Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony szerelmi története.

Mintegy husznapi messzeségre a persa tengerpartoktól van a nagy tengeren egy sziget, melyet Chaledánnak neveznek. Ez a sziget több téres tartományokra oszlik el, melyeken több népes város van, s mindegyütt egy hatalmas királyságot alkotnak. Itt uralkodék hajdan egy király, neve Schachszámán, kinek négy törvényes felesége, ugyanannyi királylány, s hatvan ágyasa volt.

Schachszámán a legboldogabb uralkodónak vélé magát a földön, mert országa csendes és gazdag volt. De egy dolog zavará boldogságát, t. i. hogy koros és, gyermektelen vala, mindannyi hitvese s ágyasai mellett. Nem tudta kinek tulajdonitsa ezen magtalanság okát, s bánatjában azt tartá legnagyobb szerencsétlenségnek, ha meg kellene halnia a nélkül, hogy örököst hagyhasson saját nemzetségéből.

Sokáig titkolá a forró fájdalmat, s annál többet szenvede, mennél inkább erőlködék keservét nem mutatni. Végre megtörte a hallgatást; s minekutána egy napon a nagyvezér előtt panaszát négy-szemközt kiöntötte, kérdé ezt, nem tudna-e valamely módot, mely rajta segitene.

„Ha az, mit felséged óhajt“ felele az igen bölcs miniszter, az emberi okosság rendes törvényeitől függene, rövid időn teljesedve látná felséged kivánságát. De megvallom, hogy ez a kérdés ismereteimen s tapasztalásomon tul vagyon, s az ilyenekben egyedül Istenhez kell folyamodnunk. Közepette minden boldogságnak, melyben róla gyakran megfeledkezünk, tetszik neki, valamely oldalon bántani bennünket, hogy ismét reá eszméljünk, mindenhatóságát imádjuk, s tőle kérjük a mit egyedül tőle várhatunk. Vannak uram, jobbágyaid, kiknek saját foglalatosságok őt tisztelni, neki szolgálni, s érette szigoru életet viselni: tanácsom tehát ez, oszszon felséged ezek között gazdag alamisnát s szólitsa fel őket, hogy imádásaikat a felségedével egyesitsék. Talán valamennyi között lesz egy kedves és eléggé tiszta Isten előtt, a ki kérésed kihallgattatását kinyerhesse.

A király szerfelett jónak találá ezen tanácsot, s megköszöné a nagyvezérnek. Bőv alamisnát osztata azután azon Istennek élő emberek között felekezetenkint, sőt előljáróikat magához hivatá, s egyszerű asztalánál megvendégelvén tudtokra adá szándékát, és kéré, hogy társaikat a felől tudósitanák.

Schachszámánnak megadá az ég a mit kivánt. Megtetszett ez egyik hitvesének viselősségén, ki neki kilencz hónap telve egy fiat szűlt. Köszönetül az ajtatos barátoknak uj s hatalmához és felségéhez illő alamisnát oszta; a királyfi születését pedig a fővárosban s a birodalom minden részeiben közünnepléssel ülték meg nyolcz napig.

Mindjárt születése után elébe hozák a kisded herczeget, kit ő oly szépnek talála, hogy neki Kamaralszámán, azaz: a kor holdja vagy szépsége nevét adná.

S a mint a kisded negyedik évét elérte, oly nagy volt kelleme és szépsége, hogy egyik költő a következő verseket dallaná felőle:

„Mihelyt rátekintek, igy szólok: áldott legyen Isten, ki őt képzé és alkotá.

Te vagy a szépek fejedelme, s ők megvallják, hogy alattvalóid.“

A királyfi minden gondolható szorgalommal nevelteték, s mihelyt az ahhoz való kort elérte, Schachszámán szultán, az atyja, bölcs nevelőt ada melléje, s ügyes tanítókat. Ezen tehetségeik által kitünő férfiak hajlékony és fogékony elmét találtak benne minden oktatásban, melyet erkölcseire vagy herczeghez illő tudományára nézve adának eleibe, s később szintazon ügyességgel forgott a testgyakorlásokban, melyekben annyi kecscsel, s oly csudálatos ügyességgel birt, hogy minden embert s különösen atyját a szultánt, elbájolá.

A mint a herczeg tizenötödik évébe jött, szépsége teljesen kifejlett ugy annyira, hogy rá a következő verseket alkalmaznák:

„Sugár termetü volt, hajai oly feketék, homloka oly csillogó fehér: hogy a mint az ember ezt vagy azt szemlélte, mintha a homályos éjbe, s ismét a világos napba nézett volna.

De ne gyalazzátok a foltot orczáján, mert kevésbbé szép-e fekete pontjai miatt a kökörcsény-levél?“

A szultán, ki őt szivből szerette, eltökélé magában, ennek legfőbb bizonyságát adni iránta, azt t. i. „ hogy maga a királyi székről leszáll s az ifju herczeget ülteti helyébe. Közlé ezen szándékát a nagyvezérrel, s monda nekie: „Félek, – ugymond, – hogy fiam ifjonti henyéltében nemcsak azon tulajdonokat elveszti, melyekkel őt a természet gazdagon felruházá, hanem azokat is, melyeket az általam gondosan reá fordított nevelés által önmagának szerze. Minthogy már azon korhoz értem, melyben a magam megvonásáról kell gondolkodnom, el vagyok határozva átadnom neki a kormányt, s részemről végső napjaimban azzal elégedni meg, hogy őt uralkodni lássam. Elég hosszu ideig izzadtam, most már nyugalomra van szükségem.“

A nagyvezér nem akará a szultánnak mindazon okokat előhordani, melyek őt szándékától elvonni képesek valának, sőt inkább egyetérteni látszék, s ezt mondá: „Uram, a herczeg, a mint látom, még sokkal fiatalabb, hogysem oly nehéz terhet adhassunk vállaira, mint a milyen egy hatalmas ország kormányzása. De méltán tart felséged, hogy a henyeség neki ártalmára leend. Vajjon, hogy ettől megmentessék, nem tartaná jónak felséged őt megházasítani? A házasság leszorítja s a szórakozástól megmenti az ily fiatal herczegeket, e mellett bejárást engedne neki felséged a kormányszéki tanácsba, holott megtanulná lassankint a korona fényét s méltóságát fentartani, melyet azután érette letehetne felséged, mihelyt őt saját tapasztalása által arra érdemesnek itélné.“

Schachszamán igen okosnak találá első minisztere tanácsát, s mihelyt őt elbocsátotta, hivatá Kamaralszamánt.

A herczeg, ki eddig naponkint a nélkül, hogy hivatnék, bizonyos órákban meg szokta látogatni édes atyját, ezen parancsolat által meg volt lepve. A helyett tehát, hogy szokott könnyüséggel jelennék meg atyja előtt, most mély alázattal köszönté, s lesütött szemekkel álla meg előtte.

A szultán észrevevé ezen feszültséget, s enyhitő szóval igy szóla hozzá: „Nos fiam, tudod-e, miért hivattalak?“ – „Uram, – felele a herczeg szerényen, – egyedűl az Isten lát be a szivekbe; örömmel fogom felséged akaratját hallani.“ „Azt akarám mondani, hogy neked nőt szándékozom adni; mit vélsz a dologhoz?“

A királyfi megütközve hallá e beszédet, zavarba jött, homlokát cseppek boríták el, hirtelen nem tudta, mit feleljen. Néhány pillanat mulva igy szólt a szultánhoz: „Kegyes Uram, bocsánatot kérek, ha elébbi kinyilatkozásán felségednek valamennyire megütközni látszom; igen ifju korom velem ezt még épen nem váratá. Sőt még azt sem tudom, fogom-e valaha magam a házasság kötelékeire elszánhatni, s nemcsak azért, mivel az asszonyok bajt és nyugtalanságot szereznek, a mint ezt igen jól ellátom, hanem azért, mivel a mint iróinknál olvasom, többnyire fondorok, gonoszok és hűtelenek:

„Kérdezz engem az asszonyok felől? tudok választ adni; ismerem én az ő hibáikat.“

„Ha a férj megőszül vagy pénztára megfogy: nincs többé része az ő szerelmökben.“

Talán nem mindig maradok ezen gondolattal; de mégis azt érzem, hogy darab időre van szükségem, mig magam arra elhatározhatom, a mit felséged tőlem ohajt.“

A herczeg feleletét nehezen vevé édes atyja, a szultán. Ez a fejedelem valóban fájlalá azt, hogy annyi ellenkezést talált fiában a házasság iránt. Azonban nem akará ezt ugy tekinteni, mint engedetlenséget, s nem is éle atyai hatalmával, hanem elégnek vélé neki csak ezt mondani: „Fiam, én nem kényszerítelek, engedek neked időt a meggondolásra, s annak megfontolására, hogy oly herczegnek mint te, kire egy kiterjedett ország birodalma vár, legelébb is arról kell gondoskodnia, hogy magának követőt szerezzen. Midőn te magadnak ezen megnyugtatást adod, adod azt egyszersmind nekem is, ki igen fognék örvendeni magamat gyermekeidben föléledve látni.“

Többet a szultán nem szóla. Belépteté Kamaralszamánt a tanácsba, s nem mulaszta el semmit, a mi őt boldoggá teheté.

Esztendő telvén, ismét magához hivatá, s a mint kettecskén valának, igy szóla hozzá: „S tehát fiam megemlékeztél-e egy évvel ezelőtt kifejtett szándékomról, s gondolkodtál-e azalatt felőle? Megtagadod-e most is azon engedelmességet, melyet tőled várok, s halni hagysz a nélkül, hogy házasságod örömét megérjem?“

A herczeg most nem jött semmi zavarba, nem akadozott, s elhatározottan imígy felele: „Nem mulattam el uram az illő megfontolást; de miután jobban meggondoltam a dolgot, méginkább megerősödött azon szándékom, hogy megházasodni nem fogok. Ugyanis az a számtalan rosz, melyet az asszonyok mindenha a világon okoztak, a mint történetkönyveinkben olvasom, s a mit még naponkint gonoszságaikról kell hallanom, elég ok nekem arra, hogy minden szövetkezést velök egész életemben elkerüljek. E szerint megbocsát nekem felséged, ha azt bátorkodom előterjeszteni, hogy egészen haszontalan lesz velem többé a házasulásról értekezni.“

Ennél maradott, s elhagyá hevesen atyját a nélkül, hogy szavát bevárta volna.

Minden más fejedelem, kivévén Schachszamánt fiának ilyen merészségén, melylyel ez hozzá szóla, megharagudott, s azt megboszulta volna: de Sachszamán szivelé gyermekét, s minden szelidebb utat meg akart próbálni, minekelőtte őt kényszerítené.

Közlötte a nagyvezérrel ez uj keservet, melyet neki Kamaralszamán okozott, s igy szóla: „Követtem tanácsodat, de Kamaralszamán most még kevésbbé hajlik a házasságra, mint midőn először adám elébe a dolgot; e mellett oly merész kifejezésekkel élt, hogy egész mérsékletemre volt szükségem ellene haragra nem lobbannom. Az atyák, kik oly buzgón esdenek gyermek után, mint én ezután esdettem, valóban oktalanok, s magukat akarják megfosztani azon nyugalomtól, melynek zavartalan éleménye csupán csak tőlök függe. Szólj kérlek, mikép vonhatok egy ily akaratos lelket saját tetszésemre?“

„Uram, – monda a nagyvezér, – békés türéssel az ember sok dologban czélt ér; ez talán nem oly eset, melyben szinte ezen móddal lehetne czélt érni; de megmenti magát felséged a hirtelenkedéstől, ha még egy évet enged a herczegnek maga meggondolására. Ha reá áll ezalatt kötelességére: annálinkább fog ezen örvendhetni felséged, minthogy az atyai jóságon kivül más hatalommal nem élt reábirásában. De ha a makacsság esztendő multán is szivében megmarad: akkor azt tartom, méltán tudtára adhatja felséged a tanács előtt, mikép az ország java kivánja, hogy megházasodjék. Nem hihető, hogy ily fényes gyülekezet előtt, melyet felséged jelenlétével megtisztel, engedetlen fogna maradni.“

A szultán oly igen ohajtá fiát házasodva látni, hogy egy ily hosszas elhalasztás órái neki esztendőknek tetszettek, s csak bajjal tudá magát arra határozni, hogy eddig elvárjon. Azonban engedett a vezér okainak, melyeket nem roszalhata…

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a herczeg anyjához fordula a szultán, kinek már régen kinyilatkoztatá, hogy Kamaralszamánt házassá akarja tenni. Elbeszélvén azután, mi módon tagadta meg a herczeg ujra kivánságát, és milyen lágyságot fog még egyszer iránta mutatni. „Tudod asszonyom – ugymond – hozzád nagyobb a bizodalma, mint énhozzám s szavaidra szelidebben hallgat: kérlek tehát, keresd ki az időt vele komolyan szólanod, s add értésére, hogy ha makacsságában megmamarad, engem végre kénytelenit, a végső eszközökhöz nyulnom s ez ugyan nekem fájni fog, de neki is egyszersmind okot ád engedetlenségét megbánnia.“

Fatime, ez volt a herczeg anyjának neve, mindjárt a legelső találkozáskor előhozá a herczegnek: hallá, hogy ő, a herczeg, ismét megtagadá atyjának kérését a házasodás iránt s mely igen búsul azon, hogy a herczeg ily igen nagy okot ada a szultánnak a haragra. „Asszonyom“ felele Kamaralszamán, kérem, ne boszantson ujra ezen dolog emlitésével, mert félek, olyanokra fog kifakasztani, melyek tartozó mély tiszteletemet édes anyám iránt meg fogják sérteni!“

Fatime észrevevé ezen feleletből, hogy a sebhely még igen érzékeny s ezuttal egyebet nem szólott.

Sokára azután azt hitte Fatime, hogy talált alkalmat, melyben bővebb meghallgatás reményével szólhat a dolog felől s: „Fiam!“ igy kezdé „mondd el nekem kérlek, ha nem lesz terhedre, azon okokat is, melyeknél fogva te a házasságtól annyira irtózol. Ha az asszonyok gonoszságánál és roszaságánál egyéb okod nincs: ugy ennél gyengébb s igazságtalanabb ok nem lehet. Nem akarom a rosz asszonyok védelmét magamra vállalni: van rosz, igen sok rosz asszony, arról meg vagyok győződve, de valamennyit annak mondani, szörnyű igazságtalanság. Tehát te fiam, csak azon kevésnél akarsz megállapodni, kikről könyveid beszélék, hogy zűrzavart okoztak a világban s kiket én menteni nem akarok? – De miért nem veszed tehát számba azon sokkal több királyokat, szultánokat, fejedelmeket, kiknek erőszakos, embertelen s vérengző tettei, melyeket én szinte olvastam mint te, lelket borzasztanak? Egy asszonyért ezer olyan dühödőre s nem-emberre fogsz találni. S azt hiszed talán, hogy azon tisztes és jó lelkű asszonyok, kiket a balsors ilyes barmokhoz csatola, igen szerencsések?“

„Anyám“ felele Kamaralszamán „nincs nekem s abban semmi kétségem, hogy igen sok jó, szelid, okos, erényes asszony él a földön: adná az ég, hogy valamennyi hozzád volna hasonló! Engem egyedül az boszont, hogy az ember oly kétséges választásra van kárhoztatva, midőn magának házastársat vesz, vagyis inkább, hogy épen semmi szabadsága nincs a választásban. Tegyük, én el vagyok szánva a házasságra, a mint atyám oly hőn ohajtja: kit fog ő nekem feleségül adni? Hihetőleg egy herczegasszonyt, kit valamely szomszéd fejedelemtől megkérni s ez a megbecsültetés kijelentésével fog küldeni. Rút vagy nem rút nekem őt el kell vennem. De tegyük, hogy szépségre nincs más királyi hölgy hozzá fogható, ki kezeskedik nekem, hogy egyszersmind eszes is, kedveskedő is, megelőző is, hogy nyájas és szelid, hogy beszéde vonzó s nem csupa ruhát, öltözőt, ékességet s több ilyes kicsinységeket illet, melyeken okos férj vállat vonit; szóval: hogy nem büszke, nem gőgös, nem dölyfös, nem czivakodó és hogy esztelen fecsérlései az öltözőre, gyöngyökre s egyéb ékességeire a kincstárt ki nem üritik. Ime anyám csak ezen egy tekintetben is mennyi az ok, mely engem az egybekeléstől örökre elrettentsen. Legyen bár valamely herczegasszony mind ezen szempontra nézve tökéletes és feddhetetlen: nekem még más és sokkal erősebb okaim is vannak idegenkedésem és elszánt akaratom mellett megmaradnom.“

„Hogy-hogy fiam“ mondá Fatime „s más okaid is volnának azokon kivül, melyeket mondottál? különben hiszem ezeket könnyen ledönthetném s be tudnám szádat csak egy szómmal is fogni…“

„Csak rajta édes anyám“ igy a herczeg „még meglehet, hogy válaszodra én is fogok valamit felelhetni.“

„Azt akarám mondani, hogy egy herczegnek, ha szerencsétlen oly nőt találni, mint a milyet itt leirál, könnyű dolog azt magáról lerázni s igy az ország kárát elháritani.“

„Oh anyám“ felele Kamaralszamán „s nem látod-e mely sajnos egy királyfinak az ilyes lépésre kénytelenittetni.“ „Nem jobb ennél, mind nevére mind nyugodalmára nézve, magát erre épen ki nem tenni?“

„Igy tehát fiam“ monda most Fatime „te ivadékodból az utósó akarsz lenni, ki Chaledan szigetén annyi dicsőséggel uralkodott.“

„Édes anyám“ felele a királyfi „én nem kivánok tovább élni a királynál kedves atyámnál, s ha hamarabb meghalok mint ő, ezen nincs mit csodálkozni, midőn annyi fiu meghal atyja előtt. Azonban dicső, az igaz, valamely ivadékra nézve, ha nagy férfiun s fejedelmen szakad meg és én ugyan mindent el fogok követni, hogy elődeimnek s különösen ivadékunk első királyának becsületökre váljam.“

Ez idő óta többször esett ilyes beszélgetés Fatime s a királyfi között s amaz mindent előhoza, mivel a herczeg idegenkedését megtörhetné. De az okaira okokkal felelt, melyeket Fatime nem mindenkor birt elgyengiteni s igy a herczeg rendületlen maradt.

Eltelt az év; s nagy szomoruságára Schachszamán szultánnak nem mutatott Kamaralszamán semmi legkisebb változást gondolkozásában.

Végre egy ünnepi ülésében az ország tanácsának, melyen a nagyvezér, más vezérek, a korona főtisztei s a főbb tábornokok jelen voltak, szót kére a szultán s igy szóla a koronaherczeghez:

„Fiam, régóta tudod már abbeli ohajtásomat, hogy téged házasodva lássalak. S én több kedveskedést vártam volna tőled atyád iránt, ki tőled semmi méltatlan dolgot nem kivánt. Hosszas ellenkezésed után, mely béketürésemet immár kifogyatá, itt országos tanácsom előtt ugyanazon ügyet ismét elődbe terjesztem. Nem az forog már fön, hogy egy atyának add meg azt, a mit tőle nem illett megtagadnod, hanem országom java kivánja házasságodat, melyre velem együtt ezen urak itt mindnyájan kérnek. Szólj tehát és nyilatkozzál ki, hogy válaszod szerint intézzem lépéseimet, melyeket tennem kell.“

Kamaralszamán ezekre oly hevesen felelt, hogy a szultán méltán megneheztelvén azon megszégyenitésen, melyet neki saját gyermeke a teljes tanács előtt tőn, igy kiálta fel: „Mit, te elfajzott gyermek s oly szemtelenségre vetemedel, atyádhoz a szultánhoz ekképen szólanod!“

Megfogatá azután az őrökkel s egy régi, már régóta lakatlan várromba viteté, holott egy ágyat, néhány könyvet s egyetlen rabszolgát adván melléje, bezáratá.

A herczeg megelégedvén azzal, hogy a könyvekkel magát háboritás nélkül mulathatja, nem sokat gondolt rekeszével. Este felálla könyvei mellől, végzé imádságát s minekutána néhány fejezetét a Koránnak szint azon nyugalommal, mint elébb ékes teremében a szultán palotájában szokta, elolvasá, lefeküdt a nélkül, hogy a lámpát ágyánál eloltaná s el is aludt.

Ezen várromban volt egy kút, melyben naponta Maimune a tündér, Damriátnak, egy sereg égköri lélek királyának leánya tartózkodott. Éjfélkor kifejlék Maimune a kútból s földünk szinén fellenge, hogy bejárja a világot, a merre épen jó kedve vezetné. Igen csodálkozott, a vártoronyban világot látván, mely a herczeg tereméből jöve; azonnal arra lebbent s a cselédre, ki az ajtóban aluvék, nem ügyelvén, közeledék az ágyhoz, melynek pompája ingerlé; s még inkább elcsodálkozott, itt embert alva látván.

Kamaralszamán királyfi fél arczát a fedél alá rejté; Maimune elvoná ezt s a legékesebb ifjat pillantá meg, melyet számtalan csapongásaiban a földnek lakott részén valaha láta. „Mely fénynek, – vagyis inkább mely csudaszépségnek kell kitünnie – ugymond – ha ez a szem, melyet ily remek alkotásu szemhéjak födöznek, majd megnyilik! – Micsoda okot adhata, hogy vele magas rangjához ily méltatlan módon bánjanak, mert hallott már valamit történetéről, s gyanítá a dolog füződését.

A tündér nem tuda elválni, a csodakellemű herczeget bámultában; de végre mégis, minekutána őt mind a két arczán s kellő homlokán megcsókolá, reá borítá ismét a leplet ugy, mint vala, s a levegőbe felszálla.

Szinte a közép légkörhöz ére, a mint szárnycsattogást halla s arra fordult; közelebb jutván, ugy tapasztalá, hogy lélektől jöve ez, de egyiktől azok közül, kik az Istentől elpártoltak; Maimune pedig egy vala azok közül, kiket Salome hatalma az Istent ismerni kényszeríte.

A lélek, nevére Dánes, Sámborás fia, szinte megismeré Maimunét, de nem kevés rettegéssel, jól tudván, hogy amaz alávetvén magát az Istennek, nagy hatalommal birt őfelette, örömest kikerüli vala, de már oly közel esék hozzá, hogy vagy megütközni, vagy magát megadni kénytelen volt.

Dánes megelőzé Maimunét s könyörögve mondá: „Esküdjél meg, – ugymond, – az Isten nagy nevére, hogy nem lészsz bántásomra, s én ugyanazt igérem neked.“

„Átkozott lélek, – felele Maimune, – mit árthatsz te nekem? Nem félek én tőled. De kegyelmes akarok lenni irántad, s esküszöm a mit kivántál. – De már most szólj, honnan jősz, s mit tettél vagy láttál ez éjjel?“

„Szép tündér, – válaszolá Dánes, legjobbkor érkezél, hogy valami csodálatost hallhass.

Ha tehát kivánod, halljad, hogy én Chinának legvégső széleiről jövök, mely szemközt esik ezen félteke legvégső szigeteivel.

De, kellemes Maimune – közbevágá magát itt Dánes, ki a tündérhez közel voltában reszkete s alig bira szólni félelmében – azt hiszem, megigéred, hogy megengedsz és szabadon bocsátasz, ha tudnivágyásodnak eleget tettem.“

„Folytasd, folytasd beszédedet te kárhozott – felele Maimune – s ne tarts semmitől. Azt hiszed-e, hogy én is oly hitetlen vagyok, mint te s képes megszegni azon nagy esküt, melyet esküdtem? Csak óvd magat, hogy valami hazugságot ne költs; különben elmetszem szárnyadat, s ugy bánom veled, mint érdemled.“

„Tisztelt asszonyom!“ monda Dánes valamennyire megnyugtatva, „semmi egyebet a merő igazságnál nem fogok beszélni; de kérlek, hallgass meg. China, a honnan jövök, egy a földnek legnagyobb s leghatalmasb országai közül, s hozzávalók ezen félteke legszélső szigetei is, melyekről már elébb szólottam. A mostani király ez országban Ghaiúr s ezen királynak van egy oly csodaszépségű leánya, milyen még nem volt a földön, mióta a világ áll. Sem nekem, sem akármelyik léleknek a te s az én feleimből, sem pedig az embereknek, nincs elegendő szavunk, eléggé eleven kitételünk és ékesszólásunk, hogy felőle oly ábrázolatot adhatnánk, mely a valósághoz csak közelitene is. Sötét szög-hajai oly hosszak, hogy alább érnek lábainál s oly tömöttek, hogy ha feje körül fürtözve állanak, az ember őt egy gazdag szőlőfürthöz hasonlitaná, melynek szemei rendkivül nagyok és teljesek. Ezen hajból kifénylik a jól alkotott homlok, mely simaságára a legtündöklőbb aczél-tükörhöz hasonlit; fekete szemei ábrázatja felett tele tüzzel villognak; orra sem hosszu, sem igen rövid; szája kicsiny és piros; fogai mint két gyöngysor, de fehérebbek a legszebb gyöngyöknél; s ha nyelve beszédre megindul, akkor az ember valami édes és bájos hangokat hall s szavai, melyeket mond, a legelevenebb elmének tanui; keblénél a legszebb alabastrom nem fehérebb. Szóval már ezen halovány rajzolatból is eléggé át fogod látni, hogy ennél tökéletesebb szép nem él a világon.

Ha nem ismernéd a királyt, herczegasszonyom édes atyját, szives szereteténél fogva házához szerelmesnek gondolnád bele. Soha sem tett szerető annyit legédesebb kedveltéért, a mit itt az atya leányáért tett s legdühödőbb féltékenység sem képes azt kigondolni és tenni, a mit ez tett, hogy leányát minden szem elől, egyedül jövendő férjét kivéve, elrejthesse. De hogy magát ezen magányban, melyre kárhoztatá, meg ne unja, hét palotát épittete számára olyat, milyeneket még eddig sem láttunk, sem hallottunk.

Az első palota hegyi kristály, a második ércz, a harmadik finom aczél, a negyedik ismét ércz, de finomabb az elsőnél s az aczélnál, az ötödik próbakőből, a hatodik ezüst, s a hetedik merő szín-arany. Valamennyi mind hallatlan pompával van felékesitve s azon szerhez képest, melyből készült. Kerteiben, melyek külön-külön mindenik palotához készittettek s az egészet körül övedzik, számtalan a gyeptér, a virágpolcz, az ugrókút, a tó, a vizomlat, a csatornák, bokrok és fák csoportai, melyeket soha nap keresztül nem hat – s mindez mindenik kertben más-másféleképen elrendezve.

El lehet gondolni, hogy ezen hasonlithatatlan szépségnek hire nemsokára a leghatalmasabb szomszéd királyok kérőit magához vonta, kik pompás és fényes követségökben eljárni nem késtenek. A király őket egyenlő barátsággal fogadá; de minthogy leányát csak annak saját megegyezésével akará férjhez adni, a hölgynek pedig minden ajánlkozók közől egyik sem tetszett, a követek ismét visszatértek, boszusan ugyan a követség el nem sült tárgyára nézve, de igen megelégedve azon udvarisággal és becsüléssel, melylyel fogadtattak.

„Kedves atyám“ monda a királykisasszony édes atyjához a chinai királyhoz: „Te engem férjhez akarsz adni s azt hiszed talán, hogy nekem nagy örömet tészsz majd vele. Én legalább ezt gyanitom és nagyon köszönöm jó szivedet. De mondja meg felséged maga, hol találhatnék én ily fényes palotát, ily diszes kerteket, mint itt felségednél? – Ezenkivül felséged engedelmével én itt szabadban élek és szintazon tisztelkedést adják meg nekem, melyben saját királyi személye részesül. Ez mind oly jelesség, melyet, akármely urhoz mennék férjhez, sehol a világon nem találnék. A férfiak szeretnek uralkodni, nekem pedig nincs kedvem, hogy valakit fölöttem uralkodtassak.“…

Több más követség után jött végre egy, minden előbbieknél gazdagabb és hatalmasabb királyé. Ghiaúr jelenté leányának és dicséré, egyszersmind elébe terjesztvén, mely nyereség volna reá nézve ha ezt férjül akarná fogadni. A herczegasszony kéré, kimélje meg vele, s ugyanazon okokat hordá fel, melyeket minap. De a király sürgeté a dolgot, s a herczegasszony a helyett, hogy engedne, félretevé az illő tiszteletet, melylyel a kérők és atya iránt tartozék, s ezt felelé egész haraggal: „Uram, ne emlitsd nekem többé a házasságot, sem ezt, sem akármely mást: különben mellembe döföm ezt a vasat, hogy az ilyes alkalmatlanságtól menekedjem.“

A király neheztelvén leánya magaviseletén, ezt mondá neki: „Kedves leányom, neked nincs eszed, s én ugy fogok veled bánni, mint esztelennel.“

Valóban a palotának egy magános teremébe csukatá, tiz vén asszonyt adván mellé társul és szolgálatul, kik között dajkája vala az előkelőbb.

A királyokhoz pedig, kik eddig leányát megkéreték, követeket külde, jelentvén ennek idegenkedését minden házasságtól; s minthogy csakugyan azt hitte, hogy leánya megtébolyodott, minden udvarnál kihirdettette egyszersmind, hogy ha valahol orvos találkoznék eléggé ügyes ezt meggyógyitani, ám jőjön, jutalomul vegye feleségül a királyleányt.

„Igy állott a dolog, szép Maimune,“ folytatá Dánes, „s én nem mulatom el, hogy naponkint ezt a páratlan szépet megtekintsem; reá nem vehetném magamat minden természeti gonoszságom mellett is, hogy ennek legkevesebbet is ártanék. Kérlek, kényszeritlek, jer és lásd meg őt, valóban méltó, hogy utána fáradj.“ S ha azután meggyőződöl a felől, hogy épen nem hazudtam, reménylem, köszönettel lészsz irántam, hogy oly kisasszonyhoz vezettelek, kinek szépségre párja nincs. Parancsolj, s én szives örömest magam elvezetlek.“

Maimune, a helyett, hogy Dánesnek felelt volna, elkezde kaczagni, s kaczagott jó ideig. Dánes ezt nem tudván magának megmagyarázni, csak elcsodálkozott. Végre minekutána több izben jól kinevette magát a tündér, igy szóla Dáneshez: „Játék, játék! reám akarsz valamit kötni! azt hittem, hogy valami csodálatost, rendkivülvalót fogsz beszélni, s te nekem egy majomról beszélsz! pih! szégyenld magad! Mit mondanál te átkozott, ha azon gyönyörű királyfit láttad volna, kitől én jövök, s kit én oly igen kedvelek, a mint megérdemli? Már az csakugyan más ám, s te egészen megbolondulnál felette!“

„Kecses Maimune“ válaszola Dánes, „szabad kérdeni, melyik királyfiról beszélsz?“ „Tudd meg“ felele Maimune „hogy vele szintazon dolog történt, mely azon szépséggel, kiről elmulattál. Atyja a király erővel meg akará ezt is házasitani, de ő a hosszas és kinos ostromlások után végre egyenest és őszintén kinyilatkoztatta, hogy nem akar; s ez oka, miért épen most, midőn itt veled beszélek, egy régi vártoronyba rekesztve ül, melyben én lakom, s a hol őt épen most csodálom.“

„Nem akarok egyenest ellenkezni veled“ szóla Dánes, „de meg fogod engedni szép asszonyom, hogy mindaddig, mig királyfidat láttam, erősen higyem, hogy semmi halandó, fi- vagy leány, az én herczegasszonyomhoz szépségre nem fogható.“ „Hallgass átkozott“ felele Maimune, „még egyszer azt mondom, hogy ez lehetetlen.“ „Nem fogok veled czivódni“ viszonza Dánes, „de hogy meggyőződjél, igazat szólottam-e vagy nem, nem szükség egyebet tenned, mint előbbi ajánlásomat elfogadnod; azt t. i. hogy engem kövess, királyi hölgyemet lásd meg, s azután kecses királyfidat nekem te mutasd meg.“

Maimune pedig azt akará, hogy Dánes őt kövesse. Ez ismét kéré, repülne inkább vele Chinába, minthogy már ugy is közelebb vannak ehhez az országhoz; de Maimune nem álla szavára, s monda: „Azon irásra, mely Salamonnak Dávid fiának pecsétgyürűjére van vésve, esküszöm, hogy, ha tüstént ide nem hozod a chinai herczegasszonyt, hogy őt a chaledani herczeg mellé tegyük s mindakettőt egybehasonlitsuk, semmivé teszlek.“

Dánes engedelmeskedett, s Maimune elkiséré. A királykisasszonyt alva találák gyolcs-ümögben, mely Dábikban szöveték, s nyakán, szélein s a két ujj varrásán arany szegélylyel vala ékesitve, melyen rojtok s aranyczifrázatok függöttek. A prémzeten a következő versek valának bevarrva:

„Gyolcs-köntös a legédesb test körül, prémzettel nyakán, szélén és ujjain.

Ékesiti a szépnek alakját, s felülmulja fénynyel a nap ragyogását az égnek boltozatján.“

És elvivék az alvó hölgyet, s Kamaralszamán mellé helyezék őt az ágyra, holott is két fényes teleholdhoz hasonlitának, a mint a költő mondja:

„Két alvót láték szemeimmel a téren, kivánom, hogy szemhéjaimat tehetném ágyokul.

„Olyanok, mint két tele hold az égen, mint két nap a déli órában, mint két tele hold az éjnek homályán, mint két jeles zerge, kikben a szépség el osztá magát.“

A mint igy a herczeg és herczegkisasszony egymás mellett fekvének, pör támada a lélek és tündér között szépségök elsőbbsége felett. Eleinte némán és bámultan hasonlitgaták őket egymáshoz mindaketten: végre felszólala Dánes s „ime! nem mondottam“ ugymond „hogy herczegném szebb mint herczeged. Van-e még valami kétséged?“

„Van-e?“ kérdezé Maimune „van ugyan, még pedig igen nagy kétségem. Merő vaknak kell lenned, ha azt nem látod, hogy herczegem jóval felülmulja herczegnédet. Szép, szép a leány, azt én nem tagadom; de ne hirtelenkedjél, hanem nézd meg jobban mindakettőt minden előkedvezés nélkül, s azt fogod tapasztalni, hogy ugy van, mint mondom.“

„Ha még annyi időt töltök is egybevetésökben“ mond Dánes „nem fogok egyebet találni, mint most találok. Látom, a mit már elébb is, a legelső pillanatban láttam; s a folytatott nézés sem fogna nekem egyebet mutatni, mint a mit most látok. De ez engem kellemes Maimune épen nem hátráltat abban, hogy neked engedjek, ha csak ezt kivánod.“ „Nem ugy“ viszonzá Maimune „azt nem engedem, hogy egy ily elkárhozott lélek, mint te vagy, irántam kegyes legyen. Én biróra viszem a dolgot miköztünk, s ha reá nem állasz, ez annyi lesz, mint annak vallomása, hogy én győztem.“

Alig mutatá Dánes, ki minden kedvezésre kész volt Maimune iránt, ebben megegyezését, midőn a tündér lábával dobbanta. Azonnal kinyilék a föld, s egy undok lélek, pupos, félszemű, sánta, hat szarvval a fején s görbe kézzel és lábbal szálla fel belőle. Mihelyt fön vala s a föld utána bezáródék, Maimune lábaihoz veté magát, s fél térden maradva kérdé a kegyest, mit kiván legalázatosabb szolgájától.

„Kelj fel Kaskas,“ ez vala a lélek neve, igy szóla Maimune; „az okon hivtalak, hogy egy perben légy biró, melybe ez átkozott Dánessel elegyedtem. Vesd arra az ágyra szemeidet és mondd meg részrehajlás nélkül, melyik tetszik neked szebbnek, az ifju vagy a szüz?“

Kaskas a legnagyobb megütközéssel és csodával látá a fekvő párt. Minekutána mindakettőt sokáig nézte, hasonlitgatta: nem tudá magát semmikép elhatározni. „Asszonyom“ igy szóla „megcsalnálak téged és magamat meghazudtolnám, ha mondom, hogy egyik szebb mint a másik. Mennél tovább vizsgálom őket, annál bizonyosabbnak látom, hogy mindaketten a szépség legnagyobb fokát birják, s abban itéletem szerint egyiránt osztoznak. Nem találni egyiken is legkisebb hibát vagy fogyatkozást melynél fogva tökéletesbnek mondhatnók a másikat; de ha van mégis valamelyikben ilyen fogyatkozás, nem látok ennek felfedezésére más módot, mint ha egymásután mindakettőt felköltitek, azt vevén fel: hogy a melyik több, melegebb, indulatosb szerelmet s nagyobb elragadtatást mutat a másika szemléletében: annak van kevesebb szépsége.“

Kaskas ezen tanácsa tetszék a két félnek. Maimune bolhává változott s Kamaralszaman nyakára szökvén, oly hatalmasan megcsipte, hogy ez feleszmélt s kezével arra nyult, de – mit sem fogott. Maimune már ekkor visszaugrék, s szokott alakját fölvevé, hogy a másik két lélekkel együtt látatlan tanuja legyen annak, a mi következnék.

A mint a herczeg kezét visszahuzta, a chinai királykisasszony kezére ejté. Felnéz, s mely igen elcsudálkozék, egy ily bámulandó szépségű hölgyet látván maga mellett! Fejét fölemelé s könyökére támasztá, hogy őt könnyebben nézhesse. A herczegasszony viruló kora s hasonlithatatlan szépsége egy pillanat alatt meggyujtá kebelében a tüzet, melyet még eddig nem érze, s a melytől mindeddig oly rettegéssel óvakodék.

A szerelem egyszerre megragadá lelkét a legnagyobb erővel, s meg nem tarthatá magát, hogy fel ne kiáltson: „Mily báj, mily szépség! Oh szivem! Oh lelkem!“ – ezt mondván, homlokát, arczáit s ajakát oly hatalommal és vigyázatlanul csókolá, hogy őt kétségkivül fölébreszti, ha Dánes büvölése által mélyebben nem alszik, mint szokott.

„Hogy hogy, szép kisasszony,“ folytatá a herczeg, „nem ébredsz-e fel Kamaralszamán szerelme jelein? Akárki légy, szeretetedre ő nem méltatlan.“

Most valójában fel akará kelteni, de hirtelen meggondolá magát s „valljon nem ez az“ igy szóla magában „kit atyám a szultán nekem nőül szánt? Roszul tett, hogy elébb nem mutatta. Ugy meg nem bántom őt engedetlenségem s nyilvános ellenmondásom által, s ő mentve van a szégyentől, melyet tőlem veve.“

Kamaralszamán szivesen megbáná hibáját, melyet elkövetett, s most ujra föl akará a hölgyet kelteni, de tartózkodván „talán atyám meglep;“ igy szóla, „minden bizonynyal azért küldé ezt a fiatal szépet ide, hogy megkisértse: valjon valóban oly nagy-e vonakodásom a házasságtól, mint eddig mutatám. Ki tudja, nem ő maga hozta-e hozzám s maga elbujt, hogy előpattanván, a szinlelőt megszégyenitse. Ez a botlás részemről még nagyobb volna az elsőnél. Mindenesetre meg kell elégednem ezen gyürüvel, hogy mégis emlékét birjam ime szépségnek.“

Ez egy igen szép gyürű vala, s bevésve rajta a következő versek:

„Ne véld, hogy elfeledtem az esket, a melyet esküvél. – Szivem izzó tüzön, mióta elhagyál.“

Ezt a gyürűt hirtelen levonta a herczegné ujjáról, s helyette a magáét adá fel. Erre befordult, s rövid idő mulva elaludt a lélek varázsa által még mélyebben, mint előbb.

Mihelyt Kamaralszamán elalvék, Dánes is szinte bolhává változott, s elugorván megcsipte a herczegasszonyt ajka alatt. A szép fölébred, fölemelkedik, s a mint szemeit megnyitja, nem kevéssé csodálkozik el, magát férfi mellett fekünni látván. De a csudálás hamar bámulattá, s a bámulat hamar a legelevenebb örömmé változott, a mint a szép alaku ifjat jobban szemre vevé.

„S te vagy-e“ rebegé „kit atyám a király nekem férjeműl szánt? – Bizony sajnálom, hogy elébb nem tudtam; különben sem őt haragra irántam nem inditom, sem magamat eddig oly férj társasága nélkül nem hagyom, kit egész szivemből kell szeretnem. Kelj fel! nem illik vőlegényhez a lakodalmi éjen oly sokat alunni.“

Igy szólván, kézen ragadá a herczeget s oly erősen rázá, hogy fel kell vala ébrednie, ha szint ezen pillanatban Maimune még mélyebb álomba nem meríti. A herczegasszony ismétlé a keltést, de nem boldogulván, „ej“ ugymond „mi bajod van neked? Talán egy irigyem büvölt meg s küldé reád ezt a lerázhatatlan álmot épen most, most midőn elevenebbnek kellene lenned mint valaha?“

Most kezét fogá s a mint szerelmes csókjaival hinté, észrevette a gyürüt ujjain. Mindjárt első tekintettel oly igen hasonlónak találá sajátjához, hogy a cserén épen nem kételkedheték, idegen gyürűt lepvén meg magánál. Nem foghatá meg, mikép mehetett véghez a csere: de semmi kétsége nem volt, hogy ez eljegyzésök és egybekelésöknek csalhatatlan jele. Fáradtan a sok hasztalan költésben, s hiedelme szerint bizonyos lévén benne, hogy többé el nem válnak: „Mivel“ ugymond „ez uttal nem birlak felkelteni, nem akarom álmodat megzavarni. Holnapig Isten hozzád.“

Ezzel egy csókot nyomván arczájára, lefeküdt ismét, s nemsokára el is aludt.

Mihelyt Maimune a nélkül, hogy a chinai herczegasszonyt felkeltse, szólhatott: „Nos te elkárhozott“ igy szóla Dáneshez „hiszed-e már, hogy herczegnéd nem oly szép mint herczegem? – Menj, elengedem a fogadást, melylyel tartoznál; de máskor hidd, a mit mondok.“ Kaskashoz fordula ezután s „a mi téged illet“ ugymond „köszönöm tanácsodat. Vigyétek ketten a herczegnét saját ágyába vissza, a merre Dánes vezetni fog.“

Dánes és Kaskas teljesiték Maimune parancsát, s ez ismét alá szálla a kútba.

A mint reggel Kamaralszamán herczeg fölébredett, legelső dolga az volt, hogy körültekintsen, itt van-e még a szép kisasszony, kit éjjel oldalánál láta. Nem találván többé, igy szóla magában: „Tudtam én, hogy atyám a szultán meg akar vala lepni; ugyan jó, hogy magam megtartóztatám.“

Erre fölkelté rabját, behivá sebten, s felöltözködék a nélkül, hogy valamit szólana a tárgyban. A rab behozá a mosdót s a vizet, s minekutána a herczeg imádságait is végzé, vőn egy könyvet s egy ideig nyugton olvasgata.

Szokott mozgása után behivá rabját s igy szóla hozzá: „Jer, és ne hazudj! mondd meg nekem, mikép jött be a kisasszony, ki az éjjel nálam feküdt, s ki hozta őt hozzám?“

„Uram“ felele a cseléd „micsoda kisasszonyról beszélsz?“

„Arról“ monda a herczeg „ki az éjjel ide jött vagy ide hozták, s nálam hált.“

„Akár megesküdjem herczeg! de nem tudok semmit a dologban. Hogy-hogy jöhetett volna valaki hozzád, holott én ajtód előtt fekszem?“

„Hazudsz gazember“ viszonza a herczeg „s te is egyetértesz velök, hogy engem még jobban kinozzatok, megöljetek.“

Evvel ugy csapá arczul, hogy a rab lerogyott, s minekutána itt lábával megtaposta, hóna alá köte egy kötelet, s a kutba eresztvén, be-bemártá fejét a vizbe. „Bele fojtalak“ ugymond „ha ki nem vallod tüstént, ki az, a kisasszony, és ki hozta őt hozzám?“

A rabszolga ezen nagy szükségben, félig kivül félig ben a vizben, gondolá magában: minden bizonynyal a herczeg megbódult bujában, lehetetlen máskép mint hazugság által menekednem. „Herczeg“ igy kiálta fel könyörgő hangon, „ne ölj meg kérlek, megmondom inkább, mikép van a dolog.“

Erre a herczeg felvoná s akará, hogy szóljon. A rab pedig leoldván kötelét, igy szóla reszketve: „Uram, hiszen igy lehetetlen, hogy tegyem a mit kivánsz; engedj csak annyi időt, mig ruhát váltok.“ „Legyen“ monda a herczeg „de ne késsél, és semmit el ne titkolj.“

A rab kiment, rá csuká a herczegre az ajtót, s ugy a mint volt, a palotába szaladt.

A király épen nagyvezérével mulatta magát, s panaszlá neki azon nyugtalan éjt, melyet fiának engedetlensége s bünös ellenkezése miatt tölte; a miniszter pedig vigasztalá őt, elébe terjesztvén, hogy a herczeg most maga alkalmat nyujta, melynél fogva a kötelességre visszavezettessék. „Felséged nem fogja megbánni“ igy szólott, „hogy őt berekeszteté. S ha felségednek annyi türelme fog lenni, hogy őt egy darab ideig zárva hagyja, bizonyossá teszem a felől, hogy ez a fiatalkori hevesség elrepül, s ő magát végre mindennek alája veti, a mit felséged tőle kivánni fog.“

A nagyvezér épen elvégzé ezen beszédet, midőn a szolga belépett, s a felség előtt megállván: „Uram“ ugymond „igen sajnálom, hogy oly tudósitásnak vagyok meghozója, melyet felséged nagy kedvetlenség nélkül nem hallhat. A mit a herczeg valamely kisasszonyról beszél, a ki az éjjel nála hált, s az az állapot, a melybe engem, valamint itt látja felséged, az elébb tőn, elég bizonysága annak, hogy a herczeg többé nincs eszén.“

Erre elbeszélé mind azt, a mit a herczeg monda, s mikép kegyetlenkedett rajta, mind oly renddel és kifejezésekkel, melyek a dolgot hihetővé tevék.

A király, ki ezen uj tárgyát a fájdalomnak épen nem várta, igy szóla az első miniszterhez: „Mily felette boszus történet ez ismét, s mily messze eltávozik ez azon jó reménytől, melylyel az imént is kecsegtetél. Menj haladék nélkül, lásd és vizsgáld meg magad, miben áll a dolog, és hozz nekem hirt.“

A nagyvezér azonnal engedett; s a mint a herczeg teremébe lépe, ezt igen nyugodtan egy könyv mellett ülve és olvasva találá. Köszönt, s a herczeg mellé leülvén: „Átkozott legyen“ ugymond „azon rabszolgád, ki a királyhoz, édes atyádhoz jöve és őt ujságával ugy megijeszté.“

„Micsoda ujság ijesztheté meg atyámat?“ monda a herczeg „nekem sokkal több okom van cselédem ellen panaszkodnom.“

„Isten mentsen is meg, kegyes herczeg“ válaszolá a vezér, „hogy az való legyen, a mit mondott. Ezen jó állapot, melyben látlak, s kérem az Istent, tovább is tartson meg, eléggé kimutatja nekem, hogy a dologban semmi sincs.“

„Talán“ igy szóla a herczeg „nem eléggé jól fejtette ki magát. Minthogy már itt vagy, igen szeretem, hogy egy oly férfiutól kérdezhetem meg, a kinek kell valamit tudni a dologból: hol az a kisasszony, a ki a mult éjjel nálam volt?“

Ezen kérdésre a vezér hátrahökken. „Herczeg“ ugymond „meg ne ütközzél csudálkozásomon a tett kérdés felett. Hogy is lehetne az, hogy ide, nem mondom asszony, de akármely ember is éjszakának idején bejöhessen, holott a bejárás egyedül az ajtón s rabszolgádon keresztül eshetik meg? Fontold meg ezt, kérlek, s minden bizonynyal ugy fogod találni, hogy valamely igen eleven álmod lehetett, mely ezen benyomást hagyta maga után.“

„E kitéréssel épen nem leszek megelégitve,“ szóla fennebb hangon a herczeg „s akarom tudni, hová lett azon hölgy; különben is oly helyett szólunk, a hol én magamnak engedelmeskedést tudok szerezni.“

Ezen szónál a vezér véghetetlen zavarodásba jöve, s azon kezde töprenkedni, mikép szabadulhasson innen jó szerrel. Lágyan kezde bánni, s a legalázatosabb, legóvakodóbb kifejezésekkel kérdé a herczeget, „látta-e, önnön szemeivel látta-e a kisasszonyt?“

„Igen, igen; önnön szemeimmel láttam“ felele a herczeg „s láttam azt is, hogy megkísértésemre küldöttétek hozzám, mondhatom, igen jól játszotta szerepét, melyre oktattátok; mert nem szóla egy szót is, alvást tettetvén; s elment, mihely elaluvám. Kétségkivül tudod ezt mind s nem fogta a lány elmulasztani, hogy kegyedet hiven tudósitsa.“

„Herczeg,“ monda a nagyvezér, „esküszöm neked, hogy abból, a mit itt most hallok, egy szó sem való. Sem én, sem atyád a király azon kisasszonyt, kiről szólasz, hozzád nem küldöttük, sőt ilyesmi eszünkben sem forgott. Engedd, még egyszer azt mondanom, hogy ezen kisasszonyt csak álomban láttad.“

„Tehát te is gunyolni jősz,“ monda haraggal a herczeg, „s szemembe vallani, hogy álom az, a mit én beszélek?“ Ezzel szakállánál kapta, s addig döngette öklével, mig keze ki nem fáradt.

Szegény nagyvezér csak türte a boszus Kamaralszamán csapásait. „Megjártam én is szinte, mint a szolga“ gondolá magában; „még jó, ha oly szerencsével kimenekszem, mint ő, ezen nagy veszélyből.“ S közepette az ütlegeknek, melyekkel a herczeg megraká, felfelkiálta: „Ah herczeg! könyörgök, csak egy pillanatig hallgass meg.“ A herczeg kifáradván végre a verésben, szót engede.

„Megvallom uram,“ igy szóla a nagyvezér, tettetve „hogy valami van a te gyanitásodban. De hiszen nem titok előtted, hogy a miniszter kénytelen urának s királyának parancsát teljesiteni. Ha oly jó lészsz és eleresztesz: én tüstént hozzá megyek, s megviszem neki, a miket parancsolsz.“

„Legyen,“ felele a herczeg, „menj és mondd meg, hogy azt a kisasszonyt, kit hoza vagy külde, el akarom venni; siess és hozz hirt.“

A nagyvezér mélyen meghajtá magát elmentében, s addig nem hitte magát bátorságban, mig a toronyból ki nem ért s az ajtót a herczegre nem zárta.

Schachszamán előtt oly leverve jelent meg a nagyvezér, hogy az előre is aggódni kezde.

„Nos, hát mikép találtad fiamat?“ kérdi a fejedelem. „Uram“ monda a miniszter, „a mit a cseléd beszélt nagyon is való.“ Erre elmondá, mit szóla a herczeggel, mikép jöve ez haragba, mihelyt azt meré emliteni, hogy lehetetlen, hogy a kisasszony, kiről szól, nála hált volna; minő megkinoztatást szenvedett ezután, s micsoda csinnal élt, hogy körmei közül kimenekedjék.

Schachszamán, kit a hir annál inkább sujtott, minthogy fiát szivesen szerette, önmaga akará a dolog mibenlétét látni, s elmene fiához, vivén a nagyvezért magával.

„Kamaralszamán herczeg, édes atyát a királyt a legnagyobb tisztelettel fogadá rekeszében. A király leült, s maga mellé ültetvén a herczeget, többféléről kérdést tőn elébe, melyekre a herczeg józanon és okosan válaszolt. A szultán rá tekinte a nagyvezérre, mintha mondaná: nem látja, hogy fia eszét vesztette volna el, s talán maga a nagyvezér veszté el a magáét.

Végre a király a kisasszonyra forditá a beszédet, s „ugyan fiam“ igy szóla „beszéld el, kérlek, micsoda kisasszony lehetett az, a ki az éjjel, mint mondják, nálad hált?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „könyörgök felséged előtt, ne szaporitsa e részben fájdalmamat, hanem legyen inkább kegyelmes irántam, s adja őt nekem nőűl. Bármely idegen valék mindeddig az asszonyok iránt: ez az ifju szépség annyira megilleté szivemet, hogy nem átalom önkényt megvallani gyengeségemet. Kezeidből őt a legnagyobb köszönettel kész vagyok elfogadni.“

Schachszamán király egészen megrettent fiának ilyes feleletén, mely elébbi józan eszével ellenkezni látszék. „Fiam“ ugymond „te itt olyasmit mondasz, a mi engem a legnagyobb csodába ejt, melyből csak alig birok magamhoz térni. Esküszöm koronámra, mely egykor rólam reád fog szállani, hogy semmit sem tudok a kisasszonyról, melyet emlitesz. Ha csakugyan volt nálad valaki, nekem legalább nincs részem a dologban. De hogyan is juthatott volna hirem nélkül ebbe a toronyba? Mert akármit monda is elébb a nagyvezér, azt csak enyhitésedre mondá. Hidd el fiam, hogy álmodtál; szedd össze magad kérlek, és légy eszeden.“

„Atyám!“ felele a herczeg „méltatlan volnék örökre felséged jóvoltára irántam, ha nem hinnék azon erősitésnek, melyet nekem adni méltóztatol. De esdem felséged előtt, legyen annyi türelme engem kihallgatni, s azután itélni, valljon az, a mit mondani szerencsés leszek, csak álom-e?“

Ekkor elbeszélé a herczeg édes atyjának a szultánnak mind azt, a mik felébredte után történtek körülményesen; lelkesedéssel festé a hölgynek szépségét és kecseit, kit oldala mellett talála; a szerelmet, melyre a legelső pillantattal iránta gyuladt; s hasztalan igyekezeteit, hogy őt felébreszsze. Sőt azt sem hallgatá el, a miért magát ujra álomnak ereszté, minekutána gyürüjét a szép ösmeretlenével elcserélte. Ekkor levoná ujjáról a gyürüt, s általadván azt a szultánnak, „az enyimet“ ugymond „ösmerni fogja felséged, látta azt több izben ujjamon. E szerint meg lesz, ugy tartom, győződve felséged, hogy én épen nem vagyok eszemen kivül, a mint ezt felségeddel el akarák vala hitetni.“

A király oly tisztán átlátta azoknak valóságát, melyeket az előtte beszélt, hogy nem tudott reá semmit is szólani; sőt annyira elfogá a csodálkozás, hogy egy ideig ott ült, egy szót sem ejthetvén.

A herczeg használá ezen pillanatot, s „Uram“ ugymond, „a szenvedély, melyet ezen kecses lény iránt érzek, kinek imádott képét mélyen szivemben hordozom, már ugy elfogott, hogy erőm nincs többé az ellenhatásra. Szánj meg engem, atyám, s add meg nekem örömét birásának.“

„A szerint, a mit hallok“ ez lőn a király válasza „s ezen gyürünek látása után, nincs többé kétségem édes gyermekem, hogy szenvedélyed való, s hogy láttad a hölgyet, ki azt gerjeszté. Adná az ég, hogy én őt ismerném; még ma betölteném kivánságodat s a legboldogabb atya volnék országomban. De hol keressem? Hogy, és minemű utakon jött be hozzád tudtom és hirem nélkül? Mi birhatta reá, hogy nálad fekügyék csupán azért, hogy veled szépségét láttassa, szerelmet gyulaszszon szivedben, mig ő aludt, s ismét eltünjék, midőn elaludtál? – Nem értem ezt a kalandot édes gyermekem; s ha meg nem szán bennünket az ég, ugy ez még mindkettőnket a sirba vet.“

Igy szólván, kézen fogá a herczeget, s „jer ugymond“ gyászoljunk közösen; te, mert reménytelen szeretsz; én, mert szenvedni látlak, a nélkül, hogy bajodon segithetnék.“

A király visszavezeté a herczeget a palotába, holott ezt azon való búja, hogy ő ösmeretlent szeret, azonnal ágyba szögzé. A király elzárá magát s vele együtt busult több napig, a nélkül, hogy az ország dolgai felől legkevesebbet is aggódnék.

De első minisztere, – ennek volt egyedül bejárása hozzá – elébe terjeszté egy napon, hogy már az udvar, sőt maga a nép is zugolódni kezd, mivel őt nem látják, s nem tesz igazságot naponkint mint szokott; s hogy ő, a vezér, azon zürzavarról, mely ebből támadhatna, jót nem áll. „Könyörgök“ ugymond, „vegye ezt tekintetbe felséged. Jól tudom ugyan, hogy felséged jelenléte a herczeg fájdalmát, s az ő jelenvolta a felséged keservét enyhiti: de tanácsos arra is ügyelni, hogy minden el ne veszszen. Engedje felséged, hogy azt ajánljam: vitesse a herczeget a kisszigeti palotába a révpart megett, s adjon hetenkint kétszer meghallgatást. Azalatt, mig ebben eltávozik felséged, s a hely gyönyörüsége, a fris levegő és bájos kilátás türhetővé fogják a herczeg előtt tenni a rövid elválást.

A király Schachszamán, helybenhagyá ezt az ajánlatot, s mihelyt ama kastély, melyet régóta meg nem látogatott, elfogadásokra elkészült, a herczeggel együtt átköltözött, s itt is csak azért távozék el tőle, hogy a kért meghallgatást pontosan megtartsa. Különben fia ágyánál mulata szüntelen, hol őt vigasztalván, hol vele keseregvén.

A chinai királykisasszony történetének folytatása.

Mig ezek Sachszamán király fővárosában ekkép történtek, azalatt Kaskas és Dánes a chinai herczegasszonyt palotájába vivék, melybe őt atyja zárta vala, és csendesen az ágyba visszatevék.

Reggel, ébredtekor körültekinte a kisasszony jobbra és balra; s a mint észrevevé, hogy Kamaralszamán herczeg nincs többé körüle, oly hangosan kiáltá asszonyait, hogy ezek hirtelen betoppanván, ágyánál termettek. Dajkája az ágyfőhöz sietvén kérdezé, mit kiván? és mi érte?

„Mondjátok meg nekem“ szóla a kisasszony „hol az az ifju, kit én szeretek, s a ki az éjjel itt nálam volt?“ „Kisasszony“ mondá a dajka „nem értjük e beszédet, fejezd ki magad világosabban?“

„Csak gondoljátok;“ ugymond „a legszerelmesb ifju hált ma nálam, s én sokáig nyájaskodám vele, és mindent elkövettem, hogy őt felébreszszem: de nem boldogultam; azt kérdem tőletek, hol van ő?“

„Herczegném“ szóla a dajka „te játszol velünk; nem tetszik fölkelned?“

„Én komolyan beszélek“ monda a herczegné „s akarom tudni, hol mulat?“

„Ugy de kisasszony“ monda a dajka „hiszen magadat fektettünk le az estve, és senki be nem jött ide az éjjel, a mint én tudom, s ezek az asszonyok.“

A chinai királykisasszony elveszté minden türedelmét, megragadá hajánál a dajkát s megpofozá és megöklözé. „Valld ki te vén boszorkány“ ugymond „valld ki, különben megöllek.“

A dajka mindenkép igyekvék kifejleni; végre csakugyan kirántá magát, s egyenesen a királynéhoz ment a kisasszony édes anyjához. Könyes szemekkel és kékfoltos arczczal jelent meg a királyné előtt, a ki elcsodálkozva kérdé, ki bánt vele ily kegyetlenül?

„Asszonyom“ felele a dajka „im látja felséged, mikép bánt velem a herczegasszony: s megölt volna kétségkivül, ha magamat kezéből ki nem ragadom,“ s elbeszéli a történet okát és körülményeit, melyeken a királyné szint annyit busult, mint csodálkozott. „Láthadd asszonyom“ igy végzé a dajka „hogy a herczegasszony eszét elvesztette. Vagy itélj ön magad, s méltóztassál hozzá fáradni.“

A királyné, ki leányát szivéből szerette, szerfölött aggódott a történeten, s magát azonnal elvezetteté…

Eljutván a királyné azon terembe, melyben leánya zárva ült, leüle melléje, s tudakolván elébb egészsége felől, azt kérdé tőle, mi panasza lehet dajkája ellen, kivel oly kegyetlenül bánik. „Ez, édes leányom épen nem illik“ igy szóla „s egy királykisasszony, mint te vagy, soha sem fogja magát ennyire elragadtatni.“

„Édes anyám“ monda a kisasszony „már látom, hogy felséged is csak csufolódni akar, de én előre kimondom, hogy addig nincsen nyugtom, mig az a kellemes ifju, ki nálam volt az éjjel, férjem nem lesz. Te tudod bizonyosan, hol van; kérlek igen szivesen, hidd vissza ismét.“

Egyszersmind a következő verseket mondá:

„Ah mely igen nagy vala szépsége! – De a szépség az ő tulajdoninak csak igen kis része.

Sugár termete, mely hasonló a hajlongó ághoz, nem kevésbbé kecses: mint arcza fris rózsái.

Ezen orczák rózsaszin levelek, melyeken a kis folt, mely neki oly igen jól áll, pont a j felett12), melyet fekete tintával vont szemölde ábrázol.

Nem szünném meg, visszajöttét kérni az időtől; oh, bár jőne! – De távol lenni, ugy látszik, sajátja.

Örömest feledném akkor az idő szivtelenségét, sürü fátyolt vonnék el felette.

Ölelkezve töltők el az éjet, az ölelkezés a mi társunk lőn. Őt megrészegité zergetermetem, s engem az ő ajakának kelyhe.

Erősen szoritám keblemre, mint a fösvény tartja a maga kincsét; féltemben, hogy valamelyik szépségét elragadják tőlem.

Ugy tartám ölemben, mintha zerge volna, melynek szivreható pillanatától rettegek.“

„Leányom“ monda a királyné „nagyon csodálkozom feletted, s én a te beszédedet nem értem.“

Ekkor a kisasszony felede minden tartózkodást, s „Asszonyom“ ugymond „te és atyám mindig azon voltatok, hogy engem házasságra birjatok, mikor erre semmi kedvem nem volt: most van kedvem, s nekem adjátok ide azt az ifjut, kiről szólok, különben megölöm magamat.“

A királyné lágyan akara bánni leányával, „hiszen leányom ugymond „tenmagad tudod, hogy csak magad vagy ebben a szobában, s ide semmi férfi be nem jöhet.“

De a herczegasszony a helyett, hogy kihallgatná, közbeszóla, s türhetetlenül viselé magát, hogy anyja kénytelelen volt nagy szomoruan eltávozni, s hirt vinni a királynak e történtek felől.

A király maga akará a dolgot látni, elmene a herczegasszonyhoz, leányához, s kérdé, igaz-e a mit hallott? „Atyám“ szóla a hölgy „hagyjuk ezt; csak te légy oly kegyes s add vissza nekem férjemet, a ki az éjjel itt velem hált.“

„Mit?“ monda a király „s valaki hált veled itt az éjjel?“

„Hogy hogy atyám, s még kérdheted, hált-e itt valaki? Mintha te nem tudnád, hogy a leggyönyörűbb ifju, kire a nap sütött, volt itt nálam! De hogy ne kételkedjék felséged“ igy szóla tovább „hogy én őt láttam, ő itt volt, én ölelgettem, ébresztgettem, a nélkül hogy fel ébredt volna – ime itt van, tessék ezt a gyürüt megnéznie.“

Erre kinyujtá kezét, s a chinai király nem tudta mit szóljon, látván, hogy az csakugyan férfi-gyürü. De minthogy a dolgot semmikép meg nem foghatta, s elébb is azt hitte, hogy leánya tébolyodott, most is csak a mellett maradt, hogy nincs eszén; s féltében, nehogy vagy őt magát, vagy más valakit megtámadjon, minden további szó nélkül lánczot adatott leányára, s még sorosabban elzáratván, csupán dajkáját hagyta meg mellette, s az ajtó elébe kemény őrt állitott.

A király szerfelett busult a szerencsétlenségen, mely a herczegasszonyt érte, minthogy, a mint hitte, eszét igy elveszté, s azon gondolkodott, mikép lehetne őt meggyógyitani. Egybehivatá a tanácsot, s minekutána a beteg állapotát előterjesztette „ha valaki közületek“ ugymond „annyi ügyességgel és tudománynyal bir, hogy leányomat meggyógyithatja és meg is gyógyitja: feleségül adom őt neki, s országom és koronám örökösévé teszem.“

A vágy, hogy ily szép herczegasszonyt birhasson, s annak reménye, hogy egykor oly hatalmas országon fog uralkodni mint China, fölingerle egy elaggott emirt, ki benn a tanácsban üle; s minthogy értett valamit a büvöléshez, vig szerencsével kecsegteté magát, s ajánlkozék a királyleány meggyógyitására.

„Ám legyen“ mondá neki a király „de tudd meg előre a feltételt, a mely részemről ez, hogy fejedet levágatom, ha próbád el nem sül. Méltatlan dolog volna ily nagy jutalmat elvenned, a nélkül hogy részedről valamit szerencséltess. A mit itt mondok, mondom egyszersmind mind azoknak, a kik, ha te a feltételt el nem fogadod vagy próbád el nem sül, utánad ajánlkozni fognak.“

Az emir elfogadá a feltételt, s a király maga vezeté őt a beteg kisasszonyhoz.

Ez elfödé arczát, mihelyt az emirt jönni látta, s igy szóla atyjához: „Atyám! felséged engem igen meglep, midőn oly férfit vezet hozzám, kit én nem ismerek, s a ki előtt arczom felfödöznöm a vallás tilt.“ „Leányom“ felele a király „ennek látásán nincs mit megütköznöd; emireimnek egyike, ki téged feleségül kiván.“ „Édes atyám“ monda a herczegné „ez nem az, kit már nekem szántál, s kinek jegygyürüjét is viselem; ne neheztelj, ha máshoz nem megyek.“

Az emir, ki nem várt egyebet, mint hogy a herczegné rettenetes dolgokat fog beszélni és tenni, igen elbámult látván, mely csendes és értelmesen beszél. Azonnal átlátta, hogy ennek egész eszelőssége nem egyéb forró szerelemnél, melynek valódi s igen természetes okának kell lenni. De nem merte ezt a király előtt ily tisztán kimondani, mert félt: a király neheztelni fog, ha megérti, hogy leánya másnak adta szivét, mint a kit ő fog majd hozzája vezetni. Tehát lábaihoz veté magát a királynak, s „Uram“ ugymond „a szerint a mit most hallottam, egészen haszontalan volna a herczegasszony gyógyitásához kezdenem. Betegsége ellen nincs szerem, s életem felséged kezeiben!“

A király boszonkodván az emir tehetetlenségén s azon, hogy őt ily hasztalan fárasztá, fejét vetette.

Néhány nap mulva, hogy magának semmi elmulasztást a beteg meggyógyittatásán szemére ne vethessen, a fönebbi tervet kihirdetteté a király az egész fővárosban, hogy ha valami orvos, varázsló, csillagász bizik magában, hogy a királykisasszonyt eszére tériti, de oly feltétel alatt, hogy ha a gyógyitás el nem sül, fejét veszti. Ugyanezt bocsáta kihirdetés végett az ország népesb városaihoz s a szomszéd fejedelmek udvarainak.

Egy varázsló s egyszersmind csillagász volt az első, a ki ajánlkozott; s a király egyik heréltjével vezetteté őt a herczegasszonyhoz. A csillagász kihuzott zsákjából egy Astrolabiumot, egy kisded égtekét, szenelőt, füstölő fűszereket, s még egy réz-edénykét, és több más ilyes eszközt, s tüzet parancsolt.

A kisasszony kérdé, mirevaló ez a sok jószág? „Herczegné“ felele a csillagász „ez arravaló, hogy azt a rosz lelket, mely tégedet gyötör, ide ebbe a rézedénybe bezárjuk, s a tenger fenekére meritsük.“

„Átkozott csillagleső“ szól a királyleány „tudd, hogy ezekre a készületekre nekem nincs szükségem; tudd, hogy eszem helyén van, de te, te megőrültél. Ha van annyi hatalmad, hozd ide azt, a kit én kedvelek; ez az egy, ez a legnagyobb jó, melyet velem tehetsz.“

„Kisasszony; ha igy van a dolog, ne tőlem várd azt, hanem egyedül a királytól, édes atyádtól.“

Ezzel betömé ismét a csillagász minden eszközeit zsákjába, nagy boszusan, hogy ily könnyedén neki eredt egy képzelt beteg meggyógyitásának.

A mint a csillagász a herélttől vezettetve ismét a király elébe lépe, nem hagyá a heréltet szólani, hanem maga nagy bátran igy kezdé: „Uram, a hirdetés értelme után s a mit nekem önmaga felséged mond vala, a kisasszonyt tébolyodottnak kelle tartanom, s én bizonyos valék, hogy ő a hatalmamban lévő titkok ereje eszéhez visszatériti. De im: a kisasszonyt más baj nem leli, mint a szerelem: s orvosságim ez ellen nem hatnak; felséged legjobban segithet e bajon, ha t. i. a kivánt férjet a herczegasszonynak megadja.“

A király felpattant az ember szemtelenségén, mert annak nézte a dolgot, s fejét levágatta.

Százötvén csillagász, orvos és büvmester ajánlá még magát, s valamennyit ugyanegy sors érte. Fejeik a város kapuira széjjel kiszegeztettek.“

Marszaván története, s Kamaralszamán történetének folytatása.

A chinai herczegasszony dajkájának egy fia volt, neve Marszaván, kit ez a herczegasszonynyal együtt szoptatott és nevelt fel. Mindakettőnek oly nagy volt egymás íránt vonzódása és barátsága, hogy mint testvérek voltak és bántak egymással még akkor is, midőn már serdülő korok az együtt lakást tőlök tilalmazá.

Mindazon tudományok közül, melyekkel Marszaván kisded korától fogva elméjét mivelte, csillagjósolat, Geomantia, s egyéb ily titokkal teljes tudományok neki legjobban megtetszettek, s ő igen nagy előmenetelt tett ezekben. Nem elégedvén meg avval, a mit oktatói nyujtottak, mihelyt eléggé erősnek érzé magát a viszontagságok elviselésére, utnak indult; s nem volt nagy hirű férfi a tudomány és művészség akármely nemében, kit ő a földnek legtávolabb vidékein is fel nem keresett, s mindaddig nála nem mulatott volna, mig azt, a mit épen inye szerént talált, tőle el nem kapá.

Többévi künmulatása után végre megjöve Marszaván szülőföldére, China fővárosába, s nem kicsiny volt csudája a kapuk felett kitüzött fejeket szemléltében. Mihelyt hazaért, nem halasztá el kérdeni, miért van ez, de mindenek előtt a herczegasszony felől tudakozódott, kit épen nem felejte. Minthogy az első kérdésre nem felelhettek neki a nélkül, hogy a másikat is meg ne fejtenék: megérté s nem kevés fájdalommal, röviden, a mit kivánt, addig is, mig anyja a dajka az egész dolgot előtte elbeszélné.

„Ámbár a herczegasszony körül sok dolga volt épen a dajkának, Marszaván édes anyjának: mégis alig érté meg fia megjöttét, midőn alkalmat kapván, haza tére, hogy vele csak egy pár szót is válthasson.

Minekutána elbeszélé neki, omolván könyei, azon siralmas állapotot, melyben a herczegasszony sinlik s egyszersmind az okot, mi miatt atyja ekképen gyötri, kérdé őt Marszaván, nem lehetne-e azt véghezvinni, hogy ő a herczegasszonyt titkon láthassa, a nélkül, hogy ez a király tudtára essék. A dajka gondolkodék egy kevevet, s igy szóla hozzá:

„Fiam most erről bizonyost nem mondhatok; de várj reám holnap szint ezen órában, s akkor megkapod a választ.“

Minthogy pedig a királykisasszonyhoz az egy dajkán kivül senki sem közeledhetett a herélt engedelme nélkül, ki az ajtónál lévő őrt kormányzá; a dajka pedig jól tudta, hogy ez a herélt nem rég van szolgálatban s nem tudja azokat a mik a király udvarában ezelőtt történtek: legelébb is a dajka ehhez a herélthez fordult és igy szóla:

„Tudod talán, hogy a herczegasszonyt én szoptattam és én neveltem fel, de azt mégis nehezen fogod tudni, hogy én őt egy leányommal szoptatám együtt, ki vele egykoru, s a kit én nem régen férjhez is adtam. A kisasszony, ki őt még folyvást szeretetére méltatja, igen óhajtja őt látni, de ugy hogy senki őt menni vagy jőni ne lássa.“

Tovább akará szólani, de a herélt nem engedé. „Elég!“ ugymond „én mindenkor örömest megteszek mindent, a mivel a herczegasszonynak kedvét lelhetem. Hadd jőjön a leány, vagy hozd el magad éjjel, s vezesd be midőn már a király eltávozott: az ajtó nyitva lesz előttetek.“

Mihelyt az éj beállott, elmene a dajka Marszavánhoz, asszonyruhát ada maga reá, s beburkolá ugy, hogy senki a férfit ki nem ösmerhette, s elvezeté őt a palotába. A herélt semmit sem kételkedvén abban, hogy ez a dajka leánya, mindkettőjöket beereszté.

Minekelőtte Marszavánt a herczegasszonynak bemutatná anyja, közeledék a kisasszonyhoz s mondá „herczegné, az a kit itt látsz, nem asszony; hanem fiam, Marszaván, ki nem régiben tért meg utazásából, s én ezen álköntös alatt hozzád vezettem. Reménylem, nem tagadod meg tőle azon szerencsét, hogy mély tiszteletét irántad kimutathassa.“

Marszaván nevén nagy örömét mutatá a kisasszony „Jer idébb bátyám“ igy szóla hozzá „és vedd le a fátyolt; két testvérnek nem tilos egymáshoz fedetlen arczczal is járulniok.“

Marszaván igen nagy tiszteletadással köszönté, de a nélkül, hogy szót engedne neki, igy folytatá tovább a kisasszony: „Örvendek, hogy ily jó egészségben láthatlak oly sok esztendei távollét után, melyben egy betű hirt nem adtál magad felől, még saját jó anyádnak sem.“

„Herczegné“ monda most Marszaván „igen, igen lekötelez jóságod. De jobb hirt reménylettem én felőled, midőn visszatértem, mint azt, a melyet adtak, s a melyet ime, nagy bánatomra megvalósodva látok. Azonban nagy vigasztalásomra van az, hogy még elég jókor jövök arra, hogy annyi sikeretlen próba után, gyógyitást bajodnak én adhassak. Ha nem lenne szorgalmamnak és utazásaimnak egyéb gyümölcse, csak ez az egy, már eléggé megjutalmazottnak vélném magamat.“

Igy szólván egy könyvet huzott elé, s még egyéb szereket, melyeket anyjának tudósitása után magával hozott és szükségeseknek vélt.

A mint ezt a királykisasszony észrevevé „Hogy hogy bátyám?“ felkiált „s te is azok közül volnál, kik azt hiszik, hogy én megtébolyodtam? Szünjél csalódni és hallgass meg engem.“

Egyszersmind a következő verseket mondá: „Ők azt állitják: elvette eszemet a szerelem; én pedig ezt válaszolom; nem az-e az élet legszebb öröme, midőn eszünket veszi a szerelem?“

„Mutassátok ki dőreségemet, s hozzátok elé azt, a ki megfoszta eszemtől. Ha dőreségemben ő is részt veszen: oh, ne szidjatok engem egyedül.“

S elbeszélé a herczegasszony egész történetét, s legkisebb körülményt is el nem hallgatván, a gyürűváltással együtt, melyet Marszavánnak meg is mutata.

„Elmondtam“ ugymond berekesztve „mindent, másolás nélkül. Az való, hogy van valami a dologban a mit én nem értek, s a mi talán oka lehet, hogy engem tébolyodottnak tartsanak: de a többi nem gondolják meg eléggé, a mi azonban teljesen ugy vagyon, mint mondám.“

Marszaván csudálkozva és bámultan álla, s lesütött szemekkel jó ideig a nélkül, hogy egy szót szólt volna. Végre fölemelé fejét, szót kezde, s ezeket mondá a herczegasszonyhoz:

„Herczegné! ha való, a mit mondasz; miben és épen nem kételkedem; ugy van reménységem, hogy megadhatom még szivednek, a mi után sohajt. Csak addig várj kérlek türelemmel, mig egykét országot bejártam, melyeket még eddig nem láthattam; s ha visszajöttömet megérted: légy bizonyos benne, hogy a kit oly heven ohajtasz, nincs messze többé.“

Ezután bucsut vett Marszaván a herczegasszonytól, s mentében hallá őt még a következő verseket mondani:

„Vágyaim lelkemnek belsejébe festék képedet, ámbár régen mult, hogy egymást látogattuk. Valljon álomban történt-e csak ez a látogatás?“

„Koronként közelebb von hozzám a remény; mint villám, mely a szemekbe csap.“

„Oh, ne mulass tovább! te vagy az én szemeimnek világa; mig távol jársz, semmi sem derűl fel előttem!“

Mindjárt másnap reggel elindult Marszaván, városról városra, országról országra, szigetről szigetre járt, s mindenütt csak a chinai királyleányról halla, mindenütt a Badur történetét. (Ez vala tudniillik a királykisasszony neve.)

Négy hónap mulva Torfba13) érkezett, egy nagy és népes tengermelléki városba, holott többé nem a Badur történetét, hanem a Kamaralszamán beteg királyfiét kezdék beszélni s szinte azon körülményekkel, melyekkel elébb a chinai herczegasszonyét.

Marszaván ezen rendkivül megörült, s kitudá azonnal, a földnek melyik részét lakja ez a herczeg. Két uton lehetett eljutni a földre, egyike részint vizen, részint szárazon, a másika csupán vizen vezetett, s ez volt a rövidebb.

Marszaván az utóbbit választá. Felűle egy kalmárhajóra, s igen szerencsésen utazott egész a Sachszamán birodalmának fővárosáig. De itt a révnek ellenében a kormányos ügyetlensége miatt sziklához ütődött a hajó, megrepedt, s el is sülyedt, épen szemben azon kastélylyal, melyben Kamaralszamán tartózkodott s most a szultán is a nagy vezérrel együtt mulata.

Marszaván nem késett leugrani a hajóról, s mint jó uszó csak hamar el érte a partot a kastély tövénél; holott a király meghagyására s a nagyvezér rendeléséből azonnal segedelmére siettek, barátsággal fogadták. Száraz ruhát adtak reája, s eledelt bőven; s minekutána magát eléggé kinyugodta, a nagyvezér elébe vezeték, ki ezt különösen meghagyá.

Minthogy az ifju szép termetű s csinos alaku volt, nyájasan fogadá őt a miniszter, s nemsokára okos feleteinél fogva mind azokra, melyeket tőle kérdezett, becsülni is kezdé. Később észrevevé azt is, hogy ez ember igen sok és szép ösmeretnek birtokában van; minél fogva ezt mondá neki a többek között:

„Szavaidból látom, hogy nem vagy középszerű ember. Bárcsak egy szerre akadhattál volna hosszu utazásaidban, mely egészséget adna egy betegnek, ki régóta gyászban tartja udvarunkat.“

Marszaván azt felelé; hogy ha tudná azon személynek betegségét, talán akadna orvossága is. S a nagyvezér lefesté előtte a herczeg állapotját, s elbeszélé eleitől fogva a dolog folyamatját. Elmondá, mi forrón óhajtott a király örököst, s a herczeg születését és neveltetését; el a királynak azon óhajtását, hogy őt korán házasodva lássa, s a herczeg engedetlenségét az egész tanács előtt; továbbá ennek fogságát és csodálatos magaviseletét, végre forró szerelmét egy ösmeretlen leányzó iránt, melynek egyéb alapja nincs egy gyürünél, melyet a herczeg a nála volt kisasszonyénak mond, holott ez talán az egész világon föl nem található.“

Ezen beszéd alatt kimondhatatlanul örült Marszaván, hogy a szerencsétlenség, mely hajóját érte, őt épen azon helyre vezeté, hol az mulat, kit kerese. Mert nem vala többé semmi kétsége, hogy Kamaralszamán herczeg az, kiért a chinai herczegasszony ég, s hogy ez a herczegné a Kamaralszamán óhajtásának tárgya. Azonban a felől semmit sem gyanittatott a nagyvezérrel s csak azt mondá, hogy ha a királyi herczeget látná, bővebben fogná megitélhetni, mi módon lehessen baján enyhiteni.

„Kövess;“ monda a nagyvezér „nála fogod találni a királyt is, ki már értésemre adá, hogy téged látni kiván.“

A mi beléptekor legelébb is szemébe tünt Marszavánnak, a herczeg haldokló képe vala, ki ágyán elnyujtva, behunyt szemekkel feküvék. Ámbár a herczeg ily gyászhelyezetben volt, még sem tarthatá meg magát Marszaván, hogy minden tekintet nélkül a királyra, ki a beteg ágya mellett ült, sem magára a herczegre, kit ez a szabadság megsérthetett, fel ne kiáltson „Istenemre, semmi hasonlóbbat még nem láttam!“ Akará mondani, hogy őt a chinai herczegasszonyhoz igen hasonlónak találja. S valóban arczvonásaikban sokat is hasonlitottak egymáshoz.

Ezen szavai Marszavánnak fölébreszték a herczeg vizsgaságát, ki is fölüté szemeit s Marszavánnak szemébe nézett. Ez különben is igen elmés levén, használá a pillanatot, s tüstént versekben köszönté a herczeget, de oly titkos egyetértéssel, hogy a király és nagyvezér semmit sem értettek a dologból. Szavai ezek voltak:

„Bánatba látlak téged eltemetve, s a bu sohajait hallom ajkaidról.“

„Elfogott-e a szerelem? vagy nyilak találák szivedet? Mert a fájdalom, melyet rajtad látok, a sovárgó vágyban gyökerezik.“

„Ne szólj nekem éji látogatásokról; mert maga az elbeszélő szája szerelemféltővé tudna tenni.“

„Ah, mert irigye vagyok a ruhának, mely a szép testet környezi; s a pohárnak, mely ajakához ér.“

„Sértve vagyok, de nem kardok által: hanem azon pillanatok által, melyek mint nyilak, meghatottak.“

„A mint végre a hosszas elválás után ismét találkozánk, csodáltam: hogy ujjait piros festékkel festve láttam.“

„Ah, igy szólék hozzá, mikép festheted ujjaidat mig én távol vagyok? Ez-e jutalma a butól szorongatott, gyötrött szeretőnek?“

„Lelkedre esküszöm, ugymond, nem szin ez, melylyel ujjaim festettem; ne csaljon meg, a mi csak tetszik, s ne meritsen még nagyobb bánatba.“

„Tudd, hogy a mint tőlem távol valál, te, a ki mindenem vagy, ma, mert ki fogytak immár könyeim, vér folyt szemeimből, s a mint ezt letörlém, vérrel látám ujjaimat festve.“

„Oh ne bánts, hogy őt szeretem; mert ez a szerelem nekem sok kint okoz.“

„Mert páratlan szépség ékité arczáit; s hasonlót hozzá semmi vidéken nem találtam.“

„Szép alaku ő, s kellemes; arczai rózsák, szája bájillat.“

„Szépsége Józsefé, okossága Lockmané14), eszessége Dávidé, és szűz, mint Mária.“

„S én Jákób keservét, Jónás szorongását, Hiob kinjait, s Ádám bánatját érezem.“

Ezekkel festé Marszaván, a mi a herczeg s a chinai herczegasszony között történt, s oly elevenen: hogy ennek semmi kétsége nem maradt, hogy ösmeri őt, s hirt mondhat felőle. Ezen való öröme a herczegnek, szemein s egész arczán azonnal kitündöklött.

A herczeg, kit Marszaván költői köszöntése oly édesen lepett meg, szabadságot vőn magának jelt adni a királynak édes atyjának, hogy helyét az ágynál elhagyni, s azt Marszavánnak általengedni méltóztatnék.

A király megörülvén, hogy fiában olyan változást vőn észre, mely jó reménynyel kecsegteté, fölkele, s kezén fogva Marszavánt kényszerité, foglalná el a helyet, melyet ő épen elhagyott. Kérdé azután nevét és hazáját, s minekutána ez felele, hogy a chinai fejedelemnek jobbágya s annak birodalmából jő, igy szóla hozzá:

„Adná Isten, hogy fiamat borongásából kimenthetnéd; véghetetlenül le volnék kötelezve ez által, s hálám bizonysági oly szembetűnők lennének, hogy a világ meg fogná ösmerni: nem ért még soha szoglálatot szebb jutalom.“

Ezzel szabad beszélgetést engede fiának Marszavánnal, s maga azalatt a nagyvezérrel közlötte örömét ezen jó reményü történeten.

Marszaván közelebb hajlott a herczeg füléhez, s igy szóla hozzá susogó hangon: „Herczeg, ideje, hogy ezen nyomoru busongásból kivetkezzél. Én ösmerem a szépet, a kiért szenvedsz; Badur az, a chinai királynak Ghaiurnak leánya. Bizonyossá tehetem herczegségedet, mind azok után, melyeket a herczegasszony maga elbeszélt nekem kalandjáról, s a miket eddig herczegségedéről hallottam: hogy ő, nem kevésbbé szenved szerelmében miattad, mint te miatta.“

Itt elbeszélé mind azt, a mit a herczegasszony történetéből tudott, azon éjtől kezdve, melyen egymást, s oly csodálatoson először láták. Elmondá, miképen bánt a király azokkal, kik a tébolyodottnak vélt herczegasszonyt eszére akarák tériteni. „Egyedül herczegséged az“ ezt tevé hozzá „a ki őt meggyógyitani, s magát erre minden szerencséltetés nélkül ajánlani képes. De minekelőtte ily hosszu utra adhassa magát, szükség: hogy egészsége legyen; azután a többi szükséges rendeléseket megteszszük. Gondolkodjék tehát mindenek előtt egészsége helyreállitásán.“

Marszaván szavai erősen meghatották a herczeget, s ebből vett reménye annyira megerősité, hogy azonnal felkelt, s kéré atyját, engedné meg, hogy fölöltözködjék; oly vidám arczczal, mely a királyt kimondhatatlan örömre gerjeszté.

Megölelé a király Marszavánt köszönetének jeléül, s a nélkül, hogy kérdené, micsoda szerekkel vitt ily meglepő, váratlan változást véghez, kimene a nagyvezérrel együtt a teremből, hirül adni a kedves ujságot. Több napi örömünnepeket rendelt, tiszteinek és a köznépnek ajándékokat, a szegénynek alamisnát oszta; a foglyokat kiszabaditá. Szóval az egész fővárosban öröm és vigaság zengett, s nemsokára Schachszamán egész országában.

Kamaralszamán herczeg, jóllehet a sok virrasztás, s az eledeltől csak nem egész maga megtartóztatása igen elbágyasztá: rövid időn teljes egészségét visszanyerte.

Midőn már eléggé erősnek érzé magát az ut bajait és terheit elviselhetni, félrevoná Marszavánt, igy szóla hozzá: „Édes Marszaván, ideje, hogy azon igéretet, melyet nekem tettél, most teljesitsd. Azon nyugtalanságnál fogva, melylyel a gyönyörű herczegasszonyt látni, s hallatlan szenvedéseit miattam megszüntetni égek, igen is érzem: hogy ugyanazon szomoru állapotba fogok visszaesni, melyben találtál volt, ha azonnal el nem utazunk. Csak egy gyötör, s félek, akadályt fog tenni utunkban. Ez atyámnak szenvedélyes tapadása hozzám; ő nem fogja magát arra elszánni soha, hogy nekem engedelmet adjon hosszas távozásra. Ez engem, ha nem találsz módot a dologban, kétségbe ejt. Magad látod, hogy csaknem untalan rajtam van szeme.“ E szóknál a herczeg meg nem tarthatá könyeit.

„Uram“ ugymond erre Marszaván „ezen nagy akadályt, a melyről szólasz én már előre láttam, s gondom azt elháritani. Fő czélja utamnak az volt, hogy a herczegasszonyt szenvedéseiből kifejtsem; a mire engem kölcsönös barátságunk egymás iránt szinte születésünk óta birt, s azon készség és szolgálat, melylyel különben is iránta tartozom. Megszegném tartozásomat, ha enyhitésére s egyszersmind a magadéra is ezen jó alkalmat elszalasztanám, s nem járnék a dologban egész ügyességgel, mely tőlem kitelik. Halljad tehát, mit találtam azon akadály elháritására, mely tőlünk a király engedelmét, melyre oly igen szükségünk vagyon, elrekeszti. Te uram azóta, hogy én ezen udvarnál mulatok, még egyszer sem valál künn; jelentsd a királynál azon óhajtásodat, hogy uj levegőt szívnod bocsásson egy pár napi vadászatra velem: nem hihető, hogy ezen kérésedet megtagadja. Ha megengedi: rendelj kettőnk számára két-két lovat; egyikre ülünk, másikkal váltunk, a többi az én gondom.“

Más nap reggel kilesé idejét a herczeg, s jelenté atyjának azon óhajtását, hogy fris levegőt szivni egy vagy két napra vadászni mehessen Marszavánnal. „Megengedem“ szóla a király „és örömest: de az egy feltétel alatt, hogy egy éjnél többet künn nem maradsz. Nagy megerőltetés most még eleinte nem jó neked, s ha tovább kimaradnál, aggódnám; mert tudod, azon állapotban vagyok, melyről a költő ir:

„Ha körülölelne minden boldogság, s birnám a Chosroesek birodalmait, sőt az egész világot,“

„Mind ennek nem volna előttem annyi becse mint egy légyszárnynak, ha téged nem látnálak.“

Atyja a legjobb lovakat rendelé számokra, s maga rajta volt, hogy semmi ne hibázzék. Midőn már egészen felkészültek, áltöleli gyermekét s minekutána Marszaván figyelme alá különösen ajánlotta volna, utnak ereszté.

Szabadba jutván Marszaván s a királyfi, hogy a két lovászt, kik a vezetéklovakat vitték, elcsábitanák, szinre vadászni kezdettek, s a mennyire csak lehetett, eltávoztak a várostól.

Késő estve egy karavánszerályba tértek be, holott falatozván keveset, lefeküdtek s aludtak egész éjfélig. Marszaván kele fel legelőbb, s fölkelté a herczeget is, de nem a lovászokat. Kérte azután a herczeg, adná által neki ruháját, s venne magára mást, az egyik lovászét. Ez meglévén, felültek a tartaléklovakra, s Marszaván az egyik lovászét is kantáron fogván, sebes vágtatva elügettek.

Reggelre a két lovag egy erdőbe jutott s itt egy általutra. Marszaván kéré a herczeget: várná be; s belovaglott oldalt az erdőbe; itt leölé a lovász vezetéklovát, megáztatá a herczeg ruháját vérrel, s visszatérvén ehhez, az általut közepére veté.

A herczeg kérdé Marszavánt: mit akar ezzel? „Herczeg“ felele Marszaván, mihelyt atyád a király észreveszi, hogy ma estve sem érkezel meg, vagy a lovászok elbeszélik, hogy őket éjjel elhagytuk: kétségkivül azonnal utánunk fog küldeni. De ha majd ide jutnak emberei, s látják a vérrel ázott köntöst, azt fogják minden bizonynyal hinni, hogy téged eltépett egy fenevad, én pedig a király haragja elől megfutamlám. A király megértvén hiröket, azon hiedelemmel, hogy nem vagy többé az élők között, megszüntet kerestetni, s igy mi időt nyerünk utunkat minden akadék és félelem nélkül folytatnunk. Való hogy keményded az óvás, egy atyát forrón szeretett fiának halálával igy megijeszteni; de hiszen annál nagyobb lesz majd herczegséged édes atyjának öröme, ha megérti, hogy élsz és boldog vagy.“

„Derék Marszaván!“ ezt mondá a herczeg „nem lehet jóvá nem hagynom elmés találmányodat, s én ujra lekötelezve érzem magamat általa.“

A herczeg és Marszaván, drágaság elég lévén nálok költségeikre, folytatták szakadatlan utjokat szárazon és vizen, s nem találtak az ut hosszu voltánál egyéb akadályt, mely őket az óhajtott czéltól soká elrekeszté.

Végre elérték China fővárosát. Holott Marszaván a helyett, hogy saját házába vinné a herczeget, vele együtt egy fogadóba szálla. Itt három napot mulattak, pihenve az ut unalmaitól; s Marszaván ezalatt csillagászruhát készittete, melybe a herczeget akará átöltöztetni. Harmadnap mulva mindaketten fürdőbe mentek, s itt a herczeg felölté álruháját. Fürdő után elvezette őt Marszaván a király lakásáig, s itt elválék tőle, édes anyjának a chinai herczegasszony nevelőjének megjöttét hirül adni, ki erről a kisasszonyt tudósitani fogja.

Kamaralszamán herczeg, kit mindenre, a mit tenni kelle, előre megtanita Marszaván, el lévén mindennel készülve, a mi csillagászhoz s annak öltözetéhez tartozik, megálla a chinai királypalota ajtajánál s itt az őr és az ajtónállók hallatára ezt mondá fönszóval:

„Én csillagász vagyok; s Badurnak a magas királyi herczegasszonynak Ghaiur China leghatalmasabb királya leányának gyógyitására jöttem, az ő felsége által kiszabott feltételek alatt, t. i. hogy a királykisasszonyt nőűl veszem, ha sikerül; életemet vesztem, ha nem sikerül.“

Ez az ujság az őrön és ajtónállón kivül, egy pillantat alatt számtalan népet gyüjte a herczeg körül, mert jó ideje mult már, hogy sem orvos, sem büvös, sem csillagász nem jelenté magát, minekutána oly sokan szerencsétlenül jártak szándékokban, s ezeknek szomoritó példájok a többit elrettenté. Szinte azt hitték már a városban, hogy nincs is több ilyes ember, vagy legalább, a ki van, nem oly bátor.

A herczeg szerencsés képe, nemes magatartása, s a fiatalság, mely arczain kitetszett, minden embert szánakozásra inditott. „Mit gondolsz uram“ igy szóliták meg a hozzá legközelebb állók, „micsoda düh késztheti életedet, mely annyi szép reménynyel kecsegtet, bizonyos veszedelemre kitenni? Azok a lemetszett fejek a város kapuin nem ijesztének-e el? Az istenért, hagyj fel ezen vakmerő szándékkal, s menj, távozzál innen.“

Kamaralszamánt az ilyes előterjesztések meg nem renditék; s a mint látá, hogy senki sem érkezik őt a palotába fölvezetni, a helyett, hogy az intésnek engedjen, még egyszer ismétlé hirmondását, s oly meghitten, annyi elszántsággal, hogy elborzadtak, a kik hallgaták, s „veszni indult:“ igy szólának egymáshoz: „Isten legyen kegyelmes viritó korának és lelkének.“

Harmadszor ismétlé a herczeg felszólitását, s most maga jött le a nagyvezér a király nevében.

A miniszter fölvezeté Kamaralszamánt a király elébe. Mihelyt a herczeg ezt királyi székében megpillantá, leborult, s megcsókolá a földet lábainál. A király, ki még egyiket sem találá azok között, kik szertelen dicsőségvágyból fejöket lábaihoz tevék, figyelemreméltónak: szánakozásra indult Kamaralszamánon. Több becsülést is mutatott iránta, közelebb hivá s maga mellé leülteté. „Ifju“ igy szólott „alig hihetem, hogy eddig ért korodban elég tapasztalást szedhettél volna magadnak arra, hogy leányom meggyógyitásába ereszkedjél. Óhajtom: kivánt foganattal járj el a dologban, s megvallom őszintén, hogy nem csak ellenkezés nélkül adnám őt neked, hanem a legszivesb örömmel is, holott nem volt azok között, kik előtted ide jöttek egy is, a kinek őt undorodás nélkül engedhettem volna; de egyszersmind, noha fájdalommal, kinyilatkoztatom: hogy, ha a gyógyitást meg nem teszed, sem fiatal korod, sem nemes viseleted meg nem gátol, hogy fejedet levágassam.“

„Uram“ felele Kamaralszamán „véghetetlen köszönettel vagyok felséged iránt a becsületért, melyet irántam mutat s a jóságért, melylyel egy ösmeretlenhez hajolni méltóztatik. De oly messze földről, melyből talán nevem sem hatott át felséged országába, nem azért jöttem, hogy azon szándékommal, mely eddig vezetett, itt felhagyjak. Mit mondanának könnyelmüségemre, ha annyi elviselt fáradságok és veszedelmek után egy ily nevezetes merénytől elállanék? Nem vonná-e meg maga felséged is tőlem azon tekintetet, melyre eddig nem talált méltatlannak? Ha meg kell halnom uram, legalább azon vigasztalással halok meg, hogy ezen tekintetet el nem vesztettem. Esdem tehát, ne türtess tovább tanulmányom bizonyos voltát azon próbában kimutatnom, melyre minden pillanatban kész vagyok.“

A király most parancsolatot ada a herczegasszonynál őrző heréltnek, ki épen jelen vala, vezetné Kamaralszamánt a herczegasszonyhoz. Minekelőtte őt elereszté, azt mondá neki, hogy még szabadában áll a gyógyitással felhagyni. De a herczeg ezt már nem hallá, hanem bámulásraméltó eltökéléssel vagy inkább tüzzel a heréltnek utána lépett.

A herélt tehát elvezeté Kamaralszamán herczeget a kisasszony lakához, s a mint egy hosszu folyosóba értek, melynek végén a királykisasszony tereme volt, látván a herczeg, hogy végre ily közel és szinte hozzá jutott már a kegyeshez, kiért annyi könyet önte, annyi keserves sohajtása szakadt, megkettőzteté lépéseit, s elébe szaladt a heréltnek.

Ez utána sietett, de alig tudá elérni, „Hová szaladsz?“ igy szólitá meg karján fogva „hiszem oda nálam nélkül ugy sem mehetsz be. Kétségkivül nagy kedved van a halálhoz, hogy igy rohansz elébe. Még egy sem sietett ennyire mindannyi csillagászim közül, kiket eddig láttam és oda elvezettem, a hová te is korán bejutsz.“

A herczeg reá nézett; s Badur herczegasszonyon mulatván elméje, a következő verseket mondá:

„Ösmerem én szépségeidet! Szinte megfosztottak ezek elmémtől, elbájoltak s szókat alig lelek.“

„Ha teleholdnak nevezlek: tökéletlen a kifejezés, mert a teleholdak elfogynak; a te szépséged pedig változatlan marad mindenkoron.“

„Napnak nevezzelek? – Tudom, hogy szépséged nem fog eltérni szemeim elől; a nap pedig fogyatkozásakor elrejtezik.“

„Tökéletes, hiánytalan a te szépséged, melyet leirni a legékesb szóló is képtelen, a legértelmesebb is gyenge.“

„Barátom“ igy folytatá vezetőjéhez a herczeg, és tovább indult „azon csillagnézők, a kikről te szólasz, nem értették ugy mesterségeiket, mint én az enyimet. Azt tudták jól, hogy meg kell halniok, ha gyógyitásuk el nem sül; de azt nem, hogy gyógyitásuk elsül. Azért reszkettek ők annyira, közeledvén ezen helyhez, melybe most én megyek, azon csalhatatlan bizodalommal megyek, hogy itt szerencsémet találom.“

E szónál elértek az ajtóhoz. A herélt kinyitá s egy tágas terembe léptek be, honnan a kisasszony teremébe juthattak, mely csupán egy ajtólepellel volt elzárva.

Kamaralszamán herczeg itt megállott, s halkabban szólván mint ezelőtt, hogy a herczegasszony szobájába ne hallassék, monda a herélthez: „Hogy meggyőzzelek a felől, hogy tettemben sem kérkedés, sem önfejűség, sem ifjui hév nem uralkodik: szabad tetszésedre hagyom, ott benn gyógyitsam-e meg szemeid előtt a kisasszonyt, vagy itt távolról, a nélkül, hogy bemennék, a nélkül hogy látnám.“

A herélt rendkivül csodálkozott a herczeg meghitt hangján, melylyel őhozzá szóla; s nem csufolta többé, hanem komolyan ezt mondá: „Mindegy, akár itt, akár ott. Bár miképen viszed is azt végbe: halhatatlan nevet nyersz magadnak, nem csak ez udvarnál, hanem az egész emberlakta földön.“

„Jobb lesz tehát“ monda a herczeg, ha meggyógyitom, a nélkül, hogy látnám; s te tanuja lészsz szép ügyességemnek. Ámbár nagyon vágyok, látnom a dicső herczegasszonyt, ki nekem hitvesül van szánva: mégis kedvedért megfosztom magam egy pár pillanatra ezen boldogságtól.“

Minthogy mindene volt, a mit csillagászok magokkal vinni szoktak, kivoná irótábláját, s a következő levelet irá a chinai herczegasszonyhoz.

Kamaralszamán herczeg levele Badur herczegasszonyhoz.

„A mit olvassz, egy olyan ember levele; kit a balszerencse csapkod, boldogtalan szerelem fogyaszt, bú és vágy, és vigasztalhatatlanság emésztenek. Kétségbe esnék élete felől, s a halált tartaná bujában közeledettnek! Szomoru szivének nincs segélye a nagy keserűségnek miatta; s szüntelen virrasztó szemeinek nincs nyugalmok az örök busongástól. Nappal lángok gyötrik, s éjjel a kin. Fájdalmát ezen szavakba önti:

„Irok hozzád oly szivvel, melyben emléked fájdalmak között él; oly szemekkel, melyeket a sovárgás kiszáraszta; különben sirnának.

Oly testtel, melynek mindennapi ruhája a leghevesebb szerelem gyötrelme, ugy annyira, hogy szokott öltözetimet nem hordhatom.

Azt okolom egyedül, a szerelmet, azokban, a miket velem tőn; mert tovább verdeséseit nem állhatom.

Légy végre hajlandó hozzám, légy könyörülő, légy kegyelmes; s végy oltalmad alá egy ifjat, kinek belseje már fel van dulva.“

Ez alá még a következendőt irá:

„A sziv gyógyulása csupán a szeretők egyesitésiben esik meg, s a legnagyobb kin a szeretők elválása. A ki megcsalja szerelmesét, attól az Isten számot fog kérni; s a ki kettőnk közül eskét megnem állja, ne érje el soha kivánatit. – Attól veszed ezen levelet, a kinek magát megneveznie nem szükség; a leányok legszebbikéhez, legédesbikéhez van ez intézve; a hű szerető irja a szűzek csillagához. Őt üdvözlöm én, neki kivánok üdvöt és áldást az Ur javainak kifogyhatatlan forrásiból, neki, kinél lelkem s szivem mulat.“

Kivülről pedig a következő verseket jegyzé:

„Vizsgáld levelemet és vonásaimat: megfogják neked mutatni állapotomat s szenvedésemet.

Mig irá kezem: könyeim a lapra omlának, s fájdalmamnak nyomait tollam ott találá.

Légy tehát kedvező, hajlandó és szives! Gyürüdet itt küldöm: küldd te viszont nekem az enyimet.“

Midőn e levéllel a herczeg elkészült, összehajtá, s bele tevé a gyürűt a nélkül, hogy a heréltnek mutatná, mit tesz bele: átadá azután ennek az egészet, s igy szóla hozzá: „Itt van, barátom, vedd és vidd ezen csomókát asszonyodhoz. Ha meg nem gyógyul azon pillanatban, melyben ezen levelet elolvasta s látta mi van benne: megengedem, hogy engem a legsemmirekellőbb, legszemtelenebb csillagásznak mondj és hiresztelj minden csillagászok között, kik eddig voltak, vannak, vagy valaha lesznek.“

A herélt bemene a herczegasszony szobájába, s általadván neki a csomót, melyet Kamaralszamán küld vala. „Asszonyom“ ugymond „most érkezett meg épen egy csillagász, vakmerőbb, a mint hiszem, minden előbbieknél, s azt állitja: mihelyt ezen levelet olvasni s látni fogod, a mi benn rejtve van, azonnal meggyógyulsz. Szeretném, ha sem hazug, sem csaló nem volna.“

A herczegasszony elvevé a levelet, s felnyitá hidegen: de mihelyest a gyürüt megpillantá, alig vőn magának időt az olvasásra. Tüzesen felszökött, kirántá kezét a lánczból, s az ajtóra futva, a függő szőnyeget felnyitá. Azonnal megösmeré a herczeg őt, s egymáshoz omolva édes ölelkezésben egybeforrottak. Az öröm sokasága miatt nem szólhatván, sokáig némán szemlélék egymást, csodálkozva, mikép jöhetének ismét együvé első találkozásuk óta, melyet semmiképen meg nem foghattak.

A dajka, ki a herczegasszony után kifutott, bevezeté őket ismét a kisasszony szobájába, holott Badur visszaadá gyürüjét a herczegnek, mondván: „Im, vedd el; nem tarthatnám meg a nélkül, hogy vissza ne adjam a tiedet, melyet holtomig magamnál akarok tartani. Sem ez, sem az nem lehet jobb kézben.“

Azalatt a herélt sebten a királyhoz tért, jelenteni az uj történetet. „Uram“ ugymond, azon orvosok, csillagászok és egyebek, a kik eddig a herczegasszonyt gyógyitani jöttek, merő tudatlanok voltak. Ez utolsó sem varázskönyvet, sem lélekhivást, sem semmi füstölő szert nem vett elé, s meggyógyitá a herczegnét a nélkül, hogy látná.“

Erre elmondá a dolognak jöttét és módját, s a király örvendetesen meglepetve, azonnal a herczegasszony teremébe jött, megölelé őt, meg a herczeget is, s ezt kézen fogván, jobbját a herczegasszony jobbjába tevé: „Szerencsés idegen“ igy szóla, akárki légy, megtartom szavamat, s hitvesül adom neked legkedvesb leányomat. De ha csupán tekintetedről itélek is, nem hitethetem el magammal, hogy az vagy, minek látszani kivánsz.“

A herczeg köszönetet monda a királynak a legmélyebb tiszteletet fejező szavakkal, hogy iránta háladatosságát mutatná. „A mi személyemet illeti,“ ezt adá hozzá „való, hogy én csillagász nem vagyok: a mint felséged helyesen itéle. Ezen álköntöst csak azért vettem fel, hogy könnyebben jussak el általa azon magas szövetkezéshez, melyre a föld leghatalmasabb uralkodójával vágytam. Én született herczeg vagyok, királynak és királynénak gyermeke, nevem Kamaralszamán, atyámé Schachszamán, ki az eléggé ösmert Chaledan szigeteit birja.“

Ekkor elbeszélé történetét, s kifejté, mely csodálatos volt szerelmének kezdete, s hogy a herczegasszony gerjedelme szintazon kutfőből eredett, a mit a két cserébe vett gyürű nyilván bebizonyit.

A mint a herczeg beszédét elvégzé, felszólal a király: „Egy ily rendkivüli történet megérdemli, hogy a késő maradékra általeresztessék. Fel fogom jegyeztetni, s az eredetit levéltáramba letévén, kihirdettetem, hogy országomból más birodalmakba is elterjedjen.“

A menyegző még a nap megleve s egész China örömünnepelésben harsoga.

Marszavánt nem feledék el; a király őt udvarába vevé, s tisztséget ada neki azon igérettel, hogy később tekintetesb hivatalokra fogja emelni.

Igy a herczeg s a chinai herczegasszony vágyaik teljesedését elérték, s éldelék egyesülésök örömeit. A király meg nem szünt több hónakig örömünnepeléssel és vigasággal örömét kimutatni.

Közepette ezen gyönyörködéseknek Kamaralszamán herczeg egy éjjel álmot láta, s ebben édes atyját Sachszamán királyt ágyban fekve, midőn már szinte lelkét feladá, s igy sohajta: „Ez a gyermek, kinek én életet adtam, s kit én szivemből szerettem, ő engem elhagyott, s ő egyedül oka halálomnak.“ Erre a herczeg felébredt, s oly nagyot sohajta, hogy Badur herczegasszonyt felkölté, ki is kérdést tőn, mi után sohajthatott ily nagyon?

„Ah“ felel a herczeg „talán már e pillanatban, melyen felőle szólok, atyám az életből kiköltözött.“ S elmondá az okot, melynél fogva ezen szomoru gondolat elfogá.

A herczegné, ki egyedül neki óhajta tetszeni, s általlátá, hogy atyjához vágyódása, férjének örömét maga mellett, ily messze földön csonkitani fogja: nem szólott ugyan a herczegnek semmit is szándékáról; de még az nap, élvén az alkalommal, melyen atyjával magán szólhatott, megcsókolá ennek kezeit, s „Uram“ ugymond „nekem egy alázatos esedezésem vagyon felségedhez: kérem, ne tagadja meg ezt tőlem. De, hogy azt ne vélje felséged, hogy én azt a herczeg unszolására teszem, előre is kijelentem, hogy ő a dolgot nem is gyanitja. A kérés annyiból áll, hogy engedje meg felséged, Sachszamán királyt az ipamat meglátogatnom.“

„Leányom“ monda a király „bármely kedvetlenül esik is elválásod: szándékodat mégis nem roszalhatom. A szándék méltó hozzád; jóllehet az ut sok viszontagsággal van egybekötve. Menj, én megengedem, de azon föltétellel, hogy egy évnél tovább Sachszamán király udvarában ne mulass. Ez a király, azt tartom, meg fog egyezni benne, hogy igy rendeljük el a dolgot, s egyik esztendőben ő küldje el hozzám fiát menyével, másikban én küldöm el hozzá vőmet lányommal.“

A herczegasszony jelenté atyja ezen megegyezését férjének, ki igen megörült a hiren, s hitvesének, szerelme ezen uj bizonyitását szivből megköszönte.

A király készületeket parancsolt az utra, s midőn ezek megestek, maga is utra eredt velök, s elkiséré őket egykét napi járó földre. Itt könyek között megesett az elválás; a király érzékenyen megölelé gyermekeit, s minekutána a herczeget arra kérte, hogy leányát szüntelen szeresse, elbocsátá őket, maga pedig fővárosába visszatért, vadászattal szélesztvén utközben gondjait.

Kamaralszamán herczeg s neje a herczegasszony alig törölék le könyeiket, már is azon örömet emliték, melyet Sachszamán király mutatni fog őket meglátván s ölelvén, és azt, melyet e felett önmagok érezni fognak.

Egy hónapja mulhatott utazásoknak, midőn egy szélesen kiterjedő rétségre értek, melyen imitt-amott magas és lombos fák kellemes árnyékkal kinálkoztak. Minthogy az nap a hőség igen nagy volt, jónak találá a herczeg itt letelepedniök, s emlité ezt Badurnak a herczegasszonynak is, ki is annál szivesben reá állott, minthogy maga akará ezt ajánlani.

Egyik szebb helyén a térnek tehát megszállottak; s mihelyt a sátort felüték, bemene a herczegasszony, ki eddig az árnyékban ült vala; férje addig künn a többi rendeléseket megtevé. Könnyebbség okáért leveté a herczegaszony övét, melyet asszonyai mellé letevének; s minthogy igen fáradt vala, csakhamar elaluvék, asszonyai pedig eltávozának.

Megrendelvén mindent a kiséretnél, a herczeg is közeledék a sátorhoz, s látván, hogy a herczegasszony alszik, halkal belépett, s leült. Várván, hogy talán az álom őt is eléri, kezébe vevé az övet, s rendre nézegette annak gyémántjait és rubinjait, melyekkel ékeskedék; s ime egy kisded zacskóra talál, mely ügyesen az öv selyméhez varrva, s egy zsineggel behuzva volt. Tapogatja, s valami keményet érez benne. Vizsga tudni: valljon mi lehet az? s felnyitván az erszényt, egy karniolt talál, melyen különféle ábrázolatok s előtte ösmeretlen betűk valának vésve.

„Ez a kő“ ugymond „valami igen becses lehet, különben nem hordaná kegyesem magánál ily gonddal.“ S valóban talizmán volt, melyet a chinai királyné adott leányának ajándékba, s mely által ugymond mindaddig boldog fogna lenni, mig azt magánál hordandja.

Hogy e talizmánt jobban megnézhesse, kilépett a herczeg a sátorból, holott homály vala, s a fényes napon akará meglátni. Midőn tehát a követ tenyerén tartja: lereppen egyszerre a légből egy madár, felkapja s elszáll vele…

A herczeg fájdalmát, midőn a talizmánt kezéből elkapatva látá, képzelhetni. Ezen veszteség, mely egyedül idétlen vizsgaságának volt következése s a herczegasszonyt egyik talán legdrágább kincsétől megfosztá, néhány pillanatig mintegy a földhöz szegzé.

Kamaralszamán herczeg Badur hölgyétől elszakad.

A madár ragadomása után, nem messze a herczegtől leszálla, s a talizmánt mindig orrában tartá. A herczeg, reménylvén, hogy talán elejti, közelebb mene hozzá: de mihelyt már szinte oda ért, fölreppent a madár, s nem oly tova tőle ismét megült. A herczeg ide is követé: de a madár lenyelvén a talizmánt, odább repült. Most azt vélte a herczeg, igen ügyes hajtó lévén, hogy egy kődobással megölheti, s ismét követte. Mennél többet távozott a madár, annál tüzesebb lőn üztében a herczeg, s reszketett őt szeme elől elveszteni.

Hegynek völgynek, hegyen völgyön keresztül vonta ez maga után a herczeget, mindinkább elvonva őt a réttől s herczegasszonyától. És estve, a helyett, hogy bokor alá buvnék, hol őt a setétben könnyen megfoghatná a herczeg: egy magas fának tetejére szálla, melyen tökéletes volt bátorsága.

A herczeg kétségbeesett boszujában a foganatlan munkán, s azon törte a fejét, visszatérjen-e már sátorához? De igy gondolkodik magában, merre tartsak? nem vesztek-e utat a sötétben? Lesz-e elég erőm? S ha volna is, mikép álljak a herczegné elébe, talizmánja nélkül?

Ilyes szomoru gondokba merülve s bágyadtan a járás, az éhség, szomj és álom miatt ledőle a fa tövébe s az éjet ott tölté.

Másnap, minekelőtte még a madár a fát odahagyná, fölébredt Kamaralszamán, s mihelyt amazt fölreppenni látta, követé szemeivel, s utána tarta ismét egész nap, de szint oly kevés sükerrel, mint tegnap; s magát azonban füvel és gyökerekkel táplálá.

Igy tölte tiz napot, szemmel és lábbal reggeltől estig a madarat követvén, s az éjeket a fa alatt töltvén, melynek az s mindig a legmagasb ágára szállott.

A tizenegyedik napon Kamaralszamán minduntalan üzvén a tovább-tovább reppenő madarat, egy városhoz ére. Az ezt bekeritő falat érvén a madár, átrepüle rajta, és tovább – tovább, mig Kamaralszamán szemei elől egészen eltünt, a ki most teljesen elveszté reményét, hogy azt, vagy a talismánt valaha lássa.

Kimondhatlanul busulván ezen, bement a városba, melynek igen szép kikötője volt, minthogy a város tengerparton feküdt. Sokáig bolyongott ide s tova az utczákon, nem tudván hova menjen vagy hol maradjon; s igy végre a kikötőhöz ért.

Itt még kevesbbé tudta mihez fogjon, s csak a rév mentét követte, mignem egy kertajtóhoz jutott, melyet nyitva találván, benéze. A kertész egy jámbor ősz, ki közel ott dolgozgatott, épen fölemelé fejét, s alig pillantá meg a herczeget, látván hogy idegen és muzulmán, kéré őt, térne be sebesen, s zárja be maga után az ajtót.

Kamaralszamán bement, az ajtót becsukta; s a mint a kertészhez közelebb ért, kérdé: minek ennyi vigyázat. „Annak“ felele a kertész „hogy téged mint idegent és muzulmánt itt megójalak. Mert tudni kell, hogy ezt a várost bálványozók lakják, kik a muzulmánt halálban gyülölik, s velünk néhányakkal, a kik itt vagyunk, kegyetlenül bánnak. Ezt te nem tudod, s én való csodának tartom, hogy eddig minden bántás nélkül eljutottál. Mert ezek a bálványimádók mindenekfelett a muzulmánt lesik, bejötténél szemen tartják, hogy ha magára szerfelett nem vigyáz, valami csalba ejtsék. Áldjuk az urat, hogy ide, ily biztos helyre hoza.“

Kamaralszamán szivesen megköszöné a jó öregnek a szállást, melyet ez neki oly nemesen ajánla, hogy őt minden bántástól megőrzené. Egyszersmind többet is akart még erről szólani, de a kertész nem engedé, mondván: „hagyjuk el most a szép szavakat; jer és pihenj ki.“ Evvel bevezeté őt a maga kis lakába; s minekutána a herczeg eleget evék abból, a mit ő magához vonzó szivességgel nyujta, kéré a herczeget, mondaná el ide jöttének okát.

A herczeg teljesité a kertész kérelmét, s elbeszélvén neki minden tartózkodás nélkül egész történetét, most ő kérdé a kertészt, melyik uton lehetne innen atyjának birtokába menni? „mert arról“ ugymond, „hogy a herczegasszonyhoz visszatérjek, nem is kell álmodoznom. Hol találnám én őt meg, most, tizenegy nap mulva, midőn igy a legcsodálatosabb történet szakaszta el tőle? Sőt, mondhatom-e én bizonyossággal, hogy még él?“ Ezen keserű emlékezetnél nem tartóztathatá meg könyeit.

A kertész azt felelé neki, hogy e várostól, melyben most vagyon, azon országokig, melyeket muzulmánok laknak, kik hasonló hitű fejedelmek alatt élnek, egy egész esztendeig tart az ut; de tengeren sokkal hamarább elér az ember az ébenfa-szigetre, honnan azután könnyen a chaledani szigetekre juthatni. S hogy innen minden esztendőben megy egy árushajó az ébenfa-szigetére; és igy ezen alkalommal a visszatérésre ő is élhet. „Ha néhány nappal korábban jösz uram“ ezt tevé hozzá „ugy azon a hajón indulhattál volna, mely az utat az idén teszi. Azonban ha addig, mig a jövő évben ismét egy megyen: nálam tetszenék maradnod, megkinállak szegény házammal, ugy a mint van.

A herczeg szerencsésnek tartá magát, hogy ily jó menedékre talált oly városban, holott semmi ösmerősei nem voltak, kedve sem volt megismerkedni. Elfogadá tehát az ajánlást s a kertésznél maradott. Azonban, mig az árushajó az ébenfa szigetéhez ujra elutazna, egész nap kertbeli munkában foglalatoskodott, az éjt pedig, midőn gondolatit szerelmes herczegasszonyáról semmi sem voná el, panaszokban, sirásban és sohajtozásban töltötte.

Itt hagyjuk őt, s Badur herczegasszonyhoz visszatérünk, kit a sátorban elalva hagyánk.

Badur története, Kamaralszamán elválása után.

A herczegasszony sokáig alvék, s a mint felébrede, igen elcsudálkozott, látván, hogy a herczeg nincs mellette. Asszonyait hivá és kérdé, nem tudnák-e, hol mulat a herczeg. Mig ezek azt felelék, hogy őt bejőni ugyan látták, de kimenni nem: övét felöltvén észrevette a herczegasszony, hogy erszénye nyilva, de a talizmán nincs benne. Nem volt semmi kétsége, hogy Kamaralszamán vette ki megtekintés végett, s nem sokára vissza fogja hozni.

Estvélig várta a legnagyobb türtelenséggel s meg nem foghatá, mi okon marad el tőle oly soká. De a mint az éj beállott, s a herczeg még sem jöve, kimondhatatlan keserűség szállá meg. Megátkozta ezerszer a talizmánt, s azt a ki készité; és ha a tisztelet nem tartóztatja, elátkozza édes anyját a királynét, kitől a boldogtalan ajándékot vevé.

Nem látván semmi vigasztalást a bus eseten, mely annál fájdalmasabb vala, minthogy épen nem látá mikép okozhatta a talizmán a herczeg távollétét: el nem csüggede, hanem inkább férfias eltökélést vőn, a milyenre kevesen képesek szép neméből.

Nem tudta senki a kiséretben, magát a herczegasszonyt s asszonyait kivévén, hogy Kamaralszamán herczeg közülök eltünt. Félvén tehát, hogy lázadás történik emberei között, ha ezt megértik, mindenekelőtt parancsolt fájdalmának, s hiveinek megtiltá, legkisebb jelenségét is adni annak, a mi történt vagy gyanut gerjeszthetne. Ezzel leveté ruháját, s egyet a herczegéi közül ölte fel, a kihez ugy is igen hasonlitott; s ez által azt nyeré, hogy benne a herczeget vélnék, midőn reggel kilépett, s parancsot ada a berakásra s elindulásra.

Mindenek elkészülvén, asszonyainak egyikét az ágyszékbe ülteté; maga pedig lóra kapván előre nyomult a sereg.

Több hónapi utazás után vizen és szárazon, a herczegasszony, ki mindig Kamaralszamán királyfi neve alatt a chaledani szigetekbe tartott, az ébenfasziget fővárosába érkezett, holott ekkor Ármánosz király uralkodék.

A kik emberei közül legelébb kiszállának, hogy számára lakást készitsenek, azt hiresztelék, hogy az épen megérkezett hajó Kamaralszamán királyfit hozza, ki egy hosszu útjából tér meg, s a szélvész kényszerité itt kiszállani; és ez a hir nem sokára egész a király palotájáig hatott.

Ármánosz király azonnal a herczegasszony elébe sietett, udvarának fényesebb részével, s őt épen utjában találá, a mint a hajóból kiszállván, a megrendelt házhoz akara eljutni. A király ugy fogadá, mint egy barátságos udvarnak gyermekét, melylyel ő szüntelen jó egyetértésben élt; s palotájához vezetvén, kiséretével együtt ebbe beszállitá. A mi tisztelet kigondolható, megtette iránta, s három nap folyvást szerfeletti pompával megvendéglé.

Mulván a három nap, s a herczegasszonyt, kit még mindig Kamaralszamán herczegnek véle, elindulásról, hajóraülésről beszélni hallván, minthogy nehezen birhatá reá magát, hogy ily szép termetű, kellemes, és elmés herczeget magától elbocsásson, félrevoná őt Ármánosz király, s ezeket terjeszté elébe: „Herczeg! ezen aggott koromban, a melyben látsz, s azon kevés reménynél fogva, melylyel magamnak hosszas életet már nem igérhetek: engem az a szomoruság bánt, hogy fiam nincs, kire koronámat hagyjam. Nekem az ég csak egy leányt adott; kinek magasztalt szépsége egy épen oly kellemes, oly fényes eredetű, oly tökéletes herczegre vár, mint magad vagy. Ne menj tehát hazádba vissza: hanem fogadd őt kezemből, koronámmal együtt, melyet azonnal számodra leteszek; s maradj te nálunk. Igazán, ideje: hogy magamat nyugalomra tegyem, minekutána a korona terhét oly soká viseltem; s nem tehetem ezt szebb megelégedéssel soha, mint ha országomat ily jeles követőnek kormánya alatt látom.“

Az ébenszigeti király nemes ajánlása váratlan zavarodásba ejté a herczegasszonyt. Mikép fogadja el a házasodást, holott maga is asszony? ellenben nem volt szive kinyilatkoztatni a királynak, hogy ő nem maga Kamaralszamán herczeg, hanem ennek nője: részint azért, mivel nem illett egy herczegasszonyhoz megvallani ezt a királynak, minekutána erősen azt állitá, hogy ő a herczeg, s mindeddig e szerepet oly helyesen játszá; részint pedig rettegett el nem fogadni az ajánlást, attól tartván, hogy a királynak jósága, ki ezen házasságot oly buzgón óhajtá, gyűlölséggé és undorodássá találna változni, sőt talán élete után is törekednék. Egyébiránt azt sem tudá még a herczegasszony, elért-e már férje, édes atyjához Sachszamán királyhoz.

Ezen tekintetek, s annak óhajtása, hogy férjének, ha még megláthatná, egy országot szerezzen, arra birák a herczegasszonyt, hogy Ármánosz király nőajánlását elfogadja. Miután tehát egykét pillantatig hallgatott, ezt válaszolá rövid pirulással: „Uram, én véghetetlenül le vagyok felséged iránt kötelezve a jó vélekedésért, a nagy becsületért, s ezen igen nagy kegyelemért, melyet nem érdemlek, s el nem fogadni nem merek. De ezt a magas szövetkezést csupán azon igérete mellett fogadhatom el felségednek, hogy engem jó tanácsával gyámolitani fog; s én épen semmit sem fogok tenni, a mit elébb felséged jóvá nem hágy.“

Meg lévén e szerint az egybekelés állapitva: maga az ünneplés más napra határoztatott; s a herczegasszony addigi idejét arra használá, hogy embereit, kik őt még mindig Kamaralszamán herczegnek hitték, tudósitotta azokról, a mik történni fognak; a min, ugymond, épen nem kelletik megütközniök, minthogy ebben Badur herczegasszony is megegyezett. Szólott egyszersmind asszonyaival is, parancsolván nekik, hogy a titkot tovább is őrizzék.

Ébenszigetnek királya, tele örömmel, hogy ily kivánatos vőre szert tehete: egybegyűjté másnap tanácsosait, s kinyilatkoztatá előttök, hogy leányát Kamaralszamán herczegnek, kit bevezetett s maga mellé ültetett volt, adja nőűl, s ennek fejére a koronát átteszi; felszólitá egyszersmind mindnyáját, hogy őt királynak ösmerni, s hódolást tenni ne késsenek. Erre leszálla a királyi székről, s abba a vélt herczeget, valóban pedig Badur herczegasszonyt ültetvén: ennek az egész sziget jelenlevő nagyai örök hűséget eskének, s jobbágyai hódolásokat megtevék.

Gyülés után az uj uralkodó nyilván az egész városban kikiáltatott; többnapi örömünnepek hirdettettek, s futókövetek küldettek az egész országba szélylyel, hogy ezek mindenütt hasonló ünneplést és örömmutatást rendeljenek.

Estve az egész palota zengett az örömtől, s Haiat-al-nefusz15) herczegasszony (igy hivták a király leányát) valóban királyi fénynyel vezetteték el a vőlegényhez, – férfinak tudván ezt még mindnyájan. Végbemenvén a szokott szertartások, kettecskén hagyák a házas párt, s ezek lefeküdtek.

Másnap reggel, azalatt, hogy Badur herczegasszony nyilvános ülésben az udvar köszöntéseit egybekeléséhez s uralkodása szerencsés kezdetéhez elfogadta: Ármánosz, és királyi hitvese az uj királynét meglátogatták, és kérdezék őt, mikép töltötte az éjjelt. A helyett, hogy feleletet adna, a hölgy lesüté szemeit s azon szomoruság, mely arczáján látszott, eléggé kimutatta, hogy nincs megelégedve.

A király vigasztalni akará a bus herczegasszonyt, s igy szóla hozzá: „Leányom, nem kell szomorkodnod. A midőn Kamaralszamán herczeg hozzánk jutott, csupán azt forgatá eszében, mikép juthasson mennél elébb édes atyjához Sachszamán királyhoz. Ámbár mi oly eszközökkel kapcsoltuk magunkhoz, melyekkel ő meg lehet elégedve, mégis természetes, hogy sajnosan érezze azon reménynek hirtelen eltünését, hogy atyját, vagy valakit rokonai közül valaha megláthasson. Tehát méltó okod van azt reményleni, hogy mihelyest fiui érzékeny indulatból eredett bánatja valamennyire lecsendesül: ő magát ugy fogja irántad viselni, mint jó férjhez illik.“

Badur herczegasszony, most Kamaralszamán név alatt Ében szigetének királya nem csupa üdvözletelfogadásokkal töltötte a napot: hanem még seregnézetet is tarta a rendes katonaságon, s többnemű királyi tisztben annyi méltósággal s annyi ügyességgel eljára: hogy mind azok tetszését megnyerné, a ki tanui valának tetteinek.