← Table of contents
Arab regék (1. kötet)

A hajózó Szindbád története.

Mihály Vörösmarty translation

Harun Arresyd Chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy szegény teherhordó, Hindbád nevezetü. Egy szerfelett hő napon nehéz terhet vitt a város egyik végéről a másikra. A hosszas útban már nagyon elfáradt, s még nagy ut volt előtte, midőn egy utczába ére, melyen enyhe szellő lengett, s melynek kövezetje rózsavízzel volt megöntözve. Mivel nem várhata kedvezőbb szelet, hogy kipihenjen s uj erőt gyüjtsön: letette terhét egy nagy ház előtt a földre, s reá üle.

Szagló idegei hirtelen valami válogatott illattól ingereltettek, mely aloétól s füstölő szerektől származván, egy ház ablakából jött, s a rózsavizével elegyedvén, a léget balzamozta. Ezenkivül a ház belsejében több hangszer játékát hallotta, kisérve fülmilék s más madarak zengzetes énekétől. Ezen kellemes ének, s több hus-étek szaglatos gőze azt gyanittatá vele, hogy ottan valami vendégségben mulatoznak. Kivánta tudni, ki lakik e házban, melyet nem ismert, mivel nem volt alkalma gyakran ez utczába jőni. Hogy ujságvágyát kielégitse, közelite néhány pompásan öltözött szolgához, kiket az ajtóban láta, s kérde egyet közülök, hogy híják a ház urát? „Hogy hogy? – felele a szolga, – hát Bagdádban lakol, s még sem tudod, hogy ez Szindbád ur lakása, a hajózóé, ama hires utazóé, ki minden tengereket beutazott, melyekre a nap süt?“ A terhhordó, ki hallott beszélni Szindbád gazdagságairól, nem állhatá meg, hogy egy olyan emberre ne irigykedjék, kinek állapotja szint oly boldognak látszott előtte, mint a magáé szánakodásraméltónak. Mivel lelke ez elméleteken elkeseredett, fölemelé szemeit az égre, s oly fenszóval mondá, hogy meghallhaták: „Mindeneknek hatalmas alkotója! fontold meg a különbséget köztem és Szindbád között; én naponkint ezer bajt szenvedek, s nagy fáradságomba kerül, magamat s családomat rosz árpakenyérrel táplálnom, mig a boldog Szindbád tékozolva pazarol véghetetlen kincseket, s kéjjel s örömmel telt életet él! mit tett ő, hogy tőled ily kellemes sorsot nyerjen, mit tettem én, hogy ily keményet érdemeljek?“ E szavaknál a földre topoga, olyatén emberként, ki egészen fájdalmának s kétségbeesésének adja oda magát.

Még e szomoru gondolatokkal foglalatoskodott, midőn a házból egy szolgát látott maga felé jőni, ki őtet hirtelen karon kapá, s ezt mondá neki: „Jövel, kövess engem, Szindbád ur, az én uram, akar veled szólani.“

Hindbád nem kevéssé csodálkozott a szolga szavain. A szerint, a mit ez mondott, attól félhetett, hogy Szindbád azért hivatja, hogy valami roszat akar vele, s avval akará magát menteni, hogy terhét nem hagyhatja az utcza közepén: de Szindbád szolgája azt fogadá, hogy vigyázni fognak reá, s annyira sürgeté, hogy a teherhordó kénytelen volt kéréseinek engedni.

A szolga egy nagy terembe vezeté, melyben számos személy ült egy mindenféle étkekkel rakott asztal körül. A főhelyen egy tekintélyes, szép alaku, s igen hosszu fehér szakállánál fogva tiszteletes személyt pillanta meg, a ki mögött temérdek sok minden rendü házi szolga állott, kik igen szorgoskodtak annak szolgálatjában. Ezen személy Szindbád volt. A teherhordó, kinek zavarodása ily sok ember s e pompás vendégség látására öregbedett, remegve köszönté a társaságot. Szindbád monda neki, jőjön közelebb, s minekutána jobbjára ültette volna, maga rakott elébe étkeket, drágalátos borral kináltatá, melylyel a pohárszék bőven meg volt rakva.

Minekutána az ebéd vége felé észrevette volna Szindbád, hogy vendégei már nem esznek, megszólamlék, Hindbádhoz fordula, és monda: „Hogy hínak atyámfia?“ „Uram, – felele emez, – Hindbád terhhordó nevem.“ „Igen örülök, hogy láthatlak – felele Szindbád, – s bizonyossá teszlek, hogy a társaság is örömmel lát; de magadtól szeretném hallani, a mit előbb az utczán mondottál.“ Szindbád tudniillik, minekelőtte asztalhoz ült volna, az ablakon által a teherhordónak egész beszédét hallotta, s ez adott neki alkalmat, annak fölhivatására.

E kivánságra Hindbád megzavarodva lesütötte fejét, s felele: „Megvallom uram, hogy fáradságom roszkedvüvé tett, s némely gondolatlan szavakat ejtettem, melyeknek bocsánatját kérem.“ „Oh ne hidd, – felele Szindbád, – hogy oly igazságtalan vagyok, ezért neheztelni. A te helyedben képzelem magamat, s a helyett, hogy zugolódásodat szemedre hányam, inkább sajnállak; de el kell oszlatnom tévedésedet, melyben irántam lenni látszol. Te kétségkivül azt képzeled, hogy én minden fáradság s munka nélkül jutottam ezen kényelmekhez, s nyugodalomhoz, melyben élni látsz; oszoljék el ámulásod: én e boldog állapotra csak azután jutottam, minekutána több esztendeig viseltem a testnek s léleknek mind azon inségeit, melyeket csak teremthet a képzelet. Igen uraim, – ezt veté hozzá, a társasághoz fordulván, – bizonyosokká tehetlek benneteket, hogy ezen inségek oly szertelenek, hogy képesek volnának a legtelhetetlenebb embert is leverni azon gonosz vágyásról, hogy kincsek szerzése végett a tengereket hajózza be. Talán csak homályosan hallottatok különös kalandjaimról, s a veszélyekről melyeket hét utazásom alatt szenvedtem; én hű tudósitást fogok tenni rólok előttetek, s ugy hiszem, nem lesz kedvetlen azt hallanotok.“

Mivel Szindbád, történetét főként a teherhordó miatt akarta elbeszélni, minekelőtte hozzáfogott, parancsolá, hogy annak terhét, melyet az az utczán hagyott, vigyék azon helyre, a hová Hindbád kivánta. Ez után következőleg kezde beszélni:

A hajózó Szindbád első utja Szumátrára.

„Nemzetségemről nevezetes örökség szállott reám, melynek nagyobb részét ifju korom kicsapongásaiban eltékozoltam; de magamba térvén, eloszlott ámulásom, s általlátám, hogy a gazdagság mulékony, s hamar végére lehet járni, ha oly roszul gazdálkodnak vele, mint én. Ezenfölül meggondoltam azt is, hogy én a rendetlen élettel szerencsétlenségre az időt is elpazarlottam, mely a világon a legdrágább portéka. Azt is fontolóra vettem, hogy szegénység az öreg korban a legsajnálatosabb nyomoruság. Eszembe jutottak nagy Salamonnak ama szavai, melyeket egykor atyámtól hallottam emlittetni: „Kevésbbé szomoru eltemetve, mint szegénynek lenni.“

„Mind ezen elméletek által indittatva, összeszedtem örökségem romjait. Közönséges piaczon eladtam minden ingó javaimat. Azután néhány kalmárhoz szövetkeztem, kik tengeri kereskedést üztek. Azokkal tanácskoztam, kiktől jó tanácsot várhaték. Végre eltökéltem magamban, kevés megmaradott pénzemet használni, s mihelyest e szándékban megállapodtam, nem késedelmeztem annak végrehajtásával. Balsorába mentem, a hol több kalmárral együtt egy hajóra szállottam, melyet közös költségen készitettünk föl.

„Vitorlát ereszténk, s utunkat Keletindiának vevők a persa tengeröblön által, melyet jobbról az arab, balról a persa partok képeznek, s melynek legnagyobb szélessége a közönséges vélemény szerint hetven mérföldet tesz. Ezen tengeröblön kivül a Keletitenger, melyet Industengernek is hínak, igen kiterül; egyfelül Abyssinia partjai által határoztatik, s a Vakvak szigetekig négyszer ötszáz mérföldnyi. Először meglepett az ugynevezett tengeri nyavalya; de egészségem csakhamar helyreállott, s az időtől fogva mindig mentes maradtam e nyavalyától.

„Utazásunk közben több szigetnél kikötöttünk, a hol portékáinkat eladtuk vagy elcseréltük. Midőn egykor vitorláznánk, szélcsend lepett meg bennünket, egy kis szigethez igen közel, mely a viz szinével csaknem egyenlőleg fekütt, s zöldségére nézve réthez hasonlék. A hajóskapitány bevontá a vitorlákat, s megengedte, hogy a kinek a legénység közül kedve van, kiszállhasson. Én is ezekhez tartoztam. De mig evéssel s ivással mulattunk s a tenger bajaitól pihenénk, hirtelen megrendült a sziget s erősen megrázott bennünket.

„Észrevették a sziget rázkódását, s kiáltottak, hogy hirtelen szálljunk csolnakba, mert különben mind elveszünk, mivel a mit mi szigetnek tartottunk, czethalnak háta. A legügyesbek a csolnakra szaladának, mások a tengerbe ugráltak, hogy uszással menekedjenek. A mi engem illet, én még a szigeten, vagy is inkább a czethalon valék, midőn az a tengerbe bukott, s csak annyi időm jutott, hogy egy darab fába fogózkodhattam, melyet tüzre-rakás végett a hajóról vittünk magunkkal. E közben a hajós kapitány, minekutána a csolnakban levőket fölvette, s az uszók közül néhányat kihalászott volna, használni kivánván egy épen keletkező fris szelet, fölvonatá a vitorlákat, s megfoszta a reménytől, hogy a hajót elérhessem.

„Én tehát a habok martalékául hagyattam, s ide s tova hányatva, az egész hátra levő napon, s jövő éjjelen küzdöttem velök. Más nap reggelre elfogyott minden erőm, s kétségbe estem hogy a halált elkerülhessem, midőn szerencsére egy hullám egy szigetre vetett. A part magas volt és meredek, és sok fáradságomba kerűlt volna annak megmászása, ha némely fagyökerek nem segitettek volna, melyeket szerencsére a végzet ott tartogatott. Elnyújtóztam a földön, a hol félholtan maradtam fekve, mig fényes nappal lett, s a nap fölkele.

„Noha a tengeri munkában igen elfáradtam, mivel a mult nap óta semmi táplálékot sem vevék magamhoz: még is elvánczorogtam, hogy valami megehető növényeket keressek. Találtam némelyeket s oly szerencsés voltam, hogy egy igen jó vizforrásra is akadtam, mely nem keveset segitett megfrisülésemre. Midőn ismét erőhöz jöttem, belebb mentem a nélkül, hogy valami bizonyos irányt tartanék.

„Egy szép sikra értem, melyen egy legelő lovat lá ték. Félelem s remény közt habozva erre forditottam lépteimet, mert nem tudám, nem vesztemnek megyek-e inkább elébe, mint valamely alkalomnak, éltem megtartására. Midőn közelebb értem, látám, hogy a ló, egy karóhoz kötött kancza vala. Szépsége magára vonta figyelmemet, de mig őt vizsgálám, egy a föld alatt szóló ember szavát hallottam. Egy pillantat mulva előbukott, s nekem jött, kérdezvén ki vagyok. Elbeszéltem neki kalandomat, melyre kézen fogván, egy barlangba vezetett, hol több ember vala, kik szint ugy álmélkodtak engem látni, mint én őket ott találni.

„Ettem némely étkekből, melyekkel kináltak, s midőn ennek utána kérdeztem őket, mit csinálnak e helyen, mely előttem oly sivatagnak tetszék, azt felelék, hogy ők Maharadzsa királynak e sziget uralkodójának lovászai, s hogy minden esztendőben, azon évszakban, oda szokták vezetni a király kanczáit, hogy egy a tengerből kijövő tengeri csődörrel megugrassák: hogy a tengeri csődör minekutána a kanczát megugorja, elakarja nyelni, de ők kiáltozásokkal megakadályozzák, s a tengerbe visszatérni kényszeritik; ha a kanczák megvemhesednek, visszavezetik őket, s az ezektől vemhezett lovak a király számára vannak rendelve, s tengeri lovaknak neveztetnek. Azt veték még hozzá, hogy a jövő nap volt elindulásokra határozva, s ha egy nappal későbben érék oda, elkerülhetlenül el kelett volna vesznem; mivel igen távollévő lakaikhoz kalauz nélkül el nem juthattam volna.

„Más napon a kanczákkal a főváros felé útnak indulának s én követém őket. Megérkeztünkkor kérdeze Maharadzsa király, kinek bemutattak, ki vagyok, s micsoda kaland hozott birodalmába. Midőn újságvágyát teljesen kielégitettem volna, azt mondá, hogy nagy részt veszen szerencsétlenségemben: egyszersmind megparancsolá hogy gondoskodjanak rólam, s minden szükségesekkel ellássanak. Parancsai oly módon teljesittettek, hogy nem volt okom nagylelküségével, s tisztjeinek pontosságokkal meg nem elégednem.

„Mivel kalmár valék, meglátogattam kereskedő társaimat. Leginkább keresém az idegeneket, hogy általok Bagdádból hirt vehessek, s valakit találjak, kivel oda visszautazhassam. Maharadzsa király fővárosa a tengerparton fekszik, s igen szép réve van, melybe naponkint több hajók eveznek, különféle világtájakról. Kerestem az indus bölcsek társaságát is, s örömest hallottam őket beszélni, de ez nem akadályozott abban, hogy a királynál rendesen udvaroljak, s fő tisztjeivel, s a neki adózó királyokkal, kik személye körött valának, mulatozzam. Ezer kérdést tevének honom felől, s mivel részemről én is értesittetni kivántam, az ő tartományaik szokásai s törvényeiről, mindenről kérdezősködtem tőlök, a mi újságvágyamra érdemesnek tetszék.

„Maharadzsa király birodalmában van egy Kasszel nevü sziget; azt mondák róla, hogy ottan minden éjjel dobszó hallik, a mi a hajósoknál azon véleményre adott okott, hogy Dégal ottan tartózkodik. Kedvem jött ezen csoda tanujává lennem; s utamban száz – két száz rőfnyi halakat is láték, melyek ijesztőbbek mint veszedelmesek. Oly félénkek, hogy azonnal elszaladnak, mihelyt az ember csak fa-darabokat ver is. Láttam még más, csak egy rőfnyi hosszú halakat is, melyeknek fejök a bagolyéhoz hasonlott.

„Visszatértem után egy napon, épen a révben valék, midőn egy hajó kötött ki. Mihelyt horgonyokat hányt, elkezdék a portékákat kirakni, s a kalmárok, kikéi voltak, a rakhelyekre hordaták. A mint szemeimet egy némely csomókra s a rajtok lévő, s a tulajdonos nevét jegyző irásra vetettem, a magamét látám rajtok. Minekutána figyelmesen megvizsgáltam, nem kétlettem többé, hogy ugyanazok, melyeket azon hajóra rakattam, melyen Balsorából elindultam. Megismertem a hajóskapitányt is; de mivel bizonyos voltam benne, hogy holtnak tart, kérdém tőle, „kiéi azon csomók, melyeket látok.“ „Volt a hajómon, – felele, – egy bagdádi kalmár, kit Szindbádnak hittak.“

„Egykor, midőn – a mint látszott – egy sziget közelében valánk, több utassal együtt, ezen vélt szigetre kiszállott, mely nem egyéb volt, egy, a víz színén szunnyadó rettenetes nagyságú czethalnál. Alig kezdé ezt a hátán rakott tűz melegiteni, midőn mozogni kezdett, s a tengerbe bukott. A rajta levő emberek nagyobb része belefuladt a vizbe, s a boldogtalan Szindbad is ezek között volt. Ezen csomók az övéi voltak, s azt határoztam, hogy eladjam, s mihelyt nemzetségéből valakire akadok, annak a tőkepénzből vett nyereséget kezébe szolgáltassam.“

„Kapitány, – mondék neki erre, – én vagyok Szindbád, kit te holtnak tartasz, s a ki nem az. Ezen csomók az én vagyonom s portékáim.“

„Midőn a hajóskapitány igy halla szólani, fölkiálta: – kinek higyjen az ember mai világban? nincs már sem hűség, sem hitel az emberek között. Önnön szemeimmel láttam, midőn ezen Szindbád elveszett, az utazók is, kik hajómon voltak, szintugy látták, s mégis azt bátorkodol mondani, hogy te vagy ezen Szindbád! Minő vakmerőség! rád nézve emberséges embernek lehetne tartani, s mégis oly förtelmes hazugságot mondasz; hogy oly vagyont tulajdonithass el, mely nem a tied. – Légy egy kis türelemmel, – felelék a kapitánynak, – s hallgasd meg a mit mondani fogok. – No jól van, – felele ő, – hát mi mondanivalód van? Szólj, én hallgatlak. – Erre elbeszélém neki, mi módon menekedtem meg, s mi kaland által találkoztam Maharadzsa király lovászaival, s hogyan vezettettem általok annak udvarába.

„Megütközött szavaimon, s nemsokára meggyőződött, hogy nem vagyok ámitó; mert olyan emberek érkeztek, kik megismertek, örvendezve köszöntöttek, s örömüket jelenték, hogy viszont láthatnak. Végre ő is megismert, s monda, nyakamba borulván: „dicsértessék az ur érte, hogy ily nagy veszedelemből szerencsésen kimenekedtél; nem fejezhettem ki eléggé az örömet, melyet a fölött érzek. Itt van vagyonod, vedd, ez a tied; tedd vele a mit tetszik.“ Megköszöntem neki, dicsértem emberségét, s hogy azt megjutalazzam, kértem, venne el némely portékákat, melyekkel megkináltam: de el nem fogadá.“

„Kiválogattam csomóimból a legdrágább portékákat, s Maharadzsa királyt megajándékozám velök. Minthogy ezen fejedelem értesítve volt szerencsétlenségem felől, kérdeze, hol vettem ily ritka dolgokat. Elbeszéltem neki, minő történet által jutottam birásokhoz; oly kegyes volt, hogy ezen örömét jelentené; elfogadá ajándékomat, s helyette sokkal több értéküt ajándékoza. Ezután elbucsuzám tőle, s ugyanazon hajóra szállottam; de előbb megmaradott portékáimat ezen országbeli termékekért elcseréltem. Áloét, szantalfát, kámfort, szerecsendiót, szegfűvet, borsot és gyömbért vittem magammal. Több sziget mellett hajóztunk el, s végre Balsorába értünk, honnan mintegy ezer zecchinó értékkel haza tértem e városba, s nemzetségemet egy való s őszinte barátság érzeteivel láttam viszont. Mindkét nemű rabszolgákat vásárlék, szép mezei jószágokat vettem, s nagy házat tarték. Ily módon rendeztem dolgaimat, eltökélve a szenvedett bajokat elfeledni, s az élet örömeit éldelni.“

Minekutána Szindbád itt megállapodott volna, parancsolá a hangművészeknek, hogy a beszéde által félbeszakasztott concertet ismét kezdjék el, folytaták az evést ivást estig, s midőn ideje volt az eloszlásnak, Szindbád egy száz aranyos erszényt hozata elő, s azt a teherhordónak adván, monda neki: „Nesze Hindbád, eredj haza, s jőj el holnap megint, hogy kalandjaim folytatását halljad.“ A teherhordó eltávozott, igen megütközve a tisztességen és ajándékon, melyben részesült. A tudósitás, melyet erről odahaza tett, feleségének s gyermekeinek igen kedves vala, s nem mulaszták el istennek hálát adni azon jóért, melyet gondviselése Szindbád által rájok arasztott.

Hindbád más napon csinosabban öltözött, mint az előbbin, s visszatért a bőkezü utazóhoz, ki őt szives arczczal s ezer nyájassággal fogadá. Mihelyt minden vendég összegyült, tálaltak és sokáig vendégeskedtek. Ebéd végeztével fölszólamlék Szindbád, a társasághoz fordulván: „Uraim, kérlek hallgassatok meg, s halljátok második utam kalandjait, ezek érdemesebbek figyelmetekre, mint az elsőéi.“ Mindnyájan vesztegének, s Szindbád következőleg hallatá magát:

A hajózó Szindbád második utja Ceylonba.

„Első utazásom után, – a mint szerencsém volt tegnap elbeszélni, – azt tökélém el, hogy napjaim hátralevő részét nyugalmasan töltsem Bagdádban. De nem sokáig tartott, s unni kezdém a henye életet; ismét kedvem jött a tengeren túl utazni és kereskedni; oly portékákat vásárlottam be, melyek a czélzott kereskedéshez alkalmasak valának, másodszor is olyatén kalmárokkal utaztam, kiknek emberségöket ösmerém. Egy jó hajón elindultunk, s minekutána istennek ajánlottuk magunkat, elkezdők tengeri utunkat.

Szigetről szigetre hajóztunk, s igen jutalmas cseréket tevénk. Egyszer ezen szigetek egyikére köténk ki, mely különféle gyümölcsfákkal volt befödve, de egyébiránt oly puszta vala, hogy rajta sem házakat, sem lakosokat nem találtunk. Járkáltunk rajta, szellőztünk a réteken s a csermelyek mentében, melyek azokat öntözék. Mig némelyek virágot, mások gyümölcsöt szedtek, én eleséget s bort vevék elő, s egy patak mellé szép magas fák árnyékába ültem. Meglehetős vendégséget csaptam, s utána elnyomott az álom. – Nem mondhatom meddig aludtam; de midőn fölébredék, már nem látám a hajót kikötve.

„Igen csodálkoztam, hogy a hajót nem látám kikötve, fölkelék, minden felé tekingettem, senkit sem láték a kalmárok közűl, kik velem a partra szállottak; csak a hajót látám oly messzire evezni, hogy nemsokára elvesztém egészen szemeim elől.

„Elképzelhetitek az elméleteket, melyeket ily szomoru állapotban tettem. Azt véltem, elveszek fájdalmamban, iszonyu orditásokat tettem, mellemet s fejemet vertem, s a földre vágtam magamat, a hol sokáig szomoru gondolatok halálos zavarában feküdtem. Százszor is szememre hánytam, hogy meg nem elégedém első útammal, melynek örökre ujra el kellett volna utazó kedvemet venni. De minden bánatom haszontalan, s minden törelmem idétlen volt.

„Végre megadám magamat isten akaratjába, s a nélkül hogy tudnám mi lesz belőlem, fölhágék egy magas fára, a melyről minden felé tekintgettem, nem látnék e valamit, a mi némi reménységet adhatna. A tengerre forditván szemeimet, csak vizet és eget láttam, de a száraz felűl valami fehéret vévén észre leszállék a fáról, s megmaradt kevés eleségemmel azon tárgy felé tartottam, mely oly távol vala, hogy meg nem ösmerhettem.

„Midőn elég közel jutottam hozzá, láttam hogy az egy bámulatos nagyságu fehér gömb. A mint egészen mellé értem, tapintám s igen simának találtam. Körüljártam, meglátni nincs-e nyilása. Nem találtam rajta, s oly sikos volt, hogy semmi módon föl nem mászhattam reá. Lehetett körben ötven lépésnyi.

„A nap épen nyugvó félben volt; s az ég hirtelen elsetétedék, mintha valami sürü felhő fogná el. De ha ezen setétségen elcsodálkoztam, még inkább bámultam, látván, hogy a mi ezt okozá, egy szertelen nagyságu madár vala, mely felém repült. Emlékeztem egy Roch nevű madárra, melyről a hajóslegényeket sokszor hallottam beszélni, s elgondoltam, hogy a nagy gömb melyet csodáltam, ezen madár tojása lehet. S valóban leszállott, s reá ült mintha azt ki akarná költeni. Midőn jőni látám, lelapultam a tojás mellé, úgy hogy egyik lába előttem volt, mely oly nagy vala, mint egy vastag faderék. Hozzá kötöttem magamat erősen egy lepellel, mely turbánom köré volt tekergetve, azon reménynyel, hogy a Roch ha másnapon elrepül, engemet is elvisz e puszta szigetből. S valóban a madár minekutána az éjjelt ez állapotban töltötte volna, virradatkor elröpüle s engem oly magasan fölvitt, hogy a földet sem láttam, s ismét hirtelen oly sebességgel csapott le, hogy elvesztettem eszméletemet. Midőn a Roch lebocsátkozott, s én a földre értem, hirtelen föloldoztam a csomót, mely lábához csatolt. Alig oldottam el magamat, s orrával azonnal egy hallatlan hosszaságu kigyóhoz vágott. Megragadá s tüstént elrepült vele.

„A hely, hol engem hagya, egy igen mély völgy volt, mindenfelől oly magas és meredek hegyekkel környezve, hogy a felhőket érék, s nem volt ösvény, melyen reájok mászni lehetett volna. Ez új baj volt reám nézve, s ha e helyet a puszta szigettel, melyet imént hagyék el, összehasonlítám, nem láttam nyereséget a cserénél.

„E völgyben járkálván láttam, hogy el volt hintve csodálatos nagyságu gyémántokkal. Igen gyönyörködtem ezeknek szemléletén; de nemsokára a távolban oly tárgyakat láttam, melyek a gyönyörködést igen kevesitették, s a melyeket nem nézhettem rémülés nélkül. Számtalan sok kigyók voltak, oly vastagok és hosszúk, hogy egy sem volt köztök, mely egy elefántot el nem nyelt volna. Naphosszat barlangjaikba vonultak, hogy ellenségök, a Roch előtt elrejtezzenek, s csak éjszaka jöttek elő.

„A napot azzal töltém, hogy a völgyben járkálék, s időről időre a legalkalmasabb helyeken kipihentem. Azon közben lenyugodott a nap, s az éjszaka kezdetével egy barlangba mentem, hol bátorságban véltem magamat. Szűk s alacsony száját egy kővel zártam be, mely elég nagy vala, hogy a kigyók ellen bátorságba tegyen, de még sem zárta be úgy, hogy némi világosságot ne bocsátana be. Megettem vacsorára egy részét eleségemnek, a kigyók süvöltéseinél, melyek elő kezdének jőni. Rettenetes sziszegésök szertelen félelmet önte belém, s nem engedé, – a mint elgondolhatjátok, – hogy az éjet nyugalomban töltsem. Virradatkor eltávoztak a kigyók; remegve léptem ki most barlangomból, s mondhatom, hogy egy darabig úgy járkáltam a gyémántokon, hogy legkisebb kedvem sem volt hozzájok. Végre leültem, minden hánykódásom daczára is, minthogy egész éjjel szememet sem hunytam be, minekutána eleségemből még egyszer ettem volna, elaludtam. De alig szunnyadtam el, midőn valami mellettem nagy zuhajjal leesett, s fölébresztett. Egy nagy darab fris hus vala, s ezen pillantatban több másokat láték különféle helyeken a kősziklákról lehengeregni.

„Mindig mesének tartottam, a mit hajóslegényektől s egyebektől a gyémánt völgyről, s azon ügyességről hallottam, melylyel él több kalmár, hogy e drága köveket onnét megszerezhessék, mostan látám, hogy valóságot beszéltek. Valóban e kalmárok ezen völgyhöz szoktak menni, oly időben, midőn a sasoknak fiaik vannak. Húst vagdalnak el nagy darabokra, s a völgybe hányják, s a gyémántok melyeknek hegyeire esnek beléjök ragadnak. A sasok, melyek e tartományban erősebbek mint máshol, lecsapnak a darab husokra, s elviszik azokat a légen keresztül a sziklák tetejére, fészkeikbe, fiaiknak eledelül. Erre a kalmárok a fészkekhez futván, kényszeritik a sasokat eltávozni, s kiszedik a húsra tapadt gyémántokat. Ezen csellel élnek, mivel nincs más mód a gyémántokat ezen völgyből megszerezhetni, mert oly mélység ez, hogy le nem lehet bele ereszkedni.

„Mind eddig azt hittem, hogy lehetetlen lesz e mélységből kimenekednem, melyet már ugy tekintettem, mint siromat; de most megváltozott gondolatom, s a mit épen láték, alkalmat nyújott egy módnak föltalálására életem megtartása végett…“

„Elkezdém most, a legnagyobb gyémántokat, melyek szemembe akadtak, összeszedni, s megtöltém velök azon bőrzsákot, mely eleségem tartására szolgált. Ezután fogám azon darab hust, mely leghosszabbnak látszott, s turbánom leplével derekamra kötöttem, s igy lefeküdtem hasmánt, minekutána a bőrzsacskót oly erősen övemhez kötöttem, hogy le nem eshettem.

„Alig feküdtem igy, midőn a sasok eljövének s mindenik egyegy darab húst foga föl s elvivé. Egy a legerősebbek közül, ki engem is fölemelt, azon darab hússal együtt melyet reám kötöztem, fölvitt a hegy tetejére, egész fészkéig. A kalmárok üvöltözének, hogy a sasokat elijesszék, s minekutána kényszeritették volna zsákmányukat oda hagyni, közelite hozzám egyik, de megrémült a mint megláta. Azonban neki bátorodott s a helyett, hogy tudakozná minő kaland által jutottam oda, elkezde velem veszekedni, kérdezvén miért fosztom meg vagyonától. „Ha jobban meg fogsz ismerni, – mondék neki, – majd emberiebben szólsz velem. Ne búsulj, – ezt vetém hozzá, – van nekem elég gyémántom számodra is, több mint a többi kalmároknak egyetemben. Ha ők valamit kaptak is, csak történetből nyerték; de én magam válogattam ki a völgy fenekén, melyeket ezen zacskóban felhoztam.“ Ezt mondván előmutattam neki. E közben oda gyülének a többi kalmárok is, s igen csodálkozának rajtam. Még neveltem bámulásukat történetem elbeszélésével. Kevésbbé csodálták cselem föltalálását, mint azon merészségemet, hogy azt végrehajtottam.

„Közös lakásukba vezettek, s midőn jelenlétökben zsacskómat fölbontottam, igen meglepettek gyémántjaim nagyságától, s megvallák, hogy minden udvarokban, a hol csak megfordultak, nem láttak egyet is ezekhez hasonlót. Kértem a kalmárt, a kié volt a fészek, melybe engem a sas vitt, (mert mindenik kalmárnak volt külön fészke), kértem mondom, hogy válaszszon annyi gyémántot magának, a mennyi tetszik. Megelégedett azzal, hogy egyetlenegyet, s még pedig nem a nagyobbak közűl, kiválasztott, s minekutána erőltettem, engedje meg, hogy többet is adhassak neki, s ne féljen, hogy az által igazságtalanságot tesz velem, azt felelé: „Nem, én ezzel is teljesen megelégszem, mert eléggé drága arra, hogy mostantól fogva megmentsen a fáradságtól, hogy szerencsém alapitása végett más utakat tegyek.

„Az éjszakát a kalmárokkal töltöttem, kik előtt másodszor is el kelle beszélnem történetemet, hogy azoknak is eleget tegyek, kik azt még nem hallották. Nem mérsékelhettem örömemet, ha meggondoltam, hogy azon veszélyekből, melyeket előttetek elbeszéltem, megszabadultam, az állapot, melyben valék, egy álomnak tetszett, s alig hihettem, hogy már többé semmitől sem kell félnem.

„A kalmárok már több nap óta hánytak húst a völgybe, s mivel mindenik megelégedett a neki jutott gyémántokkal, más napon mindnyájan egyetemben elindultunk, s magas hegyeken utaztunk által, hol iszonyú nagyságu kigyók valának, melyektől azonban szerencsésen megmenekedtünk. Elérkeztünk az első révbe, honnan Riha szigetre hajóztunk, a hol terem azon fa, melyből a kámfort szedik, s a mely oly vastag, s oly lombos, hogy árnyékában száz ember is könnyen megtelepedhetik. A nedv, melyből a kámfor készül egy a fán ejtett vágásból foly, mely valami edényben fölfogatik, ebben megaluván, azzá lesz, a mit kámfornak hínak. Ha a fának nedve ilyképen lecsapoltatik, elszárad s kivesz.

„Azon szigeten vannak szarvórruak is, oly állatok, melyek kisebbek az elefántnál, de nagyobbak a bivalnál, s orrukon mintegy rőfnyi szarvuk vagyon. Ezen szarv merő s középen végig van hasitva. Látni rajta fehér vonásokat, melyek egy ember alakját képezik. A szarvorru megharczol az elefánttal, hasába döfi szarvát, fölemeli s a fején elviszi; de mivel ennek vére és zsirja a szemébe folyván megvakitja, földre rogy; s a mi benneteket bámulásra fog ragadni, eljő a Roch, fölkörmöli mindakettőt, s elrepül velök fiait etetni.

„Elhallgatom e szigetek több más nevezetességeit, mert félek, hogy unatkoztatni foglak. Ott néhány gyémánton jó portékákat cseréltem. Onnan más szigetekre hajóztunk, s minekutána végre a száraz föld több kereskedővárosait megérintettük volna, Balsorában kikötöttünk, a honnan én Bagdádba jövék. Ott nevezetes alamizsnát osztogattam a szegényeknek, s becsületesen éltem gazdagságom maradványaiból, melyet oly sanyaruan szereztem, s oda takartam.“

Igy beszélé el Szindbád második útját. Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s más napra meghivá, harmadik utjának hallgatására. A vendégek haza mentek, s más nap rendelt órára megjelentek, nem különben a teherhordó is, ki volt nyomoruságát egészen elfeledé. Asztalhoz ülének, s minekutána az ebédnek vége volt, Szindbád hallgatást kére, s következőleg beszélé el harmadik utját.

A hajózó Szindbád harmadik utja Szelaháthra.

„A kényelmes élet éleményei között hamar elfeledkeztem azon veszélyekről, melyeknek két utazásom alatt ki voltam téve; de még éltem virágában lévén, meguntam a nyugalmas életet, s eltompitván magamat az uj veszedelmek iránt, melyekkel daczolni kivántam, elindultam Bagdádból, drága portékákkal, melyeket Balsorába viteték. Ott ismét egyéb kalmárokkal együtt hajóra szállottam. Sokáig hajóztunk ide s tova, s több révbe kiszállottunk s jó nyereséget tettünk.

Egyszer, midőn a sík tengeren valánk, rettenetes vésztől hányattunk ide s tova, s elvétők utunkat. A vihar több napig tartott, s egy sziget révébe vert bennünket, hol a hajóskapitány igen szeretett volna ki nem kötni; de kénytelenek valánk ottan vasmacskát vetni. Midőn a vitorlákat bevonták, monda a kapitány: „E szigetet, s némely szomszéd szigeteket egészen szőrös emberek lakják, kik bennünket víni fognak. Noha csak törpék, mégis ugy akarja szerencsétlenségünk, hogy legkisebb ellenállást se tegyünk; mert nagyobb számmal jőnek mint a sáskák, s ha történnék közülök egyet megölnünk; mindnyájan reánk támadnának, s bennünket megölnének.“

„A kapitánynak e beszéde, az egész legénységet nagy zavarodásba ejtette, s nem sokára tapasztalok, hogy ő igen is valóan szólott. Látánk számtalan sok undok, csak kétlábnyi, vadakat megjelenni, kiknek egész testök vörös szőrrel volt befödve. A vizbe ugráltak, hozzánk úsztak, s rövid időn körülfogák hajónkat. Megszólitának bennünket, a mint közeledének; de mi nem értők nyelvöket. A hajó padlatába, s kötelékeibe kapaszkodának, s oly könnyüséggel és sebességgel másztak mindenfelől a födelekre, hogy nem is lehetett látni hová rakják lábaikat.

„Ezen mászkálást oly ijedséggel néztük a mint képzelhetitek, anélkül, hogy bátorkodtunk volna magunkat védő állapotba tenni, vagy csak egy szóval is tartóztatni szándékoktól, melyet veszedelmesnek tartánk. S valóban fölvonák a vitorlákat, eloldák a horgonykötelet, nem is vesződvén a horgony fölhuzásával, s minekutána a hajót a parthoz vitték, kényszeritének mindnyájunkat kiszállani. A hajót most egy másik szigethez vivék, a honnan jöttek. Minden utazó gondosan kerüli a szigetet, melyen mi valánk, s igen veszedelmes volt ott megállapodni, egy ok miatt, melyet meg fogtok érteni; de nekünk e bajt türelemmel kelle szenvednünk.

„Eltávozánk a parttól, s befelé indulánk. Némely gyümölcsöket s növényeket találánk, s ettünk belölök, hogy éltünk vég pillanatát, a mig lehet, hallaszthassuk; mert mindnyájan bizonyos halálunkat várók. Mentünkben alkalmas távolságra egy nagy épületet látánk, s arra irányzók lépteinket. Egy szépen épült palota vala, melynek egy, két szárnyu ajtaja volt ében fából, melyet benyitánk. Beléptünk az udvarba, s szemközt egy tágas laképületet látánk egy előteremmel, a melyben egyik felül nagy halom embercsont feküdt s másfelül temérdek sok nyárs. Elborzadtunk e látványra, s mivel elfáradtunk, lábaink nem birtak bennünket, s halálos ijedségünk miatt a földre rogyánk, s egy ideig ottan mozdulatlanul maradtunk.

„A nap lenyugodott, s mig a nyomoru állapotban valánk, melyet rajzoltam, megrendült a föld, s a laképület ajtaja nagy zörejjel kinyilott, s egy pálmafa nagyságu fekete ember szörnyü alakja lépett ki rajta. Homloka közepén volt egy vörös s eleven szénként szikrázó egyetlen szeme; igen hosszu s hegyes első fogak nyultak ki szájából, mely nem kevésbbé volt fölhasitva, mint a tevéé, s az alsó ajaka melléig ért. Fülei elefántéhoz hasonlitottak, s egész vállait befödték. Körmei oly horgasak s hosszuk voltak, mint a legiszonyubb vad állatoké. E rettentő óriás tekintetére mindnyájan elvesztők eszméletünket, s mintegy halva maradtunk.

„Végre magunkhoz térénk, s látók őtet az előterembe ülni, s bennünket az egy szemével figyelmesen szemlélni. Minekutána jól megnézett bennünket, felénk jöve, s midőn közel vala hozzánk, kinyujtá reám kezét, megkapa nyakszirton, s megforgata, mint mészáros az ürüt. Minekutána figyelmesen megvizsgált, s látta hogy igen sovány vagyok, s csak csontom és bőröm, ismét eleresztett. A többieket is sorra fogdosá, s szintugy megvizsgálá, s mivel az egész legénység közt a hajóskapitány volt legkövérebb, föltartá egyik kezével, mint én egy verebet tartanék, s a másikkal egy nyársat ütött rajta keresztül, s minekutána nagy tüzet rakott, megsüté, s megevé vacsorára lakházában, melybe visszatért. Vacsora után ismét kijött, az előterembe lefeküdt s elaludt, s mennydörgésnél erősebb harsogással hortyogott. Álma más nap reggelig tartott. A mi minket illet, lehetetlen volt legkevesebbet is szunnyadnunk, s az északát a legkegyetlenebb nyugtalanságban töltöttük. Midőn megvirradt, fölébrede az óriás, fölkele, kiment, s bennünket a palotában hagya.

„Midőn őtet távol lenni véltük, félbeszakasztók a szomoru veszteglést, melyben egész éjjel voltunk, s egymással versenyt siránkozván, a palotát panaszokkal s fohászokkal hangoztattuk. Noha számosan voltunk, s ellenségünk egyedül; még sem jutott tüstént eszünkbe, hogy magunkat halála által szabaditsuk meg. Ezen merészletnek, noha nehéz vala, még is természetesen eszünkbe kellett ötleni.

„Többféle tervről tanácskoztunk, de egyikre sem határoztuk magunkat, s megnyugodván abban, a mit istennek tetszeni fog felőlünk végezni, a napot azzal töltők, hogy a szigetben csapongtunk, s mint tegnap gyümölcscsel és növényekkel éltünk. Alkony felé valami védhelyet keresénk, de nem találtunk, s kénytelenek valánk kedvünk ellen is a palotába visszatérni.

„Az óriás haza jött, s vacsorára ismét egyik társunkat evé meg; erre elaludt s virradtig hortyogott. Az után elmene, s elhagyott bennünket, mint a mult napon. Helyezetünk oly iszonyunak tetszék, hogy társaink közül többen, készebbek valának a tengerbe ugrani, mint ily különös halált elvárni, s másokat is tanácsuk követésére biztattak. De egyik közülünk megszólalván monda: „tilos magunkat megölni, de ha szabad volna is, nem okosabb-e, oly eszközökről gondoskodnunk, hogy magunkat e szörnyetegtől megszabaditsuk, ki számunkra ily szomoru halált készit?“

„Mivel nekem egy gondolat jutott eszembe, közlém társaimmal, kik azt helyben hagyák. „Feleim, – mondék nekik, – tudjátok, hogy a tenger mellett sok erdőség van; ha javaljátok, csináljunk több talpat, melyek bennünket elbirjanak, s ha készen lesznek, hagyjuk a parton, mig ideje lesz azokat használnunk. Azonban hajtsuk végre a mit javaltam, hogy az óriástól megmenekedjünk; ha sikerül szándékunk, itt békével elvárhatjuk, mig egy hajó vetődik erre, mely bennünket e gonosz szigetről elviszen; ha ellenben elhibázzuk, szaladjunk gyorsan talpainkra, s evezzünk el. Megvallom életünket koczkázzuk, ha ily törékeny szereken teszszük ki magunkat a hullámok dühének, de ha elvesznénk is, nem kedvesebb-e még is tengerbe temettetni, mint a szörnyeteg gyomrába, mely már két társunkat megemészté?“ Tanácsom köz javalást nyert, s több, három személyre való talpat késziténk.

„A nap vége felé visszatértünk a palotába, s utánunk nemsokára bejött az óriás is. El kellett magunkat szánni, még egyik társunkat sülni látni. De az óriás kegyetlenségéért következőleg állottunk boszut. Minekutána undor vacsoráját elvégezé, lefeküdt hanyatt s elaludt. Mihelyt szokása szerint hortyogni hallottuk, közülünk tizen a legbátrabbak, egy-egy nyársat fogánk, s hegyeiket a tüzbe tartván megtüzesitők, és annakutána egyszerre a szemébe döfvén, azt velök kiszurtuk.

„A fájdalom, melyet az óriás szenvedett, iszonyu orditásra fakasztá. Hirtelen fölugrott, s mindenfelé terjengeté kezeit, hogy valamelyikünket megkapván, dühének föláldozhassa; de elég időnk volt tőle eltávozni, s oly helyeken vetni magunkat a földre, a hol lábai alatt meg nem találhatott. Minekutána haszontalan keresett volna bennünket, tapogatódzva az ajtóra akadt, s szörnyü orditással kiment.

„Mi is kimenénk a palotából az óriás után, s a tengerpartra azon helyre jutánk, a hol talpaink valának. Azonnal vízre eresztettük, s várakoztunk mig megvirrad, hogy tüstént reájok ugráljunk, ha az óriás néhány magaféle kisérőkkel találna visszatérni; azonban hizelegtünk magunknak, hogy ha napkelte után kevéssel meg nem jelenik, s orditását, mely szüntelen fülünkben zugott, többé nem fogjuk hallani, ez annak bizonyságául szolgálhat, hogy életét elvesztette, s ezen esetre föltevők magunkban, hogy a szigeten maradunk, s nem koczkázzuk életünket a talpakon. De alig nappallott azonnal látók kegyetlen ellenségünket két őtet vezető, s igen sok gyors léptekkel előre siető, hozzá hasonló nagy óriástól kisérve.

„E látványra nem késedelmeztünk talpainkra ugrálni, s gyors evezéssel a parttól távozni. Az óriások, kik ezt észrevevék, nagy köveket szedének föl, a partra futottak, sőt övezetig a vizbe is belementek, s oly ügyesen hajigáltak reánk, hogy azon talpon kivül, melyen én valék, a többieket mind összeroncsolák. A rajtok levő emberek mind a vizbe fuladtak; de én s két társam: mivel teljes erővel eveztünk, legmesszebb, s dobásnyi távolságon tul valánk.

„Midőn a sík tengerre jutánk, a szél s habok játékává lettünk, melyek ide s tova hányának, s ezen napot és a jövő éjszakát, sorsunk felől való kinos bizonytalansággal töltöttük; de más napon szerencsénk volt egy szigethez hajtatni, melyre nagy örömmel kiszállottunk. Ottan igen jó gyümölcsöket lelénk, melyek elveszett erőnk visszanyerésére nagyon jó szolgálatot tettek.

„Estve felé elaludtunk a tengerparton, de egy csörejre ébredtünk föl, melyet egy pálmafányi kigyó másztában csörgőivel okozott. Oly közel vala hozzánk, hogy egyik társamat sikoltása s megmenekedni erőlködése daczára is elnyelé, minekutána megrázta s a földhöz vagdosta volna. A másik társam és én tüstént elszaladtunk, s noha alkalmas távolságra valánk, még is egy idő mulva olyan neszt hallottunk, mely azt gyanittatá velünk, hogy a kigyó, a tőle megtámadott boldogtalannak csontjait veti ki magából. „Oh istenem, – kiálték – mennyiféle veszélynek vagyunk kitéve! tegnap örültünk rajta, hogy életünket az óriás kegyetlenségétől, s a habok dühétől megmentettük, s ime most szint oly rémitő veszélybe jutottunk?“

„Járkáltunkban egy vastag s magas fát láttunk meg, s eltökélettük, hogy bátorság okáért a jövő éjjelt azon töltsük. Ismét gyümölcsöt ettünk mint az előbbi napon, s estve felé fölmásztunk a fára. Nem sokára hallottuk a kigyót, mely sziszegve egész a fa tövébe jött. Fölnyult a fa derekára, s mivel alattam ülő társamat elérte, egyszerre elnyelé, és aztán eltávozott.

„Én reggelig a fán maradtam, és akkor inkább holtan mint élve szállottam le. Valóban én sem várhattam társaiménál különb végzetet, s mivel ezen gondolat elborzasztott, már néhány lépést is tettem, hogy a tengerbe ugorjam. De mivel még is kedves addig élni, a mig lehetséges, ellentállottam ezen kétségbeesés ösztönének, s megnyugodtam isten akaratján, ki tetszése szerint intézi életünket.

„Nem mulasztottam el azonban igen sok forgácsot, száraz galyat, s tüskét gyüjteni össze. Több csomóba kötözém össze, melyekből nagy sánczot csináltam a fa körött, s némelyeket keresztül kötöttem a fa tetejébe, hogy fejemet védeném. Ezután alkonyatkor bezárkoztam ezen körbe, azon szomoru vigasztalással, hogy semmit sem mulasztottam el, az engem fenyegető kegyetlen végzet elkerülésére. A kigyó ismét eljött, s körül kerülé a fát, engem el akarván nyelni; a mi azonban a tőlem épitett sáncz miatt nem sikerült neki, s haszontalanul ácsorgott egész reggelig, egy oly egeret leső macskaként, mely valami hozzáférhetlen helyen van. Végre hajnalban eltávozott; de én egész napfölkeltéig nem mertem kijőni erősségemből.

„Ugy elfáradtam a munkában, melyre a kigyó kényszeritett, s annyit szenvedtem dögleletes lélekzetétől, hogy ugy látszott a halál is kivánatosabb ezen ijedelemnél, s nem emlékezvén tegnapi megnyugovásomra, a tengerhez szaladtam, hogy fejtetőre beleugorjam.

„Isten megindult kétségbeesésemen: azon pillanatban, melyben a tengerbe akartam bukni, láték a parttól alkalmas távolságra egy hajót. Teljes erőmből kiáltám, hogy magamat meghallassam. S turbánom gyolcsát lobogtatám, hogy észre vegyenek. Ez nem vala haszontalan, az egész legénység észrevett, s a kapitány elküldé értem a csolnakot. Midőn a hajóhoz értem, nagy kiváncsian kérdék a kapitány és hajóslegények, minő kaland vezetett e szigetre, s minekutána elbeszéltem nekik, a mi rajtam történt, mondának a legvénebbek, hogy ők sokszor hallottak ezen óriásokról beszélni, kik e szigeteken lakoznak, s hogy őket bizonyossá tették, hogy ezek emberevők, s az embereket szintugy sülve, mint nyersen is megeszik. A mi a kigyókat illeti, ezt veték hozzá, hogy ezek bőségben vannak e szigeten, hogy nappal elbúnak, s csak éjszaka jőnek elő. Minekutána értésemre adták volna, mennyire örülnek, hogy ily sok veszedelemből kiszabadulva látnak, s mivel nem kétlék hogy éhezem, nem késtek legjobb eleségökkel megvendégelni, a mivel csak birtak; s a kapitány látván, hogy ruháim elrongyollottak, oly nagylelkü volt, hogy egy jó öltözetével megajándékoza.

„Egy ideig még a tengeren hajóztunk, több szigetet elhagyánk s végre Szelaháth szigetére értünk, hol a szantalfa terem. Bementünk a révbe s ott horgonyokat hánytunk. A kalmárok elkezdék portékáikat kirakatni, hogy eladják vagy elcseréljék. Mig ez történt, magához szólita a hajós-kapitány, s monda nekem: „Atyámfia, vannak gondviselésem alatt némely portékák, melyek egy kalmár tulajdonai, ki egy ideig hajómon utazott. Minthogy ezen kalmár már nem él; elfogom árulni, hogy örököseinek számot adjak; ha valaha közülök valakire akadnék.“ A csomók melyeket értett, már a hajó födelékén valának. Megmutatá s monda. „Ime ezek a tudva levő portékák, reménylem léssz oly szivességgel, s magadra vállalod a fáradságot, hogy azokat eladjad; illendő jutalmat fogsz venni vesződségedért.“ Reá állottam s megköszöntem neki, hogy alkalmat nyujt a foglalatoskodásra.

„A hajóirász fölira minden csomót, a tulajdonos kalmárok neveivel együtt. S kérdvén a kapitányt, miképen irja be azokat, melyeket épen reám biza, felele ez neki: ird be a hajózó Szindbád nevére. Nem hallhatám nevemet megindulás nélkül, s midőn a kapitányt jobban szemügyre vettem, ugyan annak ösmerém, ki engem második utamban a puszta szigeten hagya, midőn a patakparton elaludtam, s vitorlát ereszte, anélkül, hogy megvárt vagy kerestetett volna. Nem ösmertem meg mindjárt, mivel elválásunk óta igen megváltozott.

Hogy ő, ki engem holtnak tartott, meg nem ismere, nem lehet csodálni.“ „Kapitány, – mondék neki. – Szinbádnak hitták a kalmárt kié e csomók?“ „Igen, – felele, – „ugy hitták. Bagdadi volt, s Balsorában szállott hajómra. Midőn egyszer egy szigetnél kikötöttünk, hogy vizet merjünk, s némely enyhitőket rakjunk hajónkra, – nem tudom már micsoda tévedésből – ismét vitorlát bocsáttaték, nem ügyelvén arra, hogy ő a többiekkel együtt nem jött vissza a hajóra. Jó friss szelünk volt, ugy, hogy lehetetlen vala a hajót megforditanunk, hogy őt elhozzuk.“ „Tehát holtnak tartod őtet?“ – kérdém. „Minden bizonynyal,“ – felele ő. „Jól van kapitány, – válaszolék, – nyisd fel tehát szemeidet, s ismerd meg ama Szindbádot, kit a puszta szigeten hagyál. Egy csermely partján aludtam el, s mire fölébredtem, már senkit sem láttam a legénység közül.“ E szavakra figyelmesebben megnézett a kapitány…

„S egy kis vártatva végre megismert. Hála istennek! – monda, megölelvén, – fölöttébb örvendek, hogy szerencsés végzeted helyre hozta hibámat. Itt vannak portékáid, melyeket mindig gondosan tartogattam, s azon révekben, hol kikötöttünk, már részszerint el is adtam. Átaladom azokat, azzal együtt, a mit azokból árultam. Átalvettem azokat, és a kapitánynak illő hálát adtam.

„Szelaháth szigetéről egy más szigetre hajóztunk, a hol szegfűvel, fahéjjal, s más fűszerekkel rakodtam meg. Midőn onnét tovább eveztünk, látánk egy husz rőfnyi hosszu s ugyan olyan széles tekenősbékát, nemkülönben egy borjunemü halat is, mely tejelt, s melynek bőre oly kemény, hogy vérteket szoktak belőle készíteni. Láték egy másikat is, melynek olyan alakja és színe volt, mint a tevének. Végre hosszas hajózás után Balsorába értem, s onnan oly sok kincscsel tértem vissza Bagdádba, hogy számát sem tudtam. Ismét sokat kiosztottam belőle a szegényeknek, s még több mezei jószágot vásárlottam, a már szerzettekhez.“

Igy végezte Szindbád harmadik utának történetét. Erre Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s meghítta másnapra negyedik utának elbeszélésére. Hindbád, s a többi társaság hazamentek, s másnap ebéd végeztével Szindbád következőleg folytatá kalandjainak elbeszélését.

A hajózó Szindbád negyedik utja a Szundi szigetekre.

„A vigságok s gyönyörüségek ingerei, – monda ő, – melyeknek átadtam magamat harmadik utam után, nem valának elég hatalmasak a további utazástól visszatartóztatni. Ismét el hagyám magamat kapatni a kereskedés és uj dolgokat látnivágyás szenvedelmétől, rendbe szedtem dolgaimat, s minekutána elegendő portékákat gyüjtöttem össze, melyek azon helyeken kelendők valának, a hová utazni szándékoztam, elindulék. Utamat Persiának vettem; ezen ország több tartományát becsapongtam, s egy tengeri révbe értem, a hol hajóra ülék. Vitorlát ereszténk, s már a szárazföldnek és keleti szigeteknek több réveit megérintettük, midőn egykoron egy nevezetes átaljárásnál egy vihartól lepettünk meg, mely a hajós-kapitányt kényszeríté a vitorlák lebocsátására, s a fenyegető veszély elkerülése végett szükséges parancsoknak osztására. De minden óvakodásaink sikertelenek valának, a hajófordulat nem sikerült, a vitorlák ezer rongyokra szakadtak, s a hajó, melylyel már nem lehetett birni, egy elrejtett sziklasorra került, s ott ugy összezuzatott, hogy számos kalmár s hajóslegény vizbe fult, s a hajóteher elveszett.

„Én több más kalmárral és hajóslegénenyel együtt, oly szerencsés valék, hogy egy deszkára kaphattam. Egy tengeri folyam által mindnyájan egy előttünk fekvő szigetre hajtattunk, ott gyümölcsöt és forrásvizet leltünk, a mi által erőink ismét helyreállottak. Éjjeli pihenésünket is azon helyen tartottuk, hová a tenger vetett bennünket, a nélkül, hogy arról, a mit tovább tennünk kell, valamit határoztunk volna. Ebben akadályozott bennünket a csüggedés, melybe szerencsétlenségünk ejtett.

„Mihelyt másnap megvirradt, eltávozánk a parttól, s befelé tartván, házakat láttunk, s oda mentünk. Oda érkeztünkkel egy sereg fekete jöve reánk, körülkerítettek, megfogtak, s elosztozván mintegy rajtunk, elvivének lakaikba.

„Én öt társammal együtt egy helyre vitettem. Leültetének, bizonyos növényt tevének előnkbe, s jelek által kinálának, hogy együnk belőle. Társaim nem gondolák meg, hogy azok, kik bennünket a növénynyel kináltak, nem evének belőle; csak nagy éhségök ösztönét követék s mohón esének ez ételnek. Én, ki valami cselt sejdítettem, izlelni sem akartam, s jól jártam, mert nemsokára észrevettem, hogy társaim elveszték eszöket, s nem tudák mit beszélnek.

„Ezután kókuszolajjal készített rízst hozának föl, s társaim, kik egészen megtébolyodtak, szörnyen evének belőle. Én is ettem, de csak keveset. A feketék azért tevék előnkbe ama növényt, hogy eszünket elvegyék, s ennélfogva eloszlassák bánatunkat, melyet állapotunk szomoru tudata okozhatott, rizst pedig azért adának, hogy meghizlaljanak. Minthogy emberevők valának, az volt szándékuk, hogy ha meghizandunk, megegyenek. Ez megtörtént társaimon, kik sorsukat nem sejték, mivel józan eszöket elveszték. Én azonban, mivel birtam a magaméval, elgondolhatjátok uraim, a helyett, hogy a többiekként meghiztam volna, még ösztövérebb lettem, mint már voltam. A halál félelme, mely soha nem tágult rólam, minden élelmet, melyet magamhoz vevék, méreggé változtatott. Elgyengülésbe estem, mely reám nézve igen üdvös vala, mert a feketék, minekutána társaimat megölték s megették volna, abban hagyák a dolgot, s látván mily kiaszott, sovány és beteg vagyok, más időre halaszták halálomat. Azonban sok szabadságom volt, s keveset ügyeltek reám. Ez alkalmat adott egy nap arra, hogy a feketék lakaiktól eltávozzam, s megszabaduljak. Egy öreg, ki látott s észre vevé szándékomat, teljes erejéből kiáltoza reám, térjek vissza; de én a helyett, hogy neki engedelmeskedtem volna, kettőztetém lépteimet, s nemsokára eltüntem szemei elől. Senki sem volt otthon, csak ezen öreg, minden egyéb feketék távol valának, s csak estefelé szándékoztak hazatérni, a mi gyakran megtörtént; mivel tehát bátorságban valék, hogy nem lesz idejök utánam szaladni, ha szökésemet megtudják is: addig mentem, mig beesteledett. Csak akkor állapodtam meg, hogy egy kevéssé pihenjek, s a velem vitt eleségből falatozzam. De ismét utnak indultam, s kerülvén a lakott helyeket, hét napig mentem egy folytában. Kókuszdióval éltem, mely ételül s italul szolgált egyszersmind.

„Nyolczad napon a tengerhez érék, s ott egyszerre olyan fehér embereket láttam, mint magam, kik borsot szedének, mely ott nagy bőségben termett, foglalatosságuk jó jelenség vala nekem, s nem kétkedtem hozzájok közeliteni.

„Az emberek, kik borsot szedtek, előmbe jővének. Mihelyt megláttak, kérdének arabul ki vagyok, s honnét jövök. Igen megörülvén, hogy nyelvemen hallám őket szólni, kielégitém újságvágyokat, elbeszélvén nekik, mi módon szenvedtem hajótörést, hogyan jutottam e szigetre, s estem a feketék kezébe.

„Hiszen ezen feketék, – mondának ők, – emberevők; minő csoda által szabadulál meg kegyetlenségöktől?“ Elmondottam nekik, a mit előttetek most elbeszélék, s nem kevéssé álmélkodának rajta.

„Nálok maradtam, mig a kivánt mennyiségű borsot összetakarták, mely után hajójokra szállottam, s egy szigetre evezénk, a honnan jövének. Bemutatának királyoknak, ki igen jó fejedelem vala. Oly kegyes volt, hogy kihallgatá kalandom történetét, a mi őt igen meglepé. Ezután ruhákat adata, s megparancsolá hogy gondomat viseljék.

„A sziget, melyen valék, igen népes vala, bőségében volt mindennek s a városban, hol a király lakozott, nagy kereskedést űztek. Ezen kellemes menedék megvigasztala szerencsétlenségemen, s a nagylelkü fejedelemnek irántam való kegyei teljessé tevék elégedésemet. Valóban nálamnál senki sem állott inkább kegyelmében, következőleg senki sem volt, sem az udvarnál, sem a városban, a ki nem iparkodott volna kedvemben járni. S igy nemsokára inkább honosnak tekintettek, mint idegennek.

„Valami igen különöset vevék észre; minden ember, maga a király is, kantár és kengyel nélkül lovagolt. Egykor bátorságot vevék magamnak, őt megkérdeni, miért nem él ő felsége ezekkel. Azt felelé, hogy oly dolgokról szólok, melyeket birodalmában nem ismernek.

„Tüstént elmentem egy mesteremberhez, s rajzolatom szerint egy fanyerget készittettem vele, beboritám aztán magam bőrrel, kitömtem szőrrel, s fölékesitém aranyhimzetekkel. Azután egy lakatoshoz mentem, ki az elébe rajzolt alak szerint zabolát és kengyelvasakat csinált.

„Midőn ezen dolgok illendően elkészültek, oda vittem a királyhoz, s fölillesztettem egyik lovára. A fejedelem reá ült, s ugy megelégedék ezen találmánynyal, hogy örömét nagy ajándékokkal mutatá ki. Nem tolhatám el magamról, hogy miniszterei s főudvarnokai számára is több nyerget ne készitsek, kik mindnyájan ugy megajándékozának, hogy rövid időn meggazdagodtam. Készittettem a város nevezetesebb lakosai számára is, a mi igen nagy hirbe hozott, s köztiszteletet szerzett számomra.

„A király, kinél igen pontosan udvarlottam, igy szóla egykor hozzám: „Szindbád én szeretlek, s tudom hogy példám után minden alattvalóim is szeretnek, a kik ismernek. Egy kérelmem van hozzád, melyet teljesitened kell.“ „Uram, – felelék, – semmi sincs, a mit kész ne volnék megtenni, hogy fölségednek engedelmességemet kijelentsem, – parancsolj velem mindenestűl.“ „Én meg akarlak házasitani, – monda a király, – hogy e házasság birodalmamhoz kössön s ne gondolkozzál többé honodról.“ Mivel a fejedelem akaratjával ellenkezni nem bátorkodtam, udvarából egy nemes, szép, okos, és gazdag hölgyet ada feleségemül. A házassági szertartások után hölgyemhez költöztem, s egy ideig tökéletes egyességben éltem vele; mind a mellett is elégedetlen voltam állapotommal, s szándékoztam első alkalommal elillanni s Bagdádba visszatérni, melynek emlékét, állapotom, bár mi szerencsés vala is, bennem el nem olthatá.

„Igy gondolkoztam, midőn egyik szomszédom felesége, kivel igen szoros barátsági szövetséget kötöttem, megbetegedék s meghala. Hozzá mentem hogy vigasztaljam, s a legmélyebb szomoruságba merülve találtam.“ „Isten tartson meg, – igy szólitám meg, s engedjen hosszú életét.“ „Ah! – felele ő, – hogy részesülhetnék a kegyelemben melyet kivánsz? Már csak egy óráig élhetek.“ „Oh! – válaszolék, – verd ki e szomoru gondolatokat fejedből, reménylem ez nem fog megtörténni, s még sokáig lesz szerencsém barátságodat birni.“ „Ohajtom hogy életed tartós legyen; – felele ő, – a mi engem illet, nekem végem van, s tudtodra adom, hogy ma feleségemmel együtt el fognak temetni. Igy kivánja az őseinktől e szigeten behozott s sértetlenül fentartott szokás: az élő férj holt nejével, s az élő nő holt férjevel eltemettetik. Semmi sem menthet meg engem: minden házasok alá vannak e törvénynek vetve.“

„Azon pillantatban, melyben e különös vad szokásról értesite, melynek hire engem iszonyúan megijesztett, eljöttek rokonai, barátai és szomszédai egyetemben, hogy temetségét megtisztelnék. Fölöltözteték a nőt legdrágább ruháiba, mint lakadalmakor s fölpiperézék minden ékességeivel.

„Ezután föltevék egy nyilt koporsóba, s a temetési menetel elkezdődött. A férj, a gyászolók közt legelől, követé neje holttestét. Egy magas hegynek vevék utokat, s midőn oda értek, fölemelének egy nagy követ, mely egy mély kut száját födözé, s lebocsáták a holttestet, a nélkül hogy ruháiból és ékességeiből valamit leszedtek volna. Ezután megölelé a férj rokonit és barátjait, s ellenkezés nélkül hagyá magát egy koporsóba tenni, melyre egy korsó vizet s hét kis kenyeret tevének melléje, és aztán azon módon mint feleségét leereszték. A messze kiterjedő hegy, a tengerig nyult, s a kut igen mély vala. A szertartások végeztével a követ ismét a nyilásra emelék.“

„Szükségtelen mondanom, hogy én igen szomoru tanuja voltam e temetségnek. Minden egyéb jelenlevők ellenben, alig látszottak rajta megindulni, mivel hozzá szoktak ilyest gyakortabb látni. Nem tartóztathatám magamat, hogy a királynak ezen való gondolataimat ki ne jelentsem. „Uram, – mondék neki, – nem győzök eléggé csodálkozni a birodalmadban uralkodó különös szokáson, hogy az élőket a holtakkal együtt eltemetik! sokat jártam keltem, számtalan nemzetbeli embereket tanultam megismerni, de soha sem hallottam ilyetén törvénynek hirét.“ „Mit akarsz Szindbád, – felele a király, – oly köztörvény ez, melynek magam is alá vagyok vetve, s ha hölgyem a királyné előbb meghaland nálam: elevenen el fognak vele együtt temetni.“ „De uram, – válaszolék én, – szabad-e Fölségedet kérdenem, kötelesek-e az idegenek is e törvényt megtartani?“ „Kétség kivül, – felele a király mosolyogván kérdésem indító okán; – ők sincsenek kivéve, mihelyt e szigeten megházasodtak.“

„E felelettel szomorodva tértem haza; a félelem, hogy feleségem előbb talál meghalni, s vele együtt elevenen eltemetnek, igen bus gondolatokat támaszta bennem. De hogy lehetett e bajon segiteni? türelemmel kelle győznöm s isten akaratján megnyugodnom. Mind e mellett is feleségem legkisebb betegeskedése miatt is remegtem; de ah! nemsokára elért az egész rémülés! ő valósággal megbetegedett, s kevés napok mulva meghala…

„Képzeljétek fájdalmamat! elevenen eltemettetni szint oly keserves sorsnak tetszett előttem, mint emberevőknek eledelül szolgálni, s még is neki kellett mennem. A király egész udvarával meg akará tisztelni temetségemet, s a város legjelesb személyei is megtevék irántam a tisztességet hogy temetésemen megjelenjenek.

„Midőn már minden készen vala a pompához, föltevék feleségem holttestét egy koporsóra, fölpiperézve minden ékességeivel, s legpompásabb ruháiba öltöztetve. A menetel elkezdődött. Mint második szinjátszója e keserves szomorujátéknak, közvetlenül feleségem koporsója mögött ballagék, szemeimet könybe fürösztve, s boldogtalan sorsomon siránkozva. Minekelőtte a hegyhez jutánk, meg akarám kisérteni a nézők szivét. Legelőször is a királyhoz fordulék, és aztán azokhoz, kik hozzám közel valának, s előttök a földig leborulván, hogy ruhájok szélét megcsókoljam, esedezém, könyörüljenek rajtam.“ „Gondoljátok meg, – mondék, – hogy én idegen vagyok, ki nem lehet ily sanyaru törvény alá vetve, és hogy nekem honomban más hölgyem s gyermekeim vannak.“ De bár mi érzékeny módon mondottam is el e szavakat, senki sem indult meg rajtok; sőt ellenben siettek feleségem holttestét a kutba leereszteni, s mindjárt utána egy másik nyilt koporsóban, egy vizzel tölt edénynyel s hét kenyérrel együtt engem is lebocsátottak. Midőn végre e reám nézve oly szomoru szertartásnak vége lett, szertelen fájdalmamra, és keserves sikoltásomra való tekintet nélkül, a követ ismét a kut szájára tevék.

„A mint a fenék felé közeledtem egy kis fölülről beeső csekély napsugár segedelmével kitanulám e hely fekvését s minéműségét. Ez egy igen tágas üreg vala, melynek mélysége lehetett ötven röfnyi. Kiállhatlan büz terjedett el a számtalan holttest miatt, melyeket jobbra s balra láttam; ugy tetszett mintha még némely legutól elevenen leeresztetteknek utósó fohászaikat hallanám. Mindemellett, mihelyt leértem tüstént kiszálltam a koporsóból, s orromat befogván, eltávozám a holttestektől. A földre vetém magamat, és sokáig feküdtem ott könyekben fuldokolva. Ezután szomoru sorsomat megfontolván, mondék magamban: „Való hogy az isten velünk gondviselése végzetei szerint bánik; de szegény Szindbád, nem vétked-e, hogy arra jutál, hogy ily különös halállal halj meg? Adta volna isten, hogy valamelyik hajótörésben vesztél volna el, melyekből kiszabadultál! nem kellene ily lassú s iszonyu halállal meghalnod; de megérdemletted átkozott fösvénységeddel! Boldogtalan! Nem jobb lett volna-e otthon maradnod, s fáradságaid gyümölcseit nyugalomban éldelned?“

„Ezek valának a haszontalan panaszok, melyekkel a barlangot hangoztatám, dühömben s kétségbeestemben fejemet s mellemet verdesvén, s magamat mindenestül a leggyászosabb gondolatoknak adván. Mindemellet is, – meg kell vallanom, – a helyett, hogy a halált hittam volna segédemre, fölgerjedt bennem, bár mi nyomorult valék is, az élethez való szeretet, s ösztönze napjaim hosszabbitására. Tapogatva, s befogott orral előhoztam koporsómból a kenyeret és vizet, s ettem és ittam belőle.

„Noha a barlangban uralkodó setétség oly nagy vala, hogy nappalt és éjszakát nem lehete megkülönböztetni, még is reá akadtam koporsómra, s ugy tetszék, mintha az üreg tágasabb, s holttestekkel telebb volna, mint először hittem. Néhány napig kenyeremmel s vizemmel éltem, de mivel végre semmim sem maradt, halálhoz készülék…

„Már a halált várám, midőn a követ fölemeltetni hallottam. Egy holttestet, s egy élő személyt bocsátának le. A halott férfi volt. Természetes dolog, hogy az ember a legvégsőbb esetekben, a legvégsőbb tökéletre vetemedjék. Mig az asszonyt lebocsáták azon helyhez közeledém, a hol az ő koporsója fogott állani, s midőn látám, hogy a kut nyilását ismét becsinálák, egy nagy csonttal, melyet találtam, a boldogtalan fejére két vagy három kemény csapást tettem. Megszédült bele, vagy is inkább agyonütöttem, s mivel ezen kegyetlen tettet csak azért követtem el, hogy a koporsóban találtató kenyeret és vizet hasznomra forditsam, megint lett néhány napra való eleségem. Ezen idő elteltével, ismét egy holt asszonyt s egy élő embert bocsátának le, kit hasonló módon megöltem, s igy ezen módnak ismétlésénél fogva soha sem láttam szükséget élelmi szerekben.

„Egykor, midőn épen megint egy asszonyt küldöttem a más világra, lihegést és járást halottam. Arra mentem, honnan a nesz jött, s közelitésemmel erősebb lihegést hallottam, s ugy tetszett, mintha valamit látnék, a mi megszaladt. Követtem ez árnyalakot, mely egyegy pillantatra megállott, s futtában mind annál inkább lihegett, mennél közelébb jöttem hozzá. Mind addig üztem, mig végre egy csillagdad világot pillanték meg. Siettem a világosság felé, el is vesztettem néha az azt elfogó ellenzékek miatt, de ismét föltaláltam, s végre észrevettem, hogy az a sziklának egy nyilásán szivárgott be, mely elég tágas vala, hogy rajta kiférhessek.

„Ezen fölfödözés után egy ideig megállapodtam, hogy sebes mentemből valamennyire megpihenjek, s midőn erre a nyiláshoz jutottam, átbujtam rajta, s a tengerparton valék. Képzeljétek szertelen örömömet; oly nagy volt ez, hogy nehéz vala arról meggyőződnöm, hogy nem álom a mit látok. Midőn a dolog valóságáról meggyőződtem, s érzékeim megint természeti állapotjokba tértek, észrevevém, hogy az a valami, melyet lihegni hallottam, s a melyet követtem, valamely a tengerből jött állat volt, mely azért szokott az üregbe járni, hogy ottan a holttesteken lakozzék.

„Megvizsgálám a hegyet, s ugy lelém, hogy az a város és a tengerpart között feküdt, nem engedvén semmi utat ezeknek közlekedésére, mivel oly meredek vala, hogy a természet szinte megmászhatlanná alkotta. Leomlottam a parton, hogy istennek velem közlött kegyelméért hálát adjak. Ezután visszatértem a barlangba, hogy kenyeret hozzak, melyet a napvilágnál sokkal jobb izüen ettem, mint akármikor azóta, hogy e setét helyre zárattam.

„Még egyszer visszamentem a barlangba, s tapogatva összeszedtem minden gyémántot, rubint, gyöngyöt, aranykarkötőt, egy szóval mind azon drága portékát, a mi kezembe akadt, s mind ezt a tengerpartra hordtam. Több csomót csináltam belőle, melyeket csinosan bekötöztem kötéllel, mely a koporsók lebocsátására szolgálván, nagy bőségben találtatott. A csomókat jó alkalom várásával a parton hagyám, nem féltvén, hogy az eső elmossa, mivel épen ekkor nem vala esős idő.

„Két vagy három nap mulva egy hajót pillanték meg, mely épen a révből indult, s azon hely mellett evezett el, ahol én valék. Intettem turbánom gyolcsával, s teljes erőmből kiáltoztam, hogy magamat meghallassam. Meghallottak, s elküldék értem a csolnakot. A hajóslegények kérdésére, hogy micsoda baj vetett azon helyre azt felelém, hogy az előtt két nappal egy hajótörésből menekedtem oda, azon portékákkal együtt melyeket látnak. Szerencsémre ezen emberek nem vizsgálván a helyet, a hol valék, megelégedtek feleletemmel, s csomóimmal együtt magukhoz vettek.

„Midőn a hajóra érénk, a hajoskapitány is, ki a nekem okozott örömön örvendett, s a hajó kormányával foglalatoskodott, szives volt szinlett hajótörésemet elhinni. Megkináltam néhány drágakővel; de nem akarta elfogadni.

„Több sziget mellett eveztünk el, a többek közt Nákusz sziget (Csörgő sziget) mellett, mely rendes széllel Szerendyb szigettől tiz s Kéla szigettől, a hol mi kiszállottunk, hat napi járó földnyire vagyon. Itten ónbányák, Indus nádak, és igen jó kámfor találtatnak. Kéla sziget királya igen gazdag, hatalmas, és birodalma kiterjed az egész Csörgő szigeten, mely körben két napi járó földet tesz, s melynek lakosai oly vadak, hogy emberhust esznek. Minekutána e szigeten nagy vásárt ütöttünk, ismét elevezénk s több más révben kötöttünk ki. Végre megmérhetlen kincscsel, melynek közelebbi leirása haszontalan volna, szerencsésen Bagdádba értem. Hogy istennek velem közlött kegyelmeiért hálát adjak, nagy alamizsnákat osztottam ki, mind több mósé fentartására, mind pedig több szegény élelmére is, s magamat egészen rokonimnak s barátimnak szántam, velök jól vendégeskedvén s vigadván.“

Szindbád ezzel végezé negyedik utja elbeszélését, mely hallgatóinál több bámulást okozott, mint a három előbbiek. Hindbádnak ujolag száz zecchínót ajándékozott, s a többiekkel együtt más napon ugyan azon órára ebédre, s ötödik utjának meghallgatására meghítta. Hindbád és a több vendégek bucsuztak, s haza menének.

Midőn más napon mindnyájan együtt valának, asztalhoz ültek, s ebéd végével, mely nem tartott tovább a korábbiaknál, Szindbád következőleg kezdé ötödik utja elbeszélését:

A hajózó Szindbád ötödik utja a Szundi szigetekre.

„Még, – monda ő, – elég ingerök volt a mulatságoknak reám nézve, emlékezetemből minden kiállott bajokat, viszontagságokat kitörölni, a nélkül, hogy az uj utazáshoz kedvemet elvehették volna; azért is portékákat vevék, becsináltattam, szekerekre rakattam, s a legközelebbi tengeri révbe utaztam. Ottan, hogy egy hajóskapitánytól ne függjek, s egy hajónak egészen ura legyek, időt hagytam magamnak magam költségén építtetni, s készíttetni föl egyet. Mihelyt elkészült, megrakatám, reá szállottam, s mivel az én portékáim nem tettek egész hajóterhet, különféle nemzetbeli kalmárokat vettem hajómra portékáikkal.

„Az első jó széllel elindultunk, s a távolnak eredtünk. Az első hely, hol hosszas hajózásunk után kikötöttünk, egy puszta sziget vala, a melyen egy rochtojást találtunk, oly nagyságut mint a már említett. Egy kis roch volt benne, mely épen ki akart búni, s melynek már az orra is látszott.

„A kalmárok, kik hajómon voltak, s velem együtt kiszállottak, vagdalák a tojást kemény fejszeütésekkel, s egy nyilást csináltak raja, melyen a kis rochot darabonkint kiszedék, s megsütötték. Én eleget intettem őket, hogy a tojást ne bántsák; de nem akartak reám hallgatni. Alig végezték ebédöket, midőn a légben alkalmas távolságnyira tőlünk, két sötét fölhő jelenék meg. A kapitány kit hajóm kormányozására megfogadtam, tapasztalásból tudta mit jelentenek a fölhők, s hírül adá, hogy azok a kis roch szüléi, és sürgetett bennünket, hogy minél szaporábban szálljunk hajóra, hogy a szerencsétlenséget, melyet előre látott, elkerülhessük. Iparkodtunk tanácsát követni, és nagy sietséggel eleveztünk.

„Azonban elérkezett a két roch, s irtóztató sikoltást tevének, látván, hogy a tojás el van törve, és fiok nincsen benne. Oly szándékkal, hogy rajtunk boszut álljanak, ismét elrepültek a honnan jövének, s egy időre eltüntek előlünk; mi ez alatt teljes vitorlákkal távozni s azt kikerülni iparkodtunk, a mi el nem maradt.

„Visszajöttek, s látók, hogy mindenik egy iszonyu nagyságú szikladarabot hozott körmei között. Midőn épen hajóm fölött valának, megállapodtak, a légben lebegve, az egyik levetette szikladarabját; de a kormányos ügyessége által, ki a kormány elcsavarásával a hajót elfordította, oldalt esett a tengerbe, mely ugy elnyilott, hogy csak nem fenekéig láttunk; de a másik madár oly pontosan irányzá szikláját a hajó közepére, hogy az ezer darabokra zuzatott. A hajóslegények és utasok mindnyájan vagy agyon zuzattak, vagy a tengerbe buktattak. Én is lemerültem, de midőn a viz fölvetett, szerencsés voltam a hajó romladékának egy darabjára kapni. S a midőn majd egyik, majd másik kezemmel eveztem, a nélkül, hogy a melybe fogózkodtam, azt eleresztettem volna, végre kedvező árral és széllel egy igen meredek partu szigetre jutottam. Azonban meggyőztem ez akadályt, és megszabadultam.

„Leültem a fűbe, hogy egy keveset pihenjek, aztán fölkeltem s befelé indultam, hogy a tartományt kikémleljem. Ugy tetszett, mintha egy drágalátos kertben volnék; mindenfelé érett és éretlen gyümölcscsel rakott fákat, s kellemesen kigyódzó tiszta s édes ízű csermelyeket láttam. Ettem a gyümölcsökből, melyek igen jól ízlettek, s ittam a vizből, mely itallal kinálkozott.

„Midőn beéjjeledett, lefeküdtem egy igen alkalmas helyre, a fűbe; de alig aludtam egy óráig, s álmam gyakorta azon ijedelem által szakasztatott félbe, hogy e puszta helyen egyedűl valék. Ilyképen az éjszakának legnagyobb részét a legmélyebb busúlással s azon esztelenségem szememre hányásával töltöttem, miért nem maradtam inkább odahaza, mintsem hogy ez utolsó utra megindultam. Ezen gondolatok annyira vittek, hogy már életemet akarám elvenni: de a nap világa eloszlatá kétségbeesésemet. Fölkeltem, s nem minden félelem nélkül járkáltam a fák alatt.

„Minekutána megint egy kissé befelé mentem volna, egy öreget vevék észre, ki igen elbusúltnak látszék. Egy ér partján ült, s első gondolatom az vala, hogy ő is magamként hajótörést szenvedett. Közelíték felé s köszöntöttem, melyre csak a fejével bólintott. Kérdém, mit csinál ott; de felelet helyett jelekkel intett, vegyem vállámra, s vigyem által a patakon a végett, – a mint értésemre adá, – hogy gyümölcsöt szedhessen.

„Azt hivém, hogy reá szorult e szolgálatomra, fölvevém hátamra s keresztűl vittem a patakon. Szállj le, – mondám neki ezután, meghajolván, hogy a földre letegyem. De a helyett, hogy lebocsátkozott volna (még most is nevetnem kell ha reá gondolok), ezen öreg, kit oly gyarlónak néztem, lábait, – melyek bőre, a mint észre vettem, a tehénéhez hasonlitott, – könnyüséggel nyakam köré kanyarítá, lovaglólag vállaimra ugrott, s oly keményen szorongatá torkomat, mintha meg akarna fojtani. E pillanatban oly nagy rémülés fogott el, hogy ájulva lerogytam…

„Nem tekintvén ájulásomra, a nyügös öreg folyvást nyakamon maradt, s csupán lábait nyujtá ki egy kicsit, hogy ismét magamhoz hagyjon térni. A mint föleszméltem, egyik lábát keményen gyomromnak feszíté, s a másikkal vékonyba vervén, akaratom ellen fölkelni kényszeríte. A mint fölkelék, a fák alatt kelle járkálnom, s néha-néha megállapodnom, hogy a gyümölcsöket, melyeket találánk, leszaggathassa s megehesse. Egész naphosszat nem tágított rajtam, s midőn éjszakára ki akartam magamat pihenni, nyakamat folyvást körül fogva tartván, velem együtt a földre terült. Minden reggel sarkalással vere föl, s lábaival szorongatván, kényszeríte a fölkelésre és járásra. Képzeljétek uraim, egy ily teher alkalmatlanságát, melytől nem birtam megszabadulni.

„Egyszer utamban néhány száraz kobaktököt találtam, melyek egy fáról, melyen termettek, lehullottak; felfogék egy meglehetős nagyot, s jól kitisztogatván, több szőlőfürt levét facsarám bele, melyek ezen szigeten bőséggel termettek s melyeket minden lépten találánk. Midőn ezzel a kobakot megtöltöttem, letettem egy helyre, s néhány nap mulva ugy intéztem a dolgot, hogy az öregnek arra kellett engem kormányozni. Ott fölvevém a kobakot, szájamhoz tettem, s oly hatalmas bort ittam belőle, mely egy ideig a rajtam fekvő halálos bút is elfeledteté velem. Ez erőt adott, sőt fel is vidított, ugy hogy mentemben danolni s tánczolni kezdettem.

„Az öreg, ki észrevevé a hatást, melyet reám a bor tett, s érzette, hogy most sokkal könnyebben hordozom, mint egyébkor, inte, adnék neki is innia; oda nyujtám neki a kobakot, fölfogá, s mivel az ital jól ízlett neki, utolsó cseppig kiivá. Elég volt, hogy megrészegítse; valóban meg is részegedett, s minthogy a borgőz hirtelen fejébe szállt, elkezde a maga módja szerint énekelni, s vállaimon ide s tova mozogni; s lábai lassankint megtágultak, ugy hogy én észrevevém, hogy már nem szorít velök, levetettem a földre, a hol mozdulatlanul maradt. Most egy nagy követ fogék s fejét összezúztam vele.

„Igen nagy örömet érzettem azon, hogy ezen átkozott öregtől örökre megszabadultam, s a tengerpartra mentem, hol emberekre akadtam egy hajóból, mely ott feküdt horgonyon, hogy friss vizet s némely frisitőket vegyen be. Igen csodálkoztak rajtam, s kalandom közelebbi körülményein. „Te, – igy szólának, – tengeri öreg kezébe estél, s te vagy az első, kit meg nem fojtott; a kiket hatalmába keríthetett, sohasem bocsátotta el előbb, mig meg nem fojtotta; hiressé tette már ezen szigetet az általa megölt emberek sokaságával, s a hajóslegények és kalmárok, kik itt kiszállottak, csak számos társaságban bátorkodtak befelé menni.

„Ezután hajójokra vevének, melynek kapitánya örült, hogy fölvehetett, minekutána megtudta, hogy mi történt velem. Vitorlát ereszte, s néhány napi hajózás után egy nagy város révébe kötöttünk ki.

„Egyik a hajón lévő kalmárok közül, ki megszerete, unszolt, hogy kisérjem el, s egy épületbe vezetett, mely az idegen kalmároknak szállásul szolgált. Adott egy nagy zsákot, s minekutána némely városbeli embereknek, kik szintugy mint én, egy zsákkal valának fölkészülve, ajánlott s őket kérte volna, hogy vigyenek el magukkal kokúszdiót szedni, monda nekem: „Eredj kövesd őket, s tedd utánuk a mit tőlök látsz tenni, de ne távozzál tőlök, mert életedet veszedelmezteted.“ Egy napi eleséget adott, s elmenék az emberekkel.

„Egy erdőbe érénk, mely igen magas s egyenes fákból állott, melyeknek oly simák voltak törzsökeik, hogy lehetetlen volt az ágakig, melyeken a gyümölcsök függtek, fölmászni. Mindezek kókuszfák voltak, melyeknek gyümölcseit le akartuk verni, hogy azokkal zsákainkat megtöltsük. Midőn az erdőbe értünk, látánk egy sereg nagy és kis majmot, kik látásunkra megfutamodtak, s csodálatos gyorsasággal a fák tetejére másztak…

„A kalmárok, kikkel az erdőre mentem, köveket ragadának, s teljes erőből hajigálák a fák tetején lévő majmokra. Én is követtem példájokat, s látám hogy a majmok elértvén szándékunkat, szorgalmasan szedének kókuszdiót, s haragos és elkeseredett ábrázattal hajigálák felénk. Fölszedők a diót, s időnkint követ hajitottunk, hogy a majmokat ingerelnők. Ezen csel által megtöltők zsákainkat azon gyümölcscsel, melyhez más módon lehetetlen volt volna jutnunk.

„Tele zsákokkal tértünk meg a városba, a holott a kalmár, ki engem az erdőre küldött vala, kifizeté a zsákomban vitt kókuszdió árát.

„Folytasd ezt, – monda, – minden nap, mig eleget szerzesz, hogy hazádba juthass. Megköszöném jó tanácsát, s apródonkint oly nagy halom kókuszdiót gyüjtöttem össze, hogy nevezetes összeget árultam belőle.

„Azon hajó, mely engem ide hozott, a kalmárokkal, s az ezektől vásárlott kókuszdióval együtt elindult. Én megvártam, mig egy másik hasonló teherért jövő hajó kötött ki e város révében. Minden kókuszdiómat reá hordattam, s midőn el akaránk indulni, elbucsuztam a kalmártól, kinek oly sok hálával tartoztam. Nem utazhatott velünk; mivel még nem végezte el dolgait.

„Eleveztünk, s utunkat azon szigetnek vevők, hol a bors legbővebben terem. Onnét Komári félszigetre mentünk, mely a legjobb áloefát termi, s melynek lakosai azon szeghetlen törvényt szabták maguknak, hogy se bort ne igyanak, se más akarmi féle kicsapongást el ne szenvedjenek. Ezen szigeteken kókuszdiómat borsért és aloefáért cseréltem el, s több kalmárral együtt a gyöngyhalászatra mentem, mely végből buvárokat vevék zsoldomba. Ezek igen sok nagy és szép gyöngyöt halásztak. Örömmel indultam ismét tengerre egy hajóval, mely szerencsésen Balsorába ért. Onnét visszatértem Bagdádba, a hol a velem vitt portékákból, az áloefából, a borsból, és gyöngyből igen sok pénzt árultam. Mint egyéb utazásaimból lett haza tértemmel, ugy most is alamizsnául osztám ki nyereségem tized részét, s mindenféle vigasságokkal igyekeztem kiállott bajaimat pótolni.“

E szavak után Szindbád Hindbádnak ismét száz zecchínót adatott, s ez eltávozott a többi vendégekkel együtt. Másnapon ismét megjelent a társaság, a gazdag Szindbadnál, ki minekutána őket mint a mult napokon megvendégelte volna, hatodik útját beszélé el nekik.

A hajózó Szindbád hatodik utja Ceylonba.

„Uraim, – monda, – kétség kivül vágytok tudni öt hajótörés, s oly sok kiállott más veszedelem után miképen szánhattam el magamat újolag szerencsét kisérteni, s magamat uj veszedelmeknek tenni ki. Ha mostan gondolkodom róla, magam is elbámulok, s kétség kivül csillagzatom hajtott. Akarmint légyen is, egy nyugalomban töltött esztendő mulva, hatodik útamra készülék, nem hajtván rokonim és barátim kérelmeire, kik mindent elkövettek, hogy visszatarthassanak.

„A helyett hogy útamat a Persa tengeröblön által vettem volna még egyszer, beutaztam Persiának és Indiának több tartományait, egy tengeri révbe értem, s ott egy jó hajóra ülék, melynek kapitánya egy hosszú utat szándékozott tenni. Ez valóban hosszú is vala, de egyszersmind oly szerencsétlen, hogy a kapitány és kormányos az útat egészen elveszték, s nem tudák hol valánk. Végre ismét útba igazodtak, de nekünk utazóknak nem volt okunk azon örülni, s nem kevéssé csodálkoztunk, midőn egy napon a kapitány nagy sikoltással elfuta helyéről. Turbánját a földhöz vágta, szakállát tépte, s fejét verdesé, mint egy olyan ember, kinek eszét a kétségbeesés megzavarta. Kérdeztük min busul.“ „Jelenthetem, – felele, – hogy az egész tengeren a legveszedelmesebb helyen vagyunk. Egy igen sebes áradat ragadja magával a hajót, s egy negyed óra alatt mindnyájan elveszünk. Könyörögjetek istennek, szabaditson ki e veszedelemből. Ha ő nem irgalmaz rajtunk, meg nem menthetünk belőle.“ E szavak után parancsolá, hogy a vitorlákat vonják be; de ezen munka közben a kötelék összeszakadt, s a hajó a nélkül, hogy rajta segélni lehetett volna, az áradattól egy megmászhatlan hegy tövéhez hajtatott, s ott összezúzott, ugy mindazáltal hogy nem csak személyeinket hanem eleségünket, és legdrágabb portékáinkat is megmenthetők.

„Midőn ez megtörtént, monda a kapitány:“ „Isten megtette a mi neki tetszett. Itt mindnyájan megáshatjuk sirunkat, s végbúcsút vehetünk egymástól: mert oly veszélyes helyen vagyunk, hogy az eddig ide vetettek közül mindeddig még senki sem szabadult meg.“ Ezen szavak mindnyájunkat halálos bánatba ejtettek, megöleltük egymást könyes szemekkel és sirattuk boldogtalan sorsunkat.

„Azon hegy, melynek tövében valánk, egy igen hosszú s kiterjedett sziget partját tevé. Ezen part egészen el volt volt boritva összezúzott hajók romjaival, s számtalan sok csontokkal, melyeket helyenkint lehete látni, s melyek bennünk borzadást okoztak, s azt bizonyiták, hogy itt igen sok ember veszett el: Hihetlen vala a portékák és kincsek sokasága is, melyek előttünk minden felől hevertek. Mind ezek csak szomoruságunk öregbitésére szolgáltak. A helyett hogy máshol mindenütt a tengerbe folynak a folyók ágyaikból, itten megforditva egy nagy édes vizű folyam foly a parttól befelé egy setét barlangon keresztül, melynek nyilása igen magas és széles. Igen megjegyzésre méltó, hogy itt a hegynek minden köve kristályból, rubinból, s más drágakövekből áll. Látni ottan egy szurok, vagy földgyanta forrást is, mely a tengerbe foly, s a halaktól elnyeletik, melyek azt szürke ámbrává változtatva vetik ki magukból, s a habok a lapos fövénypartra hányják, mely egészen be van vele teritve. Fák is nőnek ottan, nagy részint áloefák, melyek a Komáriaknak semmit sem engednek.

„Hogy ezen hely leirásának véget vessek, melyet egy feneketlen mélységnek lehet nevezni, minthogy ki nem menekhetni belőle, tudjátok meg, hogy a hajók mihelyt bizonyos fokig közelednek hozzá, többé tőle el nem távozhatnak. Ha a tengeri szél hajtja őket arra, akkor a szél és áradat okozzák vesztöket; ha pedig szárazföldi széllel vagynak ottan, a mi távozásokat segélhetné, ezt a hegy magassága egészen elfogja, szélcsendet csinál, mely szabad játékot enged az áradatnak mely őket partnak hajtja, hol a miénkként összezúznak. A szerencsétlenség öregbitésére lehetlen a hegytetőt megmászni, s valahová menekedni.

„A parton maradtunk, olyan emberekként, kik eszöket elvesztették s napról napra vártuk a halált. Eleségünket egyenlő részekre osztottuk, s igy mindenikünk testi alkatához, eleségével gazdálkodásához képest a többieknél hosszabb vagy rövidebb ideig élt.

„A kik először meghaltak, azokat a többiek eltemették. A mi engem illet, én minden társaimnak megadtam az utólsó tisztességet: s azon nem csodálkozhattok; mert azon kivül, hogy a részemre jutott eleséget jobban kiméltem mint a többiek, nekem még különös eleségem is volt, s nagyon vigyáztam, hogy társaim ezt észre ne vegyék. Azonban mire a legutolsót eltemettem, annyira megfogyott ez is, hogy láttam nemsokára végem lesz, azért is megástam siromat, eltökélvén magamat, hogy bele fekügyem, mivel senki sem maradt meg a ki eltemessen. Midőn e munkával foglalatoskodtam, – megvallom, – nem állhatám meg, hogy szememre ne vessem, hogy magam vagyok oka vesztemnek s meg ne bánjam, hogy utolsó utamra megindultam. Nem állapodtam a gondolatoknál, hanem kezeim fogammal megszaggatám, s kevés hija volt, hogy nem siettettem halálomat.

„De isten még megkönyörült rajtam, s azon gondolatot adá belém, hogy azon folyóig menjek, mely a barlang boltozatja alá veszett el. Minekutána ott a folyót figyelmesen vizsgáltam volna, mondék magamban: „ezen folyamnak, mely itt a föld alá bukik, valahol megint csak napfényre kell jőni; ha tehát egy talpat építek, s magamat ezen a víz árjára bizom, vagy valami lakott tartományba jutok, vagy elveszek: ez utóbbi esetben csak a halál nemét változtatom; ha pedig sikerülni fog e boldogtalan helyről megmenekednem, elkerülöm társaimnak szomoru végzetét, sőt talán új alkalmat is lelek meggazdagodnom. Ki tudja nem vár-e szerencse e förtelmes szikla kimenetelénél, hogy hajótörésemért uzsorával nyújtson pótlékot.

„E tünődésem után, nem késtem a talp-csináláshoz fogni; erős fadarabokból, s vastag horgonykötelekből készitettem azt, melyekben lehetett válogatnom. Oly erősen összekötöttem a fát, hogy abból egy kis erős talp készült. Midőn elvégeztem, megraktam néhány csomó rubinnal, smaragddal, szürke ámbrával, hegyi kristálylyal s drága szövetekkel. Minekutána mind ezen portékákat súlyegyenbe állitottam, s jól megerősitettem volna, két kis evezővel, melynek készitését nem feledtem el, a talpra szállék, s a viz folyására, s isten tetszésére bizám magamat.

Mihelyt a boltozat alá értem, nem láttam többé világot, s a vizár elkapott, a nélkül, hogy tudtam volna hová. Néhány napig usztam e setétségben, a nélkül, hogy a legcsekélyebb világsugárt láttam volna is. Egy helyt a boltozatot oly alacsonynak találtam, hogy csaknem elhordta fejemet, a mi a hasonló veszedelmek elkerülése végett nagyon figyelmessé tett. Ezen utam közben, csak annyit ettem a megmaradt eleségből, a mennyi éltem tengetésére elkerülhetlenül szükséges vala. De bármi mérsékletten éltem is, nemsokára egészen fölettem azt. Mostan érzékeimet, a nélkül, hogy magamról elverhettem volna, egy édes álom fogá el. Nem mondhatom, sokáig aludtam-e; de midőn fölébredtem, magamat egy nyilt tájékon, egy folyó partján, a hová talpam ki volt kötve igen sok fekete között találám. Mihelyt megláttam őket, fölkelék és köszöntöttem. Szólottak hozzám, de nem értém nyelvöket.

E pillantatban annyira magamon kivül valék örömöm miatt, hogy nem tudám: ébren vagyok-e. Meggyőződvén, hogy nem aluszom, következő arab verseket mondottam:

„Hidd a mindenhatóságot; és segélyedre fog jőni; egyébről agganod haszontalanság. Hunyd be szemedet s mig alszol, isten sorsodat gonoszról jóra forditja!“

„A mint egy a feketék közül, ki arabúl érte; igy halla szólanom, előmbe lépe és megszólamlék: „Atyámfia, – monda ő, – ne csodálkozzál, hogy bennünket látsz; mi ezen tájt lakjuk, mely előtted fekszik, s azért jöttünk ide ma, hogy ezen a szomszéd hegyekből jövő folyamnak vizét, kis csatornákon mezőinkre vezetvén, azokat vele megöntözzük. Láttuk, hogy úsz le valami a vizen; s hirtelen oda szaladtunk, hogy meglátnók, mi az, s mihelyt észrevettük, hogy talp, egy közülünk azonnal a vizbe ugrék; neki úszott, s kihozta. Mi azonnal megállitottuk, s megkötöttük a mint látod, s vártuk fölébredésedet. Kérünk beszéld el történetedet, melynek igen különösnek kell lenni. Mondd el, hogy merészlettél e vizre ereszkedni, s honnan jősz.“ Kértem őket, hogy mindeneknek előtte adjanak ennem, s megigérém nekik, hogy azután ki fogom elégiteni újságvágyokat.

„Többféle ételt raktak előmbe, s minekutána éhségemet elvertem hív tudositást tettem nekik mindenekről a mik velem történtek, s ugy tetszék, hogy álmélkodással hallgatának. Midőn beszédemet végeztem, szólának hozzám a tolmács szájával, ki beszédemet is számokra leforditá: „Ez egy a legbámulandóbb történetek közűl. Magadnak kell ezt a király előtt elbeszélned; a dolog sokkal rendkivülibb, hogy sem azt neki más egyéb s nem az beszélhetné el, kivel történt.“ Felelém nekik, hogy kész vagyok kivánságokat teljesiteni.

„A feketék azonnal egy lóért küldének, melyet nem sokára előhoztak. Fölültetének reá, s mig egy részök elöttem ment, hogy utat mutasson, a többi legerősebbek, a talpat minden rajta levő csomókkal egyetemben vállaikra rakák s ugy követének.

„Mindnyájan Serendyb városba mentünk; mert ezen szigeten valék. A feketék bemutatának királyoknak. Közeliték a thronushoz melyen üle, üdvözlöttem, miként az indus királyokat szokás, azaz leborultam lábaihoz, és megcsókoltam a földet. A fejedelem parancsolá, keljek föl, s igen kegyes módon közelebb híván, maga mellé ültete. Legelőször is nevemet tudakozá; felelém neki, hogy Szindbád nevem, de a sok tengeri utak miatt, melyeket tettem, „a hajózó“ melléknévvel neveznek, s hogy Bagdádi lakos vagyok. „De, – felele ő, – hogyan s mi uton jöttél birodalmamba?“

„Semmit sem titkoltam el a király előtt, hanem mindent elbeszélék neki, a mit már előttetek elbeszéltem, s ő azon annyira bámult és örült, hogy kalandomat arany betükkel föliratni, s az irást országa levéltárába tétetni parancsolta. Ezután előhozták a talpat, s a csomókat jelenlétében bontogatták föl. Csodálta az áloéfa és szürke ámbra sokaságát, de leginkább a rubinokat és smaragdokat; mert ezekhez hasonlók nem voltak kincstárában.

„Midőn észrevettem, hogy drágaköveimet szemléli, s a legritkábbakat sorra nagy figyelemmel vizsgálja, leborultam előtte s ezt mondám neki: „Uram nemcsak személyem áll fölséged szolgálatjára, a talp terhe is a tied, kérlek méltóztassál vele ugy parancsolni, mint sajátoddal.“ Ő mosolyogva felele: „Szindbád, én óvakodni fogok, hogy reá ne vágyjam, s legkisebbet is el ne vegyek tőled abból, a mit isten neked adott. Távol attól, hogy kincseidet kevesitsem, még inkább szaporítani kivánom azokat, s nem akarom, hogy birodalmamat adakozásom jelei nélkül hagyjad el.“ Ezen szavakra való feleletem, a fejdelem boldogságáért való óhajtások kifejezésében, s kegyének és nagylelküségének magasztalásában határozódott. Egyik tisztjére bizá, hogy rólam gondoskodjék, s embereket rendele, kik az ő költségére köröttem szolgáljanak. Ezen tisztviselő híven teljesité ura parancsait, s mind azon csomókat, melyekkel a talp meg volt rakva, azon lakba hordatá, melybe engemet szállitott.

„Naponkint bizonyos órában a királyhoz mentem, hogy nála udvaroljak, s a többi időt a városnak s a mi benne figyelmemre legméltóbbnak tetszék, annak látására forditottam.

„Serendyb sziget épen az egyenlitő alatt fekszik, azért is rajta nap és éj egész esztendőn által mindig egyenlő t. i. tizenkét óra hosszaságú. Széle s hossza nyolczvan parazáng. A főváros egy szép völgynek legvégén fekszik, melyet egy nagy hegy képez, mely a sziget közepette áll, s alkalmasint legmagasabb az egész földön. Valóban a tengerre három napi távolságról meglátszik. Találni ottan rubinokat, s több nemű ásványokat, s jobbára minden sziklák egy érczded kőből állanak, melyet a drágakövek metszésére szoktak használni. Vannak ottan mindenféle növények és fák is, kiváltképen czedrusok, és kókuspálmák. A sziget partjai mellett s a folyamok torkolatjainál gyöngyöt halásznak, s néhány völgyei gyémántot adnak. Bucsujárást tettem a hegyen azon helyre a hová Ádám a paradicsomból lett kiüzetése után számkivettetett, s kandiságból fölmásztam a tetejére is.

„Midőn a városba visszaérkeztem, könyörögtem a királynak engedelméért, hogy hazámba térhessek, a mit igen tisztességes és kegyes módon meg is engedett. Kényszeritett kincstárából gazdag ajándékot elfogadnom; s midőn tőle bucsut vettem, egy még sokkal nevezetesebbet bizott reám egy levéllel együtt, az igaz hitűek uralkodója, a mi határtalan urunk s Chalyfunk Harun Arresyd számára, s monda: „Kérlek add által nevemben ez ajándékot és levelet Harun Arresyd Chalyfnak, s tedd őt bizonyossá barátságomról.“ Minekelőtte elindultam volna, magához hivatá ezen fejdelem a hajóskapitányt és kalmárokat, kikkel utaznom kellett, s megparancsolá nekik, hogy irántam minden kigondolható tekintettel viseltessenek.

„A ceyloni királynak levele, egy ritkasága miatt igen drága állat sárgás bőrére volt irva. Ezen levél irásjegyei égszinűek voltak, s következő volt indus nyelven tartalma:

INDIÁNAK KIRÁLYA, KI ELŐTT EZER ELEFÁNT JÁRDAL, KI OLY PALOTÁBAN LAKOZIK MELYNEK FÖDELE SZÁZEZER RUBIN FÉNYÉVEL TÜNDÖKÖL, S KINEK KINCSTÁRÁBAN HUSZ-EZER GYÉMÁNTKORONA VAGYON, HARUN ARRESYD CHALYFNAK.

„Noha az ajándék, melyet küldünk, nem nagy becsü, fogadd el még is, mint rokon és barát, azon barátság tekintetéből, melylyel szivünkben irántad viseltetünk, s melynek örömmel adjuk előtted bizonyságát. A tiednek hasonló érzeteit kérjük, reménylvén, azt megérdemelnünk; minthogy veled egy rangban vagyunk. Kényszerítünk erre mint rokon. Isten hozzád.“

„Az ajándék e következőkből állott, először volt egy fél lábnyi magas s egy ujjnyi vastagságu pohár egyes rubinból készülve, igen gömbölyü együtt fél drachmát nyomó igaz gyöngyökkel kirakva; másodszor egy kigyóbőr, melynek pikkelyei közönséges arany nagyságuak voltak, s oly tulajdonsággal biró, hogy a rajta fekvőt a nyavalyától megóvta; harmadszor ötven ezer drachma legválogatottabb áloéfa, s egy pisztáczia nagyságu harmincz szem kámfor; mind ezt végre egy gyönyörű rabnő kisérte, kinek ruhája drágakövekkel volt elborítva.

„A hajó elevezett s hosszu és szerencsés utazás után végre Balsorába értünk, a honnan én Bagdádba mentem. Oda érkeztemmel legelső dolgom is az vala, hogy a nekem adott bizományban eljártam.

„Fogám a serendybi király levelét, s elmenék az igazhitüek uralkodójának kapujához, kisérve a szép rabnőtől, s azon rokonimtól, kik a reám bizott ajándékokat vivék. Elmondtam mi vezet oda, s azonnal a Chalyf thronusa elébe bocsáttattam. Leborultam előtte, s egy rövid megszólitás után általadtam neki a levelet, s az ajándékokat. Midőn elolvasta volna a mit neki a seredybi király ira, kérdezé, valóban oly gazdag és hatalmas-e azon fejdelem, mint levelében állitja. Másodszor is földre borulék, s minekutána ismét fölkeltem volna felelék: „Igazhitüek uralkodója, bizonyossá tehetem fölségedet, öntapasztalásomnál fogva, hogy ő kincseit, s hatalmát nem nagyítja. Semmi sem lehet bámulatosabb, mint palotájának pompája. Ha ezen fejedelem nyilván akar megjelenni, elefántra készitenek neki thronust, s arra ülvén ugy megyen két sor között, melyek minisztereiből, kedvenczeiből, s egyéb udvarnokiból állanak. Előtte, vele elefánton, egy tisztviselő arany láncsát tart kezében, s a thronus mögött egy másik áll, ki egy arany szobrot hordoz, melynek hegyére egy fél lábnyi hosszu, s egy ujjnyi vastag smaragd van alkalmazva. Elől megy egy ezer emberből álló őrsereg aranyba, selyembe öltözve, s gazdag szerszámu elefántokon lovagolva. Mig a menetel tart, azon tisztviselő, ki a király előtt az elefánton ül, időről időre fenn szóval kiáltja:

„Ez a nagy fejdelem, Indiának hatalmas és rettenetes uralkodója, kinek palotája száz ezer rubinnal van födve, s kinek husz ezer gyémántkoronája vagyon. Ez a koronás fejedelem, nagyobb mint valaha a nagy Szulimán, a nagy Maharadzsa voltak.“

„Minekutána e szavakat mondotta, a thronus mögött álló tiszt viszont ezt kiáltja: „ezen nagy és hatalmas fejdelemnek meg kell halni, meg kell halni, meg kell halni!“ S most ismét az első tiszt kiáltja:

„Dicsőség és tisztesség annak, ki él, és meg nem hal!“

„Egyébiránt a serendybi király oly igazságos, hogy sem fővárosában, sem egyébütt birodalmában, nincsenek birók; népei nem szorulnak ezekre; maguk ismerik s gyakorolják az igazságot, és soha sem távoznak tisztöktől. S igy az itélőszékek, s birói személyek szükségtelenek nálok.“

„A Chalyf igen megelégedett beszédemmel.“ „Ezen király bölcsesége, – monda ő, – kitetszik leveléből: s a szerint, a mit épen mondottál, meg kell vallani, hogy bölcsesége népeihez, s népei bölcseségéhez méltók.“ E szavak után elbocsáta gazdag ajándékkal…“

Itt vége volt Szindbád beszédének, s hallgatói, eloszlottak, minekutána Hindbád ismét száz zecchinót kapott volna. Más napon ismét Szinbádhoz jöttek, ki nekik hetedik és utósó utját következőleg beszélte el:

A hajózó Szindbád hetedik és utólsó utja.

„Hatodik utamból megtértem után, végképen letettem a gondolatról, hogy valaha megint meginduljak. Mert azonkivül, hogy már oly kort értem, melynek nem vala nyugalomnál egyéb szüksége, meg is fogadtam magamnak, hogy soha többé magamat oly veszedelemre nem teszem ki, melyekbe oly gyakran jutottam. Nem gondolkodtam tehát egyébről, csak hogy életem hátralevő részét vigasságban töltsem.

„A mint egykoron számos barátimat vendéglettem meg, bejöve egyik cselédem jelentvén, hogy a Chalyfnak egy tisztje kiván velem szólni. Fölkelék az asztaltól s elébe menék. „A Chalyf, – monda ő, – azt bizá reám, adjam tudtodra, hogy veled szólani kiván“ Követém a tisztet a palotába, s a fejdelem elébe vezete, kit, lábaihoz borulván, üdvözlöttem. „Szindbád, – szóla ő hozzám, – szükségem van reád, egy szolgálatot kell nekem tenned, választ s ajándékot vinned tőlem a serendybi királyhoz; illő hogy irántam mutatott udvariságát viszonozzam.“

„A Chalyf parancsa mennykőütés volt reám nézve. „Igaz hitüek uralkodója, – mondék neki, – kész vagyok fölséged minden parancsait teljesiteni; de könyörgök alázatosan, méltóztassál meggondolni, hogy a kiállott hihetetlen nyomoruságok által el vagyok rémitve. Sőt fogadalmat is tettem, hogy Bagdádot soha el nem hagyom.“ Itt alkalmat vevék minden kalandjaimról egy hosszu jelentést tenni előtte, melyet türelemmel hallgata végig. Mihelyt megszüntem beszélni, monda ő: „Ezek valóban igen rendkivüli történetek; azonban ne tartóztassanak, hogy kedvemért azon utat melyet javalok, megtegyed. Hiszen csak Serendyb szigetre kell utaznod, s bizományomat elvégezned. Azután magadon áll minden haladék nélkül visszatérned. De utaznod kell, mert látod, nem volna illő s hozzám méltó, azon sziget királya adósának maradnom.“ Látván, hogy a Chalyf megátalkodott szándékában, késznek jelentém magamat neki engedelmeskedni. Igen örült rajta, s uti költségre ezer zecchinót adata.

„Kevés napok alatt készen valék az elutazásra, s mihelyt a Chalif ajándékai, egy ön kezével irott levéllel együtt kezemhez adattak, elindultam, s utamat Balsorának vevém, s ott hajóra ültem, Utazásom igen szerencsés vala, és Szerendybbe értem. Ottan közlöttem bizományomat az országos főtisztekkel, s kértem őket nyerjenek minél előbbi kihallgatást számomra. Megtevék; nagy tisztességgel a palotába vezetének, s üdvözlém a királyt, előtte a szokás szerint leborulván.

„A fejedelem tüstént megismert, s különös örömét mutatá viszontlátásomon. „Isten hozott Szindbád, – monda. – Mondhatom, hogy elmeneteled óta igen gyakran gondoltam reád. Áldom e napot, melyen viszont látjuk egymást.“ Megköszöntem nagy kegyét, általadám a Chalyf levelét és ajándékát, s ő mindeniket nagy megelégedés jeleivel fogadta.

„A Chalyf egy ezer zecchinóra becsült, s arany szövetből való teljes készületü ágyat küldött neki; ötven öltözetet leggazdagabb anyagból, más százat Kahirói, Alexandriai, Suezi, és Kufai legfinomabb gyolcsból; egy másik karmazsin szinü ágyat, s még egy harmadikat másfélét; egy ujjnyi vastagságu, s fél lábnyi átméröjü sikér edényt agátból, melynek feneke dombor műben egy embert ábrázola nyillal és ijjal kezében, oroszlánra lövő félben; s végre egy nagy táblát, mely a monda szerint, a nagy Salamontól származott. A Chalyf levele következő kifejezésekkel volt irva:

„Az igaz úton vezérlő határtalan hatalmu kalauz nevében a hatalmas és boldog szultánnak, Abdallah Harun Arresyd, kit isten boldog emlékü elődi után fő polczra állitott, üdvözletét.

„Örömmel vettük leveledet, s ezt küldjük kapunk tanácsüléséből, a fennebbi szellemek kertjéből származottat. Reméljük, mihelyt szemedet reá veted, jó szándékunkat kedvesen fogadandod. Isten veled!“

„A serendybi király nagyon örvendett, hogy a Chalyf iránta mutatott barátságát viszonozta. Egy idő mulva ezen kihallgatás után, egy másodikat kértem, hogy elbucsuzhassam. Megnyertem végre, s a király a mint elbocsáta, igen gazdagon megajándékoza. Tüstént hajóra szállottam, oly szándékkal, hogy Bagdádba visszatérjek; de nem volt szerencsém reménységem szerint oda jutni és isten máskép végezé.

„Harmad vagy negyed nap mulva elindulásunk után tengeri kalózok támadának meg bennünket, kik annál könnyebben elfoglalák hajónkat, mivel épenséggel nem valánk védelmi állapotban. Néhányan a legénység közül ellent akartak állani; de életökbe került; a mi engem s egyebeket illet, kiknek eszünk volt a tengeri rablókkal nem ellenkezni, mi rabszolgákká tétettünk.

„Minekutána a tengeri rablók bennünket kifosztottak, s rosz ruhákat adtak a magunkéi helyett, egy nagy s igen messze szigetre vittek, s ott eladtak.

„Én egy gazdag kalmár kezébe estem, ki mindjárt mihelyt megvett, lakába vitt, s ott jól tartván, rabszolgai öltözetet adott. Néhány nap mulva, mivel még nem igen tudakozá, ki vagyok, kérdezett, nem tudok-e valami kézi munkát. Én a nélkül, hogy magamat közelebbről megismertetném, azt felelém neki, hogy mesterségemre nézve nem vagyok kézműves, hanem kalmár és hogy a tengeri rablók, kik neki eladtak, mindenemet elvették. – De hát, – mondá ő, – nem értesz-e az ijászathoz? Felelém, hogy ez egy volt ifjukori gyakorlataim közül, s hogy azóta nem feledtem el, erre ijjat és nyilakat ada, s maga mögé elefántra ültetvén, kimentünk egy, a várostól néhány mérföldnyire fekvő igen nagy erdőre. Mélyen bele mentünk, s midőn jónak látá a megállást, parancsolá, szálljak le. Ezután egy nagy fát mutata. – Mászsz ezen fára, – monda, – s lövöldözz az itt elmenő elefántokra, kik nagy számmal tartózkodnak ez erdőségben. Mihelyt egy elesik, tudósíts róla. – Ezt mondván, eleséget hagya számomra, s visszament a városba, én pedig egész éjszaka a fán lesben maradtam.

„Ez idő alatt egy elefántot sem vettem észre, de mihelyt a nap fölkelt, egész csordát láttam jőni. Több nyilat lőttem reájok, s végre egyet elejtettem. A többiek tüstént eltávozának, s szabad utat engedének uramhoz mennem, s őt vadászatomról tudósítnom. Ezen hir áldomásául igen jól megvendégele, dicsérte ügyességemet, és mindenképen kedvezett. Ezután együtt kimenénk az erdőre, a hol egy gödröt ástunk, melybe a megölt elefántot eltemettük. Uram szándékozott ismét eljönni, ha az állat rothadásba fog általmenni, hogy annak fogait a földből kivegye és eladja.

„E vadászatot két hónapig folytatám, s egy nap sem mult el, melyen egy elefántot meg ne öltem volna. Nem mindig egy fán ültem lesben, hanem majd egyikre, majd másikra mentem. Egy reggel, midőn az elefántok érkezésére várakoztam, nem kevéssé bámultam el, hogy a helyett, hogy szokás szerint mellettem az erdőben elmentek volna, megállottak, s iszonyu ordítással, s oly számosan, hogy a földet egészen ellepték, s ez szinte rezgett alattok, egyenesen nekem jöttek. Közelítettek azon fához, melyre másztam, s körülfogák azt mindnyájan kinyujtott orral s reám függesztett szemmel. Ezen irtózatos látványra egészen elképedtem, s oly rémülés fogott el, hogy az íj és nyil kezemből kihullottak.

„Félelmeim fölöttébb alaposak voltak. Minekutána az elefántok egy ideig figyelemmel szemléltek volna, egyik a legnagyobbak közül átalfogá orrával a fa derekát, s oly erősen, hogy azt gyököstül kirántá s ledönté. Én a fával együtt leestem; de az állat megfoga orrával, hátára emele, a melyre a nyakamba akasztott puzdrával együtt inkább halva, mint élve ültem. Ezután a többiek előtt, kik őt csoportosan követék, egy helyre vitt, melyet minekutána ottan a földre letett volna, a többiekkel együtt elhagyott. Képzeljétek, ha lehetséges, állapotomat; azt hittem aluszom, s nem vagyok ébren. Végre, minekutána egy ideig a földön feküdtem volna, s nem láték elefántot, fölkeltem, s látám, hogy egy hosszú és széles halmon vagyok, mely egészen el volt borítva elefántcsontokkal, s elefánt fogakkal. Megvallom, hogy e látvány igen sok elméletekre nyujtott alkalmat. Csodáltam az állatok ösztönét. Nem kétlettem, hogy ez az ő temetkező helyök, s csak azért vittek oda, hogy azt nekem megmutassák, hogy szünjem meg őket üldözni, a mi különben is csak fogaik végett történik. Nem késtem a halmon, hanem a városnak indultam, s minekutána egy nap s egy éjszaka mentem, végre uramhoz értem. Minthogy utamban egy elefánttal sem találkoztam, azt következtettem belőle, hogy ők belebb mentek az erdőbe, hogy az utat a halomhoz előttem szabadon hagyják.

„Mihelyt uram megpillantott, kiálta előmbe: „Ah szegény Szindbád, igen aggódtam megtudni, mi lett belőled. Voltam az erdőn, s egy ujonnan tövestül kidöntött fát s íjat és nyilakat leltem a földön, s minekutána hiába kerestelek, kétségbe estem, hogy viszont megleljelek. Beszéld el, kérlek, mi történt veled, s mely szerencsés eset által maradtál életben. Teljesítém kivánságát. Másnap mindketten a halomra menénk, s most nagy örömmel győződék meg annak valóságáról, a mit neki mondottam. Annyi fogat raktunk az elefántra, melyen kimentünk, a mennyit csak elbirhatott, s midőn haza térénk, mondá a gazdám: „Édes atyámfia, – mert azon öröm után, melyet nekem felfedezéseddel, mely engem meg fog gazdagítni, okoztál, nem akarlak rabszolgának nevezni, – az isten tetézzen mindenféle boldogsággal és javakkal! Előtted nyilatkoztatom ki, hogy szabaddá teszlek. Eltitkoltam tőled, de most tudtodra adom, hogy az elefántok a mi erdőnkben minden évben számos rabszolgát megöltek, kiket elefántcsontért küldöttünk. Bármi tanácsot adtunk is nekik, előbb-utóbb életöket veszték, ezen állatok ravaszsága miatt. Isten téged megmentett dühöktől, s egyedűl veled éreztette e kegyelmet. Ez bizonysága, hogy ótalmában vagy és szüksége van rád e földön, itt lenn jót mívelni. Te nekem hihetlen hasznot szerzesz; mind ekkorig nem szerezhettünk más módon elefántcsontot, mint ha rabszolgáink életét koczkáztattuk, s most egész városunk meggazdagul általad. Ne hidd, mintha azt vélném, hogy szabadságod visszaadásával eléggé megjutalmaztalak; ez ajándékot még más nevezetes adományokkal is meg fogom toldani. Az egész várost arra birhatnám, hogy szerencséssé tegyen, de ez oly dicsőség, melyet magamnak tartok fenn.“

„E nyájas szavakra felelék neki: „Uram, az isten tartson meg téged: szabadságom, melyet visszaadtál, elégséges arra, hogy irántam minden kötelezéstől feloldozzon, s nem kivánok más jutalmat azon szolgálatért, melyet szerencsés voltam neked s városodnak tenni, az engedelemnél, hogy honomba térhessek.“ Jól van, – mondá ő, – a Musszou nemsokára hoz oly hajókat hozzánk, melyek elefántcsonttal rakodnak: majd velök elküldlek, s módot szerzek a hazamenetelre.“ Ujolag hálat adtam neki az adott szabadságért, s irántami jó érzeteiért. Nála maradtam a Musszoura várakozván, s ezalatt annyiszor fordultunk ama halomról, hogy rakhelyeit tele töltöttük elefántcsonttal. A városnak minden azzal kereskedő kalmára is ugyanazt tevé, mert a dolog nem sokáig maradt előttök titokban.

„Vége elérkeztek a hajók, minekutána uram kiválasztotta azt, melyen haza fogok menni, megraká elefántcsonttal, fele részben az én számomra. Nem feledkezett el szükséges eleséggel is ellátni, s még ezen fölül nagy becsü ajándékok, s nevezetes belföldi termékek, elvitelére is kényszeritett. Minekutána minden velem közlött jótéteményeiért a lehetőségig hálákat adtam volna, hajóra szállottam; eleveztünk, s mivel azon kaland, mely szabadságomat visszaszerzé igen különös vala, lelkem szüntelen avval volt eltelve.

„Kikötöttünk néhány szigetnél, hogy frisitőket vegyünk be. Mivel hajónk az indiai száraz föld egyik révéből indult, ugyan ottan szállottunk ki is, s hogy a Balsoráig való tengeri ut veszedelmeit elkerüljem, az engem illető elefántcsontot kirakattam, eltökélve utamat szárazon folytatni. Elefántcsontomból nevezetes pénzt árultam és sok ritka dolgot vásárlottam, hogy azokat elajándékozzam, s midőn holmimmel az indulásra készen valék, egy kalmárokból álló karavanhoz csatlódtam. Sokáig utaztam és szenvedtem, de türelemmel; mert eszembe jutott sokszor, hogy sem vésztől sem tengeri rablóktól, sem kigyótól, sem más kiállott veszedelmektől nem lehet tartanom.

„Utoljára vége lett mindezen bajoknak; mert szerencsésen Bagdádba értem. Tüstént udvarlására mentem a Chalyfnak, s jelentést tettem követségemről. A fejedelem azt mondá, hogy utazásom hosszas volta ugyan nyugtalanitotta, de mind e mellett is mindig volt reménysége, hogy Isten engem el nem fog hagyni. A mint az elefántokkal való kalandomat elbeszéltem, szörnyen álmélkodott rajta, s nem fogott volna hitelt adni neki, ha igazságszeretetemet nem ismerte volna. Ezen történetet és a többieket, melyeket előtte elbeszéltem, oly nevezeteseknek lelé hogy egyik irnokára bizta azoknak arany betükkel leendő leirását, hogy kincstárában megtartassanak. Én a tisztességgel, melyet irántam mutatott, s az ajándékokkal melyeket adott, nagyon megelégedve tértem haza, s ettől fogva, csupán családomnak, rokonimnak és barátimnak éltem.“

Igy végezé Szindbád hetetik és utósó utja elbeszélését, s ezt veté hozzá Hindbádhoz fordulván: „No barátom hallottál-e valaha akármi halandót is, ki ennyit szenvedett, s ily szorongató veszélyeknek lett volna kitéve mint én? Nem méltó és illő-e, hogy én ily sok nyomoruság után kellemes és nyugalmas életet éljek?“ A mint e szavakat mondá, hozzá járula Hindbád s kezét megcsókolván monda: „Való, uram hogy irtózatos veszedelmeket állottál ki, s hogy bajaim a tiedhez nem is hasonlithatók. Ha szomoritanak is, addig mig azokat szenvedem, megvigasztalódom rajtok, azon kis haszon által, melyet belőlök veszek. Nem csak nyugalmas életet érdemelsz, de méltó vagy azon javakra is, melyeket birsz, mivel oly jól, és nagylelküleg használod azokat. Vajha halálod órájáig örömben élj!“

Szindbád ismét száz zecchínót adata neki, barátjává fogadá, s mondá neki, hagyjon föl a terhhordósággal, s ezentuljárjon hozzá enni, hogy a hajózó Szindbádról egész életében megemlékezzék.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings