Kópéságok.

28. Világimirmió.

Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat, a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé, rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba, czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer mögérdemli.

Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt, elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte, öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön gyalog. Êmönt haza.

Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki ėgy világmirmiója, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott, hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó? Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle, elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt. Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba, mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött vôna“.

Itt osztán a faluba eltörűték a robotot.

29. A czigán ügyvígy.

Ėcczör ėgy úr útrakelt, bemönt ėgy vendéglőbe, kért ebédöt. Nem tuttak mást anni, hamardossan fősztek neki tíz tojást. Az úri embörnek igön nagypéze vôt, a kibül a kocsmáros nem tudott viszszaanni, aszonta az útas: „Maj hamardossan viszsza fogok én gyünni, maj ki fogom én fizetni!“

Itt az útasnak sok dôga vôt, belegyütt ėgypár év, mikor viszszakerűtt. Nem felejtközött el arrul, hogy ű 10 tojást mögövött, asz monta a kocsmárosnak: „Emlékszik-ė, mikor ű itt járt és mögövött tíz tojást?“ Az embör mögén nagypészt adott a kocsmárosnak, nem bírtak viszszaanni; akkor mongya a kocsmáros: „Hó, hó, hó! ez a péz kevés is, mer abbul a tíz tojásbul csirkék löttek vôna, mögnyöltek vôna, tojtak vôna enynyit mög enynyit. Azokbul a tojásokbul mögén csirkék löttek vôna!“ Pörre száltak. Már anynyira möntek, hogy az úr elszögényödik, mer akarmijen ügyvédöt fogadott, mindég az ügyvégye bukik.

Mögláti a czigán mikor az úr nagyon szomorkodik, asz kérdözi tűle: „Mér szomorkodik?“ „Ó, czigán! ús sė segícz tė azon“. „Mongya urȧm, háthȧ segíthetök!“ „Hát czigán így és így jártam, hogy néhány esztendővel itt jártam és öttem tíz tojást, az egész vagyomom rááldozom és még sė futytya!“ „Ó, urȧm ȧzs lekkiseb bȧj! fogȧgygyon mög ügyvígynek, kidulgozom, hogy mȧgȧ nyer!“

Itt osztán bemönt az úr a törvénszékre, hogy fogadott ėgy ügyvédöt, új pört indít. Asz mongyák az urak: „Az urat is befogjuk hínni mög az ügyvégyöt is!“ Ėcczör hívatyák az új ügyvégyöt a törvénszék elébe. Az új ügyvégyöt nem győszték várni. Ėcczör osztán sokára odaérközött a czigánügyvégy is. Asz kérdözik a czigántul, hogy: „Hun vôtál ijen sokájig?“ „Mėgmondom, urȧjim! hȧnem mongyák mėg, hogy mé fizet ez az embör ȧnynyit azé a tíz tojásé?“ „Azért czigán, ha mög akarod tunni, ha az a tíz tojás kikelt vôna, mind főnevelődött vôna, és csak ėgy tízet tojt vôna, annak a tíz csirkéje mönynyit szaporitott vôna, de nem ėgy tojást övött mög ez az embör, hanem tízet, hát oszt czigán! azé kerül ennek az embörnek anynyi pézibe! Hát tė oszt hun vôtá ijen sokájig, hogy nem győsztünk várni?“ „Hát ín, urȧjim ėgy kis kölest fȧkȧdosztȧttȧm ki!“ „Minek az a köles?“ „El ȧkȧrom, urȧjim, vetni!“ Akkor monták az urak: „Óh, te: szamár czigán! a főt köles nem kel ki!“ Aszongya a czigán: „Óh, okos urȧk! hát ȧ főt tojás kikel?“ Akkor gyüttek az urak észhön, hogy az úr nyert, mert a főtt tojás nem kel ki! a kocsmáros maga főszte mög a tojást neki. Igy az úr viszszakapta az egész pénzt.

30. Kôbászeső.

Ėgy embörnek ojan felesége vôt, hogy magukat is elárulta; az embörnek nagyon köllött vigyázni, hogy mit mongyon az aszszonnak, mer a felesége másnak is elárulta.

Hát az embör ėcczör tanát ėgy nagy csomó pészt. Azon gondoskodott, hogy mit tanájon el, hogy a felesége ha kibeszéli is, nė higygyék el! Az embör kitanáta, hogy jó lösz, ha pár kôbászt öszszedarabol oszt a ház véginé kiönti, hogy mos kôbászeső esik. Úgy is tött. Mikor lėöntötte a kôbászos vizet a pallásrul, akkor monta mög a feleséginek, hogy ű pészt tanát. A felesége mingyár elmönt bejelönteni, hogy az ű ura pészt tanát. A kösségi előjáróság kérdöszte, hogy mikô tanáta a pészt? „Mikor a kôbászeső esött!“ monta az aszszon. Akkor a kösségi előjáróság az aszszont öszszeszitta, hogy bolondá akari űket tönni, elkergette: „Mit gondolsz – monták neki – mikor esött kôbászeső? a még sosė esött! êmöny innet még szépen vagy!“

Igy boldogult az embör, hogy az aszszon nem tutta elárulni.

31. Ha tė ütöd az én gazdámat…

Vôt két zsidó, a kire nagyon haragudott a bérösse, mer roszszul bánt velük. Node! hát nem bírhatták a gazdájukat mögverni, mer bezárik űket. A két kocsis tanálkozott ėgymással, panaszkottak ėgymásnak, kikérdöszték ėgymástul, hogy mijen a tė gazdád? Monta, hogy nagyon roszul bán vele; aszongya: „Az enyím is ojan, hanem verjük mög ėgymás gazdáját! mer ha mindėgygyik a magájét veri mög, bezárnak bennünket; hanem tudod mit? maj ha ėcczör mögyünk ėgymássâ szömköszt, sė tė nė térjé ki, sė én nem térök ki, maj öszszeakasztunk, akkor csak jô verjé az én gazdám nyaka közé, én mög maj a tė gazdád nyaka közé verök, akkô nem zárnak be bennünket“.

Ėcczör csakugyanis úgy is tötték: mikor möntek ėgymásra szömköszt, annál büszkébben hajtott az ėgygyik is, a másik is és ėgygyik sė tért ki. A két zsidó jis haragudott ėgymásra. Mikor öszszeakasztottak, akkor mingyá az ėgygyik kocsis a másik kocsis zsidójának a nyaka közé vágott, amaz pedig az ű gazdáját ütötte, aszonta: „Ha tė ütöd az én gazdámat, én is ütöm a tė gazdádat“. Itt oszt jô êverték ėgymás gazdáját. Mikor látták, hogy mos mán ölég lösz eszt nekik kiheverni, kitértek ėgymás elül. Mikor elmönt az ėgygyik ėd darabon, aszonta a kocsisnak; „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én, mer jobban a nyaka közé váktam“. „No, hát azér jó borravalót adok“. A másik zsidó is aszongya: „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én – aszongya a kocsis – mer jobban a nyaka közé váktam, mög nagyobbakat!“ „No – aszongya – jó borravalót adok ezé“. Az is jó borravalót adott a kocsissának.

Mikor a két kocsis tanákozik, akkor monták: „No, mos jô möktanítottuk űket! még jó borravalót is kaptunk“.

32. A szögén embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?

A szögén embörnek vôt ėgy ojan tehene, hogy mindég a szomszéd hírivel köllött fölemelni. Utôvégre ráunt a szögén embör mindég a szomszédhon járni segícségé – mer mán szégyölt is – így gondolta el magába, hogy maj elvezeti a vágóhídhon, majd ott a mészároskutyák mögöszik! Ezalatt így gondolta el magába: maj becsapom én a kösségi előljárókat is evel! Ki is mönt az embör harmadnapra a vágóhídhon, akkô láti, hogy a teheninek még a csontyábul sincsen. Itt oszt bemönt a szögén embör a kösségházáhon és jelöntötte, hogy a mészároslegén vött tűle ėgy tehenet és nem akar fizetni! Kérdözi a kösségi előljáróság, hogy hát hogy hîják aszt a mészároslegínt? Aszongya az embör: „Én nem tudom, hogy hîják!“ „No, hát ha nem tugygya, hogy hîják, hîja föl a kösségházáhon!“ Akkor mongya a szögén embör: „Én mán híttam, de nem akar főgyünni, hanem gyűjenek ki a vágóhídhon és nézzék mög!“ Mikô kimén az előjáróság, akkô láti, hogy ez nem mészároslegén, csak nagy szölindök kutya. Itt oszt a kösségi elöljáróság, hogy szégyönbe hajtotta a szögén embör, elítélték, kétszáz botot kapott a szögén embör; még akkô botoltak.

A szögén embör mögijett a bottul, úgy gondolta, hogy elmén oszt elagygya valamölik zsidónak. Hát el is mönt a zsidó bôtoshon, aszongya: „Téjis úr! van énnéköm kétszáz mogyorófa páczám, eladom, nem vöszi mög?“ „De mögvöszöm!“ Elatta forinté darabját, tíz forint foglalót is adott. Mikor a szögén embört behítták, hogy ráverik a kétszáz botot, aszongya: „Urajim! én elattam“. „Hát kinek atta?“ „Ennek mög ennek a bôtosnak“. Fölhívatták a bôtost, kérdözik, hogy vött ė ettül az embörtül kétszáz botot? „Igönis vöttem, attam mán neki tíz forint foglalót“. „No, hát tessék neki a többit is kifizetni! akkor elkapi a kétszáz botot“. Kifizette a többit is, akkor a zsidóra verték rá a botot. Itt a szolgabíró is adott száz forintot, mert akkor nevette el magát először, azelőtt soha sė nevetött. Így atta el az emelgetős tehenet a szögén embör háromszáz forinté.

33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?

Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömköszt, oszt aszongya az ėgygyik: „Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát!“ Aszongya a másik: „Hol lopod el, mikor vezeti?“ „Hon nė lopnám el? mikor so sė néz hátra!“ „No! – aszongya – maj êlopom én, tė csak hajcsd el“. Itt oszt az ėgyik szép csöndessen odamönt, lėhúszta a szamár fejirül a kötőféköt és az ű fejire húszta, a másik mög elhajtotta a szamarat.

Mikor mán anynyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem lácczott, az embör mögált és mögrántotta a juhász kezibe a kötőféköt; akkor a juhász hátratekint, akkor látytya, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem embör, akkor kérdöszte tűle: „Hogy kerűté tė ide: a kötőfékömbe?“ Asz mongya, hogy:

„Hét esztendeje, mikô elátkozott engöm az anyám szamárnak, mos lėtelt a hét esztendő, mos viszszaváltoztam embörnek!“ „No, hát ha lėtelt a hét esztendő, eregy! énneköm nem köllesz“. Itt oszt az embör elmönt âra, a mőre a másik embör hajtotta a szamarat.

A legközelebbi vásárba az ėgyik embör, nem a ki lopta, a másik, elhajtotta a szamarat, de a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vôt neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ű szamara, oda sompojog mellé, a fülibe súgi, hogy: „Mögén elátkozott mán az édösanyád?“ A szamár mögrászta a fejit, aszongya a juhász: „Hijába rázod a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pézöm, a kit érted attam!“

34. A hamis vak.

Vôt ėgy embör, a kit a felesége nem nagyon szeretött, eszt az embör látta: hogy a felesége még mást is szeret; akkor így gondolta az embör: „Agyon nem ütöm, hogy bezárjanak, sėm el nem kergethetöm, hogy asztán is lögyön vele bajom, máskép köl evel csinálni!“ Az embör osztán elgondolta, asz mongya a feleséginek: „Úgy vöszöm észre, ha énneköm mindönnap ėgy hétig tiszta fekete csirkét vágná, mög vörös bort hozná, hogy én aszt ihatnék, akkor mögvakulnék!“

Az aszszon osztán mindön nap fekete csirkét vágott, oszt vörös bort vitt mellé. Az embör oszt úgy tötte magát, mintha mindönnap kevesebbet látna. Mikor a hét eltelt, akkor aszonta az embör: „Mos mán vak vagyok!“ Az aszszon asztán bátrabban ereszgette be a kurafit. Asz mongya ėcczör az embör: „No, hé! nem sokat ér, látom, az életöm! hanem vigyél lė a Tiszára, oda, a hun legmagassab ba partya és lükjél bele!“

Az aszszon oszt kapott rajta, lė jis vezette a Tiszára, odaálította a Tiszapart ôdalába; azután asz monta neki az embör: „No, hát eregy föl a partra és onnan szalagy neköm, hogy jô belelükj a Tiszába, hogy ki nė birjak gyünni!“ Mikor az aszszon főmönt a partra és elkeszdött szalanni, az embör még jobban látott, mind azelőtt, mikor az aszszon odaért, a hun ű ált, féreugrott, elkapta az asszon karját, jô belódította a Tiszába.