Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El Nihár története. (continued 2)

Azonban ez nem volt a kisérők szándéka. A mint ezek a partra tették védetteiket, csapatjukhoz ismét visszatértek, ajánlván őket a chalyf testőrei egyik tisztének, a ki katonái közül két embert ada melléjök, hogy a persa herczeg lakához, mely a folyamtól jó távol esék, elvezessék. Igy oda végtére el is értek, de oly fáradtan és törötten, hogy alig állhattak.

A nagy ellankadtságon kivül a persa herczeget még az a szerencsétlen eset, mely rajta és Semsz el Niháron történt, s tőle a viszontlátás legkisebb reménységét is elvevé, ugy leverte, hogy a mint a szófához ére, legott elájult. Mig cselédeinek nagyobb része körülötte forgott, hogy őt ismét eszméletre hoznák, a többi körülvette a gyöngyárust és kérék őt, beszélje el, mi történhetett a herczeggel, kinek távolléte őket kimondhatatlan nyugtalanságba ejtette.

A gyöngyárus ügyelvén, hogy valamikép olyast ne mondjon ki, a mit nem illett tudniok, csak azt felelé: csudálatos dolgok történtek, de nincs most ideje ezekről szólani, látnának ők inkább urukhoz. Szerencsére épen ocsudni kezde a herczeg, s azon pillanatban megaláztan vonulának vissza, kik elébb az alkalmatlan kérdést sürgeték, s örültek mindnyájan, hogy az ájulás nem tartott tovább.

De jóllehet a herczeg ujra feleszmélt, mégis oly nagy volt bágyadása, hogy ajkait szóra nem nyithatá, s csupán jelekkel válaszolt rokonainak is, kik őt kérdezék és vigasztalák.

Másnap reggel szintazon állapotban volt a herczeg, midőn a gyöngyárus bucsút veve; fejével inte neki és kezét nyujtá, s látván, hogy ez az ezüstöt, melyet a rablók visszaadának, emeli, intett egy rabjának, hogy az ezüstöt vegye és vigye el házához.

Azonban a gyöngyárust háznépe nagy nyugtalanságban várá, mióta azon ismeretlennel, ki vele szólani kivánt, elmene, s nem volt kétségök, hogy még valami roszabbnak kelle történnie, mint ezelőtt, minekutána már eltelt az idő, melyben meg kellett volna térnie. Női, gyermekei és a cselédek hasonló szorongásban várták, s még sirának, midőn elérkezett. Nagy volt az öröm őt ujra látniok, de ismét aggódtak, a mint észrevevék, hogy azon rövid idő alatt, melyben távol volt, oly szörnyen elváltozott. A nagy fáradtság a mult napon, s a nagy félelem és az éj, melyet álomtalan tölte, voltak ezen változás okai, s minthogy maga is igen elerőtlenedve érzé magát, nem mene ki a házból két napig, s ápolván erejét, csupán egy-két meghittebb barátit bocsátá magához.

Harmadnapra egy kissé több erőt érezvén magában, azt tartá, hogy ereje méginkább nőni fog, ha kimegy és frisebb levegőt szí. Elment tehát egyik barátjához, egy gazdag kereskedőhöz és vele boltjában sokáig beszélgete. Midőn felkele bucsút venni, hogy majd elmenjen, megpillanta egy asszonyt, ki neki intett, s benne csakhamar Semsz el Nihár biztosnéjára ismert. Öröm és félelem között méginkább sietett a nélkül, hogy visszatekintene. A rabnő követé, s ő ezt előre gyanitotta, mert a hely, a hol valának, épen nem vala alkalmas az együtt szólásra. Minthogy oly igen sietett, s a rabnő nem birta egyenlő lépésben követni, több ízben szóla ez neki, hogy várná be. Ő azt jól hallá, de mindazok után, a mik történtek, nem vala tanácsos vele ily nyilván szólnia, nehogy az emberekben oly gyanut támaszszon, mintha Semsz el Nihárral szövetkezése volna. Csakugyan ösmeré egész Bagdád a rabnőt s tudták, hogy a kedvenczné cseléde, s minden vásárlást ő teszen számára. A gyöngyárus tehát meg nem szünt ügetni, mig egy magános mecsetet ére, melyben gondolhatá, hogy senki sincs. Ebbe követé őt az asszony is, s itt minden tanu nélkül szabadon szólhattak egymással.

A gyöngyárus és Semsz el Nihárnak meghittnéje abbeli örömüket nyilatkoztatták ki egymásnak, hogy ama különös a rablók által okozott kaland után ismét találkoznak.

A gyöngyárus azt kiváná, hogy a biztosné beszélje elébb, mikép menekedett meg maga a két rabnővel együtt, s mikép van, mióta nem látta, Semsz el Nihár? De a biztosné oly igen vágyott megtudni mi történt ő vele véletlen elszakadások óta: hogy a gyöngyárus kénytelen vala eleget tenni türtelenségének. „Ime“ ugymond, a mint beszédét végzé „meg van, a mit kivántál tőlem, de most mondd el kérlek, viszont te magad azt, a mire már előbb megkértelek.“

„A mint a rablókat megpillantám“ igy kezdé a rabnő „elhitettem magammal, a nélkül hogy jobban megvizsgáltam volna némelyeket, hogy ezek a chalyf őrserege közül való katonák, kiket a chalyf, megértvén Semsz el Nihár ama lépését, azért külde ki, hogy neki s a persa herczegnek és nekünk is mindnyájunknak fejünket elvegyék. Ezen hiedelemben hirtelen felszöktem a lapos házfedélre, azalatt, mig a zsiványok Semsz el Nihárhoz s a persa herczeghez betörtek. A két rableány nem késett utánam eredni, s igy fedélről fedélre járánk mindaddig, mig egy becsületes ember házához jutottunk, a ki igen barátságosan fogadott bennünket, s az éjet nála töltöttük.

Másnap korán megköszönvén a ház urának irántunk mutatott szivességét, a palotába visszatértünk. A legnagyobb zavarodás fogott el, a mint belépénk, annál is inkább, mivel nem tudtuk, mi sors érte a két boldogtalan szerelmest. Semsz el Nihár egyéb asszonyai elcsodálkoztak, minket e nélkül jönni látván; de mi előre összebeszéltünk azt mondani nekik, hogy a kedvenczné egyik barátnéjánál maradott, s minket majd utána hivatni fog, ha ismét haza akar jőni; s ezzel az asszonyok megelégedtek.

Én azonban a napot nagy nyugtalanságban töltöttem. Éj felé kinyitottam a hátulsó kis ajtót, kimentem s egy csónakot sejték meg a csatornán, mely a folyamba visz. Előszólítám a csónakost és kértem, járja meg a folyamnak mind a két révét fel s alá, nem találna-e egy előkelő asszonyságot jőni, s ha megtalálja, hozza el csónakában.

Visszajövetelét vártam a két rabnővel együtt, kik velem hasonló nyugtalanságban voltak, s már szinte éjfél lett, midőn a csónakot megtérni láttuk, két férfi benne s hátul egy nyugvó asszonyság. Minekutána a csónak kikötött, a két férfi segélte az asszonyságot felkelni és kiszállani, s én megismerém benne Semsz el Nihárt, kimondhatatlan örömömre, hogy őt ismét láthatám s megtaláltam.

Oda nyujtám karomat, hogy Semsz el Nihárt a partra felsegéljem, s valóban szüksége volt a segedelemre, mert csak alig birt fönállani. A mint fellépett, azt sugá fülembe, – s hangja elárulta szomoruságát – menjek és hozzak le egy százaranyos zacskót, s adjam azon két katonának, kik ide elkisérék.

A két rabnő kezeire biztam tehát, s minekutána a két katonának azt mondtam, hogy várjanak egy keveset, felszaladtam a zacskóért és siettem ismét visszatérni. A katonák megkapák a pénzt, kifizettem a hajóst is, s az ajtót bezártam.

Semsz el Nihár még nem ért szobáiba, a mint elérém, siettünk őt bevezetni, ruháit levenni s ágyba juttatni, melyben oly állapotban fekvék egész éjjel, mintha lelke meg akarna válni a testtől.

A következő reggel nagy hévvel kivánták asszonyai, hogy udvarlására bocsáttassanak: de mi azt vetők ellen, hogy igen fáradtan tért haza, és mindenek felett szüksége van a nyugodalomra. Én és a két asszony azonban minden módot elővevénk ápolására, melyet csak kigondolhattunk s ő buzgóságunktól várhata. De eleinte semmi táplálatot nem akart elfogadni és szinte kétségbeesénk élete felől, ha észre nem vesszük, hogy a kevés bor, melyet időnkint szájába csepegtettünk, valamenyire erőre nem hozza. Végre szüntelen könyörgésünk meggyőzte makacsságát és kértük, venne valami kevés ételt magához. Midőn észrevevém hogy képes szólani, mert mindeddig nem tett sirásnál, sohajtásnál s jajgatásnál egyebet, – esedezém előtte, legyen oly kegyes, és beszélje el, mely csoda által menekedett meg a rablók kezeiből. „Miért akarod“ ugy mond mélyen felsohajtván „a keserüségnek ily tárgyát ismét megújítanom? Adná az ég, vették volna el a rablók életemet a helyett, hogy azt meg kelle tartanom, ugy vége volna már szenvedéseimnek, holott itt csak azért kell élnem, hogy újra és többet szenvedjek!“

Asszonyom, felelék, kérlek esdekelve, ne tagadd meg ezen kérésemet. Tudod a szerencsétlenek némi vigasztalást találnak abban, ha viszontagságaikat, legyenek bár a legszomorubbak elbeszélhetik. Meg fogja tehát enyhiteni keservedet, ha oly kegyes lészsz, hallgatnod kérésemre.

„Halljad tehát“ igy szóla, a leggyászosabb esetet, mely oly szenvedélyes szeretőn, mint én vagyok, s a ki már magát szinte a czélnál vélte, megtörténhetett. A mint a rablókat gyilokkal és kardokkal belépni látám, azt hittem, hogy életünk utólsó órája nekem s a persa herczegnek elérkezett s nem szántam életemet, látván, hogy ő vele halok meg. De a helyett, hogy ránk rohannának átverni sziveinket, a mint nem kétlem, őrünkre rendeltenek kettőt, s a többi az alatt összeszede mindent, a mit a szobában s a többi termekben talál vala. Midőn elkészültek s a nyalábokat vállaikra köték, elmentek, s elhurczoltak minket is magokkal.

Menet kérde egyik kisérőim közül, ki vagyok? s én azt mondám: tánczosné. Ugyanazon kérdést tevé a herczeghez is, az puszta polgárnak vallá magát.

A mint lakásukhoz elértünk, hol uj ijedelmek fenyegettek, körülállanak engem mindnyájan s látván köntösemet s a drága gyöngyöket, gyanitani kezdék, hogy rangom eltitkolám. „A tánczosnék“ ugymond „nem ilyenek. Mondd meg nekünk őszintén ki vagy?“

Nem felelék s most a herczeghez fordultak. „Hát te“ mondák „ki vagy te valójában? mert látni való, hogy közönséges polgár, kinek magadat vallád, nem lehetsz.“

A persa herczeg szint oly kevéssé tőn eleget vizsgaságoknak mint én, s csak azt mondá, hogy ő ehhez a gyöngyárushoz (itt megnevezé) látogatóban mene, hogy vele mulatkozzék: s azé a ház, hol minket találtak.

„Ösmerem ezt a gyöngyárust“ szóla azonnal egyik, a ki legnagyobb tekintettel látszék birni közöttök „némi tartozásom van iránta, ámbár ő e felől semmit sem tud: s azt is tudom, hogy még egy más háza is van; magamra vállalom, hogy őt holnap elhozom. Nem ereszthetünk el addig, ezt teszi hozzá, mig meg nem értjük, kik vagytok. Az alatt nem lesz semmi bántodástok.“

Másnap előhozák a gyöngyárust s ez a jó ember csak azért, hogy javunkra lehessen, a minthogy vala is, felfedezé a zsiványoknak, kik vagyunk. Ezek azonnal bocsánatért esdettek nálam s azt tartom a persa herczegnél is, ki egy más szobában vala s azt vallák nekem, hogy azon házba, melyben találtak, be nem törtek volna, ha tudják, hogy az a gyöngyárusé.

Ezután engem, a gyöngyárust, s a persa herczeget a folyamhoz kisértek, sajkára ültettek s az innenső partra tettek által; de alig léptünk ki a szárazra, midőn a lovas őr egyik csapatja hozzánk ére.

Félrevonám a vezetőt s megnevezvén magam, azt beszélém neki, hogy a rablók, a kik ott eveznek, tegnap engem egy barátnémtól haza tértemben letartóztattak, s magukkal elvittek, de minekutána megmondám ki vagyok, ismét elbocsátottak, s irántam való tekintetből él azon két férfiú is, kit itt lát, minthogy én őket ismerőseimnek adám ki. A vezér azonnal leszálla lováról, hogy tiszteletét tegye s minekutána azon örvendezését jelentené, hogy lehet szolgálatomra, két hajót parancsolá elé s egyikbe engem ültete két emberével együtt kik, láttad, ide kisérének. Szinte azonképen a persa herczeget is és a gyöngyárust e másik hajóban két más emberével bátorsággal haza kisérteté.“

„Azt hiszem“ ugy mond s omlának könyei, „hogy nem történt rajtok elválásunk óta semmi baj s nem kétlem, hogy a herczeg fájdalma az enyimhez hasonló. A gyöngyárus, oly készséggel szolgálva bennünket megérdemli, hogy jutalmat adjunk neki azon veszteség helyébe, melyet miattunk szenvedett. Ne feledd, hogy két erszényt végy holnap, mindegyikben ezer aranyat; s ezt nevemben neki megvidd és a persa herczeg mint léte felől tudakozódjál.“

Igy végezvén kegyes asszonyom beszédét, ügyekeztem őt a parancsolat utósó pontjára nézve, melyben a persa herczegről kivánt tudósitást, arra bírni, összeszedvén minden erejét győzze meg szerelmét és önnön magát, minekutána ez ime oly veszedelembe dönté, melyből csak egy csoda volt képes kimenteni. „Ne ellenkezzél“ igy szóla erre „akaratommal, hanem tedd, a mit parancsoltam.“

„Hallgattam tehát és engedelmeskedtem. Elmenék házadhoz, holott nem találtalak: s félvén, hogy ott sem foglak találni a hol mondák, hogy hihetőkép vagy, már szinte a persa herczeghez akarék menni: de még is ezt tenni nem bátorkodtam. A két erszényt azonban egyik ismerősömnél hagytam, várj meg itt, azonnal elhozom…“

A meghittné nem sokára visszajött a gyöngyárushoz azon mecsetbe, melyben őt hagyá, s átaladá neki a két aranynyal tölt erszényt mondván: „vedd el, és fizesd ki barátidat.“ „Itt több van mint a mennyi erre elég“ felele a gyöngyárus „de nem merem magamtól eltolni azon kegyelmet, melyet ily nagylelkű asszony szolgája iránt mutatni méltóztatik; kérlek, tedd őt bizonyossá, hogy jósága emlékét örökké szivemben fogom hordani.“

Megegyezett azután a meghittnével, hogy ez őt mindenkor azon házánál keresse, melyben legelőször találkozott vele, ha Semsz el Nihártól valamit közleni, vagy a persa herczegtől tudósittatni kiván. S ezzel elválának.

A gyöngyárus hazatért, örülvén nem csak azon, hogy barátjait van miből teljesen kielégítnie, hanem azon is, mivel látá, hogy nem tudta meg senki Bagdadban, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár az ő házában voltak, midőn ez kiraboltatnék. Igaz, hogy a rablóknak felfedezé a titkot, de ezek hallgatásában bizott, s különben is nem forognak ezek annyit emberek között, hogy ha szólanának is, lehetne valami veszélytől tartani.

Mindjárt más nap reggel eljárá barátait, kik elébb kedveskedők voltak iránta, s nem esett terhére azoknak kielégitése, sőt még elég pénze maradt, melyből másik házát illően kibútorozhassa, s ebbe most emberei közül egy két lakót tőn. Most már feledé a veszélyt, melyből kiszabadult, s estve felé a persa herczeghez elballagott.

A herczeg cselédei, kik őt fogadák, azt mondák neki, hogy épen jókor jő, mert a herczeg, mióta nem látta, oly állapotban van, melyben életéért rettegnek; nem lehet belőle semmikép szót venni.

Bevezették azután minden zörej nélkül a herczeg szobájába, holott ezt az ágyban találá, szembehúnyva s könyörűletet inditó állapotban, köszönté, kezeit szeliden megfogván, s inté őt; lenne biztabb szivvel.

A persa herczeg kiösmeré a gyöngyárus szavát, s fölnyitá szemeit, melyekben egész fájdalma s még nagyobb mértékben festve volt, mint melyet Semsz el Nihárral első találkozásakor érzett volt. Megfogá azután a gyöngyárus kezét és megszoritá, barátságának jeléül, egyszersmind elgyengült hanggal köszöné neki azon fáradságát, melyet egy ily szerencsétlen és elkeseredett herczeg látogatására szánt.

„Herczeg“ igy szóla a gyöngyárus, „ne szóljunk kérlek azon köszönetről, melylyel akármi módon irántam tartoznál; adná Isten, hogy azon szolgálatom, melyet irántad kimutatni buzgó valék, szerencsésb foganatu és következésű lett volna; de beszéljünk inkább egészséged felől: arról itélve, a milyen helyzetben látlak, azt kell gyanitanom, hogy egészen elhagyod magadat, s talán még a szükséges eledelt sem veszed magadhoz.“

A szolgák, kik a herczeg körül valának, felfogák ezen alkalmat, s azt mondák a gyöngyárusnak, hogy ők minden kigondolhatót elkövettek a herczeget reá birni, hogy valamit ennék; de minden segedelmet eltaszit s már jó ideje, semmi eledelt el nem fogad. Erre a gyöngyárus kéré a herczeget, hozatna valami étket emberei által, s ennék bár keveset; a mit végre állhatatos könyörgése által meg is nyere.

Minekutána a persa herczeg, könyörgéseire a gyöngyárusnak, valamivel többet vőn magához, mint a mult napokban, parancsolá embereinek, hogy őket magukra hagynák; s a mint amazok kimentek, igy szóla a gyöngyárushoz: „Bajomon kivül, mely engem lever, szerfelett sajnálom még azon veszteséget is, mely téged miattam ért, s illik, hogy ennek megtéritésén gondolkodjam; de mondd kérlek elébb, nem vettél-e valami hirt Semsz el Nihár felől, mióta tőle el kelle szakadnom?“

A gyöngyárus elbeszélé mind azt, mit a biztosné tudósitásából Semsz el Nihár visszatérte felől a palotában halla, és azon bágyadás felől, melyben azóta volt, mindaddig, mig ismét fellábbada, s a biztosnét elküldé, hogy a herczeg egészsége iránt tudakozódnék.

A persa herczeg válasza csak könyhullatásból és sohajtásokból álla; azután felkele nem kevés erőlködéssel, hivatá embereit, s maga is elmene velök rak-szinébe, holott az ajtót kinyittatá. Belépvén, több csomó drága bútornak valót s más ezüst szereket egybeköttete, s parancsolá, hogy a gyöngyárus házához elvigyék.

Ez ugyan szabadkozni kezde s köszönni az ajándékot, melyet a herczeg neki adni készült, de jóllehet előterjeszté, hogy Semsz el Nihár kezéből már többet vett, mint a mennyit barátjainál kárpótlása megkivánt, még is a herczeg magmaradt szándékánál, s a gyöngyárusnak nem vala mit tennie, mint kifejezni, mely igen megszégyenitve érzi magát ezen bőkezüség által, s hogy köszönetét a herczeg iránt eléggé ki nem fejezheti. Erre el akart bucsuzni, de a herczeg letartóztatá, s beszélgetésben tölték el együtt az éjnek nagyobb részét.

Más nap reggel, minekelőtte elmenne, meglátogatta a herczeget, s ez leültetvén őt ágyához, igy szóla hozzá: „Jól tudod, hogy minden dolognál valami czélnak kell lenni; a szerelmes czélja az, hogy szerelme tárgyával háborgatás nélkül élhessen: ha egyszer ezen reménységet elveszti, akkor mondjon le bátran az életről. Átláthatod, hogy épen ez azon szomoru helyzet, melyben most én vagyok. Valóban, kétszer már, midőn épen vágyaimnak végfokán vélém magamat; akkor ragadák el tőlem a legkegyetlenebbül a kit szerettem. Tehát nem maradt egyéb számomra hátra, mint a halál; s én magam véget vetettem volna már eddig életemnek, ha vallásom az öngyilkolást nem tiltaná; de nem szükség megelőznöm jöttét: érzem, nem kell őt többé sokáig várnom.“

Ezen szavakkal elhallgatott a herczeg sürü sohajtások, zokogás, és könyei között, melyeket bőségesen ejte.

A gyöngyárus, ki nem talált más módot őt ezen kétségbejtő gondolattól eltériteni mint azt, ha ujra Semsz el Nihárra emlékezteti, hogy legalább néminemű árnyékával kecsegtesse a reménynek, azt mondá neki, ugy hiszi: hogy a meghittné már azóta nála volt, s azért igen jó volna, ha ő minél hamarább haza térne. „Menj“ ugy mond erre a herczeg „de ha szólasz vele, kérlek mondd meg neki, tegye bizonyossá Semsz el Nihárt, hogy ha mint hiszem, nemsokára meg kell is halnom, őt még is legvégső fohászomig sőt egész a sirig szeretni fogom.“

A gyöngyárus hazatért, s honn maradott, reménylvén, hogy a biztosné jőni fog. Néhány óra mulva ez valóban el is jött, de szörnyű zavarodásban és egészen kisirt szemekkel. A gyöngyárus ez által nyughatatlanitva, sietett kérdeni, mi baja.

„Semsz el Nihár, a persa herczeg, és te, és én“ felele a meghittné „mi mindnyájan oda vagyunk. Halld meg azon szomoru ujságot, mely nekem tegnap, midőn tőled menék, a palotába beléptemkor esett értésemre. Semsz el Nihár egyiket a két rabnő közől, kiket a mult összejövetelkor másik házadnál vele láttál, valami csin miatt megfenyitette. Az ily kemény bánáson felindult rabnő nyitva lelvén a palota kapuit, kiosontott, s nincs semmi kétségünk, hogy őrünk egyik heréltének, ki neki menedéket ada, mindent elárult. De még több jő. A másik rabnő, amannak társnéja szintén megszökött, s a chalyf palotájába vevé magát, s nagy okunk van hinni, hogy előtte mindent fölfedezett. S halld mért: reggel a chalyf husz herélt által Semsz el Nihárt magához hivatá s palotájába vezetteté. Módot találtam kilopózkodni s jövök, hogy neked ezeket tudtodra adjam. Nem tudom ugyan mi történt, de semmi jót nem jövendölhetek. Mindenesetre kérlek, tartsd meg a titkot hiven, szentül.“

A meghittné azokhoz, miket a gyöngyárusnak monda, még hozzá tevé azt is, hogy igen jó volna, ha ő haladék nélkül a persa herczeghez elmenne s őt a történtekről tudósitaná, hogy mindenesetre magát készen tartsa, egyszersmind ajánlá a gyöngyárusnak, hogy a közügyhöz hű maradjon. Többet nem szólott, s a nélkül, hogy a feleletet bevárná, hirtelen eltávozott.

Mit is felelhetett volna a gyöngyárus azon állapotban, melybe e hir tevé? Mozdulatlan álla ott, mintha szél ütötte volna meg. Azonban elég esze volt azt általlátni, mely igen sürgető a dolog, s összeszedvén minden erejét, egyenest a persa herczeghez tartott.

Közeledék hozzá, de oly képpel, mely már előre jelenté a rosz hirt, melyet hoza. „Uram“ igy szóla a herczeghez „fegyverkezzél fel béketüréssel, állhatatossággal, és erős lélekkel, s készülj el a legrettenetesb csapáshoz, mely egész életedben érhete.“

„Mondd el egy szóval a mit hozsz“ felele a herczeg, „s ne hagyj a kinosb bizonytalanságban. Meghalni kész vagyok, ha meg kell lennie.“

Itt elbeszélé a gyöngyárus, mit a biztosné mond vala. „Látod uram“ ugymond berekesztvén, „hogy veszted bizonyos. Kelj és menekedjél szaporán. Drága minden percz. Nem szabad magad a chalyf haragjának kitenned, sem azon veszélynek, hogy a kinzó padon kelljen majd vallanod.“

Kevésbe mult, hogy itt a persa herczeg fájdalmában és ijedelmében lelkét ki nem adta. Azonban felocsult s kéré a gyöngyárust, adjon neki tanácsot, mit kelljen ezen környűlállásokban végeznie, midőn minden pillanatot használni kell. „Nincs más mit tenni,“ felele a gyöngyárus „mint tüstént lóra kapni s egyenest Ambárnak tartani, hogy holnap virradat előtt már ott lehess. Végy annyi embert magaddal, a mennyit jónak találsz, s engedd, hogy én is veled menekedhessem.“

Látván a persa herczeg, hogy nem maradt egyéb út a menekvésre, megrendelé s legszükségesb készületeket, pénzt vőn azután magához és gyöngyöket, s minekutána édes anyjától bucsut veve, utnak eredt, s a gyöngyárussal és nehány válogatott embereivel Bagdádból kivágtatott.

Folyton lovagoltak egész nap egész éjjel, sehol meg nem állván; s csak nap-felkölte előtt két vagy három órával szállának le, fáradtan a hosszu lovaglástól, s mivel már lovaik tovább nem futhattak.

Alig pihegheték ki jól magukat, midőn egy számos rablócsoport őket megtámadá. Egy darabig vitézül harczoltak ellenök, de a herczeg emberei mind elestek, s ez kényszerité őt és a gyöngyárust letenni a fegyvert s magukat élet vagy halálra megadni. A rablók nem bánták ugyan életöket, de minekutána az elhagyott lovakat és batyut lefoglalák, kizsebelék őket, s odább állván a gazdag martalékkal, a két szerencsétlent árván hagyák.

„Nos“ szóla a persa herczeg búsan, a gyöngyárushoz, a mint a rablók eltávoztak, „nos mit mondasz ezen kalandhoz, s azon helyzethez melyben itt ülünk? Nem lett volna jobb Bagdádban maradnom s ott várnom a halált, bár mely alakban kelle is elfogadnom.“ –

„Herczeg!“ monda a gyöngyárus „ez az Isten akaratja. Tetszik neki halmozott sanyaruságokban próbálni bennünket. Nem szabad zugolódnunk, hanem inkább magunk megalázva kell kezeiből a viszontagságot elfogadnunk. De menjünk el innen, keressünk valami menedéket, hol szánakodó emberek segitsenek nyomoruságunkon.“

„Itt halok meg, – felele a herczeg, – különben is mindegy, itt vagy másutt. Ugy lehet, hogy ezen pillanatban, melyben együtt szólunk, Semsz el Nihár nincs többé az élők között, s nekem nem szabad őt fölül élnem.“

De a gyöngyárus hosszu kérelmei után meggyőzte makacsságát. Tovább mentek, egy nyiltan álló mecsethez jutottak, melybe belépvén, az éjszaka hátralevő részét ott töltötték.

Másnap virradatkor egy magános ember jött a mecsetbe. Imádkozék, s a mint elvégezte, megpillantá fordultában a gyöngyárust s a persa herczeget, kik egy szegletben vonák meg magukat. A férfi közeledék hozzájuk, köszöne nyájasan, s „a mint látom, – ugymond, – idegenek vagytok.“

A gyöngyárus fogá fel a szót, s „nem csalatkozol, – ugymond, – minket a mult éjjel a bagdádi uton kiraboltak, a mint ezt külsőnkön is láthatod és segedelemre van szükségünk, azonban nem tudunk kihez fordulni.“ „Ha házamhoz akartok fáradni, – ez volt az ember válasza, – örömest segítek, a miben segíthetek.“

Ezen barátságos ajánlkozásra a gyöngyárus a persa herczeghez fordult s ezt sugá fülébe: „Uram, ez az ember minket, a mint magad is látod, nem ismer; de jöhet más, a ki ismerni fog. Nekem ugy tetszik, nem tanácsos megvetni szolgálatját, melyet oly szivesen s önként ajánl.“ „Tégy a mint tetszik, – felele a herczeg, – én mindenben megegyezek, a mit jónak találsz.“

A mint az ember látá, hogy a gyöngyárus s a herczeg együtt tanakodnak, könnyen azt gondolhatá, hogy ajánlatában valami akadékra találtak; kérdé tehát őket, mire határozák el magukat? „Követünk, – igy szóla a gyöngyárus, – de az az egy dolog igen megzavar, hogy meztelenek lévén, szégyenlünk kimenni az utczára.“

Szerencsére az embernél volt annyi ruha, hogy mind a kettőnek adhatott valamit, a mivel meztelenségöket fedeznék, s igy őket lakásához elvezetheté. Mihelyt ide értek, a gazda illendő ruhát ada mindeniknek, s gyanítván, hogy éhesek és talán magánosan szeretnének lenni, ételt hordata fel rableányi által, s eltávozék. De a vendégek szinte semmihez sem nyultak; a persa herczeg különösen oly szomoruságba esett, hogy a gyöngyárus reszketett életéért.

Gazdájuk több ízben meglátogatta őket napfolytában, s estefelé korán elvált tőlök, tudván, hogy nyugalomra vagyon szükségök. Azonban nemsokára visszakiáltá őt a gyöngyárus, s kéré, lenne segélyére, a persa herczeg közel van halálához. Látá a gyöngyárus, hogy a herczeg csak nagy erőszakkal vehet lélekzetet, s ebből azt következteté, hogy egy-két pillanatnál tovább már nem élhet. Közeledék, s a persa herczeg igy szóla hozzá: „A mint látod, én oda vagyok. Azon örülök, hogy végső sohajtásomnak tanuja vagy. Könnyen megválom az élettől, s neked nem szükség mondanom, hogy nem édes anyámnak karjain halok meg, ki mindig szivéből szerete, s ki iránt mindig illendő mély tisztelettel viseltettem. Ő is minden bizonynyal siratni fogja, hogy nem lehetett az a szomoru vigasztalása, szememet befognia, s testemet saját kezeivel felöltöztetnie. Tudósítsd ebbeli fájdalmamról, s kérd nevemben, vitesse Bagdádba holttestemet, hogy ott könyei hintsék el siromat, s ott fönn üdvözítsenek könyörgései.“ – Nem feledé azután a ház gazdáját is, köszöné a nemes lelkü elfogadtatást és kéré, lenne oly szives és őrzené meg magánál holttestét, mig az elvitetnék.

E pillanatban mély ájulásba rogyott a herczeg, mely alatt egy leányka szava hallatszék, a ki a következő verseket éneklé:

„Sietve megjött az elválás napja, hogy elválaszszon bennünket rövid tartama után szerelmünknek, a barátságnak s kölcsönös jóindulatunknak.

Mi lehet keserűbb, mint az elválás, a legbelsőbb egyesület után? Vajha elválás szerelmeseket ezentul ne érjen!

A halálos küzdés csak egy pillanat, s azután elmulik. De az elválás keserve a szeretők szivében megmarad.

Egyesítsd a szeretőket oh Isten! s kezdd rajtam, mert vágyok utána!“

Itt elhallgatott az ének, s a persa herczeg kiadá lelkét.

A persa herczeg halála után más nappal egy Bagdádba menő karavánhoz csatolá magát a gyöngyárus, s azzal együtt a városba szerencsésen visszatért. Csak köntöst válta saját házánál, s azonnal a meghalt persa herczeg lakásához ment, holott mindenki megfélemlék, a mint őt egyedűl érkezni látták. Kéré, jelentenék be a herczeg anyjának, hogy vele szólani kiván, s nemsokára egy terembe vezették, melyben az asszonyaival együtt üle.

„Nagyságos asszonyom, – igy kezdé a gyöngyárus oly arczczal, mely előre kimondá a szomoru hirt, melyet hoza, – tartson meg Isten és tetézze reád áldásait. Tudod, hogy Isten ugy bánik velünk, a mint neki tetszik.“

„Jaj! – monda az asszonyság, s nem hagyá tovább szólani a gyöngyárust, – oda fiam! halálát hozod hirül!“ s azonnal oly szörnyü jajgatást hallata, mely az asszonyokéval vegyítve, a gyöngyárus könyeit ujra kifakasztá. Sokáig kinlódék és zokoga, mig ez beszédét ismét folytathatá. Végre szüntetve sirását és sohajtásait, kéré a gyöngyárust, menne tovább és semmi körülményt el ne hallgasson azon szomoru elválás hiréből. Ez teljesíté ezen kivánságát, s a mint befejezé, kérdé őt az asszony, nem bizott-e reá valamit a herczeg, a mit neki, édes anyjának, különösen megvigyen.

A gyöngyárus azt mondá, hogy a herczeg semmit sem sajnált oly igen, mint azt, hogy tőle, szeretett anyjától, távol hal meg, s az volt egyetlen ohajtása, hogy anyja hideg tetemeit Bagdádba hozassa.

Mindjárt másnap reggel még hajnalban utnak eredett a herczeg anyja minden asszonyaival, s rabnői legnagyobb részével.

A mint őket a gyönyárus már utban szemlélé, visszatért házához, lesütött fővel, mély szomorkodásban egy oly tökéletes és szeretetreméltó herczegfi halálán, a ki életének legszebb virágában mult ki.

A mint igy elmerülve ballag, egy asszony lép feléje, s előtte megáll. A gyöngyárus felüti szemét, s ráismer Semsz el Nihár meghittnőjére, a ki gyászba volt öltözve és sirt. Ekkor ismét megujulának könyei, a nélkül, hogy a biztosnőhez valamit szólott volna, s igy némán könyezve folytatá utját egész lakásáig, hova a meghittné is követé, belépe vele együtt.

Leültek, a gyöngyárus legelébb kezde szólani, s mélyen felsohajtva kérdi a biztosnét, hallá-e már a persa herczegnek halálát, s azt könyezi-e? „Hogyan? ez a szeretetreméltó herczeg kimult volna? – Nem sokkal élt tovább imádott kedvesénél. – Szép lelkek!“ ezt adá hozzá: „Akárhol mulattok is ti, azzal meg lesztek elégedve, hogy egymást már bizvást kedvelhetitek. A test akadálya volt kivánságtoknak, s az ég levevé ezt rólatok, hogy titeket egészen egyesíthessen.“

A gyöngyárust, ki még Semsz el Nihár halála felől semmit sem hallott, s mind eddig észre nem vette, hogy a biztosné, ki vele szólott, gyászt visel, ezen tudósitásnál új fájdalom érte. „S meghalt?“ kérdezé fájdalmasan. „Meg“ ugy mond a biztosné sirva „s ő az, kit gyászolok. Halála körülményei különösek, s méltók, hogy meghalljad. De minekelőtte elmondanám, beszéld el kérlek a persa herczeg halála történetét, azét, melyet én siromig fogok könyezni, Semsz el Nihárnak az én drága és tisztelt asszonyomnak halálával együtt.“

A gyöngyárus megadá ezen kivánságát s minekutána mindent elbeszélt, azt is, hogy a herczeg anyja már útban is van fia holttestét elhozni Bagdádba, – a biztosné ezeket mondá neki:

„Emlékezhetel, a mint már elbeszéltem, hogy Semsz el Nihárt a chalyf palotájába viteté. Ugy volt a mint elég okunk volt gyanitani, hogy a két rabnő Semsz el Nihár szerelmét a persa herczeghez tudtára adák a chalyfnak, ki őket, mindeniket külön kihallgatta. Azt vélnéd talán, hogy a chalyf haragra lobbant Szemsz el Nihár ellen s a persa herczeg iránt boszú és szerelemféltés dühödött szivében: épen nem; a herczeg eszébe sem jutott. Egyedül Semsz el Nihárt sajnálta s lehet hogy ön magát okozá azokban a mik történtek, mivel neki engedelmet ad vala szabadon kijárni a városba, a heréltek kisérete nélkül. Nem lehet egyebet gondolni, ha megondolja az ember azon rendkivüli módot, melylyel vele bánt, a mint azonnal meg fogod hallani.

A chalyf őt vidám orczával fogadá; s a midőn észrevette a busongást, mely Semsz el Niháron ült, de szépségét épen nem fogyasztá – mert rajta nem látszott semmi meglepetés vagy félelem; – igy szóla hozzá fejedelemhez illő kegyes hangon. „Nem türhetem el azt Semsz el Nihár, hogy téged oly képpel szemléljelek, mely engem kimondhatatlanul megszomorit. Tudod mely szenvedélyesen szerettelek s nem lehet ebben kétséged szerelmemnek annyi jelei után, melyeket tőlem vettél. Én nem változom s még nagyobb hévvel ragad most hozzád tüzem mint valaha. Neked ellenségeid vannak s ezek rosz hireket hintenek magad viselete felől; de bár mennyit beszéltek is nekem, szivemre nem tettek legkisebb benyomást. Vetkezzél ki tehát ezen busongásból s készülj engem ez estve is, mint egyébkor szokád, valami kedvessel és édessel földeriteni.“ Még több igen nyájas szókat ejte hozzá s belépteté egy pompás terembe a magáé mellett s kéré ott várná be.

A boldogtalan Semsz el Nihárt mélyen megilleté azon nagy tekintet, melyet a chalyf személye iránt mutata: de minél inkább látá, mennyi hálaadással tartozik iránta, annál mélyebben érzi fájdalmát a persa herczegtől talán örökre elszakadtán, ki nélkül már tovább nem élhetett.

Ez, ugymond a biztosné, Semsz el Nihár és a chalyf között azalatt történt, mig nálad valék veled értekezni, s én az egyes körülményeket társnéimtól vettem, kik ott jelen voltak. De mihelyt visszajövék tőled, azonnal Semsz el Nihárhoz siettem s tanu valék abban a mi estve történt.

Azon teremben találám, melyet elébb emliték; s minthogy gyanitá, hogy tőled jövök, közelebb ereszte magához s a nélkül, hogy kivülem más hallaná. „Köszönöm“ ugymond „azon szolgálatot, melyet most értem tevél, érzem, ez utolsó.“ Többet nem szólott s nem ez volt helye többet válaszolnom, hogy őt vigasztaljam.

Este bejöve a chalyf hangszerek zengzeténél, melyeket a kedvenczné rabnői játszának, s azonnal, hogy elérkezék felhordák az étkeket. A chalyf kezén fogá Semsz el Nihárt s maga mellé a szófára leülteté. Oly iszonyu erőszak történt a hölgynek szivében, a mint magát a chalyf iránt nyájasnak mutatá, hogy rövid időn szemünk láttára lelkét kiadá. Mert alig ült vala a szófán s egyszerre hanyatt rogyott. A chalyf ájultnak vélé s mi is azt gondolók. Mindent elkövettünk, hogy ismét életre hozzuk, de haszontalan: elvesztők örökre.

A chalyf könyekkel tisztelé meg, melyeket vissza nem tarthata; s minekelőtte teremébe térne, parancsolá, hogy a hangszerek töressenek össze, a mi meg is történt.

Később szobájába viteté, holott az egész éjet mellette virrasztá. Másnap kiadá a szükséges rendeléseket mosása, öltözése és temetése felett, egy pompás sirteremben. Azóta nem tett semmi vizsgálodást azon szövetkezés iránt, mely a kedvelt halálát okozá. Minthogy tehát azt mondod, igy folytatá a rabnő, hogy a herczeg holt teste Bagdádba fog jőni, eltökélettem magamban oda vinni a dolgot, hogy őt ugyanazon sirboltba temessék.“

A gyöngyárus felrettent a biztosné ebbeli szándékán s „nem gondolod meg“ ugymond „hogy a chalyf ezt soha nem fogja engedni.“ „Te a dolgot lehetetlennek tartod“ felelé a biztosné „de nem az; s magad is azt fogod hinni ha mondom, hogy a chalyf Semsz el Nihár minden rabnőinek szabadságot a illendő tartást adott reám pedig a sirteremre felügyelést bizta, annyi jövedelemmel, a mennyi ennek és magamnak fentartására elégséges. Különben is a chalyf, ki előtt mint mondám Semszel Nihár s a persa herczeg szerelmi története nem titok, de őt meg nem bántá, épen nem fog ebben ellenkezni.“

A gyöngyárus erre nem szólhatott s egyedül arra kéré a biztosnét, vezesse őt a sirteremhez, hogy ott imádkozzék.

Mely nagy volt csodálkozása a mint oda érvén, temérdek népcsoportot, férfi és asszonyit, látá a város útczáiból oda tolongani. Távolad volt kénytelen megállani s minekutána imádságát végzé, ismét közeledett a biztosnéhoz s „már nem tartom lehetetlenek“ ugy mond, „kivinnünk azt a miről szólottál. Ha mi ketten kihireszteljük, a mit a két szerelmes történetéből tudunk, s különösen azt, hogy a persa herczeg halála szinte azon pillanatban történt a Semsz el Niháréval, minekelőtte még a holttest elérkezik, egész Bagdád össze fog szaladni s azt kivánni, hogy az Semsz el Nihár tetemeitől el ne választassék.“

A szándék sikerült: s azon nap, melyen a hallottnak be kelle vitetnie, töméntelen sokaságment ki elejébe.

A biztosné a város kapujánál álla, holott azután magát a herczeg anyjának bemutatá s kéré őt az egész városnak nevében, engedjen azon forró kivánságoknak, hogy a két szerelmes teste, melyekben szerelmök kezdetétől fogva egész elhunytokig csak egy sziv lakott, egy ugyanazon sirba temettessék.

A persa herczeg anyja ezt nem ellenzé s most a számithatatlan s minden rangu népség kiséretében a persa herczeg teste Semsz el Nihár sirtermeibe vitetett s annak hamvainál eltemettetett.

Ez idő óta tisztelettel voltak Bagdádnak lakosi ezen sir iránt, sőt még azon jövevények is, kik a világ akármely részéből, holott muzulmánok vannak, jöttenek; s oda járnak most is könyörgeni.