A három narancs-peri.

Réges régi időben, szita volt a szalmában, minden csupa hazugság, ha volt is, ha nem is volt, minden dolog bőven volt, ettünk-ittunk egész nap, de éhesen aludtunk, mondom ilyen időben, volt egyszer egy pádisá. Örömtelenűl múltak napjai, mert nem volt egy fia gyereke sem.

Bújában útra kel a lalájával (vezérével) és a mint mennek mendegélnek, kávét isznak, csibukoznak, eljutnak egy nagy völgybe. Leülnek egyet pihenni és amint nézegetnek jobbra-balra, egyszerre csak megrendűl a völgy, ostor csattan és egy zöld ruhájú, sárga papucsú, fehér szakállú dervis áll előttök. A pádisá meg a vezére nagy féltükben mocczani se mernek, de a mint a dervis feléjük közeledik és «Szelámin áléjküm»-öt mond nekik, ők is neki bátorodva, visszafelelik a «Ve áléjküm szelám»-ot.

«Mi járatban vagy pádisá uram?» kérdi a dervis.

«Ha ki tudtad találni hogy pádisá vagyok, akkor a bánatom okát is tudnod kell», feleli a pádisá.

Elővesz a dervis a kebeléből egy almát, oda adja a pádisának és igy szól hozzá: «Felét add oda a szultán-asszonynak, a másik felét magad edd meg», és ezzel eltünt.

Haza megy a pádisá, oda adja a fél almát a feleségének, a másik felét ő eszi meg és kilencz hónap tíz nap leteltével királyfi van a háremben. Azt se tudta a pádisá mit csináljon örömében, pénzt osztogat a szegényeknek, rabszolgákat szabadít fel, se kezdete, se vége a sok lakomának.

Hogy ne nagyon nyujtsuk a dolgot, a mesékben úgy is hamar telik az idő, nagyot nő a gyerek, elérte a tizennegyedik esztendejét is. Azt mondja egy nap az apjának: «Pádisá apám, csináltass nekem egy kis márványpalotát, de olyat ám, hogy két forrás legyen benne, az egyikből zsir, a másikból méz folyjék.» Nagyon szerette a pádisá egyetlen egy gyerekét, azonnal csináltatott neki palotát, két forrást, úgy a hogy a fia szíve kivánta. Ott ült a királyfi a palotájában, és a mint nézi a forrást, hogy bugyog ki belőle a zsir meg a méz, ehol egy öreg asszony, kezében korsó, tele akarja tölteni a forrásból. A királyfi egy követ vesz elő és eltöri vele az öreg asszony korsaját. Az öreg asszony nem szól semmit, elmegy.

Másnap megint előjön és a mint töltené a forrásból, ismét oda dob a királyfi egy követ, megint eltöri a korsaját. Szó nélkül megy vissza az öreg asszony. Harmad napra is eljön, de harmadszorra is oda a korsaja. «Óh ifju – szólal meg az öreg asszony – azt kivánom Álláhtól, hogy szeress bele a három narancsperibe», (tündérbe) és azzal ott hagyja.

E pillanattól kezdve, mintha tűz emésztené a királyfi szívét, hervadozni, sápadozni kezd és a mint látja a pádisá, hogy beteg a fia, orvost, hodsát hivat, de egy se tud segíteni a baján. Megmondja egy nap a királyfi az apjának: «Óh sáh apácskám, nem gyógyítanak meg engem ezek az emberek, hiába való minden fáradozásuk. Bele szerettem a három narancsba, és nem is lesz addig nyugtom, mig meg nem találom őket.»

«Óh gyermekem – rimánkodik a pádisá – egyetlenem vagy énnekem e világon, ha te is elmész, kiben telik akkor örömöm.» A királyfi csak hervadoz, csak olvadoz, belátja az apja, hogy jobb lesz, ha útnak engedi, hadd találja meg a narancsokat, szive balzsamát. Hátha vissza kerülhet az útjából.

Könnyű terhű, nehéz értékű holmival útra kel egy nap a királyfi, és hol leülve, hol felkelve, hol hegységen, hol síkságon egyre halad előre. Egy roppant nagy síkság közepette, ott az országúton előtte a mináré (torony) nagyságú ördög-anya. Féllába az egyik hegyen, a másika egy másik hegyen; a szájában mézgát rágcsál, fél órai útra hallik; fergeteg a lehellete, a karjai nyolcz rőfnyiek.

Egy «Jó napot anyácskám» kiáltással odaszalad a fiu és átöleli az ördög-anya derekát. «Ha anyácskámnak nem szólítottál volna – mondja az asszony – azonnal bekaptalak volna.» Kérdi aztán a fiutól, hogy merről jön és mi járatban van.

«Jaj édes anyácskám – sóhajt egyet a fiu – olyan baj jött a fejemre, hogy te se kérdezd, én se mondjam.»

«De csak elő vele, no,» nógatja az ördögök anyja.

«Óh édes anyácskám – sóhajt még egy nagyobbat a fiú – bele szerettem a három narancsba; jaj ha oda tudnál igazítani.»

«Csitt – kiált rá az asszony – e szót még emlegetni is tilos erre; én meg a fiaim őrizzük ugyan, de magunk se tudjuk, hogy merre van. Negyven fiam van, azok nagyobb földet járnak be, talán tudni fogják.» A mint beesteledett, mielőtt még haza jöttek volna az ördög-fiak, veszi az asszony a királyfit, egyet csap rá, azonnal vizes korsóvá változott.

Épen jókor, mert egyszerre csak betoppan a negyven ördög legény és kezdi mind: «Emberszagot érzek, anyó.»

«Ugyan, ugyan – csitítja őket az anyjok – mit keresne itt köztetek ember fia, vájkáljátok csak meg a fogatokat.»

Elővesznek egy-egy hasáb fát és a mint vájkálnak vele a foguk közt, az egyik egy czombot, a másik egy kart, ki fejet, ki meg mellet húz ki a foga közzül. Leülnek és hozzálátnak az evéshez. Evés közben tudakolja az anyjok: «Ha ember testvéretek volna, mit csinálnátok vele?»

«Mit csinálnánk – felelik – szeretnők mint testvérünket.»

Egyet csap az asszony a korsóra, és előterem a királyfi. «Itt a testvérkétek», mondja a negyven fiának.

Köszöntik nagy örömmel a devek (ördögök) a királyfit, testvérnek szólítják, leültetik és mondják az anyjoknak, hogy mért nem szólt elébb, legalább együtt ehettek volna.

«Jaj fiaim – mondja az asszony – nem olyan étellel él az mint ti, tyukot, juh hust meg ilyesfélét esznek az ember fiak.»

Kapja erre az egyik, kimegy, hoz egy juhot, leöli és oda teszi a fiu elé.

«Óh te gyerek – mondja megint az asszony – meg is kell azt neki sütni.»

Megnyúzzák erre a juhot, tüzet raknak, megsütik és elibe tálalják. Eszik a királyfi egy darabig és amint jóllakott, abba hagyta. Nógatják az ördög-fiak, hogy no még, no még, de mondja nekik az asszony, hogy csak annyit szoktak azok enni.

«Lássuk csak – mondja a negyven testvér egyike – milyen is ez a juh hus?» Fogja és egy-két falással végére jár az egésznek.

Reggelre kelve azt mondja az asszony a fiainak: «Testvérkéteknek nagy ám a baja.» – «Mi az? – kérdik – hátha segíthetünk rajta.»

«Bele szeretett a három narancsba.» «Mi – mondják az ördög-fiak – nem tudjuk a három narancs helyét, sose járunk arra, de a nagynénénk talán tudni fogja.»

«Vigyétek hát oda ezt a fiut – mondja az asszony – mondjátok neki, hogy tiszteltetem, ez az én fiam, fogadja el ő is a fiának és segítsen a baján.» Veszik a devek a királyfit, viszik a nagynénjükhöz és elmondják neki, hogy mi járatban vannak.

Hatvan fia volt ennek az idősebb ördög-asszonynak, és minthogy ő nem tudta a narancsok országát, a fiait várta haza. De hogy kárt ne tegyenek uj fiában, egyet csap rá és edénynyé változtatja.

«Emberszagot érzek, anyó», kiáltja valamennyi, a mint belépnek a házba.

«Talán emberhúst ettetek, abból maradt a fogatok közt», mondja nekik az asszony. Elővesznek egy-egy hasáb fát, és amint piszkálgatják vele a fogukat, mindegyik kihúz belőle valamit és aztán megint lenyelik. Evés közben egyet csap az asszony az edényre, és a mint meglátja a hatvan dev a kis ember-testvért, szivesen látják, asztalhoz ültetik és valami enni valót keresnek elő neki. «Fiuk – mondja másnap reggel az ördögök anyja – ez a gyerek beleszeretett a három narancsba, nem tudnátok szegényt útba igazítani?»

«Bizony mi nem tudjuk – mondják a devek – de hátha az idősebb nagynénénk tudja.»

«Vigyétek el oda ezt a fiut – mondja az asszony – tiszteltetem, ez az én fiam, legyen az övé is, és járjon utána a bajának.» Viszik a fiut a nagynénjükhöz és elmondják neki a dolgot.

«Jaj fiaim, biz én nem tudom – mondja az agg anyó – de ha estére megjön a nyolczvan gyerekem, megkérdezem tőlük.»

A hatvan dev elmegy, a királyfit ott hagyják és a mint beesteledik, egyet csap rá az ördög-anya a fiúra, seprőt csinál belőle és oda támasztja az ajtóhoz. Jön aztán a nyolczvan dev, ők is megérzik az emberszagot, és emberhúst vájnak ki ők is a foguk közzül. Evés közben ezektől is azon mód kérdi az asszony, hogy ha embertestvérök volna, mit csinálnának vele, és a mint fogadják, sőt a tojásra is megesküsznek, hogy ujjal se érnének hozzá, egyet csap az asszony a seprőre, előjön a királyfi.

Fogadják szép szivesen a dev testvérek, tudakozódnak az egészsége után, egy kis ennivalóval szolgálnak neki, alig tudnak neki helyet lelni. Evés közben kérdi az asszony, hogy nem tudják-e, merre a három narancs, mert beleszeretett uj testvérkéjük. Nagy örömmel ugrik elő a legkisebbik dev-fiu, hogy ő tudja merre van.

«No ha tudod – mondja az anya – vidd el ezt a fiut, hadd jusson a kivánságához.»

Reggelre kelve, veszi az ördög-fiu a királyfit és kettecskén útra kelnek. A mint mennek mendegélnek, azt mondja a kis dev: «Testvér, nem sokára egy nagy kertbe jutunk, annak a medenczéjében van a három narancs. Amint azt mondom, hogy hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed, kapd meg, a mit meglátsz».

Mennek még egy keveset, bejutnak a kertbe, és a hogy meglátja a dev a medenczét, oda szól a fiunak: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed.» Meglátja a királyfi a három narancsot, hol a víz színén lebeg hol a vízben úszik, kapja az egyiket, dugja a kebelébe. Megint kiáltja neki a dev: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed»; behunyja meg kinyitja, megint kikap egy narancsot, ezen mód a harmadikat is.

Azt mondja aztán neki a dev: «Vigyázz, valahogy olyan helyt ne vágd fel e narancsokat, a hol víz nincs, mert meg találod bánni.» A fiu fogadja és azzal az egyik jobbra, a másik balra.

A mint megy mendegél, sokat jár keveset jár, hegyet völgyet, síkot bejár, eszébe jut a narancs, előveszi az egyiket, hogy ő bizony felvágja. Alig hogy belevág a narancsba, egy tündérszép lány pattan elő belőle, de olyan szép ám, mint a hold tizennegyedikén. «Az Istenért, egy kis vizet adjatok», kiáltja a leány, és amint nem kapott azon nyomban vizet, mintha csak eltünt volna a föld színéről. Eleget sajnálta a királyfi, de hiába minden, elmúlt dolog.

Megint útra kel, és amint ismét megy egy keveset, gondolja hogy akárhogy, de egy narancsot még felvág. Előveszi a másik narancsot is, és ahogy felvágja, az előbbinél még sokkalta szebb egy lány pattan elő, vízért rimánkodik, de hogy a királyfi nem tudott neki adni, az is eltünt.

«No de a harmadikra már jobban vigyázok,» fogadja a királyfi és folytatja megint az útját. Jártában-keltében elérkezik egy nagy forráshoz, egyet iszik belőle és gondolja magában, hogy itt felvágja a harmadik narancsot is. Előveszi, felvágja és ime a másik kettőnél jóval szebb lány áll előtte. A mint ez is kiáltoz vízért, oda viszi a forráshoz, inni ad neki és a lány nem tünt el, életben maradt.

Anyaszült meztelen volt a lány és minthogy így nem vihette be a városba, mondja neki, hogy mászszon fel a forrás mellett levő nagy fára, ő meg bemegy a városba ruháért, kocsiért.

Mialatt a királyfi oda jár, egy arab szolgáló jön a forráshoz és a mint merítene a vízből, meglátja a lány képét a víz tükrében. «No te lány – szólt maga magához – hisz én szebb vagyok az asszonyomnál, én bizony nem hordok neki vizet, ő hozzon én nekem.» Ezzel széttöri a korsót, megy haza és a mint kérdi az asszonya hogy hol a korsó víz, azt feleli az arab: «Szebb vagyok én náladnál, te hozz ezután nekem vizet.» Az asszony vesz egy tükröt, oda tartja neki és így szól hozzá: «Elment tán az eszed, nézz csak ide a tükörbe.» Az arab belenéz, látja, hogy csakugyan fekete. Szó nélkül veszi a korsót, megy ismét a forráshoz és amint meglátja a lány képét a vízben, azt hiszi, hogy az ő arcza.

«Mégis csak szebb vagyok én az asszonyomnál», kiáltja ismét, széttöri a korsót és megy haza. Megint kérdi az asszonya, hogy mért nem hozott vizet.

«Szebb vagyok én náladnál, te hozz nekem vizet.»

«Megbolondultál te lány», mondja az asszony, hozza ismét a tükröt és a mint meglátja magát benne az arab, megint vesz egy korsót és viszi a forráshoz. A lány képe megint ott a vízben, és amint harmadszorra is akarná törni a korsót, lekiált a lány a fáról: «Sose törögesd a korsókat néne, az én arczomat láttad a viz tükrében, azt nézted a magadénak».

Felnéz az arab, és amint meglátja a tündérszép lányt, felmászik hozzá a fára és így kedveskedik neki: «Óh aranyos lányocskám, egész oda lettél a sok üléstől, jer, hadd keresgéljek a fejedben.» Ezzel veszi a lány fejét az ölébe, kotorászgat benne, elővesz egy tűt, beleszúrja a lány koponyájába és egyszerre csak madárrá válik a narancs-lány, prrr… elrepűl, az arab egymagára ott maradt a fán.

De ehol a királyfi szép kocsival, aranyos ruhával, felnéz a fára és amint meglátja a fekete arczot, kérdi a lánytól, hogy mi történt vele. «Itt hagytál, elmentél – mondja az arab – a nap egészen megfeketített.» Mit csináljon szegény királyfi, veszi a lányt, bele ülteti a kocsiba és viszi haza egyenesen az apja házába.

A palotabeliek már várják, lesik, vajjon milyen is lesz a királyfi tündér-menyasszonya és amint meglátják az arab lányt, kérdik a királyfitól: «No te mijét tudtad ennek az arab lánynak megszeretni?»

«Nem arab lány ez – mondja a királyfi – egy fa tetején hagytam, ott feketedett meg a naptól; ha kipiheni magát, megint megfehéredik.» Ezzel viszi a szobájába, és lesi, hogy fehéredjék.

Volt a királyfi palotájában egy szép kert, egyik fájára rá repült a narancs-madár és szólítja elő a kertészt.

«Mit akarsz velem?» kérdi a kertész.

«Mit csinál a királyfi?» tudakozódik a madár.

«Semmi baja, egészséges», mondja a kertész.

«Hát a fekete felesége hogy van?»

«Az is csak megvan, üldögél.»

Ezt mondja a kis madár és azzal elrepül. Másnap megint jön, ismét tudakozódik a királyfi meg a fekete felesége után, és meg-meg a tegnapit kivánja. Harmadik nap azon módon, és a hány fára csak rászállott, annyi száradt ki alatta.

Megunta egy nap a királyfi a fekete mellett, bemegy a kertbe, egyet sétálni. Meglátja a kiszáradt fákat, hivja a kertészt és azt mondja neki: «Ugyan kertész, mért nem viseled jobban gondját ezeknek a fáknak, nem látod, hogy mind kiszáradt.» Erre elmondja a kertész, hogy ő ugyan hiába viseli gondját, mert nehány nap óta egy madár száll a fákra, megkérdi, hogy mit csinál a királyfi meg a fekete felesége, kivánja neki, hogy üldögéljen ne ülhessen, a fenekén tövis nőjön, száll az ágra, elszáradjon.

Megparancsolja a királyfi a kertésznek, hogy kenje be a fákat péppel és ha majd oda ragad a madár, fogja meg, hozza el neki. Bekeni a fákat a kertész és amint rászáll másnap a madár, legott oda ragad. Veszi a madarat, oda viszi a királyfinak és beteszik egy kaliczkába. Csak rá kellett hogy nézzen a fekete asszony a madárra, azonnal ráismert benne a lányra. Fogja, nagy betegnek tetteti magát, elhivatja a főorvost és sok pénzzel rábirja, hogy azt mondja a királyfinak, hogy csak úgy gyógyul meg a felesége, ha ilyen meg ilyen madarat nyeletnek el vele.

Látja a királyfi, hogy nagy beteg a felesége, hivatja az orvost, megnézeti vele a beteget és kérdezi, hogy mivel gyógyíthatná ki. Mondja az orvos, hogy meggyógyíthatná, ha ilyen meg ilyen madarat meg tudna vele étetni.

«Ép a minap fogtam egy ilyet», mondja a királyfi, megfogják a madarat, leölik és lenyeletik az asszonynyal. Nyomban felkelt a fekete az ágyból. De a madár ragyogó tollából véletlenül leesett egy a földre, két deszka közzé szorult, úgy hogy senki se vette észre.

Idő telik, idő múlik, a királyfi még mindig várja, hogy fehéredjék a felesége. Járt a palotába egy öreg asszony, az szokta volt oktatgatni a hárembelieket olvasásra, irásra. Egy nap, a mint megy lefelé a lépcsőről, látja, hogy két deszka közt, mintha fénylenék valami; oda megy, hát egy madár toll, de ragyogó akár a gyémánt. Veszi, haza viszi és oda dugja a gerendába. Másnap megint elmegy a palotába és mialatt oda jár, leszáll a toll a gerendáról, egyet rázkódik és íme szépséges szép egy lány lett belőle. A szobát feltakarítja, az ételt megfőzi és miután mindent rendbe hozott, megint tollá változik, felszáll a gerendára. Hazajön a tanító asszony, hát csak elképed a látottakra. Gondolkozik, hogy ki csinálhatta mindezt, össze-vissza kutatja a ház zege-zugát, de bizony nem tudhatott ki semmit.

Másnap reggel megint megy a palotába, a toll ezalatt megint leszáll és azon mód elvégez minden dolgot. Hazajön az asszony, látja, hogy megint rendben a háza. De már ki kell ezt tudni mindenképen, gondolja magában, és másnap reggel úgy tesz, mintha elmenne, kinyitja az ajtót meg beteszi és elbúvik valahová. Egyszerre csak azt látja, hogy ott egy lányka a szobájában; takarít, aztán meg főz és a mint elvégezte a dolgot, oda szalad az asszony, megkapja és kérdi tőle, hogy ki-miféle, honnan került ide. Elmondja a lány a sorsát, hogy hogyan ölte el kétszer is a fekete asszony és hogyan jutott ide toll alakjában.

«Egyet se búsulj többé lányom – vigasztalja az öreg asszony – rendbe hozom én a te dolgodat még ma.» Ezzel megy egyenesen a királyfihoz és meghivja az nap estére. A királyfi amúgy is unatkozott már a fekete mellett, cseppet se bánta, hogy elhivják hazulról és estére kelve megy az öreg asszony házába.

Vacsorához ülnek, étel után jön a kávé, bejön a lány a findsákkal és amint megpillantja a királyfi, majdhogy el nem ájult. «Ugyan anyó – mondja a királyfi, amint magához tért egy kissé – ki ez a lány?»

«A szolgálóm», feleli az öreg asszony.

«Honnan vetted ezt a szép teremtést – kérdi a királyfi – nem adnád el nekem?»

«Hogy adnám el, mikor voltaképen úgy is a tied», mondja az öreg asszony. Ezzel fogja az asszony a lányt, oda vezeti a királyfihoz, és lelkére köti, hogy őrizze meg ezután jobban a narancs-tündért.

Még csak erre támadt igazán elájulhatnékja a királyfinak. Viszi a lányt a palotába, a fekete lányt kivégezteti, a tündérrel meg negyven napig, negyven éjig tartó lakodalmat csap. Ők elérték czéljukat, mi is egyet nyujtózkodhatunk kerevetünkön.