A halász története a szellemmel. (continued 2)

Ez utósó szókat mondván, egy szózatot halla, mely hozzá igy szóla: „Vigasztalódjál herczeg; minthogy a karizmei király fia vagy, nem fogod itt bezárni napjaidat: megmentelek azon feltétel alatt, ha előbb megigéred, hogy engem elvészesz.“ – „Asszonyom,“ felele a herczeg, kétség kivül kemény rendeltetés tizenöt évvel elevenen eltemettetni: de inkább tűröm ennek minden kinját, mint neked ez igéretet tegyem, ha meghalt feleségemhez hasonlitasz. Ha, mint neki, kutyafejed van, ugy lehetetlen téged szeretnem.“ – „Én nem vagyok Számszárné, felele a hölgy; egyébiránt csak tizennégyéves vagyok, s nem hiszem, hogy arczom meg fogjon ijeszteni.“

Ezt mondván, ismét meggyujtá a viaszgyertyát, s egy arczulatot ragyogtata a herczeg szemeibe, melynek szépsége elbámitá.

„Mily bájak!“ kiálta ő elragadtatva, „semmit sem lehet ahhoz hasonlitani, a mit most látok. De az isten szerelmeért, szép kisasszony, mondd meg, ki vagy; tündérnek kell lenned, mert nekem azt mondád, hogy e mélységből kihuzhatsz.“

„Nem uram,“ monda a kisasszony, „én nem vagyok tündér; én a georgiai király leánya vagyok, s Dilarámnak hinak. Történetemet majd máskor beszélem el; most elég legyen azt mondanom, hogy egy vész által vettettem e boldogtalan szigetre, s hogy a halált elkerüljem, kénytelenittettem egy Számszári férjjel összekelni: tegnap meghalt, hosszas betegség után; engem is eltemettek az országos szokás szerint egy kenyérrel s egy korsó vizzel; de temetésem előtt szoknyám alá egy dzsakmákot rejtettem el, taplóval és viasz gyertyával együtt. Mihelyt e sirboltba leértem, s észrevettem, hogy annak nyilását bezárták, kiszálltam koporsómból, meggyujtám a gyertyát: nem érzém egészen a borzalmat, melynek ez iszonyu helyen meg kellett volna ragadnia; az ég, mely megtartásomat akará, bizodalmat önte belém, melynek szivem, a nélkül hogy tudnám miért magát oda adá. Egy alkalmasint keskeny ösvényen haladék, melyre akadtam, mind azért, hogy az ezer rémitő tárgyaktól, melyek szememet sérték, eltávozam; mind pedig, hogy meglássam, valljon nem lehetne-e valamely kimenetelt találni. Alig tettem száz lépést, midőn valami fehéret pillanték meg: egy nagy márványkő volt, melybe szemem ütközék. Közeliték hozzá s a legnagyobb bámulásba estem, egy felirást vévén rajta észre, melyen nevem is előjött. Jer herczeg,“ folytatá Dilarám, „jer s olvasd a felirást, neked sem fog az kevesebb meglepést szerezni, mint nekem.“

Ezt mondván, a gyertyát a herczegnek adá, ki a kőhöz közelitvén, azon következő szavakat olvasá:

„Ha a karizméi herczeg s georgiai herczegné itten találkoznak: emeljék föl e követ, s az alatta levő lépcsőn szálljanak le.“

„De,“ monda a herczeg, hogyan birhatjuk föl e nehez követ? száz embernél is több kivántatnék annak végrehajtására.“ – „Uram,“ monda a herczegné, „kisértsük meg mégis erőinket; valami bölcsnek kell itt, ügyünk miatt, játékban lennie; sejtésem van, hogy innen megszabadulunk.“

A herczeg a gyertyát ismét Dilarámnak adá, neki készüle, s a követ fölemelé; de nem vala szükség minden erejét megfesziteni, mert mihelyt hozzá ére, a kő magában fölemelkedék, s alatta egy lépcső látszott.

Tüstént mindketten leszállának egy másik sirboltba, melyből egy hosszu folyosóra lépének, mely őket egy hegy tövébe vágott barlangba vezeté: ezen által ismét a napvilágra jutának s egy folyó partján termének. Mint jó moslimek, leborulának imádkozni; s miután istennek tartozott hálát adtak volna, a folyó partján egy kis bárkát pillantának meg, melyet előbb nem vőnek észre. Nem kétlék, hogy ez egy ujabb csoda, melyet az isteni kegyelem érettök müvele. Ez kétszerezte örömüket a napnak viszontláttán; s noha a bárka, lapát s evező nélkül vala, mégis bizalommal szállának bele. „E bárkát,“ monda a herczeg, „kétségkivül védszellemünk kormányozza, kinek gondja lesz rá, hogy bennünket valamely lakott helyre vezéreljen. Kövessük a folyam menetelét s ne féljünk semmit is.“

A folyamra bizák magokat, melynek sebessége nőttön nőtt; mert a folyó lassankint összeszorula, hogy két hegy között törjön keresztül, melyeknek ormai egymást érték, s egy megmérhetlen boltozatot képeztek, melyben oly setét vala, hogy sem eget sem földet nem lehetett látni. A bárka oly erőszakkal vonatott e boltozatba, hogy a herczeg s herczegné már elveszetteknek gondolák magokat. Már félni kezdének, hogy az ég nem fog annyira gondot viselni életökről, mint magoknak képzelék. Valóban, majd magasan, egészen a boltozatig, fölemelkedének; majd ismét a feneketlen mélysegbe látszának bukni. Ez alkalommal nem kimélék az imádságokat, s meghallgattatának. A bárka végre kibukkana a boltozatból, s a folyam partra tolá őket.

Tüstént kiszállának, s ismét neki bátorodva, minden felé nézegetének a virányokon, nem találnának-e házat, hol frisitőt kérhetnének. Egy hegyoldalban magas egyházat pillantának meg, mely hasonló vala ahhoz, melyet Kubbay Chirámántnak hinak. A felé intézék lépteiket, s midőn hozzá közelitének, láták hogy az egy pompás palotának közepette álla, melynek ajtaján több képjeles és bűvös alakok valának, ezen arab fölirással:

„Oh te, ki e gazdag palotába kivánsz lépni, értsd, hogy különben bele nem juthatsz, ha csak ajtaja előtt egy nyolczlábu állatot nem áldozol.

„Itt ugyan megcsalatkoztam várakozásomban,“ monda Dilarám herczegné: „már azt hivém, hogy lesz szerencsém ezen palota belsejét látnom.“ – „Herczegné,“ monda a herczeg, „én ugyanazon vágytól ingereltettem; de lehetetlenség azt kielégiteni; haszontalanul fognánk erőlködni az ajtót fölnyitnunk. Ezen alakok, melyeket rajta látunk, egy talismánt képeznek, mely azt gátolja.“ – „Jól van hát, monda a georgiai herczegné; „üljünk le itt a gyepre, hogy egy pillanatig kinyugodjunk, s megfontoljuk, mit csináljunk.“ – „Herczegném,“ felele a karizméi herczeg, beszéld el inkább történetedet; szerfölött nyugtalan vagyok azt megérteni.“

„Elbeszélem, uram, rövideden,“ felele Dilarám, „Atyám a georgiai király engem palotájában mind azon gonddal neveltetett, melyre csak atya képes, ki gyermekeit gyengéden szereti. Házunknak egy fiatal herczege, kinek szabadsága volt engem néha-néha látni, oly érzelmeket táplált irántam, melyek csendének veszedelmesek lőnek. Ő szerete engem, s én is kezdém szerelmét viszonozni, midőn egy szomszéd király nagy vezére érkezék a georgiai udvarhoz, s kezemet ura számára kérte. Atyám, kinek ezen szövetség hasznosnak látszék, minden kifogás nélkül megegyezett benne, s a vezérrel indulásra kelle készülnöm. Az ifju herczeg, ki engem szerete, oly szomoru vala távozásom miatt, hogy bujában meghalt, a mint tőlem bucsut vett. Én annyira sirattam halálát, hogy mind a világ láthatá, hogy őt éltében nem gyülöltem; azonban, minthogy tudták, hogy atyámat fölöttébb szerettem, megcsalatkoztak könyeim kutfejében, s atyám iránt érzékenyebbnek véltek, mint valék. Azonban elutaztam a vezérrel. Egy kis hajóra szállánk, hogy a tengernek egy ágát tulhaladjuk, melyen által kelle hajóznunk; ekkor hirtelen oly dühös vész támada, hogy hajóslegényeink nem tudák mit csináljanak, s a hajót a szelek s habok kényére bocsáták, melyek bennünket a Számszárok szigetére vetének.

Ezen szörnyetegek, érkezésünk hirére azonnal a partra futának, s az egész hajónépet hatalmokba keriték; a következőt nem beszélhetem iszonyodás nélkül: a vezért minden kisérőinkkel egyetemben megevék. A mi engem illet, megtetszettem egy Számszár urnak, ki azt mondá, hogy ha neje akarok lenni, el fogom ugyan azon sorsot kerülni, melytől különben meg nem menekhetem. Megvallom igazán, annyira féltem a megevéstől, hogy inkább elszántam magamat, feleségévé lennem, noha kutyafeje mindig elborzasztott, valamikor csak ránéztem. Lakodalmunk után két napra megbetegedék. Soká tartott nyavalyája, mig végre tegnap a halál…“

A karizmei herczeg zajosan szakasztá félbe e helynél a herczegné beszédét, minthogy egy tarantellát láta feléje szaladni. „Vigyázz asszonyom,“ kiáltá, „egy tarantellát látok ruhádon. – Ezen intésre Dilarám, ki tudta mily veszedelmesek a tarantellák, felsikolta, sebesen fölugrék, s rázta ruháját: a tarantella leesett, a herczeg rá tapodott s szétszakitá.

Alig ölé meg, midőn egy erős zörejt hallának a palotából, melynek ajtaja magától hirtelen fölnyilék. Megütközve e jelenésen, legnagyobb álmélkodással nézének egymásra. De ebből azt következteték, hogy a tarantellának nyolcz lábainak kell lenniök, s hogy ez azon állat, melynek megáldoztatását kivánta a fölirás.

Megörűlve e kalandon, fölkelének, s a várba menének. Legelőször egy nagy kertbe jutottak, hol mindennemü fák a világ minden részeiről egybegyüjtve látszának. Ezeknek ágai ért gyümölcscsel tetszének megrakva lenni; de midőn a herczeg éhségtől indittatván, közelite hogy belőlök szakaszszon, észrevevé, hogy aranyból voltak. A kert közepén egy patak csörgedezett, melynek világos tiszta vize számtalan drága köveket láttata fenekén.

Minekutána a kertet illő figyelemmel szemlélték volna, az egyház felé menének, mely már a bárkából kiszálltokkor magára voná tekintetöket. Ez egészen hegyi kristályból állott; keresztülmenének rajta, és tovább több aranynyal, gyámánttal s rubinnal csillogó szobákon által, a nélkül hogy valakivel találkoznának. Végre egy ezüst-ajtóhoz értek, melyet fölnyitának. Egy pompás szobába léptek, s benne egy pamlagon egy öreget találának, smaragd koronával fején. Fehér szakálla a földet uszta, de csupán hat egymástól távol álló szőrszálból állott; szintugy bajusza is három szál szőrből állott mindenik felül, melyek álla alatt a többi szakállal egyesültek; e fölött körmei a kezén legalább is voltak egy rőf hosszaságuak. Ezen tiszteletes alak, szemeit a herczegre s herczegnére veté, s igy szóla hozzájok: „ti fiatal személyek! kik vagytok ti?“ – „Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok s e szép herczegné georgiai király leánya. Elbeszélem kalandjainkat, ha tetszésedre leszen. Meg vagyok győződve, hogy szánakozni fogsz rajtunk, s hizelkedem magamnak, hogy nagylelkü lészsz nekünk menedéket adni.“

„Igen, herczeg,“ felele az öreg, „adok; szivesen látlak mindkettőtöket. Minthogy királygyermekek vagytok s szerencsések voltatok ezen palotába bejöhetni, csupán tőletek függ, kényelmeimben osztozni. Maradjatok itt nálam, itt örök boldogságot fogtok éldelni. A halál, ki minden más emberekkel érezteti hatalmát, kerülni fog benneteket.

Én egykor sínai király voltam. Körmeim hossza jelenti nagy vénségemet. Egy országos felforgatás, mely birodalmamban történt, kényszerite azt elhagynom. E vadonba jöttem, egy palotát épittették több szellemek által, kiknek, mint bűvös, parancsolhatok. Már ezer éve, hogy itt vagyok, s szándékom van örökké élni; mert birom a bölcsek kövének titkát, s következőleg halhatatlan vagyok. Közleni fogom veletek e bámulatos titkot, ha néhány évtizedet nálam fogtatok tölteni. – Álmélkodtok beszédemen,“ ezt veté hozzá; „de a mit mondok, csupa valóság. Az ember, ki a bölcsek kövét tudja késziteni, nem halhat meg természeti halállal. Megvallom, megölethetik; titka nem birja őt erőszakos haláltól megóni: de hogy az erre való alkalmat elkerülje, csak egy földalatti lakba kell vonulnia, vagy valamely kietlenben egy ilyetén palotát épittetnie, mint im ez. Itten bátorságban vagyok: vakmerőség s incselkedés semmit sem tehetnek ellenem. A talizmán, melyet az ajtón szemlélétek, oly módon van szerkezve, hogy sem zsiványok, sem gonoszok be nem jöhetnek, habár ezer nyolczlábu állatot áldoznának is. Ki egy ilyetén állatot megöl, erényes embernek kell lennie, különben nem nyilik meg neki az ajtó.“

Minekutána az öreg sínai király, beszédét végezte, barátságát ajánlá a herczegnek s herczegnének, mindketten elhatározák magokat, nála a palotában maradni.

Ezután kérdé őket, nem volna-e frisitőre szükségök, s midőn ezt igenezték, ujjával két szökő-kutat mutata nekik, melyek arany-medenczékbe ömlöttek. Egyik fölséges borból, másik hasonlithatlan tejből állott, mely lehulltában a legizletesb kocsonyává aludt. Az öreg király három szellemet szólita, s parancsolá nekik, hogy tálaljanak. Tüstént egy asztalt teritének meg, három tál aludt-tejet adának föl. A karizmei herczeg s georgiai herczegné igen jó izüen evének belőle; s a szellemek időnként bort is nyujtának nékiek kristálycsészékben. Az öreg király pedig, ki körmeinek szertelen hosszaságuk miatt kezeit nem használhatá, nem tett egyebet, csak száját tátogatá, s egy a szellemek közül ennie s innia adott mint valamely gyermeknek.

Az ebéd vége felé kéré ezen jó öreg király vendégeit, beszélnék el neki történetöket, a mit ők mind hozzá való hajlandóságból, mind a vendéglés jogai iránt való tiszteletből örömmel tevének.

Minekutána kalandjaik előadását elvégezték volna, ő vevé a szót s ezt mondá nekik: „Vigasztalódjatok mindketten elmult baleseteiteken. Ti ifjak s szeretetreméltók vagytok, s itt viszonos hűség fogadalma által a legkellemesb életre tehettek szert.“

A herczeg s herczegné, kik már örök hűséget esküvének, megujiták esküjöket, s ő sínai fölsége előtt, kit szövetségök tanujának kérének, összekeltek. A szerelmes házasok örömest minden pillanatot szerelemnek szenteltek volna: de az öreg király iránti szivességből a napnak egy részét az ő mulattatásának áldozák, vagy inkább arra, hogy korának minden történeteit hallgaták, melyeknek elmondásából ki nem tudott fogyni.

Ezalatt a herczegné teherbe esett, s két kis herczeget szűle, szép arczuakat mint a hold. Önmaga táplálá őket tejével, s midőn már képesek voltak tanitást venni, egy a szellemek közül ezer csodálatos dolgokra tanitá őket; már tizesztendősök voltak, midőn herczegnéanyjok igy szóla herczegférjéhez: „Kedves drága uram, meg kell vallanom, kezdek e palotában unatkozni. Hiába nyujt szemeimnek ezer csodás tárgyakat; a kénytelenség örökké benne maradni, megfosztja rám nézve minden ingertől. Ám igérje a sínai király, hogy soha sem halunk meg, ezen igéret engem kevessé érdekel. Titka nem ó meg az öregségtől, s inkább szerencsétlenség mint szerencse vénséggel terhelve élni. Egyébiránt atyámat is szeretném már látni, ha elvesztemen való fájdalma éltét el nem rablá.“

„Királyném,“ felele a herczeg, „e halhatlanság mellett, mely számunkra igértetik, nincs más gyönyörűség eszemben, csak az, hogy téged örökké szerethesselek. Tanum az ég, hogy én is nagyon óhajtanám királyatyámat látni, kinek emléke gyakran könyeket csal szemembe: de mely uton induljunk, hogy Georgiába érhessünk?“ – „Uram,“ felele a herczegné, „bárkánk még most is a parton áll, melyre a habok vetették: bizzuk reá másodszor is sorsunkat, s kövessük a folyamot; talán valami oly helyre visz bennünket, hol alkalmat találunk, vagy az én atyám udvarához, vagy a tied birodalmába jutni.“

„Nem bánom asszonyom,“ viszonza a herczeg, „csak neked tetszhetni van minden vágyam. Hagyjuk el e palotát, minthogy te benne unatkozol, s fiainkkal a herczegekkel, szálljunk a bárkába. De ah, mely szomoruságot fog okozni elmenetelünk az öreg sínai királynak! ugy szeret bennünket, mint ön gyermekeit; azt hiszi, soha sem fogjuk elhagyni: vigasztalhatatlan lesz, ha tőle elválunk.“

„Menjünk hozzá s szóljunk vele,“ mondá a herczegné: tetessük magunkat, s hogy kétségbeesését elháritsuk, hitessük el vele, hogy nem örökre válunk el tőle.“

E beszélgetés után az öreg királyhoz menének; elébe terjeszték, hogy oly nagy vágyásuk van szüléiket látni, hogy neki ellen nem állhatnak; kérék, engedné meg honukba tértöket, s bizonyossá tevék, hogy néhány esztendő alatt, ismét vissza fognak jönni. E beszédre elkezde a király sirni: „Oh kedves gyermekeim!“ kiálta, „hát elveszitselek benneteket! ah! soha sem foglak látni benneteket.“ – „Uram,“ mondá a herczeg, „hagyd követnünk a vér ösztöneit: ha nekik eleget tettünk, vissza fogunk térni e magányba, hol veled éldeljük a halhatlanság édeit.“

A herczegné ugyanazt ismétlé; de bármint fogadák is neki visszatértöket, mivel a Mekasefa tudománynyal birt, szivök fenekéig láta, s jól tudá, hogy nincs szándékok szavokat megtartani. Ezen tőle oly igen szeretett személyek elvesztésén való fájdalom életét elviselhetlenné tette. Hivá a halál angyalát, kit oly sok emberkor óta magától távol tartott; fölhagyott a gondoskodással, melyhez szokott volt napjainak hosszabbitása végett, s magát meghalatá.

Alig lehelé ki vég sohajtását, s szellemei azonnal eltünteték. A palota hirtelen elenyészék; s a herczeg, hölgyével s gyermekeivel a mezőn találá magát. Nem tartóztathaták magukat a sirástól, ha meggondolák, hogy ők voltak okai az öreg király halálának; de fájdalmok nemsokára helyt ada azon kecsegtető képzeleteknek, melyeket szüléik viszontlátásának reménye önte beléjök, s most csak indulásukkal foglalatoskodának.

Némely gyümölcsöt szedének, melyet azon föld, terméketlenségének ellenére, egyenesen az ő számokra látszott azon sivatagban termeni. Bárkájokba hordák, mely egy czövekhez vala kötve, s azon állapotban volt, melyben elhagyták. Eloldák, bele menének mindnégyen, s a folyamra bizák magukat, mely onnét egy negyed mérföldnyire a tengerbe szakadt.

Egy tengeri-rabló, ki ezen folyó torkolatjánál kóválygott, észrevevé a bárkát, közelite hozzá, s kiálta a herczegnek, adja meg magát, ha a halált el akarja kerülni. A herczeg fegyvertelen lévén, mit tehete ily számos fegyveresek ellen? a helyett, hogy magát haszontalanul védené, megadá a tengeri rabló kezébe, mindenre, a mi szent, kényszeritvén őtet, hogy hölgye becsületét s gyermekei életét el ne ragadja.

A rabló, minekutána hajójára vevé őket, egy szigetre eveze, hol a karizmei herczeget kitéteté. Maga pedig a szabad tengernek tartá, s a herczegnét, két fiaival együtt, magával vivé. Lehetetlen a herczeg és Dilarámja keservét lerajzolni, midőn egymástól elválasztatának. Mig csak láthatá a herczeg a hajót, nem szünt meg a rabló után kiáltozni. „Hah istentelen!“ kiálta, „ne véld, hogy isten gaztettedet büntetlenül hagyja. Bármely szögébe rejtezzél a földnek, nem kerülöd el a büntetést, melyet igazsága számodra készit.“ Ezután az ég felé fordulva, monda: „Oh igaz ég! ki eddig oltalmazál, elhagyál-e most engem? Megengedhetéd-e, hogy hölgyemet s gyermekeimet tőlem elszakaszszák? Jaj nekem! ha uj csodát nem tészsz, hogy e kedves tárgyakat visszaadjad, eddig való kegyelmeidért inkább panaszkodnom lehet, mint sem magamat boldognak mondanom. Miért mentettél ki ennyi veszedelemből? Csak azért halasztád-e vesztemet, hogy egy atya és férj aggodalmait is érzeném?“

Mig igy beszéle, több embereket láta felé jőni, kik igen különöseknek tetszének. Olyan testök volt mint más embereknek, de fejetlenek valának: mellökön volt egy nagy szájok, s mindenik vállokon egy szemök. Ezen szörnyetegek megragadák s királyukhoz vezeték.

„Uram,“ mondának neki, „itt van egy csúfos külsejü idegen, kit a parton találánk. Talán az ellenség kéme lehet.“ – „Jól van“ felele a király, „készitsetek egy máglyát s égessétek meg rajta, majd ha ki vallattam. Ifju ember! szóla tovább a herczeghez fordulván, ki vagy? Honnan jősz? s mi hozott e szigetre?“

A herczeg nem hallgatá el jövetelét, s hosszu körülményes elbeszélést tarta kalandjairól.

A király álmélkodék rajta, s mondá neki: „Herczeg! jól látom, hogy az ég különös ótalmába vette életedet. Ha a különös kalandok, melyeket nekem beszélél, nem bizonyitanák is, csak azon sajnálati érzelmek sem hagynának róla kételkednem, melyeket bennem gerjesztenek. Engedek ez ösztönnek: igen, élni fogsz, menedéket adok udvaromban, s hizelgek magamnak, hogy azon háborúban, melyet egy szomszéd király ellen viselek, nem lészsz haszontalan. Elmondom e háboru okát. Ő és alattvalói nem olyan fejetlen emberek mint mi, hanem nagy madárfejök van, s ha beszélnek, hangjok annyira hasonlit a madár szóhoz, hogy mihelyt egy közűlök szigetünkre jő, azt parti madárnak tartjuk, s megeszszük. Ez nem tetszik királyuknak, ki hogy magát megboszulja, időnkint egy hajóhadat készit föl, s itt kiszállani próbál. Már néhányszor nem diszlett neki. Azonban nem hagy föl a reménynyel, hogy mindnyájunkat elveszitsen; s mi részünkről nem kevésbbé reményljük, hogy őt minden alattvalóival együtt meg fogjuk enni.

„Ez ügyemnek állapotja,“ folytatá a fejetlen emberek királya. „Vigyázunk, hogy véletlenül meg ne támadtassunk, s még eddig mindig diadalmaskodtunk ellenségeinken.“

A karizmei herczeg ajánlá karját a királynak, s ez őt hadainak fővezérévé nevezé. Az ifju vezér nem késedelmezett tisztét teljesiteni, s azt megmutatni, hogy rá nem érdemetlen.

Nem sokára a parton nagy számu hajósereg jelent meg. A madárfejű emberek szigetének királya vala, ki népének legválogatottabb részével uj kiszállást próbála. A karizmei herczeg időt engede neki, seregei fele részének kiszállitására: de akkor az övéivel hevesen megtámadá, zavarba hozá, s kényszerité hajójokra szaladni. Sokan megölettek, sokan a vizbe fuladtak, s a madár fejű király, kénytelenittetett a megmaradottakkal hátra vonulni.

Soha sem nyert még a fejetlen emberek királya ily fényes győzedelmet. Ennek minden dicsősége a herczegre háromlék; a katonák megvallák, hogy még sohasem voltak ilyen jól vezérelve, és hogy egy vezérök, a leghiresebb sem mutatott ennyi ügyességet.

E magasztalások hizelkedtek az ifju hősnek, ki hogy azt még inkább megérdemelje, javalá a királynak, hogy részéről ő is készitsen föl egy hajóhadat, s ellenségeit otthon rémitse el. A király elfogadá e javalatot; s egy rettenetes hajóhad vitorláza a karizmei herczeg vezérsége alatt a madárfejü emberek szigetére.

Éjjel kiszállitá seregeit, s zaj nélkül harczrendbe állitá, s virradatkor a város ellen nyomula, s megrohaná a lakosokat, kik ilyetén megtámadásról nem is álmodának. Mindent levágott, a mi ellentálla. A királyt egész udvarával elfogá, s diadalmasan tért vissza a fejetlen emberek szigetére.

Itt, az otthonn maradt nép öröm sikoltozásai között fogadtatott, s örömünnepek rendeltettek, melyek egy hónapig tartának. A foglyokat kioszták a lakosok között, kik azokat annyiféle lével evék meg, amennyivel parti madarakat enni szokás. A meggyőzetett király maga sem kerülheté el e halál nemét: egy ünnepen a fejetlen emberek egész királyi családának feltálaltatott.

E győzelem után, mely a háborut teljesen elvégezé, a karizmei herczeg henye életet kezde élni. Kilencz évig marada a fejetlen király udvarában, ki őt annyira megkedvelé, hogy egy napon igy szólana hozzá:

„Herczeg: én öreg vagyok s nincs férfi-örökösöm: koronámat neked hagyom, azon feltétel alatt, hogy azt leányommal oszszad meg. Noha igen különös, sőt nevetséges alakod van, mégis örömest elfogadlak vőmnek.“

A herczeg ügyesen elmellőzé ez ajánlást: de a király ismét rá tére, s midőn észrevevé, hogy a herczeg iszonyodik e házasságtól, elkezdé ismét; de megváltozott hangon: „herczeg!“ mondá neki: „ugyan szép tőled a tisztességet megvetni, melylyel meg akarlak becsülni! tudjad, minden tett szolgálataid sem óhatnak meg, hogy haragomat ne érezzed, ha tovább is vonakodol engedelmeskedni! Fontold meg jól: holnap el kell venned leányomat, vagy pedig leüttetem e tekét, mely szüntelen forog vállaidon, s igen galád tekintetet ád.“

E szavak oly ábrázattal mondattak, melyek a herczegnek értésére adák, hogy el kell magát szánnia vagy a herczegnét elvenni, vagy meghalni. E kinos zavarban szomoruan kiálta föl: „Boldogtalan csillagzat, mely alatt születtem, hát soha sem merithetem ki gonosz hatalmadat? még nem elég, hogy egy kutyafejű nőm vala, most még egy másik szörnyeteggel kell összekelnem. Oh Dilarám! kecses Dilarám, kinek emléke oly fájdalmat gerjeszt, melyet az idő soha el nem tompithat, hogy élhet egy herczeg, ki kedves képedet szentűl őrzi szivében, egy nővel, kinek szemei vállaira tévedtek, s kinek mellén olyan szája van, mely inkább látszik egy férj elnyelésére, mint csókjainak elfogadására alkotva lenni.“

Mindezen idegenkedése mellett nem mulasztá el magát a házasságra elszánni, mely mindazon pompával ünnepeltetett, melyet az egybekelő személyek születése megkivánt.

A lakodalom első éjszakáján a herczeget egy szobába vezeték, hová már előbb a menyasszony vezetteték, s itt mindkettejöket egyedül hagyák. A menyasszony közelite hozzá először, s a herczeg remegett iszonyodtában: azt vélé, hogy elragadtatva gerjedelmétől s a női név által fölhatalmazva, hamvadó lángját akarja szítani; de az egy beszédet tarta neki, mely nyugalmát visszaadá, s tévedéséből kivoná.

„Jól tudom uram,“ igy szóla hozzá, hogy olyan embernek, mint magad, utálnia kell egy asszonyt, ki hozzám hasonlit. Én érzeményeidre a magaméiról itélek: nekem szint oly irtózatom van tőled, mint neked lehet tőlem. Mi egymást szörnyetegként nézzük, boldogtalanoknak tartjuk magunkat, mivel kényszerittetünk egybekelni, te hogy a halált elkerüljed, s én hogy király atyámnak engedelmeskedjem. Mindemellett mondhatom neked, hogy, ha mint gyengéd érzetű ember, férji jogaidról le akarsz mondani, én szerencsédet tehetem.“

„Ah, nagyságos asszonyom,“ felele a herczeg, „lemondok teljes szivemből, minthogy ez áldozatot kivánod; de kérlek, mondd meg nekem, mi módon akarsz boldoggá tenni?“ – „Tudd meg,“ folytatá amaz, hogy én egy szellemet szeretek, kiben forró szenvedélyt gerjesztettem. Mihelyt megérti, hogy atyám férjhez adott, nem fog késni eljőni s engem elragadni. Kérni fogom őt, hogy téged vigyen országodba, s nem kétlem, hogy megörülvén irántam mutatott tiszteleteden, mindent megtesz, a mit kivánsz.“ – „Jól van szép herczegné,“ felele a karizmei herczeg, elragadtatva az adott reménytől, „rá állok, s a szerencsés szellemnek átengedem mindazon kincseket, melyeket e lakodalom nekem rendelt; örömest általadom neki azoknak birtokát.“

Ezt mondván, lefeküdt egy pamlagra, s elaluvék; s a herczegné ugyanazt cselekvé.

Mig mindketten igy alvának, megjelenék a szellem, ki a menyecskét szerette, karja alá fogá őket, elvivé a légen keresztül. Megálla egy szigetnél, mely nem messze vala a fejetlen emberek szigetétől, letette itt a herczeget a pázsitra, s a herczegnét elvitte egy földalatti lakba, melyet különösen az ő számára készite.

A herczeg fölébredtekor elcsodálkozék, hogy magát egy ismeretlen szigeten lelé. Gondolá ugyan, hogy álmában a fejetlen herczegnébe szerelmes szellem tette ide; de ugy vélé, hogy e szellem még sem oly igen háladatos, mint a herczegné dicséré, minthogy őtet a helyett, hogy honába vinné, egy szigeten tette ki, mely talán szintoly ocsmány emberektől lakatik, mint a Számszárok.

Mindazon rettentő dolgoktól nyugtalaníttatott, melyeket e gondolat foglala magában, midőn a tengerparton egy öreg embert pillanta meg, ki a mosódást látszott elvégezni. Szaporán fölkele, hozzá szalada, s kérdé, ha muzelmán-e? „Igenis az vagyok,“ felele az öreg; „hát te ifju ki vagy? Nemes tartásodról itélvén, nem lehetsz köz származásu.“ – „Nem csalódol vélekedésedben,“ felele a herczeg, „mert én királyfi vagyok.“ – „S melyik király az atyád?“ kérdé az öreg, „nyisd meg szivedet, esküszöm a nagy prófétára, hogy nem rejtezik álnokság szavaim mögött, hajlandóbb vagyok neked szolgálni mint ártani, szólj tartalék nélkül.“

„Minthogy épen nevemet kivánod tudni,“ felele a herczeg, „megmondom, hogy én a karizmei herczeg vagyok.“ – „Oh istenem,“ esék szavába az öreg, „lehetséges-e, hogy te vagy ama boldogtalan herczeg, kit egy európai tengeri kalóz elrabolt?“ – „Ki értesithetett e történetről?“ kérdé a herczeg. „Csak kell tudnom uram,“ felele az öreg; „én atyád birodalmában születtem. Bennem egyikét látod azon csillagjósoknak, kik a jövendőket a csillagokból nézik; s hogy arról tudósitsalak a mi téged illet, azt mondom, hogy atyád annyira szivére vevé elragadtatásodat, hogy néhány nap mulva meghalt. Népe, melynek gyönyöre vala, sokáig siratta, s végre letévén a reményről, hogy téged valaha láthasson, egy vérségedbeli herczeget ültete a királyszékbe. Ez uj király összegyüjté a csillagjósokat, hogy országlása felől a csillagokat kérdenők meg; oly dolgokat hirdeténk neki, melyek neki nem tetszének. Rajtunk akart elégtétet venni a balesetekért, melyekkel az ég fenyegeté, s elvégzé, hogy mindnyájunkat megölessen. De mi, mesterségünk titkai által fölfedezők e cselt, elhagyók honunkat, s mindenikünk a föld azon szögébe vonult, melyet szállásul választa. Én a föld több tartományait bebarangoltam, s végre e szigeten telepedém meg, melyen egy oly jó királyné uralkodik, hogy nincs több oly boldog nép, mint az ő alattvalói.

Mig a csillagjós igy beszélt, a karizmei herczeg keservesen sira; atyja halálának hire oly mély fájdalmat okoza neki, hogy az öreg kénytelen volt beszédét félbeszakasztani, hogy őt vigasztalja. „Uram,“ monda neki, „ha ily szomoru hireket hozok is, de igen örvendeteseket is jelenthetek. Jól emlékezem még minden észrevételeinkre: az ég boldog sorsot igér a harminczadik esztendőn tul. Te már harminczegy vagy, s következőleg minden bal eset elmulik. Kövess, ha tetszik; elvezetlek a nagyvezérhez, ki egy erényes férfi. Ő be fog mutatni a királynénak, ki illendően fog fogadni, mihelyt rangodról értesittetik.“ A herczeg és csillagjós a vezérhez menének, ki, mihelyt a herczeg nevét megérté, a legnagyobb csodálkozás minden jelei mellett fölkiálta: „Oh istenem, csak neked van hatalmadban ily csodákat mivelni. – Jer uram,“ szóla tovább, a karizmei herczeghez fordulván, „jer velem a királynéhoz, s meg fogod érteni csodálkozásom okát,“ ezt mondván, elvezeté a palotához, s midőn a királynő szobáiba érének, kérte, várakoznék egy perczig, mivel jó volna a fejdelemnét eleve tudósitani, hogy egy ily herczeg elfogadására elkészülhessen.

A vezér alkalmas sokáig marada a királynénál, ki végre a szobába lépett, melyben a herczeg vala. Szemébe nézett, s megismeré: „Oh kedves férjem,“ monda, karjait elébe terjesztvén, „van-e több ily öröm e világon, mint téged viszont láthatni?“

A herczeg hasonlólag szemlélé s megismeré vonásaiból szerette Dilarámját, s elragadtatva az álmélkodás, szerelem és öröm által, fölkiálta: „Oh én királyném! lehetséges-e, hogy ismét meglellek? Bármi nagyok is a szerencsétlenségek, melyeket az ég velem kiállatott, megvallom mégis, hogy kegye fölülmulja keménységét, minthogy téged szerelmemnek visszaajándékoz.“ Megölelék egymást több izben oly elragadtatással, melyet inkább érezni, mint kifejezni lehet. Ezután a herczeg gyermekeiről tudakozódék. „Ezeket nem sokára meg fogod látni uram,“ felele a fejdelemné; „vadászni mentek; s már majd vissza fognak térni.“ – „De hogy lettél e sziget királynéjává asszonyom?“ kérdé a herczeg. „Tüstént kielégitem ujságvágyodat,“ felele Dilarám; „halljad, mint jutottam e királyszékre, melyet holnap mindjárt el fogok hagyni, hogy téged kövesselek, ha népem meg nem egyez benne, hogy azt veled megoszszam.

Mihelyt a tengeri-rabló, ki minket elfoga, téged a szigeten kitett: a mint tudod, ismét a tengerre ereszkedék; de nem tevénk még hat mérföldnyi utat, midőn egy irtózatos vész támada, s a hajósok ügyessége s erőlködései daczára a hajó oly erőszakkal csapatott e part szikláihoz, hogy ezer darabokra zuzék. Néhány hajós legény úszással vergődék a partra; a többiek is, a kapitánynyal együtt, hasonlólag akarának menekedni, de elveszének. A mi engem illet, a nélkül hogy az eget szerencsétlen éltem megtartásáért kértem volna, megölelém fiaimat, hogy velök haljak meg, s már el akarának nyelni a hullámok, midőn e szigetről több ember, kik messzéről nézék hajótörésünket, s csolnakokba veték magokat, hogy segélyünkre siessenek, még jókor érkezének. Félholtan huztak ki a vizből, s észrevevén, hogy lélekzünk, házaikba vittek, s életre hozának. Midőn e sziget királya hajótörésünket hallá, kiváncsi volt bennünket látni. Ez egy kilenczvenesztendős férfi vala, annyira szerettetett alattvalóitól, a mennyire érdemlé. Nem titkolék el előtte semmit is, hanem megmondám rangomat, s elbeszéltem történetemet. Megilletődött szerencsétlenségeimen, s könyeivel kiséré az enyéimet, melyeket történetem nehány helyeinél nem tartóztathaték vissza. Végre, minekutána nagy figyelemmel hallgatott volna, megszólamlék s ezt mondá: „Édes leányom! állhatatossággal kell szenvedni a baleseteket; ezek a kisértetek, melyekre az ég az erényt teszi; ha türelmesen szenvedünk, mindig örömeket következtet szenvedéseinkre. Maradj nálam; gondoskodni fogok gyermekeidről, a herczegekről.“

Valóban, ha önnön gyermekei lettek volna is, nem viseltetheték vala több szeretettel hozzájok, s irántam tisztelete és becsülése már nagyobb nem lehetett volna; nem elégedék meg engem tisztességekkel halmozni, tanácsot kért tőlem az ország dolgai felől is; részt engede vennem státustanácsában, s hogy meggyőzzön, mily nagyon van elfoglalva irántam, nagy dicsérettel magasztala mindent a mit mondék, ha csak akármi módon alkalmazható vala.

Öt évet tölték e szerint, midőn ezeknek lefolyta után egy napon igy szóla hozzám: „Herczegné, ideje hogy egy szándékot, melyre magamat határozám, előtted felfödözzek: azt akarom, hogy holtom után te űlj királyszékembe, s hogy ezt számodra bizonyossá tegyem, el kell téged vennem. Minden népeim, kik el vannak bájolva erényeidtől, javalni fogják választásomat, s meg fogják köszönni, hogy téged örökösömmé tettelek.“

„Fiaim java elhatároza, hogy e szövetségre álljak, mely népeim nagy javalása közben, végrehajtatott. Nem kevésb örömet s megelégedést mutattak akkor is, midőn halálakor, mely lakodalmunk után hamar következék, megértették végintézetét, mely parancsolá neki, hogy engem ismerjenek el uralkodónéjoknak; ez idő óta én országolok, s mondhatom, egyetlen törekedésem, őket boldogokká tenni.“ Midőn a királyné ez utósó szavakat mondá, látá a két herczeget vadászatról megtérni. Siessetek herczegek,“ kiálta elejökbe, „siessetek atyátokat megölelni, kit az ég nektek megtartott!“ A vér szava, mely magát bennök hallatá, nem hagyá őket tovább e csodán kételkedni, oda futának a karizmei herczeghez, ki elejökbe kitárá karjait, s egymásután mindeniknek szemeit megcsókolá.

Minekutána ezen négy, a természet leggyengédebb érzelmeitől meghatott személy, szeretetének ezerféle jeleit mutatta volna, a nagyvezér az egész népet összegyüjté, elbeszélé nekik a karizmei herczeg történetét, s inté őket, hogy e herczeget királyuknak ismerjék el. A nép egy akarattal ráállott, s a karizmei herczeget királynak kiáltá ki.

Ez szerette georgiai herczegnéjével ugy országolt, hogy országlásuk a legboldogabbnak neveztetett.

„Azért beszéltem uram e történetet,“ monda a persa császár kilenczedik vezére, „hogy megmutassam felségednek, hogy a királyok gyermekei is szint ugy alája vannak vetve balcsillagzatuknak, mint mások; mig egy ellenséges csillagzat gyakorolja rajtunk hatalmát, kezükben még az arany is fekete földdé, s szájukban a terjék méreggé változnék. Nurgehán herczeg e szerencsétlen esetben van, mindent kell félnie, minden ellene van, önnön atyja lett ellenségévé.“

E történet elbeszélése, s mindenek fölött az alkalmazás, a királyt megdöbbenték, s a szultánnénak tett igéret daczára is elhalasztá a herczeg megöletését.

Midőn a szultán estve palotájába visszaérkezék, ismét panaszkodék a szultánné, fia büntetésének ujra lett elhalasztásán, s hogy a királynak megmutassa, mennyire viheti egy fiatal ember gonoszságát, következő történetet beszélé neki:

A varga és királyleány története.

Volt egyszer Kaszbinban egy ifju varga, Hasszán nevezetű, ki szűken élt munkája jövedelméből. Egy nap, midőn boltjában vala, láta egy dervist arra elmenni, kinek papucsai rongyosak voltak. „Jó dervis“ monda neki, „lábbelid rosz karban van; jere be hozzám, majd kiigazgatom.“ A dervis engede ezen hivásnak, leűle, s evék némely étkekből, melyeket a varga, elébe raka.

Midőn a papucsok elkészültek, monda Hasszán: „munkám árába egy tanácsot kérek tőled. Kedvem van utazni, s te inkább adhatsz erre jó tanácsot mint más akárki.“ – „Fiam,“ felele a dervis, „három tanácsot adok, melyeknek egész fontosságát tapasztalásból ismerem:

Először: soha se indulj utra jó uti-társ nélkül; mert a próféta (üdvösség legyen vele!) azt mondja: „Keress magadnak előbb társat, s ugy indulj utra.“

Másodszor: ne késsél olyan helyen, hol viz szűke van. Végre harmadszor: ne menj városba napnyugat után.“

Rövid idő mulva, minekutána Hasszán jó uti-társakat talált volna, utra indult. Nehány nap multával együtt egy nagy város kapujához érének: társai bementek; ő pedig megemlékezvén a dervis tanitására, kün marada egy folyó partján; s mivel közelében egy temetőt talála, tanácsosnak tartá az éjszakát ott töltenie.

Három óra vala éjfél után, midőn két embert veve észre, kik a város falán valamit lebocsátának, a mit meg nem ismerhetett, s a mit egy legközelebb lévő sirba vivének.

Alig távozának el ezen emberek, azonnal siete Hasszán azon helyre, melybe terhöket letették. Belépe, vevé tűzszerszámát, s a kiütött tüzvilágnál egy koporsót pillanta meg, melyből mindenfelől vér csörgedezett. Azonnal erőlködék a födelet fölemelni, s egy rendkivüli szépségű hölgyet talála benne, egészen vérében fürödve s egy halotti lepelbe burkolva. Holtnak tartá, s fölemelé a gyolcsot, melybe takarva volt, midőn követkevő szavakat hallá gyenge hangon mondatni: „Az isten szerelméért, ne foszsz meg ruháimtól.“ Ekkor látá, hogy még van egy kis élet benne, széttépé a maga kaftánját s bekötözé sebeit.

Következő reggel a város karaván szeraijába viteté, s hugának adá ki, kit ő maga sebesitett meg egy heves pillanatban. Itt két hónapig a leggyengédebb gonddal ápolá. Ezen idő mulva az ifju ismeretlen nő egészen helyreállott, s a karaván szeraiból fürdőbe ment. Midőn visszajött, tollat, tintát és papirost kért, egy pár szót ira, s monda Hasszánnak: „Fogd e levelet, vidd el a bazárra, Yakub pénzváltóhoz, s vedd által, a mit adni fog.“

Hasszán sietve elment a pénzváltóhoz. Mihelyt ez a levelet felnyitotta, megcsókolá, fejére tette, s a levélvivőnek egy erszényt ada által ötszáz zecchinóval. A mi utazónk egészen elbámult, sohasem látott életében ennyi pénzt; s azon tiszteletből, melyet a pénzváltó a levélhez mutatott, megismeré, hogy a ki azt irta, nem közönséges származásu lehet.

A karaván-szeraiba visszatérvén, félelmesen letevé társnéja elébe, ki szemeiből olvasá mindazon ujságvágyat, mely kinozta. De még nem tartá tanácsosnak azt kielégitenie, s megeléglé neki mondani, fogja a pénzt s szerezzen magának illendő ruhákat s becsületes lakást.

Hasszán teljesité parancsait; s nagy summákon, melyeket a pénzváltó sohasem mulaszta el küldeni, rabszolgákat vettek, s egy ideig ketten a bőség ölében éltek.

Egykor az ismeretlen nő egy erszényt ada Hasszán kezébe, s ezt mondá neki: most van alkalmad nekem egy szolgálatot tenned, melyre igen sokat tartok. Menj a bazárra, ott könnyen megtalálhatod a selyemárus Abdallah boltját. Vetess elő egy vég atlaszt, s bármi drága legyen is, vedd meg alkuvás nélkül.“

Hasszán hamar rátalált az ifju kalmár rakhelyére, bement, egy vég atlaszt mutattata elő s megvásárlá a kivánt áron. A többszöri bizományok következésében, több izben visszatért azon kalmárhoz, s oly jól végzé dolgait, hogy közöttök oly bizodalmas ismeretség erede, hogy egykor a kalmár ebédre hivá, mely hivást ő el is fogadá.

Az ismeretlenné hagyásából Abdallah viszont elhivatott, ki nagy hálával vevé a becsületet, melyet iránta oly gazdag ur mutata, milyennek Hasszán tetszék.

„Bár mi különösek legyenek is a dolgok, melyeknek tanuja fogsz lenni, ne csodálkozzál rajtok,“ monda az ismeretlen nő Hasszánnak. S egyszersmind igen fényes ebédet készittetett.

A rendelt órára megjelenék Abdallah legnagyobb pompába öltözve. Hasszán igen nyájasan fogadá; késő éjszakáig ittak; de midőn az elválásról leve szó, s Abdallah a házi urtól bucsuzni akara, ez nem engedé: „Hogyan eresszelek el,“ monda, ily késő éjjel! Nem, azt nem tehetem: itt kell hálnod, majd ágyat készittetek.“

Midőn látá a kalmár, hogy hiába ellenkeznék, megnyugvék rajta s lefekütt.

Éjfélkor, midőn mély álomban fekünnék, az ismeretlen nő, ki a vendégség alatt nem mutatá magát, közelite hozzá, s egy gyilkot ütött szivébe.

Hasszán a zajra felébredvén, oda szalada: „Nagy isten!“ kiálta, látván hogy Abdallah véglehelletét adja ki, „mi iszonyu tettben tevél büntársaddá! én tüstént itt hagylak: nem akarok tovább ez undok házban maradni: s visszaadok mindent, a mit nekem ajándékozál.“

„Csendesedjél Hasszán,“ felele a herczegné, „én csak egy árulón tartottam igaz itéletet; én a király leánya vagyok, a kit itt holtan kiterülve látsz, forró szenvedélyt gerjesztett bennem; dajkám eszközlése s az őrizetemre rendelt személyek megvesztegetése által annyira vivém a dolgot, hogy őt a hárembe is beeresztetém; sőt álöltözetben magam is nem egyszer menék hozzá s jótéteimmel halmoztam el.

Egyszer, midőn oly időben látogatám meg, a midőn nem várt: csak képzeld bámulásomat s dühömet, midőn egy vágytársnémmal mulatva lelém. A leghevesb szemrehányásokat tevém neki, sőt annyira elhagyám magamat kapatni, hogy azt, ki nála vala, verni is kezdém. Ekkor elmene a szörnyeteg s két fiatal korhelyt hiva magával, s akár haragom következetétől félt, akár szeretőjét akará rajtam megboszulni, segédekkel több késszurást ejte rajtam, s holtnak vélve, kivive a temetőre, a hol megtaláltál. Most, miután meg vagyok boszúlva, siess atyámhoz a királyhoz, hirül vinni, hogy leánya még él, s mutasd meg neki szállásomat.“

Az egész udvar tele volt örömmel, midőn megérték, hogy a herczegné megtaláltatott. A király könyes szemekkel ölelé meg, s midőn hallá, hogy Hasszán volt megmentője, neki adá feleségül.

„Láthadd, uram, e történetből,“ ezt adá hozzá Chánszade királyné, „mely iszonyu tettekre képesek az ifju emberek:“ s ujra kiváná Nurgehán halálát. S a király meg is igéré kivánságát teljesiteni.

De jövő reggel, midőn már épen fia halálát akará parancsolni, ismét egy vezér álla elő s kegyelmet kére neki a fejedelemtől; s hogy a szultánné befolyását gyengitse, uj erősségül az asszonyok gonoszságára következő történetet beszélé:

A favágó és szellem.

Ahmednek egy szegény Bagdadi favágónak volt egy makacs fösvény s veszekedő felesége, ki egy pillantatnyi nyugalmat sem hagya neki. Ha valami kis pénzt szerze, mindjárt kezébe akará keriteni. Egyszer ezen szegény ember nehány kis pénzt teve félre, hogy magának kötelet vegyen; az asszony észrevevé s ezt mondá neki: „Hah, semmirevaló, megtetszik, mi szép életet élsz. E pénzt, melyet eltitkolál, kétségkivül valami asszonynak szántad; de várj, majd rendbe szedlek, soha sem fogsz többé nélkülem kimenni.“

Ekkorig a szegény favágónak legalább addig nyugalma volt, mig maga vala az erdőn; képzelhetni kétségbeesését, midőn látá, hogy induláskor felesége egy szamárra üle s a hegyre követé, hová ő dolgozni ment. „Legalább majd már tudom,“ mondá neki, „mit csinálsz, ha a házat elhagyod.“

Ahmed nem tudá, mint menekedjék tőle, midőn hirtelen egy szerencsés gondolat ötlék eszébe. Egy igen mély kut vala azon helyhez közel, hol ő dolgozott; „édes feleségem,“ mondá neki, „mivel már itt vagy, kérlek tégy meg nekem egy szolgálatot. Már rég ideje hallottam, hogy e kutban valami kincsnek kell lenni, köss e kötélre és bocsáss le rajta.“ – „Épen bizony,“ felele, „te köss engem rá, én szintugy lemehetek mint te, te még majd képes lennél az egész kincset magad számára tartani.“

Ahmed rá álla, megköté nejét a kötélhez s leereszté a kutba. Midőn érzé, hogy feneket ért, elbocsátá a kötelet s ezt mondá neki: „kincsem feleségem, most te oly szives lészsz, hogy ott lenn maradsz, mig eljövök ismét kihuzni.“ S anélkül, hogy kéréseire s fenyegetéseire ügyelt volna, nyugton dolgára mene. Egy idő mulva, midőn vélé, hogy felesége már megjobbult e leczkére, ismét ledoba neki egy kötelet: „Siess no!“ kiálta neki, „kösd rá magadat, hogy kihuzzalak.“ S erre egy nehéz sulyt huza föl, de mily nagy vala bámulása, midőn a kötél végén egy szellemet pillanta meg.

„Ah mi nagy hálával tartozom neked!“ igy szólitá meg ez. „Én azon szellemek közé tartozom, kik nem tudnak a légbe fölemelkedni; e kutat választám lakomul, midőn kétségkivül valami ellenséges szellem, a világon a leggonoszabb asszonyt bocsátá le hozzám, ki már csaknem őrültté tett, a mióta társaságomba került. Ah be nagyon köszönöm, hogy megszabaditál tőle! ily nyomos szolgálatot nem fogok jutalmatlanul hagyni. Halljad, mit tehetek éretted. Tudom, hogy az indiai királynak egy gyönyörü leánya van, elmegyek, megszállom őt és őrültté teszem. Atyja, a király, hiába fogja orvosaival gyógyittatni; de itt van nehány levél, melyet csak vizbe kell mártani s azzal a herczegné arczát dörgölni, s ez kényszeriteni fog engem, hogy azonnal elhagyjam. Neked adom, hasznukat veheted.“ Ahmed megköszöné a szellemnek s elindula India fővárosába. Midőn utazása czéljára ére, hallá, hogy a herczegné őrülése az egész udvart a legnagyobb zavarba hozta, s hogy atyja a király, minekutána a leghiresebb orvosok mesterségét sikeretlenül kisértette volna, a leány kezét annak igéré, ki meg fogná gyógyitani.

Ahmed egész bizakodással ajánlá magát rá, megnedvesité a leveleket, megdörgölé vele a herczegné arczát, s a varázslat azonnal megszünék. Az indiai király megismeré az Ahmed által tett szolgálatot, neki adá leányát s a lakadalmat a legnagyobb pompával ülték.

De a szellem, minekutána a herczegné testét elhagyá, a sínai herczegné testét választá lakául, kibe szerelmes vala. A sínai császár, ki az indiai herczegné csodálatos gyógyulásának hirét hallá, egy követet külde oda, s kéreté Ahmedet, méltóztatnék udvarába jőni s leánya egészségét helyreállitani. Ahmed nem késett oda utazni. De mi nagy vala bámulása, midőn odaérkeztekor megtudá, hogy a sínai herczegnét ugyanazon szellem szállá meg, kit ő a kutból kihuza. „Hát,“ monda neki a szellem, „te vagy-e Ahmed, kit én jótétekkel halmoztam el, s ki tőlem e herczegnét akarod elrabolni, kit szeretek? Óvakodjál ettől, ha kényszeritesz innen távoznom, egyenesen Indiába megyek s megölöm hölgyedet.“

Ahmed nem kevéssé ijedt meg e fenyegetésen, s már épen ki akará jelenteni a sínai császárnak mestersége elégtelenségét, midőn egy csel jöve eszébe. „Istenemre! édes jó szellemem,“ felele, „nem azért jöttem ide, hogy a herczegnét meggyógyitsam, sőt inkább, hogy segitségedet kérjem. Emlékezhetel még amaz asszonyra, kivel a kutban nehány kedvetlen perczeket töltöttél; az feleségem vala. Nem tudom, ki huzhatta ki, elég az hozzá, hogy szabadon van megint, mindig nyomomban van, s mindenütt üldöz, egy pillanat alatt itt terem, s én azért jöttem, hogy segedelmedért könyörögjek.“

„Segedelmemért?“ kérdé a szellem, „isten mentsen, hogy valaha egy ily asszonynyal találkozzam. Ahmed édes barátom! menekedjél tőle, amint tudsz; ami engem illet, én ebben rajtad nem segélhetek s mindjárt el is lódulok.“

Ezt mondván a szellem, elillana, s a sínai herczegné meggyógyult, Ahmed pedig a király kegyelmeivel tetézve tére meg ipa birodalmába.

„Látod ebből uram,“ folytatá a vezér, „mely nagy az asszonyok gonoszsága, mivel még az ördögöknek is rettenetesek. Hogy lehetnének tőlök a férfiak bátorságban? Már több nap óta képesek egy asszony cselei a vezéreket, népet és főembereket nyugtalanitani. Óvakodjál uram az incselkedésektől s halaszd el még fiad halálát.“

A császár megilletődvén a vezér beszédén, fiát a fogházba visszavezetteté, s vadászatra lovagolt.

Este, midőn Szindbád haza tért, megujitá Chánszade királyné esdekléseit, hogy fiát ölesse meg; s hogy bizodalmát, melybe a vezér helyezé, megrenditse, következő történetet beszélé neki:

A papagájkirály.

Egy indiai király egy dervistől egy varázsmondást tanult, melynél fogva akármely állat testébe költözhetett; s nehányszor próbálá ezen elváltozást.

Egyszer egyik vezérével vadászaton vala, s egy őzbakot lőtt; s hogy vezérének varázshatalmát megmutassa, elmondá varázsszavait, s az állat testét vevé magára; a miniszter nagy bámulással látá a király testét élet nélkül összerogyni, mig az őzbak holtteste megelevenedék s ugrálni kezde. Midőn a király előbbeni alakjába visszatért, esdeklék a vezér urának, tanitaná meg őt e felséges varázsmondásra; s a király oly vigyázatlan vala s engede minisztere könyörgéseinek.

Egy idő mulva láta a vezér egy holt papagájt egy fa tövében, közel a palotához s kérdé a királyt: „Uram megengedi-e varázs-mondásod, hogy egy madár testébe költözzél?“ – „Bizonyosan,“ felele a király; s azonnal megelevenité a papagáj holttestét s egy fára üle fel.

Mihelyt látá a vezér, hogy a király öntestét elhagyá, elmondván a varázsszókat, elfoglalá azt s a maga testébe egy rabszolga lelkét küldé.

Elképzelhetni a király boszuságát és fájdalmát, midőn a vezér hitetlenségét látá; egészen megzavarodva röpüle el, hogy tőle igy rászedetett.

Azalatt a vezér kezébe vevé az ország kormányát; sőt a hárem belsejébe is merészlett menni, s minden módon ura helyét foglalá el.

A szegény papagáj, minekutána egy ideig idestova tévelygett, elhatározá magát egy kertész házába szállani. Meg hagyá magát fogni, kalitkába tenni s a vásárra vinni. Mivel igen folyvást beszélt, egymásra igértek az emberek, hogy megvehessék. Minden embert elbámita helyes és furcsa feleleteivel. Végre ugy felverték árát, hogy csak a királyné vehete meg ily drága madarat.

A hárembe vitetett tehát s a királyné háló-szobájába tétetett. S itt a szegény papagájnak az a szivfájdalma vala, hogy éjszakának idején látá gyalázatos vezérét jőni s a királyné ágyát szemtelenül elfoglalni, mig neki kalitkája rudján ülve kelle boszuját lenyelnie.

Másnap reggel a vezér a királynéval mulat s a papagáj egy szögbe rejtezve hallgatá beszédöket. „Tudod-e,“ mondá a vezér, „hogy nekem hatalmam van akármely állat testébe menni, mihelyt meghal?“

„Igen nagyon szeretnék ily elváltozást látni,“ felele a szultánné, „kérlek, ne tagadd meg tőlem e mulatságot.“

Ekkor a vezér egy megölt ludat hozata be, s annak holttestébe mene által. A papagájkirály tüstént elmondá varázs-mondáját s ismét elfoglalá önnön testét; ekkor nyakon fogá a ludat, ugy vágá a falhoz, hogy szétszakadt. „Mily dühben vagy uram!“ kiálta a királyné, „s miért haragszol ily erősen?“

Elgondolhatni, mi nagy vala bámulásos megszégyenülése, midőn férje kegyetlen esetét elbeszélé.

„Látod uram,“ folytatá Chánszade, „mennyire lehet egy vezérben bizni.“ S iparkodék neki megmutatni, hogy szükség fiát megöletnie. A király meg is igéré neki ez elégtételt.

Midőn este a császár, palotájába megtére, a császárné egy csésze mérget tarta elébe, mondván: Uram, ha nekem igazságot nem szolgáltatsz, ezennel kinyilatkoztatom, hogy e mérget megiszom, s e bünért te fogsz felelni isten előtt. Tudom, vezéreid meg akarnak félemlitni, nemem ravaszságáról mindenfélét beszélvén, de a tied sem kevésbbé veszedelmes ám; ennek bizonyságául csak az ispaháni festő történetére hivatkozom.“

S a császár kivánságára Chánszade eképen beszélé el a történetet:

Mahmud története.

Egy festő egykor egyik barátjánál egy asszony képét látá, melybe halálig szerelmes lett; nem vala nyugta, mig meg nem tudá, hol tartózkodik azon képnek eredetije. Mondák neki, hogy az egy hires énekesnő képe, ki a nagyvezérnél van a persa udvarban.

Mahmud azonnal utnak indult Ispahánba. S minekutána éjjel-nappal utazott volna, elérkezék e városba s egy gyógyszerésznél veve lakást. Nem mulasztá el gazdájától tudakozódni, s megérté tőle, hogy az ország nagy nyugtalanságban van a szultánnak a varázslók ellen intézett üldözései miatt. Egyszersmind azt is megtudá Mahmud, hogy szerelmének tárgya a vezér egyik rabnője; s erre épité tervét.

Minekutána minden egy zsiványnak szükséges eszközökkel fölkészült volna, egy éjjel a vezér palotájába mene, melybe egy kötél segitségével könnyen feljuta. A lapos tetőn által egy udvar közepére tére, onnan egy fényes kivilágitott szobát pillanta meg.

Ennek tartva, belépe a szobába; itt láta egy hölgyalakot, szépet, mint a legtisztább nyári nap, egy aranynyal kirakott elefántcsont-nyugágyon alva fekünni, körülvéve lámpáktól, melyek mindenfelé a legragyogóbb világot hintették. Amint hozzá közelite, azonnal megismeré, hogy ez azon szép, kit keres.

Erre egy gyilkot huza ki övéből s karján egy könnyü sebkét ejte, melyre felébrede, a szép elrémült, amint a gyilokkal kezében megpillantá. Zsiványnak tartá, esdeklék neki, hagyná meg életét s egy gyöngygyel, drága kövekkel rakott pompás fátyolt nyujta neki.

Mahmud fogá a fátyolt s elhagyá a vezér palotáját.

Jövő reggel felöltözék mintegy szófi, ruhája alá rejté a himzett fátyolt, s a persiai császár elébe járula.

„Uram,“ szóla hozzá, „én pap vagyok Chorazánból; magas erényeidnek hire elhatott egész hozzámig, s hogy ily igazságos fejedelem alatt éljek, utnak indultam fővárosodba. Annak kapuihoz érvén, azokat becsukva találtam, s kénytelen voltam az éjet a város alatt tölteni. Lefeküdtem, de nemsokára négy asszonyt láték; egyik egy hyenán nyargalt, másik egy koson, harmadik egy fekete nőstény-eben, s a negyedik egy leopárdon.

Mindjárt megismertem, hogy boszorkányok, az egyik közelite hozzám s rugdalni kezdett s egy korbácscsal csapkodni, mely kezében nekem tüznek tetszett, azonban több izben emlitém isten nevét, s egy késsel karján meg is sebesitettem, melyre elbocsáta; de elszaladtában kezemben hagyá ezen drága kövekkel elhintett fátyolt, melynek előttem semmi becse, minthogy a világtól elvonultam.“

E beszéd után általadá Mahmud a fátyolt a szultán kezébe s eltávozék.

A császár megismeré a fátyolt, mert maga ajándékozta nem sokkal elébb a nagyvezérnek; megkérdé ezt iránta, s megérté, hogy kedvencz rabnőjének adá, ezt a palotába vivék. S minekutána karját megvizsgálák, ráösmerének a sebre, melyről Mahmud szólott, s nem kétlék többé, hogy valóságot beszélt. Ezután mint boszorkány arra itéltetett, hogy egy veremben senyvedjen el, melynek meredek falai minden szabadulást meggátoltak.

Midőn Mahmud cselének szerencsés sikerét megérté, a veremhez siete, melybe a szép rabnőt lebocsáták; s az őrök megnyerése által, kiknek kalandját elbeszélé, diszlett neki azt megszabaditani. Az őröknek tett igéretéhez képest elillana országába, éjjel-nappal utazott, s igy vágyai tárgyának birtokába jutott.

„Imhol, uram, egy,“ ezt adá hozzá a királyné, „a férfiak számtalan ravaszságai közül…“

A császár ezen felgerjedvén, azonnal parancsot ada fiának elvesztésére.

Ily módon a királyné és vezérek váltogatva birák negyven napig a császár szándékát.

A negyvenegyedik napon napkeltével felüle a király székébe, kiadá a bakónak parancsait s fiát elővezetteté. Szintugy a negyven vezért is megfogatá s megkötözve maga elébe viteté.

A hóhér beköté Nurgehán herczeg szemeit kivoná pallosát s kétszer kérdé a császárt; vágja-e? Minekutána megengedtetett neki, ezt mondá: „Uram még harmadszor is kérem tőled e parancsot; gondold meg jól, hogy egy késő bánat nem teheti azt jóvá, a mit most parancsolsz.“

A császár épen ismételni akará parancsát, ekkor megjelenék Abumasár, Nurgehán tanitója. Tüstént megragadák az őrök s a királyszék elébe vivék oly szaporán, hogy lába sem érte a földet.

„Nyomorult,“ szóla hozzá Szindbád, „fejeddel fogsz fizetni gazságaidért. Nem hitetlen tanácsaid parancsolák-e fiamnak e hallgatást?“

„Igenis uram,“ felele Abumasár, „fiadnak negyven napig hallgatnia kellett, hogy a szerencsétlenségeket elkerűlje, melyeket neki a csillagzatok jelentének: de a boldogtalan időhatár eltelék, s most már bízvást szólhat.“

Azonnal levevék a kötőt a herczeg szemeiről s elbeszélé egyenesen, mi történt ő és mostohája között. A királyné asszonyainak tanúságokra is hivatkozott, kik megvallák, hogy egy vékony falon által mindent hallottak.

Ezen hirekre szivéből sajnálá Szindbád, a mit eddig cselekedett, s udvarának minden urai javalák fejedelmök beszédét. A császár, fiát mellé ülteté, megcsókolá szemeit s megengedé a negyven vezérnek kezeit s térdeit megcsókolniok. Ezek levetették gyászruhájokat, melyet negyven napig viseltek, s pompás ruhákba öltözének, melyeket a császár osztata ki közöttök.

A királyné pedig irgalom nélkül elvesztetett.

„Midőn a görög király,“ mondá a halász a szellemnek, „Szindbád király történetét elvégezte volna, ezt veté hozzá: „És te vezér! irigységgel teljes lévén Dubán orvos iránt, ki neked semmit sem vétett, sőt akarnád, hogy őt megölessem; de őrizkedni fogok ettől, félvén igazságtalan lenni, mint e király vala fia iránt.

Az árulkodó vezérnek sokkal fontosabb vala Dubán orvos halála, mint hogy itt megállapodott. „Uram,“ mondá neki, „mint tartóztathat a félelem, hogy ártatlant büntetsz meg, Dubán orvos megöletésétől. Nem elegendő okot ád-e az, hogy őt életed után incselkedéssel vádolják, az övének elvevésére? Ha az van kérdésben, hogy egy király élete bátorságba tétessék, már a csupa gyanúnak is bizonyosság gyanánt kell szolgálni; s jobb egy ártatlant feláldozni, mint egy bűnöst büntetlenül hagyni… De uram, nem is oly igen bizonytalan dolog ez: Dubán orvos téged valóban meg akar ölni. Nem irigység fegyverez föl ellene, egyedül felséged megmaradásában való részvétem és buzgóságom ösztönöz e nagy nyomosságu jelentésre. Ha hamis ez, megérdemlem, hogy ugy büntettessem, mint az egyszeri vezér.

„S mit vétett ezen vezér,“ kérdé a görög király, hogy oly büntetést érdemle?“

„Elbeszélem felségednek,“ felelé a vezér; „legyen felséged oly kegyelemmel meghallgatni.“

A megbüntetett vezér története.

Volt egyszer egy király, ennek volt egy fia, ki a vadászatot szenvedélyesen szerette. Gyakran megengedé neki e mulatságot; de nagyvezérének parancsolatban adá, hogy őt szüntelen kövesse és soha se hagyja el szemei elől. Egyszer egy ily vadászaton egy szarvast sebzének meg a vadászok, s a herczeg azt hivén, hogy a vezér követni fogja, utána iramék a vadnak. Addig nyargalt, s heve oly messze elkapá, hogy végre egészen egyedül látá magát. Megállapodék s midőn észrevevé, hogy utat vesztett, nyomán akara visszatérni s a vezérhez jutni, a ki nem vala elég gyors őt közelről követni; de eltévedt.

Midőn igy bizonyos irány nélkül ide s tova bolyonga, az ut mellett egy alkalmas szép nőre bukkant, ki keservesen siránkozott. Megvoná lova fékét s kérdé az asszonyt, ki légyen, mit csinál itt egyedül s van-e szüksége segédére.

„Én,“ felelé az, „egy indiai király leánya vagyok. A mint a mezőre lovag kisétáltam, elaludtam s leestem a lóról. Lovam elszaladt s nem tudom mi lett belőle.“ Az ifju herczeg megsajnálá s megkinálá, ülne fel mögéje a lóra; a mit el is fogada.

Midőn egy kunyhóhoz érének s a herczegné kijelentette, hogy bizonyos szüksége végett szeretne leszállni, a herczeg megálla s leereszté. Maga is leszálla s közelíte a kunyhóhoz, lovát kantáránál fogván. Képzeld meglepetését, midőn az asszonytól benn ime szókat hallá mondani: „Örüljetek gyermekeim! egy szép s kövér gyereket hoztam.“ És más szavak tüstént felelének: „Hol van mama? hadd együk meg mindjárt; mert igen ehetnénk.“

A herczegnek nem kellett többet hallani, hogy megismerje a veszedelmet, melyben lebegett. Jól látá, hogy az asszony ki magát egy indiai király leányának adá ki, Ogerné vala, azaz egy oly vad szellem neje, kit Ogernek hínak, s a kik ezerféle cselt használnak, hogy az arra menőket megfogják s megegyék.

Megrémült s hirtelen lóra veté magát. A követelt herczegné e pillanatban lépe ki, s midőn látá hogy zsákmányát elszalasztja, kiálta a herczeg után: „Ne félj semmit is: ki vagy? s mit keressz?“ – „Eltévedtem,“ felelé ő, „s utamat keresem.“ – „Ha eltévedtél,“ mondá a nő, „ajánld magadat isten oltalmába, ő ki fog vonni a bajból, melyben vagy.“

Erre a herczeg felemelé szemeit az ég felé…

Midőn az indiai álherczegné az ifju herczegnek tanácsolta, hogy ajánlja magát istennek, gondolá, ugyan ez, hogy nem akarja javát, hanem már bizonyos zsákmányaként tekinti, de felemelé kezét az égre s mondá: „Uram! ki mindenható vagy, vesd reám szemedet s szabadíts meg e gonosz ellenségtől.“ Ezen imádságra az Ogerné bemene a kunyhóba, ő pedig hirtelen eltávozék. Szerencsére meglelé utját s épségben s egészségben tére meg atyjához a királyhoz, ki előtt körülményesen elbeszélé a veszedelmet, melybe a nagyvezér gondatlansága miatt bukott. A király megboszankodván miniszterére, ott nyomban megfojtatá.

„Uram,“ folytatá a görög király vezére, „hogy megint Dubán orvosra térjünk, a bizodalom, melylyel iránta viseltetel, veszedelmedre fog fordulni; tudom jó kézből, hogy ellenségeid egy kémet bocsátának el, ki felséged élete után leselkedjék. Mondod, hogy meggyógyitott: de ki kezeskedhetik ezért? Talán csak látszólag gyógyitott meg, nem gyökeresen. Ki tudja, ha azon szernek idővel nem leszen-e káros következése?“

A görög királynak, ki kevés természeti észszel birt, nem vala elég éles elméje a vezér gonosz szándékát kiismerni, sem elég állhatatossága első érzetében megmaradni. E beszéd habozóvá tevé: „Vezér,“ mondá, „igazad van, meglehet, hogy csak azért jött, hogy életemet elvegye, a mit valamelyik nedvének csak csupa szaga által is könnyen végrehajthatna. Meg kell fontolnunk, mit cselekedjünk e körülmények közt.“ Midőn a vezér a királyt azon kedvben látta, melyben lenni akarta, ezt mondá neki: „legbizonyosb és leggyorsabb mód hogy e félelemtől megszabadulj s életedet bátorságba tegyed, ez: Dubán orvost most mindjárt ide hozatni, s mihelyt eljő, fejét azonnal elüttetni.“

A király tüstént szólitá egyik tisztét s parancsolá, menjen az orvosért, ki a nélkül, hogy tudná, mit akar a király, sietve jöve a palotába.

„Tudod-e,“ mondá a király, „miért hivattalak ide?“ – „nem uram,“ felelé, „s várom hogy felséged méltóztassék arról értesíteni.“ – „Azért hivattalak,“ szóla tovább a király, „hogy tőled megszabaduljak s életedet elvegyem.“

Lehetetlen az orvos álmélkodását kifejezni, midőn halálos itéletét hallá „Uram,“ mondá, „mi oka lehet felségednek engem megöletni?“ – „Tudom jó kézből,“ felelé a király, „hogy te kém vagy s csak azért jöttél udvaromba, hogy életem után incselkedjél: de hogy megelőzzelek, megfosztlak a magadétól, – láss hozzá,“ mondá a jelenlévő hóhérnak, „s szabadíts meg egy árulótól, ki csak azért színlé be magát ide, hogy engem meggyilkoljon.“

E kegyetlen parancsolatból megismeré az orvos, hogy a tisztességek s jótétemények, melyeket a királytól veve, ellenségeket szereztek neki, s hogy a gyáva király hitelt ada suttogásaiknak. Megbáná hogy a rühből kigyógyította; de e bánat már későn járt.

„Igy jutalmazol tehát,“ mondá neki, „a jótéteményért, melyet veled cselekedtem?“

A király nem hallgatá rá, s másodszor is parancsolá a hóhérnak, hogy a halálos csapást tegye meg.

Az orvos most könyörgésre vevé a dolgot: „Ah uram,“ kiáltá, „nyújtsd még tovább életemet, hogy isten is meghosszabbítsa a tiedet; ne öless meg, nehogy isten is veled ugyanazt mivelje!“

A görög király keményszivün ezt felelé neki: „Nem, nem, egyátalában szükséges, hogy megölesselek. Még ügyesben elvehetnéd életemet, mint meggyógyítál.“

Az orvos könyekre olvada s keservesen panaszkodék s készüle a halálos csapás elfogadására, ezt mondván a királynak: „Ez tehát neked tett szolgálatom jutalma, s te ugy akarod megmutatni háladatosságodat, mint egykor a krokodil cselekvék.“

„Beszéld el,“ esék szavába a király, a krokodil történetét.“ – „E pillanatban“ felelé az orvos, „nem beszélhetem el: de hagyd meg életemet s az isten megfizeti, s meghosszabbítja a tiedet.“

„Nem,“ kiáltá a király, „meg kell halnod.“

A hóhér beköté szemeit, megbilincselé kezeit s kihúzá pallosát.

Ekkor a jelenvolt udvarnokok szánakozásra indulva kegyelemért könyörgének a királynak; bizonyíták, hogy büntelen, s mindnyájan kezességöket igérék ártatlanságáért.

A király kérlelhetlen vala, s oly választ ada nekik, hogy semmit sem bátorkodtak reá felelni. Az orvos letérdelve, bekötött szemmel s készen a csapás elfogadására, mely életének véget vessen, még egyszer a királyhoz fordula: „Uram! minthogy halálos itéletemet meg nem akarja másolni felséged, legalább azon kegyelméért esedezem, engedje meg, hogy haza mehessek, temetésemet elrendelni, az enyimektől végbucsut venni, alamizsnát osztogatni, s könyveimet oly embereknek hagyni, kik hasznokat vehetik. Van a többek közt egy könyvem, melylyel felségednek kivánok kedveskedni: ez egy megbecsülhetlen munka, s méltó hogy felséged kincstárában gondosan őriztessék.“

„S minélfogva oly becses e munka, mint mondod?“ kérdé a király.

„Uram,“ felelé az orvos, „mivel számtalan csodálatos dolgot foglal magában; s hogy képzeleted legyen róla, csak azt mondom: ha fejem el lesz vágva s felséged nem resteli a könyvet a hatodik levélig forgatni, s a bal oldalon a harmadik sort elolvasni, fejem mind azon kérdésekre felel, melyeket neki tenni fog.“

A király kiváncsi lévén ily csodás dolgot szemlélni, elhalasztá halálát holnapig, s szoros őrizet alatt haza bocsátá.

Az orvos ezen időhatárig elrendelé dolgait; s mivel elhirhedett, hogy elvesztése után hallatlan csoda fog történni, más nap a vezérek, emirek, testőrtisztek, szóval az egész udvar a székes terembe gyűle, hogy annak tanúja lehessen. Nem sokára megjelenék Dubán orvos, ki egy nagy könyvvel közelíte a királyszék lábához. Ide egy medenczét hozata, arra a lepelt, melybe a könyv takarva vala, kiteríté, s a könyvet a királynak nyújtván, ezt mondá:

„Fogadd el uram e könyvet, ha tetszik; s mihelyt fejem el lesz ütve, parancsold e medenczébe a könyvtakaróra tétetni, ha ott áll, vére megszünik folyni: akkor nyisd fel a könyvet s fejem minden kérdésedre felelni fog. – De uram,“ ezt adá hozzá, „engedd meg még egyszer felséged kegyelméért esedeznem; az isten nevében hagyd magad meglágyítani; vallom hogy büntelen vagyok.“

„Kéréseid,“ felelé a király, „haszontalanok; s ha csak azért is hogy fejedet beszélni halljam, akarom halálodat.“

Ezt mondván, elvevé a könyvet az orvos kezéből s parancsolá a hóhérnak, hogy teljesitse kötelességét.

Az orvos feje oly ügyesen lecsapatott, hogy egyenesen a medenczébe hullott; s mihelyt a könyvtakaróra tétetett, vére azonnal elálla. Ezután a király s minden nézők nagy csódájára felveté szemeit s ezt mondá:

„Uram! nyissa fel most felséged a könyvet.“

A király felnyitá s ugy találván, hogy az első levél ugy a másodikhoz ragadt, mintha hozzá lett volna enyvezve, hogy azt könnyebben elfordíthassa, ujját szájához érteté, s nyálával megnedvesité. Ezt ismétlé egész a hatodik levélig; s midőn a mondott lapon sem mi irást nem talála, szóla a főhöz: „Orvos, itt semmi sincs irva.“ – „Fordits még nehány levelet,“ felelé a fő.

A király tovább is forgata ujját mindenkor szájával nedvesítvén, míg a méreg, melylyel minden levél itatva vala megtevé hatását: ekkor a király tüstént szertelen borzadástól érzé magát meglepve, szemei kápráztak s erős rángatódzás között lezuhant a királyszékből…“

„Midőn Dubán orvos, vagy is igazábban szólva, feje, látá, hogy a méreg megtette munkáját s hogy a király már csak néhány pillantatig fog élni, ezt kiáltá neki:

„Hah adáz! látod mint jár az oly fejedelem ki hatalmával visszaélvén ártatlanokat gyilkoltat meg. Az isten előbb utóbb megbünteti az igazságtalanságokat s kegyetlenségeket.“

Alig végzé el a fő e szavakat, hogy a király holtan összerogya; s egyszersmind a fő is elveszté azon kevés életet is melylyel bírt vala.

Mihelyt a halász a görög király s Dubán orvos történetét elvégezte, ezen alkalmazást tevé belőle a szellemre, kit még mindég az edényben zárva tartott:

„Ha a görög király,“ szóla hozzá, „Dubán orvost életben hagyta volna, ugy isten is meghagyta volna az ő életét; de eltaszitá a legalázatosabb könyörgéseket, s isten megbünteté érette. Épen igy van a dolog, oh szellem, véled: ha megkérlelhetélek s a kegyelmet, melyért könyörögtem tőled, megnyerhettem vala, most megsajnálnám állapotodat, melyben vagy; de mivel irántam megszabadításodért tartozott nagy háladatosságod daczára is magátalkodtál szándékodban, hogy engem megölj, részemről nekem is engesztelhetlennek kell lennem. Ez edényben hagylak s visszahajítlak a tengerbe s igy megfosztalak életed használatától egész itélet napig: ez az a boszu, melyet rajtad állni szándékozom.“

„Halász édes barátom,“ felele a szellem, „kérlek még egyszer, ne miveld rajtam e kegyetlenséget. Gondold meg, hogy nem jó boszut állani sőt ellenben dicséretes gonoszért jóval fizetni. Ne bánjál ugy velem mint egyszer Imma bánt Atekával.“

„S mit teve Imma Atekának?“ kérdé a halász.

„Oh ha megakarod tudni,“ felele a szellem, „hát nyisd ki ez edényt; talán azt gondolod, hogy nagyon jó kedvem van ily szűk helyen regélgetni? de ha kieresztesz, annyi regét mondok, a mennyit csak akarsz.“ – „Nem,“ mondá a halász, „nem bocsáttalak el: már is sokat beszélünk; most mindjárt a tenger fenekére hajitalak.“ – „Még egy szóra halász,“ mondá a szellem; „fogadom, hogy nem bántalak, sőt ellenben egy módra tanitalak mely által hatalmas lehetsz s meggazdagodhatol.“

A remény, hogy szegénységéből kivergődhetik lefegyverkezteti a halászt. „Meghallgathatnálak;“ mondá „csak lehetne bíznom szavaidhoz. Esküdjél meg isten felséges nevére, hogy igazán teljesítsed, a mit igérsz s felnyitom az edényt; nem tartalak oly istentelennek, hogy egy ily esküt megszeghetnél.“

A szellem megesküvék s a halász kinyitá az edény födelét. A füst azonnal ismét felszálla belőle; s minekutána a szellem azon szerint, mint előbb, felvevé alakját, legelső a mit teve az vala, hogy az edényt egy rugással a tengerbe löké.

Erre a halász megijede: „mi dolog ez szellem?“ mondá: „Megakarod-e szegni hitedet melyet csak most esküvél? azt mondjam-e neked mit Dubán orvos mondott a királynak, hagyj meg életemet, hogy isten meghosszabítsa a tiedet?“

A halász félelmén nevete a szellem s felele neki: „nem halász, légy nyugodt; csak mulatságból dobtam az edényt a tengerbe, hogy meglássam, nyughatatlankodol-e rajta; s igy, hogy bizonyossá tegyelek, hogy szavamat megakarom tartani, fogd hálódat s kövess.“

E szavakat mondván megindula s mene a halász előtt, ki hálójával terhelve még mindig némi bizatlansággal követé. Elmenének a város mellett fel egy magas hegyre s azon át el egy sík térre, melyen egy tóhoz jutának a mi négy dombbal volt körűl véve.

Midőn a tóparton állának, mondá a szellem a halásznak: „vesd ki hálódat s fogj halat.“ A halász semmit sem kételkedék, hogy fogand, mert nagyon sokat láta a tóban: de különösen elcsodálkozék, midőn látá, hogy négy különböző szinüek voltak, tudniillik, fehérek, vörösök, kékek, és sárgák. Kiveté hálóját s négy halat foga, mindenik színből egyet. Minthogy az előtt még soha sem látott ilyeneket, nem győzé őket eléggé csodálni; mivel nevezetes összeget gondolt belőle árulhatni, nagy öröme vala rajta.

„Vidd el e halakat,“ mondá neki a szellem, „s mutasd be a szultánnak; több pénzt fog érttök adni, mint teljes életedben vala kezed között. Minden nap eljöhetsz e tóra halászni; de intlek, egyszernél többet ki ne vesd hálódat, külömben nagy szerencsétlenség fog érni: vigyázz tehát. Ez az utasitás, melyet adok; ha pontosan teljesited, jó dolgod lesz mellette.“

Ezt mondván a földre toppanta, mely elnyilék s minekutána őt elnyelte volna, ismét becsukódott.

A halász pontról pontra akarván követni a szellem utasitását, őrizkedett kétszer vetni ki hálóját. Elindult a város felé, igen megelégedvén halászatával s ezer féle elmélkedéseket teve kalandjáról. Egyenest a szultán palotájába mene…

Nagy vala a szultán bámulása, midőn a négy halat látá, melyeket a halász benyujta neki. Fogá egyiket a másik után, hogy figyelemmel szemlélje; s minekutána sokáig csodálta volna, monda első vezérének: „fogd e halakat s vidd azon ügyes szakácsnéhoz, kit a görög császár külde hozzám: képzelem szint oly izesek lesznek, mint szépek.“

A vezér maga vivé el a szakácsnéhoz s kezébe adván ezt mondá neki: „itt van négy hal, melyet imént hozták a szultánnak; azt parancsolja, hogy készitsd el számára.“

Minekutána e bizományban eljárt volna, visszatére urához a királyhoz, a ki parancsolá neki, hogy a halásznak négyszáz darab aranyat fizessen ki: a mit is hiven teljesite.

A halász, ki még soha sem birt egyszerre ily nagy számu pénzt, alig tudá elgondolni szerencséjét, s ugy tetszett neki mintha csak álom volna: de utóbb általlátá, hogy valóság, azon jó használatból, melyre forditá, mivel avval háznépe szükségeit potolá.

A szultán szakácsnéja, mihelyt a halakat, melyeket a vezér neki általada, megtisztogatta, egy serpenyő olajban tűzre tevé, hogy megsüsse. Minekutána egyik felől eléggé megsülteknek vélte, megforditá őket. De oh hallatlan csoda! alig történék ez meg, midőn a konyha fala elnyilt, s belőle egy bámulatos szépségű s felséges termetű kisasszony lépe elő; aegyptusi virágos atlaszból volt ruhája, függői s nyakkötője nagy gyöngyökből, rubinnal kirakott arany karkötője, s egy myrtus vesszőt tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz a szakácsné nagy bámulására, ki e látványra mozdulatlanul állott, s egyik halat vesszejével megérintvén monda neki: „hal, teljesited-e tartozásodat?“ midőn a hal nem felele, ismétlé ugyanazon szókat: s most mind a négy hal egyszerre fölemelé fejét, s érthetőleg felelének: „igen, igen: ha te számolsz, mi is számolunk; ha te megfizeted adósságaidat, mi is megfizetjük a miénket; ha te elfutsz, mi győzünk s megelégszünk véle.“

Mihelyt e szavakat mondák, a kisasszony feltaszitá a serpenyőt, s visszalépe a nyilt falba, mely utána azonnal bezáródék, s olyannak látszott, mint volt azelőtt.

Midőn a szakácsné, ki e csodákra elréműle, magához tért ijedségéből, oda mene, hogy a halakat felvegye, melyek a tűzbe hullottak; de mind oly feketék voltak, mint a szén, ugy hogy a szultánnak fel nem lehetett volna őket adni. Ez igen megbusula és sirni kezde: „jaj nekem,“ kiálta, „mi lesz belőlem! ha a szultánnak elbeszélem, mit láttam, bizonyosan nem fogja hinni; mily haragra gerjed majd ellenem!“

Mig igy aggódék, belépe a nagyvezér s kérdé, készen vannak-e a halak. Elbeszéle neki mindent mi történt vele; s e tudósitásra a mint el lehet gondolni, igen elcsodálkozék. De anélkül, hogy róla a szultánnak valamit szólt volna, valami mentséget talála, melylyel megelégedék.

Az alatt nyomon elkülde s hivatá a halászt; s midőn ez eljöve, monda neki: „halász, hozz nekem négy másik halat, melyek azokhoz, melyeket már hoztál, hasonlók legyenek, mert különös szerencsétlenség történt velök, mely miatt nem lehete a szultánnak feladni.“

A halász nem mondá meg, mit hagya neki a szellem, de hogy magáról elhárithassa a kivánt halakat még ez napon beadni, az ut hosszaságával mentegetőzék, s fogadá, hogy másnap reggel be fogja vinni.

S valóban a halász még éjszaka elindult, s a tóhoz mene. Megveté hálóját, s midőn kihuzá, négy halat talála benne épen olyant, mint az előbbiek, mindeniket más szinűt. Tüstént visszatére s a nagy vezérnek vivé őket azon időre, a mikorra igérte.

Ezen miniszter fogá őket, s ismét maga vivé a konyhára, hol a szakácsnéval egyedül bezárkózék, ki, jelenlétében elkészité és tüzre tevé, épen ugy, mint előtte való nap a más négygyel cselekvék. Midőn már egyik felen megsültek s a másikra akará őket forditani, ismét elnyilék a konyha fala, s ugyanazon hölgy vesszejével kezében megjelenék, oda mene a serpenyőhöz, rácsapa az egyik halra, ugyanazon szókat mondá, s azok neki felemelt fővel ugyanazon feleletet adák.

Minekutána a négy hal az asszonynak felelt volna, egy vesszőcsapással felboritá a serpenyőt, s eltünék a falba, azon helyen hol kilépett.

A nagyvezér, ki tanuja volt mind annak a mi történt, monda: „ez sokkal bámulatosb s rendkivüliebb, mint sem a szultán előtt eltitkolhatnók; elmegyek s értesiteni fogom e csodáról s valóban tüstént elébe járula s hű jelentést tett neki róla.

A szultán igen elcsodálkozék s nagy kedvet mutatott e csoda látásához; e végből elkülde s hivatá a halászt. „Barátom“ monda neki, „nem hozhatnál-e nekem még négy különböző szinű halat?“ A halász felele a szultánnak, hogy ha ő felsége kivánsága teljesitésére három napi időt méltóztatik engedni, fogadja, hogy eleget fog neki tenni.

Midőn ez neki megengedtetett, harmadszor is elmene a tóra s nem kevésbbé volt szerencsés, mint a két elsőbb izben; mert a legelső huzásra, négy különböző szinü halat fogott. Nem késett az tüstént a királyhoz vinni, kinek öröme annyival nagyobb volt rajta, mivel nem várta még oly hamar, s ismét négyszáz aranyat adatott neki.

Mihelyt a szultán megkapta a halakat, azonnal szobájába viteté, mindennel a mi elkészitésökhöz szükséges vala. Itt bezárkozék nagyvezérével s ezen miniszter elkészité a halakat, egy serpenyőbe tűzre tevé, s midőn egyik félen meg sültek, a másikra forditá. Ekkor elnyilék a szoba fala, de a kisasszony helyett egy fekete lépe ki belőle.

Ezen fekete rabszolgai öltözetben vala oriási vastagságu s magasságu s egy vastag zöld botot tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz. Megérinté botjával az egyik halat, s monda neki irtóztató hangon: „hal! hal! teljesited-e tartozásodat?“

E szókra fölemelék a halak fejeiket s felelének: „igen, igen, teljesitjük tartozásunkat; ha te számolsz, mi is számolunk; ha te lefizeted adósságaidat, mi is lefizetjük a miéinket, ha te futsz, mi győzünk s megelégszünk vele.“

Alig mondák ki a halak e szavakat, midőn a fekete a serpenyőt a szoba közepén feltaszitá, s a halakat szénné változtatta. Midőn ez megtörtént, kevélyen eltávozék, visszalépe a nyilt falba, mely utána bezáródott, s olyannak látszék mint volt azelőtt.

„Azután, a mit most láték,“ monda a szultán nagy vezérének, „lehetetlen nyugodtnak lennem. Ezen halak kétségkivül valami rendkivüli dolgot jelentenek, melyről világosságot kell nyernem.“

Ismét elkülde a halászért; oda vivék hozzá, s monda neki: „halász, a halak, melyeket nekem hozál, nagy nyugtalanságot okoznak. Hol fogtad őket?“ – „Uram,“ felele, „egy tóban fogtam őket mely négy domb között fekszik, ama hegyen tul, melyet innen láthatni.“

„Ösmered-e a tavat?“ kérdé a szultán a vezért. – „Nem uram,“ felele a vezér, „soha sem hallottam hirét; pedig már hatvan esztendeje, hogy e környékben s ama hegyen tul vadászok.“

A szultán kérdé a halászt, mennyire fekhetik azon tó palotájához; a halász mondá, hogy nincs messzebb három órányinál.

Ezen állitásra s mivel még oly fönn vala a nap, hogy éjszaka előtt oda érhetének, a szultán egész udvarát lóra parancsolá; s a halász kalauzul szolgála nekik.

Fellovaglának a hegyre, s az ereszkedőn nagy bámulással látának egy sik tért, melyet eddig senki sem veve észre. Végre a tóhoz érének, melyet valólag négy domb között fekve találtak. Ennek vize oly átlátszó vala, hogy észreveheték, miképen benne minden halak azokhoz hasonlának, melyeket a halász a palotába vive.

A szultán megállapodék a tóparton, minekutána a halakat benne egy ideig álmélkodással szemlélte volna, kérdé emireit, s egyéb udvarnokait, hogyan történhetett, hogy e tavat mind ekkorig nem láták. Felelének neki, hogy ők bizony soha még hirét sem hallották.

„Mivel ti mindnyájan megegyeztek abban,“ monda erre nekik, „hogy soha még hirét sem hallottátok, s mivel én szintugy csodálkozom ez uj tüneményen, arra határoztam magamat, hogy addig nem térek vissza palotámba, mig meg nem tudom, hogyan jött e tó ide, s miért van benne csak négyféle szinü hal.“ Ezt mondván parancsolá, hogy tanyát üssenek: s azonnal sátorokat vontak fel a tó partján az ő s egész udvara számára.

Alkonyodáskor sátorába mene a szultán, s titkon szóla nagyvezérével, s ezt mondá neki: „Vezér, én nagy nyugtalanságot érzek magamban: ezen e helyre tétetett tó, ama fekete, ki szobámban megjelen, s a halak melyeket beszélni hallottam: mind ez annyira ingerli ujságvágyamat, hogy nem állhatok ellen a nyugtalanságnak azt kielégitni. E végre egy tervet godoltam ki, melyet egyátalában végre kell hajtanom. El fogok távozni a táborból egyedül, s parancsolom neked, hogy távollétemet titkon tartsad: maradj sátoromban; s holnap reggel, ha emireim s udvarnokaim előmbe akarnak jőni, igazitsd el őket azon örvvel, hogy egy kis gyengélkedés lepett meg, s egyedül akarok lenni. Következő napokon ugyanazt ismételd nekik, mig viszont megtérek.“

A nagyvezér több előterjesztéseket teve a szultánnak, hogy szándékáról leverhesse; emlékezteté a nagy veszedelmekre, melyekre magát ki fogná tenni, s hogy talán haszontalanúl fog fáradni. De bármennyire kimerité is ékesszólását, a szultán nem adá fel szándékát, hanem készüle annak végrehajtásához.

Egy vándorlásra alkalmas ruhát veve magára, s egy karddal készüle fel; s mihelyt látá, hogy a táborban minden elcsendesedett, minden kiséret nélkül utra indult.

A négy domb közül egyiknek vevé utját, s arra könnyeden felmene. Még könnyebben leereszkedék róla túlnan; s midőn a síkon vala, virradatig utaza rajta. Ekkor előtte a távolban egy nagy épületet pillanta meg s örüle neki, oly reményben lévén, hogy ott meg fog érteni valamit az iránt, a mit tudni vágyott. Midőn közel juta hozzá, észrevevé, hogy az egy pompás palota, vagyis inkább egy erős vár, igen szép köszörült fekete márványból, finom aczélfödélre, mely oly síma, valamint a tükör. Megörülvén hogy nem kelle sokáig mennie a nélkül, hogy valami nevezetest leljen, megálla a vár homlok-felénél, s nagy figyelemmel vizsgálá azt.

Erre a kapuhoz közelite, melynek két szárnyajtaja vala, melyeknek egyike nyitva állott. Jóllehet egyenesen is beléphetett volna, ugy hivé mégis, hogy zörgetnie kell. Kopogott egyszer alkalmas lassan s várakozék egy ideig; s minthogy senkit nem látott jőni, azt vélé, nem hallották meg, azért is másodszor egy kissé erősebben kopoga, s midőn senkit sem látott sem hallott, még erősebben: de még sem jelenék meg senki is. Ezen igen csodálkozott, mert nem gondolhatá el, hogy ily jó karban lévő vár lakatlan volna. „Ha senki sincs benne,“ monda magában, „ugy nincs mitől félnem; ha pedig van, nekem is van mivel védnem magamat,“ egy szóval a szultán belépe, tovább mene az előudvarba s fönszóval kiálta: „Nincs itt senki is, egy vándort befogadni, kinek enyhülésre van szüksége?“ E kérdést kétszer vagy háromszor ismétlé: de bármi hangosan beszéle is, senki sem felelt neki.

E hallgatás öregbité bámulását. Tovább mene egy igen tágas udvarba, s mindenfelé tekintgete, ha nem vehetne-e észre valakit, de legkisebb élő lényt sem láta…

Minekutána a szultán az udvarban, melyben vala, semmit sem látott, tágas teremekbe lépe, melyeknek lábszőnyegei selyemből valának, padlatja s pamlagai pedig mekkai anyagokkal bevonva, az ajtókárpitok pedig a legdrágább indiai anyagból aranynyal s ezüsttel gazdagon himezve.

Továbbá egy csodás terembe juta, melynek közepén egy nagy medencze álla, mindenik szögletén vert-aranyból készült oroszlánnal. A négy oroszlán vizet okáda szájából, mely gyöngyben és gyémántban hulla le, s hármoniásan kisére egy vizsugárt, mely a medencze közepéből felszökve, csaknem a bolt szinéig ére, melynek falai ki voltak festve.

A vár három oldalról egy kerttel vétetett körül, melyet virágtáblák, tavak, mulató erdők, s ezer más kellemességek vetélkedve diszesitettek, s a mi e helyet épen gyönyörűvé tevé, egy számtalan sereg madár vala, melyek hangzatos énekökkel tölték el a léget, s mindig ott maradának, mivel a fák s palota fölött kivont háló tiltá őket elröpülniök.

A szultán sokáig járdala szobából szobába, hol minden nagynak s pompásnak látszék. Midőn elunván tovább járni, leüle egy nyilt szobában, mely a kertre nézett; s itt eltelvén mind azzal, a mit látott, mindenféle eszméleteket teve a különféle tárgyak felett, midőn egyszerre panaszkodó hang ütközék fülébe s érthetően halla következő szomoru szavakat:

„Oh sors ne hagyj tovább élnem, s ne kimélj többé! mert létem szerencsétlenség, s veszély között lebeg.

Oh feleség nem szánakozol-e egy fő származásu emberen, ki a szerelem uradalma alá aláztatott? Nem-e a leggazdagabbon, ki elszegényedett?

Igen, megvallom, irigykedtem a szellőre is, mely körötted lengett; de nem gondolám meg, hogy a sors akaratja mellett a legélesebb szem sem lát semmit is.

Mely mesterség mentheti meg az íjászt, ha épen midőn nyilát el akarná pattantani, ívhúra elszakad!

Ha akkor ellenséges sergek rohannak reá hova futhat akkor a végzet elől! hová futhat el akkor!“

A szultán megilletődvén e panaszoktól, felkele s a felé mene, honnan azok hangzának. Egy nagy terem ajtajához ére, felnyitá a kárpitot s egy rendes s gazdagon öltözött férfit pillanta meg, ki egy a földszín fölött valamennyire fölemelt királyszéken üle. Szomoruság volt festve ábrázatán, mely egyébiránt a legtökéletesebb szépség s orczáján egy kis fekete jegy által volt bélyegezve. A költő igy irja le egy ilyetén fiatal ember szépségét.

Termete sugár vala; haja fekete, mely, ha rá tekintesz, mindent homályba borít körötte, nem különben mint homlokának vakító fénye viszont mindent legtisztább fényre derít.

De a fekete jegyet orczáján, ezt ne gáncsoljátok! avagy nem tudjátok-e, hogy a szép anemone (kökörcsin); fekete ponttal diszeskedik?

A szultán közelíte hozzá s köszönté őt. Az ifju ember viszonzá köszöntését, fejét mélyen meghajtván, a nélkül mindazáltal, hogy felkelne. Azért is igy szóla a szultánhoz: „Jól tudom, uram, megérdemled, hogy felkeljek elfogadásodra s irántad minden lehető tisztességet adjak; de oly nagy ok akadályoz ennek teljesitésében, hogy tőlem rosz néven nem veheted.“ – „Uram“ felele a szultán, „igen le vagyok kötelezve felőlem való jó vélekedésedért. Az okra nézve pedig, mely akadályoz fölkelned, örömest elfogadok tőled minden tetsző mentséget. Érdekelve panaszaidtól, meghatva szenvedéseidtől, segélyemet ajánlani jöttem. Adná isten, hogy tőlem függne enyhülést adnom szenvedéseidnek; minden tehetségeimet arra fognám forditani. Hizelkedem magamnak, hogy el fogod beszélni szerencsétlenségeid történetét: de, kérlek, világositsd föl előbb: mit jelent e tó itt közelében, melyben négy különböző szinü halakat láthatni; micsoda vár ez itt, miért vagy benne, s honnan van, hogy csak egyedül tartózkodol itten?“

A helyett, hogy e kérdésekre felelt volna, elkezde az ifju ember keservesen sirni: „Ah be állhatatlan a szerencse!“ kiálta, „kedve telik benne azokat megbuktatni, kiket felmagasztalt. Hol vagynak, kik nyugton éldelik a tőle nyert boldogságot, s kiknek napjai mindig derültek s tiszták?“

A szultán szánakozásra indulva erősen kéré őt, mondaná meg neki ily nagy fájdalmának okát. „Ah! uram,“ felele az ifju ember, „hogy ne szomorkodnám s hogy ne volnának szemeim kiapadhatlan könyforrások?“ E szóknál felemelé ruháját s láttatá a szultánnal, hogy fejtől fogva övezetig ember, testének másik fele pedig fekete márvány.

A szultán igen elcsodálkozék, midőn az ifju ember siralmas állapotát megpillantá. „A mit mutatsz, iszonynyal tölt el s ingerli ujságvágyamat; lángolok hallani történetedet, melynek kétségkivül igen különösnek kell lennie; és el vagyok hitetve, hogy a tó és halak valami összefüggésben vannak vele: kényszeritlek tehát, beszéld el azt nekem; némi vigasztalást fogsz benne találni, minthogy bizonyos az, hogy a boldogtalanok enyhülést nyernek szerencsétlenségök elbeszélésében.“

„Nem tagadom meg kivánságod teljesitését,“ felele az ember, „noha nem tehetem a nélkül, hogy élénk fájdalmamat meg ne ujítsam: de tanácslom eleve, hogy füledet, szellemedet, sőt szemeidet is oly dolgokra készitsd el, melyek mind azt fölülmulják, a mit csak a képzelet rendkivülvalót kigondolhat.“

A fekete szigetek ifju királyának története.

„Tudd meg tehát uram“ szóla tovább, „hogy atyám, kinek Mahmud vala neve, e birodalom királya volt. Ez a fekete szigetek országa, mely nevezetét ama négy közelében lévő halomtól veszi; mert ezen halmok előbb szigetek valának; s a főváros, melyben atyám udvarát tartá, azon helyen álla, hol most a tó van, melyet láttál. Történetem folyamatja mindezen elváltozásokat fel fogja világosítani.

Atyám a király hetven éves korában hala meg. Mihelyt helyébe léptem, megházasodám; s az, kit kiválaszték, hogy királyszékemet vele megoszszam, unokahugom vala. Minden okom vala szerelme jeleivel, melyeket irántam mutatott, megelégedni; s én részemről oly szerelmet éreztem iránta, hogy semmi sem látszék egyességünkhöz hasonlitani. De öt esztendő eltelte után megsejditém, hogy már nem leli bennem kedvét.

Egykor ebéd után, midőn fürdőben vala, nagy kedvem volt alunni s egy szófára vetém magamat. Ketten az ő asszonyai közül, kik szobámban valának, leültek, egyik fejemhez, másik lábamhoz, mindenik egy legyezővel kezében, mind azért, hogy hűset hajtsanak, mind pedig hogy a legyeket, melyek szunyadásomat háborgathatták volna, rólam elverjék. Azt vélék, hogy elaludtam s halkan beszélgetének maguk között; de én csak szemeimet hunytam be, s egy szót sem veszték el beszédökből.

Egyik ezen asszonyok közül monda a másiknak: „nem tesz-e balul a királyné, ily szeretetre méltó fejedelmet, mint a mienk, nem szeretni?“ – „Bizonynyal“ felele a másik. „A mi engem illet, nem foghatom meg s nem tudom, miért kel föl minden éjjel, s miért hagyja ezt magát: vajjon nem veszi-e ez észre?“ – „Ej hogyan venné?“ – monda a másik. – „Hiszen minden estve bizonyos fűnedvet elegyít italába, mely által egész éjszaka oly mélyen aluszik, hogy ő rá ér menni, a hova neki tetszik; s hajnalban ismét visszatér, melléje fekszik; s ekkor bizonyos illat által ébreszti föl, melyet orra alá tart.“

Gondold el uram bámulásomat e beszélgetésen s az érzelmeket, melyeket bennem támaszta. De bármely felháborodást okoza is, eléggé ura valék magamnak magamat tetetni: ugy tevék mintha felébredtem és semmit sem hallottam volna belőle.

A királyné kijöve a fürdőből, együtt vacsorálánk, s minekelőtte lefeküdtünk volna, maga nyujta egy csésze vizet, melyet szoktam inni: de én a helyett, hogy számhoz vittem volna, egy nyilt ablakhoz menék s oly ügyesen kiöntöttem a vizet, hogy észre nem vette. Erre visszaadám kezébe a csészét, hogy ne kételkedjék, hogy megittam.

Ezután lefekvénk: de nemsokára, midőn vélé, hogy már elaludtam, ismét felkele, oly kevés vigyázattal, hogy alkalmas fönszóval mondá: „Alugyál s bár soha fel ne ébredj,“ szaporán fölöltözék s elhagyá a szobát.

Mihelyt feleségem, a királyné, kiment vala,“ monda tovább a fekete szigetek királya „fölkelék hirtelen, felöltözém s oly sietve menék utána, hogy nem sokára előttem hallám menni. Most nyomban követém, de halkkal lépegeték, hogy meg ne halljon.

Több ajtón mene keresztül, melyek bizonyos varázsszók hatalmára, melyeket elmonda, maguktól kinyilának; s az utósó, mely igy kinyilék, a kertajtó vala, melybe most kilépe.

Én ez ajtóban megállottam, hogy meg ne pillantson, mig egy virágtáblán mene által; addig követém szemeimmel, mig a homály engedé, s észrevevém, hogy egy kis erdőcskébe megy, melynek utai sürü bokrokkal valának beszegve. Én egy más uton szintén oda menék s egy alkalmas hosszu séta-ut bokrai mögé suhanván, látám őt azon egy férfival sétálni.

Nem mulasztám el beszédökre figyelmetesen hallgatózni, s következőket értém belőle:

„Nem érdemlem“ monda a királyné szeretőjének „szemrehányásaidat, melyekkel illetsz, hogy jobban nem siettem: jól tudod okát, mi gátolt benne. De ha szerelmemnek mindazon jelei, melyeket eddig adtam, nem elégségesek téged forró hajlandóságomról meggyőzni, kész vagyok annak még szembetünőbb bizonyságait adni: csak parancsolj; ismered hatalmamat, ha kivánod, e nagy várost, s e szép palotát még nap fölkelteig borzasztó rommá változtatom, melyben csak farkasok, baglyok és hollók tanyáznak. Tul tegyem-e Kaukazus-hegyén, a lakott világ határain kivül, ez erős falaknak minden köveit? Csak egy szót szólj s ez egész hely el lesz változva.“

Midőn a királyné e szavakat mondá, kedvesével együtt a fasor végéhez ére, s egy másik utba csavarodának, s mindketten előttem mentek el. Már kihuztam kardomat; s mivel a férfi felemen ment, nyakban vágám, s földre terítém. Azt vélém, hogy megöltem, s ezen véleményben hirtelen eltávozám, anélkül, hogy magamat a királynéval megismertettem volna, kit kimélni akarék, mivel rokonom vala.

Azonban a vágás, melyet rajta ejték, minden bizonynyal halálos vala, de feleségem megtartá életét varázsa hatalmával, oly módon ugyan csak, hogy azt lehet róla mondani, hogy sem élő sem holt.

Midőn a kerten által a palotába tértem, hallám, hogy a királyné hangos jajgatásra fakadt: ebből elképzelém fájdalmát s nagyon elégedett valék magammal, hogy életét meghagyám.

Minekutána szobámba visszaérkeztem, ismét lefekvém; s megelégedvén, hogy a vakmerőt, ki megsérte, megbüntetém, elaludtam.

Más nap reggel felébredtemkor a királynét mellettem fekve találám…“

„Nem mondhatom, aludt-e vagy sem; de én halkal kelék fel, szobámba menék s egészen felöltöztem. Ezzel tanácsgyülésembe menék.

Visszatértemkor a királyné gyászruhában jelenék meg előttem, elszórt s részint megtépett hajjal. „Uram“ szóla hozzám „könyörögni jöttem felségedhez, ne csodálkozzék ez állapoton, melyben lát. Három szomoru hir, melyeket egyszerre vettem, méltó ok e mély fájdalomra, a minek ezek csak gyenge jelei.“ – „S mi hirek azok asszonyom?“ kérdém. „Anyám, a királyné halála egyszerre atyáméval, a királyéval, ki egy ütközetben esett el, s egyik testvéremével, ki egy mélységbe zuhant.“

Nem volt ellenemre, hogy ez ürügyöt kapá fel szomorusága igaz okának elrejtésére, s ebből megtudám, hogy engem nem vett gyanuba szeretője megöléséért.

Asszonyom – mondék neki – távol legyen tőlem, hogy fájdalmadat gáncsoljam, sőt bizonyossá teszlek, hogy mindazon részt veszem benne, melyet vennem kell. Nagyon is csodálnám, ha érzéketlen maradnál a veszteségnél, melyet szenvedtél. Sirj: könyeid csalhatlan jelei egy felséges jó szivnek. Mindemellett reméllem, hogy az idő s okosság mérsékelni fogják fájdalmadat.

Elvonula szobájába, hol tartalék nélkül oda engedé magát fájdalmának, s egy egész évet sirással s jajgatással tölte.

Ezen idő lefolyta után engedelmet kére tőlem, hogy a palota körében számára temetőhelyet épittethessen, hol, a mint mondá, akar halála napjáig lakni. Megengedém neki s egy pompás palotát épittete egy kúppal, melyet onnén láthatni: s könypalotának nevezé.

Midőn elkészüle, szeretőjét bele viteté, kit azon éjjel, melyen megsebesitém, egy neki alkalmas helyre tett el. Mindeddig italokkal akadályozta halálát, melyeket neki be adott; s nem szünt meg neki továbbad is effélét adni, s maga vivé el minden nap számára, mióta a könypalotában vala.

Azonban minden bűvölései által sem birá e szerencsétlent meggyógyitani. Nem csak járni s fönállani nem tudott, hanem szólását is elveszté, s nem volt más életjel benne látásán kivül. Jóllehet most már a királynénak az a vigasztalása vala, hogy őt láthatá, s mind azt mondhatá neki, a mi nyájast s szerelmest balgatag szerelme sugalt, még sem mulasztá el naponkint két alkalmas hosszu látogatást tenni nála. Én mind ezt jól tudám, de ugy tettetém magamat, mintha semmit se tudnék róla.

Egyszer elmenék a könypalotához, vágyván megtudni, miben foglalatoskodik ott tulajdonképen a királyné; s egy helyről, hol nem láthatott, következőleg hallám őt kedveséhez beszélni: „Kétségbe esem rajta, hogy téged ily állapotban kell látnom, melyben vagy: én szintugy érzem égő fájdalmaidat, melyeket szenvedsz…; de kedves lélek, én mindig beszélek hozzád s te soha sem felelsz. Meddig fogsz e hallgatásban megátalkodni? Ah éltem legédesb pillanatai azok, melyeket itt töltök, hogy kínaidban osztozzam. Nem élhetek nélküled, s a gyönyört, téged szüntelen láthatni, fölebb becsülném a világegyetem uradalmánál.“

E hosszu beszédet e következő versekkel zárá be: „Az az üdvösség napja, melyen közeledet éldelem; s a veszedelem és halál napja az, melyen tőlem elfordulsz.

Ha az éjjelt távol töltöm tőled, ugy tetszik, mintha minden ijedelmek fenyegetnének; de közeled édesb nekem a bátorságnál!“

Végre még következő verseket adá hozzá:

„Ha minden boldogságtól körül volnék is véve, ha az egész világot s a chozroek országát birnám is:

Nem érne előttem annyit mint a szunyog szárnya, ha szemem téged nem látna!“

Ezen panaszokon, melyeket fohászkodásai s zokogásai többször félbeszakasztának, végre elvesztém türelmemet, előlépve közeliték hozzá, s mondám: „asszonyom, már eleget sirtál: ideje határt vetni e fájdalomnak, mely mindenikünket megbecstelenite; szörnyüség elfeledned, mivel tartozol nekem, mivel tartozol magadnak.“

„Uram“ felele „ha még valami tisztelettel, vagyis inkább szivességgel viseltetel irántam, esedezem, hogy ne kényszerits. Engedd magamat halálos fájdalmamnak adnom, lehetetlen, hogy azt az idő kisebbitse.“

Midőn látám, hogy szavaim a helyett, hogy őt tisztére téritenék, még inkább dühét ingerlék, nem szólék többet, hanem visszavonultam.

Ő tovább is minden nap folyvást látogatá szeretőjét, s két egész esztendőn által szakadatlan csüggedtségben vala.

Még egyszer elment a könypalotába, midőn ő benn vala, ismét elrejtezém, s következőt hallám kedveséhez mondania:

„Már három éve, hogy egyetlen egy szót sem szólál hozzám, s hogy semmit sem felelsz szerelmem jeleire, melyeket beszédemmel és sohajtásaimmal adok: érzéketlenség-e vagy megvetés? Oh temetőhely, te enyésztetted el azon szertelen szerelmet, melylyel irántam viseltetél? te zártad-e be e szemeket, melyek nekem oly sok szerelmet hirdetének, s melyek minden örömemet magokba foglalák? Nem, nem, azt nem hihetem. Mondd meg inkább mi csoda által lettél te a legdrágább kincs megtartója, mely valaha létezett!“

Megvallom uram, hogy e szavakon igen megboszankodám, mert végre is e drága kedves, ez imádott halandó nem olyan vala, mint képzelhetnéd, hanem egy fekete indus vala, e tartománybeli származat. Mondom, hogy ugy megboszankodtam e beszéden, hogy zajosan előlépék; s szintugy a temető helyhez intézvén szavaimat, felkiálték: óh temetőhely; miért nem nyeled el e szörnyeteget, kitől a természet elborzad.

Alig mondottam ki e szavakat, midőn a királyné dühösen felugrék: „Hah kegyetlen“, kiálta, „te vagy, ki fájdalmamat okozod! ne véld, hogy azt nem tudom: már is soká tetettem magamat. A te gyilkos kezed tette szerelmem tárgyát e siralmas állapotba, s még oly kegyetlen vagy, hogy ide jösz egy szerelmest elcsüggedtében gunyolni.“

„Igenis, én vagyok,“ esém szavába, magamon kivül ragadtatván haragomtól, „én vagyok, ki e szörnyeteget megbüntettem, mint azt érdemlé; veled is szintugy kellene bánnom, és bánom, hogy nem cselekedtem, már is régen élsz vissza jóságommal.“

Ezt mondván, kirántám kardomat s felemelém kezemet, hogy megbüntessem. De ő nyugodtan nézé mozdulatomat s gúnymosolygással szóla: „Mérsékeld haragodat!“ Egyszersmind néhány szavakat monda, melyeket nem érték, s ezt veté hozzá: „Varázslataim hatalmával parancsolom neked, hogy nyomban félig márványnyá változzál, s félig ember maradj.“

Azonnal az lettem, a minek itt látsz uram, „már holt az élő, s élő a holtak között.“

„Minekutána a kegyetlen boszorkány, méltatlan egy királyné nevezetére, igy elváltoztatott, s egy más varázslata által e szobába helyezett, elrontá fővárosomat, mely igen virágzó s népes vala; pusztítá a házakat, az árhelyeket és vásárállásokat, s helyettök e tavat s puszta mezőt tünteté föl, melyet látál.

A négyszinű halak, melyek a tóban vannak, a négyféle lakosok, különböző hitök szerint, kik benne valának: a fehérek muzulmánok, a vörösek persák, tűzimádók, a kékek keresztények, s a sárgák zsidók. A négy domb körösded négy sziget volt, melyektől e birodalom nevét vevé. Mind ezt a varázsnőtől hallottam ki kínaim tetézésére dühének munkáit hirül adá. De még itt nincs vége, dühe nem elégszik meg országom elpusztitásával s elváltoztatásommal: eljő minden nap s meztelen vállaimra százat vág bikacsökkel, mely vérbe fagyba borit. Ha ezt elvégezé, betakar egy durva kecskeszőrszövettel, fölé e bibor ruhát adja reám, nem tisztesség okáért, hanem hogy kigúnyoljon.“

E helynél nem tartóztathatá a fekete szigetek ifju királya könyeit, s a szultán ugy meg volt hatva a szánakozástól, hogy egy szót sem hozhata elő vigasztalására.

Ezután az ifju király fölemelé szemeit az égre s monda: „mindeneknek hatalmas teremtője! alávetem magamat itéletednek, áldom bölcs gondviselését végzeteidnek! békével tűröm minden szenvedéseimet, mivel ez akaratod, de reménylem, végetlen kegyelmed meg fog érte jutalmazni.“

A szultán ellágyulva e különös történet által s a kivánságtól lelkesülve, hogy e szerencsétlen fejedelemért boszút álljon, monda neki: „mond meg nekem, hol tartózkodik a hitetlen boszorkány, s hol lehet semmirekellő szeretője, ki már élvén eltemettetett.“

„Uram“ felele neki a fejedelem, „szeretője, a mint már mondám, a könypalotában van, egy kúpos temetőhelyben; s e palota ezen várnak homlokfelével össze van kötve. A mi a varázsnőt illeti, nem mondhatom bizonyosan, hol tartózkodik; de minden reggel eljő napkeltével szeretője látogatására, minekutána velem a véres vereséget, melyről szóltam, elvégezte; s látod, hogy én e kegyetlen bánásmódtól nem tudom magamat mególtalmazni. Ekkor az italt viszi neki az egyetlen szert, mely ekkorig életét tartogatá; s nem szünik hallgatásán panaszkodni, melyben folyvást vesztegel, mióta megsebesitettem.“

„Legboldogtalanabb fejedelem“ felele a szultán, „nem lehet mélyebben megilletve lenni szerencsétlenségidtől, mint én vagyok. Soha sem történt senkivel is ily rendkivülvaló dolog; egy hiányzik csak még hozzá, tudniilik a téged illető boszú; de semmit sem hagyok kisérletlenül, hogy azt számodra megszerezzem.“

Valóban, mig a szultán e tárgyról az ifju fejedelemmel beszélgete, minekutána megmondta, ki volna s miért jött e várba, egy módot gondola ki annak megboszúlására, s közlé vele. Megegyezének az eszközökben, melyeket választaniok kelle, hogy szándékuk elsüljön, s minek végrehajtását holnapra halaszták.

E közben, mivel már késő éjszaka vala, a szultán egy kissé lenyugvék, de az ifju király szokása szerint azt örök álmatlanságban tölté; mert elvarázsoltatása óta soha sem alhatott; most mindazonáltal némi reménynyel, hogy nem sokára meg fog szabadulni szenvedéseitől.

Másnap reggel, mihelyt virrada, felkele a szultán; s hogy szándékát azonnal végrehajtsa, felső ruháját, mely akadályára lett volna, eltevé egy rejtekhelyre s elmene a könypalotába.

Azt temérdek sok fehér viasz fáklyákkal kivilágitva találá, felséges illat árada szét több finom arany, s csodálatos mivü füstölőkből, melyek a legszebb renddel valának helyezve.

Mihelyt megpillantá az ágyat, melyen a fekete fekvék, kivoná kardját, s minden ellenkezés nélkül elvevé e nyomorék életét, s annak holttestét a várudvarra vonszolá, s ott egy kutba veté. E tett után visszamene, a fekete ágyába fekvék, kardját maga mellé a paplan alá rejté, s ott marada munkáját teljesiteni.

A varázsnő azután nem sokára megjelenék. Első dolga volt a szobába menni, hol férje, a fekete szigetek királya vala. Levetkezteté s a bikacsökkel százat vága vállaira példátlan kegyetlenséggel. A szegény fejedelem bármint hangoztatá jajaival a palotát, s bár a legesdeklőbb módon kérte, viseltetnék iránta könyörülettel, a kegyetlen nem szünt csapdosni, mig a százat el nem verte rajta. „Nem viseltetél könyörülettel kedvesem iránt, felele neki, te sem várhatsz tőlem azt.“

Minekutána a varázsnő urán, a királyon, a százat bikacsökkel elverte, ismét azon durva kecskeszőrruhába öltözteté, s fölébe a bibor-köntöst adá.

Ezután a könypalotához járula, s minekutána belépe, megujitá sirását, üvöltését, s jajgatásait; ezután az ágyhoz közelite, hol még kedvesét vélé fekünni, s felkiálta: „Mily kegyetlenség ily módon zavarni meg egy ily szerelmes s szenvedélyes szerető boldogságát, mint én vagyok! Oh te, ki feneséggel vádolsz, midőn haragomat éreztetem veled, kegyetlen fejedelem, nem múlja-e fel sokkal ádázságod boszúmat? Áruló! midőn annak életére törtél, kit én imádok, nem rablád-e el akkor az enyémet? – Ah!“ ezt veté hozzá s szavát a szultánhoz intézé, a feketéhez vélvén szólni, „én napom, én életem, meg akarsz-e örökre átalkodni e hallgatásban? kivánod-e, hogy meghaljak azon vigasztalás nélkül, hogy még csak egyszer mondanád, hogy szeretsz? Szólj, lelkem, legalább csak egy szót, kényszeritlek.“

Ekkor a szultán ugy teteté, mintha egy mély álomból ébredne fel, s a fekete szavát utánozván, komoly hangon igy felele a királynénak: „Nincs más erős hatalom, csak egyedül istenben, ki a mindenható.“ E nem várt szóknál a varázsnő szertelen örömében nagyot sikolta: „Édes kedves uram,“ kiálta, „nem csalatkozom-e? Hát való, hogy hallak, hogy hozzám beszélsz?“ – „Boldogtalan!“ szóla tovább a szultán, „érdemled-e, hogy feleljek beszédidre?“ „És miért,“ felele a királyné, „teszed nekem e szemrehányást?“ – „Férjed jajgatása, könyei és sohajtásai,“ felele ez, „kivel minden nap oly méltatlanul s kegyetlenül bánol; éjjel s nappal háborgatnak álmomban. Már régen meggyógyultam s szavamat visszanyertem volna, ha varázslatát megoldozád vala: ez oka hallgatásomnak, melyben veszteglek s mely miatt panaszkodol.“ – „Jól van,“ monda a varázsnő, „hogy megnyugtassalak, megteszem a mit parancsolsz: akarod-e, hogy visszaadjam előbbi alakját?“ – „Igen,“ felele a szultán, „és siess őt szabaddá tenni, hogy jajgatása többé ne háborgasson.“

A varázsnő azonnal kimene a könypalotából. Egy csésze vizet veve, nehány szókat monda el fölötte, melyek ugy felforralák, mintha tűzön lett volna. Azután a terembe mene, melyben férje az ifju király vala: meghinté vizzel s monda:

„Ha a minden dolgok teremtője ugy alkotott, mint vagy jelenben, vagy haragszik reád, el ne változzál: de ha csak büvölésem ereje által vagy ez állapotban, vedd fel eredeti alakodat, s légy ismét, ki előbb valál.“

Alig mondá ki e szavakat, midőn a fejedelem előbbeni állapotjába állittatva, szabadon fölkele, mind azon örömmel, melyet csak képzelhetni, s istennek hálát ada érte. A varázsnő megszólamlék ismét s monda neki: „Eredj, távozzál e várból és soha se jőjj többé ide, különben életedbe kerül.“

Az ifju király engedvén a szükségnek eltávozék a varázsnő elől, a nélkül hogy felelt volna, s félremene, hol békével várá a szultán azon merészlete sikerét, melynek végrehajtását a szultán oly szerencsésen kezdé.

Ezalatt a varázsnő visszatére a könypalotába s beléptekor monda, még mindig a feketéhez vélvén szólnia: „Kedves szerelmesem, teljesitettem, a mit parancsolál: semmi sem gátol már fölkelned.“

A szultán tovább is utánozá a fekete szavát, durczás hangon felele: „A mit most tevél, még nem elég meggyógyitásomra; csak egy részét háritád el a gonosznak, gyököstül ki kell annak irtatnia.“ – „Kedves szeretetreméltó feketém,“ folytatá amaz, „mit értesz a gyökön?“ – „Boldogtalan“ felele a szultán, „nem tudod-e, hogy a várost lakosaival, a négy fekete szigetet értem, melyeket elpusztitál varázslataiddal? Minden nap éjfélkor fölemelik a halak fejeiket a tóból, s boszut kiáltanak reám s reád. Ez az igazi oka gyógyulásom késedelmének. Menj szaporán mindezeket előbbi állapotjokba helyezni; s megtérteddel kezemet fogom nyújtani s te segélni fogsz nekem fölkelnem.“

A varázsnő eltelve reménynyel, melyet e szavak öntének belé, s elragadtatva örömében, felkiálta: „Oh szivem! oh lelkem! tüstént vissza fogod nyerni egészségedet, mert teljesitem, a mit parancsolsz.“

És valóban tüstént kimene s midőn a tó partjára ére, kezével merite a vizből s kihinté fölötte…

„A varázsnő alig monda ki nehány szókat a halak és tó fölött s a város azonnal előbbi helyére álla. A halakból férfiak, asszonyok, gyermekek, muzelmánok, keresztények, persák és zsidók, szabadok, és rabszolgák váltak: egy szóval mindenik természeti alakját vevé föl. A házak s boltok ismét megtelének lakosaikkal, kik minden portékáikat azon helyen s renden találák, melyben az elvarázsláskor valának.

A szultán számos kisérete, mely épen a nagy piacz közepén táboroza, nem kevéssé álmélkodék, magát egy pillantat alatt, egy szép, nagy, s népes város közepében látván.

Midőn a varázsnő e csodás elváltozást végrehajtotta volna, sietve a könypalotába tére, ennek gyümölcseit aratni. „Édes kedves uram,“ szóla beléptekor, „azért jövök, hogy egészséged megtértén, veled együtt örüljek; mindent megcselekedtem, a mit tőlem kivánál: kelj föl tehát, nyujtsd kezedet.“ – „Jer ide,“ monda neki a szultán, még mindig a fekete szavát követvén. Közelite. „Még nem elég,“ mondá, „jer közelebb.“ Engede. Ekkor fölugrék s oly hirtelen karon kapá, hogy nem volt ideje eszméletre jőni; s kardjának egy csapásával derékon ketté szelé.

Midőn ez megtörtént, holttestét ott hagyá, kimene a könypalotából s a fekete szigetek ifju királyához siete, ki őt nyugtalanul várá. „Fejdelem,“ monda neki, megölelvén, „ne félj már semmit is: kegyetlen ellenséged nincsen többé.“

Az ifju fejdelem oly módon köszöné a szultánnak, mely mutatá, hogy szive el van telve háladatossággal; s a neki tett fontos szolgálat jutalmául hosszu életet kivána neki teljes boldogságban.

„Ezután már,“ monda neki a szultán, „nyugton lakhatol fővárosodban, ha csak kedved nincs az enyimbe jőni, mely hozzá oly közel fekszik: örömmel foglak benne látni s nem kevésbbé fogsz benne tiszteltetni s becsültetni, mint szinte a magadéban.“

„Hatalmas szultán,“ felele a király, „azt hiszed tehát, hogy igen közel vagy fővárosodhoz?“ – Igen felele a szultán, „ugy vélem, nincs több négy – öt órányi járó földnél.“ – „Egy esztendei ut kivántatik oda“ monda a király. „Elhiszem, hogy fővárosodból oly rövid időn jöttél ide mint mondod, mivel az enyim meg volt büvölve; de mióta már nem az, igen megváltoztak a dolgok. De ez nem fog engem tartóztatni, hogy el ne kisérjelek, habár a világ végeig kellene is. Te vagy szabaditóm, s hogy háladatosságomat éltem fogytáig bizonyithassam, elkisérlek, s bú nélkül hagyom itt országomat.“

A szultán fölötte meglepetett, megértvén, hogy oly messze van birodalmától, s nem fogá meg, mint történhetett ez. De a fekete szigetek ifju királya ugy meggyőzé e lehetségről, hogy többé nem kételkedék felőle. „Semmit sem tesz,“ monda erre a szultán, „haza menetelem fáradsága eléggé meg van jutalmazva az által, hogy neked szolgáltam, s magamnak benned egy fiat nyertem; mert mivel te a tisztességet akarod nekem tenni, hogy elkisérj, s gyermekeim nincsenek, fiam gyanánt tekintlek, s mától fogva örökösömmé s utódommá nevezlek.“

A szultánnak a fekete szigetek királyával tartott beszéde egy érzékeny öleléssel végződék, melyre az ifju király csak elutazása készületeiről gondoskodék. Ezek három hét alatt megtétettek egész udvarának s minden alattvalóinak nagy fájdalmára, kik tőle egy közel rokonát fogadák királyuknak.

Szóval, a szultán s az ifju herczeg utra indulának száz tevével, melyek megbecsülhetlen kincsekkel valának az ifju király kincstárából megterhelve; s ezt ötven jól készült lovag követé a legjobb paripákon. Utjok szerencsés vala s midőn a szultán, ki gyors követeket külde előre, hogy távollétéről s a kalandról, mely ennek oka vala, hirt adjon, fővárosa közelébe juta, a legelső tisztviselők, kiket otthon hagya elfogadására elébe jövének, s bizonyossá tevék, hogy hosszas távolléte semmi változást sem okoza a birodalomban. A lakosok is csoportonként kisereglének, hangos örvendéssel fogadák s örömünnepeket rendeltek, melyek több napokig tartának.

Hazaérkezte után reggel a szultán minden egybegyült udvarnokainak igen körülményes jelentést teve a történtekről, melyek távollétét várakozása ellen igy meghosszabbiták, kinyilatkoztatá nekik továbbá, hogy a négy fekete sziget királyát fiává fogadá, ki örömmel hagya el egy nagy országot, hogy őt elkisérje s nála maradjon. Végre, hogy hűségöket, melyet iránta mindnyájan bebizonyitottak, megjutalmazza, gazdag ajándékokat oszta ki közöttök, azon ranghoz képest, melyben álla mindegyik udvaránál.