A halász története a szellemmel.

Volt egyszer egy öreg s olyan szegény halász, ki alig kereshetett annyit, hogy feleségét s három gyermekét, kikből állott egész háznépe, táplálhassa. Mindennap igen korán kiment halászatra, de azt tevé törvényéül, hogy napjában csak négyszer veti meg hálóját.

Egy reggel még holdvilágon kimene a tenger partjára. Levetkezett, s megveté hálóját. Midőn a partra huzá, ellenállást érzett; azt gondolá hogy jól fogott, s már örült belsőképen neki. De midőn nemsokára észrevevé, hogy hal helyett egy szamár csontváza van hálójában, a mely még hálóját is megszaggatá, igen boszus vala rajta, s a következő verseket mondá:

„Oh te, ki az éj setétében mégy veszedelmekbe, hagyj alább serénykedéseddel, mert minden iparkodásod daczára sem nyered meg élelmedet!

Nézd a halászt a tengeren, a csillagtalan éjben, keresete miatt teszi ki magát!

Hónig gázol vizben, a hullámok mindenfelől csapkodják; de nem szünik szeme a háló minden mozdulatát vigyázni.

Elvégre örvendve zárja be éjszakáját, ha csak egy hal sérült is meg horgán.

Az veszi meg tőle, ki éjjelét nyugalomban, s a nélkül hogy magát hidegnek kitenné, a szerencse áldomásai között tölté.

Magasztaltassék az Ur, ki ennek ád, s amattól megtagad! Amaz nyugalomban költi el a halat, melyet ez fáradsággal fogott.“

Minekutána a halász, ily hitvány fogáson boszonkodva, hálóját, melyet a szamárcsontváz több helyeken megszaggatott, kifoltozta volna, másodszor is megveté azt. A midőn kihuzá, ismét nagy ellenállást érzett, melynél fogva azt hivé, hogy tele van hallal; de nem lelt benne semmit is, egy nagy kosárnál egyebet, tele homokkal és iszappal.

E miatt igen nagy búba esett. „Oh sors!“ kiálta panaszkodó hangon, „szünjél meg rám haragunni, s ne üldözz egy szerencsétlent, ki könyörög, hogy kiméljed őtet. Eljöttem hazunnan, hogy itt élelmemet keressem, s te halállal fenyegetsz. Nincs ennél egyéb keresetem, hogy magamat tápláljam, s minden rá forditott iparkodásom daczára is alig szerezhetem be háznépemnek a legszükségesbeket. De nincs igazam, rád panaszkodnom: te gyönyörűségedet leled benne a becsületes embereken méltatlankodni, s a nagy férfiakat homályban hagyni, mig a gonoszokat kegyeled, s azokat felmagasztalod, kik semmi erénynyel sem ajánlják magokat.“

E panaszra fakadván, boszusan ellöké a kosarat; minekutána hálóját a sárból, mely azt elmocskolá, ki mosogatta, harmadszor is megveté azt. De semmit sem huza ki egyebet, csak köveket, kagylókat és szemetet.

Nem lehet kimondani, mely nagy vala kétségbe esése: kevés hia volt, hogy szerencsétlensége szertelen voltában eszét el nem vesztette. Ezután feleségére, s gyermekeire emlékezvén a következő verseket mondotta:

„Élelmed, sem gondatlanságodtól nem függ, sem buzgóságodtól: és sem ügyességed, sem szép irásod az, mely boldoggá tesz.

A szerencsés sors és élelem csak a végzet adományai, s meg kell evvel elégedned, legyen bár kedvező vagy ellenséges.

Lealázza a legmagasbakat s jelesbeket, s felmagasztalja gyakorta a legczudarabbakat s gonoszbakat, kik a legroszabb sorsot érdemlették volna.

Jövel hát oh halál! mert az élet nekem utálatossá vált, mivel benne saserényü férfiak lealáztatnak, s kácsaképességű emberek magasztaltatnak fel.

Mert nem csoda már látni, hogy az erény szükséggel vivódik, s a bűn a neki jutott szerencsében büszkélkedik.

Sorsunk eleve meg van határozva, s ott fenn kiszabott végzeteinkkel a madarakhoz hasonlunk, melyek itt s ott találnak valami felcsipegetni valót; egyik kelettől nyugotig repűl, és semmit sem talál; mig a másik helyből sem mozdul, mégis legjobb táplálékra lel.“

E közben megvirradt, s a halász mint jó muzulmán nem feledé imádságát elvégezni; azután a következőt veté utána: „Tudod, uram, hogy én napjában csak négyszer vetem meg hálómat. Ma már háromszor megvetettem, a nélkül hogy munkámnak legcsekélyebb gyümölcsét nyertem volna is. Már csak egy huzásom van hátra: s esedezem előtted, tedd kedvezővé irántam a tengert, mint Mózes iránt tetted.“

Ez imádságát végezvén, negyedszer is megveté hálóját. S midőn már hitte, hogy halaknak kell benne lenni, ismét nagy fáradsággal kihuzta: s még sem volt benne egy hal is; de egy réz edényt talála benne, melyben sulyáról itélvén valaminek kellett lenni. Észrevevé, hogy ónnal volt beöntve; s le is volt pecsételve. Ezen igen megörüle. „Eladom,“ monda, „a rézöntőnek, s a pénzen, melyet érte kapok, egy mérő gabonát fogok venni.“

Megvizsgálta az edényt mindenfelől, rázogatta, ha nem zörög-e a mi benne van. Semmit sem hallott; s ezen környülmény az ónfedélen levő pecséttel együtt azon gondolatra hozák, hogy valami drágasággal kell megtöltve lennie. Hogy ez iránt megvilágosodjék, fogá kését, s egy kis bajjal felnyitá azt. Száját tüstént a föld felé forditá, de semmi sem jött ki belőle, a min igen csodálkozék.

Letette az edényt maga elébe; s mig figyelmesen szemlélé, sürű füst szállott fel belőle, mely két vagy három lépésnyire hátrálni kényszeríté. Ezen füst egész a felhőkig emelkedék, elterjedt a tengeren, és parton, s sűrű ködöt képzett; mely látvány, mint könnyen gondolható, a halászt szertelen álmélkodásra ragadta. Midőn már az edényből minden füst kiszállott, ismét egyesüle, s kemény testté sűrűdött össze, s ebből egy szellem alakodott, ki két akkora vala, mint a legnagyobb óriás. Ezen iszonyú szörnyeteg látására a halász futásnak akart eredni; de annyira megrendült s elrémüle, hogy lábát sem mozdithatá.

„Salamon,“ kiálta tüstént a szellem, „Salamon, istennek nagy prófétája, kegyelem, kegyelem! Soha sem ellenkezem akaratoddal. Minden parancsaidnak engedelmeskedem…“

A halász alig hallotta a szellem szavait, hogy ismét magához tére, s igy szóla hozzá: „Kevély szellem, mit beszélsz te? Több már tizennyolcz száz événél, hogy Salamon isten prófétája meghalt, s mi most a napok végén vagyunk. Beszéld el történetedet, s azt, miért valál ez edénybe zárva?“

Ezen megszólitásra kevélyen pillantott a szellem a halászra, s ezt felelé neki: – „Szólj velem emberségesebben; igen bátor vagy, hogy kevély szellemnek mersz nevezni.“ – „Nem bánom,“ válaszola a halász, „hát emberségesebben lesz szólva, ha a sors baglyának nevezlek?“ – „Tanácslom,“ felele a szellem, „több emberséggel szólj hozzám, mig meg nem öllek.“ – „No s“ monda a halász, „miért akarnál megölni? Csak imént tettelek szabadságba: s már is elfeledted?“ – „Nem; igen jól emlékezem rá,“ felele a szellem, „de ez nem fog tartóztatni, hogy meg ne öljelek: s csupán egy kegyelmem van számodra.“ – „S mi az a kegyelem? kérdé a halász. „Ez, felele a szellem,“ hogy választást engedek, mi halál nemével öljelek meg.“ – „S mivel bántottalak meg?“ monda a halász. „Igy akarod-e jótétemet megjutalmazni, melyet veled közlöttem?“ – „Nem bánhatom veled különben,“ monda a szellem, „s hogy magad is meggyőződjél felőle, halljad történetemet:

Én egyike vagyok a pártos szellemeknek, kik isten akaratjának ellene szegezték magokat. Minden más szellemek megismerék a nagy Salamont, isten prófétáját, s alája veték magokat. Mi, Szakár és én, valánk az egyetlenek, kik nem akartuk magunkat igy megalázni. Hogy ezért boszut álljon, parancsolá e hatalmas király első ministerének Asszáfnak, Barachia fiának, hogy engem fogjon el. Ez megtörtént. Asszáf eljöve, hogy hatalmába keritsen, és erőszakkal urának a királynak széke elébe vezetett.

Salamon, Dávid fia, parancsolá nekem, hogy hagyjak fel eddigi életemmel, hatalmát ismerjem meg, s vessem magamat parancsainak alája. Megtagadám daczosan az engedelmességet: s inkább teljes haragjának akartam magamat kitenni, mintsem neki a hűség s alattvalóság eskét, melyet tőlem kivánt, eskünni. Büntetésül ezen rézedénybe zára; s hogy bizonyos legyen irántam, és hogy fogságomból ki ne törjek, maga nyomta az ón fedélre pecsétjét, melyre istennek felséges neve van vágva. Midőn ez meg vala, általadá az edényt egynek a neki engedelmes szellemek közül, azon parancscsal, hogy vessen a tengerbe; a mi nagy boszuságomra meg is történt.

Fogságom első százada alatt megesküdtem, hogy ha valaki ezen száz évek lefolyta előtt kiszabadit belőle, gazdaggá teszem, halála után is. De a század letelt, és senki sem tevé nekem e jó szolgálatot. Fogságom második százada alatt megesküdtem, hogy a ki megszabadit, kitárom neki a föld minden kincseit; de nem valék szerencsésebb. A harmadikban azt fogadtam, hogy szabadítómat hatalmas királylyá teszem, szellemül mindig mellette leszek, s mindennap három kérését teljesitem, akármineműek legyenek is azok; de ezen század is eltelék, mint a két előbbiek, s én folyvást ez állapotban maradék. Végre kétségbe esvén, vagyis inkább megboszankodván, hogy ily soká fogva valék, megesküdtem, hogy ha ezután valaki megszabadit, azt irgalom nélkül megölöm, s nem adok neki egyéb kegyelmet, mint hogy választhasson, mi módon öljem meg. Azért is, mivel ma ide jöttél s megszabaditottál, válaszsz, mi módon akarsz megöletni általam?“

E beszéd igen elbusitá a halászt. „Én boldogtalan,“ monda, „hogy e helyre jövék, egy hálátlannak ily nagy szolgálatot tenni. Kérlek, gondold meg nagy igazságtalanságodat, s vond vissza oktalan esküdet. Engedj meg nekem, hogy isten is megbocsásson neked. Ha nagylelküleg oda ajándékozod életemet, ugy megfog ő ótalmazni téged minden incselkedésektől, melyek talán éltedet fenyegetik.“ – „Nem, halálod bizonyos“ monda a szellem; „csak válaszsz, mi módon öljelek meg.“

A halász látván megátalkodott szándékát megölésére, nagy aggodalomban vala, nem annyira maga iránt való szeretetből, mint három gyermekei miatt, s kesergé nyomoruságukat, melyre halála által jutni fognának. Még egyszer megkisérté a szellemet megengesztelni. „Jaj nekem,“ monda, „könyörülj rajtam annak tekintetéből, a mit érted cselekedtem.“ – „Már megmondottam, felele a szellem, hogy épen ez az oka, hogy téged meg kell ölnöm.“ „Ez mégis különös,“ válaszola a halász, „hogy te egy általában jóért gonoszszal akarsz fizetni.“ Ismeretes ugyan egész világ előtt e mondás:

„Jót miveltünk, roszszal jutalmazának:“ – igy, életemre! csak az istentelen művelkedik.

Azonban bizonyos: „ki méltatlanul jól teszen, nem várhat egyéb sorsot, mint a ki hyénának ád menedéket.“

„Azt hittem mindeddig, hogy ez hamis; s valóban semmi sem is ütközik ugy meg az okossággal s a társaság jogaival s mégis most kegyetlenül tapasztalom, hogy ez felettébb igaz.“ – „Ne veszitsük az időt,“ szakasztá félbe a szellem, „minden okoskodásaid sem mozdithatnak el feltételemtől. Láss hozzá, s mondd el, hogyan kivánod, hogy megöljelek.“

A szükség leleményessé teszen. A halász egy cselt gondola. „Minthogy a halált el nem kerülhetem,“ monda a szellemnek, „alávetem tehát magamat isten akaratjának. De minekelőtte halálnemet választanék, kényszerítlek istennek felséges nevére, mely Salamon próféta, a Dávid fia pecsétgyűrűjére van vágva, felelj igazán egy kérdésre, melyet tenni fogok.“

Midőn a szellem ilyeténképen kényszerittetett, melyre kénytelen vala egyenesen felelni, reszketett belsőképen, s monda a halásznak: „Kérdj, a mit akarsz, és siess.“

Midőn a szellem megigéré, hogy az igazságot megmondja, szóla hozzá a halász: „Szeretném tudni, ha valósággal ez edényben voltál-e; meg mersz-e rá eskünni istennek felséges nevére?“ – „Igenis,“ felele a szellem, „esküszöm e felséges névre, hogy benne valék; s ez bizonynyal igaz.“ – „Bizonyomra,“ felele a halász, „nem hihetem. Hisz ezen edénybe egyik lábad sem férne: hogy volna tehát lehető, hogy mindenestül bele lettél volna zárva?“ – „Esküszöm pedig,“ monda a szellem, „hogy ugy voltam benne a mint itt látsz. Még sem hiszesz a nagy eskü után, melyet tettem!“ – „Valóban, nem,“ felele a halász; s nem is fogom hinni, ha csak szemlátomást meg nem bizonyitod.“

Ekkor elhigult ismét a szellem teste, s füstté válék, mely, mint előbb, a tenger és part felett elterjede, azután ismét összegyüle, s az edénybe huzódék, egyenlő lassu mozgással, mindaddig, mig semmi sem marada kűn belőle. S azonnal szózat jöve ki, mely a halásznak ezt mondá: „No hitlen halász, itt vagyok megint az edényben, hiszesz-e már?“

De a halász, a helyett, hogy a szellemnek felelne, fogá az ónfedelet, bezárá vele hirtelen az edényt, s ezt mondá: „Szellem! most rajtad a sor kegyelmet kérni, válaszsz tehát, mi halállal halassalak meg! De nem, jobb, hogy megint a tengerbe vesselek, azon helyre, honnan kihuztalak. És aztán, házat épitek ide a partra, és itt lakom, hogy minden halászokat, kik ide jőnek s hálóikat megvetik, megintsek, hogy óvakodjanak ily gonosz szellemet ismét kifogni, ki megesküdött, hogy azt, ki talán szabadságba tenné, megölje.“

Ezen gúnyszavakra a boszus szellem, minden erejét megfeszité, hogy az edényből kijöhessen; de lehetetlen vala, mert Salamon prófétának a Dávid fiának felnyomott pecséte nem engedé. Midőn látná, hogy a halász hatalmában volna, elnyomá haragját, s megengesztelődött hangon igy szóla hozzá: „Halász, óvakodjál azt tenni a mit mondasz. A mit itt tettem, csak tréfából történt, s ne vedd a dolgot valóságnak.“ – „Oh szellem,“ felele a halász, „te, ki egy pillanat előtt minden szellemek legnagyobbika valál, s most legkisebbike vagy, tudd meg, hogy minden ravasz szavaid semmit sem használnak. Ismét a tengerbe kell menned. Ha oly sokáig valál benne, mint nekem mondottad, ugy akár itéletnapig is ott maradhatsz már. Isten nevében kértelek, ne foszsz meg életemtől, s te elvetetted könyörgésimet, most visszaadom a kölcsönt.“

A szellem semmit sem kimélt, hogy a halászt megindithassa: „Nyisd ki az edényt, monda neki, s tégy szabaddá, esedezem értte, fogadom, hogy megelégszel velem.“ – „Te hitetlen vagy s az is maradsz,“ felele a halász. „Megérdemleném, hogy életemet veszitsem, ha oktalan volnék neked hinni. Te nem mulasztanád el a szerint bánni velem, miképen egy görög király, orvosával Dubánnal bánék. E történetet el fogom neked beszélni; figyelmezz.“

A görög király, s Dubán orvos története.

Szumán tartományában, Persiában, uralkodott egyszer egy király, kinek alattvalói eredetileg görögök voltak. Ezen királyt meglepte a rüh, s orvosai, minekutána minden szereket sikeretlenül használtak volna, hogy meggyógyithassák, nem tudák már, mit rendeljenek neki; a midőn egy Dubán nevezetü igen ügyes orvos érkezék udvarába.

Ezen orvos, tudományát görög, persa, török, arab, latán, syrus és zsidó könyvekből meritette; ezenfelül tökéletes volt a világi bölcseségben, s teljesen ismerte mindennemü füvek s nedvek jó s rosz tulajdonit.

Mihelyt értesitve volt a király nyavalyájáról, s hallotta, hogy orvosai már lemondottak róla, oly csinosan felöltözködött, a mint csak tudott, s utat és módot talált benne, hogy magát a királynál bemuttathatá. „Uram,“ monda neki, „tudom hogy minden orvosok, kik felségedet szolgálják, nem tudtak a rühből kigyógyitani. De ha azon becsületet akarod velem tenni, s szolgálatomat elfogadod, kötelezem magamat, hogy meggyógyitlak minden ital s burogatás nélkül.“

A király meghallgatá az ajánlást, s ezt felelé: „Ha oly ügyes ember vagy, megtenni a mit mondasz, igérem, hogy meggazdagitlak mind magadat, mind maradékodat, s a gazdag ajándékokon kivül, melyeket adni fogok, legkedvesb emberem lészsz. Fogadod tehát, hogy a rühtől megszabaditasz, a nélkül hogy italt vétetnél be velem, vagy külső szert tennél rám?“ – „Igenis, Uram,“ felele az orvos, „hizelkedem magamnak, hogy sikerülni fog isten segedelmével; s holnap mindjárt hozzá fogok.“

Erre Dubán orvos ismét szállására tére, s egy sulykot csinált a tekejátékhoz, melynek nyelét kivájta, s azon nedvet tevé bele, melyet használni akara. Midőn ez meg vala, egy tekét is csinála oly módon a mint akará, s evvel jövő reggel elmene, s a király elébe járula, lábaihoz omlott, megcsókolá a földet…

Azután ismét felkele, s minekutána mélyen meghajtotta volna magát, ezt mondá a királynak: hasznosnak látná, hogy ő felsége üljön lóra, s menjen a tekejátékhelyre.

A király ugy tőn, a mint neki mondatott, s midőn a lovagtekepályára ére, hozzá mene az orvos a tőle elkészitett sulyokkal, oda nyujtá neki, s igy szóla: „Játszál uram e sulyokkal, s verd vele a tekét a pályán, mig kezedet s testedet izzadásban érezed. Ha a gyógyszer, melyet ezen sulyok nyelébe zártam, kezed által felmelegül, egész testedet által fogja hatni, s mihelyt izzadsz, nem kell egyebet tenned, csak a játékot abban hagynod; mert már akkor a szer megtette hatását. S ha a palotába visszaérsz, menj fürdőbe, mosasd, s dörgöltesd meg magadat jól: s azután fekügyél ágyba; mire holnap reggel felkelsz már, meg lészsz gyógyulva.“

A király fogá a sulykot, s üzte lovát a teke után, melyet kilökött; felüté, s az udvarnokoktól, kik vele játszának, visszaüttetett hozzá; ismét megüté, s egy szóval a játék addig tartott, mig keze, s egész teste izzadt bele; ekkor megtevé a nyélbe zárt szer a hatást, melyet az orvos eleve vára. Azonnal megszünt a király játszani, visszatére palotájába s fürdőbe ment, egy szóval szorosan megtartá mind azt, a mi neki hagyva volt.

Igen jól érzé magát utána; mert jövő reggel felkeléskor szintannyi örömmel mint csodálkozással vevé észre, hogy rühe meggyógyult, s teste oly tiszta vala, mintha sohasem lett volna ezen nyavalyától meglepve.

Mihelyt felöltözék, az ország házába mene, felüle székébe s minden udvarnokaival láttatá magát, kiket az uj gyógyszer sikerét látni vágyás már korán reggel oda tóditott. Midőn a királyt egészen meggyógyulva látták, mindnyájan nagy örömet mutattak rajta.

Dubán orvos belépe, leborult a királyszék előtt, arczával érinté a földet, s azután a következő verseket mondá:

„Növekedik az erények becse, mivel te azok atyjának neveztetel; s melyik fejdelem érdemelné meg e nevet ugy, mint te, ki mindnyájával birsz?

Te, kinek arczulatja oly fénynyel ragyog, mely képes a legsetétebb éjszakát felvilágitani.

Vajha sohase szünjék meg tündökleni, bármi komolyan tekintsen is az idők ábrázatja!

Bőkezüséged minket jótétekkel halmozott: olyan valál nekem, mint gazdag esőfelleg az aszu ormoknak.

Elpazarltad kincseidet, s czélodat, a legfőbb dicset, elérted!“

Erre hivá őt a király, oldalára ülteté, megmutatá a gyülekezetnek; s nyilván mind azon dicséretekkel illeté, melyeket érdemle. Itt még nem állapodék meg a fejdelem, hanem minthogy ez nap az egész udvart megvendéglé, az orvost ön asztalánál magánál egyedül eteté…

A görög király nem elégedék meg azzal, hogy Dubán orvost asztalához vonta, hanem a nap vége felé, midőn a gyülekezetet el akará bocsátani, még egy hosszu igen gazdag köntösbe is felöltözteté, hasonlatosba ahoz, melyet udvarnokai rendszerint az ő jelenlétében hordoztak; ezenfelül kétezer zecchinot adatott neki. A más és következő napokon sem szünt meg iránta szivességét jelenteni. Egy szóval, ugy hitte ezen fejdelem, hogy a tartozást, melylyel az ügyes orvos iránt köteleztetik, nem fizetheti le elegendőképen, s elhalmozá jótéteményekkel.

Ezen királynak volt egy nagyvezére, fösvény és irigy, s természettől képes minden alacsonyságra. Nem nézhette ez boszuság nélkül az ajándékokat, melyek az orvosnak tétettek, kinek érdemei ezenfelül őreá árnyékot is kezdettek vetni; elvégezé tehát, hogy őt a király kegyelméből kibuktassa.

Ily szándékkal a fejdelemhez mene, azt mondván neki titkon, hogy egy igen fontos felfedezést akar vele közleni. A király kérdésére, hogy ez miből áll, igy felele: „Uram, felette veszedelmes egy királyra nézve olyan embernek ajándékoznia bizodalmát, kinek hűségét még meg nem kisértette. Felséged Dubán orvost jótétekkel tetézi, s minden kedvezéseit reá pazarolja, s nem tudja, hogy ő áruló, ki azért szinlette be magát udvarodba, hogy meggyilkoljon.“

„Kitől vetted, a mit nekem mondani merészelsz?“ kérdé a király. „Gondold meg, hogy uraddal szólasz, s itt oly dolgot hozsz elő, a mit oly könnyeden nem fogok elhinni.“ – „Uram,“ felele a vezér, „teljes tudomásom van arról, a mit szerencsém van elődbe adnom. Ne add magadat oda veszedelmes bizodalmadnak.

Ha szunyadoz felséged, méltóztassék felébredni, mert egy szóval ismétlem, Dubán orvos, messze Görögországból, honjából, csak azért jött udvarodba, hogy iszonyu szándékát, melyet emliték, végrehajtsa.“

„Nem, nem, vezér!“ szakasztá félbe a király, „bizonyos vagyok benne, hogy ez a férfi, kit te hitszegéssel s árulással káromlasz, a legerényesebb s legjobb minden emberek között; nincs senki a világon, kit annyira szeretnék mint őtet. Tudod micsoda szerrel, vagyis inkább mi csodával gyógyitott ki engem a rühből; ha életem után incselkedik, hát miért mentette meg azt? Hiszen csak nyavalyámra kellett volna hagynia; el nem kerülhetém vala a halált; életem már félig el volt emésztve. Szünjél meg tehát belém igazságtalan gyanut csepegtetni akarni; a helyett hogy erre ügyelnék, azt adom tudtodra, hogy mától fogva, ezen nagy embernek, élete fogytáig hónaponkint ezer zecchinó fizetést adok. Ha minden kincsemet, sőt országomat osztanám is meg vele, még sem fognám eléggé megjutalmazni azért, a mit velem cselekedett. Jól látom, hogy erénye gerjeszti fel irigységedet; de ne hidd, hogy én igazságtanul fel hagyjam magamat ellene bolytatni; jól emlékezem, mit mondtak a vezérek uroknak, Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát, a herczeget, megölesse…“

A mit a görög király Szindbád királyról monda, annyira felingerlé a vezér ujságvágyát, hogy igy szóla hozzája: „Bocsánatot kérek felségedtől, hogy oly merész vagyok, kérdeni, mit mondtak a vezérek uroknak Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát a herczeget megölesse?“ A görög király oly szivességgel vala vezére kivánságát teljesiteni, s ekképen kezdé:

A negyven vezér.

„Persiában egykor, egy Szindbád nevű, hatalmas király uralkodék. Egész Ázsia engede parancsainak. Leggazdagabb király volt a földön; vitézsége hasonlék hatalmához; s ha eléggé hirsovár lett volna, a világ uradalmára vágyódni, könnyen meghódithatja vala. De megelégedvén, bő és virágzó tartományokon uralkodni, nem jutott eszébe szomszédiéit elfoglalni. Nem vala más czél szemében, mint népeinek boldogsága, kik oly szerencséseknek is érzék magokat, hogy uralkodásának minden napját áldanák. Minden más népek irigykedtek rájok e miatt, s ugy mint ezek, az ő alattvalóihoz óhajtottak tartozni.

Ezen nagy császárnak egy fia vala, ki mind azoknak, kik őt látták csodálkozások volt. Nurgehán vala neve, az-az: világ fénye. Ezen fiatal herczeg deli termetű s mennyei szépségű vala, s ezen ragyogó adományokkal minden ajánlatos ügyességeket egyesitett. Bámulandóképen tudott különféle nyelveken irni; jeles ijász vala; egy szóval alig van tudomány, melylyel nem birt, vagy melybe legalább elegendő belátása nem volt volna.

Szakasztott hasonképe volt anyjának a szultánnénak, kit a kásemiri szépségekhez hasonlítottak. Szindbád forróan szerette hölgyét. Ennek szintoly őszinte mint keserves bizonyságait adta, midőn az a sorsnak gyászvégzete által egy hosszas betegség után meghala. Oly élénk fájdalmat érzett miatta, hogy lehetetlen azt kifejezni. Azonban az idő megtette szokott munkáját, a császár megvigasztalódott, s egy uj nő kecsei elfeledteték vele azt, kit elvesztett.

Elvevé Chanszadét, egy szomszéd király leányát. Ez szép vala és eszes; de szenvedelmeitől semmit sem birt megtagadni. Nem láthatá az ifju herczeget a nélkül hogy iránta a leghevesb szerelmet ne érezze, s távól, hogy erőt kivánt volna rajta venni, egészen neki adta magát, s elvégezé, hogy azt az ifju herczegnek legelső alkalommal kinyilatkoztatja.

Nurgehán ezalatt a tudományokkal foglalatoskodék, s nagy elémenetelt tett a csillagjóslat tudományában, melyre tanitója Abusamár oktatá, egy mély tudományu férfi, s a legügyesb csillagjós egész Ázsiában.

Ezen tudós férfi egy napon jövendőt néze tanitványának a herczegnek a csillagokból s megismeré csalhatlan szemléleteiből, hogy őt egy iszonyu szerencsétlenség fenyegeti, igy szóla hozzá: „Herczegem, megkérdeztem a csillagokat rendeltetésed iránt, s kevéssé találtam őket kedvezőknek. Gyászos végzet vár reád, s azért látsz igy leverve a bánattól.“

Nurgehán elsápadt e szókra: de tanitója megnyugtatá ezt mondván: „Ne hidd azonban, hogy irántad való szeretetem s mesterségem engedjen az ellenséges sorsnak, mely téged fenyeget; veszted van, az igaz, irva a csillagokban, de nem lehetetlen azt megelőzni. Könyvem megmutatta nekem erre az eszközt. Negyven napig tudniillik némának kell lenned. Akármit szóljanak is hozzád, semmit se felelj rá; s akármi történjék is veled, meg ne szegd a hallgatást, melytől életed függ.“

A herczeg megigéré, hogy negyven napig hallgatand. Ez igéret után, tanitója, istennek néhány neveit irá fel, s nyakába akasztá; erre egy földalatti helyre ment, melyet csak maga tudott egyedül, s ott elrejtezett, hogy ne kényszerittessék a császár ujságvágyát kielégiteni, s oly dolgokat fedezni fel, melyeket felfedezni nem akara.

Szindbád, ki nem sokáig lehetett ugy, hogy fiát ne lássa, magához hivatá őt, de a herczeg semmit sem felele. A császár igen elcsodálkozott rajta, s igy szóla: „Oh fiam miért nem beszélsz? elvesztetted-e szólásodat? mit csináltak neked? mi történt veled? oszlasd el nyugtalanságomat, melyet hallgatásod okoz.“ E szavaknak sem volt több foganatjok, mint az elsőknek. A herczeg szomoruan nézett atyjára, és aztán lesüté szemeit, a nélkül hogy egyetlen egy szót is szólna.

Erre a király, fiának udvarnokához fordula, ezt mondván neki: „A herczegnek valami titkos búja van, mely őt emészti. Vezesd őt mostohája a szultánné szobájába, talán az előtt megnyilik szíve.“

Az udvarnok engedelmeskedék a császár parancsának; Nurgehánt, Chanszadé szultánnéhoz vezeté: „Asszonyom,“ monda a fejdelemnének, „ugy látszik a herczeg elvesztette szólását. Lelke egy boldogtalan bú zsákmányává leve, melynek okát makacsul titkolja. A császár küldi őt hozzád, mert reméli, hogy jelenléted bánatát el fogja üzni.“

A szultánné kellemes nyugtalanságot érzett e szavaknál. „Használnom kell,“ igy szóla magában, „e szerencsés pillanatot, melyre oly régóta várakoztam. Semmitől sem félhetek, ha kinyilatkoztatom magamat. Ha elveszté szólását Nurgehán, nem mondhatja meg atyjának, a mit én mondtam neki; s ha eléggé szerénytelen, szerelmemet felfedezni, azt mondom, csak azért beszéltem igy hozzá, hogy szólásra kényszeritsem.“ Egy szóval, Chanszadé megragadá ez alkalmat mint a legkedvezőbbet, melyet valaha lelhetett volna, minden jelenlevőket kikülde a szobából, s egyedül marada a herczeggel.

Azzal kezdé, hogy nyakába borula, s forróan megölelé: „Szerettem herczegem,“ monda neki, „mi busít tégedet? ne titkold el előttem, ki inkább szeretlek, mint ha önnön fiam volnál.“

A herczeg megilletődvén a szivesség jelein, melyeket mostohája mutatott; igyekezett pillantása s mozdulatai által értésére adni, hogy felettébb szomorkodik azon, hogy neki nem felelhet. Amaz balul magyarázá a mozdulatokat s pillantatokat, s azt képzelé, hogy ez is hasonló lángtól gyulad, mely őt emészti, s hogy kétségkivül nem menekedheték, hogy iránta szerelmet ne érezzen, miképen maga sem tartóztathatá magát, őtet szeretnie; s hogy atyja iránt viseltető tiszteletből nem bátorkodik érzelmeit felfedezni.

Elbájolva e tévedéstől, folytatá mind azon szenvedélylyel, melyre csak képes egy nő, ki az erényt s okosságot elhagyá: „Oh én királyom! oh én lelkem! törd meg e kegyetlen hallgatást, mely mindenikünket kinoz. Tudod, hogy mind az, mit a császár bir, hatalmamban áll. Ha egyetértesz velem s ráállsz a mivel kinállak, rövid időn vágyaid főpontjára fogsz jutni. Herczeg! te ifju vagy; mint te, ifju vagyok még én is. Inkább illem hozzád mint atyádhoz, kinek agg kora éltemet szomoruvá s unalmassá teszi. Nem felelsz? Kötelezd magadat megszeghetlen esküvel, engem feleségül venned, s fogadom, rövid időn császárrá teszlek: s atyád halálát siettetni fogom. Esküszöm a nagy istenre, menny s föld teremtőjére, hogy szavaim álnokság nélkül valók. Kötelezd tehát magadat ugyanazon esküvel, s tégy bizonyossá, hogy elfogadod a kezet, mely megkoronázand.“

Nurgehán semmit sem felelt a megszólitásra; s mivel megütközve látszott rajta, igy folytatá a szultánné: „Jól látom oh herczeg, hogy meglep ajánlásom. Kétled, hogy teljesithessem. De halljad, mi módon akarom a császárt meghalatni. Vagynak mindennemű mérgek. Némelyek a bevétel után egy hónapra végzik ki az életet. Mások csak két hónap mulva ölnek. Mi ez utóbbikat fogjuk választani. A császár megbetegszik, s lassankint végzete felé közelg, a nélkül hogy a nép minket gyanithatna halála okainak. Erre te lépsz székébe. Az egész birodalom téged ösmer urának, s a had neked engedelmeskedik.“

Ha szólani akar vala is a császár fia, meg sem lett volna elég ereje hozzá, ugy elámélkodott e szörnyű ajánlatra.

A szultánné, midőn igy gondolkozóban látná, ezt veté hozzá: „Herczeg ha talán azon akadsz fel, mi módon vehetnéd el atyád feleségét, megtanitlak reá. A császár halála után küldj vissza honomba, s küldj utánam egy tisztet néhány katonával: ezek utonállókul megtámadnak bennünket, s engem elragadnak. Ezután azt a hirt kell forgásba hozni, hogy én az uton megölettem, s néhány nap mulva, te engem a tiszttől megvészsz, mint rabnőket szokás venni. E móddal férjemmé lehetsz, s mi ketten a legédesb egyesületben fogunk élni.“

Itt megállapodék a fejdelemné, hogy a herczegnek időt engedjen, már is hosszu hallgatását megszegni; de mivel még mindig nem felelt, elfelede minden tartalékot, erősen karjai közé zárá, s heven összecsókolá. De Nurgehán elszörnyüdve mostohája szemtelenségén, boszusan kirántá magát karjai közül, oly keményen arczul is üté, hogy vérzett bele a szája.

Nyomon boszu lépett a szerelem helyébe, a szultánné szivében. Szemei, melyek egy pillantat előtt szerelem tüzétől ragyogtak, most dühben szikráztanak. „Ha, alávaló!“ monda, „igy bánsz egy fejdelemnével ki téged imád? kegyetlen, ha fellázitom is vad erényedet, midőn atyád helyével kinállak; ha ez ajánlás után, utálattal tekintesz is reám: nem kellene-e mentened egy nő szenvedélyét, kit kába szerelem vakit-el? Inkább sajnálatodat érdemelném, mint e gyalázatos bánást, melyet rajtam elkövettél. Ám, kövesd vadságodat. Kettőztesd, ha tudod, irántam gyülölségedet. Soha sem gyülölhetsz ugy, mint én e pillantatban gyülöllek. Kerüld jelenlétemet, s reszkess egy nő boszujától, kinek kegyét megvetetted.“

Nem vala szükséges a herczegnek távozást parancsolnia: elmene mindjárt, mihelyt a szultánnét megütötte; ugy hogy felét sem hallá szemrehányásainak, s fenyegetéseinek.

Chanszadé, dühöt és boszut lihegett. Elvégezé Nurgehán vesztét. Ily szándékkal elszaggatá ruháit, megtépé haját, s az orrából folyó vérrel egész arczát bemázolá, és sikoltással, s jajgatással hangoztatá szobáját.

A császár nemsokára megjelenék tudakozódni, vajjon végre megtörte-e fia a hallgatást. De mint elbámula, midőn a szultánnét a pamlagon ülve lelé, elszórt hajjal, véres ábrázattal, s minthogy szereté, magánkivül volt haragjában s fájdalmában: „Oh lelkem kedves lelke,“ kiálta, „ki tett téged e siralmas állapotba! Nevezd meg őt gyorsan. Már is meg kellene boszulva lenned.“

A ravasz királyné, ezen megszólitásra, kettőzteté sirását, s imigy felele: „Uram, te atya vagy! miért nem rejthetem el előtted, a mit tudni vágysz? Ha elbámultál e zavaron, melyben vagyok, mi nagy lesz álmélkodásod, ha megérted, hogy ez fiad mive?“ – „Fiamé? nagy isten!“ szakasztá félbe a császár. „Ah kedves hölgyem, mit mondasz? Hogyan! a mostoha iránt való gyülölsége arra viheté-e hogy rajtad e mocskot ejtse! a nekem köteles tisztelet nem tartóztathatá-e vissza? – „Uram,“ felele a szultánné, „ő még sokkal bűnösebb, mint véled. Ah! melyik asszony ne bizott volna szerény tekintetéhez, az erény eme szinéhez, mely oly jól vala kifejezve arczán? E pamlagon ültem midőn belépett; kiküldék minden jelenlevőket, hogy rá birhassam, hallgatása okát előttem annál szabadabban fölfödöznie. Fájdalom nagyon is érthetőleg fejté azt meg! Mihelyt egyedül látá magát velem, tüstént mellém üle s imigy szóla hozzám: „Királyném, fel kell törnöm e hallgatást, melyet eddig megtartottam, s melynek egyetlen oka te vagy. Én imádlak, s a kétségbeesés, hogy veled egyedül nem szólhaték oly búba buktatott, mely megemésztéssel fenyegete. Be boldog vagyok, hogy ez alkalmat lelém, veled tanuk nélkül szólhatni. Ha elfogadod szerelmemet, kész vagyok atyámat megölni, s téged feleségül vennem. Ugy is már, népei is szintugy megunták hosszas uralkodását, mint én.“ „Engedd el, uram,“ folytatá a szultánné, „hogy szóról szóra, mindent ismételjek előtted, a mit ő nekem mondott. Még most is remegek rajta való eliszonyodtomban. Elég legyen tudnod, hogy a leggyalázatosabb herczegnek adtál életet. Midőn észrevevé, hogy ajánlása, a helyett hogy elszéditene, fellázitott, kinyujtá rám zajosan kezét, hogy rajtam erőszakot tegyen. Én ellenkeztem: elszaggatta ruháimat, vert, s kétségkivül életemet is elvette volna, hogy holtommal rám foghassa a vétket, melylyel vádolom: de félt hogy asszonyaim kiket elküldék, visszajőnek, s rajta találják kapni. Elillant tehát, s ez állapotban hagyott, melyben látsz.“

E szavakat egy mélyen megkeseredett asszony minden jelenségeivel mondá. A császár mindent valónak vett, s bár mi nagy volt is fia iránt szeretete, még is elhagyá magát kapatni haragja lobbanásai által. Eltávozék a fejdelemné szobájából, hivatá a bakót, s parancsolá neki, készitsen el mindent Nurgehán herczeg elvesztéséhez.

De nemsokára meghallák a vezérek a kegyetlen parancsot, melyet a császár kiadott, csodálkozának, hogy az ő tanácsok nélkül, fiát megöletni elvégezé. Összegyülének, a boszus fejdelemhez járulának, kihez egy közülök, igy szóla:

„Oh világ uralkodója, esedezünk előtted, csak még ma engedd meg nekünk a herczeg életét, s értesits bennünket róla, mi nagy vétket követhetett el, hogy élete ellen egy atya karját felfegyverkezteté, melynek lassunak kell lenni gyermekei fenyitésében.“

A császár mindent elbeszéle nekiök, mit neki a császárné mondott.

Erre megszólamlék a legidősbik vezér, s igy szóla: „Oh király! óvakodjál a düh lobbanásait követned, melyet egy asszony önt beléd, s oly tettet tenned, mely az isten, s azon igazság parancsaival, melyet a próféták tanitanak, ellenkezik. A királyné az ifju herczeget vádolja, anélkül, hogy tanukat hozna fel ellene; halálát kivánja, mivel ez őt szereti, s mivel amint mondja, erőszakkal akarta kielégiteni szenvedelmét! De mióta tartják az asszonyok a szüzességet oly nagy tisztességben, hogy azon férfiak halálát kivánják, kik bátorkodnak azt megkisérteni? Kétségkivül elegen vannak erényesek, hogy egy merész támadást méltólag visszaverjenek; de midőn erényök azt kárhoztatja, kimenti egyszersmind hiuságuk, s könnyeden megbocsátnak ők oly bünt, melyre szépségök nyujta alkalmat. Azért is ovakodjál uram fiadat rágalomnak, sőt tán azon személy dühének feláldozni, ki el akarja veszteni, mivel el nem csábíthatá. Gondolja meg felséged, hogy álnokok az asszonyok; Sahabeddin Seich története eléggé bizonyitja, mennyire lehet gonoszságuktól tartani.“

A császár kivánta e történetet hallani, s a vezér imigy beszélé el:

Sahabeddin Seich története.

„Az aegyptusi szultán egyszer országának minden tudósait összegyüjté palotájában; s nagy vita támadt köztök. Azt mondák, hogy Gábor angyal kiemelé Mahometet ágyából, s neki mindent megmutogatott a mi a hét égben, paradicsomban és pokolban van, s hogy a nagy próféta, minekutána istennel nyolczvanezerszer beszélgetett volna, ugyanazon angyaltól visszavitetett ágyába. Emellett azt álliták, hogy mindezek oly rövid időn megtörténtek, hogy Mahomet visszaérkeztekor még ágyát melegen találá, sőt hogy egy edényt feltámaszta, melynek vize még nem folyt ki, jóllehet azon pillanatban borult fel, midőn Gábor angyal a prófétát fölemelé.

A szultán, ki e gyülekezetben elől üle, azt állitá, hogy ez lehetetlen. „Azt vitatjátok,“ mondá, „hogy hét ég van, mindenik ötszáz évi járó földnyire egymástól, és hogy mindenik szintoly magas, mint amennyire a másiktól távol van. Hogy lehetséges tehát, hogy Mahomet, minekutána mindezeken keresztülment, s istennel nyolczvanezerszer szólott volna, visszaérkeztekor még ágyát melegen, s a feldűlt edényt még a viztől ki nem ürülve találta volna? Ki lehetne oly hiedékeny, hogy ily nevetséges mesének hitelt adjon? Nem tudjátok-e, hogyha egy bő száju edényt tele vizzel felborittatok s tüstént felveszitek is, még sem találtok többé semmit is benne.“

A tudósok azt felelék, hogy ez természetileg bizony nem történhetnék meg; de hogy isten mindenhatóságának minden lehető. Az aegyptusi szultán, ki a világos főkhöz tartozék s törvényeül tevé, semmit nem hinni, mi az észt megbánthatná, semmit sem akart e csodáról tudni, s a gyülekezet eloszlék.

Ezen vita nagy figyelmet gerjesztett Aegyptusban. Eljutott hire a tudós Sahabeddin Seichhez is, ki bizonyos ok miatt, mely a dologra nem tartozik, nem lehete jelen a gyülekezetben. Tüstént a szultán palotájába mene a nap legnagyobb hevében.

Mihelyt tudósitva vala a szultán Seichnek udvarába érkeztéről, azonnal elébe ment, egy pompás szobába vezeté, itt leülteté, s igy szóla hozzá: „Nem volt szükség, oh Seich, hogy ide fáradj: csak szolgáid egyikét kell vala küldened, s mi örömest megadánk neki, a mit számodra kivánt volna.“ – „Uram,“ felele a tudós, „egyenesen azért jövök, hogy szerencsém legyen felségeddel szólani.“ A szultán tudván, hogy a Seichről az a hir van, hogy fejedelmek előtt kevély szokott lenni, igen nagy emberséggel s nyájassággal viselte magát iránta.

Azon szobának, melyben valának, négy ablaka nyilék a világ négy tájai felé. A Seich kéré a királyt, hogy azokat csukassa be. Ez megtörténvén, egy darabig még folytaták beszélgetésöket; melyre Seich az egyik ablakot ismét kinyittatta, mely egy hegyre nézett, melynek Kiszeldagi azaz vörös hegy vala neve, s kérte a királyt, nézne ki rajta. A szultán az ablakhoz álla, s láta a hegyen és síkon fegyveres katonákat, vértesen s pánczélosan. Mind lovon valának, s meztelen karddal s megeresztett kantárral, számtalanon, mint a a csillagok serege, rohantak a palotára.

E látványra elváltozék a fejedelem szinében, s elrémülve kiálta fel: „Oh egek, mi rettenetes had közelget palotámhoz.“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ Ezt mondván, maga bezárá az ablakot, s legott ismét felnyitá: s ekkor a király senkit sem látott, sem a hegyen, sem a síkon.

A másik ablak a város felé volt. A Seich felnyittatá: s a szultán egész Kahiró városát lángban látá, mely az eget csapkodta: „Minő égés!“ kiálta az elbámult király, „imhol városom, szép Kahiró városom, hamuban fekszik!“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi sem az.“ Egyszersmind becsuká az ablakot, s midőn ujra kitárá, semmit sem láta a szultán a lángokból, melyek ugy megijeszték.

A Seich felnyittatá most a harmadik ablakot, melyből a szultán a Nilust látá, hogy partján kicsapa, s hullámai tolongva zudultak a palotának. Jóllehet a királynak, minekutána a hadat s lángokat elenyészni látta, nem volt oka ez uj csodán megijedni, még sem állhatá meg, hogy meg ne félemljék. „Oda vagyunk,“ kiálta mégis, „minden el van veszve; ez iszonyu áradás, palotámat el fogja hordani, s minden népestül elnyel.“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ S valóban, midőn Seich az ablakot becsukván, ismét kinyitá, a Nil mint egyébkor, partjai között folyt.

Végre a negyedik ablakot is megnyittatá, mely egy sivatag pusztára nézett. S a mennyire megijedt a király az előbbi jeleneteken, szintannyi örömet adott neki e tekintet. Szemei ez ablakból csak terméketlen vidéket szokván nézni, kellemesen meglepettek, hogy itt most szőlőhegyeket láthatának, és kerteket rakva a világ legszebb gyümölcseivel, és csermelyeket, melyek édesded susogással csörgedeztek, s melyek partjai rózsával, bazsalikommal, balzsam cserjével s nárczissal ékeskedvén, a szemnek mosolygó tekintettel, a szaglásnak pedig édes illatvegyülettel kinálkoztak. E virágok között számtalan gerliczéket s csalogányokat lehetett szemlélni, melyek közül némelyek már kifáradtak nyögdeléseikben s csattogásaikban, mig a többiek szerelmes és panaszkodó hangjaikkal rezgették a levegőt.

A király elragadtatván mindezen csodálatos tárgyaktól, melyek szemei előtt feküdtek, azt hitte, hogy az Erámi1) kertet látja. „Ah, minő elváltozás!“ kiálta álmélkodása nagy voltában, „a szép kert! mi bájos mulató hely! minő örömem lesz mindennap benne sétálni!“ – „Ne örülj, uram, oly igen,“ mondá a Seich, „amit itt látsz, semmi.“ E szókkal Seich becsuká az ablakot, s tüstént felnyitá: s a szultán ama bájos képek helyett ismét csak pusztaságot láta.

„Uram,“ mondá erre a Seich, „elég csodadolgokat mutattam ugyan itt, de mindez semmi azon nagy csodához képest, melyet még felségeddel láttatni akarok. Parancsold, hogy hozzanak ide egy kádat tele vizzel.

A király egyik cselédének parancsolá; s minekutána a szobában állott a kád, igy szóla Seich a szultánhoz: „méltóztassál egészen meztelen a vizbe szállni, s egy lepelt övezni derekadra.“ A király egészen levetkezék s egy lepelt köttetett derekára. Ekkor igy szóla hozzá a Seich: „Buktasd le uram fejedet a vizbe, s emeld fel ismét.“

A király lebukék a kádba s egy pillantat alatt egy hegyen vala a tenger partján. E hallatlan csoda még sokkal inkább elálmélkodtatta, mint az előbbiek. „Hah, Seich!“ kiálta magán kivül haragjában, „hitetlen Seich, ki engem ily kegyetlenül megcsaltál! te királyszékemet akartad elragadni; de ha még valaha Aegyptusba jutok, honnan átkozott ördöngős mesterséged eltávoztatott, esküszöm, hogy boszut állok rajtad.“

Még folytatá átkozódásait a Seich ellen; de meggondolván, hogy minden fenyegetései és panaszai haszontalanok, bátran elszáná magát, s nehány emberhez mene, kik az erdőben fát vágtak; de feltevé, hogy méltóságát nem fogja előttük felfedezni, „mert ha mindjárt,“ igy szóla magában, „megmondom is nekik, hogy király vagyok, még sem fogják hinni, vagy bolondnak vagy ámitónak tartanak.“

A favágók kérdék, ki volna. „Jó emberek,“ mondá, „én kalmár vagyok, hajótörést szenvedtem, s egy szál deszkán menekedtem meg, észrevettelek benneteket s hozzátok jöttem. Állapotom, melyben láttok, felindithatja szánakozástokat.“

Megilletődtek szerencsétlenségén; de maguk is sokkal nagyobb nyomoruságban voltak, mint hogy az övén könnyithettek volna. Még sem mulaszták el neki egyik egy kopott köntöst, másik egy pár viselt lábbelit adni; s minekutána oly karba tették, hogy városukban, mely a hegy megett feküdt, illendőleg megjelenhessék, elvezeték oda.

Midőn beértek volna, elbucsuzának tőle s haza mentek az övéikhez, őt pedig az isteni gondviselésre bizák.

E szerint a szultán egyedül maradt. Bármi gyönyörüséget szoktak is különben az uj tárgyak okozni; mégis ő sokkal inkább el volt foglalva kalandjától, mint hogy a dolgokra ügyelhetett volna, melyek szeme elébe akadtak. Fel s alá járt az utczákon anélkül, hogy tudta volna, mi lesz belőle. Már elfáradt, s egy helyet kémle, hol kipihenhessen.

Megálla egy öreg kovács háza előtt, ki meglátá rajta hogy elfáradott, s behitta. A király bement s leült egy padra az ajtó mellé. „Ifju ember,“ szóla hozzá az öreg, „szabad-e tudnom mi mesterséged, s hogy jöttél ide?“ – A szultán ugyanazt felelé neki, mit a favágóknak. „Jó emberekre akadtam,“ mondá tovább, „kik a hegyen fát vágtak, elbeszéltem nekik szerencsétlenségemet, s ők oly nemes lelküek valának, ezen kopott köntössel, s e rosz lábbelivel megajándékozni.“ – „Örvendek,“ felele a kovács, „hogy a hajótörésből kimenekedtél. Vigasztalódjál javaid vesztén; még fiatal vagy, talán nem lészsz szerencsétlen e városban, melynek szokásai igen kedvezők az idegeneknek, kik itt le akarnak telepedni. Nem vagy-e te e szándékban?“ – „Bizonyára,“ mondá a szultán, „semmit sem kivánok egyebet, mint itt maradni, feltevén, hogy mesterségem itt jó divatban van.“ – „Jól van tehát,“ mondá az öreg, „kövesd tanácsomat, eredj tüstént a hölgyek nyilvános fürdőjéhez, ülj le ott az ajtóban, s kérdezz meg minden kijövő nőt, van-e férje? a melyik nem-mel felel, feleséged lesz, az ország szokása szerint.“

A szultán eltökélve e tanácsot követni, felkele, elbucsuzék az öregtől, s a fürdő ajtajához mene.

Nemsokára egy képzelhetetlen bájló szépségü nőt láta kijőni. „Ah, be boldog volnék,“ mondá magában, „ha e szeretetreméltó nő még hajadon volna! minden bajomat elfeledném, ha őt birhatnám.“ Megállitá és kérdé: „Szép hölgy, van-e már férjed?“ – „Igen is, van.“ felele az. „Annál roszabb,“ mondá a király, „különben sajátom volnál.“

A nő elment dolgára, s nemsokára egy másik lépe ki, iszonyu rut. A szultán megborzadt látására. „Hah, mi undok tárgy“ mondá magában, „inkább éhen veszek, mint ily teremtménynyel éljek. Hagy menjen kérdetlenül van-e férje; félek nem-mel találna felelni. De a kovács azt mondá: hogy minden nőt meg kell kérdenem; kétségkivül ez a rendszabás, hát csak alája kell magamat vetnem. Mit tudok bele, nincs-e férje? Valami boldogtalan jövevény, kit balsorsa magamként ide vetett, elvehette.“

Egy szóval a király elszánta magát megkérdenie, van-e férje. Igennel felele, s a felelet szintannyi örömet szerzett neki, mint az előbbi boszuságot.

Egy harmadik nő is jöve ki, épen oly rut, mint az utóbbi. „Oh egek!“ mondá a király mihelyt mepillantá, „ez még ocsmányabb mint a másik. Mi haszna, ha már belekaptam, által kell rajta gázolnom. Ha ennek van férje, ugy meg kell vallanom, hogy vannak nálam szánakozásra méltóbb emberek is.“

Midőn mellette elmene, megszólitá s igy szóla remegve: „szép hölgy van-e már férjed?“ – „Van, jó ifju,“ felele anélkül, hogy megállapodnék. – „Igen örvendek rajta,“ mondá a szultán. „Mely szerencse,“ szóla tovább, „hogy e két asszonytól megmenekedtem! De még nincs ideje örülnöm; még nem jött ki minden nő a fürdőből. Még nem láttam azt, ki nekem van rendelve, talán semmit sem nyerek a cserénél.“

Azt várá, hogy a két utolsónál még ocsmányabbat fog megpillantani; ekkor megjelenék egy negyedik, kinek szépsége még az elsőt is, kit oly szépnek lele, fölülmulá. „Mily különbség!“ kiálta. „Nap és éj nem ellenkeznek ugy egymással, mint e szép hölgy a két előbbi asszonynyal. Lehet-e angyalokat és ördögöket egy helyen látni?“

Nagy lobbal közelitett hozzá, s kérdezé: „Gyönyörü hölgy, van-e már férjed?“ – „Nincs,“ felele, szintoly büszkén, mint figyelmesen nézelvén őt, s a királyt otthagyá a legnagyobb zavarodásban.

„Mit tartsak róla?“ mondá. „Az öreg kovács bizonyosan meglovagoltatott. Ha az ország törvényei szerint e hölgyet kell elvennem, miért ment el oly gorombául? s miért vett fel oly negédes s dölyfös viseletet? Végig nézett tetőtől talpig; s pillantatában megvetés jelenségeit láttam. Való, hogy van is egy kis igaza; meg kell vallani magamról is az igazságot, ezen elnyütt kabát tele lukkal, nem igen emeli jó kinéztemet, s épen nem alkalmas egy nőt részemre megnyerni. Megbocsátom neki az óhajtást, hogy bár jobban eltalálta volna.“

Mig igy elmélkedék, egy rabszolga közelite hozzá, s igy szóla: „Uram én egy rongyos idegent keresek, s külsődről itélvén, te vagy az. Ne sajnálj, ha tetszik, követni. Egy helyre vezetlek, hol nagy nyugtalansággal váratol.“

A király követé a rabszolgát, ki őt egy nagy házhoz vezette, s egy igen csinos szobába lépeté, s ott egy pillantatig várakoznia kéré. A szultán itt két óráig maradott, a nélkül, hogy valakit látna a rabszolgán kivül, ki időnkint eljöve, azt mondani, hogy ne veszitse türelmét.

Végre megjelenék négy gazdagon öltözött hölgy, s egy másikat kisérének, ki szinte tündöklött a drága kövektől, de még inkább ragyogott hasonlithatlan szépségével. A szultán alig veté rá szemét, s tüstént azon hölgynek ismeré, kit utószor látott a fürdőből kijőni. Nyájasan közelite az hozzá, s mosolyogva igy szóla: „Bocsáss meg ha egy kissé várakoztattalak. Nem akártam uram s mesterem előtt pongyolán megjelenni. Ön házadban vagy. Minden, a mit itt látsz, tiéd. Parancsolj, mit kivánsz, én kész vagyok engedelmeskdni.“

„Gyönyörü hölgy,“ felele a szultán, még egy pillantat előtt panaszkodtam sorsomon, s most a legboldogabb halandó vagyok. De mivel már férjed vagyok, miért tekintettél rám előbb oly kevélyen? Azt hivém, hogy tekintetemen ütközél meg, s hogy őszintén megvalljam, nem is igen vehetém tőled rosz néven.“ „Uram,“ felele a hölgy, „óvakodtam egyébként cselekedni. Ezen város hölgyei kénytelenek, köz helyen, kevélyeknek látszani. Ez igy szokás. A helyett honn annál nyájasbak.“ – „Annyival jobb,“ felele a király, „ugy annál örvendetesbek. Ha tehát ur vagyok itten: parancsolom, hijanak hozzám szabót és vargát. Szégyenlem magamat előtted e rosz kabátban, s ezen rongyos sarukban, melyek épen nem illenek azon méltósághoz, melyet eddig a világban vittem.“ – „Már megelőztem e parancsot“ monda a hölgy „s elküldtem egy rabszolgát egy zsidó zsibárushoz, ki kész ruhákat árul, s mindjárt előszerez mindent, mire szükséged van. Azonban, jövel, magadat megfrisiteni.“

Ezt mondván, kézen fogá, s egy terembe vezeté, hol egy asztal mindenféle gyümölcsökkel, s befőzöttekkel, teritve állott. Mindketten asztalhoz ülének, s mig ettek, a négy asszony, ki megettök állott, Bada Szaudai költőnek több dalait éneklette. Egyszersmind többféle hangszereken játszottak; s végre asszonyuk is lantot foga, azt szavával kiséré, s elbájolta a szultánt, éneke és játéka által.

Ezen muzsikai mulatság felbeszakasztatott a zsidó kalmár érkezetével, ki néhány inassal lépett a terembe, kik csomókat vittek be s felbontogatták: ezekben különféle szinű öltözetek valának. Megnézegették rendre mind, s egy arany virágos fejér selyem melleget, s viola szinű posztó kabátot választottak, egyéb öltözethez valókról a zsidó gondoskodott, s embereivel együtt elmene.

Most elbámult a hölgy a király jó külsején, s igen megelégedett, hogy ilyen férjre talált; valamint ez is igen vigadott, hogy ily nőre tett szert.

Ezután még hét esztendeig élt e nővel, kitől hét leánya, s hét fia vala. De mivel mindketten szerették a pompát, s csak arról gondoskodtak, hogy jól éljenek, s mulatozzanak, arra jutottak, hogy végre az asszonynak minden javait eltékozlák. Meg kellett válnia a szolgáló asszonyoktól, s rabszolgáktól, s a házi butorokat el kelle adniok, hogy élhessenek.

Midőn a szultán neje e szerint magát a legnagyobb nyomoruságba bukva látná, igy szóla férjéhez: „Mig nekem volt valamim, te nem kimélted. Henyén éltél. Most rajtad a sor, hogy háznéped tartásáról gondoskodjál.“

E szavak megbusiták a királyt. Elméne ismét az öreg kovácshoz, hogy tanácsot kérjen tőle. „Oh édes atyám,“ monda neki „szerencsétlenebbnek látsz ismét, mint valék e városba jöttömkor. Feleségem, tizennégy gyermekem van, s nincs mivel táplálnom őket.“ – „Ifju ember,“ kérdé az öreg, „nem tudsz-e valami kézmüvet?“ A szultán nem-mel felele. Ekkor a kovács két akcsát2) veve ki zsebéből, a szultán kezébe adá, s monda: „Eredj tüstént, s végy magadnak kötél hámot (hevedert) s állj ki a helyre, hová terhhordók gyülekeznek.“

A király elmene, megvevé a köteleket, s a terhhordók közé álla. Alig vala ott egy kis ideig, s im jöve egy ember, s kérdé: „Akarsz-e terhet vinni?“ – „Csak azért vagyok itt,“ felele a szultán. Erre az ember megterhelé egy nehéz zsákkal. A király csak alig birta vinni, s a zsákra füzött kötelek bemetélték vállait. Megkapta bérét, mely egy akcsából állott, s elvivé haza.

A nő látván hogy csak egy akcsát viszen, azt mondá neki, hogyha csak minden nap tiz annyit nem keres, nemsokára éhhel vesz el háznépe.

A király más nap reggel, lesujtva a szomoruságtól, a közönséges piacz helyett, a tenger partján jára fölebb alább, s fontolgatá nyomoruságát. Figyelemmel szemlélé a helyet, hová Sahabeddin Seich mestersége által oly véletlenül tétetett. Visszaemlékezék e különös gyászos kalandra, s nem tartóztathatá magát, hogy ne siránkozzék rajta.

Minthogy még az imádság előtti mosódást kellett elvégeznie, lebukott a vizbe: de midőn fejét felemelé, igen elálmélkodék, hogy palotájában van a kád közepette, s körülvéve tisztviselőitől.

„Oh kegyetlen Seich!“ kiálta, ugyanazon helyzetben pillantván meg őtet, melyben elhagyá; „nem félsz e isten büntetésétől, hogy szultánoddal s uraddal igy bántál?“ – „Uram!“ felele a Seich, „honnan e haragja felségednek ellenem? csak épen most buktattad fejedet a kádba, s ismét tüstént felemeléd azt: ha nekem nem hiszesz, kérdezd meg tiszteidet, kik tanui ennek.“

A király még nem nyugott meg az ezek tanuságán: „Ti csalárdok vagytok“ monda nékiök: „hét esztendeje, hogy ez az átkozott Seich engemet varázslatai ereje által idegen országban tartoztatott, megházasodtam, s hét fiat s hét leányt nemzettem: de ezt nem annyira panaszlom, mint azt, hogy terhhordó voltam. Hah, gonosz Seich, hogy merészlettél te velem terhhámot hordatni?“ – „Jól van uram,“ felele a Seich, mivel szavaimnak hitelt nem adsz, tettel foglak meggyőzni.“

E szóra levetkezék: egy lepellel övedezék körül, a kádba szálla, s fejét a vizbe bukatá.

A szultán még mindig boszonkodván rá, s esküjére emlékezvén, hogy megbünteti, ha valaha haza jutand Aegyptusba, egy kardot foga, s el akará a Seich fejét csapni, mihelyt a vizből felemelendi. De a Seich azon tudománynál fogva, melyet Mekasefának hinak, ismeré a király szándékát, s az Algaib an alazbár tudomány által, hirtelen eltünék, s Damaskus városába viteték, honnan az aegyptusi szultánhoz következő tartalmu levelet ira:

„Oh király, tudd meg, hogy mi: te és én, nem vagyunk egyebek, mint istennek szegény szolgái. Mig fejedet a vizbe buktattad, melyet tüstént felemelél, hét esztendei utat tevél, hét leányt s hét fiat nemzettél, és sokat szenvedtél, s még sem akarod hinni, hogy Mahomet a mi nagy prófétánk ágyát még melegen, s vizes edényét még ki nem ürülve találta? Ismerd meg, hogy semmi sem lehetetlen annak, ki semmiből mennyet s földet teremtett, e puszta szó által Kun3)!“

Minekutána az aegyptusi szultán e levelet elolvasá, hitre kezde térni. De mégsem csillapithatá le haragját a Seich ellen. Ira a damaskusi királynak, hogy Seichet fogassa meg, vesztesse el, s fejét küldje őneki.

A damaskusi király engede az aegyptusi király kivánságának, és sietett teljesiteni. Megérté hogy a Seich egy barlangban tartózkodék, alkalmas távolságra a várostól, s parancsolá Kapidzsijeinek4) (poroszlóinak) hogy oda menjenek s a Seichet megfogván hozzá vigyék.

A kapidzsik oda sietének, s azt vélék, hogy e parancsot könnyen teljesithetik: de nem kevéssé voltak meglepve, a barlang nyilását számtalan sereg katonáktól ótalmazva találván, kik mind lóháton s karddal, s pánczéllal fegyverkezettek valának. Megtérének királyukhoz s hirül vivék mit láttak. A szultán megboszonkodván az ellentálláson, összegyüjté hadait, s elmene maga a Seich megszállására, de ez oly fölös hadat állitott elő, hogy a fejdelem megijedve visszavonula.

Boszúsan a bal kimenetel felett, s elhatározattan, becsületét nem szerencséltetni, egybegyüjté vezéreit, s megkérdé, mit kellene e környületekben tenni. A vezérek azt felelék: hogy bár mi hatalmas király legyen is, még sem remélheti olyan embert meggyőzni, kit isteni hatalom segit. „Azonban Uram!“ monda a legöregebb vezér, „ha a Seichet hatalmadba akarod keriteni, küldj hozzá, s izend neki, hogy kivánsz vele megbékülni. Válaszd ki háremed legszebb rabnőit s ajándékozd meg velök. De előbb parancsold meg e leánykáknak, vegyék ki belőle, van-e oly idő, melyben nincs hatalma csodatételre.“

A királynak tetszék e tanács, teteté magát, s barátságával kináltatá meg Seichet, a midőn ritka szépségü rabnőit neki küldé. A Seich valólag azt hivé; hogy a damaskusi király megbánta, hogy őt oly igazságtalanul üldözé. Kelepczébe került, s elfogadá a rabnőket, kik közül egyikbe halálban szerelmes lett.

Mihelyt a leányka a Seichet ily hő szenvedélytől meghatva látá, igy szóla hozzá: „Édes Seichem, szeretném tudni, van-e oly idő, melyben nem tehetsz csodát?“ – „Szép kisasszony!“ felele ő, „kérlek ne tedd többé e kérdést: arról aggódjunk csak, hogy vig életet éljünk, igen közönyös lehet tudnod a mit kérdesz.“ A rabnő nagyon szomorunak teteté magát e felelet miatt; mély bánatot mutatott rajta, s midőn a Seich kérlelé, elfakadt sirva, s igy szóla: „Nem valódiak szerelmed minden bizonyságai, melyeket mutogatsz, ha szeretnél, nem volna titkod előttem.“ Egy szóval, ugy erősködött rajta, hogy elég gyarló vala megvallani, hogy minekutána asszonyt ismere, minden hatalom nélkül van, mig csak meg nem mosdik.

Midőn a rabnő e körülményt megtudá, tudtára adta a damaskusi királynak, ki megparancsolá kapidzsijeinek, hogy éjszaka titkon állják el a Seich ajtaját, s ragadják meg, mihelyt a rabnő előttök az ajtót kinyitandja.

A Seichnek szokása vala, fejéhez minden éjjel egy nagy korsó vizet tenni, hogy azt használja, ha a mosdásra szüksége vala. A rabnő lefekvéskor a vizet kiönté, a nélkül, hogy az észrevette volna, ugy hogy midőn meg akart mosdani a korsót üresen találá. A hitetlen rabnő a szorgoskodót játszá, fogá a korsót, s azon ürügy alatt, hogy vizet hoz, kinyitá az ajtót a kapidzsiknek, kik a barlangba rohanának.

A Seich megismeré most a rabnő árulását, veve két gyertyát, melyek a tartókban égtek, s a gyertyákkal a szobában kerengett, különös szavakat mormolván, melyeket a kapidzsik nem értettek. Ezek a Seich mozdulataitól s szavaitól megijedvén, s félvén, hogy valami csodát akar előidézni ellenök, kifutának a barlangból.

A Seich tüstént magára zárá az ajtót, s elvégezé a mosdást. Ekkor hogy a hitetlen rabnőn boszut álljon, felvevé annak alakját, s a magáét arra adá; igy elhagyá a barlangot s a kapidzsik után szalada. „Hah gyávák!“ monda nekik, „igy teljesititek király uratok parancsait? mind elvesztet benneteket, ha ellensége a Seich nélkül tértek vissza Damaskusba. Miért szaladtatok el? szörnyetegeket láttatok-e, vagy katonákat oltalmára megjelenni? Forduljatok meg, menjetek vissza a barlangba, s semmit se féljetek. Nálatoknál bátrabban közelitek majd én hozzá, megragadom, s magam adom kezetekbe.

A poroszlók megállottak e biztatásra, s neki bátorodának; azonnal megfordultak, s követék a Seichet a rabnő alakjában, belépének vele a barlangba s megragadák a rabnőt, a Seichet vélvén megfogniok; megkötözék kezét lábát, a nélkül, hogy csak egy szót szólt volna is, mert a Seich elvevé szavát.

Igy vezeték a damaskusi király elébe, ki azonnal elvágatá fejét. De mihelyt elvált feje testétől, a Seich a halottnak előbbi alakját adá vissza, s láttatá a királylyal s minden tiszteivel, hogy a rabnő az, kinek épen feje véteték; s ő maga, ki a rabnő alakjában vala jelen, felvevé ismét saját alakját, s igy szóla a damaskusi királyhoz:

„Oh király, ki az aegyptusi szultánnak tetszésből, vesztemre mindent elkövettél; tudd meg, hogy soha sem kell igazságtalan üldözésre kezet nyujtani, s adj hálát istennek, hogy boszumat csak ezen nyomorult asszony megbüntetésére szoritom, ki engem elárula.“

Ezt mondván a Seich eltünék, s a damaskusi királyt s ezen csodás történet minden tanuit a legnagyobb bámulásban hagyta hátra.

„Ez uram, Sahabadin Seich története,“ szóla tovább a persa császár első vezére; ebből láthatja felséged, hogy a férfiak nem óvakodhatnak eléggé az asszonyoktól. Minekelőtte Nurgehán herczeget elvesztetnéd, engedd őt megkérdenünk. Talán megismerteti velünk ártatlanságát.“ – „Ám legyen,“ monda a király, „rá állok, hogy fiam halála hónapig halasztassék.“

Mig a vezérek a herczeget látogaták, ki fogságban vala, a császár lóra űle, s kilovagolt a városból, hogy vadászattal verje el gondjait.

Este hazatértével, Chanszáde szultánnéval vacsorála. Evés után imigy szóla az hozzája: „Félek uram, meg fogod bánni, hogy a herczeg büntetését elhalasztottad.“ „Embernek,“ azt mondja a Korán, „két nemü ellenségei vannak, kiket szeret, gyermekei s javai.“ Igenis, fiad ellenséged, minthogy azon undok vétek gondolatára vetemedhetett, melyet el akara követni. Ne késsél őt büntetni. Ne hallgass tovább a szeretetre, sajnálatra, melyek nálad mellette szólanak. Gonosz hajlandóságának el kell benned a vér szavát fojtani; ne légy oly gyáva, mások utasitásaihoz szabni magadat; mert esztelenség minden tanácsra hallgatni, mint ezt a mese a kertészről s a fiáról oly jól bebizonyitja. Talán ismeretlen előtted. Engedje meg felséged elmondanom.

A kertész, fia és a szamár.

(Mese.)

Egyszer egy öreg kertész gyalog ment fia mellett, ki egy szamáron üle, kertjébe; nehány ember, kikkel találkozék, igy szóla: „Nézzétek a vén bolondot, ki oly esztelen, hogy gyalogol, mig fia a szamáron feszeleg.“

Az engedékeny öreg leszállitá fiát, s maga ült helyébe.

Kevés idő mulva más emberek mentek arra s mondának: „Ez embernek bizonynyal elment az esze, mi oka lehet csak egyedül ülnie szamarán?“

A kertész most fiát is felvette maga mellé a szamárra.

„Mely illetlenség,“ szólának továbbad némely arramenők, „ez ifju embert az öreg megett ülve látni!“

Az atya és fia alig váltottak helyet, hogy ismét más emberekkel akadának szembe, kik igy kiáltának: „Ez embernek igen szemtelennek kell lenni, hogy ezen ifjat igy maga előtt hordozza.“ Ugy hogy a szegény kertész bármit cselekedett is, nem találhatott oly helyzetet, mely minden embernek inyére lett volna.

„Látod tehát uram,“ felele Chanszadé, hogy senki sem kerülheti el a mások itéletét, s hogy balgatagság magát minden tanácshoz szabni akarni. Kövesd első indulatodat, s büntesd meg ama hálátlan és istentelen fiut.“

Másnap reggel felüle a persa király székébe, hivatá a hóhért, s parancsolá Nurgehán herczeget megölnie.

Ekkor előlép a második vezér s mondá: „Nagy király! ovakodjál, hogy bünbe ne essél, midőn egy asszony vádjainak hiszesz. Tudod, mennyi csalárdságot követtek el az asszonyok, többet beszélnek róla, mint csillag az égen, vagy vizcsepp van a tengerben; engedje meg felséged, többek közt csak a papagáj történetét elbeszélnem.“

A szultán rá álla vezérét meghallgatnia, ki imigy kezdé:

A férj és papagály története.

Egy jó embernek szép felesége vala, kit oly szenvedélylyel szeretett, hogy amennyire csak lehete, soha sem ereszté el szemei elől. Egykor szorgos dolgok által kénytelenittetvén tőle távoznia, elment oda, hol mindenféle madarat árultak, itt egy papagájt veve, ki nemcsak igen jól szólt, hanem oly tehetséggel is birt, hogy mindazt, ami jelenlétében történt, elbeszélte. Hazavivé egy kalitkában s kérte nőjét, tegye szobájába s viselje gondját, mig utazásából, melyet tennie kell, megtérend. Aztán elutazott.

Megtértekor nem mulasztá el a papagájt afelől kikérdezni, mi történt távolléte alatt; s a madár arról oly dolgokat nyilatkoztatott ki, melyek okot adtak neki, feleségének szemrehányásokat tenni. Ez azt vélé, hogy valamelyik rabnője árulá el; de mindnyájan esküvéssel bizonyiták hűségöket; megegyezének tehát abban, hogy a papagáj volt az, ki a rosz tudósitást tevé.

Tele e gondolattal, az asszony oly eszközökről tünődék, hogy férje gyanuját elenyésztesse, s egyszersmind a papagájon boszut állhasson. Nemsokára lele is. Amint férje ismét egy napra elutazott, parancsolá egy rabnőnek, hogy éjjel a papagáj kalitkája alatt egy kézi malmot hajtson, másiknak parancsolá, hogy esőként vizet hintsen rá, s harmadiknak, hogy egy tükröt vévén, azt egy gyertya viszsugáraival villogtassa a papagáj szemébe. A rabnők az éjszakának nagyrészét annak teljesitésére forditák, mit nekik asszonyuk hagyott, s azt nagy ügyességgel végrehajtották.

Jövő napon, midőn az ember megtére, ismét kikérdé a papagájt, mi történt légyen távollétében. A madár felelé: „Édes jó uram, villámlás, mennydörgés s eső, egész éjjel ugy annyira nyugtalanitottak, hogy ki nem mondhatom, mennyit szenvedtem.“

Az ember, ki jól tudá, hogy azon éjjel sem dörgött, sem esett, most meggyőződék, hogy a papagáj, ki ebben nem szóla valóságot, azt feleségét illetőleg sem mondott. Ezen való boszujában kirántá kalitjából, s oly mérgesen vágá földhöz, hogy meghala. Azonban hallá utóbb szomszédaitól, hogy a szegény papagáj nem hazudott abban, amit felesége magaviseletéről beszélt; azért is igen báná, hogy megölte…

„Látod ebből uram, szóla tovább a vezér, mily ravaszok az asszonyok. Ne ölesd meg addig Nurgehán herczeget, mig tanitója megtalálkozik; mert bizonynyal valami szertelen rejtezik e dologban; s mily vétket követnél el, ha ártatlan vért ontanál!“

A persa császár megilletődött a vezér beszédére, fiát a fogházba visszaviteté, s elhagyá a palotát.

Este megtértével a szultánnéval evék, ki a vacsora után igy szóla hozzá: „Nurgehán herczeget még sem öletted meg, s azon vigyázatlan szeretetre hallgatsz, melylyel iránta viseltetel. Emlékezzél inkább a mesére, melyet tegnap mondottam felségednek, s vedd szivedre, miként Mahmud szultán cselekvék, kinek történetét el fogom beszélni.

Mahmud szultán és vezére.

(Hasonlat.)

Egyszer egy dervis jöve Kház Ajászhoz, Mahmud szultán vezéréhez, s kéré őt, szerezne neki fizetést a fejedelemnél.

„Meglesz,“ felele a vezér, „de csak azon feltétel alatt, ha a királynak megigéred, hogy engem a madarak nyelvére megtanitasz.“ A dervis rá álla a csalárdságra, s a szultán tiz arany fizetést rendele neki naponkint.

Egy idő mulva a szultán vezérével vadászaton lévén, mondá neki: „Kház Ajász tanultál-e már valamit a dervistől? Szeretném tudni, mi mondanivalójok van egymásnak ama két bagolynak, ott ama két fán. Hallgasd ki őket, s hozd hirül beszélgetésöket.“

A vezér közelite a fákhoz, s ugy tetteté magát egy darabig, mintha figyelmesen hallgatná a baglyokat, azután urához tére s ezt mondá neki: „Megértettem uram, egy részét beszédöknek, de engedd el annak közlését.“ – „S miért átallod azt nekem megmondani?“ kérdé a szultán. „Mert a két madár felségedről beszélgetett,“ felele Kház Ajász. – „S mi részem lehet beszédökben?“ mondá Mahmud; „egy átalában akarom, hogy előttem semmit el ne titkolj, s mindent megmondj szóról szóra, amit hallottál.“

„Engedelmeskedem tehát uram,“ felele a vezér. „A két bagoly egyikének egy fia van, másikának egy leánya, azokat akarják összekeletni. A fiu apja ezt mondá a leány apjának: Megegyezem atyámfia e házasságban azon feltétel alatt, ha leányoddal ötszáz puszta falut adsz.“ – „S hát“ felele tüstént a leány apja, „nem kérsz ennél többet? ezeret is adok ötszáz helyett ha kivánod. Az isten adjon Mahmud szultánnak boldog s hosszu életet! mig ő lesz persa király, addig nem látunk benne fogyatkozást.“

A szultán elérté vezére értelmes hasonlatát, és szivére vevé. Tüstént azzal foglalatoskodék, hogy a pusztult városokat felépittesse, s folyvást arról gondolkodék, hogy népeit boldogithassa, s ezóta elkezdették ezen nagy fejdelem nevét s erényeit magasztalni, mint még ma is magasztalják.“

Midőn Chanszáde királyné e hasonlatot elmondotta, ujolag sürgette a szultánt, hogy a herczeget vesztesse el. S ez megigéré, hogy a legközelebbi reggel boszujának elég tétetendik.

Másnap ádáz arczczal lépe Szindbád a székes terembe s mondá a bakónak: „Vezettessék ide tüstént fiam, s te haladék nélkül csapd le fejét.“

„Oh világ királya!“ kiálta a harmadik vezér, a királyszék lábához borulván, „minden vezéreid, a te hű rabszolgáid, esdekelnek előtted, halaszd el a herczeg büntetését, mig Brachmán Padmanába történetét meghallgattad. Még mást gondolhatna felséged, ha ezt figyelemmel hallgatná.“ – „Megengedem, hogy elmondhasd,“ felele a király, „de aztán mégis csak elvesztetem fiamat.“

Brachmán Padmanába s az ifju Fikai5) története.

„Volt uram! egyszer Damaskus városában,“ mondá a harmadik vezér, „egy Fikaá-áros, ennek volt egy tizenöt- vagy tizenhatesztendős fia, Hasszán nevezetü, ki világ csodájának tartathatott. Az ifju képre olyan volt mint a hold, termetre mint a cziprus, vidám, s kellemes szellemü. Ha énekelt, mindent elbájolt szava édessége által; s ha lantolt, képes lett volna halottat is feltámasztani.

Ezen tulajdonok nem valának haszon nélkül atyjára nézve, ki néminemüleg a fia által szerzett mulatságot is megfizettette s Fikaáját igen drágán adta. Pinjét, mely máshol csak egy mángiron6) kelt, ő egy akcsán adta. De bizvást emelheté az ital árát, mivel csapszékébe inkábbára fia látásáért mentek, szintoly nagy volt nála a tolongás. Házát még: Csezmej Abi Hhajátnak is nevezték, azaz ifjuság forrásának, azon gyönyörüségért, melyet az öregek találtak benne.

Egyik napon, amint az ifju Fikai mindeniknek, kik a csapszékben voltak, nagy kedvökre énekelt és lantola, belépett a hires Brachmán Padmanába, hogy magát megenyhitse. Ő is nem kevésbbé csodálta Hasszánt, s amint vele szóba eredt, egészen elbájoltatott beszédétől. Nemcsak más nap ment el ismét a csapszékbe, hanem dolgait is elmulasztá, hogy mindennap oda járhasson; s ahelyett, hogy mások csak egy akcsát fizettek, ő zecchinot adott.

Már jó ideig tartott ez igy, ekkor az ifju Fikai igy szóla atyjához: „Mindennap jön ide egy férfi, ki főembernek látszik, oly nagy gyönyörüséget talál a velem való beszédben, hogy minden pillanatban hí, hogy valami kérdést tehessen, s ha elmegy, egy aranyat ád.“ „Ho, ho!“ felele az atya, „ezalatt valami titok lappang, ezen főember szándékai talán nem a legjobbak. Néha a világi bölcsek, komoly képök daczára is, igen feslett életüek. Ha holnap meglátod, mondd neki, hogy ohajtanám ismeretségét, küldd fel szobámba, majd én kikémlem; nekem van tapasztalásom, s minden beszédein által ki fogom tanulni, szintolyan bölcs-e, mint látszani akar.“

Jövő napon azt tevé Hasszán, mit atyja kivánt, felküldé Padmanábát annak szobájába, hol pompás reggeli asztal volt teritve. A Fikaá-áros minden kigondolható tisztességet adott a Brachmánnak, ki azt emberséggel fogadá, s beszélgetésben annyi bölcseséget mutata, hogy nem lehete többé kételkedni abban, hogy erényes férfiu. Étel után kérdé őt az ifju Hasszán atyja, micsoda tartományból volna, s hol laknék; s mihelyt érté, hogy idegen, igy szóla hozzá: „Ha nálunk akarsz lakni, szivesen adok szállást házamnál.“ – „Elfogadom az ajánlást, melyet teszesz,“ felele Padmanába, „mert paradicsom e világon, kedves barátoknál lakni.“

A Brachmán tehát a Fikaá-árosnál foga szállást. Nevezetes ajándékokat ada neki, s nemsokára Hasszán iránt oly nagy hajlandóságot érzett, hogy egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam! ki kell előtted tárnom szivemet: ugy találom, szellemed képes a titkos tudományokra; igaz, hogy kedélyed kicsit igen vidor; de meg vagyok győződve, hogy még megváltozol, s utóbb mindazon komolysággal vagyis inkább mély értelemmel birni fogsz, mely a bölcshöz, s azon titkokhoz illik, melyekbe avatni szándékozlak. Az a czélom, hogy szerencsédet tegyem, s ha a városon kivül akarsz követni, ugy még ma kincseket fogok mutatni, melyeknek birtokába akarlak tenni.“

„Uram,“ felele Hasszán, „tudod, hogy atyámtól függök; engedelme nélkül nem mehetek veled.“ A Brachmán szóla iránta az atyával, ki is meg lévén győződve a bölcsnek jó indulatai felől, megengedé fiát oda vinnie, a hová neki tetszendenék.

Padmanába tehát kimene Hasszánnal Damaskusból; egy régi épülethez értek, mely felé irányozták utjokat, s ott egy kutat lelének, mely csordultig tele volt vizzel. „Jegyezd meg jól e kutat,“ mondá ekkor a Brachmán, „a kincsek, melyeket neked szántam, ebben vannak.“ – „Elég baj,“ felele mosolyogva az ifju. „Ej, hogy huzhatnám fel ezen mélységből?“ – „Oh édes fiam!“ felele Padmanába, „nem csodálom, hogy az neked oly nehéznek látszik, nem minden embernek van azon különös adománya, melylyel én birok; csak azok, kiket isten részesíteni akar mindenhatósága csodáiban, birnak hatalommal az elemeken uralkodni, s a természet rendét megrontani.“

Egyszersmind egy papirosra nehány betüt irt sanskritul, mely Indiában, Sziámban és Sinában a mágusok (jósok) nyelve, ezután nem tőn egyebet semmit, csak a papirost veté a kutba, s tüstént szálla a viz, s elapada, ugy hogy semmit sem lehetett többé látni belőle. Most mindketten leszállának a kutba, melyben egy lépcső látszott, mely egész fenekéig mene.

Itt egy réz-ajtót találának nagy aczél-lakattal bezárva. A Brachmán egy imádságot ira fel, illeté azzal a lakatot, mely azonnal megnyilék. Feltasziták az ajtót, s egy boltozatba lépének, melyben egy legfeketébb szerecsent pillantának meg; egyenest állott, s egyik kezével egy nagy fehér márványra támaszkodott. „Ha közeledünk hozzá,“ mondá az ifju Fikai, „fejünkhöz fogja ama követ vágni.“ S valóban, mihelyt látá a szerecsen, hogy jőnek, felemelé a földről a temérdek követ, mintha meg akarná őket vele hajitni, de Padmanába hirtelen egy rövid imádságot monda, s rá fuvalt, a szerecsen nem állhata ellent a szavak és fuvalat hatalmának, s hanyatt esék.

Most már akadály nélkül menének által a boltozaton, s egy igen tágas udvarba értek; ennek közepette álla egy kristály-egyház, melynek ajtaját két sárkány őrizte, kik egymás ellenében állának, s kiknek nyilt szajaik lángörvényt okádtak. Hasszán megijede rajta s felkiálta: „Ne menjünk tovább, ez iszonyu sárkányok el fognak bennünket égetni.“ – „semmit se félj fiam,“ mondá a Brachmán, „legyen több bizodalmad bennem, s légy bátrabb. A magas bölcseség, melyre emelni akarlak, keménységet kiván; ezen szörnyetegek, kik téged rettentenek, el fognak enyészni szómra. Nekem hatalmam vagyon a szellemeknek parancsolni, s minden varázslatot megsemmiteni.“ Erre nehány büvös szót mondá, s a sárkányok azonnal visszabujtak lyukaikba.

Most magában hirtelen megnyilék az egyház ajtaja. Padmanába s az ifju Fikai belépének, s az utóbbi szemei kellemesen lepettek meg, midőn egy másik udvaron egy uj rubin egyházat pillanta meg, melynek tetején egy hat lábnyi általazóju karbunkulus álla, mely mindenhová elterjedő világával ezen földalatti helynek napul szolgált.

Ezen egyház nem őriztetett rettenetes szörnyetegektől, mint az előbbi. Sőt ellenben, hat kecsecs képszobor, mindenikök egyegy darab gyémántból alkotva látszott a bemenetelnél, s hat gyönyörü hölgyet ábrázolt, kik tamburint verének. A kapu, egyetlen smaragdból vágva, nyitva állott, s egy pompás terembe hagya látni. Hasszán nem győzte eléggé vizsgálni mindazt, ami szemeinek mutatkozott.

Minekutána a szobrokat s az egyházat kivülről jól megnézte volna, belépett Padmanába a terembe, melynek padlatja vert aranyból vala s teteje mindenütt igaz gyöngygyel behintve. Itten már ezer különféle tárgy, egyik szembetünőbb a másiknál, foglalatoskodtatá az ifju sovár szemeit.

Ezután a bölcs egy nagy négyszegü szobába vezeté; itten egyik szögletben egy nagy rakás arany feküdt, másikban egy halom különös szépségü rubin, harmadikban egy ezüst korsó, s negyedikben egy csoport fekete föld.

A szoba közepén egy pompás királyszék emelkedék, s azon egy ezüst koporsó álla, melyben egy király fekvék, nagy igaz gyöngyökkel ékesitett aranykoronával fején. Elől a koporsón egy széles arany-lap látszott, melyen képjelekben (hieroglüphon) s büvös vonásokban, melyekkel a régi aegyptusi papok éltek, következő felirás olvastatott:

„Az emberek alusznak, mig élnek, csak a halál óráján ébrednek fel. Mit használ jelenben, hogy nagy országot, s mindazon kincseket, melyek itt vannak, birtam? semmi sem tart oly rövid ideig, mint a boldogság, s minden emberi hatalom csak gyarlóság. Oh balgatag halandó! ne kérkedjél szerencséddel, mig az élet rengő bölcsőjében vagy, emlékezzél az időkre, melyekben a Faraók uralkodtak. Ők már nincsenek, s te is megszünöl majdan lenni, mint ők.“

„Minő fejedelem fekszik e koporsóban,“ kérdé Hasszán. – „Egyik a ti régi aegyptusi királyaitok közül,“ felele a Brachmán; „az aki ezen földalatti boltozatot s e gazdag rubin-egyházat épittette.“ – „Csodálkozom rajta amit mondasz,“ felele az ifju. „Micsoda szeszélyből épittetett ezen király oly alkotmányt a föld alatt, mely a világ minden kincseit ki látszik meriteni? Minden más fejedelmek, kik az utóvilágnak nagyságuk emlékeit akarják hagyni, azokat napfényre állitják, ahelyett, hogy az emberek szemei elől elrejtenék.“ – „Igazad van,“ felele a Brachmán, „de ezen fejedelem nagy büvölő (kabalista) volt; ő sokszor elvonult udvarától, s e helyre jöve, hogy a természetben felfedezéseket tegyen. Ő több titok birtokában vala, s többek közt a bölcsek köveében is, mint mindezen gazdagságokból láthatni, melyek itt vannak, s melyek ezen csoport fekete földből állittattak elő, melyet ezen szögletben látsz.“ – „Lehetséges-e,“ kiálta az ifju Fikai, „hogy e fekete föld termette volna mindezeket?“ – „Semmit se kétkedjél,“ felele a Brachmán; „s hogy ezt megbizonyitsam, két török verset fogok előtted elmondani, melyek a bölcsek kövének egész titkát magukba zárják“:

Betüről betüre ennyit tesz: „Add férjül nyugat jegyesének kelet királyfiát; egy gyermek születik tőlük, ki a szép arczok királya.“ Megmondom neked ennek rejtelmi (mysticus) értelmét: „olvaszd fel nedvvel a száraz Ádámi földet, mely keletről származik; ezen ázalékból terem a philosophusi kéneső, mely a természetben mindenható, s a napot és holdat nemzi; s ha királyszékre lép, kavicsot gyémánttá, s más drága kővé változtat.“ Az ezüst-koporsó, mely ezen szoba egyik szögletében áll, vizet, vagy nedvet tart, melyet használnak a száraz föld feláztatására s annak oly állapotba tételére, melyben itt van. Ha e csoportból csak egy marokkal vészsz, ha akarod, vele Aegyptus minden érczeit aranynyá s ezüstté, s a házak minden köveit gyémánttá s rubinná változtathatod.

„Meg kell vallani,“ mondá Hasszán, „hogy ez csodálatos egy föld; most már nem csodálkozom itt ennyi kincset látni.“ – „Még sokkal csodálatosabb, mint mondom,“ folytatá a Brachmán, „az mindennemü nyavalyákat gyógyit, ha a beteg már kinyujtózva fekszik is, hogy lelkét feladja, s csak egy szemkét veszen be belőle, azonnal érzi megtérni erejét, s tüstént teljes erőben s egészségben kel fel. De még más tulajdonsága is van, melyet én minden egyébnek elébe teszek: ki ennek levével szemét megdörgöli, látja a lég szellemeit s a demonokat, s hatalmat nyer azoknak parancsolni.“

„Mindabból édes fiam,“ folytatá a bölcs, „amit mondottam, elképzelheted, micsoda kincseket szántam neked.“ – „Kétségen tul megbecsülhetlenek,“ mondá az ifju, „de mig azok birtokába tennél, nem szabad belőle valamit magammal vinnem, hogy atyámnak megmutathassam, mily boldogok vagyunk oly barátot birni, mint te vagy?“ – „Igenis megteheted,“ felele Padmanába, „vigy mindent, amit akarsz.“ Hasszán használá az alkalmat, megrakodék aranynyal s rubinnal, s követé a Brachmánt, ki a szobát az aegyptusi király koporsójával elhagyá.

Visszamenének a szép teremen, a két udvaron s a boltozaton keresztül, hol a szerecsent még eldőlve lelék, behuzák a réz-ajtót maguk után, s azonnal magától ráugrék az aczél-lakat. Ezután felmenének a lépcsőn, s mihelyt a kutból kiszállának, az ismét megtelék vizzel, s olyannak látszék, mint előbb.

Észrevevé a Brachmán, hogy az ifju a viznek hirtelen megtérésén elámula, s kérdé őtet: „Honnan ez álmélkodás, melyet mutatsz? Nem hallottál soha is talizmánról beszélni?“ – „Nem,“ felele az ifju Fikai, „s szeretném tőled megérteni, micsoda az.“

„Nemcsak megmondom azt neked,“ mondá Padmanába, „hanem egyszer magadat is megtanitlak annak készitésére. Kétfélék a talizmánok, bűviek és csillagjósiak. Az elsőbb, mely legfőbb nemü, csodálatos hatásait betük, szavak s imádságok által teljesiti; a második pedig azon viszony által hat, melyben állanak a bujdosó csillagok az érczekhez. Amelyekkel élek, az elsőrendü talizmánok, s álmomban nyilatkoztattak ki a nagy isten Visnú7), a világ minden Pagódjainak urok által.“

„Tudd meg édes fiam,“ folytatá a bölcs, „hogy a betük viszonyban állanak az angyalokkal, hogy egy betü sincs, melyet angyal nem igazgatna. S ha kérded, mi az angyal? felelem: az isten mindenhatóságának s tulajdonainak sugára, vagy folyadéka. Az angyalok, kik az érzékfeletti világban laknak, a mennyvilágiakon uralkodnak, s ezek viszont a mi földvilágunkéin. A betük szavakat képeznek, a szavak imádságokká szerkeződnek s a betük által jelentett, s az irt vagy elmondott imádságokban egybegyüjtött angyalok azok, kik ezen csodákat mivelik, melyek a közönséges embert csodálkozásra ragadják.“

Azalatt, hogy Padmanába igy beszéle az ifjuval, mindketten visszatértek a városba. Hazaértek a Fikaá-árushoz, ki egészen elbájoltatott, midőn fia az aranyat s drága köveket mutatá neki, melyekkel meg volt rakodva. Felhagytak Fikaá-csapszékökkel, s bőségben s gyönyörüségben kezdének élni.

Vala Hasszánnak egy fösvény s nagyravágyó indulatu mostohaanyja. Ámbár ő megmérhetlen becsü rubinokat vitt is haza, az mégis szükségtől félt, s egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam, ha tovább is igy élünk, nemsokára koldusbotra jutunk.“ – „Ne aggódjál ezen anyám,“ felele ő, „gazdagságunk forrása még nem apad el. Ha láttad volna mindazon kincseket, melyeket a nemes lelkü Padmanába nekem szánt, nem táplálnád ezen hiu félelmet. Legközelebb, ha megint a kuthoz visz, egy marok fekete földet hozok, mely téged sok időre meg fog nyugtatni.“

„Rakodjál inkább aranynyal s rubinnal,“ szóla ismét a mostoha, „azt jobb szeretem, mint a világ minden földeit.“ De Hasszán, ezt veté hozzá, „most jut eszembe, ha Padmanába neked akarja mindezen kincseket adni, miért nem tanit meg a szükséges imádságokra, hogy azon helyre leszállhass, melyen találtatnak. Ha hirtelen meghalna, minden reményeink semmivé lennének. Egyébiránt azt sem tudjuk, nem unja-e meg a nálunk lakást. Talán már készülőben is van bennünket elhagyni s mással közleni gazdagságait. A mi engem illet, édes gyerekem, én ugy vélekedem, kérdd Padmanábát esdekelve, tanitson meg azon imádságokra; s ha egyszer tudod, öljük meg, hogy másnak a kut titkát fel ne fedezze.“

Az ifju Fikai elborzadott e beszédre. „Oh anyám,“ kiálta ő, „mire mersz felszólitani? Hogy vagy képes ily fekete cselt koholni? a Brachmán szeret bennünket; elhalmoz jótéteivel, kincseket igér nekem, melyek képesek lennének a föld legnagyobb uralkodójának kincsszomját is lecsillapitani, s mindezen jóságának jutalmául életét akarod elvenni! Nem, ha ismét előbbi állapotomra kellene is térnem s egész éltemben Fikaát árulnom, nem nyujthatom kezemet ezen férfi halálára, kinek annyi köteleztetéssel tartozom.“ – „Igen jó érzelmeid vannak fiam,“ felele a mostoha, „de az embernek önhasznát is kérdésbe kell venni. A szerencse alkalmat nyujt, hogy örökre meggazdagodjunk, azért is ne szalaszszuk azt el. Atyád, ki tapasztaltabb náladnál, javalja szándékomat, s neked el kell azt fogadnod.“

Hasszán tovább is nagy iszonyodást mutatott ezen kegyetlen szándékbani részvételtől; mégis mivel ifju vala és könnyelmü, s mostohája oly sokat beszélt neki, elég gyarló vala rá állani. „Jól van!“ mondá, „elmegyek Padmanábához, s rá birom, hogy az imádságokra tanitson meg.“

Valóban, nyomon hozzá is mene, s oly esengve könyörge neki, tanitaná meg mindenre, mit kellessék cselekedni a földalatti boltozatba juthatás végett, hogy a Brachmán, ki ez ifjut felettébb szerette, semmit sem tagadhata meg tőle. Felirt minden imádságot egy papirosra, s pontosan megjegyzé a helyet, hol kelljen azt elmondani, minden egyéb bűvös körülményekkel együtt, s ugy azután az ifjunak adá.

Mihelyt ez az imádságokat tudta, tudósitá róla atyját s mostoháját, kik egy napot rendelének, melyen mindhárman a kincshez fognak menni. „Haza érkeztünkkel,“ mondá a mostoha, „megöljük Padmanábát.“

A nap eljöve, s elhagyák a házat anélkül, hogy a Brachmánnak megmondanák, hová mennének. Utjokat a düledezett épület felé vevék. Mihelyt odaérének, kivoná Hasszán a papirost zsebéből, melyre az első imádság vala irva; alig veté azt a kutba, s a viz azonnal elenyészék. Lemenének a lépcsőn egész a réz-ajtóig. Az ifju egy másik imádsággal illeté az aczél-lakatot, mely tüstént megnyilék, s ők fellökék az ajtót. A szerecsen ismét egyenesen állott s a fehér márványt hajitani készülőleg, néminemü rémülést okoza a Fikaá-árusnak s feleségének; de Hasszán hirtelen elmondá a harmadik imádságot, ráfuvala s a szerecsen földre esék. Egy szóval a boltozaton által a kristályegyházas udvarba mennek; az ifju kényszeriti a sárkányokat lyukaikba bujni. Erre a második udvarba lépnek; a teremen keresztül mennek, s végre azon szobába jutnak, hol a rubinok, az arany, az ezüstkorsó s a fekete föld van.

A mostoha kevéssé ügyelt az aegyptusi király koporsójára, s nem fordita időt annak tanulságos felirásának az aranylapról olvasására. Még kevésbbé méltatá csak egy pillanatra is a csoport fekete földet, melyet neki mostoha fia annyira magasztalt. Sováran a rubinoknak esék, s annyit felszede belőlök, hogy alig birhatá. Férje aranynyal rakodék meg, Hasszán pedig megelégedett két marok fekete földet tenni zsebébe, oly szándékkal, hogy hazaérkeztekor tapasztalatokat tegyen vele.

Erre mindhárman elhagyák az aegyptusi király szobáját. Terhesen a kincsek sulyától, melyeket vonszoltak, vigan menének az első udvaron keresztül, midőn hirtelen három rettenetes szörnyeteg megjelenék, s egyenest nekik tarta. A Fikaá-árus s felesége halálos rémüléstől meghatva, Hasszánhoz futamának, ki nem kevésbbé vala megijedve, minthogy nem volt imádsága ezen szörnyetegek elüzésére. „Hah, hálátlan gonosz mostoha!“ kiálta ő, „te vagy veszedelmünk oka, Padmanába kétségkivül tudja, hogy ide jöttünk; talán tudománya által azt is felfedezte, hogy halálát végeztük; s hogy hálátlanságunkért megbüntessen, azért küldi e szörnyeket, hogy bennünket elnyeljenek.“

Alig végzé e szavakat, midőn hallák a légben Brachmán szózatát, ki ezt kiáltá nekik: „Ti mindhárman nyomorultak s barátságomra méltatlanok vagytok; megfosztottatok volna életemtől, ha Visnu a nagy isten gonosz szándéktok felől nem értesit vala. Tapasztaljátok igaz boszumat: te asszony, mivel a cselt koholád meggyilkoltatásomra; s ti más ketten, minthogy oly gyarlók valátok, egy asszony tanácsát követni, kinek gonoszságát utálnotok kelle vala.“

E szavak után nem hallék többé a szózat, s a három szörnyeteg a szerencsétlen Hasszánt, atyjával és vétkes mostohájával együtt izekre szaggatá.

„E történet arra tanit uram,“ ezt veté hozzá a vezér, hogy ne hallgass a királynéra, ki arra késztet, hogy Nurgehánt ölesd meg; mert ha ártatlan, az ég téged, mint a szultánné büntársát fog megbüntetni, épen ugy, mint Padmanába Hasszánt és atyját megbünteté, holott nem tettek semmit is, egyéb hogy a mostoha gonosz akaratjának engedének.“

A persa császár megilletődött ezen történet elbeszélésén, s igy szóla: „Fiam, ne haljon meg előbb, mintsem vétkének nyilvánságos bizonyságait látandom.“

Szindbád ekkor ismét vadászatra mene magát mulatni; s este midőn megtére, igy szóla hozzá a szultánné: „Tehát megint időt halasztottál Nurgehánnak?“ – „Édes feleségem,“ felele a király, „minekelőtte megöletem, bizonyos akarok lenni, hogy megérdemli a halált.“ – „Jól van uram,“ folytatá a fejedelemné, „ha szavaimnak nem akarsz hitelt adni, ha gyanusnak tetszik előtted tanuságom, higyj fiad hallgatásának s tanitója megszökésének. Miért távozott el Abumasár az udvarból? kétségkivül felfödözte a herczeg szenvedelmét s gonosz indulatát, s félt, hogy neki fogják vétkül tulajdonitni, hogy a herczeget ily roszul nevelé. Mi más bizonyságot kivánhatsz egy titkon elkövetett vétek felől? Ha valamely gonosztevő ellen nem állnak fel tanuk, elkerülje-e azért az igazság büntetését? Nem, uram, tanuk nem létében jelenségekre, sőt csupa gyanura is meg kell azt itélni. Akkor a jelenségek bizonyságok gyanánt szolgálnak. Erről akarlak meggyőzni, ha megengeded Aksid szultán történetét elbeszélnem.“ – „Kész vagyok meghallgatni asszonyomat,“ mondá a király.

S az nyomban ekképen beszéle:

Aksid szultán története.

Midőn Aksid, aegyptusi szultán elérte volna az öregség véghatárát, s élte utolsó napját megközeliteni érezné, összehivá három fiát, s igy szóla hozzájok: „Édes gyermekeim, én müveimmel nemsokára megjelenek az isten birószéke előtt; de parancsolom nektek, tartsátok meg temetésemet előbb, hogysem a halál angyala fejemet a vánkosra teritené, akarom látni, mi módon fogjátok azt elrendelni, ha meghalok. Elégitsétek ki ujságvágyamat, s parancsoljátok nevemben minden vezéreimnek, hijanak meg sietséggel minden kánokat, a szomszédos és adózó királyokkal egyetemben, hogy ezen ünnepre megjelenjenek.

A három herczeg ezen beszéden elkezde sirni, de mégis készültek király atyjok parancsának engedelmeskedni.

A vezérek nem késtek minden szükséges parancsokat osztani e gyászünnepre, melynek napja meghatároztatott. A beyek is megtették a tőlök kivánt rendeléseket, ugy hogy minden készen vala, midőn az a nap megjelenék.

A palota gyász-szőnyegekkel vala beaggatva. Az előtte levő piaczon a testőrség, mely ötvenezer emberből álla, harczrendben állittatott fel, s arany erszényekben oszták közöttök a zsoldot. Erre minden beyek a szultán szobájába lépének, ki ágyán fekvék; felfogák s a királyszékre emelék, melynek előtte négy vezér helyeze egy koporsót pompás mennyezet alá, melyet négy királyfi tarta. Most kezde hat bey, mindenünnen a palotából szedett földet, mindenféle szinü számtalan darabocska tafotával elegyesleg kiszórni. S ugy jövének a szultán három fiai, s a koporsót temérdek sok drága kövekkel ékesiték s rá tevék Aksid koronáját, mely nagy gyémántokkal vakitólag ragyogott.

Ezután négy nagy kán, azaz négy határtalan tatár fejedelem megfogá a koporsónak egy-egy lábát, s azt karjaikkal gyámolák. A seichek vagy tudósok és dervisek a koporsó előtt menének és zsoltárt éneklének. A szahidok vagy remeték követék őket, s egy közülök kancza-tevén ülve, vivé nagy tisztelettel a koránt. A királyfiak, nagykánok és fiaik a koporsó oldala mellett mentek; s közvetlenül utána következék kétszáz tamburinverő, kik irgalmatlanul vervén tamburinjaikat, verseket éneklének a király dicséretére; majd hirtelen félbeszakasztván éneklésöket, mindnyájan egyszerre tele torokkal kiáltának: „Oh kegyetlen végzet! Oh boldogtalan nap! A király, a királyok legigazbika, az országok hóditója, az ellenség kiirtója, feleinek táplálója, meghala!“ Ezen orditás után feketére festett mondolát szórtak tele marokkal a koporsóra.

Ezen tamburinverők után megjelent ötven vezér hosszu fekete s kék gyászruhában; ezek után jövének a beyek; mindnyájan törött ijat vivén kezökben. Utánok következett tizezer ló arany-nyergekkel s kantárokkal és vágott farkkal, kék zsákba öltözött tizezer fekete rabszolgától vezettetvén. Végre a gyászsereget a hárem leánykái zárák be, kékre s feketére mázolt ábrázattal s elszórt hajjal, s iszonyatos sikoltást s üvöltést tőnek.

E látványra Aksid egy nagyot sohajtott, s mondá: „Halálom előtt láttam temetési pompámat.“

Ezután parancsolá, hogy segéljék le a királyszékről, s midőn lenn vala, felkapa egy marok földet abból, melyet a beyek szórtak el, megdörgölé vele fejét s szakállát, s szóla: „Fedje föld az olyan embert, mint én vagyok, ki ily hosszu uralkodás alatt semmit sem mivelt, mit az utóvilág emlékében megtarthasson.“

Erre vezéreihez fordulá s mondá: „Intézeteket fogok szerezni; irjátok.“ A nagyvezér iráshoz készüle, s a szultán következő szavakat ada tollába: „Először, egymillió kétszázhuszezer aspert8) rendelek egy kórház épitésére a nagy kosztól meglepetett muzulmánok számára. Másodszor, ugyanannyit adok egy udvar épitésére, melyben az ijászás s tekézés tanittassék. Harmadszor, parancsolom egy uj karavanszeraj9) felállitását, melyben fekete rabnők tartassanak a fejér utazók szolgálatjára, s ezen czélra mindennap ötszáz dinár10) fordittassék kincstáramból. Negyedszer és utoljára parancsolom, olyatén fürdők épitését, melyekbe az elvert feleségek vonulhassanak, mig egy hullát11), vagy köz férjet találnak, s erre hagyok kilenczszázezer aspert.

Midőn ezen kegyes és jótékony intézeteket elvégezte, előhozatá a korán könyveit, s felolvastatá; az olvasónak ezer dinárt ajándékoza, és ötszázat minden száhidnak s dervisnek; a vakok és sánták is fejenkint százat kaptak.

Ekkor ellakták a tort is. Az étkek mind aranyedényekben adattak fel, s mindennek, ki megkináltaték velök, ez mondatott: „az edény is számotokra van, szabad azt elvinnetek.“

A lakoma után Aksid még palotája minden rabnőit szabadon bocsátá.

Ilyen volt az ünnep, melyet a szultán tartata, s melyet már más nap ismétleni kelle. Mert még az nap megbetegüle. Lefekvék, s minthogy utolsó pillanatát látá közeliteni, magához hivatá gyermekeit a három herczeget, s igy szóla hozzájok: „Oh édes fiaim, kamrám egyik szögletében, a bemeneteltől balra, egy szekrénykét rejtettem el, melyben a világ legszebb drága kövei foglaltatnak; parancsolom, hogy egyenlően oszszátok el közöttetek, ha meghalok s temetésemnek a tartozott tisztességet megadtátok.“

A király meghala. De a legifjabbik fiu alig várhatván, hogy a szekrénykét, melyről hallott, láthassa, azonnal egyedül a kamarába mene, megtalálá, s a drága kövek szépségétől annyira elbájoltatott, hogy eltökélé azokat magának tartani s eltagadni, hogy megtalálá.

Az atyának temetése után a két másik herczeg is ugyanazon ujság vágytól ingereltetvén, mint öcscsök, hasonlókép a kamrába menének. Nemcsak a bemeneteltől balra eső szegletben keresgéltek, hanem mindenütt, s igen csodálkozának, hogy minden keresésök sikeretlen, midőn a harmadik herczeg odaére. „Hát bátyáim,“ kérdé őket, „szépek-e a drága kövek?“ – „Jobban tudod mint mi,“ felele az idősbik, „nagyon kellene csodálkoznom, ha nem te oroztad volna el őket.“ – „Ah, valóban“ szóla a legifjabbik, „gyönyörü mesét beszélsz előttem, magad vetted el, s engem vádolsz vele.“

„Halljátok testvéreim,“ szóla közbe a középső herczeg, „mindenesetre közülünk kellett azt valamelyiknek elorozni, minthogy kivülünk senkinek sincs szabadsága ezen kamarába lépni. Ha akartok engedni szavamnak, hivassuk el a kádit, ki a legeszesb s legnagyobb belátásu embernek tartatik Nagy-Kahiróban; ő ki fog bennünket kémleni, s talán a tolvajt is kinyomozza.

A két másik herczeg rá állának s a kádit elhivaták. Ez, minekutána megértette volna, miről van a kérdés, igy szóla hozzájok: „Uraim, herczegeim, minekelőtte megmondanám ki lopta el hármatok közül a drága köveket, kérlek, hallgassátok figyelemmel a történetet, melyet beszélni fogok.“…

„A kádi, minekelőtte itéletét kimondaná, következő történetet beszélé a három herczegnek:“

„Volt egyszer egy ifju, ki egy fiatal leánykát szenvedélyesen szerete, s tőle viszont szeretteték. Mindketten ohajták, hogy egy boldog házasság egyesítse őket, de a leány szüléinek evvel más szándékok vala; egy más férfiunak jegyzék el, s már épen készülőben voltak neki adni, midőn a leány, szeretőjével találkozék.“

„Nem tudod mi történik,“ monda neki sírva: „szüléim olyan embernek adnak, kit soha sem láttam; le kell mondanom az édes reményről, hogy a tied lehessek; mely szörnyű kénytelenség!“ „Ah királyném!“ kiálta a kétségbe esett szerető, „Szultánném, mit mondasz te nekem? Lehetséges-e, hogy téged vágyaimtól elragadjanak? Oh egek! mi lesz belőlem?“ E szavakat mondván, könyek gyülének szemeibe.

Mindketten elkezdének szerencsétlenségökről panaszkodni, s egymást ellágyiták. De mig a szerető csak bujával foglalatoskodék, a jó szeretőné arról is aggódott, hogy annak bánatát enyhitse. „Mérsékeld ez élénk fájdalmat,“ mondá neki, „fogadom, hogy lakodalmam éjjelén, minekelőtte férjemmel lefekünném, hozzád, lakodba, fogok menni.“ Ez igéret vigasztalá egy kevéssé a szeretőt, ki amaz éjszakát nagy nyugtalansággal várta.

E közben a jegyes szülei minden készületeket megtőnek a lakodalomhoz, s egy szóval összeadák a neki szánt férjjel.

Éj volt, s már az új házasok az ágyas házba vonulának, s készülődtek lefekünni: midőn a férj észrevevé, hogy fiatal hölgye keservesen sira. „Mi bajod édes feleségem?“ kérdé, „miért sirsz? Ha ellenedre van magadat nekem oda adnod, miért nem adtad előbb tudtomra? Én soha sem fogtalak volna házasságra erőltetni.“

Az asszony felelé, hogy semmi idegenséggel sincs ellene. „Ha igy van édes feleségem,“ monda amaz, „hát miért szomorkodol ennyire, kérlek mondd meg nekem.“ Egy szóval addig faggatá, mig végre megvallotta, hogy szeretője vagyon; azonban nem annyira az iránta való szerelem tárgya bánatának és könyeinek, mint a lehetlenség, hogy tett igéretét megtarthassa.

A férj igen jó ember vala, amellett vig kedvű; csodálá felesége egyűgyűségét, s ezt mondá neki: „édes feleségem, annyi köszönettel tartozom nyiltságodért, hogy a helyett, hogy szemrehányásokat tennék e helytelen fogadásodért, még azt is megengedem, hogy azt teljesithesd.“

„Hogy uram,“ szakasztá félbe igen meglepetve az asszony, „hát megegyezhetnél-e benne, hogy szeretőm látogatására menjek?“ „Igenis megegyezem,“ felele a férj, „azon feltétel alatt, hogy virradat előtt megint itt légy, és nekem felfogadd, hogy soha többé senkinek efféle igéreteket nem tészsz. Minthogy szavadhoz ennyire hű vagy, hiszem, hogy számolhatok reá. A hölgy megesküvék, hogy ha oly szives lenne iránta, neki ezen menetelt megengedni, hozzá mindenkor hiv leend, s most lesz utószor, hogy szeretőjével szól.

Ezen eskühöz biztában, maga mene a férj, s kinyitá neki halkan az ajtót az utczára, hogy a házi cselédek közül senki se vegye észre a kalandot; s az asszony ki lépe, még menyasszonyi ruháiban, megrakva temérdek sok gyöngygyel és gyémánttal.

Alig mene húsz lépésnyire, midőn egy zsiványnyal találkozék, ki, midőn a holdvilágon a drága köveket, melyekkel ékitve vala, megpillantá, örömelragadtatással kiálta föl: „hah, mely szerencse! Oh sors mennyi hálával tartozom neked, hogy alkalmat nyújtasz, egyszerre meggazdagodnom?“

E szókkal közelite az asszonyhoz, megállitá s készüle megrabolni. De midőn szemébe tekinte, egyszerre oly szépnek tetszék előtte, hogy egészen elbámula reá. „Mit látok?“ monda, „nem káprázat vakít engem; oh egek! lehet-e egyszerre ennyi szépet látni? Mily kincsek! mily kecsek! Nem tudom, min kezdjem. – De, szép hölgy,“ ezt veté utána, „hihetek-e elbájolt szemeimnek? a sorsnak mely szeszélye által járdal egy ily kecses s ily gazdagon öltözött nő ez órában egyedül az uton?“

A hölgy elbeszélé neki őszintén az öszszefüggést. A zsivány csodálkozva hallgatá. „Hogy hogy szép asszonyom,“ monda neki: „férjed oly szives irántad, hogy könyeidet leszáritsa, másnak akará engedni leggyönyörűbb éjjelét?“ – „Igen uram,“ felele ő. „Valóban, szép hölgy,“ viszonzá a zsivány, „e vonás egyetlen egy. Egészen el vagyok bájolva általa; s minthogy én is szeretek rendkivüli dolgokat tenni, nem nyúlok sem drágaságaidhoz, sem szemérmedhez; elbocsátlak utadra; én szint oly szokatlan zsivány fogok lenni, a mily szokatlan férj urad: menj s látogasd boldog szeretődet. De én vezetlek oda, s véded leszek: mert könnyen megtörténhetnék, hogy nálamnál elszántabb zsiványba botlanál.“

E szavakkal kézen fogta, és szeretője házaig kiséré; erre búcsut véve tőle, s eltávozék.

A nő kopog az ajtón, kinyitják. Fölmegy szeretője szobájába; ez elbámul, hogy őt látja. „Oh kedvesem, azért jöttem, hogy tett igéretemet megtartsam: ma adattam férjhez.“ – „És hogyan,“ kiálta az ifju, „hogyan vonulhatál el egy vőlegény lángoló türtelensége elől? A mint vélem, e pillanatban karjai között kellene lenned.“ Az asszony erre ennek is nyiltszivű jelentést tőn arról, mi történt közte és férje között.

A szerető nem kevésbbé csudálkozék el rajta, mint előbb a zsivány, „lehetséges-e asszonyom,“ szóla hozzá, „hogy férjed megengedte igéretedet teljesítened, mely őt meggyalázza; oly kincstől fosztja meg, melyről képzeletének a legkecsesb képzetet kelle alkotnia?“ – „Igenis drága szerelmesem,“ monda a nő, ő megegyez benne, hogy szavamat beváltsam s kivánságodat teljesítsem; azonban nem csupán férjemnek tartozol e jóságért, hanem azt egy zsivány nagy lelkének is köszönheted, kivel most utamban találkozám.“ Egyszersmind előadá a zsiványnyal történt beszélgetését. A szerető csodálkozása kétszerezett lőn: „hihetem-e, monda, a mit hallok? Vőlegény tud ilyetén lépést javalni; s egy zsivány eléggé nagylelkű, a legszebb alkalmat nem akarni használni, melyet csak a történet neki valaha nyujthata. E kaland kétségen kivül uj s megérdemli a feljegyzést: ezt minden jövő századok fogják csodálni: de hogy az utóvilág csodálkozását még öregbítsük, én sem akarok a zsivány és férj mögött hátra maradni; követem példájokat. Tehát szép hölgy, visszaadom szavadat, s engedd meg, ha terhedre nincs, hogy haza kisérjelek.“

Ezt mondván, kezét nyujtá, s férje ajtajáig kisérte, hol egymástól elválának. Az asszony belépett, s a szerető haza tért.

„Mondjátok meg már herczegeim,“ szóla tovább a kahirói kádi, „kit tartotok e három közűl legnagyobb lelkűnek, a férjet-e, a zsiványt, vagy szeretőt?“

Az idősbik herczeg felelé, hogy ő leginkább a férjet csodálja. A második herczeg azt állitá, hogy a szerető a legcsodálkozásra méltóbb. „S hát te, kegyelmes uram!“ kérdé a kádi a legifjabbik herczeget, ki még hallgata, „mi véleményben vagy?“ „nekem úgy tetszik,“ felele ez ifju herczeg, a zsivány a legnagyobb lelkű; nem foghatom meg, mint állhata ellent a menyasszony kecseinek, leginkább pedig, mint tartóztathatá magát, hogy meg ne rabolja. A gyémántok, melyekkel ékesítve vala, ingerelheték kapzsiságát; csodálni lehet miképen birt magán ily nagy győzedelmet venni.“

„Herczeg,“ felele a kádi, szemeit reá szegezvén, „sokkal inkább csodálod a zsiványnak magán való hatalmát, mint sem gyanúba ne vennélek, hogy te vetted el boldogult atyád drága köveit: önnön árulád el magadat. Valld meg kegyelmes uram, s ne hagyd magadat ál-szeméremtől tartóztatni; ha gyarló voltál a kapzsiság ösztönének engedelmeskedni, most azt egyenes vallástétellel helyrehozhatod.“ A herczeg elpirula e megszólitásra, s meggyóná a valóságot.

A persa szultánné nem sikeretlenül beszélé el a történetet; a gonosz következtetések, melyeket belőle huza, Szinbádot habozóvá tevék; a következő beszéd által pedig egészen is elhatározá: „uram sokkal közelebb vagy, mint vélnéd, végnapodhoz: fiad, ezen gonosz fiu, kinek életét vezéreid veled veszedelmes ékesszólásuk által hosszabbittatják, talán már holnap szivedbe fogja verni a gyilkot. Jaj nekem!“ ezt veté hozzá, „mi lesz belőlem, ha te elveszel? De minek kérdem, mi lesz belőlem? Éltemmel keveset törődöm: csak királyom s férjem halálát rettegem, kit egyetlenül szeretek.“

Ezt mondván sirni kezde: s tetetése oly élénken hatott a császárra, hogy ez egészen ellágyulva felkiálta: „Száritsd el könyeidet, szép szultánné: nem bocsátok meg tovább fiamnak, már fölöttébb is vétkes ő, minthogy téged könybe borit. Most nyugodjunk le; s légy bizonyos, hogy mindjárt holnap, mihelyt a fehér kos a feketét a föld legvégső nyugati szélére űzi, el fogom üttetni közös ellenségünk fejét.“

Valóban a császár következő reggel oly szándékkal kele föl, hogy a királynénak elégtételt adjon; székébe üle, s parancsolá a hóhérnak, hogy a herczeget vezesse elébe.

De a kilenczedik vezér sem mulasztá el előlépni s Nurgehán életéért könyörögni; de a király hallgatást parancsola neki, s haraggal szóla hozzá: „Vezér haszontalanul beszélsz fiam mellett: halála el van végezve.“

Erre a vezér, egy össze hajtogatott papirost emele föl, általnyujtá a császárnak mondván: „méltóztassék felséged legalább e papirost maga előtt felolvastatni, s tartalmát megérteni: azután ám tegye, a mit jónak látand.“

Szinbád maga vevé el a papirost, szétbontá s következő szavakat olvasá:

„Oh bölcs s mindenha boldog király; én a csillagjóslatot vizsgálódásaim különös tárgyává tevém; a herczegnek a csillagokból jövendőt néztem, s ugy találám, hogy negyven napig legnagyobb veszedelemben fog lebegni: óvakodjál tehát őt megöletni, minekelőtte az eltelnék.“

Minden vezérek egyesiték könyörgéseiket ezen intéssel: „Oh király,“ mondának, „az istenért, várd el, mig a negyven nap elmulik; nem fogod megbánni, hogy e türelemmel birtál.“

„Kétség kivül nem;“ ezt adá hozzá a kilenczedik vezér, „s ha a király megengedné, egy történetet beszélnék el, mely némileg hasonlit Nurgehán esetéhez; s meg fogja vallani ő felsége, hogy a türelem minden baltörténetet meggyőz.“ – „Jól van vezér,“ mondá a király, beszéld el hát nekünk a történetet.“

Erre a kilenczedik vezér következőképen kezdé:

A karizmei herczeg s georgiai herczegné története.

Egy karizmei király, kinek nem valának gyermekei, szüntelen fogadalmakat s áldozatokat teve az égnek, hogy örököst nyerhessen. A felséges isten elfogadá áldozatát, s egy fiat ajándékoza neki, szebbet a napnál. Pompás ünnepekkel ülé annak születését; némelyeknek helytartóságot, másoknak esztendei fizetéseket osztogata; egy szóval minden népei részt vőnek örömében.

Nem feledé el birodalma minden csillagjósait egybegyüjteni s parancsolá nekik, hogy a herczegnek jövendőt nézzenek. De szemléleteik a királynak nem valának kedvesek; mert azt jelenték, hogy fiát harminczadik évéig számtalan szerencsétlenség fenyegeti, s csak isten tudja a baleseteket, melyek rajta történhetnek.

Ezen hiradás igen kisebbité a király örömét; nagy fájdalmat érzett miatta: s mintha mintegy a csillagokkal kivánna megküzdeni, fiát szemei előtt nevelteté, s minden kigondolható óvással bánék, hogy őt minden esettől megőrizhesse; s diszlett is neki több évekig.

A herczeg már tizenötéves vala, anélkül, hogy valamely bal kaland teljesítette volna a jóslatot: mégis, minthogy haszontalanul küzd az ember rendeltetése ellen, megtörténék egy napon, hogy a mint a tengerparton lovagolna, kedve szesszent a vizen hajózni. Egy bárkát készittete el, s kiséretéből negyven emberrel bele szálla. Alig valának a nyilt tengeren, midőn egy európai tengeri rabló érkezék, s őket megtámadá; valamennyire ellentállának: de a kalóz erősebb vala, elfoglalá a bárkát, mindnyájokat a Számszárok szigetére vivé s ott eladá.

A Számszárok undok emberevők valának, embertestüek kutyafejjel. A karizmei herczeget s embereit egy házba zárák, hol azokat malozsával s mondolával tartották. Minden nap elvittek közűlök egyet királyuk konyhájára, holott levágták s vágott húst (ragout) csináltak belőle, melyet ő Számszári felsége fölötte jónak talált.

Midőn a kiséretből negyven ember meg lett éve, a karizmei herczeg, kit, mint legizesb falatot, utóljára tartogattak, ugyanazon végzetet várta. A kegyetlen várakozás közben igy szóla magában: „Jól tudom, hogy a halált el nem kerülhetem; de miért hagyjam magamat gyáván lemetszetni? nem jobb-e drágán adnom el életemet? igen, védeni fogom magamat, s kétségbeesésem legalább néhánynak ezen embervérre sovár szörnyetegek közül veszedelmes legyen.“

Erre száná magát, midőn a Számszárokat belépni látá. Ellenállás nélkül hagyá magát a király konyhájára vezetni; de mihelyt ott vala, s az asztalon egy nagy kést, melylyel torkát el akarták metszeni, megpillanta, összeszedé minden erejét, eltépé a zsinegeket, melyekkel kezei meg valának kötözve, megragadá hevenyében a kést, s vágá vele a Számszárokat, kik őt ide hozták; egyiket a másik után leölé: azután kidobá a konyhaajtó elébe, s mind, kik hozzá közeledni merészlettek, elhullának csapásai alatt. Az egész palota zavarba jött, s hangzék az orditástól s üvöltéstől. Midőn a király ennek okát megérté, elbámula, hogy egyetlen egy ember ennyinek ellenállhata; önmaga méne hozzá, s igy szóla neki: „oh ifju! csodálom vitézségedet, s odaajándékozom életedet; ne küzdj tovább jobbágyaim ellen, kiknek sokasága végre csakugyan elnyomna. Mondd meg, ki atyád?“

„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok.“ „A vitéztettek, melyeket imént viselél,“ felele a király, „eléggé bebizonyitják nemes származásodat; ne tarts többé semmitől is, udvarom ezentúl gyönyörüség szállása lesz rád nézve; te a legboldogabb halandó lészsz, minthogy vőmmé választalak: akarom hogy nyomban elvegyed leányomat; ez egy szeretetre méltó herczegné. Udvaromban minden herczegek halálban szerelmesek belé; de téged tartalak reá legérdemesbnek.“ – „Uram,“ felele a herczeg, nem igen épülve ezen ajánlástól, „felséged sok becsületet tesz nekem: ugy vélem, egy Számszári herczeg illőbb fogna lenni nálamnál a herczegnéhez.“ – „Nem, nem,“ mondá a király zajosan, „kivánom, hogy te vedd el, akarom: ne ellenkezzél tovább akaratommal, különben megbánhatnád.“

„A karizmei herczeg jól látá, hogy ha ezen szövetséget el nem fogadja, a Számszári király ellenkezése által ingereltetvén, nem fogja elmulasztani, őt megöletni, s végre megegyeze a házasságban. Elvevé tehát a herczegnét. Ennek legszebb kutyafeje volt az egész szigeten: de még sem szokhatott ez hozzá, s igen iszonyodott tőle; mennél inkább enyelgett az vele, annál ijesztőbbnek találá emez.

Ezen idegenkedésnek kedvetlen következései lehettek volna a herczegre nézve: de a halál angyala elforditá azokat, s közelite a herczegné ágyához, ki a házasság után kevés napok mulva meghala.

A herczeg örvende magában, hogy ily undok nőtől megszabadúla, midőn megérté, hogy ezen szigeten is, mint Szerendiben, szokás az özvegy embert meghalt feleségével, mint az özvegy asszonyt meghalt férjével együtt elevenen eltemetni. Azt mondák neki, hogy a királyok is szint ugy alája vannak e rettenetes törvénynek vetve, hogy a Számszárok ugy hozzászoktak, hogy bú nélkül látják közeledni temetésök napját, sőt nekik ezen nap inkább öröm, mint szomoruság napjának tetszik, minthogy az ily temetésnél jelenlévő férfiak s asszonyok a mellett tánczolnak s énekeket mondanak, melyek alkalmasabbak örömet mint szomoruságot gerjeszteni.

E hir kimondhatatlan fájdalmat okoza a karizmei herczegnek: azonban engednie kellett a kénytelenségnek. Őt is, mint nejét, egy nyilt koporsóba tevék egy kenyérrel s egy korsó vizzel, s mindkettejöket a temetés helyére vivék.

Ez egy mély és tág földalatti barlang vala, melyet különösen e végre ástak ki a mezőn. Először is a herczegnét eresztették le egy kötélen. Erre a halotti kisérők két sorba állának tánczolni és dalolni. Az ifjak szeretőikkel egyik, s az uj házasok másik félre. Az elsőbbek kézen fogák egymást, körben tánczolának, mig közepettök egy ifju persa verseket dalolt. Ezen tánczok s énekek után, melyek a karizmei herczegnek nem igen különös gyönyörűséget okoztak, őt is, szinte mint nejét, lebocsáták az üregbe, melynek száját tüstént egy nehéz kővel zárták be.

Midőn magát ez iszonyu mélységben látá, fölkiálta: „Oh istenem! mily állapotba hagysz sülyednem. Ez-e a végzet, melyet egy fejdelem számára rendelél, ki mindenha hiven követte a korán hagyásait? Azért adál-e meg atyám könyörgéseinek, hogy a legkegyetlenebb halálnak áldozz?“ Igy szólván, keservesen kezde sirni.

Noha minden remény nélkül e boldogtalan helyről kimenekedhetni, még sem mulasztá el, mihelyt magát a földön érezé, a koporsóból kikelni, s tapogatva egy falhosszat menni, melybe ütközött.

Nem ment még száz lépésnyire, midőn szemeibe hirtelen egy világ fénye villana, melyet maga előtt szemlélt; gyorsitá lépteit, oly közel mene a világhoz, hogy észrevevé, hogy egy hölgy az, ki viaszgyertyát tart kezében.

Még inkább közelite hozzá; de a hölgy, mihelyt lábdobogását hallá, elfujta a világot. „Oh egek!“ monda erre a herczeg, „valljon csalódtam volna-e? Nem láttam-e valólag világot? csak zavart szellemem réme volt volna-e az? Kétségkivül káprázat. Ah boldogtalan herczeg? tégy le örökre a reményről a napot ismét láthatni. Örök éjszakába szálltál te le, még a természettől kitüzött határ előtt. Oh karizmei király! Boldogtalan szerzője létemnek, mondj le megtérésem reményéről. Ah! fiad nem lesz vénséged gyámola, vigasztalása: itt a legkinosabb módon kell elvesznie!“