Türelem-kő, türelem-kés.

Volt egyszer egy szegény asszonynak egy lánya. Az asszony odajárt fehérruhát mosni, a lányka meg otthon foglalatoskodott a hímző asztalánál.

Ül egy nap az ablakánál és a mint javában dolgozgat, ime egy kis madár repül a himzőasztalára és azt mondja a lánynak: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a kiszmeted». Azzal ismét elrepül. Oda lett a lány nyugalma és beszéli este az anyjának, hogy miket mondott neki egy madár. «Ajtót, ablakot jól zárj be – mondja neki az anyja – úgy ülj a munkához».

Másnap reggel ajtót, ablakot bezár, úgy fog a lány a munkához. De egyszerre csak prrr… és ott a kis madár a himzőasztalán. «Óh leányka, szegény lányka, egy halottnál a kiszmeted,» és azzal ismét elrepül. Még jobban megijedt a lány ezen a beszéden és panaszolja ismét az anyjának. «Másnap – tanítja az anyja – ajtót, ablakot megint zárj be és menj be a szekrénybe. Gyujts benne gyertyát és úgy dolgozz.»

Alighogy elmegy reggel az anyja, bezár a lány mindent, gyergyát gyújt és himzőasztalostúl bezárkózik egy szekrénybe. De alig tesz egy-két öltést, ott a madár előtte és: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a kiszmeted», prrr… kirepül. Azt se tudta a lány, hova legyen nagy nyugtalanságában. Félredobja a munkát, és egyre azon töri magát, hogy mit jelenthet az a mondás. Az anyja se különb, a mint megtudja este a dolgot; otthon marad másnap reggel, hadd lássa ő is a madarat. De biz a ki nem jött többet, az a madár volt.

Örökös a nyugtalanságuk, vége van a nyugalmuknak. Ki se mozdulnak a házból és egyre lesik, egyre várják, hátha megint bevetődik a madár. Jönnek egynap a szomszéd lányok és kérik az asszonyt, hogy engedje el velük a lányát. Mulatozni mennek a szabadba, hátha elfelejti köztük a buját. Nem meri az asszony elbocsátani, de úgy igérik, hogy vigyáznak rá, úgy fogadják, hogy nem tévesztik szem elől, hogy rábirják végre.

Megy a sok lány a mezőre, tánczolgatnak, pajzánkodnak, míg csak le nem szállóban a nap. Hazajövet megállanak egy forrásnál és egyet-egyet isznak belőle. Oda megy a szegény asszony lánya is, és a mint iszsza a vizet, ime egy fal van közte meg a lányok közt. De olyan egy fal, hogy szem olyat még nem látott. Hang át nem juthat olyan magas, ember belül nem kerülhet, olyan széles. Óh be megijedt a sok szegény lány. Olyan síránkozás, olyan futkározás, olyan kétségbeesés, hogy mi lesz már a szegény lánynyal, mi lesz a szegény anyjával.

«Nem megmondtam, – mondja az egyik – hogy ne hívjuk magunkkal.» «Mit mondjunk most az anyjának – sopánkodik egy másik – hogy kerüljünk színe elé.» – «Ez az oka, az az oka; te hívtad őt; nem, te hívtad», egyre folyik köztük a szó, egyre nézik a nagy falat.

Az anyja várja ezalatt a lányát, kiáll a kapu ajtóba és úgy lesi a jöttüket. Jönnek a lányok nagy síránkozva és alig merik az asszonynak elmondani, hogy mi lett a lányával. Fut az asszony a nagy falhoz, és belül a lánya, kivül az anyja, addig sírnak-rínak, míg csak a könyükben tart.

Elaludt a lány a nagy sírásba és a mint felkél másnap reggel, egy nagy-nagy ajtót pillant meg a fal mellett. «Meg lett a mi meg lett volna, eltört a mi eltört volna,» fogja a lány és kinyitja az ajtót. Olyan egy szép szeráj van a kapun belől, hogy álmában se látott idáig olyat. Benyit a csarnokába és megpillant a falon vagy negyven kulcsot. Veszi és amint rendre nyitja vele a szobákat, hát az egyikben ezüst, a másikban arany, a harmadikban gyémánt, a negyedikben smaragd, szóval mindegyikben más-más drágakő, hogy csak úgy vakítja a fénye a szemet.

Bemegy a negyvenedikbe, hát ott egy szép bej kiterítve, mellette egy gyöngylegyező, a mellén meg irott papir. «Negyven napig legyezgető, mellettem elimádkozó, megtalálja a kiszmetét», ez volt a papirra ráirva. Eszébe jut a lánynak a kis madár, hogy ime csakugyan halottnál a jövője sorsa.

Mosakodik az imádkozáshoz és legyezővel a kezében, úgy ül le a bej mellé. Éjjel-nappal legyezgeti, szüntelenül imádkozik, mig csak meg nincs a negyvenedik napja. Az utolsó nap reggelén kinéz egy kissé az ablakon és egy arab lányt pillant meg a palota előtt. Gondolja, hogy felhivja egy perczre, hadd imádkozzék a bej mellett mig ő megmosakodik és rendbe szedelőzködik.

Felhivja a fekete lányt és odaállítja a bej mellé, hogy imádkozzék helyette és legyezgesse az arczát. A lány meg lesiet, mosakodik, öltözködik, hogy szépen fogadhassa a felébredő bejt, életének kiszmetjét.

Ezalatt meg elolvassa az arab a papirost és mialatt oda késik a lány, felébred a fiu; körülnéz és alighogy meglátja a feketét, átöleli és feleségének szólítja. Alig hitt a szemének a szegény lány, amint benyitott a szobába. Hát még amint rátámadt az arab lány. «Én szultán-lány létemre nem átallok igy járni – förmed rá a szegény lányra – ez a cseléd darabja meg ilyen czifrán mer előttem megjelenni.» Kikergeti a szobából, és küldi a konyhába, hogy végezze a dolgát, a főzést-sütést. Feltünik a bejnek a dolog, de nem szólhat semmit, az arab a felesége, a másik meg a konyhában szakácskodik.

Bájrám (ünnep) felé járt az idő, és amint ilyenkor szokás, meg akarja a bej a háza népét ajándékozni. Odamegy az arabhoz és kérdi tőle, hogy mit hozzon neki a bájrám ünnepre. Olyan ruhát akar az arab, hogy tű ne járja, olló ne vágja. Lemegy aztán a konyhába, és a lánytól is megkérdi, hogy mit akar.

«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád nekem,» mondja neki a lány. Utra kél a bej, megveszi az arabnak a ruhát, de a türelem kövét meg a türelem kését sehol se tudja megtalálni. Mit csináljon, a nélkül kell hogy visszatérjen és rászáll a hajóra.

Amint elér a hajó a fele útra, egyszerre csak megáll és se előre, se hátra. Megijed a kapitány és mondja az utasoknak, hogy szó nem tartó van a hajón, amiatt nem mehetnek tovább. Előáll erre a bej és mondja, hogy ő az, a ki a szavát meg nem tartotta. Kiteszik a bejt a partra, hogy elébb váltsa be az igéretét és úgy térjen vissza a hajóra. Megy a bej a tengerparton, tengerpartról nagy völgyekbe, addig járkál, addig bolyong, mig megáll egy nagy forrásnál. Alighogy rátámaszkodik a kövére, egyszerre csak előtte a nagyajku arab és kérdezi a kivánságát.

«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád nekem,» mondja az arabnak a bej. A másik pillanatban már ott a kezében a kő meg a kés, odamegy a hajóhoz, rászáll és hazaér az ünnepekre. Átadja a ruhát a feleségének, a követ meg a kést leviszi a konyhába. De feltünt a bejnek, hogy mit csinál majd vele a lány; fogja, este felé belopózkodik a konyhába és vigyázza a dolgot.

Amint ráesteledett a lányra, veszi a kést a kezébe, a követ meg maga elé teszi és kezdi beszélni a történetét. Elmondja, hogy mit szólott háromszor a kis madárka és milyen nagy félelembe ejtette vele, őt is, az anyját is.

– És amint ránéz a kőre, egyszerre csak dagadozni kezd, a sárgája forr és sistereg, mintha élet volna benne. –

Folytatja aztán a lány, hogy hogyan tévedt a bej palotájába, negyven napig imádkozott mellette és hogyan bizta az arabra az imádkozást, míg ő lement mosakodni és öltözködni.

– Egyre dagad a sárga kő, forr és habzik, mintha szét akarna pattani. –

Elmondja a lány azt is, hogy hogyan csalta meg az arab, és a helyett, hogy őt vette volna el a bej, az arab lett a felesége.

– Mintha csak szive lett volna a sárgakőnek, úgy elhabzik, úgy feldagad, és mikorára elbeszélte a lány a történetét, egyet pattant és szétmállott. –

Fogja a lány a bicsak nyelét és elkezdi: «Óh te sárga türelem-kő, kő vagy és még se tudtad kiállani, hát én hogy állanám ki, gyenge lányka, szegény lányka.» Ezzel fogja a kést és magába akarja döfni, de előrohan a bej és megragadja a kezét.

«Te vagy az én igaz kiszmetem», mondja a fiu, felviszi a szobájába, az arabnak a helyére. Megöleti az álnok feketét, a lány anyját meg elhozatja és úgy élnek nagy boldogságban.

Kis madárka száll be néha a szerájnak ablakára és elcsicsergi öröm-vigan:

«Óh lányka, boldog lányka, megtaláltad a kiszmeted.»