Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El Nihár története.

„Harun Arresyd chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy Abulhasszán Ebn Thaher nevü fűszerárus, egy nagy gazdagságu, mivelt és kellemes személyü ember. Több esze s finomsága volt, mint rendszerint mesterségebeli embereknek szokott lenni; embersége, őszintesége s vidám kedve szeretetté s kedveltté tevé egész világ előtt. A chalyf, ki ismerte becsét, vak bizodalmat helyezett benne. Annyira becsülte, hogy egészen gondjaira bizá kedvencznéit mind azokkal ellátni, a mikre szükségök lenne. Ő volt tehát, ki számukra ruhákat, házi-eszközöket, s ékességeket választott, s ebben bámulásra méltó izléssel járt el.

Jó tulajdonai s a chalyf kegyelme az emirek s más első rendű tisztviselők fiait vonták házába, s ez volt az egész udvari nemesség gyülhelye.

De ezen ifju urak között, kik őt naponkint látogatták, volt egy, kit többre becsült, mint minden egyebeket, s a kivel különös barátságra lépett. Ezen urat Abulhasszán Aly Ebn Bekárnak hitták, s egy régi persa királyi házból származott, mely még állott Bagdádban, minekutána a muzelmánok Persiát fegyveres hatalommal meghóditották is. A természetnek öröme látszott benne telni, hogy ezen herczegben a test és lélek minden ritka tulajdonait egyesitse. Arcza tökéletes szépségü volt, termete karcsu, magaviselete könnyüd, s tartása oly lefoglaló, hogy az ember mihelyt rá tekintett, azonnal szerette is. Ha szólt, az mindig helyes s válogatott kifejezésekben történt, kellemes és uj fordulattal; szavának hangjában is volt valami, mely mindeneket elbájolt, kik hallották. Emellett nagy és éles esze volt, s mindenről bámulatraméltó helyességel gondolkodott és szólt. Oly tartózkodó és szerény vala, hogy semmit sem állitott anélkül, hogy a legnagyobb gonddal nem iparkodott volna azon gyanút elháritani, mintha véleményét másokra akarná tolni. Ezen dicséretes tulajdonainál fogva épen nem lehet csodálkozni, hogy Ebn Thaher őt az udvar minden egyéb urfiai fölött megkülönbözteté, kik nagyobb részint az ő erényeivel épen ellenkező hibákkal birtak.

Egykoron, midőn ezen herczeg Ebn Thahernél vala, megjelenék egy hölgy, fekete s fehértarka öszvéren, tiz rabnő közepett, kik őt gyalog kisérék, s mindnyájan igen szépek valának, a mennyire tartásukból, s a fátyolon keresztül, mely arczukat födözé, kivenni lehetett. A hölgy egy négy ujjnyi szélességü rózsaszinü övet visele, melyen rendkivülvaló nagyságu igazgyöngyök s gyémántok ragyogtak; s szépségére nézve könnyü volt észrevenni, hogy ugy mulja fölül kisérőnéit, mint a telehold a kétnapos ujholdat. Valami vásárlást tett, s mivel Ebn Thaherrel volt szólása, belépett ennek holtjába, mely csinos és téres vala, s ez őt a legmélyebb tisztelet jeleivel fogadá, s kérte, üljön le, kezével a főhelyet mutatván ki neki.

A persa herczeg, ki ily szép alkalmat finomsága s udvarisága kimutatására nem akart elszalasztani, helyre igazitá az arany-szövetből való vánkosokat, melyeknek a hölgy támasztékául kellett szolgálniok, s azután sietséggel félrevonula, hogy leülhessen. Azután üdvözlé őt, megcsókolván a szőnyeget lábainál, ismét fölkele, s megálla a szőnyeg végénél. Mivel a hölgy Ebn Thaherrel bizodalmasan volt, levevé fátyolát, s a persa herczeg szemeibe oly rendkivüli szépséget ragyogtatott, hogy ez attól egész szivéig megilletődött. A hölgy sem állhatá meg, hogy a herczeget ne szemlélje, kinek tekintete reá ugyanazon hatást tevé.

„Uram, – szóla hozzá nyájas arczczal, – kérlek ülj le.“

A perzsa herczeg engedelmeskedék, s leüle a szofa szélére. Szemei folyvást reá tapadtak, s hosszu kortyokban nyeldesé a szerelem édes mérgét. Mert szépsége oly nagy vala, hogy egy költőnek következő verseit lehete reá alkalmazni:

„Ő a nap, s lakhelye az ég; vigasztald tehát szívedet a legjobb vigasztalással;

Mert hozzá nem lehet fölemelkedni, s ő nem szállhat le hozzád.“

Észrevevé a hölgy, mi történt ennek lelkében; s ezen felfödözés egészen fölgyujtá iránta. Fölkele, közelite Ebn Thaherhez, s minekutána halkan szólott volna vele látogatása tárgyáról, kérdezé őtet a persa herczeg nevéről s honáról. „Asszonyom – felele neki Ebn Thaher, – ezen ifju urat, kiről szólsz, Abulhasszan Aly Ebn Bekárnak hiják, s királyi vérségü herczeg.“

A hölgy nagyon megőrült, értvén, hogy az, kit már is oly szenvedelmesen szeretett, oly főrendü volt. „Azt akarod kétségkivül mondani, – kezdé ujra, – hogy ő a persa királyoktól származik?“ – „Igenis asszonyom – felele Ebn Thaher, – az utolsó persa királyok ősei. Ezen ország meghóditása óta az ő házabeli herczegek mindig megkülönbözteték magukat a chalyf udvaránál.“ „Nagy örömet szerzesz vele, – monda erre, – hogy ezen ifju urral megismertetsz. Mihelyt ezen asszonyt küldöm, – ezt veté hozzá, egyik rabnőjére mutatván, hogy hozzám hivassalak, kérlek, hozd el őt is magaddal. Szeretném neki házam pompáját megmutatni, hogy dicsekedhessék avval, hogy a bagdádi főembereknél nem uralkodik fösvénység. Érted, mit akarok mondani. Ne feledd el; különben igen megharagszom reád, és életemben soha sem jövök ide többé.“

Ebn Thahernek sokkal élesebb esze volt, hogy sem ezen szavakból a hölgy érzelmeit ki ne ismerhette volna. „Fejdelemné, királyné, – felele, – isten mentsen meg, hogy neked valaha ellenem haragra okot adjak. Mindig törvényül fogom tenni magamnak, parancsaidat teljesiteni.“

Ezen feleletre bucsut vőn a hölgy Ebn Thahertől, fejhajtással köszönvén neki; s minekutána a persa herczegnek egy nyájas pillanatot vetett volna, fölüle öszvérére, s ellovagla…

A persa herczeg halálban szerelmes lett a szép hölgybe, szemeivel kiséré őt, a mig láthatá; s midőn már régen eltünt is pillanatai elől, szemeit mégis azon utra irányzá, a melyen az elmene.

Ebn Thaher figyelmezteté, hogy néhány ember szemmel tartja, s nevetni kezd helyzetén. „Ah, – monda neki a herczeg, – azon emberek és te szánakozni fognátok rajtam, ha tudnátok, hogy ama szép hölgy, ki tőled most elmene, énemnek jobb részét magával elvivé, s a többi rész arra törekszik, hogy amattól el ne szakadjon! Mondd meg, kényszeritlek reá, – ezt veté hozzá, – ki az a hölgy, ki az embereket szerelemre készteti, s nem hagy nekik időt az eszméletre?“

„Uram, – felele neki Ebn Thaher, – az a hires Semsz el Nihár, urunknak a chalyfnak első kedvencznéje.“

„Igazán viseli e nevet, – vága szavába a herczeg, mert szebb, mint a nap felhőtlen égen.“ – „Az való, felele Ebn Thaher, – de szereti is ám az igazhitüek uralkodója, vagyis inkább imádja. Világosan megparancsolá nekem, hogy neki mindent adjak, a mit tőlem kér, sőt a mennyire csak tehetségemben áll, minden kivánatait megelőzzem.“

Azért szóla igy hozzá, mert vissza akará tartóztatni, nehogy oly szerelembe keveredjék, mely csak szerencsétlen lehete: azonban ez csak arra szolgált, hogy őt még inkább fölgyujtsa. „Sejtettem kecses Semsz el Nihár, – kiálta, – hogy nem lesz szabad gondolatimat hozzádig fölemelnem, s még is érzem, noha reménytelenül tőled szerettetnem, hogy nem áll hatalmamban megszünnöm téged szeretni. Örökké foglak tehát szeretni, s áldani fogom végzetemet a legszebb lény rabszolgájának lennem, kire valaha nap sütött.“

Mig a persa herczeg igy szentelé szivét a szép Semsz el Nihárnak, ez haza tértében utakról s módokról gondolkodék, hogy a herczeget láthassa, s vele tartalék nélkül mulathasson.

Alig ért vissza palotájába, azonnal elküldé Ebn Thaherhez asszonyai közül azt, kit neki megmutatott s kiben egész bizodalmát helyezte, azt izenvén neki, hogy a persa herczeggel haladék nélkül hozzá menjen.

A rabnő azon pillanatban ére Ebn Thaher boltjába, midőn az még a persa herczeggel szóla, s a legerősebb okok által iparkodott a chalyf kedvencznéje iránt való szerelméről lebeszélni. Midőn mindkettőjöket együtt találá, igy szóla hozzájok: „Uraim az én tisztelt asszonyom Semsz el Nihár, az igazhitüek uralkodójának első kedvencznéje kéret benneteket, menjetek palotájába, a hol várakozik reátok.“

Ebn Thaher, hogy tüsténti engedelmességét megmutassa, azonnal fölkele, és semmit sem felelvén a rabnőnek, azt némi viszolgással követé. A herczeg ellenben nem is gondola a veszedelemmel, mely ezen látogatással össze volt kötve. Ebn Thaher jelenléte, kinek szabad járása volt a kedvencznéhez, fölmenté minden nyugtalanságtól. Mindketten követék a rabnőt, ki egy kissé előre ment a chalyf palotájába, s vele együtt Semsz el Nihár kis palotájának ajtajához értek, mely már ki vala nyitva. Mindeniköket egy nagy terembe vezeté, s kérte, üljenek le.

A herczeg azt vélte, hogy ama gyönyörteli palotáknak egyikébe tétetett által, melyeket a más világra igérnek. Semmit sem látott még, a mit ezen hely pompájával össze lehetett volna hasonlitani, hol mostan vala. A lábszőnyegek, támaszvánkosok, s a szófának egyéb tartozékai, a házieszközök, az épitő mesterség ékességei, bámulásra ragadó szépségüek s gazdagok valának.

Nemsokára, minekutána Ebn Thaherrel leült volna, egy csinos fekete rabnő egy asztalt hozott elejökbe, megrakva a legválogatottabb étkekkel, melyeknek drágalátos illata készitésök finomságát hirdeté.

Mig ettek, a rabnő, ki ide vezeté, nem hagyá el őket; nagyon szorgoskodott nekik azon étkeket ajánlani, melyeket legjobbaknak tartott; más rabnők az asztal vége felé jó bort töltögettek nekik. Midőn készek valának, mindeniknek különösen egy medenczét adtak, egy vizzel töltött arany edénynyel együtt, kezeiket megmosniok; ezután egy arany-szenelőt vittek nekiök égő aloefával, melylyel szakállukat s ruháikat megfüstölék. Jó illatu vizet sem felejtettek el, s különösen erre rendelt s gyémánttal és rubinnal rakott arany-edényben volt ez, s két kezeikre locsoltatott, melylyel a szokáshoz képest szakállukat s arczukat megnedvesiték.

Ismét letelepedének; de alig ültek le, kéré őket a rabnő, keljenek föl s kövessék őtet. Kinyitá a terem egyik ajtaját, melyben valának, s egy még nagyobb s bámulandóbb épületü terembe léptek: ékesb kupja vala, alabastrom-fehérségü száz márványoszloptól tartva. Ezen oszlopok fejezetei s lábai különféle nemü négylábu s szárnyas-állatok aranyozott képműveivel valának ékesitve. Ezen rendkivüli terem lábszőnyege egyetlen egy darab aranyszövetből állott, piros és fehér selyemmel himzett rózsapamatokkal, s a szintugy arab izléssel festett kuppal együtt bájos tekintetet adott. Mindenik oszloppár között egy hasonlómód ékesitett kis szófa állott, nagy porczellán, jáspis, gágát, porphyr, achát, s más becses kő-edényekkel, aranynyal, és drágakövekkel fényesitve. Az oszlopok közei mind megannyi nagy ablakok valának kihajló s a szofákként ékesitett támaszokkal, s a világon a legvarázsabb kertre tekintének. Ennek utai különféle szinü kövecsekkel a terem lábszőnyegét utánozták elannyira, hogy ha az ember be és kitekintett, ugy tetszék, mintha a terem és a kert minden bájaival egy szőnyegen állanának. A kilátás körösleg az utak hosszában két kristálytisztaságu vizcsatorna által határoztatott, melyek hasonló körben folytak a gömbölyeg teremmel, s melyek közül az egyik kissé magasabb, mintegy kiterjesztett ezüst lepel hullott az alantabba. Bizonyos távolságra aranyos ércz-edények voltak felállitva csemetékkel és virágokkal rakva. Ezen határok sugár és lombos fákkal beültetett nagy téreket vágának keresztül, hol ezer madár zengzetes karéneket hangoztatá, s a szemet ide s tova repdesésökkel s a légben tartó majd ártatlan, majd véres harczaikkal mulattatá.

A herczeg és Ebn Thaher sokáig késének e nagy pompa szemléleténél. Minden tárgynál, mely szemökbe tünt, hangos bámulásra s csodálkozásra fakadtak; kiváltképen a persa herczeg, ki soha sem látott valami olyast, melyet azzal, a mit most látott, össze lehetett volna hasonlitani. Ebn Thaher pedig, noha már néhányszor volt ezen pompás helyen, oly szépségeket födözött fel benne, melyek előtte még egészen ujaknak tetszének. Egy szóval nem győzték e sok ritka tárgyat csodálni, s még avval mulatának, a mint egy gazdagon öltözött asszonyi társaságot pillantának meg. Mindnyájan kün ülének egy kis távolságra a teremtől, mindenik ezüst sodorral ékesitett indiai juharfa széken, hangszerrel kezökben, s csak parancsot várának, hogy rajta játszanak.

Mindketten a támaszokhoz állának, a honnan ezen rabnők arczaikat lehetett látni: s innen jobbra tekintvén, egy nagy udvarra látának, melyből lépcsők menének le a kertbe, s a mely igen szép szobáktól volt körülvéve.

A rabnő ott hagyá őket, s maguk maradván egy darabig, együtt beszélgetének. „Mint okos ember, – monda a persa herczeg, – nagy gyönyörüséggel szemléled, tudom, te is a nagyság s hatalom ezen jeleit. Én részemről azt hiszem, hogy ennél a világon semmi sincs bámulatosabb; de ha eszembe jut, hogy ez a felettébb is szeretetre méltó Semsz el Nihár laka, s hogy a föld első fejdelme tartja őt itt fogva, megvallom, hogy magamat a legboldogtalanabb embernek érzem. Ugy tetszik, nincs kegyetlenebb végzet az enyémnél, oly tárgyat szeretnem, ki vágytársam kezében van, és pedig ott, hol vágytársam oly hatalmas, hogy e pillanatban sem vagyok bátorságban életem felől.“

Ebn Thaher igy hallván szólni a persa herczeget, ezt felelé neki: „Adná isten, uram, hogy szintoly bizonyossá tehetnélek szerelmed szerencsés sikeréről, mint életed bátorsága felől. Noha e pompás palota a chalyfé, ki ezt különösen Semsz el Nihár számára építtette, mint egyik részét ön palotájának.“ „Az örök örömek palotája“ neve alatt: tudjad mégis, hogy ezen hölgy evvel teljes szabadságban él. Nincs körülvéve heréltektől, kik tetteire vigyáznának. Saját házi cselédei vannak, kiken határtalanul uralkodik. Senkitől sem kér engedelmet, ha a városba akar kimenni; s akkor jő meg, mikor neki tetszik; és soha sem látogatja meg a chalyf a nélkül, hogy Mezrurt, a heréltek fejét erről való tudósitással hozzá ne küldené, hogy elfogadására elkészülhessen. Egészen nyugodt lehetsz tehát, s minden figyelmedet a muzsikára fordithatod, melylyel a mint látom, Semsz el Nihár meg akar tisztelni.“

Végezvén Ebn Thaher beszédét láták a kedvenczné biztos rabnőjét jőni, ki az előttök ülö nőknek parancsot ada, hogy énekeljenek s hangszereiken játszszanak. Azonnal mindnyájan egyetemben játszának mintegy bevezetésül; s minekutána egy darabig igy játszottak volna, elkezde egyik magánosan énekelni, s hangját egy lanttal kiséré, melyet bámulandó szépséggel játszott. Zengzetes szavával következő verseket éneklé:

„Oh szépség! ki iránt a szerelem minden pillantattal nő szivemben, uralkodjál fölöttem tetszésed szerint;

„S hűtsed közelitéseddel szivem lángjait, melyet távozásod megemészt.

„Végy jutalmul a mit akarsz; – de én nem adhatok más jutalmat, mint kinos halálomat!“

Mivel meg volt neki hagyva, micsoda tárgyról énekeljen, szavai úgy megegyeztek a persa herczeg érzelmeivel, hogy ez nem tartóztathatá magát, hogy az ének végével javalását ki ne jelentse. „Lehetséges-e, – kiálta, – hogy neked hatalmad vagyon a szivekbe látni, s arról való tudomásod, a mi az enyémben történik birt reá, hogy bájos szavadat velünk az énekben hallasd? önmagam sem birnám magamat másképen kifejezni.“

Az énekesné semmit sem felelt e megszólitásra. Folytatá énekét, s még következő verseket mondá:

„Szerelemre gyúladtam irántad a nélkül, hogy valaha tudtam volna, mi a szerelem.

„Szivemben, és keblemben oly láng dühödik, mely őrültté teszen.

„A könyhullatás szent tisztemmé leve; s az önkénytlen sohajtozást nem hagyhatom el.“

A herczeg ezen ugy megilletődött, hogy e szavakat könyes szemekkel ismétlé: a mi eléggé kijelenté, hogy azok értelmét magára alkalmazta. Midőn minden verseit elénekelte volna, fölkele kisérőnéivel, s mindnyájan ezen éneket mondák: „Most kel föl a tele hold teljes fényében, s majdan a naphoz fog közeliteni.“

Ez azt jelenté, hogy Semsz el Nihár mindjárt megjelenik, s a persa herczegnek szerencséje lesz őtet láthatni.

Valóban észrevevé Ebn Thaher s a persa herczeg, az udvar felé tekintvén, hogy közelit a biztos rabnő, tiz fekete nővel együtt, kik nagy bajjal emelének egy bámulandó mivü merő ezüst-thrónust, melyet bizonyos távolságra elejökbe letétetett, melyre a fekete rabnők egy ut kezdeténél a fák mögé vonták magokat.

Mindjárt ezután jöve husz, mind szépen, gazdagon, s egyenlőn öltözött hölgy, kettős sorban, mindenik egy hangszerrel, melyen játszottak, s mellé énekeltek, s igy a thrónus két oldalára állottak.

Mindezen dolgok annyival inkább lefoglalák a persa herczeg és Ebn Thaher figyelmét, mivel mindketten vágytak látni mivel fogna ez végződni.

Végre látának ugyanazon ajtónál, melyből a tiz fekete rabnő az ezüst-thrónussal, s a husz énekesné jött, tiz más egyaránt szépen s gazdagon öltözött hölgyet megjelenni, kik ott néhány pillanatig megállapodának. Asszonyukat várák, ki végre előjöve s közükbe lépett…

Könnyen kiösmerszett közülök mind termete s fennséges tartása által, mind pedig egy aranynyal szövött égszinü igen könnyüd palástnál fogva; ezt vállaira akasztva ruhája fölött viselé, mely a legcsinosb, izletesb és pompásb vala, a mit csak gondolni lehet. A gyöngyök, gyémántok és rubinok, melyek ékességéül szolgáltak, nem voltak felesleg alkotva, mind ez kis számmal vala, de válogatott s megbecsülhetlen értékü. Oly felséggel járdala, mint a nap a fellegeken keresztülmentében, mely fényét fölfogja, de el nem takarhatja, s felüle az ezüst-thrónusra, mely számára hozatott oda. A persa herczeg, mihelyt Semsz el Nihárt meglátá, csak érte voltak szemei. „Nem tudakozzuk többé, a kit kerestünk, mihelyt megpillantjuk, – szóla Ebn Thaherhez; – minden kétség elenyészik, mihelyt az igazság kinyilatkozik. Látod-e e bájos szépséget? ő oka kinaimnak: kinaimnak, melyeket áldok, és soha sem szünöm meg áldani, bármi kemények s hosszadalmasak legyenek is! E tekintetnél nem birok magammal; lelkem nyugtalankodik, s föllázad, s érzem, hogy el akar hagyni. Eredj el tehát oh lelkem, megengedem azt neked! de tedd azt e gyarló test javára s megtartására. Te vagy az kegyetlen Ebn Thaher, ki e zavart okozád: azt vélted, nagy örömet okozol nekem azzal, hogy ide vezetél; s látom, hogy vesztemre jöttem ide. – Bocsáss meg, – szóla tovább, magát ismét összeszedvén, – csalatkozom, örömest jöttem ide, s csupán magamat vádolhatom.“ E szavaknál könyekre fakada.

„Örvendek, – monda erre Ebn Thaher, – hogy igazságos vagy irántam. Midőn azt mondottam, hogy Semsz el Nihár a chalyf kedvencznéje, egyenesen azért cselekedtem, hogy e boldogtalan szenvedélyt megelőzzem, melyet kedvteléssel táplálsz szivedben. Mindennek, a mit látsz, vissza kell attól tartóztatnia, s csupán a hála érzeteinek szabad helyet engedned azon tisztességért, melyet Semsz el Nihár mutata irántad, megparancsolván nekem, hogy velem ide hozzalak. Hídd vissza tehát megzavarodott elmédet, s tedd magad oly állapotba, hogy előtte megjelenhessél, miként az illendőség kivánja. Ime itt jő. Ha ennyire nem ment volna a dolog, más módot vennék elő; de mivel már megtörtént, kérem istent, hogy meg ne bánjuk. – Azt kell még eszedbe juttatnom, – folytatá tovább, – hogy a szerelem áruló, s oly örvénybe buktathat, melyből soha többé ki nem szabadulhatsz.“

Ebn Thaher nem ért rá többet szólni, mivel Semsz el Nihár elérkezék. Fölüle a thrónusra, s mindkettőjöket fejhajtással köszönté. De szemei a persa herczegen veszének, s egymással néma és sohajtással kevert nyelven beszélének, mely által néhány pillanat alatt többet mondottak, mint szavakkal hosszu ideig mondhattak volna. Mennél tovább nézé Semsz el Nihár a herczeget, pillantatai annál inkább megerősiték a gondolatban, hogy ez nem idegen iránta; s meggyőződvén a herczeg viszonszerelméről, magát a világon a legboldogabb személynek érezé. Végre elforditá róla szemeit, s parancsolá a nőknek, kik először énekeltek, hogy közelitsenek. Ezek fölkelének, s mig oda menének, a fekete nők előjővén a fák mögül, utánok vivék a székeket s elrakák közel a terem kinyúló ablakához, hol Ebn Thaher és a persa herczeg ültek, oly móddal, hogy a székek a kedvenczné thrónusával, s a nőkkel oldalai mellett, előttök egy félkört képzének.

Midőn a nők, kik előbb a székeken ültek, Semsz el Nihár egy intésére mindnyájan helyükre ültek volna, kiválaszta közülök kecses asszonyuk egyet énekelni. Ezen nő megigazitván lantját, következő dalt éneklé:

„Két szerető, ki egymást igazán szereti, határtalan hajlandósággal viseltetik egymás iránt; szivök két különvált testben csak egy; ha akadály tolódik ohajtásuk ellen, ezt mondhatnák könyes szemekkel: „Ha egymást szeretjük, mert szeretetreméltónak találjuk, szabad-e azért bennünket szidalmazni? Szidalmazzák inkább a végzetet.“

Semsz el Nihár e szavakat pillanataival s mozdulataival oly nyilván magára s a perzsa herczegre magyarázá, hogy ez magát tovább nem tartóztathatá. Félig fölálla, kihajola az ablakból, s egyet azon nő legközelebbi társnői közül, ki akkor énekelt, oda hiván, ezt mondá neki: „Hallgass reám, s légy oly szives lantoddal azon éneket kisérni, melyet kezdeni fogok.“ Most egy dalt énekle, melynek forró s szenvedelmes szavai teljesen kifejezék szerelme hevét.

Mihelyt elvégzé, Semsz el Nihár követte példáját, s ezt mondá egyik nőnek: „Hallgass reám, s kisérd énekemet.“ Egyszersmind egy dalt énekle, mely a herczeg szivét méginkább lángba borítá; s ez ismét egy énekkel felele neki, mely még szenvedelmesebb vala, mint az először énekelt.

Midőn a két szerelmes igy jelenté ki énekeik által kölcsönös hajlandóságukat, Semsz el Nihár nem birt a magáé hatalmának ellenállani, egészen magán kivül fölemelkedék thrónusáról, s közelíte a terem ajtajához. A herczeg elértvén szándékát, azonnal fölkele s elébe siete. Mindketten az ajtó alatt találkozának, kinyujták egymás elébe kezeiket, s oly hévvel ölelék meg egymást, hogy mindketten elájulának. Lerogytak volna, ha a nők, kik Semsz el Nihárt követték, meg nem akadályozzák; ezek fölfogák s egy szófára vitték, hol ismét magukhoz hozák, jószagu vizet locsolván arczaikra s több más jó illatokat szivatván be velök.

Midőn mindketten felocsudtak, Semsz el Nihár legelső dolga is az vala, hogy mindenfelé tekintgetett, s Ebn Thahert nem látván, kérdezé hirtelen, hol van. Ebn Thaher tiszteletből távozék el, mig a nők asszonyuk körül foglalatoskodának; s méltán félt annak rosz következéseitől, a mit most látott. Mihelyt hallá, hogy Semsz el Nihár őtet kérdezi, közelítvén elébe lépe…

Semsz el Nihár megörült, hogy Ebn Thahert látá, s örömét következő lekötelező szavakkal jelenté ki neki: „Ebn Thaher, nem tudom, hogy mutassam ki hálámat azon véghetetlen lekötelezésekért, melyekkel neked tartozom. Nélküled sohasem ismertem volna meg a perzsa herczeget, s a legszeretetreméltóbbat, a mi a világon van, sohasem szerettem volna. Azonban légy meggyőződve, hogy nem halok meg háládatlanul, hanem hálám, ha lehet, megfelel a szolgálatnak, melyet neked köszönök.“

Ebn Thaher ezen udvarias megszólításra csak egy mély meghajlással felele és Semsz el Nihárnak minden vágyai teljesedését kiváná.

Semsz el Nihár most a perzsa herczeghez fordula, ki mellette ült, s egy kis zavarodással tekintvén reá a köztük történtek miatt, s igy szóla hozzá: „Kedvesem! bizonyos vagyok benne, hogy szeretsz; s bármily hévvel szeress is, nem kételkedhetel rajta, hogy szerelmem szintoly forró, mint a tied. De ne titkoljuk el magunk előtt, bármennyire megegyeznek is érzelmeid az enyéimmel, mégsem látok egyebet számodra is, mint a magaméra, gondnál, ohajtozásnál és halálos fájdalomnál. Nincs más szer szenvedéseink ellen, mint hogy egymást mindenha szeressük, magunkat az ég akaratjába megadjuk, s elvárjuk, mit végzend felőlünk.“ – „Asszonyom, – felele a perzsa herczeg, – a világon a legnagyobb igazságtalanságot tennéd velem, ha szerelmem tartósságában csak egy pillanatig kételkednél is; ugy van ez egyesülve lelkemmel, hogy annak jobbik részét teszi, s még holtom után is meg fogom azt tartani. Szenvedések, kínok, gyötrelmek, semmi sem képes meggátolni abban, hogy szeresselek.“ E szavakat mondván, szemeiből könyek csordulának és Semsz el Nihár sem tartóztathatá a magáéit.

Ebn Thaher használván az időt, igy szólt: „Asszonyom, – monda neki, – bocsáss meg, ha arra emlékeztetlek, hogy a helyett, hogy könyekben olvadoztok, inkább örülnötök kellene, hogy igy egyesülve vagytok. Nem foghatom meg fájdalmatokat. Hogy lesz majd akkor, ha a szükség kényszerít benneteket az elválásra? Már régóta vagyunk itten; s tudod asszonyom, ideje van, hogy visszavonuljunk.“ – „Ah be kegyetlen vagy! – felele Semsz el Nihár. – Te, ki ismered könyeim okát, nem szánakozol-e boldogtalan állapotomon, melyben látsz? Szomoru kénytelenség! mit vétettem, hogy alája kell vettetnem a kegyetlen törvénynek, mely tilt tégedet azzal megörvendeztetni, a mit egyedűl szeretek?“

Meg lévén győződve a felől, hogy Ebn Thaher csak iránta való barátságból szólt ugy hozzá, nem vevé tőle rosz néven, a mit mondott, sőt inkább hasznára fordítá. Valóban inte a biztos rabnőnek, s ez tüstént kimene, s nemsokára azután egy gyümölcscsel rakott kis ezüst-asztalt vivén be, asszonya s a perzsa herczeg közé állítá. Semsz el Nihár kiválasztván a legjavát, a herczegnek nyujtá, s kérte, egyék belőle az ő kedvéért. Elvevé ez, s azon helyen szájához érteté, melyet az illetett. Ő is nyujtott néhány gyümölcsöt Semsz el Nihárnak, melyet ez elfogada, s hasonlóképen megett. Nem feledé el Ebn Thahert is megkinálni, hogy velök egyék; de ez oly helyen látván magát, hol bátorságban nem vélé, jobb szeretett volna otthon lenni, s csak becsületből evett. Minekutána az asztalt fölszedték, egy ezüst-medenczét hozának s egy arany-edényt tele vizzel, s mindnyájan megmosák kezeiket. Ezután leülének helyeikre; a tiz nő közül hárman külön-külön egy csészét hozának hegyi kristályból, tele drágalátos borral, arany alsó-csészén, s letevék Semsz el Nihár, a perzsa herczeg és Ebn Thaher elébe.

Hogy inkább magokban legyenek, Semsz el Nihár csak a tiz fekete nőt fogá ott, kik énekelni és játszani tudtak; s minekutána a többieket mind elküldötte volna, vevé az egyik csészét, s kezében tartván, következő szerelmes szavakat éneklé, melyeket egyik a nők közül lantjával kisére:

„Éltemet adom azért, ki köszöntésemet oly nyájasan viszonzá; megujítá kéjemet s szerelmemet, midőn már minden reményről lemondottam.

Valahányszor megjelen ő, elárulja vágyásom, titkaimat, s kinyilatkoztatja annak, ki irigyli azt tőlem, a mi belsőmben történik.

Ő irigységből sir, én szerelemkéjből; a ki ezt látja, azt vélhetné, hogy mind ketten iránta való szerelmünkben sirunk.“

Ezt énekelvén, ivék, azután vevé a másik csészét, a herczegnek nyujtá s kéré, igya ki kedvéért. Ez elvevé a szerelem, öröm elragadtatásával; de minekelőtte innék, ő is a következő dalt éneklé, melyet egy másik nő kisére húrjátékával:

„Folynak könyeim, hasonlók boromhoz, s elegyülnek vele; kinek volt valaha szeme a pohara, mint nekem?

Valóban nem tudom, bor buzog-e szemeimből, vagy könyüimet iszom.“ S igy énekelvén, könyek csordulának ki szemeiből.

Semsz el Nihár végre a harmadik csészét Ebn Thahernek nyujtá, ki kegyét s a vele tett becsületet udvariasan megköszöné; s egy másik rabnő lantot fogván, következő verseket éneklé helyette:

„Egymást űzik a könyek orczáin, a szerelemtűz miatt, mely keblében dühödik.

Sir szerelmese közelében, „félvén távozásától. Távol s közel egyaránt özönlenek könyei.“

Ezután kivevé Semsz el Nihár a lantot egyik nő kezéből, s oly szenvedelemmel kiséré szavával, hogy egészen magán kivül látszék; s a perzsa herczeg merően reá szegzett szemekkel mozdulatlanul üle, mintha meg lett volna varázsolva.

E közben a biztos rabnő rémülten jött be, s ezt mondá asszonyának: „Nagyságos asszonyom, Mezrur s még két udvari tiszt, több herélttel együtt, az ajtónál vannak, s a chalyf nevében akarnak veled szólni.“ Midőn a perzsa herczeg s Ebn Thaher e szavakat hallák, elváltozának szinökben, s reszketni kezdének, mintha veszedelmök már bizonyos lett volna. De Semsz el Nihár, ki ezt észrevevé, megnyugtatta őket egy sohajtással…

Minekutána Semsz el Nihár a perzsa herczeget és Ebn Thahert megnyugtatta volna, azt bizá biztos rabnőjére, hogy menjen ki, s Mezrurral s a chalyf két más udvari tisztjével mindaddig beszélgessen, mig ő magát annyira rendbe fogja szedni, hogy őket elfogadhassa s neki meg fogja izenni, hogy vezesse be őket.

Azonnal megparancsolá, hogy a terem minden ablakait csukják be, s a festett kárpitokat a kert felől ereszszék le. S minekutána a herczeget s Ebn Thahert bizonyossá tette volna, hogy félelem nélkül ott maradhatna, kimene a kertbe nyiló ajtón, s azt maga után bezárá. De bármint biztatta is őket, hogy ne féljenek, mégis mindketten a legnagyobb nyugtalanságban hánykódtak, míg magok valának.

Mihelyt a kertbe ért Semsz el Nihár kisérőivel, elhordatá a székeket, melyeken a nők az ablakhoz közel a perzsa herczeg és Ebn Thaher előtt ültek s játszottak; s minekutána mindent ugy elrendeltetett volna, a mint kiváná, leüle ezüst-thrónusára. Ezután megparancsoltatá a biztos rabnőnek, hogy a heréltek fejét s a két altisztviselőt vezesse be.

Megjelenének ezek husz fekete herélt kiséretében, mindnyájan gazdagon öltözve, karddal oldalaikon, s négyujjnyi szélességü arany-övvel. Mihelyt megláták távolról a kedvencznét, mély tiszteletet tevének neki, melyet ő thrónusán viszonoza. A mint közelebb érének, fölkele s Mezrurnak, ki legelől volt, elejébe mene. Kérdezé, mi ujságot hoz; s ez igy felele: „Asszonyom, az igazhitüek uralkodója, ki hozzád küld, azt bizá reám, adjam értésedre, hogy nem élhet tovább látásod nélkül. Szándékozik ez éjjel meglátogatni; azért jöttem, hogy erről tudósitsalak, hogy elkészülhess elfogadására. Reményli, asszonyom, hogy te szint oly örömmel fogod őt látni, a mily nyugtalanul várja ő, hogy nálad lehessen.“

Mezrurnak ezen megszólítására Semsz el Nihár földre borula, hogy a chalyf parancsa iránt való engedelmességét kinyilatkoztassa. Midőn ismét fölkele, ezt mondá neki: „Kérlek, mondd meg az igazhitüek uralkodójának, hogy mindig dicsőségemnek fogom tartani ő fölsége parancsait teljesiteni, hogy az ő rabnője iparkodni fog őt minden illető tisztelettel fogadni.“

Egyszersmind parancsolá biztos rabnőjének, hogy a palotát az ezen szolgálatra rendelt fekete rabnők által a chalyf elfogadására készittesse el. Ezután a heréltek fejét következő szavakkal bocsátá el: „Tudod, hogy egy kis idő kivántatik arra, mig az ember mindent elkészit. Eszközöld ki tehát, kérlek igen nagyon, hogy magát egy kissé türtőztesse, nehogy ide érkeztével rendetlenségben találjon bennünket.“

Midőn a heréltek feje és kisérői eltávozának, Semsz el Nihár nagyon szomoruan tért vissza a terembe, mivel kénytelen volt a perzsa herczeget előbb elbocsátani, mintsem gondolta. Ismét könyes szemekkel közelite hozzá; a mi Ebn Thaher ijedségét, ki azt rosz előjelenségnek vevé, még inkább nevelte.

„Asszonyom, – szóla hozzá a herczeg, – látom azt jelenteni jösz, hogy el kell válnunk. Csak roszabbtól ne kelljen félnem, reménylem az ég fog annyi türelmet ajándékozni, a mennyire szükségem lesz távolléted elviseléséhez.“ – „Ah édes kedves szivem, édes kedves lelkem, – vága szavába a felettébb érzékeny Semsz el Nihár, – beh boldog vagy te, beh boldogtalannak érzem magamat, ha sorsodat gyászos végzetemmel össze hasonlitom! Te kétségkivül szenvedni fogsz, ha engem nem látsz; de csak ez lesz minden gyötrelmed, s vigasztalhatod magadat azon reménységgel, hogy engem ismét meg fogsz láthatni. Én ellenben, igaz egek, be kemény kisértetbe fogok tétetni! Nem csak annak tekintetétől fosztatom meg, kit egyedül szeretek, hanem még egy más tárgyét is kell türnöm, kit előttem gyülöletessé tettél! Nem fogja-e a chalyf érkezése távozásodat eszembe juttatni? s hogy mutathatnám, képeddel foglalatoskodván, e fejedelemnek azon örömet, melyet ekkorig, valahányszor látogatásomra jött, szemeimben látott? Lelkem el lesz szórva midőn vele beszélek; s a legcsekélyebb kedvezések mind meg annyi gyilkok lesznek, melyek szivemet szurdalják. Hogyan fognak még tetszhetni hizelgései, s enyelgései? Látod herczeg, mily gyötrelmeknek leszek kitéve, mihelyt nem látlak!“ Özönlő könyei s sóhajtásai nem hagyák többet szólni. A persa herczeg felelni akart neki; de nem volt hozzá ereje: ön fájdalma, és az, melyet szerelmese láttatott vele, megnémitották nyelvét.

Ebn Thaher, ki csak azon tünődött, miképen mehessen ki a palotából, kénytelen volt mindeniket vigasztalni, türelemre intvén. De a biztos rabnő belépvén, félbe szakasztá beszédét: „Asszonyom, – szóla Semsz el Nihárhoz, – nem lehet időt vesztenünk: a heréltek már jőnek, s tudod, hogy utánok nem sokára a chalyf is megérkezik.“ – „Oh egek be kegyetlen ez elválás!“ – kiálta a kedvenczné. – „Siess, – monda aztán a biztosnénak, – s vezesd ezeket a függő folyosóra, mely egyik felől a kertbe, s más felől a Tigrisre szolgál, s ha az éjjel legsűrübb sötétét terjeszti ki a föld felett, bocsásd ki őtet a hátulsó ajtón, hogy bátorságban mehessenek haza.

E szavakkal forrón megölelé a persa herczeget, egy szót sem szólhatván neki, s oly zavarban mene a chalyf elé, melyet könnyen képzelhetni.

Azonban a biztos rabnő a herczeget, s Ebn Thahert a folyosóra vezeté, melyet Semsz el Nihár neki megjegyezett; itt magukra hagyá őket, a rájok zárá az ajtót, s eltávozék, bizonyossá tévén előbb őket, hogy semmitől sem tarthatnak, hogy ő el fog jőni, s kibocsátja őket, ha ideje lesz…“

Midőn Semsz el Nihár biztos rabnője eltávozott, a persa herczeg és Ebn Thaher elfeledék ennek biztatását, hogy semmitől se tartsanak. Megvizsgálák az egész folyosót, s iszonyu rémülés fogá el őket, midőn semmi rést sem lelének, melyen kisuhanhatnának, ha talán a chalyfnak, vagy valamelyik emberének, eszökbe jutna oda menni.

Egy világos fény, melyet a kert felől a rostély ablakon által megpillantának, arra birá őket, hogy közelebb lépjenek megszemlélni, honnan jő. Ez száz fehér viasz fáklyától származott, melyet ugyan annyi fiatal fekete herélt tarta kezében. Ezen ifjakat száznál több idősb herélt követé, mindnyájan a chalyf palotájának nő-őrei közül, szintugy öltözve, s karddal fegyverkezetten, mint azok, kikről már szólottam. Utánok méne a chalyf, Mezrur a heréltek feje, és Vasszif azoknak második tisztjök között, amaz jobbja, s ez balja felől lévén.

Semsz el Nihár a chalyfot egy fasor végénél várá, husz nőtől kisérve, kik mind ritka szépségüek valának, s nagy gyémánt nyakkötőkkel, s függőkkel ékesitve, s egész fejök apró gyémánttal volt elboritva. Énekeltek hangszereik mellett, s igen szép zengeményt csináltak. Mihelyt megpillantá Semsz el Nihár a fejedelmet, azonnal elébe méne, s lábaihoz borula. De midőn ezt tevé igy szóla magában: „Ah persa herczeg, ha bus szemeid tanui ennek, a mit most cselekszem, itéld meg sorsom keménységét! Igen is előtted örömest megaláznám igy magamat; szívem nem fogna vele ellenkezni.“

A chalyf igen megörült, hogy Semsz el Nihárt látá: „Kelj föl asszonyom, – monda neki, – s jőj közelebb. Magam is haragszom magamra, hogy ily soká megfosztám magamat látásodtól.“ E szavakkal megfogá kezét, s untalan lekötelező szavakat szólván hozzá, oda mene, s fölüle az ezüst thrónusra, melyet Semsz el Nihár hozatott számára. Ő maga egy székre üle elébe, s a husz nő székeivel egy kört képze körülöttök mig az ifju rabszolgák fáklyáikkal egymástól bizonyos távolságra a kertben elszéledének, hogy a chalyf az alkony hüvét annál szabadabban éldelhesse.

Leülvén a chalyf, körültekinte, s nagy megelégedéssel látá a kertet számtalan világgal fényesitve a fiatal heréltek fáklyáin kivöl. De észrevevé, hogy a terem be volt zárva; csodálkozék rajta, s kérdezé okát. Készakarva történt az ő meglepetésére. Mert alig szólott róla, azonnal egyszerre kinyila minden ablak, s a teremet kivül s belül oly fényesen, s izletesen látá kivilágitva, a mint még soha sem látá.

„Kecses Semsz el Nihár, – kiálta e látványra, – értelek. Azt akarád értésemre adni, hogy vannak szintoly szép éjjelek, mint a legszebb nappal. E szerint a mit most látok, nem tagadhatom.“

De térjünk vissza a persa herczeghez, és Ebn Thaherhez, kiket a folyosón hagytunk. Ebn Thaher nem győze eléggé csodálni mindent, a mi szemei elébe akadt. „Nem vagyok már fiatal, – monda, – s láttam néhány nagy ünnepet életemben, de nem hittem volna, hogy ily bámulandó dolgot is lehessen látni, és a mi ily nagyságot mutat. Mind az, a mit előttünk türdérvárakról meséltek, nem hasonlitható azon bámulatos látványhoz, mely itt szemünk előtt fekszik. Mily gazdagság, s egyszersmind mily pompa!“

A persa herczeg meg sem illetődött mindazon fényes tüneményeken, melyek Ebn Thahernek oly sok gyönyört okoztak. Neki csak Semsz el Nihárra voltak szemei, s a chalyf jelenléte leirhatlan szomoruságba sülyeszté. „Kedves Ebn Thaherem, – monda, – adná isten, hogy oly könnyü vérem volna, hogy mint te, csak azon mulathatnék, a minek bámulásomat ingerlenie kell! De ah! én egészen más állapotban vagyok. Mindezen tárgyak csak arra szolgálnak, hogy gyötrelmemet öregbítsék. Lehet-e a chalyfot annál látnom, kit szeretek, a nélkül, hogy kétségbeesésemben meghaljak? Ah hogy ily forró szerelemnek, mint az enyém, ily hatalmas vágytárs által kell megzavartatnia! Oh egek beh különös, és kegyetlen az én végzetem! egy pillantat előtt még a legboldogabb szerető voltam a világon, s most oly csapás által érzem sebhedve szivemet, mely halálomat okozza. Nem állhatok tovább ellent kedves Ebn Thaherem, türelmemnek vége van; fájdalmam erőt veszen rajtam, s bátorságom elcsügged.“ Ez utósó szavakat mondván valamit láta történni a kertben, mi őt félbeszakasztá, s figyelmét magára voná.

A chalyf egyik közelében lévő nőnek parancsolá, hogy lantjához énekeljen, s ez elkezdé énekét. A szavak, melyeket énekle, nagyon szenvedelmesek valának; s a chalyf azt vélvén, hogy azokat Semsz el Nihár parancsából éneklé, ki gyakran tett neki e féle szerelem-nyilatkozásokat, azokat a maga részére magyarázá. De ez most ez egyszer nem vala szándéka Semsz el Nihárnak. Ő azokat kedves Aly Ebn Bekárjára érté, s azon tárgy látására, melynek jelenlétét tovább ki nem állhatá, oly erős fájdalom hatotta meg, hogy ájulásba esett. Hátra dőlt székébe, melynek nem valának karjai, s leesett volna, ha néhány hivei hirtelen segédére nem ugrának. Fölemelék, s a terembe vivék. Ebn Thaher a folyosón megijede ezen történetre, s fejét a herczeg felé forditá; de a helyett, hogy azt a rostélyhoz támaszkodva látná, hogy mint ő azon keresztül nézzen, legnagyobb bámulására mozdulatlanul szemlélé lábainál kiterülve. Erről ösmeré meg a szerelem hatalmát, mely a herczeget Semsz el Nihárhoz vonzá; s bámulta a szívrokonság ezen különös erejét, mely azonban őt a helyre nézve, melyen valának, halálos aggodalomba ejté. Megtette mindazáltal, a mi hatalmában vala, de minden siker nélkül. Ebn Thaher még ezen zavarban vala, midőn a folyosó ajtaja kinyilék, és Semsz el Nihár biztosnéja lélektelenül, s olyatén személyként, ki nem tudja hol vagyon, lépe be.“ „Jertek szaporán, – szóla hozzájok, – hogy kibocsássalak. Itt minden zavarban van, s félek, hogy ez utósó napunk.“ – „Igen, de hogyan menjünk el innen?“ felele Ebn Thaher oly hangon, mely egész szomoruságát festé. „Kérlek lépj közelebb, s lásd mely állapotban van a persa herczeg.“ A rabnő őt ájultan látván, nehogy a beszéddel időt veszessen, vizért szalada, s néhány pillantat mulva visszatért.

Végre magához tére a persa herczeg, minekutána vizet locsoltak képére. „Herczeg, – szóla hozzá Ebn Thaher, – veszedelemben forgunk, hogy mindketten elveszünk, ha még tovább is késünk itten; szedd össze tehát magadat, és fussunk el szaporán.“

A herczeg oly gyenge vala, hogy magától föl sem kelhete. Ebn Thaher, és a biztosné fölségelék, megfogák kétfelől hóna alatt, s egy kis vas ajtóhoz menének igy vele, mely a Tigrisre nyilék. Kimenének egész egy kis csatorna partjáig, mely a folyammal össze volt kötve. A biztosné tapsola kezével, s azonnal megjelenék egy kis csónak, s közelite hozzájok egyetlen egy evezővel. Aly Ebn Bekár, és társa bele lépének, s a biztos rabnő a csatorna partján marada.

A herczeg, mihelyt leüle a csónakban, kinyujtá egyik kezét a palota felé, a másikat szivére tévén, és gyenge szózattal monda:

„Bucsuzóul kinyujtom gyenge kezemet, s a másikkal a tüzet takargatom, mely szivemben dühösködik.

Vajha e látogatásom ne lenne utósó nála, s ez elválásom ne lenne utósó tőle!

Drága kincse lelkemnek, vegyed fogadalmamat e kézből, mig a másikkal bizonyosá teszlek, hogy szivem mindenha meg fogja őrízni a lángot, melyre lobbant irántad!…“

Azonban a hajós teljes erejéből eveze, és Semsz el Nihár biztos rabnője a persa herczeget, és Ebn Thahert a csatorna partján mindaddig kiséré, mig a Tigris folyóba értek. Itt már nem mehetett tovább velök, elbucsuzék tőlök, s visszafordula.

A persa herczeg még mindig nagy csüggedésben vala. Ebn Thaher vigasztalá, és bátoritá. „Gondold meg, – szóla hozzá, – hogy ha a partra érünk is, még jó darab utat kell házamig tennünk; mert nem tartom tanácsosnak, hogy ily későn, s ily állapotban lakodba vezesselek, mely sokkal messzebb van, mint az enyém; még az is megeshetnék rajtunk, hogy az őrök megfognának.“

Végre kiszálltak a csónakból; de a herczeg oly erőtlen vala, hogy nem járhatott. E nagy bajban eszébe jutott Ebn Thahernek, hogy egy barátja lakik ott közelében, s nagy bajjal oda hurczolá a herczeget. Barátja nagy örömmel fogadá őket; s leültetvén kérdezé hol járnak ily későn? Ebn Thaher igy felele: „Hallottam most estve, hogy egy ember, ki nekem nevezetes összeg pénzzel tartozik, hosszu utra készül; nem késtem tehát, s elindultam őtet fölkeresni; utközben összeakadtam ezen ifju urral, kit itt látsz, s a kinek ezerféle köteleztetésekkel tartozom; mivel adósomat ösmeri: oly szives vala, hogy elkisért. Nagy bajunkba került, mig emberünket észre birhatók; de végre még is czélt érénk, s ez az oka, hogy ily későn jöttünk el tőle. Visszajövet néhány lépésnyire innen ezen ur, ki iránt minden lehető tekintettel tartozom, hirtelen roszul leve; azért bátorkodtam ajtódon kopogni. Hizelkedem magamnak, hogy megteszed velünk a szivességet, hogy ez éjszakára szállást adj.“

Ebn Thaher barátja beéré e regével, szivesen látá őket, s a persa herczegnek minden segélyt igért, a mit csak kivánhatna. De Ebn Thaher felele a herczeg képében, s monda, hogy nyavalyája oly nemü, hogy csupán nyugalomra van szüksége. A barát jól látá, hogy mind a ketten le akarnak nyugonni; egy szobába vezeté tehát őket, s szabadságot engede nekik, hogy lefekhessenek.

Ha bár aludt is a persa herczeg, álma mégis nyugtalan vala, tele szorongató álomképekkel, melyek neki Semsz el Nihárt ájultan mutaták a chalyf lábainál, és szomoruságában megerősiték. Ebn Thaher alig várván, hogy haza érhessen, mivel nem kétlé, hogy az övéi otthon miatta halálos aggodalomban lesznek (mert soha sem történt, hogy házán kivül aludt volna) igen korán fölkele, s haza mene, minekutána barátjától elbucsuzott volna, ki szinte fölkele virradatkor, hogy imádságát elvégezze.

Végre haza ére a persa herczeggel, kinek legelső dolga is az vala, hogy mivel magát ezen utban igen megerőltette, egy szófára ledőle oly fáradtan, mintha hosszu utazást tett volna. Mivel nem birt haza menni, Ebn Thaher egy szobát készittetett el számára; s hogy rajta ne aggódjanak, megizené cselédjeinek a herczeg állapotját, s hollétét. Ezt azonban kéré, csendesedjék le, s házában mindennel tetszése szerint parancsoljon. „Örömmel elfogadom barátságos ajánlásodat, – felele a herczeg, – de ne csinálj magadnak alkalmatlanságot, s kérlek ugy tégy, mintha itt sem volnék. Egy pillantatig sem maradnék itt, ha tudnám, hogy jelenlétem legkisebb terhedre is vagyon.“

Mihelyt Ebn Thahernek egy pillantatnyi ideje jutott magát rendbeszédnie, elbeszéle az övéinek mindent, a mi Semsz el Nihár palotájában történt, s beszéde végén hálát ada istennek, hogy őt ily nagy veszedelemből kiszabaditá.

A herczeg előkelőbb házi-cselédei elmenének Ebn Thaher házához, hogy parancsolatot vegyenek tőle; nemsokára több barátjai is meglátogaták ottan, kiket betegségéről tudósitottak. A napnak nagyobb részét mindnyájan nála töltötték; ha beszélgetéseik a szomoru képzeleteket, melyek nyavalyáját okozták, el nem enyészthették is, legalább mégis egy kis mulatságot szerzének neki. Alkony felé bucsut akara venni Ebn Thahertől; de ezen hű barát látván erőtlenségét, kényszerité a jövő napnak elvárására. Hogy valamit tegyen fölvidulására, estve éneki s hurjátéki zengeményt tartatott neki. De ez csak arra szolgált, hogy a tegnap estvéli muzsikát emlékébe hozá, s megujitotta fájdalmait a helyett, hogy csillapitotta volna, ugy, hogy nyavalyája más napra roszabbulni látszott.

Most már nem ellenkezék tovább Ebn Thaher a herczeg akaratával, hogy haza térjen. Ő maga gondoskodott oda-vitetéséről, s el is kiséré. Midőn egyedül marada vele szobájában, ujolag elébe terjeszté, mely tanácsos légyen nemes erőltetéssel legyőzni azon szenvedélyt, melynek sem rá, sem Semsz el Nihárra nézve nem lehet jó vége. „Ah kedves Ebn Thaherem, – kiálta a herczeg, – beh könnyü neked e tanácsot adnod; de ugyan nehéz ám nekem azt követnem! elismerem egész nyomosságát, azonban még sem használhatom. Megmondtam már, hogy Semsz el Nihárhoz való szerelmemet a sirba viszem velem.“ Látván Ebn Thaher, hogy semmire sem mehet a herczeggel, bucsut veve tőle, s el akart távozni.

A persa herczeg visszatartóztatá. „Nemes barátom, – monda neki, – ha azt nyilatkoztatom is ki, hogy nem áll hatalmamban bölcs tanácsodat követni, kérlek, ne tulajdonitsd vétkemül, s azért ne vond el tőlem barátságodat. Nem adhatnád ennek nagyobb bizonyságát, mint ha szerettem Semsz el Nihárom sorsáról értesiteni fognál, ha valamit hallandasz felőle. A bizonytalanság, melyben iránta vagyok, s a halálos aggodalmak, melyeket ájulása támaszt bennem, tartanak ezen csüggedésben, melyet szememre vetsz.“ – „Uram, – felele neki Ebn Thaher, – reménylheted, hogy ájulásának nem volt rosz következése, s hogy biztosnéja haladék nélkül eljő engem tudósitani, miképen történt minden. S mihelyest tudni fogom, nem mulasztom el azonnal veled közölni.“

Ebn Thaher a herczeget ezen reménységben hagyá, s haza tére lakába, hol Semsz el Nihár biztosnéját egész nap hasztalanul várá. Sőt a következő napon sem látá azt. A herczeg egészsége iránt való nyugtalansága nem engedé, hogy tőle tovább távol legyen. Hozzá mene, hogy türelemre intse. Ágyban lelé, s szintoly betegen, mint előbb, körülvéve barátaitól, s néhány orvostól, kik minden mesterségöket elővették, hogy nyavalyája okát felfödözzék. Mihelyt Ebn Thahert meglátá, mosolyogva tekinte reá, mind érkezése miatt való örömében, mind pedig azért is, hogy értésére adja, mennyire csalatkoznak orvosai szemléikben, kik nyavalyája okát ki nem találhatják.

A barátok és orvosok egymásután eltávozának, s Ebn Thaher végre maga maradt a beteggel. Közelite ágyához, s kérdezé: hogy van, mióta nem látta. „Azt mondhatom – felele a herczeg, – hogy szerelmem folyvást erősödik, s a bizonytalanság szeretetreméltó Semsz el Nihárom állapotja iránt bajomat minden pillanattal öregbiti, s oly állapotba tesz, mely rokonimat, barátimat aggodalomba ejti, s orvosimat, kik azt meg nem foghatják, megtéveszti. Nem hiheted, – ezt veté hozzá, – mennyire terhemre van ennyi ember tolakodása, a kiket pedig becsülettel el nem űzhetek. Te vagy egyedül, kinek társasága enyhet ád: de kényszeritlek, ne titkolj el előttem semmi is. Mi ujságot hozasz szerelmesemről? láttad-e biztosnéját? mit mondott neked?“

Ebn Thaher azt felelé, hogy nem látta, s alig közlé a herczeggel e szomoru hirt, midőn ennek szemei könybe telének, s következő verseket mondá:

„Elrejtettem a szerelmet, mig fájt, s a legfelsőbb fokra hágott; ekkor, fájdalom, kijelenték könyeim, a mit eltitkolék.

De midőn ezek titkomat kinyilatkoztaták, futni akartam: igenis, csak a szaladásban lett volna üdvöm.

Könyeim hirdetik a szerelmet, mely kinoz; de a mit magamban rejtek, mégis sokkal több.“

Többet nem szólhatott, annyira elszorult szive. „Herczeg, – monda erre Ebn Thaher, – engedd azon megjegyzést tennem, hogy fölöttéb találmányos vagy magad kinzására. Az istenért, töröld le könyeidet; valamelyik cseléded be találhat lépni e pillanatban, s tudod mily gondosan kell rejtegetned érzelmeidet.“ De bár mit szólt légyen is ez értelmes barátja, lehetetlen volt a herczegnek könyeit tartóztatnia.

„Bölcs Ebn Thaher, – monda, minekutána ismét szólhatott, – nyelvemet ugyan megakadályozhatom, hogy szivem titkát föl ne födözze: de könyeimmel nem birok akkor, midőn a legnagyobb okom van Semsz el Nihárért rettegnem. Ha vágyaimnak ezen imádandó s egyetlen tárgya nincs többé a világon, ugy egy pillantattal sem fogom őt túlélni.“ – „Üzd el e gyászos gondolatot, – felele Ebn Thaher, – Semsz el Nihár még él, abban nem kételkedhetsz. Ha hirt nem adott magáról, ugy csupán alkalmat nem lelhetett arra; s reménylem, ezen nap sem fog eltelni anélkül, hogy róla valamit hallanál.“ Még más vigasztaló szavakat is szóla hozzá, s eltávozék.

Alig ért haza Ebn Thaher, midőn a kedvenczné biztosnéja megjelenék. Szomoru képe előtte rosz jelenségnek tetszék. Kérdezé asszonyáról. „Szólj előbb magatok felől, – monda a biztosné, – mert nagy aggságban voltam irántatok, hogy a persa herczeggel azon állapotjában indultál el.“

Ebn Thaher elmondá a mit tudni akart, s midőn elvégezé, megszólala a rabnő, ezt mondván: „Ha a persa herczeg szenvedett s szenved asszonyomért, ennek szenvedése sem kisebb érte. Minekutána benneteket elhagyálak, – folytatá tovább, – visszatértem a terembe, hol Semsz el Nihár még ájultan feküdt, bármint iparkodtak is segélyére kelni. A chalyf mellette ült a legvalóbb fájdalom minden jeleivel: kérdezé a nőket, s kiváltképen engemet, ha nem tudnók-e bajának okát, de mi megőrizők a titkot, s más egyebet mondottunk neki, mint azt, a mi előttünk nem vala ismeretlen. Mi azonban mindnyájan sirtunk, hogy őtet oly soká láttuk kinlódni, s mindent megtettünk, a mit csak kigondolhatánk, hogy rajta segélhessünk. Meg volt már éjfél, midőn végre magához jöve. A chalyf, ki elég türelmes vala e pillanatot elvárni, nagy örömet mutatott rajta, s kérdezé Semsz el Nihárt, mi okozhatta baját. Mihelyt ennek szavát hallá, megerőltetvén magát, fölkele, s megcsókolván lábait, előbb, hogysem ez megakadályozhatta volna, s igy szóla: „Uram, vádolnom kell az eget, hogy nem adá meg a kegyelmet felséged lábainál meghalhatnom annak kijelentésére, mennyire meg vagyok hatva kegyeidtől.“ – „Elhiszem, hogy szeretsz, – monda a chalyf neki, – de parancsolom, hogy irántam való szeretetből gondoskodjál megtartásodról. Ma nyilván valami rendetlenséget követtél el, s az okozta ezen gyengélkedésedet; vigyázz magadra, kérlek, tartóztasd magadat másszor az efféléktől. Örvendek, hogy megint jobb állapotban láthatlak, s tanácslom, hogy ez éjjel maradj itt, ahelyett, hogy szobádba mennél: félek, hogy a mozgás ártalmadra lehetne.“ E szavak után parancsolá, hogy egy kis bort hozzanak, melyet erősitőül beadott neki. Erre bucsut vevén tőle, visszatére palotájába.

Mihelyt a chalyf eltávozott, inte asszonyom, és én oda menék hozzá. Nyugtalanul tudakoza benneteket. Bizonyossá tevém, hogy már régóta nem vagytok a palotában, s e részről megnyugtatám. Óvakodtam a persa herczeg ájulásáról valamit szólani előtte, félvén, hogy megint azon állapotba döntöm, melyből fáradozásaink oly sok bajjal vonták ki. Megelégedtem avval, hogy előtte a herczeg által mondott verseket ismétlém; melyre egy Léhaszuluzsák nevü rabnőt szólita magához, s parancsolá neki, hogy vele a következő dalt énekelje:

„A mily igazán élek, az életnek tőled elválva semmi ingere sincs előttem. Ah miért nem szabad tudnom, milyen a te állapotod, tőlem távollétedben!

Méltó tisztem az, hogy vért sirjak, mivel nélküled kell lennem, ha te könyeket hullattál, hogy nélkülem kelle lenned.“

Gondoskodásom sikeretlen vala, a mint mindjárt hallani fogod. „Herczeg, – kiálta most, – lemondok mostantól fogva minden gyönyörüségről, a mig látásodtól meg leszek fosztva. Ha jól ismertem szivedet, példádat követem ebben. Te nem szünöl meg könyeket hullatni, mig ismét megtalálsz; s illő, hogy én is sirjak és szomorkodjam, mig ohajtásaimnak visszaajándékoztatandol.“

E szavakkal, melyeket szenvedelmének egész hevével monda ki, ujra ájultan dőle karjaimba…

Mi, társnéim és én, megint sokáig vesződtünk, hogy őt magához hozhassuk. Midőn végre fölocsúdék, ezt mondám neki: „Asszonyom! eltökéletted-e, hogy magadat megöld, s veled mi is mindnyájan meghaljunk? Esedezem előtted a persa herczeg nevében, kinek kedvéért óhajtanod kell az életet, gondoskodjál megtartásod felől. Az istenért, hagyd magadat megindittatni, s cselekedd azt, a mivel magadnak, a herczeg szerelmének s hozzád való hűségünknek tartozol.“ – „Nagyon köszönöm, – felele ő, – gondosságodat, buzgóságodat s jó tanácsodat: de ah! használhat-e az nekem? Nem kecsegtethetjük magunkat semmi reménynyel, s csak a sirban kell várnunk szenvedéseink végét.“

Egyik társném Fululmaghur nevü el akará vonni e szomoru gondolatoktól s lantjához következő dalt éneklé:

„Azt mondák nekem: „talán a türelem szerez neked megnyugvást.“ Pedig hogyan lehetséges a türelem, ha tőle el vagyok válva.

Mindig szorosabbra szorul a szövetség közte és közöttem, mióta minden reményem elenyészett, midőn őt utószor csókolám meg.“

De Semsz el Nihár parancsolá, hogy hallgasson s minden többiekkel együtt kimenjen. Egyedül magamat foga nála az éjjel. Mily éjszaka volt az, egek! könyekben és sohajtásokban tölté azt; és szüntelen a persa herczeg nevét emlegeté, panaszkodott végzete ellen, mely őt a chalyfnak szánta, kit nem szerethet, s nem annak, kit holtáig fogna szeretni.

Jövő reggel a teremből, hol nem vala meg egész alkalmassága, szobájába vittem. Alig ért oda, s azonnal az udvar minden orvosa a chalyf parancsából látogatására jött; s a fejdelem maga sem sokáig maradt el. A gyógyszereknek, melyeket az orvosok Semsz el Nihárnak rendeltek, annál kevesebb sikerök lett, mivel betegségének okát nem tudák; s az erőltetés, melyet neki a chalyf jelenléte okozott, még inkább öregbité azt. Ez éjjel azonban mégis nyugodott egy kicsinyt; s mihely fölébredt, megparancsolá, hogy hozzád jőjek, s a persa herczegről tudakozódjam.“

„Értesitettelek már ennek állapotjáról, – monda neki Ebn Thaher; – azért eredj vissza asszonyodhoz, s tedd bizonyossá, hogy a persa herczeg szintoly óhajtva vár róla tudósitást, mint ő erről. Intsed mindenek fölött, hogy magát mérsékelje s győzze meg, hogy a chalyf jelenlétében egy szót is ki ne szalaszszon, mely bennünket vele együtt veszedelembe dönthetne.“ – „A mi engem illet, – felele a biztosné, – én mindent rettegek szenvedélyétől. Szabadságot vettem magamnak neki megmondani, mint vélekedem e felől; s meg vagyok győződve, nem veszi balul, ha kedvedért még egyszer szólok vele róla.“

Ebn Thahernek, ki csak most jött volt a persa herczegtől, nem vala alkalmas oda tüstént visszamenni, mivel szorgos dolgai valának, melyek reá hazatértével várakoztak; csak estefelé mehete oda.

A herczeg egyedül vala, s nem volt jobban, mint reggel. „Ebn Thaher, – kiálta elébe, midőn jőni látá, – kétségkivül sok barátid vagynak, de ezek bizonynyal nem ösmerik ugy becsedet, a mint velem megismertetted, buzgóságod, szorgalmad és fáradságod által, melyeket nem kimélsz, valamikor szolgálatodra van szükségem. Meg vagyok szégyenülve azok miatt, a miket értem oly nagy magad megtagadásával tész, s nem tudom, miképen háláljam meg neked.“ – „Herczeg, – felele Ebn Thaher, – kérlek, ne szóljunk többé róla; kész vagyok nemcsak egyik szememet oda adni, hogy a tieid közül egyiket megtartsam, hanem életemet is éltedért föláldozni. De erről most nincsen szó. Azt jöttem jelenteni, hogy Semsz el Nihár biztosnéját hozzám küldé, hogy rólad hirt vigyen, s róla hozzon. Elgondolhatod, hogy semmit sem mondottam neki egyebet, mint a mi asszonya iránt való szerelmed nagyságát s azon állhatatosságot, melylyel őt szereted, bizonyíthatja.“ Ebn Thaher erre pontos és körülményes tudósítást tőn előtte mindazokról, miket a biztos rabnő beszélt neki. A herczeg őtet a félelem, féltékenység, szerelem és szánakozás mindazon egymást váltó indulataival hallgatta, melyeket beszéde támasztott benne; minden körülmény felett, melyet érte, azon szomorító vagy vigasztaló elmélkedésekre fakadván, melyekre csak egy oly szenvedélyes szerető, mint ő, képes lehet.

Beszélgetésök késő éjszakáig tarta, ugy hogy a persa herczeg kényszeríté Ebn Thahert a nála maradásra.

Másnap reggel, midőn ezen hű barát hazamene, egy asszonyt láta feléje jőni, kit Semsz el Nihár biztosnéjának ösmére meg. Midőn hozzá ére, ezt mondá neki: „Köszöntet asszonyom és kéret, hogy ezen levelet add által a persa herczegnek.“ A hű Ebn Thaher vevé a levelet s visszatére a herczeghez, a biztos rabnővel együtt…

A mint Ebn Thaher Semsz el Nihár biztosnéjával a persa herczeg házába lépe, kéré őt, hogy egy pillanatig maradna az előszobában, s várakoznék reá. Mihelyt őt a herczeg megpillantá, nyugtalanul kérdezé, hogy mi ujságot hoz. „A legjobbat, melyet hallhatsz, – felele neki Ebn Thaher, – szintoly forrón szerettetel, mint szeretsz. Semsz el Nihár biztosnéja előszobádban vagyon; levelet hozott neked asszonyától, s csupán parancsodat várja a bejövetelre.“ – „Ereszd be tüstént! – kiálta a herczeg elragadtatva. – S ezt mondván, fölüle ágyában, hogy őt elfogadja.

Mivel a herczeg emberei, mihelyt Ebn Thahert jőni láták, a szobából kimenének, hogy őt urokkal egyedűl hagyják, maga méne Ebn Thaher az ajtót kinyitni, s a biztosnét bebocsátá. A herczeg megösmeré, s igen nyájasan fogadá. „Uram, – monda ez neki, – tudom mindazon gyötrelmeket, melyeket szenvedtél, a mióta szerencsém volt a csónakhoz vezetnem, mely visszajöveteltekre várakozott; de reménylem, hogy e levél, melyet hozok, segíteni fogja gyógyulásodat.“ E szavakkal oda nyujtá neki a levelet. Elvevé, s össze meg összecsókolván, fölbontá, s következő szavakat olvasá:

Semsz El Nihár levele Aly Ebn Bekár persa herczeghez.

„Ezen levél vivőnéje többet fog rólam neked mondhatni, mint magam; mert én nem ösmérem magamat, mióta téged nem látlak. Jelenlétedtől megfosztva, midőn ezen roszul irt sorok által beszélgetek veled, ugyanazon gyönyörrel igyekezem magamat ámítani, mintha szerencsém volna veled szólani.

Azt mondják, a türelem hasznos szer minden szenvedés ellen: az enyéimet mégis nem hogy enyhítené, sőt inkább mérgesíti. Noha képed mélyen vagyon vésve szivembe, szemeim mégis szüntelen annak élőképét kivánják látni, s elvesztik minden fényöket, ha attól még sokáig meg kell fosztva lenniök. Szabad-e magamnak hizelkednem, hogy a tieid szintugy ohajtanak engem látni? Igenis szabad: gyengéd pillantásaikkal eléggé értésemre adák. Be boldog fogna Semsz el Nihár, s be boldog fognál herczeg te lenni, ha az én és te összehangzó vágyainknak felülmulhatlan akadályok nem állanának utjába! ezen akadályok engem annál mélyebben szomorítanak, mivel téged is szomorítanak.

Ezen érzelmek, melyeket kezem másolgat, s melyeket leirhatlan gyönyörrel öntök szavakba, gyakran ismételvén, szivem legmélyebb fenekéről áradnak, s azon gyógyithatlan sebből, melyet te ejtél rajta; azon sebből, melyet ezerszer áldok a halálos fájdalom mellett is, melyet távolléted okoz. Mindent semminek tartanék, a mi szerelmünket gátolja, csak azon kegyelem adatnék meg, hogy néha háboritatlanul láthatnálak: mig csakugyan fognálak birni; s többet mit kivánjak még?

Ne véld, hogy szavaim többet mondanak, mint gondolok. Ah bármely kifejezéseket válaszszak is, érzem, hogy még többet gondolok, mint mondok. Szemeim, melyek folyvást virrasztanak, s szünet nélkül könyeket hullatnak, mig viszont megláthatnak; megszomorodott szivem, mely egyedül téged óhajtoz; a fohászok, melyek keblemből valahányszor reád gondolok, azaz minden pillantatban kiszakadnak; képzeletem, mely nem állit más tárgyat előmbe, szerettem herczegemen kivül; az égre emelt panaszaim, sorsom keménysége miatt; végre búm, nyugtalanságom, gyötrelmeim, melyek soha sem szűnnek, a mióta tekinteted elvesztettem: mind ezek kezesei annak, a mit irok.

Nem vagyok-e felettébb boldogtalan, szerelemre lévén születve, remény nélkül, hogy szeretőm birtokának örülhessek? Ezen vigasztalatlan gondolat ugy lesujt, hogy meg fognék halni, ha nem tudnám, hogy szeretsz. De ily édes vigasztalás eloszlatja kétségbeesésemet, s az élethez lánczol. Irjad tehát, hogy mindenha szeretsz; leveledet legdrágább kincs gyanánt fogom őrizni; ezerszer elolvasom napjában; szenvedéseimet kevesebb békétlenséggel fogom viselni. Ohajtom, hogy az ég szünjék meg rám haragunni, s engedjen alkalmat lelnünk, hogy tartalék nélkül mondhassuk, hogy egymást szeretjük, s hogy soha sem szününk meg egymást szeretni. – Élj boldogul: köszöntöm Ebn Thahert, kinek mindketten oly sokkal tartozunk.“

A persa herczeg nem elégedék meg azzal, hogy ezen levelet egyszer elolvasá; ugy tetszett neki, mintha kevés figyelemmel olvasta volna. Újra halkabban olvasá; olvasás közben majd keservesen sohajtozott, majd könyeket hullatott, majd pedig öröm vagy szerelem elragadtatásra fakadt, a mint az által, a mit olvasott, gerjesztetett. Szóval, nem győzött szemeivel azon szerette kéz vonásain nyargalódzni: s készülőben volt azt harmadszor is elolvasni, midőn Ebn Thaher elébe terjeszté, hogy a biztosnénak nem lehet időt vesztenie, azért is a válaszról kell gondolkodnia.

„Ah, – kiálta a herczeg, – hogyan feleljek ily elragadó levélre? mely szavakkal fejezzem ki magamat e zavarban, melyben vagyok? Lelkem ezer kinos gondolatoktól vívatik, s érzelmeim a mely pillantatban támadtak, elenyésznek, hogy újaknak adjanak helyet. Mig még testem lelkem illetődéseitől reng, hogy tarthatom akkor a papirost, hogy vezethetem a tollat, hogy betüket rajzoljak?“

Ezt modván kiveve egy mellette lévő szekrényből papirost, egy metszett tollat, és tintatartót…

A perzsa herczeg minekelőtte elkezdene irni, Semsz el Nihár levelét Ebn Thahernek adá azon kérelemmel, hogy azt nyiltan tartsa elébe, hogy az irás közben bele tekinthessen, s jobban láthassa mit kelljen reá felelnie.

Elkezde most irni; de könyei, melyek a papirosra hullának, többször kényszeriték megállapodni, hogy azoknak szabad özönlést engedjen.

Végre elvégzé a levelet, s oda adá Ebn Thahernek, ezt mondván: „Olvasd el kérlek, s lásd ha lelkem háborodása megengedte-e, hogy illendő választ adjak.“

Ebn Thaher vevé azt, s olvasá, a mint következik:

A Persa herczeg válasza Semsz El Nihárhoz.

„Halálos búba voltam merülve, midőn leveledet hozák. De mihelyt megláttam, kimondhatatlan öröm ragadott meg; s a szép kezedtől képzett vonások látására szemeim ujabb, és élénkebb fényt nyerének, mint a melyet akkor vesztettek el, midőn a tieid, vágytársam lábainál, oly hirtelen bezáródtak. Ezen örömre ragadó levél szavai mind meg annyi fénylő sugarak, melyek elszéleszték a homályt, mely lelkemet éjbe boritá. Azt hirdetik mennyit szenvedsz, hozzám való szerelmedből; s egyszersmind azt mondják, hogy te is tudod, mit szenvedek érted, s vigasztalnak ez által bánatomban. Egyfelül könyözönt hullattatnak velem, s másfelül oly tüzet szitanak szivemben, mely neki jól esik, s meggátol, hogy fájdalmamban lelkemet kiadjam. Kegyetlen elválásunk óta egy pillantatnyi nyugalmam sem volt. Csupán leveled hozott kinomra egy kis enyhűletet. Egészen annak vétele pillantatáig komor hallgatásban veszteglettem: ez adta vissza nyelvemet. Mély bánatba voltam temetve: ez oly örömmel élesztett föl, mely azonnal kitündöklék szemeimből, s arczomon. De meglepetésem egy oly kegymutatás által, melyet még meg nem érdemlettem, oly nagy vala, hogy nem tudtam mivel kezdjem érte való hálám kijelentését. Végre, minekutána azt, mint kegyednek drága zálogát, összecsókoltam volna, elolvastam, s ujra elolvastam s boldogságom nagyságában egészen elkábultam. Bizonyságot kivánsz arról, hogy mindenha foglak szeretni. Ah, ha nem szeretnélek is oly teljesen, a mint szeretlek, ily sok bizonyitások után, melyeket ritka szerelmedről adtál, még sem állhatnám meg, hogy ne imádjalak. Igen is szeretlek kedves drága lelkem, s dicsőségemnek fogom tartani életem fogytáig égnem azon tüzben, melyet szivemben gyujtottál. Soha sem fogom panaszlani azon forró lángot, melylyel attól emésztetni érzem magamat; s bár mi sajnosak legyenek is a szenvedések, melyeket nekem távolléted okoz, még is állhatatosan fogom azokat viselni azon reményben, hogy egykor viszont megláthatlak. Adná isten, hogy az még ma történnék, s ezen levelem küldése helyett szabad volna magamnak menni, s bizonyossá tennem a felől, hogy meghalok érted való szerelmemben. Könyeim gátolnak többet mondanom. Élj boldogúl!“

Ebn Thaher nem olvashatá ez utósó sorokat a nélkül, hogy maga is sirjon. Visszaadá a persa herczegnek a levelet, s bizonyossá tevé, hogy semmit sem tud rajta igazitani. A herczeg összehajtá, s bepecsételvén, monda Semsz el Nihár biztosnéjának, ki egy kissé távol állott: „Kérlek, jer közelebb: itt van válaszom kedves szerettem asszonyod levelére. Kérlek add kezéhez, s köszöntsd tőlem.“

A rabnő fogá a levelet s eltávozék Ebn Thaherrel…

Minekutána egy darabig ment volna Ebn Thaher a biztos rabnővel, elhagyá őt, s haza tére, hol mély gondolatokba sülyedt a titkos szerelmi történeten, melybe szerencsétlenségre magát keveredve látá. Meggondolá, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár, bármennyire kellett volna is iparkodniok egyetértésök elrejtésén, magokat sokkal kevesebb mérsékkel viselék, hogysem az sokáig titokban fogott volna maradhatni. Ebből mindazon következéseket voná, melyeket egy józan eszű embernek következtetnie kellett.

„Ha Semsz el Nihár, – monda magában, – közrendü asszony volna, örömest megtennék mindent, hogy szeretőjével boldoggá tegyem: de ő a chalyf kedvencze, és senki sem bátorkodhatik büntetlenül annak tetszeni, kit ő szeret. Haragja tüstént Semsz el Nihárra fog esni; ez a herczeg életébe fog kerülni, s engemet is elnyel az ő szerencsétlensége. Pedig nekem becsületem, háznépem és vagyonomról kell gondoskodnom; azért is, mivel még tehetem, meg kell magamat szabadítanom e nagy veszedelemtől.“

Egész napon ezen gondolatokkal tünődött. Másnap reggel elmene a persa herczeghez oly szándékkal, hogy még egy utolsó próbát tegyen, hogy szenvedélye meggyőzésére birhassa. Ujra elébe terjeszté, a mit már oly sokszor sikeretlenül cselekedék, hogy sokkal jobban tenne, ha minden erejét összeszedné Semsz el Nihárhoz való hajlandósága elfojtására, mint hogy magát attól el hagyja ragadtatni; hogy e hajlandóság annál veszedelmesebb, mennél hatalmasabb vágytársa. „Egy szóval uram, – ezt veté hozzá, – ha tanácsomat akarod követni, csak arról gondoskodjál, hogy szerelmedet meggyőzd. Különben magadat Semsz el Nihárral együtt el fogod veszteni, kinek élete drágábbnak kell lenni előtted a magadénál. E tanácsot mint barátod adom, s egykor meg fogod köszönni.“

A herczeg Ebn Thahert elég nyugtalanúl hallgatá. Mégis ki hagyá beszélni; de akkor megszólalván, ezt mondá neki: „Hiszed-e igazán Ebn Thaher, hogy megszünhetem Semsz el Nihárt szeretni, ki engem oly forrón szeret? Ő nem retteg éltét veszedelmezni érettem: s te azt kivánod, hogy én a magaméról gondoskodjam. Nem, bármi veszedelem találjon is, végső leheletemig fogom őt szeretni.“

Ebn Thaher megbántatván a herczeg makacssága által, boszúsan hagyá el őt, haza mene, s folytatá tegnapi elmélkedéseit, komolyan fontolgatván, mire tökélje magát. Eközben egy drágakőárus, egyik legbiztosabb barátjai közül, látogatására mene. Ezen drágakőárus észrevevé, hogy Semsz el Nihár biztosnéja gyakrabban jár Ebn Thaherhez, mint különben szokott, és hogy Ebn Thaher majd mindig a persa herczegnél van, kinek betegségét egész világ tudta, noha okát senki sem ismeré: mind ez gyanut támaszta benne. Mivel most Ebn Thahert így gondolatokba merülve találá, elképzelé, hogy valami fontos dolog foglalatoskodtatja; s megerősödvén véleményében, kérdezé, mit keres nála Semsz el Nihár biztos rabnője? Ebn Thaher megütközvén e kérdésen, ki akará kerülni, s azt mondá, hogy valami csekélység miatt jár hozzá. „Nem beszélsz velem őszintén, – felele a drágakőárús, – s épen tettetéseddel győzesz meg a felől, hogy azon csekélység sokkal fontosabb, mint először hittem.“

Látván Ebn Thaher, hogy biztosa így sürgeti, e vallomást tevé neki: „Igaz, hogy ezen dolog a legnagyobb fontosságu. Szándékoztam azt titokban tartani; de mivel tudom, mely részt veszesz mindenben, a mi engem illet, inkább felfödözöm előtted, mintsem olyat higyj, a mi nem igaz. Nem ajánlom a hallgatást; meg fogod érteni magából a dologból, mily szükséges legyen azt titokban tartani.“

Ezen bevezetés után elbeszélé neki a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmök történetét. „Tudod, – ezt veté hozzá, – mely tekintélyben vagyok az udvarnál, s a városban a legnagyobb uraknál s a legfőbb asszonyoknál. Mily gyalázat lenne reám nézve, ha ezen vakmerő szerelemtörténet felfödöztetnék! De mit mondok? Nem lennék-e elveszve minden enyéimmel együtt? Ez az, a mi engem oly gondokba ejt: de már eltökéltem magamat. – Nekem is tartoznak, s én is tartozom: tüstént elmegyek, hogy hitelezőimet kielegítsem, s adósságaimat beszedjem; s mihelyt minden vagyonomat bátorságba teszem, Balsorába vonulok, s mindaddig ott maradok, míg a vész, melyet előre látok, elmulik; Semsz el Nihár s a persa herczeg iránt való barátságomból szivesen sajnálom, ha valami gonosz talál velök történni; kérem istent, láttassa velök által a veszedelmet, melyre magukat kiteszik, s vegye őket ótalmába: de ha úgy akarja balsorsuk, hogy szerelmök a chalyfnak hirül essék, legalább én ment leszek haragjától; mert nem tartom őket oly gonoszoknak, hogy engem is szerencsétlenségökbe keverjenek. A legnagyobb hálátlanság volna tőlök, ha ez történnék; rosz jutalma lenne szolgálataimnak, melyeket nekik tettem, s jó tanácsaimnak, melyeket kivált a persa herczegnek adtam. Ez még megmenthetné magát, s szerelmesét is, az örvényből, ha akarná. Csak Bagdádot kellene elhagynia, ugy mint én, s a távollét lassanként elfelejtetné vele szenvedélyét, mely ellenben mindaddig nevekedni fog, míg abban megátalkodik, hogy e városban maradjon.“

A drágakőárús a legnagyobb bámulással hallgatá Ebn Thaher tudósítását. „A mit beszélsz, – monda erre, – oly igen fontos, hogy meg nem foghatom, miképen adhatták magokat oda Semsz el Nihár és a persa herczeg ily heves szerelemnek. Bármi hajlandóság vonzza is őket egymáshoz, mégis ahelyett, hogy ennek puhán engedjenek, ellene kellett volna állniok, s eszöknek jobb hasznát venniök. Hogyan ámíthaták magokat egyetértésök veszedelmes következései felől? Beh sajnálatra méltó elvakulások! Én is, mint te, előrelátom annak minden következéseit. De te okos és előlátó ember vagy, s javalom szándékodat. Csupán ez által kerülheted ki a szomoru történeteket, melyektől félhetnél.“

Ezen beszélgetés után fölkele a drágakőárus, és bucsút veve Ebn Thahertől.

„Minekelőtte a drágakőárus eltávozott volna, nem mulasztá el Ebn Thaher őt barátságukra kérni, hogy senkinek se szóljon mindazok felől, melyeket vele közlött.“ „Légy egészen nyugodt irántam, – felele a drágakőárus, életem veszedelmével is megőrzöm titkodat.“

Két nap mulva ezen beszélgetés után a drágakőárús Ebn Thaher boltja előtt mene el; s azt becsukva látván, nem kételkedék, hogy szándékát, melyről vele szólott, teljesitette. Hogy bizonyos legyen benne, kérdeze egy szomszédot, nem tudja-e, miért nincs nyitva a bolt. A szomszéd azt felelé, hogy nem tud egyebet, mint hogy Ebn Thaher utra indult. A drágakőárús nem akart többet tudni, azonnal a persa herczeg juta eszébe.

„Boldogtalan herczeg, – monda magában, – mely fájdalmat fog neked ez ujság okozni! Minő közbenjárás által fogod Semsz el Nihárral való összeköttetésedet fentarthatni? Sajnállak, s én fogom ezen félénk biztosod veszteségét kipótolni.“

Dolga, mely miatt kiindult, nem vala igen fontos; elhalasztá tehát, s noha a persa herczeget egyébként nem ismeré, csak hogy némely drágaságokat adott el neki, mégis hozzá mene. Egyik cselédéhez fordulván, kéré, jelentse be uránál, mivel valami igen fontos tárgyban akar vele szólani.

Az inas nemsokára visszajöve, a drágakőárúst a herczeg szobájába vezeté, ki a szofán félig ledőlve feküdt, fejét egy vánkosra támasztván. Emlékezvén, hogy valahol látta, fölkele elfogadására, és üdvözlé s minekutána megkinálta volna, hogy üljön le, kérdezé, lehet-e valamiben szolgálatjára, vagy talán valami ujságot hozott neki, mely őtet érdekli.

„Herczeg, – felele neki a drágakőárús, – noha nincs szerencsém tőled közelebbről ismertetni, mégis azon kivánság, hogy szolgálatodra való készségemet kimutassam, oly bátorrá tett, hogy hozzád jövék, egy ujságot közölnöm veled, mely téged illet; reménylem meg fogod bocsátani vakmerőségemet jó szándékomért.“

Ezen bevezetés után a drágakőárús a dologra tért, s igy szóla: „Herczeg! van szerencsém jelenteni, hogy természetünk megegyezése s némely közös dolgaink engemet Ebn Thaherrel szoros barátságba kötöttek. Tudom, hogy őt ismered s hogy ő mindeddig minden tehetsége szerint iparkodott neked szolgálni; ezt magától értettem, mert soha sem volt titka előttem. Most épen boltja előtt menék el, s igen csodálkoztam, hogy azt becsukva látám. Egyik szomszédjához fordulék, s kérdezém annak okát; s ez azt felelé, hogy Ebn Thaher már két nap előtt bucsut veve tőle s többi szomszédjaitól, s Balsorában ajánlá nekik szolgálatait, hová, a mint mondá, bizonyos igen fontos dolog végett utazott. E felelettel nem érhetém be, s iránta való részvételem arra határozott, hogy ide jőjek, s téged kérdjelek, nem tudsz-e valamit közelebbről ily hirtelen elutazása felől.“

E beszédre, melyet a drágakőárús azért forditott igy, hogy könnyebben czélt érjen, a herczeg elváltozék szinében, s a drágakőárúsra oly arczczal nézett, mely eléggé értésére adá, mennyire megszomorodott ez ujságon.

„Váratlanul lepett meg, a mit mondsz, – felele neki; – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség. Igenis, – kiálta könyező szemekkel, – végem van, ha igaz, a mit szólsz! Ebn Thaher, ki egész vigasztalásom volt, kire épitém minden reményeimet, elhágy! ily kemény csapás után nem is gondolhatok tovább az életre.“

A drágakőárús eleget hallott, hogy a herczeg forró szenvedélyéről, melyet Ebn Thaher emlitett előtte, meggyőződjék. „A csupa barátság, – monda magában, – nem ezen nyelven szól; csak a szerelem képes ily érzelmeket gerjeszteni.“

A herczeg néhány pillanatig a legszomorubb gondolatokba merült. Végre fölemelé fejét, s monda egyik cselédének: „Eredj Ebn Thaher házához, tudakozódjál cselédeinél, valósággal Balsorába utazott-e? Szaladj, s jőj szaporán a válaszszal.“

Az inas visszajöveteléig a drágakőárús a herczegnek közönyös dolgokról kezde beszélgetni; de ez nem ügyele reá; halálos nyugtalanság zsákmánya leve. Majd nem hihette, hogy Ebn Thaher elutazott volna; majd nem is kételkedék benne, ha azon előterjesztésekre gondola, melyeket ezen biztosa utolsó látogatásakor tett neki, s azon neheztelésére, melylyel elhagyá.

Végre visszajöve a herczeg inasa s jelenté, hogy Ebn Thaher egyik cselédével szólott, ki őt bizonyossá tette, hogy nincs Bagdádban, hanem már két nap előtt Balsorába utazott. „Midőn Ebn Thaher házából kijöttem, – monda az inas, – egy csinos rabnő jöve felém, s kérdezvén, nincs-e szerencsém szolgálatodban lenni, azt mondá, hogy veled akar szólni, s kért, hogy hozzam el magammal. Az előszobában van, s ugy vélem, hogy valami főrendü személytől hozott neked levelet.“

A herczeg azonnal parancsolá, hogy bocsássák be; nem kétlé, hogy Semsz el Nihár biztos rabnője lesz; s valóban az vala. A drágakőárús is megismeré, mivel néhányszor látta Ebn Thahernél, s ez megmondá neki, hogy kicsoda. Nem jöhetett volna alkalmasabb időben, hogy a herczeg kétségbeesését meggátolja. Üdvözlé őket.

A persa herczeg viszonzá Semsz el Nihár biztosnéja üdvözlését. A drágakőárús, beléptekor azonnal fölkele, hogy félremenjen, hogy ezek ketten tartózkodás nélkül beszélgethessenek. Minekutána egy ideig beszélgetett volna a herczeggel, bucsut veve s kimene. Ez egyszerre egészen megváltozott: szemei ragyogóbbak s arcza vidámabb volt, mint előbb, melyből a drágakőárús megismeré, hogy a jó rabnő neki kedvező hirt hozott szerelméről.

A drágakőárús ismét leülvén a herczegnél, monda neki mosolygva: „A mint látom, herczeg, fontos dolgod van a chalyf palotájában.“

A persa herczeg igen elbámulván s megháborodván e megszólitásra, felele a drágakőárúsnak: „Miből gondolod, hogy fontos dolgom van a chalyf palotájában?“ – „Ezen rabnőről gondolom, ki most ment ki.“ – „S mit gondolsz, kié ezen rabnő?“ kérdé tovább a herczeg. – „Semsz el Niháré, a chalyf kedvencznéjeé, – felele a drágakőárús. – Ismerem e rabnőt, – folytatá tovább, – sőt asszonyát is, ki néhányszor azon tisztességet tevé, hogy meglátogatott s drágaságokat vásárlott tőlem. Többet is tudok; azt, hogy Semsz el Nihárnak semmi titka sincs ezen rabnő előtt, kit néhány nap óta, a mit látszik, igen bátortalanul látok az utczán jönni s menni. Képzelem, hogy asszonyának valami fontos dolgát érdekli.“

A drágakőárúsnak ezen szavai igen megzavarák a persa herczeget. „Nem fogna igy szólni hozzám, – monda magában, – ha nem gyanakodnék, vagy inkább ha nem tudná titkomat.“ Hallgata néhány pillanatig, habozván, miképen viselje magát. Végre megszólamlék, ezt mondván a drágakőárúsnak: „Oly dolgokat beszélsz, melyekből azt kell vélnem, hogy még többet tudsz, mint mondasz. Nagyon fontos nyugalmamra nézve teljes világosságban lennem irántad: kényszeritlek azért, hogy ne tartózkodjál.“

A drágakőárús, ki nem kivánt egyebet, pontos tudósitást tett előtte Ebn Thaherrel volt beszélgetéséről. Ez által tudtára adá, hogy értesitve van Semsz el Nihárral való viszonyáról; s nem feledé el megmondani, hogy Ebn Thaher azon veszedelemtől féltében, melyben mint biztos lebegett, tökélé el magát Balsorába vonulni és ott maradni, mig a tőle rettegett zivatar eloszlandik. „S ezt teljesité is, – ezt veté hozzá a drágakőárús, – csodálkozom, hogy elhatározhatá magát téged oly állapotodban, mint előttem leirá, elhagyni. A mi engem illet, megvallom herczeg, meghatott a rajtad való szánakozás. Azért jövök, hogy szolgálataimat ajánljam; s ha méltóztatol azokat elfogadni, kötelezem magamat, hogy szintoly hűséget mutatok, mint Ebn Thaher. Azonfölül több állhatatosságot igérek: kész vagyok érted becsületemet s életemet is föláldozni; s hogy ne kételkedjél őszinteségemben, esküszöm vallásunk legfőbb szentségeire, hogy titkodat sértetlenül meg fogom őrizni. Légy tehát meggyőződve herczeg, hogy bennem föltalálod a barátot, kit elvesztettél.“

E beszéd megnyugtatá a herczeget, s vigasztalá Ebn Thaher eltávozásán. „Nagyon örvendek, – monda a drágakőárusnak, – hogy általad kipótoltatik veszteségem. Nem birom eléggé kifejezni háládatosságomat.“ – Ah, – ezt veté hozzá, következő verseket mondván:

„Ah, ha azt állítanám is, hogy ez elválást békével szenvedem, könyeim, s fohászaim meghazudtolnának.

Most már valóban nem tudom, könyeim, melyek szünet nélkül folynak, kedvesem távolléte, vagy barátom elválása miatt özönlenek-e?

Szemem folyvást könyben lábad, a távol kedvesért, s az elvált barátért.

Kérem istent, jutalmazza meg nemes lelkedet, s örömmel fogadom barátságos ajánlásodat. Hihetnéd-e, hogy Semsz el Nihár biztosnéja épen rólad beszélt velem? Azt állítja, hogy te tanácsoltad Ebn Thahernek, hogy Bagdádból eltávozzék. Ezek voltak utolsó szavai elmenetelekor s erősen meggyőződve látszott lenni felőle. De méltatlanságot tesznek veled s a szerint, a mit nekem mondottál, nem kétlem, hogy csalatkozik.“

„Herczeg, – felele neki a drágakőárus, – szerencsém volt hű jelentést tenni előtted Ebn Thaherrel volt beszélgetésemről. Való, midőn azt nyilatkoztatá, hogy Balsorába akar elvonulni, nem gáncsoltam szándékát, hanem okos és előrelató embernek neveztem: de ez ne tartóztasson attól, hogy bizodalmadat nekem ajándékozd; ajánlom magamat, hogy minden kigondolható buzgósággal foglak szolgálni. S habár nem használnád is, ez nem fog engem tartóztatni titkodnak oly szentül megőrzésétől, a mint magamat hittel köteleztem.“ – „Mondottam már, – felele a herczeg, – hogy nem hiszek a biztosné szavainak. Buzgósága támasztá benne ez alaptalan gyanut; bocsáss meg neki, mint én megbocsátok.“

Folytaták még egy ideig beszélgetéseiket, s a legalkalmasabb módokról tanakodtak, melyek által a herczegnek Semsz el Nihárral összeköttetését fentartani lehessen. Megegyezének abban, hogy mindeneknek előtte a biztosnét kell felvilágosítani, ki oly méltatlan gyanut táplál a drágakőárus iránt. A herczeg vállalá magára, hogy ő az első találkozáskor kiveszi tévedéséből s kérni fogja, hogy a drágakőárushoz folyamodjék, hogy ha neki levelet vagy egyéb izenetet hoz asszonyától. Mert tanácsosnak vélék, hogy az ne járjon oly gyakran a herczeghez, mivel azáltal alkalmat szolgáltathatna annak fölfödözésére, a mit oly üdvös vala eltitkolni.

Végre fölkele a drágakőárus s ujolag kérvén a persa herczeget, hogy egész bizodalmát neki ajándékozza, eltávozék.

Semsz el Nihár levele a persa herczeghez.

„Épen most hoza biztosném egy tudósítást, melyen nem kevesebb búm, mint a mely tégedet oh herczeg érni fog. Abban, hogy Ebn Thahert elvesztjük, valóban sokat vesztünk; de ne csüggedj el ezért annyira kedves herczeg, hogy magad megtartására figyelni megfeledkezzél. Ha elszakasztá biztosunkat nagy és szerfeletti félelme, tekintsük ezt ugy, mint kikerülhetetlen bajt, melyen általesnünk és a mint lehet vigasztalódnunk kell. Igaz, hogy Ebn Thaher épen azon pillanatban válik el tőlünk, melyben segélyére legnagyobb szükségünk volna; de hárítsuk el ezen váratlan csapást türedelemmel és meg ne szünjünk egymást állandón szeretni. Erősítsd szivedet ezen bús esetben: nem jut el fáradság nélkül az ember ahhoz, a mit kiván. Ne hagyjuk elrettenteni szivünket s higyjük, hogy az ég kegyes lesz irántunk, s ily sok szenvedés után vágyainknak boldog teljesedését még elérjük. Isten veled.“

Mig a gyöngyárus, a mint mondám, a persa herczeggel beszélgete, addig a biztosné időt vőn a palotába visszatérni, s Ebn Thaher elutazásának szomorító hirét megvinni asszonyához. Semsz el Nihár azonnal e levelet irá, s elküldötte vele rabnőjét a herczeghez, de az a levelet figyelmetlenségből elejté s elvesztette.

A gyöngyárus örült, azt megtalálván, mert jó eszköznek vélé arra, hogy a rabnő előtt magát igazolja, s őt magához hajlandóbbá tegye. Épen elolvasta a levelet, midőn a rabnőt közeledni látá, a mint ez nyugtalanul kerese valamit, s mindenfelé körül tekintgete. Rögtön összehajtá a levelet és kebelébe rejté; de a rabnő már észrevette mozdulatjait s azonnal hozzá futott. „Uram,“ igy szóla kérve, ezt a levelet, melyet épen kezedben tartál, én vesztettem el, kérlek, légy oly jó és add vissza ismét.“ A gyöngyárus tetteté magát, mintha nem hallaná, s a nélkül, hogy feleletet adna, folytatá utját egész lakásáig. De beléptekor nyitva hagyá az ajtót, hogy a biztosné szinte beléphessen.

Nem is maradt ez el; s a mint a terembe léptek. – „Uram, – ugymond, – azon levél, melyet találtál, neked épen semmi hasznodra nem lehet, s ha tudnád kitől és kihez megy az, bizonyosan nem kételkednél visszaadni. Egyébiránt engedd meg azt mondanom, hogy az illendőség megsértése nélkül azt meg sem tarthatod.“

Minnekelőtte a gyöngyárus felelt volna, leülteté az asszonyt s igy szólítá meg: „Nemde az a levél, melyről itt szó vagyon, Semsz el Nihártól jő s a persa herczeghez van intézve? A rabnő, kit váratlan lepett meg a kérdés, szint váltva elsápadott s nem tudott felelni. „Ez a kérdés ugy látszik, megzavar, – folytatá a gyöngyárus, – de tudjad asszonyom, hogy én azt épen nem szerénytelenségből teszem. Visszaadhattam volna leveledet mindjárt az utczán, de ide csaltalak azért, hogy itt veled értekezhessem. Illik-e, mond meg magad, balesetet olyan embernek tulajdonítani, ki azt semmikép sem okozta? pedig ezt tetted, midőn a persa herczegnek azt mondád, hogy Ebn Thahernek én javasoltam bátorsága végett a város elhagyását. Nem vesztek időt magam mentségével, elég az, hogy a persa herczeg engem e dologban ártatlannak tart. Csak azt mondom tehát, hogy nemcsak nem segítém Ebn Thaher elutazását, de még szertelenül busultam is rajta; nem annyira, mert Ebn Thahernek barátja, hanem inkább mivel sajnálattal vagyok azon helyezet iránt, melyben a herczeget hagyá, kinek szövetkezését Semsz el Nihárhoz velem is tudatta. Mihelyt bizonyos valék, hogy Ebn Thaher nincs már a városban, siettem a herczegnél magam bemutatni, holott te is találtál, s megvinni neki a hirt és részemről szintazon szolgálatot ajánlani, melylyel előbb Ebn Thahertől él vala. Elértem nála czélomat, s ha te is megtisztelsz azon bizalommal, melyet Ebn Thaherbe helyezél, tőled függ egyedűl, akarod-e közbenjárásomat használni. Tudósítsd asszonyodat azokról, a miket most hallasz, s győzd meg őt egészen a felől, hogy bár el kelljen is vesznem ezen veszélyes titokba szövetkezésemmel, mégsem fognám azt megbánni soha, hogy magamat ily két egymáshoz érdemes szeretőért feláldozám.“

A meghittné nagy megelégedéssel hallgatá a gyöngyárust s kéré őt, tulajdonítsa azon balvéleményt, melylyel eddig iránta viseltetett, csupán asszonya javára czélzó hű buzgóságának. „Véghetetlenül örülök – ezt teszi hozzá, – hogy asszonyom és a persa herczeg benned oly férfiura találtak, a ki Ebn Thahert oly ügyes kipótolni. Tudósitani fogom asszonyomat azon jó indulat felől, melyet iránta kinyilatkoztatál.“

Minekutána a rabnő tudtára adá a gyöngyárusnak azon való örvendezését, hogy őt a szerelmes herczeg és Semsz el Nihár szolgálatára oly késznek találja, kivoná a gyöngyárus kebeléből a levelet, oda nyujtá azt a rabnőnek s igy szóla hozzá: „Vedd ismét ezen levelet s vidd tüstént a persa herczeghez, s ha visszatérsz, jőj be, hogy lássam mit felelt. El ne feledd őt beszélgetésünkről tudósítani.“

A biztosné vevé a levelet s megvivé azt a persa herczegnek, ki tüstént válaszolt. Visszatért azután a gyöngyárushoz s mutatá neki a választ, mely ekkép vala irva:

A persa herczeg válasza Semsz el Nihárhoz.

„Becses leveled igen megvigasztalt, de nem annyira mint szivem ohajtaná. Bánatomat Ebn Thaher eltávozásán akarod enyhiteni: de ah, bármely sérelmesen ért ez a vesztesség, keserveimnek ez csak legkisebbike. Ismered jól ezen keserveket, és tudod hogy csak jelenléted által vehetek enyhülést. Mikor jő az idő, hogy ezen jelenléteden az elvesztés rettegése nélkül örülhetek. Mi messze még! vagy is inkább, szabad-e reménylenünk, hogy megjő valaha! – Parancsolod, hogy önmagam megtartásáról gondoskodjam, s én engedek, mert kivetkeztem egészen akaratomból hogy egyedül a tiedet követhessem. Isten veled.“

Minekutána a gyöngyárus ezen levelet elolvasta, s a rabnőnek ismét visszaadta, ez igy szóla hozzá elmenőben: „véghezviszem azt asszonyomnál, uram, hogy annyi bizodalmat vegyen irántad mennyit Ebn Thaher birt tőle. Holnap ismét hirt hozok ügyünkről.“

S valóban a következő napon imhol jöve, vigság és megelégedés arczain. „Képeden is látom“ igy szóla a gyöngyárus. „Olyan érzésűvé tevéd Semsz el Nihárt, milyenek ohajtád. „Nincs különben“ felele a rabnő. „S elmondom mikép jutottam czélomhoz. Semsz el Nihárt tegnap türtelen várakozásban találtam, általadám neki a persa herczeg levelét; melyet könyes szemekkel olvasott, s olvasás után ismét szokott buslakodásába merült. Ekkor igy szólék hozzá: minden kétség kivül, asszonyom, Ebn Thahernek eltávozása az, a min tünődöl; de engedd hogy a nagy Isten nevére kérjelek, ne légy e miatt többé legkisebb aggodalomban is. Más jámbor férfiut találtunk, a ki szolgálatodra szint azon buzgósággal s a mi nem csekélység, még nagyobb bátorsággal ajánlkozik. Erre előhozám nevedet és azon alkalmat, mely tegnap a persa herczeghez vezetett. Szóval, mindent elköveték annak erősitésére, hogy te az ő s a persa herczeg titkát sértetlenül meg fogod tartani s mindent elkövetni a mi szerelmöket elősegélje. Ugy látszott, hogy ezen tudósitás igen megenyhité.“ „Ah, ugy mond, mely igen le vagyunk kötelezve a herczeg és én azon férfiunak kiről szólottál! Ösmerni akarom őt és látni, hogy saját szájából halljam mind azt a miket mondottál, s megköszönjem hallatlan nagylelküségét oly személyek iránt, kiknek viszontagságain ily forró részt venni őt semmi kötelesség nem öztönzi. Látása nekem gyönyörűséget fog szerezni s nem fogom elmulatni őt jó szándékaiban megerősiteni. El ne feledd, hogy holnap érte menj és hozzám vezesd. – Igy tehát kedves ur, ne sajnálj velem a chalyf palotájába fáradni.“

A biztosné ezen beszéde a gyöngyárust zavarba ejté. „Engedje meg nekem asszonyod“ ez volt felelete: „Azt megjegyeznem, hogy nem fontolá meg egészen a mit itt tőlem kiván. Azon tekintet, melyben Ebn Thaher a chalifnál állott, neki mindenkor szabad bejárást ada, s az udvaritisztek, kik már ösmerék, szótlan hagyák őt Semsz el Nihár palotáiban ki s be járni, de mikép bátorkodjam én ennek küszöbére lépni? Magad látod, hogy ez lehetetlen, kérlek tehát add Semsz el Nihár elébe azon okokat, melyek akadályomra vannak ez egy kivánságát teljesitenem, s egyszersmind azon sajnos következéseket is, melyek ezen lépésből támadának. Mihelyt ezt kevéssé megfontolja, ugy fogja találni, hogy engem minden haszon nélkül a legnagyobb veszedelemnek tett volna ki.“

A biztosné nyugtatni akará a gyöngyárust, s igy szóla hozzá. „Azt hiszed uram hogy Semsz el Nihár eléggé gondatlan téged a legkisebb veszélynek is ki tenni, midőn magához hivat, – téged, kitől oly tetemes segélyt és szolgálatot reményl? Hidd hogy a veszélynek itt árnyéka nincs. Sokkal több jót várunk én és Semsz el Nihár tőled, hogy sem ily szükségben szereznénk bajt neked. Bizzál bátran bennem; később magad is majd általlátod, mely alaptalan volt mostani félelmed.“

Engedett ezen szavaknak a gyöngyárus s fölkele, hogy elinduljon. De bár mely erős szivet igért is magának, annyira ellepte a félelem, hogy egész testében reszketni kezde. „Már igy magam is látom“ szóla a biztosné, „jobb ha itthon maradsz és Semsz el Nihár más utat keres a veled szólásra. Ne is kétkedjél hogy ezen kivánsága betöltésére maga hozzád jő, meglátogat. Azért tehát maradj itthon uram, mert bizonyos vagyok benne, hogy őt rövid időn érkezni látod.“

A rabnő igazat jövendőlt; alig érté meg Semsz el Nihár a gyöngyárus félelmét, s hozzá jöve.

A gyöngyárus mély tiszteletnek minden jeleivel fogadá. A mint Semsz el Nihár fáradtan valamennyire jöttében, leüle, felveti fátyolát, s oly szépséget láttatott a gyöngyárussal, mely ennél a persa herczeget egészen kimenté, hogy szivét a chalyf kedvencznéjének áldozá. Köszönti azután nyájasan a gyöngyárust s „lehetetlen volt, ugymond, buzgó jóvoltodat irántam s a persa herczeg iránt a nélkül hallanom, hogy ezt személyesen meg ne köszönném. Hála az égnek, mely Ebn Thaher veszteségén ily hamar vigasztal…“

Semsz el Nihár még több nyájas szót ada a gyöngyárusnak s majdan palotájába visszatért.

A gyöngyárus azonnal elmene a persa herczeghez, neki ezen látogatásról hirt vinni. Ez alig pillantá meg őt, midőn igy szóla hozzá: Vártalak nyughatatlanúl. A meghittné levelet hoza hozzám asszonyától, de a levél engem nem vigasztalt. Akármit üzenjen nekem a szeretetre méltó Semsz el Nihár, nem merek többé reményleni s türelmem veszni kezd. Hol vegyek tanácsot? az, hogy Ebn Thaher nincs többé mellettem, kétségbe ejt; ő volt támaszom, vele együtt mindent elvesztettem; az volt még egyetlen reményem, hogy ő Semsz el Nihárhoz eljuthatott.“

Itt a gyöngyárus, kit a herczeg heves beszéde szóhoz nem eresztett, megnem állhatá, hogy szeliden el ne mosolyodnék, a mit a herczeg látván a következő verseket mondá:

„Ha az ki búmat látván rajta nevetni tud, ugyan azt érzette volna, a mi most nekem fáj, bizonyosan sirna.

„Mert csak a ki hasonlót szenvedett s tud szánakozni azon, kit szintazon csapás ért.“

A gyöngyárus mindenkép erősité a herczegnek, hogy ő nála senki őszintébb részt bajában nem vehet; s ha a herczeg csak annyi türelmet vesz magának, hogy őt kihallgassa, meg fogja mutatni, hogy neki enyhűlést tud szerezni.

Erre a szóra nem felelt a herczeg és hallgatni kezde. „Ám látom“ monda tovább a gyöngyárus „egyetlen módja megnyugtatásodnak csak az, hogy Semsz el Nihárral háborgatás nélkül együtt lehess. Ezen megnyugtatást megszerzem én s holnap azonnal hozzá látok. Semsz el Nihár palotájába nem szabad belépned, ön magad tapasztalád már, mennyi veszedelemmel van ez egy egybekötve. Tudok én alkalmasabb helyet ezen találkozásra, holott egész bátorságban lehettek.“

A mint a gyöngyárus ezt hallatá, áltkarolá őt a herczeg egész elragadtatva s igy szóla hozzá: „Feltámasztasz ily kecses igéreted által egy boldogtalan szeretőt a sirból, melyre magát már elszánta volt. A mint látom Ebn Thaher nekem ki van pótolva. Minden a mit tészsz, jól van téve, én áltadom neked magamat egészen.“

Minekutána a herczeg megköszöné iránta mutatott buzgóságát a gyöngyárusnak, ez házába ismét visszatért.

Másnap reggel már ujra eljöve hozzá a meghittné, kinek is tudtára adá, hogy a persa herczegben reménységet gerjesztett Semsz el Nihárral legközelebb szólhatnia. „Épen azért jövök felele a rabnő, hogy veled ez iránt értekezzem. Ugy látszik ez a lak elég alkalmas elfogadásokra.“ „Lehetne ugyan ide is vezérlenem őket.“ Igy a gyöngyárus, „de meggondolám, hogy egy másik ház, mely szinte az enyim és most lakatlan, még mentebb a háboritástól; megyek s ezt elfogadásokra elkészittetem.“ „Igy tehát monda a rabnő, csak Semsz el Nihár megegyezése hibázik, tudtára adom a dolgot azonnal, s rövid időn a választ meghozom.“

Nem soká késett s azon hirt hozá a gyöngyárusnak, asszonya estennen a kijelelt helyen meg fog jelenni, egyszersmind zacskót ada által a gyöngyárusnak azon meghagyással, hogy az ebédnek költségeit abból vegye.

Elvezeté őt azután a gyöngyárus azon lakhoz, hol a szeretőknek együvé kelle jönniök, hogy tudván a helyet, asszonyát oda vezethesse. S mihelyt a rabnő eltávozék, beszóla amaz barátihoz, arany és ezüst edényeket vőn kölcsön és szőnyeget, drága párnákat s egyéb házi bútort, melylyel a házat pompásan felékesíté. Rendbe hozván itt mindent, a persa herczeghez elindult.

Gondolni lehet, a herczeg örömét, midőn meghallá, hogy a gyöngyárus őt azon lakáshoz jő vezetni, melyet az ő és Semsz el Nihár elfogadására készített. Ez a hir őt minden gondjaiból és keserveiből kivette, fényes ruhát öltött magára s követé egyedül a gyöngyárust, a ki több félre eső utczákon vezetve, hogy senki figyelmébe ne tünnének, a mondott házba vivé, holott a kedvelt elérkeztéig beszéddel mulatának.

Ez a szenvedélyes szerető nem hagyá őt sokáig várakozni. Eljöve mindjárt az estvéli imádás után meghittnéjével, s két más rabnővel. Nem festhetem le az örömnek azon eláradását, mely a két szerelmest viszontláttokban egészen elragadá. Leülvén a szófára egy ideig szótalan nézének egymásra, mert az öröm és elragadtatás miatt nem birtak szólani. De amint a beszéd újra hatalmokba jött, kipótolák bőven a hosszu hallgatást. A mit egymásnak mondának, oly érzékeny és szerelmes volt, hogy a gyöngyárus, a meghittné, és a két rabnő könyeket hullattak.

De a gyöngyárus letörlé könyeit, hogy az ebédhez lásson, melyet önmaga horda fel.

A szerelmesek keveset ettenek, s azután mindketten a szófára ültek. Semsz el Nihár kérdé a gyöngyárust, nincs-e lant vagy más valamely hangszer kezénél; s ez, a ki mindenről a mi mulatásokra lehete, gondoskodék, egy lantot hoza. Semsz el Nihár felvoná a hangszer hurjait s énekele.

Az alatt, hogy Semsz el Nihár a persa herczeget elbájolá, s szerelmét szavaiban festé ugy amint ezen szavak önkényt eszébe jöttek: zörej hallaték kivülről, s egy rabcseléd, kit a gyöngyárus hozott magával, ijedten belépett, jelentvén, hogy a kaput azonnal betörik. Kérdezte ő ugyan, ki zörög? de felelet helyett többszörözött döféseket hallott.

A gyöngyárus felijedve hagyá el vendégeit s kiment, hogy önmaga látná ezen kelletlen hir igaz voltát. Már az udvaron volt, midőn egy csoport baltával és karddal fegyverkezett embert láta közeledni, kik épen az ajtót betörék s egyenest neki tartottak. Hirtelen a falhoz simult, s anélkül, hogy láttatnék, tizet láta maga előtt elmenni.

Minthogy e szerént Semsz el Nihárnak s a persa herczegnek nem igen nagy segedelmökre lett volna, megelégedék avval, hogy őket szivében síratá, s elvégzé magában, hogy fusson. Kicsuszott a házból s egy szomszédhoz vette magát, a ki még nem aludt. A gyöngyárus semmit sem kételkedett, hogy ez az erőszak a chalyf parancsolatjára történt, kinek kétségkivül kedvencznéje összejövetelét a persa herczeggel valaki elárulá. A házban, melybe futott, áthallhatá a morajt, melyet önnön házában tettek, s a moraj egész éjfélig tartott.

Ekkor, midőn ott egészen csendes lőn, egy szablyát kért szomszédjától kölcsön, s igy felfegyverkezve visszatért; belépett lassan az udvarba, s mint elijedett midőn ott egy embert talála, a ki azon kérdéssel jött felé, ki légyen? Hangjáról ráismere rabjára. „Miként kerülhetéd el“ ugy mond „hogy az őr meg nem fogott?“ „Uram“ felele a szolga „az udvar egyik szegletébe bujtam, s előjövék amint a lárma megszünt. De nem őrök azok, kik a házba berontának, hanem zsiványok, kik egynehány nappal ezelőtt a város ezen tájékán már egy házat ki is raboltak, kétségkivül azon butorok drága volta tünt szemökbe, melyeket a napokban ide hozattál.“

A gyöngyárus igen hihetőnek vélte a rab gyanuját, kifürkészte hirtelen szobáit, s valóban ugy találá, hogy a rablók mind azon pompás házi butort, melylyel a persa herczeg és Semsz el Nihár tereme ékeskedék, felszedték, az arany és ezüst edényeket elhordták, szóval az egész szobát kiüritették. Szegény nem tudta mit csináljon. „Oh egek“ igy kiálta fel „elvesztem; nincs a ki kimentsen. Mit fognak barátim szólani, vagy micsoda mentségem lesz az, ha azt mondom is, hogy rablók törtek be házamba s elvitték a mit ők nekem nagylelkűen kölcsönöztek? Nem kell-e szintén visszapótolnom a kárt, melynek oka voltam? – S aztán hova lett Semsz el Nihár? mi történt a persa herczeggel? – Ez a történet oly szörnyű lármát üt majd, hogy az kétségkivűl a chalyf fülébe hat; tudtára esik az egybejövetel, s engem feláldoz haragjának.“

A szolga, ki igen ragaszkodott hozzá, vigasztalni akará és monda: „A mi hiszen Semsz el Nihárt illeti, a rablók tán megelégedtek azzal, hogy kirabolták s ő azután rabnőivel együtt palotájába visszatért; s a persa herczeg nem igen járhatott különben. Igy tehát szabad azt hinni, hogy a chalyf az egész kalandról semmit meg nem tud. A mi a jó barátok veszteségét illeti, az oly szerencsétlenség, melyet épen nem lehetett elkerűlni. Tudják, hogy a zsiványok ugy lábra kaptak s oly vakmerőkké lettek, hogy nemcsak azt az egy házat, melyet emlitettem, hanem több házat is, az udvar legfőbb embereihez tartozót, kiraboltak, s azt is jól tudják, hogy mindeddig a sok kiadott parancsolat mellett még csak egyet sem kerítettek közűlök kézre, akármikép fáradozának is. Az egész kár uram tehát az lesz, hogy jó barátidnak az elrablott portékák árát vissza adod, s e mellett még hála Istennek marad neked is elég vagyonod.“

Míg megvirradt, cselédei által a gyöngyárus amint lehetett, kapuját helyreállitotta, s azután velök együtt, szomoru gondolatok között házához visszatért. „Ebn Thaher“ panaszlá magában, okosabb volt mint én, ő előre látta azon veszedelmet, melybe én most vakon mentem. Adná Isten, soha e szerelmes bajba ne elegyedtem volna, mely még talán életembe kerűl.“

Alig hajnallott, már a városban elterűlt híre, hogy a gyöngyárus házát kirabolták, s egy sereg jó barát és szomszéd gyülekezett ehhez, kik azon szín alatt, hogy neki fájdalmukat kijelentsék, inkább csak azért jövének, hogy a dolgot körülményesen megérthessék. A gyöngyárus nem késett megköszönni a szives részvételt, s legalább az az öröme volt, hogy senkitől sem a kedvencznét sem a persa herczeget nem hallá említtetni, a miből azt következtette, hogy mind a ketten vagy otthon vagy valami biztos helyen vannak.

Amint az emberek elszéledtek, ételt hozának cselédei, de a gyöngyárus szinte semmit sem evett. Dél lehetett, midőn egyik rabszolgája belépett hozzá, és jelenté, hogy egy ismeretlen az ajtó előtt áll s vele kivánna szólani. A gyöngyárus nem akarván ismeretlent házába bocsátani, felállott és kiment, hogy vele a kapunál beszéljen. „Habár nem ismersz is, szóla hozzá az ember „ismerlek én, s azért jöttem, hogy egy nyomos dologról beszéljek veled.“ Ezen szavakra kéré őt a gyöngyárus, lépjen be. „Nem“ mond az ismeretlen „jer inkább velem uram, a másik házadhoz, ha nincs terhedre.“ „Honnan tudod azt“ kérdé a gyöngyárus „hogy nekem még egy házam van ezen kivűl?“ „Tudom“, felel az ismeretlen „és kérlek kövess, ne tarts semmitől, olyas valamit fogok veled közleni, a min örülni fogsz.“

A gyöngyárus nyomban követé az embert, s elbeszélé neki utközben, mikép kirabolták az éjjel a házat, a melybe menendők, és hogy az épen nincs jó karban most őt illően fogadni.

Amint a házhoz elértek s az ismeretlen a kaput törötten találta „Menjünk tovább“ ugymond „már látom, igazat mondottál. Elvezetlek én egy helyre, hol sokkal könnyedebben leszünk.“

Igy szólván folytaták utjokat, s menének egész napestig anélkűl, hogy valahol megállapodtak volna. A gyöngyárus, a ki már hosszu jártában lankadni s szorongani is kezde amint az éjt közeledni s az ismeretlent folyvást haladni látta, szinte kifogyott türelméből amint egy helyre jutának, mely a Tigris folyamhoz vezete. Itt lemenének a folyam révéhez, beszállottak egy csónakba s általeveztek a tulsó folyóparthoz.

Itt az ismeretlen egy utczába vezeté a gyöngyárust, melyet ez még eddig soha sem látott, s minekutána még nem tudom hány félreeső utczán átvezette, végre egy ajtónál megállott és azt kinyitotta. Előre bocsátá azután utitársát s minekutána maga is belépett, újra bezárta az ajtót s egy erős vasruddal berekesztette. Innen egy terembe vezérlé, melyben tiz embert lelének ülve, kiket a gyöngyárus épen oly kevéssé ismert mint azon embert, a kivel eddig jött.

A tiz férfi nem igen nagy tisztelkedéssel fogadá a gyöngyárúst. Üléssel kinálák, s ő leüle. Erre ugyan nagy szüksége is volt, mert nem csak igen kifáradott utjában, de még félelme miatt sem állhata meg lábán, midőn magát ily valóban félelmes emberek közt látá. Minthogy azok az étellel vezérökre vártak, mihelyt ez elérkezett felhordák az étket. Itt kezet mosának, s meghivák a gyöngyárúst, hogy ugyanazt tévén, üljön velök az asztalhoz.

Étel után kérdék őt az emberek, tudja-e kikkel beszél? Ő azt felelte, nem; s hogy azon helységet vagy városrészt sem ismeri, melyben vagyon. „Beszéld el mult éjjeli kalandodat“ mondának neki, „de semmit el ne hallgass.“ A gyöngyárús megütközve a beszéden, „Uraim“ ugymond, „ugy látszik, már tudva van előttetek a dolog.“ „Igaz“ felelének ezek „a fiatal ember s a fiatal nő, kik nálad valának tegnap, már mondottak belőle valamit, de mi azt szádból akarnók hallani.“

Ebből eléggé kivehette a gyöngyárus, hogy azon rablókkal beszél, kik tegnap házát beverék és kirabolták. „Uraim“ ugymond „én felette aggódom azon fiatal ember és asszonyság miatt, nem tudnátok-e nekem felőlök hirt adni?“

A rablók, azon kérdésére a gyöngyárúsnak, nem tudnának-e neki a fiatal ember és asszony felől hirt adni, ezt felelék. „Légy nyugton irántok, biztos helyen vannak és jó egészségben.“ Erre két szobát mutattak neki, azt állitván, hogy ezekben vannak, de külön mindaketten. „Azt mondák“ igy folytatták tovább,“ hogy csak te tudsz dolgaik felől tudósitást adni; s mihelyt ezt hallottuk, irántad való tekintetből minden kitelhető figyelemmel bántunk velök s ahelyett, hogy legkisebb bántásukra lettünk volna, minden jót cselekvénk nekik, s nincs senki köztünk, a ki őket akarná sérteni. Ugyanezt fogadjuk rád nézve is, s te egész bizodalommal lehetsz irántunk.“

A gyöngyárús meg lévén ez által nyugtatva, s különben is örülvén, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár mentve vannak, feltevé magában, hogy a zsiványokat jó akaratjokban még megerősiti. Dicsérte tehát őket, hizelkedék nekik, s ezer áldást monda reájok. „Uraim, igy szóla, megvallom nincsen szerencsém titeket ismernem, de hogy nem vagyok előttetek ismeretlen, azt valóban igen nagy szerencsémnek tartom, s köszönöm nektek azon jót, melyet ezen ismeretségnél fogva irántam mutattok. Ha ezen szelid és emberséges tettet elmellőzöm is, jól látom, hogy csak ily emberek, mint ti, képesek egy titkot oly hiven őrzeni, hogy az ember elárultatástól soha sem félhet; s ha valami nagy és merész szándékról van a szó, csak reátok kell azt bizni, ti azt bátorságtok, buzgóságtok és rettenni nem tudó szivetek által minden bizonynyal véghezviszitek. Bizakodván ezen szép tulajdonokban, melyeket reátok kiki méltán ruház, semmit sem vonakodom történetemet s a tegnap nálam mulatott két személyét kivánságtok szerint egész őszinteséggel elmondani.“

Minekutána az okos gyöngyárús igy a rablók részvételét az iránt, a mit nekik kinyilatkoztatni készült, előre megnyerte: elbeszélé nekik körűlményesen s a nélkül, hogy valamit elhallgatott volna, a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmi történetét eleitől fogva egész az összejövetelig, melyet nekik saját házában készite.

A rablók rendkivül elcsodálkoztak azon körülményeken, melyeket itt hallottak. „Hogy hogy?“ kérdezék, a mint a gyöngyárús elvégzé beszédét, „lehetséges-e, hogy az a fiatal ember maga Aly Ebn Bekár a dicső persa herczeg, s ama fiatal asszony a szép és nagyhirű Semsz el Nihár?“ A gyöngyárús esküvék, hogy semmi sem igazabb, mint az, a mit mondott, és hozzá tevé még azt is, miképen nem lehet azon megütközniök, hogy ily előkelő személyek nem akarák magukat megnevezni.

Erre a rablók felkelének, s egyik a másik után Semsz el Nihár és a persa herczeg lábaihoz borulának bocsánatot esdők és erősitők, hogy a megesettekből semmi sem történt volna, ha a gyöngyárús házába berontásuk előtt a benn mulatók fenséges rangjokat tudnák. „Törekedni fogunk“ ezt adák hozzá „a hibát ismét helyrehozni, melyet elkövettünk.

Visszatértek azután a gyöngyárúshoz, és „sajnáljuk“ igy szólának hozzá, „hogy mind azt, a mit házadból elvettünk, vissza nem adhatjuk; egy része ezen jószágnak nincs többé kezünk közt. Elégedjél meg, kérünk, a csupa ezüsttel, melyet tüstént kézhez fogsz vehetni.“

A gyöngyárús felette szerencsésnek vélé magát, hogy vele ily kegyesen bántak. Minekutána a rablók visszaadák neki az ezüstöt, előereszték a persa herczeget és Semsz el Nihárt s tudtokra adták nekik s a gyöngyárúsnak, hogy oly helyre fognának vezettetni, honnan kiki házához eljuthat; de előbb le kell magokat esküvel kötniök, hogy őket nem fogják elárulni.

A herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárús felelének, mikép szavaikban is bizhatnának, de minthogy kivánják: örökös hallgatást esküvel is igérnek. Ezen esküben a rablók megnyugodván, amazokkal együtt azonnal lementek.

Mentében feltünék a gyöngyárúsnak, hogy sem a meghittné, sem a két rabnő nincs jelen, Semsz el Nihárhoz járula tehát és kérdést tőn, hová lettenek. „Azt nem tudom“ felele Semsz el Nihár „egyebet én nem tudok, mint azt, hogy házadból elhoztak, s a vizen keresztül azon házba vittek, melyből im most jövünk.“

Itt végződött a Semsz el Nihár és a gyöngyárús beszéde; s őket a herczeggel együtt a parthoz vivék a rablók, itt hajót hozának, s minekutána beültek, általtevék őket a túlpartra.

A mint a persa herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárus a partra szálltak, a közelgő lovas őrök dobogását hallák, kik épen akkor érkezének oda, midőn a csónak ismét vizre szállt, s a rablók egész hatalommal eleveztek.

Az őrvezér kérdé a herczeget és két követőjét, honnan jőnek ily későn és kik volnának? Ijedten s óvakodva nehogy valamit feleljenek, a mi ártalmokra válnék, hallgattak megdöbbenve. De mégis felelni kelle s ezt a gyöngyárús tevé, a ki még leginkább helyén volt. „Uram“ ugymond „legelébb is arról bizonyossá teszlek, hogy mi városiak s becsületes emberek vagyunk. Azok ott a csónakban, kik minket a partra szállitának s most ismét visszaeveznek, rablók; a mult éjjel házunkat feltörék, kirabolták s minket lakjokba hurczoltak. De minekutána minden kigondolható módon szivöket megnyertük, szabadságunkat ismét visszaadák és ide vezettek; sőt még az elrabolt prédának is megadák egy részét, a mint itt láthatod.“ Ezt mondván, mutatá az ezüstöt, melyet kézben vitt.

Az őrvezér nem volt egészen megelégedve ezen felelettel s közelebb jöve a gyöngyárúshoz és a persa herczeghez s majd ezt majd amazt gondosan szemre vette. „Mondjátok meg nekem igazán, kérde őket, ki ez az asszony? s honnan ismeritek? és melyik várostájon laktok?“

Ez a kérdés nagyon megakasztá őket s nem tudták, mit lesz jó felelni. Semsz el Nihára zavarodásnak véget vetett. Félrevoná t. i. az őrvezért s alig szóla vele egy-két szót, a mint ez egész tisztelettel és udvarisággal lováról leszálla. Parancsolá azután, hogy két sajkát hozzanak.

Eljövén a sajkák, az őrvezér Semsz el Nihárt az egyikbe, a persa herczeget és gyöngyárúst a másikba szállitá, s mindenikbe két embert rendele azon parancscsal, hogy őket a kirendelt helyig elvezessék. A két sajka különböző irányban elindult; mi legelébb is azt fogjuk követni, melyben a férfi ül vala.

A persa herczeg meg akara két kisérőjét s a gyöngyárúst a fáradságtól kimélni s azt mondá azoknak, hogy a gyöngyárúst magával viszi házába, s egyszersmind azon várostájt is megnevezé, melyben lakott. Erre a kisérők csónakjokat a chalyf palotájánál kötteték ki. A persa herczeg s a gyöngyárús szörnyen megijedtek ezen, de nem mertek szólani. Ámbár az őrvezér parancsolatját jól hallották, mégis azon képzeletben voltak, hogy őket im az őrházba viszik s másnap a chalyf elejébe fogják állitani.