Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony szerelmi története. (continued 2)

Már éj vala, midőn a királyné, Haiat-al-nefusz szobájába tére. Azon feszességen, melylyel őt a királyné fogadá, könnyen elláthatta, hogy ez a mult éjről gondolkozik. Ügyekvék minden módon, hogy ezen but huzomos mulatása által eloszlassa, melyben szép eszének (melylyel a természet oly gazdagon megáldá) minden kincseit előszedte, hogy őt forró szerelméről iránta meggyőzhesse. Végre időt hagya neki a levetkezésre, s maga azonban imádkozni kezde; de ez az imádság oly hosszasan tarta, hogy Haiat-al-nefusz elszunnyadt alatta. Most végzé az imádást, s melléje ereszkedett, de a nélkül, hogy fölébresztené; s nem kevésbé busult ezen őhozzá nem illő szerepen, mint saját kedvesének elvesztésén, ki után szüntelen sohajtozott.

Más nap reggel hajnalban felkele, minekelőtte a királyné, Haiat-al-nefusz fölébrednék: s királyi öltözetben a gyülésbe ment.

Ármánosz király ez nap sem mulatá el, leányát az ifju királynét meglátogatni, és sirva találá. Nem kellett több arra, hogy okát ezen fájdalomnak eltalálja. Felborzadva a nyilvánságos megvetésen, melynek okát nem tudta hol keresse: „Leányom“ ugymond „csak egy éjjel még légy türedelmes. Felemeltem férjedet királyi székembe: de le is teszem onnan, s mocsokkal és gyalázattal elüzöm, ha neked tartozó elégtételt nem ád. Sőt ki tudja, meg fogok-e ily szelid büntetéssel elégedni tüzes haragomban a méltatlan megbántáson. Ő nem csak téged, hanem engem is vérért kiáltó módon meggyalázott.“

Azon nap is szintoly későn érkezett Badur herczegasszony a királynéhoz; beszéddel tartá egy ideig, s ismét imádkozni akart, mig amaz levetkeznék; de a királyné visszatartá, s kényszerité a leülésre „Mikép lehet ez;“ ugymond „te tehát ez éjjel is, a mint látom, ugy akarsz velem bánni, mint a két elmulton? Mondd, kérlek: mi nem tetszik neked egy herczegasszonyon, mint én vagyok, ki téged nem csak szeret, hanem imád, s magát a herczegasszonyok között legboldogabbnak tartja, minthogy neki férjül a szeretetre legméltóbb herczeg jutott? – Helyemben más, ha őt ily kegyetlen megvetés nem mondom megsértette, hanem meggyalázta volna: örülne most az alkalmon megboszulni magát, általengedvén téged szomoru végzetednek. De én bár ne szeresselek oly igen, mint szeretlek, mégis jó szivből, s megindulva a szerencsétlenségen, bár az ismeretlen személyeket érdekel, nem mulatnám el figyelmessé tenni téged arra, hogy atyám a király igen nagy haragban van magadviselete iránt, s csak holnapot akarja megvárni, hogy egész haragját és méltán éreztesse veled, ha bánásod módja meg nem változandik. Szánj meg s ne ejts kétségbe egy herczegnét, a ki meg nem óhatja magát attól, hogy téged szeressen.

E beszéd leirhatatlan zavarba ejté a herczegasszonyt. Nem kétlé semmit is, hogy Haiat al-nefusz teljesen igazat mond; a hidegség, melyett iránta e napon Ármánosz mutatott, eléggé jelenté ennek nagy neheztelését. Egyetlen mód, melylyel a magaviseletét kimentheté, az vala, hogy Haiat al-nefusz előtt titkát felfödözze. De jóllehet előre látta, hogy ezen kinyilatkoztatást végre el nem kerülheti: az a bizonytalanság, mikép fogja Haiat al-nefusz ezen váratlan fölfödözést venni, rettegésbe hozta. Azonban megfontolván azt, hogy Kamaralszamán herczeg, ha még életben van, Schachszamán király birodalmában való utjában szükségképen az Ébenfa szigetén fog átmenni; hogy kötelessége magát férjének megtartani, s ezt a herczegnének teendő felfödözés nélkül nem tehetné: szivet vőn magának ehhez az egyetlen menekedéshez.

Mivel Badur herczegasszony meglepve hallgatott: Haiat al-nefusz türtelenségében szólani akara ismét; de amaz megelőzé s igy szóla hozzá: „Kecses és szeretetreméltó herczegasszony! illetlenül bántam az igaz, és magamra kimondom az épen nem kedvező itéletet: de reménylem, te meg fogsz bocsátani, megőrzöd azon titkomat, melyet igazolásomra kénytelen vagyok előtted kimondani.“

Egyszermind kibontá kebelét; s „itéld meg“ ugymond „herczegasszonyom ebből, én, asszony, mint te, megérdemlem-e szelid kiméletedet. Nem kétlem, hogy ezt te tőlem nem fogod megtagadni, ha történetemet meghallod; s mindenekelőtt azon balszerencsét, mely engem ezen szerep fölvételére kénytetett, melyet most folyvást kell játszanom.“

Minekutána Badur herczegasszony az ébenszigeti herczegnének mindent felfödözött, kéré ezt ujra, tartaná meg álnemének titkát, segélné részéről is a cselt, s mutatná magát ugy, mintha ő valóban férje addig is, mig Kamaralszamán királyfi, kinek elérkezését még reményli, hozzájok eljuthatna.

„Herczegné“ igy szóla az Ébenfasziget királykisasszonya „kegyetlen sors volna az, ha ily szerencsés házasság, mint Kamaralszamán herczeggel a tied, oly csudálatos viszonti szeretet mellett, mint a tietek volt, csak ily rövid ideig tartana. Veled együtt óhajtom én is, hogy az ég titeket rövid időn ujra egyesitsen. Azalatt légy bizonyos benne, hogy a titkot, melyet reám biztál, jámborul megőrzöm. Nagy örömemre válik nekem az, hogy egyedül én vagyok az egész Ébenfa szigetén, ki téged annak lát, a mi vagy, mig kormányodat azon jelességgel folytatod, melylyel kezdetted. Előbb szerelmedet kértem: de most azt vallom, hogy legnagyobb örömemre fog lenni, ha csupán barátságodra méltónak hiszesz.“

Ezen szavaknál megölelé egymást a két herczegasszony nyájasan, s barátságuknak többnél több kölcsönös jelei s magyarázatja után mindketten lefeküdtek.

Országos szokás szerint a végbevitt házasság jeleit nyilván ki kellett függeszteni. A két herczegasszony ebben is talált módot elháritani az akadályt; s más nap reggel Haiat al-nefusz asszonyai meg voltak csalva, meg ezek által a király és királyné, s mind az egész ország.

Igy folytatá Badur herczegasszony uralkodását, teljes elégedésére a királynak s az országnak.

Mig ezek az Ébenfa szigetén Badur herczegasszony és hitvese, a király és a királyné, az udvar s az egész ország között történtek: azalatt Kamaralszamán herczeg folyvást azon bálványozó városban tartózkodott a kertésznél, ki őt házába felfogadta.

Egy napon, korán reggel, midőn a herczeg szokása szerint a kertben akara dolgozni, visszatartóztatá őt a kertész, s „a bálványozók“ igy szóla „ma nagy ünnepet ülnek; s minthogy magok semmi dologhoz nem nyulnak, hogy azt nyilvános és társaságos örömekben tölthessék, azt akarják, hogy a muzulmánok se dolgozzanak; s mi rendszerint, kinek kedve tartja, a jó barátság fentartása végett is, megjelenünk játékszineiken, melyek azonban megnézésre méltók. Ez okon ma te is ünnepelni fogsz. Én itt hagylak; s minthogy az idő közelit, melyben a hajónak, melyről szólottam, az Ébenfa szigetére el kell indulnia, elmegyek egykét barátomhoz, hogy tőlök az elindulás napját megtudjam, s egyszersmind a helyet számodra megrendeljem.“ Ezzel fölvevé a kertész legszebbik ruháját, és elmene.

Egyedül maradván a herczeg, henyéltében, a helyett, hogy a köz örömben, mely az egész várost elönté, részt venne, szerelmes herczegasszonyának emlékezetét ujra föléleszté lelkében, s elevenebben mint valaha. Magába vonulva, sohajtási között járdala a kertben föl és alá, mignem két madár robaja egyik fáról figyelmét magára vonta, s megállott, szemeit felütvén.

Csudálattal nézte a herczeg, mely dühödten veri a két madár egymást orrával; ugy annyira, hogy rövid pillantatok mulva az egyik közülök halva esett le a fáról. A győztes madár ujra fölreppent, és eltünt.

Ugyanezen pillantatban egy másik oldalról két nagyobb madár jöve, kik elébb a csatát távolról kémlelék, s megültek egyik a halott fejénél, másik a lábánál: megnézegették egy ideig, fejöket lógatván, mintegy szomoruságok jeléül; s ezután körmeikkel sirt kaparának, melybe a halottat betemeték.

Mihelyt a madarak ismét betömék a sirt azon földdel melyet belőle kivájtak, elrepűltek; s csak hamar megjövének ismét, egyik szárnyánál, másik lábánál tartván orraikban a gyilkos madarat; ki is szörnyen visitott s erőlködött, hogy magát közülök kimenthesse. De a kettő a meggyilkolt madár sirjára hurczolá őt, s itt az igazságos boszunak feláldozák, addig vagdalván orraikkal, mig megölék. Ekkor felszakitván hasát, kiránták beleit, s ott hagyván a dögöt, elröpültek.

Kamaralszamán az egész idő alatt, mig ez a meglepő látomás tartott, mozdulatlan állott s elcsodálkozva. Közeledék azután a fához, mely alatt az egész történet esett, s a mint szemeit az elszórt belekre forditá, valami vörösest vőn a gyomorban, vagyis inkább ebből kibuva észre, minthogy a gyomrot is ama két boszuló madár fölszaggatá. Fölveszi a gyomrot, s kivonván belőle az észrevett tárgyat, reá ismer ebben kedves herczegasszonyának talizmánjára, mely annyi buját, könyeit, és sóhajtást okozá, mióta azt tőle az itt megölt madár elragadta. „Szivtelen!“ ugymond, az eltépett madarat tekintve „abban telt neked örömed, hogy roszat tégy. De a mennyi roszat tettél te nekem, annyi jót kivanok én azoknak, kik midőn egyik rokonukat rajtad megboszulták, engem is megboszultak.“

Nem lehet kifejezni a herczeg örömét kincsét megtaláltában. „Kedves herczegasszony“ igy kiálta fel, „ez a szerencsés pillanat, mely nekem ismét megadja azt, a mi te előtted oly kedves, kétség kivül jelensége és előhirnöke annak, hogy téged is meglátlak még, s talán hamarabb is, mint gondolom. Hála az égnek, ki nekem e szerencsét küldi, s egyszersmind reményét a legnagyobb boldogságnak, melyet óhajthatok.“

Ezen szavaknál megcsókolá a herczeg a talizmánt, begöngyölé, s gondosan karjára felköté.

Mély szomoruságában eddig csaknem minden éjet nyugtalan gondolatokban s ébren szemekkel tölte el; de szelid álomban ezt, mely a szerencsés kalandra következett. Másnap reggel, minekutána dolgozóruháját felölté, a kertészhez ment, és kérdé: mi dolog van; ki is arra kérte, hogy egy vén fát, mely már semmi gyümölcsöt nem terme, vágna ki gyökerestül.

Kamaralszamán herczeg fejszét veve, s ment, hogy dologhoz lásson. A mint azonban egy gyökeret keresztül vágna, valami keményre akadt, mely ellenállott s élesen visszapenge. Félretolván a földet, ércztáblát talált, mely alatt mintegy tiz lépcsőjü grádics lefelé vezetett. Azonnal alá szálla, s fenékre jutván, egy, két vagy háromöles négyszegű boltozatba lépett, melyben köröskörül ötven rézedény álla, mindnyája nagy, s egy-egy rézfödéllel befödve. Kamaralszamán fölnyitá mindeniket, egymásután; s egy sem volt, mely szinig nem állott volna poraranynyal. Igen megörülve ezen gazdag kincs föltalálásán, kiszállott az üregből, a táblát ismét reá boritá, s végezvén a fa gyökerei kiirtását, a kertész jöttére várakozott.

Tudniillik a kertész megtudá ugyan tegnap, hogy a hajó, mely esztendőnkint az Ébenszigetre szokott utazni, kevés napok alatt oda elindul: de a napot határozottan nem tudák neki megmondani, s ezért más napra rendelék. Elment, s oly vidám arczczal tére most vissza, mely előre jelenté Kamaralszamánnak a jó hirt, melyet részére hoz vala. „Fiam“ ugymond az öreg, (mert aggott koránál fogva őt igy nevezheté) „örülj, és készülj, hogy harmad nap alatt hajóra szállhass; mert ekkor a hajó okvetetlenül elmegyen; én már a hajóssal átszállittatásodat ki is alkudtam.“

„Ez állapotban, melyben vagyok, kedvesb ujságot nekem nem hozhatál“ felele a herczeg. „Kölcsön gyanánt én is mondok neked egyet, melynek örülni fogsz. Fáradj el velem, s önnön szemeiddel fogod látni azon nagy szerencsét, melyet neked szánt az ég.“

A herczeg azon helyre vezeté a kertészt, holott a vén fát kivágta volt; s leeresztvén őt a boltozatba, megmutatá neki a sok aranynyal telt edényt, egyszersmind azon való örömét jelentvén, hogy Isten végre jámborságát s oly sok évi fáradozásait megjutalmazza.

„Hogy érted ezt?“ kérdé az öreg „azt véled, hogy én a kincset magamhoz veszem? tied az, egészen; nekem semmi jussom hozzá. Nyolczvan esztendeje, mióta atyám elhalván, ásom ezt a kertet, a nélkül, hogy reá akadtam volna; ez annak jele, hogy a kincs neked volt szánva, minthogy neked engedé Isten megtalálnod. Jobban is illik az hozzád, mint királyfihoz, hogy sem énhozzám, ki a sir szélén állok és semmire nincs szükségem. Épen jókor adja neked Isten, midőn az országba visszatérsz, melyen egykor uralkodni fogsz s a hol ennek igen jó hasznát veheted.“

Kamaralszamán herczeg nem akara kisebb lenni a kertésznél nemeslelküségben, s mindaketten hosszas vitába ereszkedtek. Végre a herczeg azt erősité, hogy ő épen semmit sem fogna venni, ha a kertész maga részére felét meg nem tartja. Ebben megegyezett a kertész, s mindaketten a huszonöt edényt magoknak különvették.

Osztozás után igy szóla a kertész Kamaralszamánhoz: „Fiam, még itt nincs vége. Most már arra kell ügyelni, hogy a kincset hajóra rakjuk, s oly titkon, hogy azt senki ne is gyanitsa, különben nem fogod hazáig vinni. Az Ébenfa szigetén nincs olajfa, s az innen szállitott gyümölcsöt ott igen keresik; tudod, hogy ebből én igen szép rakást gyűjtöttem fáimról össze; e szerint jónak vélem, hogy ötven korsót végy, mindeniket félig aranyporral, félig olivákkal töltsd meg, s igy majd a hajóra rakjuk, ha elindulsz.“

A herczeg követte ezen jó tanácsot, a napnak hátra lévő részét a korsók elkészitésére forditván. Minthogy pedig félt, netalán a talizmán karjáról lecsuszszék, azt gondoskodásból az egyik korsóba elrejté, s ezt különös jegygyel kijelelé.

Végezvén a munkát, s korsóival annyira elkészülvén, hogy őket hajóra lehetett rakni, minthogy az éj is bekövetkezett, az öreggel együtt nyugodni ment; s elmondá neki a többek között a két madár vivását, s az egész dolog történetét, mely által ő ismét talizmánjának birtokába jutott; s ez a kertésznek nem kisebb örömére, mint csodálatára volt.

Azonban akár öregsége, akár maga megerőltetése a mult napon okozá, s a kertész igen roszul aludt; s más nap nevekedett baja, a harmadikon pedig még roszabbul lett.

Ez nap korán reggel eljöve a kapitány, néhány hajóslegénynyel együtt, s zörgetett a kertnek ajtaján. Kamaralszamán nyitá ki nekik, s ezek kérdezék, hol az a férfi, ki velök akarna utazni? „Magam vagyok az;“ sfelele a herczeg, „a kertész, ki számomra a helyet kibérlette, beteg s nem szólhat veletek. Azonban jertek be, kérlek s hordjátok ezen olajgyümölcscsel tele korókat a hajóra: mihelyt bucsut vettem a kertésztől, magam is utánatok megyek.“

A legények áthordák a korsókat és butort, s a kapitány igy szóla menőben Kamaralszamánhoz: „El ne mulasd uram, azonnal utánunk jőnöd; a szél igen jól fú, s én csak reád várok, hogy vitorláimat kitárjam.“

Mihelyt a kapitány és a hajósok elmentek, Kamaralszamán bement a kertészhez, hogy elbucsuzzék tőle, s minden szives szolgálatait megköszönje, melyeket iránta mutatott: de őt vonagolva találá; alig mondatá el vele halála óráján a muzulmán rövid hitvallást, kimult a kertész, karjai között.

Minthogy a herczegnek hajóra kellett ülni, sietett a mint csak lehete, végezni a halott körül kötelességeit. Megmosá a testet, fölöltözteté, s minekutána egy gödröt ásott a kertben, (mert a mahomedánusok csupán türelemmel élvén a bálványozóknál, nyilvános temetőjök nem volt) betemeté a testet, ő egyedül; s már estveledni kezdett, midőn mindezeket elvégzé.

Most tehát sebten elindult, hogy hajóra üljön; s hirtelenében a kert kulcsát is magához vevé, hogy ha érkezik, a kert birtokosának, vagy más valamely biztos embernek tanuk előtt általadhassa; azonban a kikötőhöz érve, azt hallá, hogy a hajó már régen elevezett, s nem is látható többé. Egyszersmind hozzá tevék azt is, hogy csak akkor indult el a hajó, mikor már reá három órát hasztalan várakoztak.

El lehet gondolnunk, hogy a herczeg a legnagyobb szomoruságba esett, kényszeritve látván magát tovább is olyan országban maradni, melyben senkivel szövetkezése nem volt, s lenni nem is kivánt; és ismét esztendeig lesni az alkalmat, melyet most elszalasztott. Még nagyobb keserűsége volt az, hogy a herczegné talizmánját kiadá kezei közül, melyet most örökre elveszettnek tartott.

Nem lőn egyéb mit tenni, mint hogy az imént elhagyott kertbe visszatérjen, azt birtokosától haszonbérbe vegye, s tovább is munkálja, balsorsa és szerencsétlensége fölött omló könyei között. Minthogy maga a munkát nem győzte, legényt fogadott maga mellé; s hogy a kertész halálával reá szállott másik felét a kincsnek bátorságba tegye: beraká azt más ötven korsóba, olivákat halmozván fölükbe: hogy igy annak idejében magával a hajón elvihesse.

Mig Kamaralszamán herczeg a keserűségnek, fájdalomnak és sohajtozásnak másik esztendejét kezdé: azalatt a hajó kedvező széllel evezvén, az Ébenfasziget fővárosába szerencsésen eljutott.

Minthogy ebben a királyi lak épen a tenger partján épült, megpillantá a hajót a király, vagyis inkább Badur herczegasszony, a mint épen lobogó vitorlákkal a kikötőbe befutott, és kérdé, micsoda hajó ez; mire azt a választ vevé, hogy ez minden esztendőben bizonyos évszakon a bálványozók városából el szokott egyszer jőni, s rendszerint gazdag árukkal van rakodva.

A herczegné, ki az őt körülözönlő pompa fényében is Kamaralszamánt forgatá eszében, elgondolá, hogy ő talán ezen hajóra ülhetett; s eltökélé magában, hogy őt megelőzve elléje menjen: nem azért, hogy magát azonnal megismertesse; (részéről bizonyosnak tartá a meg nem ismerhetést), hanem azért, hogy bizonyossá lévén jöttéről, további lépéseit egyesülésökhöz a szerint tehesse.

Azon ürügy alatt, hogy az áruk felől maga fog tudakozódni, s ezeket látni, minekelőtte a tetszőket magának kiválasztaná: lovat parancsolt; s több tisztviselő által kisértetve épen akkor érkezett a révhez, midőn a kapitány partra szállott. Elébe hivatá ezt, és kérdé: honnan jő, mennyi ideje, hogy utban van, micsoda jó vagy bal esetek érték utjában, nincsen-e egy vagy más jelesebb utazó hajóján, s mindenek előtt, miket rakatott fel?

A kapitány mindenik kérdésre felelt, s az utazókra nézve azt mondá, hogy ezek csupa kereskedők, kik ide rendszerint eljárnak, s különféle tájakról drága szereket rakattak fel; például: finom gyolcsot festve és festetlen, gyöngyöket, mosuszt, szürkeszin ambrát, kámfort, fűszert, orvosszereket, olajfagyümölcsöt, s több ilyes árukat.

A herczegasszony rendkivül szerette az olivát; s mihelyt ezen czikkelyt emlittetni hallá: „Legfoglalom“ ugymond „valamennyit; ki kell rakatni tüstént, s az alkut megkötni. A mi a többit illeti, mondd meg a kereskedőknek, hogy a szépét belőle, minekelőtte más látná, hozzák hozzám.“

„Felség,“ igy szóla a kapitány „az oliva ötven igen nagy korsó, de a kereskedő, a kié, hátramaradt. Én magam tudtára adtam a hajó indultát, s vártam sokáig; de minthogy még sem jött s elmaradása igen hátráltatott, eluntam a várást, s elindultam.“

„Csak rakassék ki;“ monda a király „ez nem lesz akadály, hogy az alkut megkössük.“

A kapitány csónakot küldött a gyümölcs után, s ez rövid időn hozá az ötven korsót. A herczegasszony kérdé, mi ára lehet ennek itt a szigeten.

„Uram“ monda a kapitány „az ember szegény; nem lesz szerfelett megfizetve, ha felséged ezer ezüstpénzt ád neki.“

„Akarom, hogy meg legyen elégedve,“ szóla a herczegasszony, „minthogy a mint mondád, szegény, ezer aranyat fogok neked kifizettetni; juttasd majd kezéhez.“

Ezzel parancsot ada a fizetésre, s minekutána a korsókat jelenlétében elviteté, visszatért palotájába.

Minthogy az éj nem vala messze: Badur herczegasszony a belső palotába, Haiat al-nefusz herczegné termeibe mene, s az ötven korsót oda viteté. Izleni és izeltetni akarván gyümölcseit, fölnyita egyet, s egy tálba kiönté. Nagyobb nem lehetett csodája, a mint a gyümölcsöt poraranynyal vegyitve látá. „Mi csoda történet!“ ugymond; s azonnal Haiat al-nefusz asszonyai által maga jelenlétében mindenik korsót kinyittatá, s csodája azon mértékben nőtt, a mint észrevette, hogy az oliva mindenütt aranynyal van vegyitve. De a mint azon korsóhoz értek, melybe Kamaralszamán a talizmánt rejtette volt, s ezt a korsó ürülése közben a herczegasszony megpillantá, oly annyira meglepeték, hogy aléltan rogyott le.

Haiat-al-nefusz, s asszonyai segedelmére siettek; vizet locsoltak orczájára, s ez által ismét életre hozták. Minekutána teljesen magához tért, előfogá a talizmánt, s össze meg összecsókolgatta. De minthogy a herczegné asszonyai előtt, kik neme szinlelését még nem tudták, bővebben nem szólhatott, különben is a hálás ideje már elérkezett: az asszonyokat elbocsátá.

„Herczegné“ igy szóla, mihelyest magán voltak, Haiat-al-nefuszhoz „abból, a mit már történetemből mondottam, kétségkivül elláthattad, hogy a talizmán okozta ájulásomat. Ugy van, enyim ez; s ugyanaz, mely engem és szeretett férjemet egymástól elszakaszta. Oka volt akkor a mindkettőnkre nézve keserves elválásunknak; s most, nincs semmi kétségem, hamar leendő egyesülésünket fogja eszközleni.“

Más nap, mihelyt felvirradt, hivatá Badur herczegasszony a hajókapitányt. Ez elérkezett, s a herczegasszony igy szóla hozzá: „Mondj nekem még többet azon kereskedőről, ki a korsókat, melyeket tegnap vevék, felrakatá. Azt mondád, ha nem csalatom, hogy őt a bálványozók városában hagytad; nem tudnád nekem megmondani, mi dologban volt ott?“

„Uram“ felele a kapitány „bizonyost mondhatok ebben a dologban, minthogy önmagam jártam el benne. Átjövetelét egy öreg kertész alkuvá ki nálam, ki azt mondá, hogy őt a kertben fogom találni, melyben nála, u. m. a kertésznél dolgozott, s ez nekem a kertet kijelelé. Ez okon mondám azt felségednek, hogy az ember szegény. Magam menék el a kertbe, tudtára adni, hogy a hajóra jőjön, s beszéltem is vele.“

„Ha ugy van,“ válaszolá a herczegasszony „ugy még ma vissza kell evezned, s a bálványozók városából nekem ezen kertészlegényt elhoznod. Ő nekem adósom. Ha meg nem teszed: nem csak a te s a veled jött kereskedők áruit lefoglalom: hanem életed, s a kereskedőké fog nekem helyette fizetni. Épen most teszik parancsolatomra áruidat zár alá: s ezt elébb le nem szedetem, mig az embert, a kit mondottam, előmbe nem állitod. Ez az, a mit akartam mondani; siess, és végezd, mit meghagytam.“

Nem volt mit szólani a kapitánynak ezen meghagyásra, melynek nem teljesitése az ő s a kereskedők dolgára annyi kárt hozhatott. Elmondá ezeknek; s a kereskedők nem kevésbbé siettek mint ő, fris vizet és eleséget vinni hajójára, annyit a mennyi az utra szükséges volt. S ezt oly buzgósággal cselekvék: hogy a hajó még az nap indulhatott.

Utja szerencsés volt. S a kapitány oly ügyesen intézé a dolgot, hogy éjjel érkezett a bálványimádók városához. Eléggé közeledvén, nem vetteté ki a vasmacskákat, hanem összehuzatván vitorláit, csónakba ült, s nem messze a révtől partra szállott. Innen hat elszánt hajoslegényt vévén maga mellé, Kamaralszamán herczeg kertjéhez sietett.

Kamaralszamán még ébren volt; nejétől a chinai herczegasszonytól elszakadása kinzá, mint máskor is, s átkozá magában azon pillanatot, melyben vizsgasága arra birta, hogy a herczegasszony övét nem hogy fürkészsze, hanem egy ujjal is érintse. Ezzel tölté a nyugvásra szánt időt, a mint egyszerre kopogást halla. Az ajtóhoz futott felöltözötten; s alig nyitá ezt ki, reá rohantak a kapitány és legényei; s minden szó nélkül a ladikba hurczolák, innen a hajóra vitték, mely tüstént szélnek ereszté vitorláit.

Itt Kamaralszamán, ki mindeddig a kapitánynyal és legényekkel együtt hallgata, kérdé a kapitányt, mi adott neki okot, őt igy erővel magával hurczolnia. „Nem vagy-e te adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ kérdé őt ellenben a kapitány. „Én? s adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ monda csudálkozva a herczeg. „Hiszen én nem is ösmerem; soha semmi dolgom nem volt vele; s nem tettem én soha földére lábamat.“ „Azt jobban tudja mint én,“ igy amaz, „szólj a királylyal magad; azonban maradj itt, s légy türelemmel.

A hajó szint oly szerencsével utazott ismét az Ébenfa szigetére vissza, milyennel onnan Kamaralszamán elvitelére a bálványozók városához jöve. Ámbár éjjel volt, hogy a kapitány a révben kiköte, még sem mulasztá el azonnal partra szállani, s elvezetni Kamaralszamánt a királyi lakhoz, holott a felség elébe bocsáttatni kivánt.

Mihelyt Badur herczegasszony, ki már a belső teremekbe vonula, az ő s Kamaralszamán jöttét meghallá; azonnal kijöve, hogy velök szólhasson. Szemeit legelébb is a herczegre, imádott férjére veté, ki után elválások óta oly sok könyet ejte: s megismeré őt tüstént alacsony öltözetében is. Ellenben a herczeg, ki reszketett a király előtt, kinek képzelt adósságokról volt számadandó, messzéről sem gyanitá, hogy ez lehessen az, kit oly forrón óhajta viszontlátni. Ha a herczegasszonyt semmi nem tiltaná szive hajlandóságát követnie, nyakába borult volna a herczegnek, s magát ezen ölelésében kinyilatkoztatná: de igy még tanácsosnak vélé mindkettőjökre nézve, folytatni a király szerepét, minekelőtte magát megismertetné. Elégnek tartá tehát ezuttal egy jelenlévő tisztnek megparancsolni azt, hogy a herczegre gondot viseljen, s holnapig ápolgassa.

Megtévén igy Kamaralszamán iránt a rendelést, megjutatmazá egyszersmind a hajós kapitánynak fontos szolgálatját, s parancsot ada egy másik tisztviselőnek: menjen tüstént, és vegye le a hajó áruira vetett zárt; a kapitányt pedig egy drága gyémánttal ajándékozá meg, mely uti költségeit halmozva megtérité. Sőt azt is hozzá adá, hogy az olivák árát is magának tarthatja, ezek iránt ő a kereskedővel majd számolni fog.

Végre megtére ismét az ében-szigeti herczegné szobájába, s közlé vele az örvendetes hirt: de kéré is egyszersmind, tartsa meg továbbra is a titkot, tudtára adván mind azon lépéseket, melyeket követendőknek vélt, minekelőtte magát a herczeggel, s magát a herczeget annak ismértetné, a mi; „oly nagy a hézag“ ugymond „a kertész s egy hatalmas fejedelem között, hogy veszedelmes volna őt egy pillanatban a legalacsonyabb sorsból a legmagasabb polczra általugratni; ámbár ez itt a legnagyobb igazsággal történnék.“

Az ében-szigeti herczegasszony nem hogy hitét szegné; hanem inkább örömest beereszkedék szándékaiba, s fogadá, hogy mindent, a mit kiván a legnagyobb örömmel fogná tenni.

Más nap reggel, minekutána a herczegasszony, ébenszigeti királynak neve, viselete s tekintete alatt megrendelé, hogy a herczeg korán reggel fürdőbe vezettessék, s egy emir vagy is helytartó öltözetét vegye magára, bevezetteté ő a gyülésbe; holott szép külseje s fejedelmi személye által minden jelenlevő urak figyelmét magára voná.

Maga is Badur herczegasszony el vala bájolva őt ily kellemesen ujra látván, a milyennek őt már sokszor látá; s ez még inkább tüzelte arra, hogy szavát dicséretére a gyülés teljes szine előtt fölemelje. Minekutána a herczeg az emirek között helyt foglala, „Urak,“ igy szóla ezekhez a herczegasszony „Kamaralszamán, kit én ma társatokká tészek, magas helyezetére nem méltatlan. Ismerem őt eléggé utazásaimból, hogy érte jót állhassak, s bizonyossá teszlek, hogy ő magát mind vitézsége s ezer más jó tulajdonai által, mind pedig elméje nagysága által meg fogja különböztetni.“

Kamaralszamán mód nélkül elcsudálkozott, magát a királytól, kiben asszonyt, sőt szerelmes herczegasszonyát épen nem gyanitá, megneveztetni, s azt állittatni hallá, hogy őt ez ismeri. Minthogy pedig bizonyos volt benne, hogy vele sehol és soha sem találkozott, még inkább elbámult a szertelen dicséreten, melyet itt tőle vőn.

Azonban ez a nagy méltósággal kiejtett magasztalás őt meg nem zavará, sőt inkább azon szerénységgel fogadá azt, mely eléggé mutatá, hogy ő ezen dicséretet megérdemli, de őt az hiuvá nem teszi. Leborult a király széke előtt, s fölemelkedvén ismét:

„Uram“ ez vala válasza „szót nem lelek, hogy felséged előtt azon becsülést megköszönjem, melyet kegyes kimutatni irántam, s még kevésbbé hálálhatom meg az ebben kinyilatkozó jóságot. – Mindent, a mi erőmtől telik, meg fogok cselekedni, hogy arra magamat érdemessé tegyem.“

A gyülésből a herczeget egy tiszt külön palotába vezeté, melyet Badur herczegasszony csupán használatára készittetett. Volt benne több házi tiszt, s parancsolatját váró cselédség, és egy lóban igen gazdag ól. Gondja volt herczegasszonyának arra, hogy az emir tisztét, melyre épen most emeltetett, fénynyel is fentarthassa. S a mint teremeibe lépett, udvarmestere egy aranynyal tele ládikát ada kezébe. Annál nagyobb volt csodája, mennél kevésbbé foghatá meg, honnan eredhet reá ily szörnyü szerencse, és soha esze ágában sem volt, hogy ez a chinai herczegasszonytól jöhetne.

Két vagy három nap mulva még több bejárhatást akara magához adni, s egyszersmind nagyobb megtisztelést is Kamaralszamánnak a chinai herczegasszony: azért is őt az épen megüresült kincstárnoki hivatallal megajándékozá. Ez a hivatalt a legnagyobb pontossággal vitte, s mégis leköteleze magához minden embert: ugy hogy igazságszeretete és adakozása által nem csak az udvariak barátságát, hanem az egész nép szivét és szeretetét is megnyerte.

Kamaralszamán a legboldogabb ember volt volna mindenek között, minthogy egy idegen királynál ily nagy kegyelemben álla, s mindenek előtt tekintetben, mely még naponkint nevekedett: ha csak kedves herczegasszonyát birta volna. Legnagyobb szerencséjében is szüntelen aggódott, nem kapván felőle semmi tudósitást, ezen országban sem, melyen ugy látszott, által kell vala utaznia, minekutána egymástól oly keservesképen elszakadtak.

Rá akadhatott volna a nyomra, ha a herczegné, Kamaralszamán nevét, melyet ennek ruhájával együtt fölveve, tovább is megtartja; de ő ezt uralkodása kezdetén letevé, s ipának az öreg királynak kedvéért magát Armanosznak nevezteté. E szerint neve csak „az ifjabb Armanosz16)“ volt, s csak egy-kettő emlékezett még az udvarban, hogy a szigetre Kamaralszamán névvel jött vala. A herczeg még nem volt eléggé ismerős velek, hogy ezt megtudhatná; azonban végre csakugyan rá akadhatott volna.

Minthogy tehát Badur herczegasszony ettől tartott, ellenben pedig azt akará, hogy neki magának köszönje Kamaralszamán a megösmertetést: eltökélé, hogy a maga, és a herczeg szenvedéseinek is véget vet. Mert többször észrevette, hogy valahányszor a herczeg hivatalos foglalatosságokban vele beszél, gyakran fel-felsohajt; a minek egyéb oka kivüle nem lehetett. S maga is örökké oly nyügben élt, melytől valahára szabadulni kivánt. Különben a nagyok barátsága, s a nép kedvezése és szerelme azzal biztatgatá, hogy a koronát ellenmondás nélkül meg fogja tartani.

Mihelyt a herczegné, Haiat-al-nefusz herczegasszonynyal egyetértve, ezt magában eltökélte: félrehivá egykor Kamaralszamánt, s ezt mondá neki:

„Kamaralszamán, hosszas beszédem lesz veled bizonyos dolog felett, melyben tanácsodat kérem. Jobb időt nem szánhatok erre, mint az éjjelt: azért estére légy itt, s hagyd meg otthon, hogy rád ne várjanak; lesz gondom ágyadra.“

Kamaralszamán nem mulasztá el megjelenni a palotában a kiszabott órán. A chinai herczegasszony őt belsőbb teremeibe vezeté; s minekutána a főbb heréltnek, ki őket követni akará, intett, hogy reá többé nincs szüksége, s az ajtót tartsa zárva: bevezeté a herczeget egy más szobába, mint a melyben Haiat-al-nefusz herczegnével hálni szokott.

A mint a herczeg és herczegasszony ezen szobába értek, melyben ágy is volt, s az ajtó bezárva: kivoná a herczegasszony egy kis tokból a talizmánt, s oda nyujtá a herczegnek, szólván „e talizmánt egy csillagász ajándékozá nekem a minap; te jártas vagy minden dologban: megtudnád-e mondani, mi ereje van?“

Kamaralszamán vevé a talizmánt, s közelebb álla a gyertyához, hogy jobban megnézhesse. Meglepetve, s oly igen, hogy a herczegasszony gyönyörködött benne, azonnal megismeré, s felkiálta: „Azt kérdi felséged, mi ereje van e talizmánnak? Ah, az az ereje: hogy engem búmban és bánatomban megöl, ha rövid időn meg nem találom ismét a legkecsesb, legszeretettebb herczegasszonyt, kire a nap sütött; a kié, s a kitől elszakadásomat okozá. Rendkivüli való történet ez Uram, s elmondása szánakodásra inditaná felségedet, a boldogtalan férj és szerető iránt, ha volna türelme, azt végig meghallgatni.“

„Mondd el máskor“ felele a herczegasszony „azonban örömemre van azt mondhatnom, hogy már tudok felőle valamit; mindjárt jövök, várj itt egy kevesig.“

Ezzel egy mellékszobába tért a herczegasszony, holott a királyi turbánt letevé; s mihelyt hamarjában más főrevalót, és asszonyköntöst öltött, nem feledvén az övet, melyet elszakadások napján visele, az előbbi terembe visszatért.

Kamaralszamán herczeg azonnal ráismere kedves herczegasszonyára, s hozzá futott, és általölelvén szerelmesen „ah, mint köszönöm a királynak“ ugymond „ezen örvendetes meglepést!“ – „Ne várd a királyt“ mond a herczegasszony, s az ölelést könyes szemekkel viszonozta; „énbennem látod őt, de üljünk le; megfejtem a mesét.“

Ekkor elbeszélé a herczegasszony, mi volt eltökélése a réten, melyen utószor tábort ütöttek; minekutána látá, hogy őt többé hasztalan várná; miképen vitte ki szándékát mind addig, mig az Ébenszigetre érnének, holott kénytelen volt Haiat-al-nefusz herczegnét elvenni, s ezzel a koronát, melyet a házasság következésében neki Armanosz király áltada, mikép fogadta a herczegné, kinek jeles tulajdonit dicsérte – neme fölfedtét; s végre el azon kalandot is, midőn az olivákkal és aranyporral rakott korsókban a talizmánt meglelé, mely neki utat nyitott arra, hogy őt a herczeget, a bálványozók városából elragadtassa.

Végezvén a herczegasszony, akará, mondja el a herczeg, mikép lőn a talizmán elválások oka. A herczeg elmondá; s végén beszédének szerelmes panaszt tőn, hogy őt a herczegné a kegyetlen, oly soká epeszté. Ez erre kifejté okait, melyeket már tudunk; s minthogy beszédökben igen elkéstenek, itt lefeküdtek.

Más nap reggel mihelyt megvirradt, felkele a herczegné és a herczeg – de amaz nem királyi turbánt, hanem asszonyi köntöst vőn magára, s minekutána elkészült, a heréltek fejét Armanosz királyhoz küldé, kéretvén őt, hogy hozzá, vejéhez fáradni méltóztassék.

A mint a király elérkezett, nem kicsiny volt megütközése egy asszonyt szemlélvén, kit épen nem ismere, s mellette a fő kincstárnokot, kinek épen nem vala szabad, valamint senkinek sem az udvariak közül a palota beljébe lépni; de leült, és kérdé, hol a király.

„Uram“ igy szóla a herczegasszony „tegnap király valék, de ma a chinai herczegasszony vagyok, hitese a valóságos Kamaralszamánnak, Schachszamán király fiának. Ha méltóztatik felséged történetünket türelemmel hallani: reménylem, nem fogja azon bocsánandó cselemet kárhoztatni, melylyel felségedet elámitám.“

Armanosz megengedé, s végig hallgatá történetöket, csodálkozván.

„Uram“ ezzel rekeszté be a herczegné „ámbár vallásunkon nem örömest engedik az asszonyok férjeiknek azon szabadságot, hogy magoknak több nőt is vehessenek: mégis én örömest általengedem Haiat-al-nefusz herczegasszonynak, ha felséged az ő s Kamaralszamán herczeg egybekelését megengedi, a királyné rangját és czimjét mely őt igazságból illeti, s magam alább ranggal megelégszem. Sőt ha nem volna is ezen elsőségre joga, kész volnék neki azt általengedni, tartozó köszönetül, hogy titkomat oly nemeslelküleg megőrzé. Ha felséged csupán megegyezését kivánná, én már őt előre elkészitém, s bizonyos vagyok: igen meg lesz e szerint elégedve.“

A király bámulva hallgatta e beszédet. Midőn vége lőn, Kamaralszamán herczeg felé fordult, és igy szólott: „Fiam, minekutána Badur herczegasszony hitvesed, kit én eddig oly csalatásból, melyet nem fogok megbánni, vőmnek tarték: kinyilatkoztatja, hogy ágyadat örömest megosztja leányommal, most már csak azt akarom tudni: elveszed-e leányomat, s a koronát, melyet érdeme szerint Badur herczegasszony fogna holtáig viselni, ha jobbnak nem tartaná azt kedvedért letenni?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „bármely igen óhajtom kedves atyámat ismét meglátni, mégis oly erősek irántad, s Haiat-al-nefusz herczegné iránt tartozásaim, hogy semmit sem birok neked megtagadni.“

Kamaralszamán tehát királynak kikiáltatott, s még az nap fényes pompával megülé menyekzőjét Haiat-al-nefusz királykisasszonynyal, kinek nagy szépsége, esze, és szerelme őt egészen kielégité.

Ezentul a két királyné szint azon barátságban és egyességben élt egymással, mint ezelőtt; s igen megvoltak azon egyenlőséggel elégedve, melyet irántok Kamaralszamán mutatott, ágyát velök felváltva megosztván.

Ugyanazon évben mindakettő, szinte egyszerre szült neki egy-egy fiut; s a két herczeg születése örömünnepekkel tiszteltetett.

Kamaralszamán az idősbet, kit Badur herczegasszony szül vala, Amgiádnak, a másikat pedig, Haiat-al-nefusz kisdedét, Asszádnak nevezé.

Amgiád és Asszád királyfiak története.

A két herczeg a legnagyobb gonddal nevelteték; s midőn később éveikbe jutottak, mindkettőnek ugyanazok valának tanitói mindazon tudományban és művészségben, melyekben atyjok őket tanittatni akará, ugyanazok mesterei a testgyakorlatokban. Belső vonzódásuk egymás iránt már kisded koruktól fogva, okozá bennök az izlés és tanulás ezen megegyezését, mely még naponkint nevekedett.

És szinte, midőn már azon korba jöttek, melyben külön lakot valának nyerendők, oly egy volt szövetkezésök, hogy atyjokat Kamaralszamánt kérék: engedjen mindkettőjöknek egy lakást. Megnyerék, s itt ismét ugyanazok valának házi tiszteik, és cselédeik, ugyanegy óluk, egy szobájuk, egy asztaluk.

Lassankint annyira nőtt Kamaralszamán bizodalma derék és egyenes voltokhoz, hogy tizennyolczadik évök után nem kétlé nekik általengedi felváltva az előlülést a tanácsban, ha magát több napi vadászat tartóztatá.

Minthogy a két herczeg egyaránt szép és termetes vala: hihetetlen volt gyermekkoruktól fogva a két királyné tapadása hozzájok, s ugy, hogy Badur királyné több hajlandóságot érzett Asszádhoz, Haiat-al-nefusz fiához, mint Amgiád- saját magzatához, s Haiat-al-nefusz királyné Amgiádhoz többet, mint Asszádhoz.

A királynők ezt eleinte saját barátságok következésének tarták; de midőn a herczegek korosodtak, indulatuk heves szerelemmé, s ez a legtüzesebb szenvedélylyé változott, a mint a két herczeg oly édes varázsban álla előttök, mely részeg szemeiket teljesen megvakitá. Tüzök undokságát jól átlátták, s egész erővel törekedtek ellene: de a meghittség, melylyel az ifjakat naponkint fogadák, s azon kisded koruktól megszokott csodálás és simongások, melyektől elszakadni nem tudtak, oly igen fölgyujtá szerelmöket, hogy álmok és étvágyok elveszett. Bajukra, s bajára a két herczegnek is, ezek megszokva tapadásukat, a két förtelmes lángot nem gyaniták.

Minthogy a két asszony szerelmét egymástól nem titkolá, de szemtelenségök nem ment annyira, hogy azt szóval mindenik herczegének megvallaná: abban egyeztek meg, hogy ezt irással teendik; s kárhozatos szándékok kivitelére azon pillanatot használák, midőn Kamaralszamán a király, három vagy negyed napi vadászatra távol lőn.

A király elutazása napján Amgiád üle főhelyt a tanácsban, s itélő széket tarta két vagy három óráig délután. A mint gyülés mulva a palotába visszatér, félrevonja egy herélt, s Haiat-al-nefusz királynétól kezébe levelkét nyom. Amgiád nézi, s olvassa, s elborzad. „Te áruló“ igy kiált kardot rántva, „ez a hűség, melylyel uradnak királyodnak tartozol?“ s e szónál fejét veszi.

Tett után, magán kivül haragjában, anyjához Badur királynéhoz fut, oly képpel, mely eléggé mutatja borzalmát; s mutatja a levelet, elmondja tartalmát, el azt is, kitől jő.

Meghallgatás helyett maga a királyné mutatott neheztelést. „Fiam“ igy szóla „a mit itt mondasz, merő költemény és rágalmazás. Haiat-al-nefusz, a királyné sokkal több észszel bir; s én igen vakmerőnek találom, hogy ily szemtelenűl mersz felőle hozzám szólani.“

A herczeg felindult anyjának ezen szavain. „Te és ő“ ugymond mindketten gyalázatosak vagytok. Ha az a tisztelet, melylyel atyámnak a királynak tartozom, most le nem köt, Haiat-al-nefusz nem él többé.“

Badur királyné Amgiád fiának ezen példájábó könnyen el gondolhatá, hogy Asszád herczeg, ki nem volt kevesbbé erényes, a hasonló nyilatkozást, melyet neki tenni szándékozott, nem fogja kedvezőbben venni; azonban ez nem tartóztatá, megállani tovább is szörnyű szándékán; s más nap reggel levelet irt hozzá, melyet egy vén rabnőre, ki a palotában járatos volt, bizott.

S a vénasszony kileste alkalmát a levél kézhezadásának, midőn épen a herczeg a tanácsból, melyben előlülő ma ő vala, teremébe visszatért. A herczeg vevé a levelet és olvasá; s haragja megragadta: hogy nem is olvasván végig a levelet, kardot ránta, s megbünteté a vénasszonyt ugy, a mint érdemlé. Evvel Haiat-al-nefusz királyné szobájába rohant, s meg akará neki a levelet mutatni, melyet kezében tarta: de a királyné nem hagyá, sőt szóra sem ereszté, mondván. „Tudom jól, mit akarsz mondani; te is oly szemtelen vagy, mint Amgiád a bátyád. Takarodjál, s ne is lássalak többé.“

Asszád elhült ezen szavakon, melyek oly váratlan érték, s csak hamar szinte dühbe hozák, melyet boldogtalan tettel akara követni, de megtartá magát, s eltávozott minden szó nélkül, félvén, hogy olyast találna mondani, a mi nemes lelkéhez nem illik. Minthogy Amgiád herczeg szerényebb vala, hogysem a tegnap vett levelet emlitené, azonban Asszád anyja szavaiból ellátá, hogy ez nem kevesbbé bünös Badur királynénál: elmene bátyjához, szeliden szemére veté a hallgatást, s elegyité keservét keservével.

A két királyné kétségbe esve, hogy gyermekeikben oly erényt találtak, mely őket magokat eszökre hozhatta volna, elnyoma minden természetes érzést, s egygyé lettek abban, hogy fiaikat elveszessék. Asszonyaikkal elhiteték, hogy azok akarának rajtok erőszakot tenni, s e szerint viselék is magokat: sirtak, üvöltöttek, átkokat mondának fiaikra, s végre egy ágyba feküdtek mindaketten, mintha ellentállások vette volna ki őket erejökből…

A mint más nap reggel Kamaralszamán király a vadászatról megjöve, elcsodálkozott, a két királynét egy ágyban látván kisirt szemekkel, s oly valólag szinlelt állapotban, hogy megesett szive rajtok, és sietve kérdé, mi történt.

E szóra megujitá a két hitetlen királyné zokogásait, sopánkodásait, s minekutána magokat eléggé kéreték, végre szót kezde Badur királyné: „Uram“ ugymond „a méltó fájdalom bennünk elfogott, oly szertelen, hogy a napot nem kellene látnunk többé a gyalázat után, melyet rajtunk fiaid a herczegek hallatlan kicsapongással tevének. Egyesülve, születésökről megfeledkezve távollétedben azon orczátlanságra és szemtelenségre vetemedtenek, hogy becsületünket megtámadnák. Engedje felséged elmellőznünk a többit, siralmunk azt ugy is kitaláltatja.“

A király hivatá azonnal a herczegeket, s önnön kezeivel vesz boszut tettökért, ha az öreg király és ipa Armanosz, ki szinte jelen vala, karjába nem esik. „Mit tészsz fiam?“ ugymond „kezeid és palotádat“ fogod-e saját véreddel fecskendeni? Van más mód is, megbüntetni őket, ha bünösek.“ Csillapitá ezután, és kéré: vizsgálja meg jól, elkövették-e valóban a vétket, melyről vádoltatnak?

Kamaralszamán ugyan erőt vőn magán, hogy gyermekeinek nem leve hóhérok; de befogatá őket, s estvére hivatá Dsiandár emirt, és meghagyá ennek, hogy a városon kivül, akármely felé, s akármi távol, éltöket vegye, s ruháik nélkül – ez lesz a végbevitt meghagyás tanuja – vissza ne térjen.

Dsiandár lovagla a herczegekkel egész éjjel. Reggel leszálla, s könyes szemekkel tudtokra adá a vett parancsot: „Herczegek,“ igy szóla „a parancs kemény, s fájdalmam iszonyu, mert teljesitőjének én vagyok választva. Adná az ég, hogy magamat alóla kimenthetném.“ „Tedd kötelességedet,“ mondák a herczegek „tudjuk mi, hogy te nem vagy oka halálunknak, s megbocsátunk neked teljes szivből.“

Ekkor megölelék egymást a herczegek, s oly tapadva mondák végső bucsujokat, hogy sokáig nem birtak egymástól elválni. Asszád az első akara meghalni. „Kezdd rajtam,“ ugymond Dsiandárhoz „s kimélj meg azon fájdalomtól, hogy Amgiád bátyámat halni lássam.“ Amgiád nem engedé; s Dsiandár nem hallhatá meg sürűbb könyezés nélkül mint legelébb, nemes vitájokat; melyből kitetszett, mi őszinte és tökéletes volt barátságuk.

Végre elintézék az érzékeny versenyt, s kérék Dsiandárt: füzné őket egybe, s tenné a legkönnyebb helyezetbe, hogy egyszerre vegyék a halálos csapást. „Ne vond meg“ ezt mondák „az együtt halhatás vigasztalását két szerencsétlen testvértől, kiknek, mióta a világon élnek, mindenök közös volt, még büntelenségök is.“

Dsiandár megadá a herczegek kivánságát. Megkötözé őket; s minekutána vélekedése szerint a legjobb helyezetbe tette, hogy fejöket egyszerre leüthesse, kérdezé: nincsen-e még halálok előtt valami reá bizni valójok?

„Csak egyre kérünk,“ felele a két herczeg „atyánkhoz a királyhoz visszatértedkor bizonyitsd neki, hogy mi ártatlanul halunk meg: de vérünk kiontását neki nem tulajdonitjuk, mert azt tudjuk, hogy a reánk tolt fertelem valósága iránt nincs jól tudósitva.“

Dsiandár ezt nekik megigéré, s kardot ránta. Lova, melyet nem messze magától egy fához köte, ettől, s a kardvillogástól megijedett, elszakasztá a kantárt, s odább szökve neki vágtatott a térmezőnek.

A ló derék ló volt, s szerszáma drága; Dsiandár nem örömest veszté el a kettőt. Ez a véletlenség megzavará, s a helyett, hogy a két herczegnek fejét vegye, elveté kardját, s lova után szaladt, hogy megkaphassa.

A paripa Dsiandár elől elelpattant, s kerengései által ezt egy erdőbe vezeté, melybe beszaladott. Dsiandár követé itt is; de a ló nyerités fekölte benn egy alvó oroszlánt, ki is előjöve, s a helyett, hogy a lovat üzné, mihelyt Dsiandárt észrevette, neki tartott.

Nem a lovon többé, hanem saját élete megtartásán szorongott Dsiandár, s mindenkép ügyekvék az oroszlán elől kitérni, mely őt nem téveszté, hanem a fák körül közelről üzte. Ezen szörnyű szükségben ezt gondolá magában: igy engem az Isten nem büntetne, ha a két herczeg, kinek megölése reám bizatott, ártatlan nem volna. Bajomra még kardom sincs itt, a mivel magamat védelmezném.“

Mig ő távol volt: a két herczeg igen megszomjuzott s ezt a halálkin okozhatá, minden nagylelkű magok megadása mellett is a király kegyetlen parancsolatjába. Amgiád herczeg mondá öccsének, hogy közel hozzájok van egy forrás; jó lesz megoldani kezöket, s oda menni, és inni. „Bátyám“ mondá Asszád, az a rövid idő, a mit még élünk, nem méltó, hogy miatta szomjunkat oltsuk. Eltürhetjük ezt még egy két pillanatig.“

Ez ellent nem állván Amgiád feloldá magát, s fel öccsét is, bár akaratja ellen. Elmentek a forráshoz; s a mint megenyhültek: az erdőből, melybe Dsiandár lovát kergeté, orditás és kiáltozás hatott fülökbe. Amgiád azonnal vevé a kardot, s „Öcsém“ ugymond „siessünk a szerencsétlen Dsiandár segélyére; talán még jókor érünk, hogy őt a veszedelemből, melyben van, kimentsük.“

A két herczeg semmit sem késett, s azon pillanatban jöve meg épen, midőn az oroszlán Dsiandárt már lerántá. De mihelyt az állat Amgiád herczeget kardjával ellene menni látta, fölereszté martalékát, s dühösen neki szökött. A herczeg meg nem rettenve fogadá, s oly ügyesen és hatalmasan üte hozzá, hogy az azonnal halva rogyott le.

Látván Dsiandár, hogy életét a két testvérnek köszöni, lábaikhoz borult, s azon nagy tartozást, melylyel irántok adózott, oly szavakkal festé, melyekből háladatos szive kitetszik. Királyfiak „igy szólt, midőn már felkele s kezeiket könyezve csókolá: „Isten mentsen, hogy élteteket kivánjam ily nagy és jeles tett után is, melylyel segélyemre voltatok. Dsiandár emirnek ne vessék azt szemére soha, hogy ily példátlan hálátlanságra képes volt.“

„A szolgálat, melyet neked tettünk, ne vonjon el kötelességedtől;“ felelének a herczegek. „Elébb fogjuk meg lovadat, azután a helyre visszatérünk, hol minket elhagyál.“

A lovat csakhamar elfogák; minthogy szilajsága mulván, önként megállott.

De a mint ismét a forráshoz értek, semmi szó, semmi kérelem által Dsiandárt reá nem vehették, hogy őket meg ölje. „Egy van a mit bátorkodom kivánni, tőletek,“ ezt mondá „s a minek megadását kérem! az, hogy ruhátokat adjátok nekem által, megelégedvén azonban avval, a mit én öltözetemből átengedhetek: s hogy távozzatok el innen oly messze, honnan atyátok a király soha hireteket ne hallja.“

A két herczeg kénytelen vala engedni; s minekutána ruhájokat átadák, az övéből pedig, a mennyit adhatott, magokra vettenek: kinálá őket Dsiandár: fogadnák el tőle minden ezüstét és aranyát; s ezzel elbucsuzott.

Megválván a herczegektől Dsiandár, az erdőnek vevé utját: megfesté ott a herczegek ruháit a megölt oroszlán vérével: s folytatá utját az Ében-sziget fővárosa felé.

Ide beérkezvén, kérdezé a király: teljesitette-e hiven a parancsot? „Uram“ monda Dsiandár áltadván a ruhákat „itt bizonysága.“

„Beszéld el“ folytatá a király „mikép fogadák a büntetést, melyet kiszabtam reájok?“

„Uram igy szóla Dsiandár „bámulatra méltó erős lélekkel fogadák, s azon magok megadásával az égnek akaratjában, mely bennök vallásokra nézve őszinte meggyőződést mutatott. De kivált felséged iránt a legnagyobb tiszteletet mutaták, s valami képzelhetetlen elszántságot. „Mi, ezt mondák“ ártatlanul halunk: de azért nem zugolódunk. Elfogadjuk Isten kezéből a halált, s megbocsátjuk azt édes atyánknak a királynak, tudván, hogy nem igazán van e dologban tudósitva.“

Kamaralszamán, megindulva Dsiandárnak ezen tudósitásán, azon gondolatra jött, hogy a két herczeg öltözetének zsebeit megvizsgálja. Legelébb is Amgiádét nézé. Levelet talála benne, kifejté, és olvasá. Megismeré azonnal, hogy Haiat-al-nefusz irta, nem csak a kézről, hanem egy benne fekvő hajfürtöcskéről is; és borzada. Remegve nyult Asszád zsebeibe, s Badur királyné levele, melyet itt talála, oly hirtelen és erősen éré, hogy nyomban elájult…

Nincs fájdalom, mely hasonló volna a király fájdalmához, midőn aléltából magához tért. „Mit tettél kegyetlen atya?“ igy szóla fel „Megölted saját gyermekidet! Oh kedves magzataim! tehát bölcseségök, szerény voltok, engedelmök, magok meghajtása minden akaratod alá, s egyéb jóságaik nem fennen szólottak-e védelmökre? Megérdemled-e, hogy ily utálatos tett után a föld elviseljen? – Magam döntém magamat e gyalázatba, s Istenek büntetése, a mi ér: miért nem maradtam mindenkor idegen az asszonyoknak, a minek születtem. Nem, nem akarom a bünt véretekkel lemosni, förtelmes asszonyok; ti nem vagytok haragomra méltók. De érjen az égnek büntetése, ha valaha előmbe bocsátalak!“

S az esküt hiven megtartotta Kamaralszamán. Még az nap elzáratá a két királynét, mindeniket külön; erős őrizetet állita a két teremhez; s egész életében nem mene hozzájok.

Mig a király ekképen busula fiai halálán: ezek azalatt a rengetegben bolyongtak, kerülve minden várost, s minden rideg embert. Táplálatuk füvek és vad gyümölcsök, italuk mocskos eső-viz, melyet a sziklák üregeiben találtak. Éjjel fölváltva aludtak és keltek, hogy magokat a vadállatoktól megóják.

Hónap mulva egy irtózatos fekete sziklás, szinte megjárhatatlan hegyhez jutottak; csupán egy följárót találtak rajta, de ez is oly meredek és keskeny, hogy nem mertek reá lépni. Szelidebb utat keresve, öt napot jártak a hegynek tövében; de haszontalanul. Visszatérének tehát az elébb nem kellett ösvényhez: de ezt ismét oly járhatatlannak találák, hogy sokáig tanakodtak, bele ereszkedjenek-e, vagy abban hagyják. Végre mégis elszánák magokat, s elindultak.

Mennél tovább jutának a herczegek, annál nagyobbnak, meredekebbnek tetszett a hegy; s gyakran meglepé őket azon gondolat, hogy szándékuktól elálljanak. Ha az egyik elfáradt, s a másik észrevette: megállott ez is, s kipihenék magokat mindaketten. Gyakran oly igen elfáradtak, hogy elhagyá minden erejök; s ekkor azt hivék: lehetetlen, hogy tovább jussanak, végső kifáradásukban itt meg kell halniok; azonban, mihelyt kis idő mulva ujra erőt érzettek magokban: szivet vőnek ismét, és tovább mentek.

Minden munka, minden erőködés és állhatatosság mellett is lehetetlen volt az nap a csucsra feljutniok. Beállott az éj s Asszád herczeg oly igen elbágyadtnak érzé magát, hogy megállott, s „bátyám!“ ugymond „lehetetlenség tovább mennem; meg kell halnom!“ „Pihenjünk itt, a meddig neked tetszik;“ biztatá Amgiád, s megállottak; „el ne csüggedj, kedves öcsém; ládd, nem messze már a csúcs, s a hold kedvező világot hint utunkra.“

Egy jó félóra mulva Asszád ismét neki állott, s végre elértek a csucsra, holott ujra kipihentek.

Amgiád állott fel legelőbb, s nem messze ülő helyöktől egy fát pillanta meg, közelebb menvén látá, hogy gránátfa, érett gyümölcscsel rakva, s alatta egy forrás serkedez. Visszaszaladt azonnal öcscséhez, hozva a kedves hirt; s elvezeté őt a fa alá, a forrás mellé. Itt megenyhültek, s minekutána mindenik egy-egy almát megevett, elszunnyadtak.

Felébredvén más nap a herczegek, igy szóla Asszádhoz Amgiád „kelj föl öcsém, menjünk, folytassuk utunkat; ime a hegy szelidebb ezen az oldalán, itt könnyen leereszkedhetünk.“ De Asszád annyira el volt a tegnapi bajtól fáradva, hogy három nap kellett a csucson nyugodnia, mig ereje egészen visszatért. Azalatt, szokásuk szerint, anyjaik természetlen szerelméről s azon bús helyezetről beszéltek, melybe az őket tevé. „De“ ezt tevék hozzá „minthogy az ég oly szemlátomást pártul fogott: békével illik a szenvedést is türnünk, s vigasztalódnunk azon reményben, hogy ő a szenvedésnek czélt és határt is tüzött.“

Három nap mulva utnak eredett ismét a két királyfi; s minthogy a hegy oldalán több széles térekkel lapult le, csak ötödnap mulva értek le a sikra: s mely nagy volt örömük, itt egy népes, tetemes városra akadván! „Öcsém,“ igy szóla Amgiád „ha velem egyet értesz, te addig itt maradsz valamely biztos helyen, s megvársz, mig a városba térek, megtudni, mi neve s mi földön járunk: hozok egyszersmind eleséget is. Minthogy nem tudjuk, mi érhet odabenn, nem volna tanácsos bemenni mindkettőnknek.“

„Bátyám,“ monda Asszád tanácsod jó és előlátó, s én véled egyetértek; de ha csak egyikünk mehet be előre, ugy én soha meg nem egyezek benne, hogy te menj: hanem engedd, menjek én előre. Ha valami baj érne téged: micsoda kín volna az nekem.“

„Ugyde öcsém“ válaszolt a másik „a mitől te félsz reám nézve, attól tartok én is reád nézve. Bocsáss engem, s várj meg itt békével.“ „Nem, nem engedem meg soha“ viszonzá Asszád „ha bajom esik, legalább az vigasztal, hogy te bátor helyen vagy.“

Amgiád kénytelen vala engedni, s a fák között maradt a hegy tövében.

Asszád herczeg a mágusok városában.

Asszád herczeg pénzt veve az erszényből, melyet Amgiád hord vala, s folytatá utját a város felé. Alig tett nehány lépést az első utczában, midőn egy tisztes, öreg embert pillanta meg, igen jó öltözetben, s vesszővel kezében. Mindenesetre a város egyik nyomosabb emberének vélvén, ki őt épen nem fogná megcsalni, közeledék hozzá, s igy szólitá meg: „Kérlek uram, mutasd meg nekem itt a vásárba vivő utat.“

Az öreg mosolyogva tekinté az ifjat, s „Fiam“ ugymond, te itt bizonyosan idegen vagy; különben nem tennéd a kérdést?“ „Ugy van uram, én idegen vagyok“ felele Asszád. „Isten hozott,“ mondá erre az öreg; „országunk igen meg van tisztelve, hogy egy ily jó alaku ifju, mint te vagy, meglátogatására fárad. S mi dolog visz a vásárra?“

„Uram“ válaszola Asszád „szinte két hónapja, hogy bátyámmal egy innen igen messze fekvő országból kiindultam. Azóta mindig járunk, s épen ma érkezünk ide. Bátyám elfáradva az utban, kün maradt a hegynek tövében, én pedig eleséget jövök neki és számomra vásárlani.“

„Fiam“ igy szóla az öreg „soha jobb időben nem érkezhettél volna, s én ezen örülök reád és bátyádra nézve. Épen ma adtam barátimnak egy fényes vendégséget, melyből igen sok étel még érintetlen maradott. Jer velem; ehetsz belőle; s ha jól laktál, vihetsz belőle több napra valót neked és bátyádnak is. Igy tehát nem szükség pénzt költened: az utasnak soha nincs sok pénze. Egyszersmind, mig eszel, elmondom neked a város jelességeit, s jobban mint akárki. Oly ember mint én, ki a legfőbb tisztségeket dicséretesen viselte, ösmeri azokat. Valóban örvendhetsz, hogy előbb is hozzám fordulál s nem máshoz: mert négyszemközt azt is megmondhatom, hogy nem minden polgárunk gondolkozik ugy mint én, s igazán mondom, egykettő igen gonosz van köztök. Jer, jer velem; meg fogod látni, mi különbség van becsületes emberek között, mint p. o. én közöttem, s több olyanok között, kik magokat jó embereknek hirdetik ugyan, de nem azok.“

„Igen igen lekötelez jóságod, melyet mutatsz“ felele Asszád „én egészen reád bizom magamat, s követlek a hová vezetsz.“

Az agg, ki most Asszádot vezeté, jóizün nevetett magában; de hogy amaz észre ne vegye, különféle tárgyakról kezde szólani, hogy maga iránt az ifjat jó véleményében megtarthassa. „Bizony nagy a szerencséd“ ezt tevé hozzá „hogy elébb hozzám fordulál mint máshoz. Hálát adok érte az Istennek; s ha hozzám jősz, meg fogod érteni, miért mondom ezt most.“

Végre az öreg eljutott házához, s bevezette Asszádot egy tágas terembe, holott negyven vén ül vala tüz körül, melyet imádtanak.

Ezen látomás nem kevesb utálatot gerjesztett Asszádban ily esztelen emberek iránt, kik az alkotottat imádák az alkotó helyében: mint ijedt meg megcsalatásán, és azon, hogy magát ily förtelmes helyen találá.

Mig Asszád merően megálla, köszönetét mondá a cselt vető öreg negyven társainak, s „ajtatos tisztelői a tüznek“ igy szóla „ma szerencsés nap virradott fel reánk. Hol van Gaszban? jelenjék meg tüstént.“

Ezen fenhangon mondott szóra belépett egy fekete bőrű ember – ez Gaszban vala – ki őket a terem alatt hallá, s alig pillantva Asszádra, azonnal elérté, miért hivatott. Neki szökött, egy arczulcsapással földhöz üté, s hihetetlen serénységgel karjait lekötözé, „Vezesd le őt!“ szóla most az öreg, „s ne feledd leányaimnak Bosztáne és Kavamé-nek megmondani: botozzák meg őt naponkint jól, s eledelül adjanak neki egy-egy kenyérkét reggel és este; ez elég táplálatára addig, mig a hajó a kék tengerre és tűzhegyre elutazik; kedves áldozatja leend istenünknek“…

Mihelyt a vén kiadá parancsát, megragadá Gaszbán a herczeget, verdesések között ki és a terem alá egy lyukba vezette, hova husz lépcsőfokon szállott alá az ember, s itt lábait egy erős és vastag lánczhoz csatolta.

Mihelyt elkészült, tudósitani akará a leányokat; de az öreg már maga is ott volt, s igy szóla hozzájok: „Leányaim, menjetek, és verjétek meg a muzulmánt, kit elébb befogtam ugy, a mint már tudjátok, ezzel mutathatjátok meg, hogy igaz tűzimádók vagytok.“

Bosztáne és Kaváme gyülöletben nevekedvén föl a muzulmánok iránt, örömmel vevék a parancsot. Lesiettek azonnal a lyukba; kivetkezteték ruháiból Asszádot, és addig verék irgalmatlanul, míg vére kifakadt s aléltan földre rogyott. Ekkor, e kegyetlen dulongás után, korsó vizet és kenyeret adának melléje, s eltávoztak.

Asszád herczeg csak igen későn tért ujra magához, s ekkor is csak azért, hogy keserű könyeket áraszszon, inségét siratván; de mégis azon egy vigasztalással, hogy bátyját Amgiádot hasonló szerencsétlenség nem érte.

Amgiád nagy nyugtalansággal várá egész estig Asszád édes öccsét a hegynek tövében. A mint látá, hogy a nap már régen lehanyatlott, s öccse még sem jött, szinte kétségbe esék. Ezen kinos nyugtalanságban tölté el az éjet, s mihelyt a napot támadni látta, utnak eredett a város felé.

Legelébb is igen elcsodálkozott rajta, hogy oly kevés muzulmánt talál a városban; kérdé a legelsőt, a kivel találkozott, hogy hivják a várost; s megérté, hogy ez a mágusok városa, s azért neveztetik igy, mivel jobbára mágusok, vagy is tűzimádók lakják, s a muzulmán benne igen kevés; kérdé azt is, hány mérföld van innen az Ébenfaszigetig, s azt felelék; tengeren négy hónap, szárazon egy egész esztendő. Az, a kitől ezen feleletet vevé, most hirtelen elválék, s tovább folytatá utját sürgető dolga után.

Ámgiád, a ki öccsével együtt mintegy hat hetet töltött el utjában honi szigetéből, meg nem foghatá, mikép tehettek ők oly hosszu utat ily kevés idő alatt; hanem ha ez varázs által történt, vagy talán az ut a hegyen át jóval is rövidebb, de nehézsége miatt nem járatos.

Bejárván ezután a várost, végre egy szabónak műhelye előtt álla meg, kiben a muzulmánt öltözetéről kiismerte, valamint az előbbinél is, a kit megszólitott, ugyanez vezette. Köszönté a szabót, s leülvén melléje, elbeszélé neki kinos aggodalmát.

Végezvén a herczeg, igy szóla a szabó: „Ha öcséd valamely mágusnak kezébe került, ugy méltó okod van attól tartani, hogy őt soha meg nem látod többé. Elveszett örökre; s tanácsom az, hogy vigasztalódjál, s magadat hasonló veszedelemtől megőrizd. Azért is maradj nálam; ha szavamra hallgatsz: én beavatlak e mágusoknak minden cseleibe, hogy, ha kijársz, magadat megódd.“

Ámgiád igen elbusulva öccse elvesztén, elfogadá a szabó ajánlatát, s többszörös köszönetet monda becses jóvoltáért.

Amgiád kalandja egy kisasszonynyal a mágusok városában.

Egy egész hónapig nem mert Amgiád herczeg a szabó kisérete nélkül kimenni. Végre csakugyan neki bátorodott, s elment egyedül a fördőbe. Visszatértében, szemközt jöve vele egy asszony, egyik utczában, melyben épen akkor senki sem járt.

Megpillantván ez a fehérszemély a csinos alaku ifjat, ki épen a fördőből szálla ki: eltolá egy kevessé fátyolát, s mosolygó arczot és nyájas szemeket mutatván, kérdé, hová megyen. Amgiád ellen nem állhatva a bájnak, melyet láta, ezt felelé „Szép asszony, haza vagy veled, ha ugy tetszik.“

„Édes ur,“ válaszolt az asszony bájos mosolygással „én, s féléim nem vezetünk férfiakat magunkhoz; hanem mi megyünk hozzájok.“

Amgiádot e váratlan válasz igen meglepé. Gazdájához nem merte az asszonyt vezetni, félvén, hogy ez rosz neven fogja venni, s ő ez által menedékét elveszti, melyre egy ilyen városban, holott annyira kellett őrizkedni, igen nagy szüksége volt. Ismeretsége nem lévén, más helyet sem tudott találni, hova a szépet elvezethette volna: de mindemellett arra sem birhatta reá magát, hogy ily szép alkalmat elszalaszszon. Habozása közben arra szánta magát, hogy a véletlenben bizzék, s tovább mene minden válasz nélkül; az asszony követte.

Amgiád a hölgyet utczáról utczára, szögről szögre, egy térről más térre vezette, s már jól kifáradtanak mind a ketten, a mint egy uj utba betértek, melynek végén egy csinos külsejü ház állott, kapuja becsukva, s ennek oldalában tul és emitt is egy-egy pad. Amgiád kipihenni magát leüle az egyikre, s az asszony, ki még fáradtabb vala, leült a másikra.

Ültében megszólitá az asszony Amgiádot: „Ez tehát házad?“ „A mint látod, szép hölgy“ „Miért nem nyitod tehát ki? mire várunk még?“ „Szép hölgy“ felele Amgiád „nincs nálam a kulcs; s ezt cselédemnél hagytam, kire olyasmit biztam volt, a mit még eddig el sem végezhetett. Ezenkivül meghagytam neki, hogy a reábizottban eljárván, vásároljon ebédre valót; s igy igen félek asszonyom, hogy még sokáig kell reá várnunk.“

Ezzel akara kibúni a herczeg, unván azon nehézséget, mely magát vágyainak elébe veté; s azt reménylette, hogy a szép is elunván a várást, elhagyja, s más felé keres majd szerencsét; de ebben megcsalatkozott.

„Micsoda semmirekellő rosz rab az, hogy igy váratja magát!“ igy a szép; „mihelyest megjő, én magam büntetem meg, ha te azt elmulasztod. De azonban nem illik, hogy én egy férfival magam a kapunál álljak.“

Ezt mondván, veve egy követ, s a zárnak indult, hogy azt letörje: minthogy az a helynek szokása szerint gyönge s csak fából volt.

Amgiád elrémülten az asszony szándékán, tartóztatni akará és felszóla: „Szép asszonyom, mit csinálsz? kérlek az egekre, türj még egy kicsinyt.“

„Mitől félsz?“ kérdé az asszony „nem tied a ház? – ez a fakilincs talán nem nagy kár: e helyett könnyen mást csináltathatni.“

S valóban leüté a reteszt; s a mint az ajtó megnyilott, belépett, és előre ment.

Látván Amgiád, hogy az ajtó be van törve, elveszettnek gondolá magát. Nem tudta, bemenjen-e, vagy megszökjék, s elvonja magát ez által a gondolatja szerint elkerülhetetlen veszedelem elől. Szinte eltökélé már magát ezen utóbbira, midőn az asszony visszatekintett, s észrevevé, hogy őt nem követi.

„Mi lelt uram,“ ugymond „miért nem akarsz saját házadba lépni?“ „Asszonyom,“ felele Amgiád „csak azt akarám látni, jőn-e már cselédem; félek, hogy semmit sem találsz készen.“ „Menjünk, menjünk!“ monda az asszony, „könnyebben elvárhatjuk ott benn mint itt kün.“

A herczeg tehát minden akaratja nélkül belépett a tág és tisztán kövezett udvarba, innen néhány hágcsón fel a tornáczba, holott egy szépen butorozott és nyilt teremre találtak, melyben egy válogatott étkekkel teritett asztal, egy másik tele gyümölcsökkel, s még egy palaczkkal megrakott pohárszék álla.

Midőn Amgiád ezen készületeket látá, nem kételkedett többé végső megromlásán, „Oda vagy Amgiád“ igy szóla magában, „te nem sokkal élsz tovább szeretett öcsédnél.“

Ellenben a hölgy, örömben az édes látomáson, „hogy hogy uram,“ igy szólt „te attól féltél, hogy semmi sem lesz készen; ime itt láthatd, rabod sokkal gondosabb, mint vélnéd. Igaz ugyan, ha nem csalódom: ez a készület itt más asszonyra vár, és nem reám: de nem baj az; hadd jőjön ő: fogadom, én nem leszek féltékeny. Engedd nekem azon szerencsét csak, hogy neked és neki szolgálhassak.“

Amgiád meg nem tartóztathatta magát minden búja mellett is hogy ezen a tréfán ne nevessen. „Szép nő!“ ugymond, de esze egyszersmind szomoru, s egészen más gondolaton függött, „bizonyos lehetsz benne, hogy abban, a mit gyanitál, semmi sincs. Ez az én egyszerű, megszokott életmódom.“

Azonban reá nem vehetvén magát, hogy oly asztalhoz üljön, mely nem számára van teritve, a szófára akara ledőlni: de a hölgy nem engedte, s „Uram,“ ugymond „mit gondolsz? A fördő után éhesnek kell lenned. Üljünk le, s ebédeljünk vigan.“

Amaz kénytelen volt tenni, a mint az asszony óhajtá. Leültek tehát, és ettek. Az első pár falat után palaczkot vőn az asszony, s poharát, megtölté ezt, s ivott ő legelső Amgiád egészségéért. Minekutána ivott, megtölté ujra a poharat, s átadá a herczegnek, a ki azt a hölgy egészségéért kiivá.

Mennél inkább gondolkodott a herczeg e kalandon, annál nagyobb volt csodája, hogy a ház gazdája még sem érkezik; s meg nem foghatá, hogy ebben a tiszta, ebben a gazdag házban még csak egy szolga sincs. „Rendkivüli volna szerencsém“ ezt gondolá magában, „ha a ház ura meg nem jöhetne mindaddig, mig magamat ezen szövevényből kimentem.“

Mig ő ezen, s ennél boszusabb gondolatokon tünődött, addig a kegyes bátran evett, néha ivott is; s meghivá a herczeget, hogy ő is hasonlóul cselekedjék.

Szinte a gyümölcsözéshez értek, midőn a ház ura megérkezett.

Ez a mágus királynak főlovászmestere volt, neve Baháder. E házon kivül volt neki még egy, melyben rendszerint lakozott. Ezt itt csak arra tartá, hogy benne némely kiválogatott barátait néha különösen megvendégelje; s ekkor minden ehhez valót a másik házából hordatott ide. Ezt tevék ma is némely cselédei, kik épen azelőtt távoztak el, mikor a herczeg kedvesével együtt megérkezett.

Baháder magán jöve, s ál-öltözetben szokása szerint. Valamivel korábban akara érkezni, mint a barátinál kiszabott óra kivánná; s mely nagy volt csodája, a mint az ajtót feltörve látá. Belépett csendesen, s hallván, hogy a szobában beszélnek és kaczagnak: közelebb simongott a fal mellett, s bedugá fejét az ajtón, hogy lássa, ki lehet. Minekutána kivette, hogy az egy fiatal ember, ki egy fiatal hölgygyel a neki és barátainak teritetett asztalnál iddogál; következésképen, hogy a baj nem oly nagy, mint előre vélé: eltökélette magában, hogy velök tréfát űz.

A hölgy, ki háttal üle az ajtóhoz, nem vette észre Bahádert: de bezzeg észrevette Amgiád, midőn épen poharát ki akarta inni. Elhült, elsápadott, s merően Baháderre nézett; ez pedig intett neki, hogy hallgasson és jőjön őhozzá.

Amgiád ivott, és fölkele. „Hová készülsz? kérdé őt a szép. „Nemes hölgy“ felele Amgiád, „kérlek, maradj; én tüstént itt leszek, egykét pillanatra ki kell mennem.“

Ki ment a lovászmesterhez, ki őt a tornáczban várá, s innen az udvarba vezette: hogy itt bátran szólhasson vele, a nélkül, hogy szavok az asszonyig behasson.“

Minekutána Baháder és Amgiád az udvarra értek, kérdé Baháder a herczeget, micsoda történet vezette őt ama kisasszonynyal házába, s mi okon zuzták le az ajtó kilincsét.

„Uram!“ felele a herczeg „én igen bünösnek látszom, azt nem lehet tagadnom; de ha oly kegyes vagy, hogy kihallgatsz: reménylem, ki is fogsz menteni.“ Ezután elmondá röviden a dolog füződését, nem hallgatván el semmit is; s hogy őt teljesen meggyőzze a felől, hogy oly alacsony tettre, mint a házfeltörés, egészen képtelen: elmondá neki születése és rangja titkát is, az okkal együtt, mely őt a mágusok városába vezeté.

Baháder, ki különben is szivénél és emberségénél fogva barátja volt minden idegennek, igen örült, hogy alkalma esett egy olyat, ki Amgiád rangjával dicsekheték, szolgálatával lekötelezni. Mert Ámgiád őszinteségén egész lénye – magatartása – beszéde és ékes, válogatott szavainál fogva épen nem kételkedett.

„Kegyes herczeg!“ igy szóla ehhez, rendkivül örűlök, hogy alkalmam esik ily vidor kalandban, mint a jelenvaló, szolgálatodra lennem. Távol legyen, hogy vigalmadat félbeszakaszszam: sőt inkább gyönyörűséget találok abban, ha azt nevelhetem. Én a királynak főlovásza vagyok, nevem Baháder. Máshol van palotám, melyet sajátképen lakom; ez itt arravaló, hogy néha barátimmal biztosabban legyek. Szépeddel elhitetted, hogy rabodra vársz; holott semmi rabod. Én magam leszek ez a rab; s hogy ezen fel ne akadj, vagy ne vonakodjál, előre kinyilatkoztatom, hogy én teljességgel az akarok lenni; későbben majd meg hallod, miért. Menj tehát vissza, s foglald el helyedet, mulasd magad; és ha én majd rabszolgaruhában előtted megjelenem: szidj meg jól, sőt üss meg bátran. Én, mig asztalnál lesztek, szolgálni foglak egész éjig. Éjjel itt háltok: s reggel elbocsátalak egész tisztelettel. Ezenkivül, ha miben javadra lehetek még, megteszem. Menj és ne veszits időt.“

Amgiád ellenvetést akara tenni: de a lovászmester nem engedé, s kényteté őt kisasszonyához visszamenni.

Alig tért meg Amgiád a terembe: a főlovász meghivott baráti is elérkeztek. Ez kéré őket, mentenék fel őt ma adott szavától; értésökre adván, hogy okait ők is bizonyosan fogják javalni, ha holnap előttök elbeszéli. Baráti eltávozván, Baháder ment és szolgaköntöst öltözött magára.

A herczeg teljes örömmel tért ismét szépéhez vissza; minthogy a szerencse oly házhoz vezeté, melynek gazdája jeles ember, s vele oly csinosan bánik. Ujra az asztalhoz üle, s „Szép asszonyom“ ugymond „százszorta bocsánatot kérek durvaságomért és rosz kedvemért, melyet csupán szolgám hosszas elmaradása okozott. Ha megtér, ugyancsak visszafizetem, s eszére adom majd, szabad-e neki oly soká elmaradni.“

„Soha se aggódjál ezen,“ felele a kegyes „az ő kára! Ha csint tesz: lakoljon. Nekünk most egyedül az gondunk, hogy vigadjunk.“

Folytaták tehát a lakozást és poharazást s annál több kéjjel, hogy Amgiád nem aggódott többé, mi történhetik a kegyes szilajságából, kinek ugyan az ajtót akkor sem illett feltörnie, ha a ház magáé Amgiádé volt volna is. A hölgy különösen vig kedvvel volt, s ezer tréfát váltottak egymással, inkább poharazván mint eddegélvén, mig Baháder szolgaruhában a terembe lépett.

A szegény szolga egészen elijedve látszott, a mint urát már társaságban, s a maga elkéstét észrevette. Amgiád lábaihoz veté magát, s a földet csókolá, bocsánatot esdvén; s minekutána ismét felállott, keresztbe veté kezeit, s lesütött szemekkel várá a parancsot.

„Te semmirekellő!“ igy támadá meg Amgiád haragos szemmel és szóval „szólj: van-e gyalázatosabb cseléd a világon, mint te vagy? Hol jártál, mit csináltál, hogy ily későn jösz uradhoz vissza?“

„Uram!“ felele Baháder „bocsánatodat kérem. A miket reám biztál, azokban eljártam: és nem gyanitám, hogy ily hamar megtérsz.“

„Gazfi vagy!“ folytatá Amgiád; „majd meg tanitalak én téged hazudni, s kötelességedben el nem járni.“ Ezzel kapá a botot, s minekutána egyet – kettőt legyintett vállára, ismét leüle az asztalhoz.

De az asszony nem elégle a büntetést. Felkele, és vévén a botot, annyira elverte és minden kimélés nélkül Bahádert, hogy ennek könybe lábbadtak szemei. Amgiád szörnyen megzavarodva ezen merészségen s hogy a királynak egyik főtisztén ily méltatlanságot elkövetve láta: váltig kiáltott, hogy már elég; de mind hiába. „Bizd reám;“ monda az asszony „veszek én magamnak elégtételt; s megtanitom ezt a gazembert, mikép kell máskor elmaradni.“ Ezzel folytatá a verést, s oly dühösen, hogy Amgiád kénytelen vala fölkelni, s kiragadni kezéből a botot, melyet csak tüzes ellenállás után bocsáta el. Végre nem üthetvén tovább Bahádert, le ült az asszony, s itt még azonfelül megszidta kegyetlenül.

Baháder letörlé könyeit s szolgált és poharakat töltött. S midőn látá, hogy vendégei sem esznek, sem isznak többé, leszedé az asztalt, kisöpré a szobát, s mindent félrerakott. Később a viaszgyertyákat meggyujtva feltevé. De valahányszor kiment vagy bejött, az asszony mindannyiszor morogva szidá, és fenyegeté: nagy boszuságára Amgiádnak, a ki Bahádert örömest kiméli vala, s alig mert neki kemény szót szólani.

Eljutván az idő, hogy lefekügyenek: Baháder ágyat vete nekik a szófán; s maga egy mellékszobába vonula, holott a keserves munka után csakhamar elszunyadt.

Amgiád és a hölgy még egy jó fél órát csevegének együtt; s emennek, minekelőtte lefekünnék, még egyszer ki kelle mennie. A folyosón hallá Bahádert hortyogni; s minthogy a teremben elébb egy kardot vőn észre, megtértével igy szóla Amgiádhoz: „Uram, kérlek, tégy meg egy dolgot kedvemért.“ „Mivel szolgálhatok?“ viszonzá Amgiád. „Fogd ezt a kardot, és vágd le rabod fejét.“

Amgiád mód nélkül elcsodálkozott a szörnyü kérésen, melyet csak a bor adhatott az asszony fejébe. „Asszonyom,“ ugymond „hagyjuk most a rabot; nem méltó, hogy többé eszedbe jusson: én is megbüntettem, te is jól elverted; ez azt tartom elég; különben én vele megelégszem, s ezt az egy hibát is benne mindeddig nem tapasztaltam.“

„Ez nekem nem elég;“ monda az asszony dühösen, „a gazembernek ma meg kell halnia; ha magad meg nem ölöd, megölöm én.“

Ezen szavaknál kapja a kardot, kivonja hüvelyéből, s kirohan, hogy gyilkos szándékát végrehajtsa.

Amgiád utána szökék s utól éré a tornáczban. „Szép hölgy!“ ugymond „megteszem a mit kivánsz, minthogy ez elszánt akaratod. Igen sajnálnám, ha más, és nem én végezné ki cselédemet.“ Ezzel átvevé a kardot, s „jer, kövess;“ ugymond „de ne tégy semmi zörejt, hogy szolgám föl ne ébredjen.“

Ezzel beléptek a szobába, holott Baháder aluvék. De itt Amgiád, a helyett, hogy a ház urát sértené: a hölgy felé intézé a csapást, s leüté ennek fejét, mely Baháderre röpült…“

A leütött fő felébreszti minden bizonynyal Bahádert, ha már a kardcsattanás maga föl nem ébresztette volna. Bámulva nézé Amgiádot a véres karddal, s mellette az asszonyt fő nélkül a földön; és kérdé amazt, mit jelent mind ez.“

Amgiád elbeszéle mindent rendében, s ezzel végzé: „Hogy ezen dühödöttnek,“ ugymond „lehetetlenné tegyem meggyilkolásodat, nem láttam egyéb módot, mint azt, hogy én őt magát meggyilkoljam.

„Uram,“ felele Baháder, eltelve a hála érzetével „oly magas eredetű, oly nemes lelkű emberek mint te, nem képesek segélni az oly utálatos tettet. Megmentőm vagy; s én nem tudom, mikép fejezzem ki eléggé hálámat.“

Evvel megölelé a herczeget szives indulatja jeléül, s igy szóla tovább: „a holt testet még hajnal előtt el kell innen takaritanunk, s ezt én magam teszem meg“ Amgiád nem akará engedni s maga kivinni a testet; minthogy ő tevé a csapást: de „egy idegen mint te“ viszonzá Baháder, könnyen rajta veszthetne. Bizd reám a dolgot, s te maradj itt békén. Ha napfeljötte előtt itt nem vagyok: jele, hogy elfogtak az őrök. Ez esetre ime egy adománylevelet hagyok itt kezednél, melynél fogva e házban, mint magadéban lakhatol.“

Minekutána Baháder ezen ajándéklevelet megirta s Amgiád herczegnek általadta, betevé a testet a fővel együtt egy zsákba, felveté a zsákot vállára, s vivé több utczán át a tenger felé. De nem messze ért még, midőn a város hadnagyára bukkant, ki ez éjjel személyesen kerülé meg a várost. Katonái megálliták Bahádert, fölnyiták zsákját, s benn találák a meggyilkolt testet, és a lemetszett főt.

A város birája reá ismere ugyan a főlovászra álköntösében is: de minthogy őt főtisztsége végett a király hire nélkül halálra nem vezettethette: másnap a király elébe állitá a vétkest. Megértvén a király a biró előadásából lovászmesterének vétkét, s őt a tanujelek szerént bünösnek itélvén: elönté szitkokkal; s igy szóla végre: „Tehát igy ölöd te meg jobbágyaimat, hogy őket kirabolhasd s a tengerbe veted testeiket, hogy bűnöd eltakard! Szabaditsátok meg alattvalóimat tőle, s akaszszatok fel!“

Bármily ártatlan volt Baháder, teljes magaátengedésével vevé a halálszót, s nem ejte maga védelmére egy szót is.

A biró elvezeté őt ismét, s mig az akasztófát emelnék, kihirdetteté a városban, minemü büntetés éri déltájban egy elkövetett gyilkosságáért a főlovászmestert.

Amgiád herczeg, ki a főlovászmestert hasztalan várta, rettenetes zavarodásba jött, a mint azon háznál, holott hált vala, az emlitett kihiresztelést hallá: „Nem!“ ugymond „ha meg kell valakinek ezen gyalázatos személyért halnia: én legyek az; nem a lovászmester! Nem fogom azt megengedni soha, hogy büntelen szenvedjen a bünös helyett.“

A nélkül hogy tovább gondolkoznék, kimene a házból, s el a piaczra, holott a felakasztásnak kelle történnie, s hova a nép már minden utczáról tolakodott.

Mihelyt Amgiád a birót megjelenni s Bahádert a bünfához vezettetni látá, előre nyomult a biró elébe, s „Uram,“ ugymond „én kinyilatkoztatom és bizonyossá teszlek, mert azért jöttem ide: hogy a főlovász, kit itt halálra vezettek, azon asszonynak meggyilkolásában teljesen ártatlan. Én vagyok az, ki a roszat cselekedtem: ha csakugyan rosz és vétek életét venni egy utálatos személynek, a ki magát a főlovászt meg akará ölni. Ebből áll az egész történet…“

Elbeszélvén a herczeg, mikép édesgeté őt magához az asszony a mint a fördőből visszatért, mikép lőn oka annak, hogy ő, a herczeg, a főlovász házába berontott, és mik történtek ebben a házban mindaddig, mig ő kénytelen volt az asszonynak fejét venni, hogy a főlovászmesterét megmentené: ezekre megakasztá a biró a büntetés végrehajtását, s a herczeget a főlovászszal együtt a felség elébe vezeté.

A király magától Amgiádtól kiváná a dolgot hallani; s ez, hogy szavait és a főlovász ártatlanságát még hihetőbbé tegye, elbeszélé egyszersmind a maga és Asszád testvére történetét, eleitől fogva ide a városba érkeztekig, s innen ismét egész addig a szempillantatig, melyben előtte szól vala.

Végezvén Amgiád, igy szóla a király: „Herczeg! örvendek, hogy ez a történet alkalmat nyujt nekem ismeretségedhez. Nem csak meghagyom életedet valamint főlovászomét is, a kit dicsérnem kell azon jó szándékért, melyet irántad mutatott, s a kit ezennel hivatalába ismét visszateszek; hanem téged egyszersmind nagyvezéremmé nevezlek, vigasztalásul és szenvedéspótlásul azon igazságtalan, de mégis menthető bánásért, melyet atyád a király veled éreztetett. Asszád herczeget a mi illeti: élj egészen azon tekintettel és hatalommal, melylyel már felruháztalak, hogy őt megtalálhasd.“

Minekutána már Amgiád nagyvezéri hivatalát nem csak megköszönte, hanem abba be is lépett volna; minden kigondolható módot elkövetett, hogy öccsét a herczeget föltalálná. A város minden részében, s mindenik osztályában a közönség kikiáltói által hirré téteté, hogy annak, a ki öccsét magát, vagy csak hollétének hirét és nyomát meghozza, gazdag jutalmat fog adatni; egyszersmind bizonyos embereket szét is küldözött, keresni és fürkészni; de mind haszontalan; bármint fáradott, semmi legkisebb nyomára sem talált.

Asszád történetének folytatása.

Asszád azonban folyvást viselé lánczait a lyukban, melybe őt ama cselvető öreg ügyessége rekeszté, s a lányok, Bosztáne és Kaváme, folyvást szint azon kegyetlen vadsággal verdesék.

Azalatt eljöve a tüzimádók nagy ünnepe, kikészitették a hajót, mely rendszerint a tűzhegyhez jár vala; megrakák árukkal, s kapitányául a legbuzgóbb tűzimádót Beram-ot tevék. Minekutána mindennel elkészült, fölvevé Beram Asszádot is, s őt egy félig áruval megrakott ládába záratá, melynek fedelén elegendő nyilás volt arra, hogy a szegény Asszád lélekzet nélkül ne legyen. Igy a ládát a hajó legmélyebb fenekére téteté.

Minekelőtte a hajó elmenne, tudtára adá Amgiád a nagyvezér, s testvére Asszádnak, hogy a hajót meg akarja vizsgálni. Tudniillik értésére esett Amgiádnak az, hogy a tűzimádók évenkint egy-egy muzulmánt fel szoktak istenöknek a tüzhegyen áldozni, s hogy Asszád herczeg is, ha talán valamiképen kezökbe került, ezen vérengző ünnepelésre lehetne szánva. Elment tehát maga a hajóra, minden hajóst, és utazót a fedélre kiállitott, s azalatt emberei a hajónak minden részeit, szögeit kifürkészék, de az egy Asszádra nem találtak; ő igen okosan el vala bujtatva.

Ezen vizsgálat után a hajó kiindult. Mihelyt a tág tengerre értek, kivonatá Beram Asszád herczeget a szekrényből, s lelánczoltatá őt, félve, hogy a herczeg, jól tudván a sorsot, mely reá vár, kétségbeestében a tengerbe találna ugrani.

Néhány nap mulva azon kedvező szél, mely eddig a hajót hajtotta, hirtelen ellenkezővé változott, s oly annyira, hogy a legdühödőbb szélvészszé nevekedék. A hajó eltére egészen irányából, sőt Beram és a kormányos nem tudták többé, hol járnak, s azon remegtek minden pillanattal, hogy ez vagy amaz sziklán hajójok elpattan. Midőn a vész leginkább dühödnék, földet látnak s megismeri Beram, de rettegéssel, hogy Margiáne17) királyné fővárosával és kikötőjével szemben állnak.

Margiáne királyné muzulmán, s – ezért rettegett a kapitány – a tűzimádók halálos ellensége volt. Meg nem szenvede közülök egyet is országában, sőt a kikötést is mindenütt megtiltá hajóiknak.

Azonban nem állott többé Beram hatalmában kikerülni a kikötőt, hanemha hajóját a parthoz löketni, s annak rettenetes szikláin szélyelzuzatni engedé. E végső szükségben tanácsot tarta legényeivel és kormányosával. „Fiaim,“ ugymond „látjátok a bajt, a melybe szorultunk. A kettő közül egyet szükségképen kell választanunk: vagy itt a sziklák közt veszünk el, vagy Margiáne királyné kikötőjében keresünk menedéket. Ugy de ennek gyülölete vallásunk és hitsorsosink iránt tudva előttetek. Csak egy utat látok, mely a csaknem bizonyos haláltól még megmenthet. Azt gondolom: ereszszük fel ezt a muzulmánt, kit itt lánczon tartunk, s adjunk reá raböltözetet. Ha majd engem a királyné hivat, s keresetem módját kérdezi, azt fogom felelni: én rab-áros vagyok, de már rabjaimat mind eladtam, egyet kivéve, kit, mivel olvasni s irni tud, irnokomul tartok. Ő kivánni fogja a rabot látni, s minthogy ez az ifju jól termett, s különben is szintén muzulmán: a királyné majd meg szánja őt, s elhiszem, hogy tőlem kérni fogja. Ellenben ő nekünk megengedi, hogy addig, mig kedvező szelünk érkezni fog, kikötőjében sértetlen mulassunk. Ha tudtok valami jobbat: szóljatok, hadd halljuk.“

A kormányos és a hajóslegények elfogadák ezen tanácsot s azonnal teljesiték is…

A kapitány leoldatá Asszádot, és csinos raböltözetet nyujta nekie, irnokhoz illőt, a minek őt a királyné előtt mondani készüle. Alig tevé meg ezeket, midőn már a hajó a kikötőbe futott, és horgonyait kiveté.

Mihelyt a királyné, kinek palotája a tenger mellett volt, ugy hogy kerte egész a partszélig nyulna, a hajót észrevevé, s látá hogy kikötött: elkülde a kapitányért, kit azonnal magához idéztetett; s hogy hamarabb kielégithesse vizsgaságát, maga is lemene a kertbe, hogy ott elvárja.

Beram, ki a meghivást már várta, azonnal csónakba szállott Asszáddal együtt, kire már eleve reáparancsolt, hogy magát ő is a kapitány szolgálatjában rabnak s irnoknak vallaná.

A királyné elébe jutván leveti magát a kapitány a földre; s minekutána előterjeszté, hogy őket a szükség kényszerité menedéket keresni ezen kikötőben, azt adá hozzá, hogy ő rabárús, s hogy Asszádon kivül, kit ime elhozott, s a kit ő mint irnokot magának tart, több rabja ez izben nincs.

Asszád az első pillanatban már tetszett a királynénak, s ez örült hallani, hogy rab. El volt tökélve megvenni Asszádot bármely áron, s kérdi őt, hogy hivják.

„Felséges királyné!“ igy szóla Asszád, s köny rengett szemében, „azon nevemet kérdi-e felséged a melyet viseltem, vagy melyet viselek? „Mit?“ kérdé a királyné, „hát két neved is van?“

„Fájdalom, hogy igy van. Ah! ezelőtt Asszádnak18), neveztek, s most, Mótár a nevem!“

Margiáne, ki a feleletet egészen el nem értheté, csupán a rablét panaszát gyanitá benne, s látá egyszersmind, hogy Asszád nincs elme nélkül.

„Minthogy irnok vagy – ezt mondá neki – kétség kivül irásod jó van. Szeretném látni.“

Asszád hozott magával papirost, és egyéb irószert is övében, melyekkel Beram ellátá, hogy a királynéval mondását elhitesse; elővevé tehát ezen kész szereit, s a következő mondásokat irá:

„Néha a vak elmellőzi az árkot, melybe az épszemű bebukik.

„Néha hasznára van a bolondnak egy szó, mely a bölcset veszedelembe ejti.

„Néha az igazhitű sorvad, mig a hittelen bőségben dőzsöl.

„Ilyen helyzetben a legokosabb sem segithet magán, mert a mindenható rendelte ezt igy.“

Asszád átadá levelét a királynénak, ki is nem kevésbbé csodálá a mondások tartalmasságát, mint a vonások szépségét, s nem kellett több arra, hogy szive a legbelsőbb szánással teljék el az ifju iránt.

Mihelyt az irást elolvasá, Beramhoz fordult, s „rajtad áll,“ ugymond „e rabodat nekem elajándékoznod, vagy eladnod: de meglehet, többet nyersz, ha az elsőt fogod választani.“

Beram elég szemtelenül azt felelé, hogy ő ebben választani nem fog, hanem megtartja a rabot, kire magának is szüksége van.

Margiáne fölindult az ember merészségén, s nem is szólva többet Beramhoz, kézen fogá a herczeget, s maga előtt eresztvén, palotájába fölvezeté, Beramnak pedig azt izente, hogy ha még az éjjel el nem evez, leszedeti minden portékáit, s hajóját a révben fölgyujtatja.

E szerint a jámbor kénytelen volt megtenni készületeit, hogy azonnal tovább indulhasson, ámbár még a szélvész egészen el nem állott.

A királyné, ki mindjárt a palotába léptekor parancsot ada, hogy a vacsorát adnák fel, szobájába vezeté Asszádot, s itt őt maga mellé leülteté. Amaz vonakodott, s azt mondá, hogy ez a tisztelkedés rabszolgát nem illet.

„Rabszolgát!“ monda a királyné „előbb még az valál: de nem most. Ülj le, mondom, s beszéld el nekem történeteidet; mert abból, a mit elébb mutatóban irtál, s azon szemtelen rabárus viseletéből is gyanitom, hogy viszontagságid rendkivülvalók lehetnek.“

A herczeg engedelmeskedvén, leüle s igy szóla Margiánéhoz: „Hatalmas királyné, felséged nem csalatkozik; történeteim valóban rendkivüliek; inkább, mint ezt az ember gondolná. A szenvedések, azon kimondhatatlan kinok, melyeken általestem, s a halálnak azon neme, melyre szánva voltam s a melytől felséged valóban királyi nagy lelke mente meg: ezek eléggé festik azon jótétemény nagyságát, melyet én nem vagyok képes valaha elfeledni.

De minekelőtte ezen borzadalmas történetekhez kezdenék, szükség magához, többi szerencsétlenségeim kutfejéhez messze visszatérnem.“

Ezen előbeszéd után, mely a királynét még tudnivágyóbbá tevé, elmondá a herczeg a maga és Amgiád testvére királyi születését, egymáshoz való barátságokat, s mostoháik vétkes gerjedelmét, mely később gyülöletté válván, viszontagságai forrása lőn. Elmondá édes atyjok haragját és itéletét, s életök csodálatos megmentését; végre bátyjától elszakadását, s ama hosszas és kinos tömlöczét, melyből utóbb csak azért vonák fel, hogy a tűzhegyen föláldozzák.

Minekutána Asszád beszédét végzette, Margiáne királyné még inkább fölindulva a tűzimádók ellen, mint valaha, igy szóla hozzá: „mindeddig, herczeg, méltó utálatom mellett is a tűzimádók iránt, sok emberséget mutattam hozzájok: de ezen szivtelen bánás után, melyet te tőlök szenvedél, s azon borzasztó szándék miatt, hogy téged áldozatul levágjanak, nem engesztelhető ellenségök vagyok.“

Tovább is akart e tárgyban szólani; de az ételt felhozák, s asztalhoz üle vendégével együtt, elbájolva ennek alakától, és beszédeitől, szenvedélyt táplálva szivében, melynek közlésére rövid időn alkalmat reménylett.

„Herczeg!“ igy szóla hozzá „a hosszu böjtöt s a sovány ebédeket, melyekre a gonosz tűzimádók kénytettek, helyre kell hoznunk; ily hosszu sinlés és szenvedés után megujulásra van szükséged.“ Ez, és több ilyes nyájas szó közben étket raka eleibe, s poharát több izben megtölteté. Az ebéd hosszasan tartott, s a herczeg többecskét ivott, mint elbirt.

Mulván az ebéd, Asszádnak ki kelle mennie, s idejét oly ügyesen vevé, hogy a királyné észre nem vette. Lement az udvarra, s látván, hogy az ajtó nyilva: be lépett a kertbe. Vonák a kertnek többféle szépségei, s egy ideig fel s alá járkált; mig nem az ugrókuthoz ére, mely a kertnek különös diszt ada. Itt frisülés okáért megmosá kezeit és arczát, s pihenni akarván a zöldelő gyöpön, mely a kut teknőjét körülvevé: leheveredék, s az álom elnyomá.

Beállott az éj, s Beram, a királyné fenyegetőzését nem akarván teljesedve látni, fölvoná vasmacskáit, eltelve boszusággal, hogy Asszádot elvesztvén, reménye: őt föláldozhatni a tűzhegyen, ezuttal füstbe ment. Enyhité mégis az, hogy a vész lecsillapodván, kedvező szél lengett a part felől, mely utját sietteté.

Minekutána a hajót csónakja segedelmével a révből kitolatá, nem engedé meg, hogy a csónakot azonnal fölhuzzák, hanem a benne levő legényeket szólitván: „Fiaim“ ugymond „ne szálljatok még föl; néhány hordót adatok le: hozzatok fris vizet; én addig a partnál megvárlak.“

A hajósok nem tudván hol keressék itt a fris vizet, nem akartak menni; de minthogy Beram a királynéval szólása közben az ugrókutat is észrevette a kertben: „Fiuk,“ ugymond „menjetek a királyi kert alá; szálljatok át a falon, mely egy könyöklőnél nem magasabb: benn a kertben, az ugrókut medenczéjében találtok fris vizet eleget.“

A legények eleveztek s kiszállván a megjelelt helyen, egy-egy hordót vőnek vállaikra, s nehézség nélkül átkeltek a falon. Közeledvén, egy embert látnak a kutnál feküdni: nézik, s Asszádot ismerik meg benne. Megosztják tüstént a munkát, s mig egy rész hordóit, oly csendesen a mint csak lehetett, megtölté, azalatt a többi körülállá Asszádot, s készen álla, hogy ezt, mihelyest föltalálna ébredni, lefoghassa. Asszád időt hagya nekik mindenre; s mihelyt amazok hordóikat megtölték s ismét vállaikra vevék: megragadák őt a többiek, s a nélkül, hogy eszmélethez jöhetne, elhurczolák, átszállának vele a falon, s lehozván őt hordóikkal együtt a csónakba, teljes erejökből eleveztek. Elérvén a hajót: „kapitány!“ igy kiáltának fel örömriadva: „zengjen a sip és dob! Meghoztuk a rabot!“

Beram meg nem foghatván, miképen lelhették vagy foghatták el legényei Asszádot, s ezt a sötétség miatt még nem láthatván, türtelenül várta, mig a hajóra jőnek, s őket bővebben kikérdheti. De majd a mint Asszádot szeme előtt látá, szertelen lőn öröme, s a nélkül, hogy kérdené, mikép juthattak e kedves martalékhoz, lánczra teteté őt ismét s felvonatván a csónakot, megereszté minden vitorláit, s igy ujra a tűzhegy felé tartott…

Margiáne azalatt szerfelett aggódott. Eleinte ugyan nem esett zavarba, a mint észrevevé, hogy Asszád kifordult, s nyugton várá bizonyosnak hitt megtértét. De midőn huzamosb idő mulva sem látá bejönni, nyugtalankodni kezde, s parancsolá asszonyainak, látnák meg, hol lehet. Ezek keresték, de nyomát nem lelék. Most világnál keresteté, de a keresésnek nem volt foganatja.

Gondjában, nyugtalanságában maga kimene a királyné, s keresé őt fáklyák világánál. A mint a kertajtót nyitva látá, bement, s bejárá minden utait követve asszonyaitól. Midőn a kut előtt elmenne, valamit látott a gyöpön sárgállani, s minekutána azt föl emeltette, reá ismere benne a herczeg papucsára19). Ez a lelemény, s a medencze szélén elömlött viz azon gondolatra vivé a királynét, hogy a herczeget talán Beram ragadta el.

Azonnal elkülde tudakolni, Beram a kikötőben van-e még? s minekutána meghallá, hogy éj beállta előtt fölszedte vasmacskait, de egy ideig a partnál maradva csónakot bocsátott a kert alá, mely fris vizzel rakodva tért meg a hajóhoz; parancsot külde azon tiz hadihajó vezéréhez, melyek szüntelen fegyverben s minden intetre készen állának a kikötőben, hogy őt, a királynét, reggel egy órakor utra várnák.

A vezér azonnal elkészült. Egybehivatá a hajó fős altiszteit, s a kiszabott órán minden a hajón volt.

Most a királyné maga is fölszálla; s minekutána serege a kikötőn kivül kitárá vitorláit, szándékát közlé a vezérrel: „Akaratom“ ugymond, „hogy szélnek eresztve minden vitorláidat, utána eredj azon rab hajónak, mely tegnap estve az öblöt elhagyá. Tied ha megfogod; de ha el nem éred, élteddel adózol.“

Két egész nap lesé a tiz hajó Beramnak hajóját, s haszontalan. A harmadik reggelén végre szemökbe tünt; s déltájban körülvevék azt ugy, hogy lehetetlen vala többé kijutnia.

Mihelyt Beram a tiz őrhajót megpillantá, nem is kételkedett, hogy ez Margiáne hajóhada, mely őt jő vadászni. Ugyanakkor botozá Asszádot; mert ezt a hajóra kelése óta minden nap megtevé, s most annál dühösebben hullának csapásai.

De bezzeg, a mint látá, hogy már-már körülveszik: nem tudta mit csináljon. Ha benn tartja Asszádot, kénytelen magát bünösnek vallani; ha megöli, nyomát találják a hajón. Végre leszedeté a herczeg lánczait, s minekutána őt a hajó aljából, a holott feküvék, maga eleibe kisérteté: „Te vagy oka“ ugymond, „hogy minket üldöznek.“ S e szónál a vizbe lelökte.

A herczeg tudott uszni, s kézzel lábbal mindaddig dolgozott, mig az őt emelő hullámok mentében parthoz ért. Szárazra jutván, legelébb is Istennek hálát adott, hogy őt e szörnyü veszélyből s a tűzimádók gyilkos kezeiből még egyszer kimenté. Azután leveté ruháit, s kifacsarván belőlök a vizet, egy szikla lapjára föltérité, holott azt a napnak sugárai s az ettől megmelegedett szikla csak hamar kiszárazták.

Azalatt megpihent, s balsorsát siratta. Sem azt nem tudta, mely föld, a melyen jár, sem azt utat, melyen volt menendő. Végre felölté ruháit s tovább ment a partnak folytában, mig végre egy utra talála, melyet követni magában elszáná. Tiz napnál többet járt, s még mindig lakatlan vidéken, holott erdei gyümölcsök, s egykét fű a patak mentében voltak minden táplálata.

Végre feltünt előtte egy város, melyhez közel érvén, a magusok városára ismert, holott vele oly kegyetlenül bántak, s holott bátyja még folyvást nagyvezér volt. Örült a városnak; de egyszersmind feltevé magában, hogy többé a tűzimádókhoz közeledni nem fog, hanem egyedül a muzulmánokkal szól, kik közül némelyek már akkor, midőn legelébb e városba lépett, szemébe tüntenek. Azonban, minthogy már késő volt, s tudta, hogy a boltok bezárva s az utczán csak kevesen lesznek: azt végzé magában, hogy most a városba nem megy, hanem kün a temetőben hál meg, holott több tágas sirboltra talála. Ezek közül egyet nyiltan lelvén, belépett, hogy az éjet itt töltse.

Lássuk azonban, mi történt Berammal. Kevéssel az után, hogy Asszád herczeget a tengerbe löké, körülállák őt mindenfelől Margiáne királyné hajói. Az a hajó, melyen maga a királyné ült, egyenest neki tartott, s szinte már nála volt, midőn Beram a nagyobb erőnek ellen nem állhatván, bevoná vitorláit, annak jeléül, hogy magát megadja.

Margiáne maga fölment a hajóra, s kérdé a kapitányt, hol irnoka, kit oly vakmerő volt kertéből kiragadni. „Asszonyom,“ felele Beram, „esküszöm felségednek, hogy nincs hajómon. Ám fürkésztesse ki ezt felséged, és lássa meg ártatlanságomat.“

A királyné kifürkészteté a hajót a legnagyobb gonddal és szemességgel: de senki sem találá meg azt, a kit ő fellelni oly heven vágyott mind azért, mivel szerette, mind lelkének veleszületett nemes indulatjából.

Szinte ki akará Beramot saját kezével végezni: de visszatartván magát, megelégvék azzal, hogy hajóját egész terhével együtt lefoglalá, Beramot pedig embereivel egyetemben a szárazra s hazájokba küldé, átengedvén nekik egy csónakot a partig.

Beram és legényei még az éjjel elértek a mágusok városához, melyen Asszád a temetőben maradt, s magát a sirboltban elrejté. Minthogy a kapuk már be voltak zárva, Beram is kénytelen volt egy halottas-boltot keresni magának, holott a napot s a kapuk megnyitását bevárhassa.

Véletlenségből, s mivel ugy akará a gonosz szerencse, Beram is szintazon sirbolthoz jutott, melyben Asszád már aluvék. Bement, s egy embert talála ott alva, ki fejét ruhájával eltakará. Asszád a zörejre felébred, fejét fölemeli, és kérdi, ki jár itt.

Beram azonnal rá ismere. „Ha, ha! te vagy itt,“ ugymond „ki oka valál annak, hogy én egész életemre meg vagyok rontva! Ez évben ugyan nem áldoztalak fel; de a jövőben nem fogsz kezünkből kisiklani.“

E szónál reá rohant, száját kendővel betömé, hogy ne kiálthasson; s hiván legényeit, lekötözteté.

Más nap reggel, mihelyt a kapuk kinyiltak, nem nehéz dolog volt Beramnak mellékes utczákon, holott még senki fel nem kelt, visszavezetni Asszádot azon öreghez, ki őt oly gonoszul cselébe ejtette. Mihelyt elértek, becsukatá ismét a szegény Asszádot szintazon verembe, melyből őt kivoná, s elmondá az öregnek ily kora megjöttének okát, s az ut szerencsétlen eseteit. A ravasz vén meghagyá most ismét, s még keményebben leányainak, hogy a fogolylyal, ha lehet, még kegyetlenebbül bánjanak.

Asszád elszörnyedett, magát ismét azon helyt találván, holott már egyszer oly sok kint szenvedett. Ugyanazon kinokat várva, melyektől magát örökre megszabadultnak vélé, siratta balsorsa keménységét; s ime Bosztáne lép be bottal, s a korsóval és a kenyérkével.

Elborzad Asszád, látván a kegyetlent, s elfutja lelkét a szörnyü gondolat, hogy igy kell ismét egy egész évet naponkint meggyötörtetnie, s végre oly rettenetes halálra mennie.

A leány elkezdé verdesni Asszádot, s szintoly kegyetlenül, mint első fogságakor. De a herczeg oly keservesen sirt, oly áthatók valának jajai és kérelme, enyhet s könyörületet esdvén, hogy a leány végtére megindult, s Asszáddal együtt ő is sirni kezde.

„Bocsásd meg uram,“ igy szóla „azon durvaságot, melylyel ezelőtt veled bántam, és ma is sértettelek. Lehetetlen vala mindeddig nem engedelmeskednem atyámnak, ki irántad oly igazságtalan s dühödve kivánja vesztedet; de már utálom e szivtelenséget. Vigasztalódjál; nincs messze többé szenvedésed vége; s én a bünt, melyet elkövettem, emberibb bánással akarom eltörölni. Mindeddig hittelennek tartál: végy fel engem az igazhivők közé. Egyik rabnőmtől, ki hitedet tartja, egy kevés oktatást vettem is már; szabad reménylenem, hogy a mit ő kezdett, te el fogod végezni. Jó indulatom jeléül ime itt kérem az egy igaz Istent: bocsássa meg nekem, hogy őt a rajtad elkövetett kegyetlenkedéssel megbántottam. Bizom benne, hogy még nekem utat fog mutatni, melyen téged szabadulásodra vezesselek.“

Ez a beszéd igen megvigasztalá a herczeget. Hálát adott Istennek, hogy a Bosztáne szivét meglágyitá; s minekutána ennek barátságos, nyájas indulatját megköszönte, semmit sem felele, a mivel őt szives szándékában megerősitheté. Ez okon nem csak beavatá teljesen a muzulmánok üdvös vallásába, hanem saját történeteit is elbeszélé neki minden bajaival együtt, melyeken, fényes születése ellen nem állván, át kelle mennie. S midőn már a leány állhatatosságában nem kételkedhetett, azt kérdé tőle: mit fogna tenni, hogy nénje, Kaváme, a dolgot meg ne sejtse, s le ne jőjön többé őt kinzani. „Ne tarts tőle;“ felele Bosztáne „lesz nekem arra gondom, hogy ő a további látogatással felhagyjon.“

S csakugyan Bosztáne mindennap megelőzé Kavámét a leszállásban, ugy, hogy amannak fenn kelle maradni. De különben is többször meglátogatta Bosztáne a herczeget, s viz és kenyér helyett bort és jó étkeket horda le neki, melyeket a szolgálatára levő tizenkét muzulmán rableány által készittetett. Némelykor maga is vele ebédelt; egy szóval mindent megteve, a mi hatalmában állott, hogy őt vigasztalja.

Néhány nappal ezen változás után kün álla Bosztáne a kapunál, s hallá a kikiáltót messzéről valamit hirdetni; de nem érté. Közelebb jutván amaz, bevoná magát Bosztáne az ajtó megé, s innen kileste, hogy az a nagyvezér előtt megy, kit tisztei és számos szolgái részint előztek, részint követtek. A nagyvezér Amgiád herczeg volt. Asszádnak testvére.

Egykét lépésre a kaputól megálla a kikiáltó, s ismételé elébbi hirdetését ily szavakkal:

„Ő magassága a nagyvezér, ki itt jelen vagyon, szeretett öccsét keresi, ki tőle több mint esztendeje, elszakadt. Emennek ilyen és ilyen termete. Ha valaki őt magánál tartja, vagy tudja, hol mulat; parancsolatja ő magasságának, hogy őt elhozza, vagy felőle hirt adjon, s jutalma gazdag lesz. De ha valaki őt elrejté, s nála megtaláltatik, halál éri a rejtőt, hitvesét, gyermekeit és minden rokonait, s háza alapostul feldulatik. Ezt hirdetteti a nagyvezér, ő magassága.“

Mihelyest Bosztáne ezeket megérté, becsuká hirtelen az ajtót, s leszökvén Asszádhoz: „herczeg!“ ugymond, „itt vége szenvedéseidnek! jer, és kövess.“

Asszád, kiről a lánczot már első napján ujabb fogságának levevé Bosztáne, követé őt fel, és az utczára ki, holott a leány azonnal igy kiálta fel: „Itt van! Itt van!“

A nagyvezér, ki még nem vala messze, visszafordul, s Asszád megismeri benne testvérét, hozzá szalad, megöleli, Amgiád, ki szintén megismeré testvérét, viszonzá szives ölelését; s egyik tiszt, ki leszállott, lovára ültetvén, diadallal vezeté őt a királyi lakhoz; s bemutatá itt a királynak, ki is a herczeget egyik vezérének kinevezte.

Bosztáne, ki atyja házához, mely még az nap lerontatott, nem akart visszatérni, s Asszád herczeget egész a palotáig kiséré, a királyné elébe vezettetett. Anyja, a vén, s Beram, és rokonaik a király elébe hurczoltattak, s ez halált itéle fejökre. Esdve hullottak lábaihoz. „Nincs számotokra kegyelem,“ válaszolá a király, „hanem ha a tűzimádást hagyván, a muzulmánok vallására tértek.“ Megtevék; s ezzel menték meg életöket; ugy szinte Kaváme is a hozzá tartozókkal.

Megtérvén Beram s Amgiád korábbi veszteségeit pótlani akarván, kinevezé őt egyik főtisztének, s magánál lakatá. Rövid időn kitudá Beram a nagyvezér s testvére történeteit, s azon ajánlást tevé, hogy ő hajót fog felkésziteni, s a herczegeket édes atyjokhoz, Kamaralszamán királyhoz visszaviszi.

„Kétségkivül,“ ugymond, „felfödözé eddig a király ártatlanságtokat, s nyugtalan vágy titeket ismét látni. De ha ugy nem volna is, nem lesz nehéz őt, minekelőtte még kiszállanátok, e felől meggyőzni; s ha vak hiedelmében tovább is megmarad: nincs egyéb veszteség, mint az ut s megtérés.“

A két herczeg elfogadá Beram ajánlását; tudósitván e felől a királyt, ki benne megegyezett, parancsot adának, a hajó felkészitésére. Beram egész buzgósággal vezette a munkát, s minekutána a hajó csak szelet s parancsot várt, felmene egy reggel a két herczeg, bucsut veendők a királytól.

Épen akkor, midőn bucsuznának, zaj hallatott a városban, s belép egy tiszt azon hiradással, hogy egy igen nagy tábor jő a város ellen; nem tudja senki, micsoda országból.

Látván a zavart, melybe a királyt ezen kedvetlen hir ejté, igy szóla Amgiád: „Uram! jóllehet miniszteri tisztemet, melylyel felséged bizodalma engem felruházott, épen most adám kezedbe vissza: azért még sem szűnöm meg szolgálni felségedet, s kérem engedelmét arra, hogy menvén megtudjam, micsoda ellenség ez, mely fővárosodra jő, a nélkül hogy elébb hadat izent volna.“ – A király kéré őt: tegye meg; s Amgiád néhány emberrel lóra ült.

Nemsokára föllelé a tábort, mely igen hatalmasnak látstzott, s mindinkább közeledett. Az előcsapat, melynek erre parancsai voltak, nyájasan fogadta a nagyvezért, s királynéjok elébe vezette; ki is azonnal megállitá az egész tábort, hogy vele szólhasson. Amgiád meghajtván magát mélyen, kérdé a királynét: ugy jön-e mint barát, vagy ugy mint ellenség; s ha ellenség, miben áll panasza a mágusok királya ellen.

„Mint barátné jövök,“ felele a fejedelmi asszony „s nincs semmi panaszra okom fejedelmed ellen. Birtokom és birtoka oly külön feküsznek egymástól, hogy alig lehet tévedés közöttünk. Egyedül azért jövök, hogy vissza kivánjak egy rabot, Asszádnak nevezik, kit Beram, ezen városban lakó hajóskapitány s az emberek legszemtelenebbike, tőlem elragadott. Reménylem, királyod elégtételt fog nekem adatni, ha meghallja, hogy Margiáne kéri.“

„Hatalmas királyné!“ igy szóla Amgiád, „a rab, kit keressz, az én kedves öcsém. Elvesztettem volt őt, s ismét megtaláltam. Jer, én magam fogom őt neked kiadni, s egyszersmind szerencsém lesz, téged a többi dolgokról is tudósitanom. Uram a király örülni fog, ha téged megláthat.“

Mig a királyné serege vévén parancsait, ugyanazon helyen tábort ütött, addig a királynét Amgiád a városba vezette, s itt a királyi lakhoz, holott őt urának bemutatá. Minekutána a király rangjához illően fogadá vendégét, előálla Asszád, ki épen jelen volt, s köszönté ő is a királynét, kit már beléptekor megismere. Margiáne örömét jelenté, hogy őt ujra látja; és ime hirt hoznak a királyhoz, hogy egy másik még rettentőbb tábor közelit a város másik részén.

A mágusok királya még inkább megrettene mint előbb, mivel ismét egy, s a mint a porfellegekből láthatá, melyek már az eget elboriták, még számosabb tábor közelget ellene, s felkiálta: „Amgiád, ime egy uj tábor: hová leszünk?“

Amgiád elérté a király szándékát, s lóra kapván, sebes nyargalva az uj sereg ellenébe ment. Közel érvén, jelenté az előőröknek, hogy vezérökkel kivánna szólani. Ezek őt királyok elébe vezeték, a mit Amgiád koronájáról gyanita. Még távolról leszálla Amgiád lováról, s közeledvén, leborult előtte a földig, és kérdé, mi lehet urához kivánsága.

„Én Ghaim vagyok,“ válaszolt a király „s királya Chinának. Az a vágy, hogy Badur leányomról, kit sok évvel ezelőtt Kamaralszamán herczeg, Sachszamánnak a chaledani sziget királyának fia veve tőlem nőűl, hirt vegyek, hajta ki országomból. Megengedém vala a herczegnek, hogy atyjának látogatására menjen, de azon feltétellel, hogy évről évre nálam és nála fog felváltva lakni. Azonban annyi idő óta nem hallok felőlök semmit is. Urad, a király igen lekötelezne engem bus atyát, ha, a mit a dologban tud, közleni nem átallaná.“

Amgiád herczeg, ki ezen szavakból nagyatyjára ismert, megcsókolá elérzékenyedve kezeit, s „Uram“ ugymond „bocsássa meg felséged ezen szabadságot, melylyel itt édes nagyatyámnak tisztelkedem. Én fia vagyok Kamaralszamánnak, ki most az Ébenfaszigetnek királya és Badur királynénak; s nincs semmi kétségem, hogy édes szüléim mindaketten egészséggel vannak országukban.“

A chinai király elbájolva, unokáját látván, megölelé őt nyomban érzékenyen, s a szerencsés, nem várt találkozás mindkettőjöknél könyeket fakasztott.

Azon kérdésre, mi vezethette őt ezen messze földre és idegenekhez: elbeszélé Amgiád a maga és öccse történetét. A mint elvégzé, ezt mondá a király: „Nem igazság, hogy ily ártatlan két herczeg tovább nyomorogjon. Légy jó kedvvel; haza vezetlek én titeket, s köztetek és atyátok között békét szerzek. De most siess vissza, s add tudtára öcsédnek jöttömet.“

Azalatt, mig a chinai király ugyanazon helyen, hol őt Amgiád találá, tábort üte, megtére emez, hirt vinni urához, ki őt s a mit hozna, nyugtalanul várá. A király igen meg volt lepve, a mint megérté, hogy egy oly hatalmas király, mint China fejedelme, ily hosszu és fáradságos utra adta magát, hogy lányát megláthassa, s az ő városához ily igen közel mulat. Tüstént megrendelé a fényes elfogadást, s maga is elejébe készült.

Azonközben, ismét más tájáról a városnak uj porfelleg látszék emelkedni, s csakhamar az hallatszott, hogy harmadik tábor jön a város felé. Ez arra birta a királyt, hogy maradjon, és kérje Amgiád, látná meg, mit kiván.

Amgiád elmene, s ezuttal vele ment Asszád is. Meghallák, hogy ez édes atyjok, Kamaralszamán királynak tábora, ki őket keresni jött. Elvesztökön oly mély but mutatott, hogy Giandár emir végre kivallá előtte, mikép a herczegek életét nem bántá; s ez arra birá azonnal a királyt, hogy édes gyermekeit föl fogja keresni, akármely országba bujdostanak.

Az aggó atya örömkönyekkel ölelé fiait, s könyeik édesen válták fel az eddig keservben öntötteket.

Mihelyt a herczegek tudtára adák atyjoknak, hogy ipa is a chinai király épen ma érkezett ide: elindula amaz nem nagy kisérettel, hogy ezt táborában üdvözölje.

Még nem messze értek, a mint a legszebb rendben a negyedik tábort láták közeledni, mely ugy tetszett, utját Perzsiából vevé.

Kamaralszamán elküldé fiait: tudnák meg, micsoda sereg az; ő itt fogná megjöttöket várni.

A két herczeg ellovagolt, s magokat a királynál, kié a tábor volt, bemutattaták. Minekutána ezt mély alázattal köszöntötték, kérdést tevének, micsoda szándék vezeti a mágusok királya fővárosához ily közel.

A nagyvezér fogá fel a szót, s ezt mondá a két herczegnek: „A király, ki előtt állotok, Sachszamán: a Chaledáni szigetek fejedelme; ki már régen utazik e gyászöltözetben, melyben őt látjátok, hogy fiát Kamaralszamán herczeget megtalálja, ki sok évvel ezelőtt országát elhagyta. Ha valamit tudtok e herczeg felől, kimondhatatlan örömet szereztek ő felségének, azt vele közölvén.“