A hamupipőke-fiu.

Hol volt, hol nem volt, még abban az időben volt, mikor Álláh szolgája sok volt, az emberek baja nagy volt, volt egyszer egy szegény asszonynak három fia meg egy lánya. A legkisebbik fiu amolyan fél kegyelmű volt, egész nap a hamuban hengergődzött.

Szántani megy egy nap a két nagyobbik, és mondják az anyjuknak, hogy főzzön nekik valamit, majd kihozza a húgok a mezőre. Közel ahhoz a mezőhöz a három arczú dev ütötte volt fel a tanyáját, és hogy a lány valahogy közelükbe ne jusson, ugyancsak magyarázgatják neki, hogy merre menjen, merre kerüljön.

Megfőzi az asszony az ebédet, megy vele a lány a mezőre, és hogy, hogy nem, a dev útjára talál tévedni. Alig kerül szegény feje egyet, előtte a dev felesége és kérdi a holtra ijedt lánytól, hogy hogyan vetődött erre a vidékre. Addig beszéli rá, addig hitegeti, míg bemegy vele a házába, hogy ott majd elrejti a dev-asszony az ura elől.

Pedig ott leste már őket a három arczú dev és a mint megérkeznek, mondja az asszony a lánynak, hogy hamarjába valami enni valót akar készíteni. «Gyúrom a tésztát, te meg lányom éleszd a tüzet.» De alighogy hozzálát az élesztéshez, elősompolyog a dev, megkerűli és egyet tát a száján, lenyeli a lányt ruhástúl, mindenestül.

Ezalatt csak várják a fiúk az ebédet, csak várják, de se lány, se étel. Itt a délután, itt az est, megy a két fiu haza és a mint hallják az anyjuktól, hogy még reggel elment a lány, sejtették, hogy mi lett vele. Nincs máskép, a devekhez került a húgocskájuk; kettőt se gondol a nagyobbik, fogja, indul a devekhez a húga után.

Jártában-keltében, csibukot szíttában, virágillatot szagolva, kávéját iszogatva, elér egy útszéli kemenczéhez. A kemenczénél egy öreg és kérdi a fiútól, hogy mi járatban van. Elmondja a fiu a húga esetét, hogy a három arczú devet megy keresni, nem nyugszik addig míg meg nem öli.

«Nem ölöd meg addig a devet – mondja az ember – míg meg nem eszed itt ezt a kemenczében sűlt kenyeret». Gondolja a fiu, ez ugyan nem nagy dolog, veszi a kemenczéből a czipókat és alig hogy egyet harap belőlük, hagyja ott a kemenczét emberestűl, kenyerestűl, majdhogy szét nem pattant tőle.

Alig halad egy-kettőt, meglát az úton egy nagy kazánt, a kazán tele borral és a mint itt is kérdi tőle egy ember az útját, megint elbeszéli a baját a devvel. «Nem mész a devvel semmire – mondja ez is – ha ki nem iszod ezt a bort.» Inná a fiu, de «jaj a gyomrom, jaj a bélem», úgy elszaladt, hogy meg sem állana, ha két híd nem volna előtte.

Az egyik híd fából, a másik vasból, a két híd túlsó részén két almafa, az egyik éretlen, savanyu, a másik megért, édes.

A három arczú dev már várta az úton, hogy vajjon melyik hidat választja, a fát-e avagy a vasat; melyik almából eszik, az édesből-e avagy a savanyúból. A fahíd még eltörhetik, a vason kél át, a savanyu alma még éretlen, az édesből szakít a fiu. A devnek se kellett egyéb, küldi az asszonyt a fiu elé, azonmód a házába ámítja, mint a húgát és nem sok idő telt el, bekerült ő is a dev gyomrába.

Hogy ne nyujtsuk hosszúra a mondani valónkat, a középső fiu se akart utolsó lenni, indul ő is a két testvére után. Ő se bír a kenyérből enni, neki is rágja a bor a gyomrát, a vashidon kél át, az édes almából eszik; harmadiknak ő jutott be a dev gyomrába. No de lássuk a legkisebbiket, a hamupipőke-fiút.

Látja az anyja, hogy kászolódik a bamba a hamuból, kéri, hogy ne hagyja öreg napjaira egyedűl; ha a többi már elment, legalább ő maradjon mellette. Hallani se akarja a fiu. «Nem addig – mondja a hamupipőke – míg mind a három testvéremet elő nem kerítem és a deveket meg nem ölöm.»

Ezzel felkel a kuczkójából és a mint egyet rázkódik a hamuban, olyan nagy szélvész kerekedik, hogy a hány szántóvető csak van, mind hagyja a mezőn az ekéjét, fut ki-ki a merre a szeme lát.

Szedi össze a fiu az ekevasakat, viszi egy kovácshoz, hogy csináljon neki belőle egy lándzsát, de olyat ám, hogyha a levegőbe röpíti és onnan visza esik az ujjára, szét ne törjék a vasa. Megcsinálja a kovács a lándzsát, veszi a fiu. Felrepíti a levegőbe, és amint visszaestében alátartja a kis ujját, apró darabokra törik a lándzsa. Még egy nagyobbat rázkódik a fiu a hamuban, a szélvész elől megint futnak a mezei gazdák, ezektől is összeszedi a fiu az ekéket és viszi a kovácshoz. Elkészűl a másik lándzsa, felröpíti, ime ez is összetörik. Olyan fergeteget támaszt a fiu harmadszorra, hogy nem maradt a környéken ekevas. Megcsinálja nagy nehezen a kovács a harmadik lándzsát is és a mint alátartja az ujját, nem törik többé szét a fegyvere. «Valamennyire megjárja», mondja a fiu és azzal veszi a lándzsát, kél vele világgá.

Addig megy, addig mendegél, míg ő is a kemencze elé kerül. Fogadja az ember, kérdi az ügyét, baját és a mint értésére jut, hogy ez is dev ölni megy, mondja a fiunak, hogy csak úgy, ha a czipókat megeszi, amoda meg a kazán bort, ha ki tudja inni. Neki gyürkőzik a hamu-fiu, megeszi a kemencze sütötte czipókat mind, kiissza a bort és a mint ismét tovább megy, meglátja a fa- meg a vashidat, a híd tulsó felén a két almafát.

A dev már lesi a fiut messziről és ugyancsak kezd inába szállani a bátorsága, láttára a hamupipő-fiu tetteinek. A vashídon mindenki fia átkelhet, gondolja a fiu, megy át a fahídon; az édes almából se nagy mesterség ám enni, eszik a savanyúból. «No itt – mondja a megrémült dev – nem megyünk a fujtatással semmire, készítsd csak elő a lándzsámat, azzal hadd mérkőzzünk meg».

A hamupipőke már messziről megpillantotta a devet, egyenesen felé tart és tisztesség tudással köszön neki. «Ha nem köszöntél volna – mondja a dev – menten elnyeltelek volna.»

«Én meg – feleli vissza a fiu – ha a köszönésemet nem fogadtad volna, egy lándzsa dobásra kivégeztelek volna».

«No ha olyan nagy a bátorságod – mondja a háromarczú – elő avval a lándzsával».

Veszi a dev a lándzsáját, neki gyürkőzik és a mint teljes erejéből neki dobja, csak a kis ujját tartja alá a fiu, és íme dirib-darabokra törik a dev lándzsája.

«Most meg én rajtam a sor», mondja a hamu-fiu, egyet suhint a lándzsája és az orrán repül ki a dev lelke. «Még egyszer, ha legény vagy», nyögi az ördög nagy erőlködve, de a mint feleli a fiu, hogy «nem én, anyám is csak egyszer szűlt engem a világra», ott kiadja a dev az utólsó lelkét is. Megy aztán a fiu a dev-asszonyt keresni, azt is útnak indítja az ura után és amint ketté hasítja őket, előtte mind a három testvére. Veszi őket, indul velök vissza.

Megszomjazott a három testvér a dev gyomrában és a mint a fele úton meglátnak egy avatag kutat, kérik a hamu-fiu testvérüket, hogy merítsenek egy kis vizet. Vetik le a fiúk az övüket, egymáshoz kötik és leeresztik rajta a nagyobbik testvérüket. De alighogy leér a felényire, olyan kegyetlen kiabálást kezd csapni, «jaj húzzatok fel, mert elégek», hogy azonnal fel kellett húzni és a középső testvérükkel megpróbálni. Ezzel is ép úgy jártak.

«Most én rajtam a sor – mondja a hamu-fiu – de vissza ne huzzatok ám, akárhogy kiabálnék is.» Leeresztik a legkisebbiket, ő is kezdi a kiáltozást, de rá se hederítenek és addig száll, míg leér a kút fenekére. Egy kapu van előtte, benyit, hát olyan szépséges három lány ül egy teremben, hogy mindegyike akár a hold tizennegyede. Csak elképed a három lány a fiu láttára, hogy hogyan merészelt ebbe a dev barlangjába jönni és akárhogy kérik, akárhogy rimánkodnak előtte, hogy meneküljőn, ha kedves az élete, nem a fiu, semmi áron, míg nem végez evvel a devvel is.

Ha akár meddig nyujtjuk is a beszédet, csak egy lesz a vége. Megöli a devet, kiszabadítja a három szultán kisasszonyt, a kiket már hét esztendeje, hogy elrabolt volt apjuktól. A két nagyobbikat a két testvérének szánja, a legkisebbiket meg, ez volt a legszebbik, magának jegyzi el; megtölti a korsaját vizzel és viszi a lányokat a kút fenekéhez, a nyílás alá.

Először a legnagyobbikat húzatja fel, adja a legnagyobbik testvérének, aztán a középsőt, adja a középső testvérének, kerül a sor az övére. A legkisebbik minden áron azt akarja, hogy elébb a fiu kerüljön fel, aztán ő. «Testvéreid – magyarázza a fiunak – megtalálnak rád haragudni, hogy a legszebb lányt tartottad magadnak és csupa irígységből nem húznak majd fel a kútból».

«Megtalálom én akkor is az utat», feleli a fiu, és akárhogy kéri a mátkája, nincs annyi lelke, hogy rábeszélje. Elővesz a lány a gelebéből egy szekrénykét és mondja a fiunak: «Ha bajba találsz jutni, nyisd fel ezt a szekrényt. Egy darab kovakő van benne és ha egyet versz rá, egy arab ugrik eléd, a ki minden kivánságod teljesíti. Ha a testvéreid csakugyan itt hagynának a kútban, menj a dev palotája elé és állj meg a forrásánál. Két juh jön oda mindennap, egy fehér meg egy fekete; ha a fehérbe fogózkodol, a föld szinére kerülsz, ha pedig a feketébe, a hetedik föld fenekére dob le».

Felhúzatja aztán a legkisebbik lányt, és íme alighogy meglátják a testvérei ezt a legszebbiket, az öcscsük jegyesét, megszállja őket az irígység. Megharagusznak rá, ott hagyják a kútban, ők meg mennek a lányokkal haza.

Mit tegyen a fiu, visszatér a palota elé, megáll a forrásnál és várja a két juhot. Nem telik bele sok idő, elé ugrándozik egy fehér, meg egy fekete juh és a fiu, a helyett hogy a fehérbe fogózkodnék, a feketét ragadja meg és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy a hetedik föld fenekén van. Ezt a vidéket is hadd járom be, gondolja magában, fogja és nyakába veszi ezt a földdarabot is.

Keveset megy, sokat megy, éjjel megy, nappal megy, hegyen megy, völgyön megy, addig, hogy nem birja tovább és megáll egy nagy fánál, hogy egyet pihenjen alatta. De ímé, mit lát maga előtt. Egy nagy kigyó csúszik felfelé a fa derekán és már-már benyelné a fán visongó fiók madarakat, ha engedné a hamupipőke. Veszi gyorsan a lándzsáját és egy csapásra ketté szabja a kigyót. Aztán meg, mint a ki jól végezte a dolgát, ledől a fa alá és mert fáradt is volt, melege is volt, azon nyomban elaludt.

Jön ezalatt a madárkák anyja, a perik pádisája, a smaragd Anka és a mint meglátja az alvó fiut, azt hiszi, hogy ez az ő ellensége, a ki évről évre elpusztítja gyermekeit. Már-már szét akarná darabolni, de sipogják a madárkák, hogy ne bántsa ezt a fiút, ez ölté meg ellenségüket a kigyót. Csak most látta meg az Anka a ketté vágott állatot.

Dehogy bántotta volna az alvó fiút, kerülgeti, legyezgeti, két szárnyával fedegeti, hogy ne süsse szegényt a nap és a mint felébred az álmából, hát akár egy sátor, olyan fölötte a madár szárnya. Odamegy hozzá az Anka és mondja neki, hogy jótettéért meg akarja jutalmazni, kivánjon tőle valamit. «A föld szinére szeretnék feljutni», mondja a fiu.

«Felviszlek – mondja a smaragd madár – ha van negyven mázsa juh húsod, negyven hordó vized. Ráülsz vele a hátamra, ha gik-et mondok etetsz, ha gak-ot mondok itatsz».

Eszébe jut a fiunak a szekrényke, kiveszi belőle a kovakőt, egyet ver rajta és «mit parancsolsz szultánom», előtte a világnagyszájú arab. Negyven mázsa juh húst, negyven hordó vizet kér a fiú. Nem sokára hozza a húst meg a vízet, teszi egy általvetőbe, felül vele a madár szárnyára és útközben ha gik-et mond az Anka, húst ad neki, ha gak-ot mond, megitatja. Repülnek egyik rét földről a másikra, és a mint rövid idő multán feljutnak a föld szinére, leszáll a madár hátáról és mondja neki, hogy várja be, nemsokára vissza lesz.

Veszi a fiu a szekrénykét és mondja az előpattanó arabnak, hogy hozzon hírt neki a három lánytestvérről. Kis vártatva ehol az arab a három lánnyal, ép készűltek a testvérei lakodalomra. Ráűlnek valamennyien a madár hátára, hússal, vízzel megrakodnak és úgy mennek a három lányék országába. Gik mondja az Anka, hússal etetik, gak mondja, vizzel itatják; de hogy negyed magával volt a fiu, ismét gik, elfogyott a hús. Veszi a fiu a handzsárját, kivág a czombjából egy darabot és dugja a madár szájába. Megérzi az Anka, hogy emberhús, nem eszi meg, a szájában tartogatja és a mint megérkeznek a három lányék országába, mondja neki a madár, hogy most már mehet Isten hirével.

Nem tehetett a fiu egy lépést sem, úgy fájt a lába. «Te csak menj – mondja a madárnak – én még pihenek elébb egyet».

«Hej ravasz kópé hej», feddi a smaragd madár, és azzal kiveszi a szájában tartogatott húst, vissza illeszti a helyére, mintha csak ki sem vágta volna.

Bezzeg nagyot ámult a város, láttára a megkerült szultán-kisasszonyoknak. Alig akart az öreg pádisá a szemének hinni. Nézi, öleli az egyiket, nézi, csókolja a másikat, és a mint elbeszélik neki a történteket, királyságával együtt mind a három lánya a hamu-fiúé.

Elhozatja a fiu az anyját meg a húgát és úgy fognak hozzá a lakodalomhoz. A húgának is találnak férjet, a vezir fiát, és negyven napig, negyven éjjig, boldogság éltök végéig.