanátad-ė mán, hogy hun a világ közepe?“ Aszongya a czigán, – mögverte a lábával a fődet – aszongya: „Itt vȧn, urȧm, itt!“ „Hát a másikat, hogy mit gondolok én?“ „Ȧzs gondójja kiráj ífilsíge, hogy a gȧzsdájávȧl beszíl, pedig csȧk ȧ bírėssivel“. Akkô monta: „No, ha ki nem tanálod, hogy én mijön állok, vége az életödnek!“ „Ȧ czipő tȧlpán urȧm, ȧ czipő tȧlpán!“ Igaza vôt, azon ált! Igy a czigán bérös feleségül kapta a gazdaczigán lányát oszt későb elkapta az egész vagyomját.

26. Hogy vígasztalta mög Mátyás királ az öregöket és hogy szomorította mög a fijatalokat?

Mikô Mátyás királ járt falurul falura, ėgy házba látott ėgypár fijatal cselédöt mög ėgypár nagyon öreg cselédöt. Most Mátyás királ elgondolta magába, hogy êlopi az öreg embört, mikor alszik, odafekteti a fijatal aszszon mellé, a fijatal embört pedig az öreg aszszon mellé. Hát osztán el is lopta. Röggel, mikor fölébrettek, az öreg embör nagyon mögörűtt, hogy mijön szép fijatal felesége van, de a fijatal aszszon mögijett, hogy az ura mijen öreg embör lött röggelre. Emitt pedig az öreg aszszon örűtt mög, hogy az ura mijön szép fijatal embör lött röggêre, a fijatal embör ijett mög, hogy a felesíge mijön öreg lött röggêre. Ezön Mátyás királ nagyon jót nevetött, hogy a két öregöt hogy mögvígasztalhatta.

27. Mátyás király vöröshagymán kapáltat.

Mikor Mátyás királ uralkodott, vendégségöt csinát, möghítta az urakat, jó bort tötetött elébük. Az urak áldották a bornak mindön részit, csak a munkássát nem. Asz monta Mátyás királ nekik: „Hát az nem jô van! Hát aszt a szögén munkást nem is álgyuk, a ki asztat munkájja?“ Aszonták az urak: „A sėmmi sė!“ „No, hát ha a sėmmi sė, – aszongya – gyertök ki hônap kapáni! és maj kapálunk úgy, mint a szögén munkás szokott.

Itt oszt kimöntek másnap, csak vöröshajmán és kinyérön kapáltak egész frustukig. Mikor mögvôt a frustuk, mögén hajtották a dôgot délig; délbe ėgy órakor ebéd vôt, vöröshajma mög csak kinyér. Akkor elig várták mán az urak az estét, akkor monták Mátyás királnak: „A szögén embör érdemli mög a bort mög a jó ételt, aki a szőlőt munkáli“.