Nureddin s a szép perzsa nő története. (continued 2)

A király megadá kérését, s a hirnökök teljesiték kötelességöket, s az egész városon közönséges gyászt terjesztének el. Atyja erényeinek még fris emlékezete miatt, mindenütt boszankodva értették, hogy fia oly gyalázatosan fog elvesztetni, Saouy nagyvezér sürgetésére és gonoszsága miatt.

Saouy maga ment a fogházba, husz rabszolgáitól, kegyetlensége végrehajtóitól, kisérve. Elébe vezeték Nureddint s azt egy nyergetlen rosz lóra ülteté.

Midőn Nureddin ellensége kezeibe látá magát adva, monda neki: „Te most örvendesz s visszaélsz hatalmaddal, de én bizom egyik könyvünk következő szavaiban: „Te igaztalanul itélsz, s rövid időn magad itéltetel meg.“

Saouy vezér, ki magában valóban örvendezett, felele: „Hát te szemtelen, még bátorkodol engem szidalmazni! Eredj, megbocsátom; nem bánom, bármi történjék is, ha egyszer egész Balsora láttára fejedet elvágattam. Azt is kell tudnod, a mit egy másik könyvünk mond: „Mit árt ellenséged halála után való napon meghalnod?“

Ez a gyülölségében és boszujában engesztelhetlen miniszter, körülvéve egy részétől fegyveres rabszolgáinak, a többiek által Nureddint maga előtt vezettette, s utját a palotának vevé. A nép már reá akart rohanni, s bizonyosan megkövezte volna, csak lett volna, ki elkezdje. Midőn a palota előtt való piaczra, a király szobájával általellenben vitte, ott a hóhér kezében hagyá, s a királyhoz mene, ki már az ablaknál állott, hogy szemeit a készülő véres látványon legeltesse.

A király őreinek s Saouy vezér rabszolgáinak, kik nagy kört vontak Nureddin körül, sok bajokba került a népet visszatartóztatni, mely noha foganatlanul, de minden módon iparkodott azon keresztültörni, s őtet megszabaditani.

A hóhér közelite hozzá és monda: „Uram, kérlek bocsásd meg nekem halálodat, én csak rabszolga vagyok, s meg nem menekedhetem kötelességemtől; ha még kivánsz valamit, légy oly jó, készitsd el magadat; a király mindjárt parancsolni fogja, hogy a csapást megtegyem.“

Ekkor a boldogtalan Nureddin, fejét jobbra balra forgatván, monda: „Hát egy szánakozó ember sem akarná megtenni e rettenetes pillantatban kedvemért, hogy egy ital vizet nyujtson, szomjuságom eloltására?“

Azonnal hoztak egy edény vizet, melyet kézről kézre adtak neki.

Saouy vezér, ki észrevevé e késedelmet, kiálta a hóhérnak, a királyi szoba ablakából: „Mit késel, vágj hozzá…“

Ezen kegyetlen és emberietlen szavakra, az egész piacz csupa átoktól hangzék a vezérre, s a tekintetét féltő király rosz néven vevé e merészséget jelenlétében, s kijelenté, szólván, hogy még várakozzanak.

Más oka is volt még reá: az tudniillik, hogy szemeit ugyanakkor egy nagy utczára vetvén, mely átalellenében, a nagypiaczra szolgált, annak közepette egy csoport lovagot láta megeresztett kantárral feléje nyargalni. „Vezér, – szóla tüstént Saouyhoz, – mit jelent ez? Nézz ide.“

Saouy, ki mindjárt sejtette, hogy mi lehet, sürgeté a királyt, hogy adjon jelt a hóhérnak. „Nem, – felele a király, – előbb akarom tudni, kik azon lovagok.“

Dzsafár nagyvezér volt kiséretével, ki maga jött a bagdádi Chalyf nevében.

Annak megértésére, miért jött e miniszter Balsorába, meg kell jegyezni, hogy Nureddin elutazása után a chalyf levelével, ennek más napon s több napokon is nem jutott eszébe, különös követet küldeni azon hirdetménynyel, melyről a szép perzsa nőnek szólott volt.

Épen a nők belső palotájában vala, midőn egy ajtó előtt elmentében igen szép szózatot halla; megállapodék s alig hallott egynehány szót, melyek az elválás fájdalmát fejezék ki, kérde egyet az őt követő heréltek közül, ki az a hölgy, ki azon szobában lakik. Az inas azt felelé, hogy azon ifju urnak rabnője, kit Balsorába küldött, hogy Muhammed helyett király legyen.

„Ah szegény Nureddin, Chákán fia! – szóla tüstént a chalyf, – egészen elfelejtettelek! – Siess, – ezt veté hozzá, – s küldd ide tüstént Dzsafárt.“

A miniszter megjelenék, s a chalyf igy szóla hozzá: „Dzsafár, elfelejtettem a hirdetményt elküldeni, hogy Nureddin balsorai királynak ismertessék meg. Már nincs idő annak elkészittetésére; vigy magaddal lovasokat és siess Balsorába. Ha Nureddin nincs életben, és megöletett, akasztasd föl Saouy vezért; ha pedig még meg nem halt, vezesd hozzám a királylyal és vezérrel együtt.“

Dzsafár nagyvezér csak addig késett, mig lóra ülhetett, s azonnal elutazott egy sereg házi cselédeivel. Igy jelent meg ezen kisérettel a mondott időben, Balsorában.

Mihelyt a piaczra ért, mindnyájan hátrálának s utat adtak neki, fennszóval kérvén kegyelmet Nureddinnek, s igy a palota grádicsáig mene, a hol leszálla.

A balsorai király, ki megismeré a chalyf első miniszterét, elejébe mene, s szobája ajtajánál fogadá.

A nagyvezér azonnal kérdé, él-e még Nureddin, s parancsolá, ha még életben van, vigyék hozzá.

A mint az nemsokára előtte megkötözve megjelenék, eloldoztatá és szabadon ereszté. Ellenben parancsolá, hogy Saouy vezért fogják meg, s ugyanazon kötelekkel kötözzék meg.

Dzsafár nagyvezér csak egy éjszaka maradt Balsorában; másnap reggel már megint visszautazott, s a parancsolat szerint Saouyt, a balsorai királyt és Nureddint magával vivé.

Midőn Bagdádba ére, elébe vezeté őket a chalyfnak, s számot adván utjáról, s különösen azon állapotról, melyben Nureddint találta, és azon bánásról, melyet az Saouy vezér tanácsa és gyülölsége által szenvedett, parancsolá a chalyf Nureddinnek, hogy maga vágja el Saouy vezér fejét.

De Nureddin felele: „Igazhitüek uralkodója, bármennyi roszat tett is velem, s iparkodott már boldogult atyámmal is tenni e gonosz, mégis a legelvetemedettebb embernek tartanám magamat, ha kezeimet az ő vérével bemocskoltam volna.“

A chalyf megdicséré e nemes sziveért, s ugyanazon itéletet hóhér keze által hajtatá végre.

A chalyf Nureddint megint vissza akarta küldeni Balsorába, hogy ottan uralkodjék; de Nureddin könyörgött, hogy mentse föl attól, elébe terjesztvén: „Igaz hitüek uralkodója, Balsora városa, azután, a mi benne rajtam történt, mindig oly utálatot fogna bennem támasztani, hogy a legmélyebb alázattal bátorkodom esedezni fölségednek, méltóztassék megengedni, hogy megtarthassam eskümet, melyet tettem, hogy soha többé oda menni nem fogok. Legnagyobb dicsőségemet találnám benne, szolgálataimat felséged személyének szentelhetni, ha méltóztatnék nekem e kegyelmet megadni.“

A chalyf tehát legbiztosabb udvarnokai számába fogadá, visszaadá neki a szép perzsa nőt, s annyi jóval tetézé, hogy együtt egész holtukig oly boldogságban éltek, a milyent csak kivánhattak.

A mi a balsorai királyt illeti, megeléglé a chalyf, lelkére kötni, mily szemesnek kell lennie a vezérek választásában, s visszaküldé országába.