Bolond Mehmed.

Hol volt, hol nem volt, ha volt is, még akkor volt, a mikor még a teve csak hiradó volt, varangy-béka szárnyra kelt, egyre jártam, egyre keltem, hegyen, völgyön, sikon mentem, abban az időben, mondom, két testvér éldegélt együtt.

Az anyjukon meg a szegénységükön kívül, még nehány ökrük, marhájuk maradt volt az apjukról. Osztozkodó kedve támad egy nap a kisebbiknek, féleszű is volt az Istenadta, és azzal állít be a tesvéréhez: «Bátya, látod itt ezt a két istállót? az egyik újdonat új, a másik korhadt. Ereszszük neki jószágainkat, a melyik az újba megy, az legyen az enyém, a többi maradjon neked.»

«Nem úgy, Mehmed – mondja a nagyobbik – az legyen a tied, a melyik a régi istállóba megy.» Belenyugodott a féleszű Mehmed ebbe is.

Veszik még aznap a jószágot, biz az mind az új istállóba siet, csak egy tehetetlen vén ökör, az is, mert vak volt, talált a régi istállóba tévedni. Nem szól Mehmed semmit, fogja a vak ökröt, viszi a mezőre legelni; reggel mennek, este jönnek.

Egy nap, ép az útfélen történt, a szél úgy kezd nagy fát verdesni, hogy vastag ágai csak úgy nyöszörögtek belé. «Hej nyöszöri apó – kérdi a bolond a fától – nem láttad a bátyámat?» A fa, mintha nem is hallotta volna, tovább nyöszörög. Ismét kérdi Mehmed, ismét csak nyöszörgés.

Megbosszankodik erre a bolond, kapja a baltáját, a fába csapja, hát csak ugy dől ki a sok arany belőle. Kapja a fiu meglevő kis eszét, haza megy vele, kér a bátyjától még egy ökröt, hogy ő párjával akarja őket járomba fogni. Szekeret is talál, nehány üres zsákot is, a zsákokat megtölti földdel, elindul és meg se áll a fáig. A zsákokat kiüríti, a föld helyébe aranynyal tölti meg, és a mint estefelé haza kerül vele, hát csak elképed a bátyja a temérdek kincs láttára.

A fiu megint csak az osztozkodáson volt, szalad a szomszédékhoz egy vékáért, hogy mérnivalójuk akadt otthon. Kiváncsi a szomszéd, hogy vajjon mit is mérhetnek ezek a földhöz ragadtak. Fogja, beenyvezi a véka fenekét és ime amint kis időre hozza a bolond a vékát, ott egy odaragadt arany. Szalad a szomszéd, mondja egy másodiknak, szalad a második, mondja egy harmadiknak; nagy idő se kellett hozzá, apraja-nagyja tudja az aranyat.

Megszeppen az okosabbik testvér, hogy mi lesz ő velük, meg a sok aranynyal. Neki az ásónak, kapának, gödröt ásnak, beletemetik a sok kincset és még aznap este búcsú a kapufélfától.

Az úton eszébe jut a nagyobbiknak, hogy vajjon bolond eszével nem felejtette-é el az öcscse az ajtót bezárni. El biz a. Küldi sebtibe vissza, hogy tegye meg még egyszer az útat, ha úgy felejtette, és zárja be az ajtót, de jól. Haza megy a bolond és gondolja magában, hogy ha már egyszer itt van, az anyjáról se felejtkezik meg. Vesz egy nagy üst vizet, felforralja és úgy végig mossa vele az anyját, hogy egyet se szólt többé szegény feje. Aztán, mintha mindent helybe hagyott volna, egy seprővel oda támasztja az öreget a falhoz, az ajtót a vállára veszi és megy az erdőre a testvére után.

Látja a nagyobbik az ajtót, hallja a szegény anyja esetét, de akárhogy szidja, akárhogy mocskolja, még a bolondnak áll feljebb. Azért hozta magával az ajtót, hogy senki se tudjon bemenni rajta. Szeretne már a bolondtól szabadulni, gondolkozik, hogy mi módon, néz előre, néz hátra, ime három lovas vágtat az úton. Hamarjában mindketten egyet gondolnak, hátha őket keresik ezek az emberek, kapják, fel a fára bolondostúl, ajtóstúl. A három lovas ép ez alá a fa alá talált ledőlni, de hát kapóra jött az est, nem láttak, nem tudtak meg semmit.

A fán csak meg lett volna a két testvér békességesen, ha egyikőjük bolond nem lett volna. Olyan dolgokat kezdett Mehmedke művelni, hogy ezer szerencse, hogy életükbe nem került. Egy szó annyi mint száz, hullatja a fáról az áldást, le a lovasok fejére, de hát esőnek minek gondolták a sötétben. Egyszerre csak az is megesett, hogy csatt-patt, le az ajtó a fáról, egyenesen a három alvóra, «itt a világ vége, itt a világ vége,» úgy elszalad a három ember, hogy talán még máig sem állottak meg. Meg is elégelte a dolgot az okosabbik, odébb áll egy reggel, és marad az öcscse bolond magára.

Mit csináljon bolond Mehmed, fogja indul ő is világgá. Addig megy, addig éhezik, míg eljut egy faluba. Oda áll a dsámi (templom) kapujába, és bemenőtől, kijövőtől hol egy-két parát (pénzt), hol enni valót kap. Egy kurta kis ember jön ki a dsámiból, végignéz Mehmeden, és kérdi tőle, hogy nem állana-é be hozzá szolgának.

«Nem bánom – feleli Mehmed – de csak úgy, ha megfogadod, hogy semmiért se szabad egymásra megharagudnunk. Ha megharagszol, megöllek, ha én haragszom meg, te is megölhetsz engem.» Ritka volt abban a faluban a szolga, ráállott a kurta ember az egyességre.

Hogy kurtára szabjuk a dolgot, legelébb is azon kezdte a bolond, hogy a mi tyukja, juha csak volt a gazdájának, mind elpusztította a házból. «Haragszol tán mester?» kérdi a gazdájától. «Nem én, minek haragudnám», mondja a megszeppent gazda. Többet azonban nem biz rá semmit, hadd üljön otthon munka nélkül.

Felesége, gyereke volt a gazdának, ezekre kellett volna Mehmednek vigyázni. Ő dajkálgatta volna a kis gyereket, de bizony nem telt bele sok idő és elemésztette ostobaságával. Megijed az asszony, hogy elébb-utóbb még rákerül a sor, fogja, összebeszélnek az urával és megszöknek egy éjszaka a bolondtól. De meghallotta Mehmed a dolgot, belebútt a ládába és amikor kinyitják a másik faluban, ehol a bolond búvik ki belőle.

Megint összebeszél a gazda a feleségével, hogy az éjszaka a tó partjára mennek aludni. Mehmedet is magukkal viszik, a tó mellett vetnek neki ágyat, hogy ha majd elalszik, bedobják. Volt azonban annyi esze a bolondnak, hogy maga helyett az asszonyt ugrasztotta a tóba. «Haragszol tán mester?» – «Hogyne haragudnék te gézenguz, vagyonom elpusztítottad, gyerekem, feleségem megölted, koldussá tettél.» Veszi a bolond a gazdát, eszébe juttatja az egyességet és beledobja őt is a tóba.

Egymagára maradt Mehmed, megy ismét világgá. Megy az úton mendegél, édes kávét iddogál, rá csibukot sziddogál, hátra-hátra tekinget, csak bolhányit lépeget. Jártában-keltében, jöttében-mentében egy öt parás darabot (egy és ¼ kr.) talál, vesz érte leblebit (pergelt borsót), és amint kezdi szemenként rágicsálni, beleejt egy felet egy útszéli kútba.

Kezdi a bolond úgy, a hogy csak a torkán kifér: «a fél leblebimet akarom, a fél leblebimet akarom». A rémítő ordítozásra egy arab szellem (peri) száll fel a kútból, olyan nagy a két ajaka, hogy egyikével a földet, másikával az eget sepri.

«Mit akarsz?» kérdi Mehmedünktől. «A fél leblebimet akarom, a fél leblebimet akarom.»

Visszaszáll az arab a kútba, és amint ismét eléjön, kezében egy asztalka. Oda adja a bolondnak és azt mondja neki: «Ha megéhezel, csak annyit mondj, hogy adj enni asztalkám; ha pedig jól laktál, azt mondd, hogy elég már asztalkám.»

Veszi Mehmed az asztalt, megy vele egy faluba és amikor csak megéhezik, «adj enni asztalkám», annyi előtte a drága szép étel, hogy azt se tudja, melyikhez lásson elébb. No, gondolja magában a legény, hadd lássa e dolgot a falu népe is; szalad, hívja őket össze nagy vendégségre.

Jönnek a falubéliek, egyik a másik után, néznek jobbra néznek balra, de sehol se tűz, se hozzávaló. E még bizony bolonddá akar bennünket tenni, gondolja mindegyik. De hozza a fiu az asztalkát és «adj enni asztalkám,» aj, az a sok szép étel; torkig jól lakott valamennyi, maradt még a cselédségnek is. Tanakodnak a falubéliek a dolgon, hogy hogy lehetne ilyet mindennap enni. Úgy, mondja az egyik, hogy belopódzkodik egy nap Mehmedhez és addsza kezed asztalkám, vége a bolond dicsőségének.

Mit csinál ismét éhes gyomrával? Szalad az útszéli kúthoz és kezdi megint: «A fél leblebimet akarom, a fél leblebimet akarom.» Addig akarta, míg ismét felszállott hozzá az arab peri, és kérdi, hogy mi megint a baja.

«A fél leblebimet akarom, a fél leblebimet akarom.» – «Hát az asztalka?» – «Ellopták.»

Leszáll a nagyajku szellem és amint felkerűl a kútból, egy malmocska van a kezében. Oda adja ezt is a bolodnak, és azt mondja neki: «Ha jobbról csavarod, arany, ha balról csavarod, ezüst hull ki belőle.» Fogja a legény a malmot, haza viszi, csavarja jobbról, csavarja balról, hát csak dől ki belőle a temérdek kincs. Olyan gazdag ember lett belőle, hogy nem a faluba, de még a városba se lehetett volna párjára akadni.

Hogy, hogy nem, megtudja a falu népe a malmocska kincsét és addig tanakodnak, addig mesterkednek, míg a malmocskának is hűlt helye támad egy reggel. «A fél leblebimet akarom, a fél leblebimet akarom», kiáltja Mehmed a kútnak.

«Hát az asztalka, hát a malmocska?» kérdi a felszálló szellem.

«Ellopták mind a kettőt,» siránkozik nagy keservesen a féleszű.

Megint leszáll az arab és két botocskát hoz fel a kútból. Oda adja a bolondnak, és erősen a lelkére köti, hogy valahogy azt ne találja mondani: «Üssed botocskám.»

Veszi Mehmed a botot, forgatja jobbra is, balra is, de nem tudja eltalálni a módját. Ő bizony megpróbálja, és alighogy neki biztatja őket, hogy «üssed botocskám», neki az irgalmatlan két bot, és a hol csak érzik, fején, lábán, kezén, hátán hogy majd elnyúlt nagy fájdalmában. «Megállj botocskám», ime megpihen a két bot. Nagy fájdalmában is nagyot örült Mehmed, hogy kitalálta a nyitját.

Hazáig meg se áll a két bottal, hivja össze a falubélieket mind; de egy szóval sem említi, hogy mi végből. Alig egy pár óra, összekerül valamennyi és lesik nagy kiváncsisággal az uj dolgot. Jön Mehmed a két bottal és «üssed botocskám», no tett is köztük olyan kegyetlen ütést-verést, hogy alig győzték a rimánkodással. «Nem addig – biztatja őket az észre tért Mehmed – míg elő nem adjátok az asztalkát is, a malmocskát is.»

Mindenre ráállott a vérig vert falu népe, szaladnak az asztalkáért, meg a malmocskáért, és «megállj botocskám», ismét helyreállt a béke.

Veszi a peri mind a három ajándékát, megy velük a saját falujába és mert pénze is volt, meg is okosodott, ráakadt a testvérére is. Az elásott pénzt a testvérének adja, keresnek maguknak egy-egy asszonynak való lányt, megházasodnak és élik világukat. Nem volt okosabb ember a faluban mint bolond Mehmed.