A ló-dev és a boszorkány.
Reading edition

Három lánya volt az egyszeri pádisának. Útra készül egy nap az öreg, hívatja a lányait és erősen a lelkökre köti, hogy kedvencz lovát ők etessék-itassák, valahogy másra ne bizzák a gondját. Annyira szerette a lovát, hogy idegent még csak a közelébe se engedett.
A pádisá útjára kél és amint a nagyobbik lány vinné az abrakot az istállóba, közelébe se engedi a ló. Megy a középső lány, avval is úgy tesz. Viszi az abrakot a kisebbik, hát meg se moczczan a ló, megeteti megitatja, úgy tér vissza a testvéreihez. Belenyugszik a két nagyobbik, hadd viselje húgok a ló gondját, legalább nekik nem kell vele bajlódni.
Megjön a pádisá és legelébb is azt kérdi, hogy ellátták-e mindennel a lovát. «Minket még a közelébe se bocsátott – mondja a két nagyobbik, – húgonk volt a gondozója.»
Erre fogja a pádisá, férjhez adja a lányát a lóhoz, a másik kettőt a fősejh meg a vezír fiának adja oda és az első napon kezdik, a negyvenediken végzik a nagy lakodalmazást. A kisebbik az istállóba került, a két nagyobbik fényes palotában lakott. De csak nappal volt a kisebbiknek ló-ura meg istálló-lakása. Éjfélnek idejében rózsa-kert az istállója, szép dalia a ló-ura, úgy élik a világukat. Senki se tudta, csak ők ketten, a nappalt úgy a hogy eltöltötték, est idejét alig várták.
Dárdajátékot rendez a pádisá a palotájában, megjelenik rá a sok vitéz, de senki se viaskodik úgy, mint a két szultán-lány két ura.
«Nézd csak – kiált le a két lány az istállóban lakó húgokhoz – hogy dobálóznak a dárdával; akár két oroszlán, olyan a mi két urunk. Hát a te ló-urad hová marad?»
Egyet rázkódik a lány ló-férje, emberré változik, paripára ül, megmondja a feleségének, hogy valahogy el ne árulja valakinek és egy pillanat alatt ott terem a játéktéren. Mindenkin túltesz a dárdájával, leteríti lovairól a két sógorát és mintha ott se lett volna, ismét ott terem az istállóban.
Másnap megint játszanak, ismét csúfolkodik a két nagyobbik lány, de ott az ismeretlen vitéz megint, megjelenik meg eltünik. Harmadik nap azt mondja a ló-ember a feleségének: «Ha vagy én találok bajba jutni, vagy te szorulsz segedelemre, vedd ezt a három szőr-szálat, égesd el, és megkereslek akárhol is.» Ezzel siet a játéktérre és viaskodik a sógoraival. Mindenki megbámulja a játékát, még a két nagyobbik lány is, és ismét szólnak le a húgukhoz: «Lám, hogy értik ezek a játékot, nem úgy mint az a ronda ló-urad.»
Nem állhatta meg a lány válasz nélkül, és mondja a testvéreinek, hogy az a szép vitéz senki más, mint az ő ló-ura. És ahogy mutatná az urát, eltünik előle, mintha ott se lett volna. Eszébe jut az ura tilalma, hogy el ne árulja a titkát, és alig várja, hogy megjöjjön az istállóba. De hiába, nem jön se ló, sem ember; itt az éjfél, se rózsa, se rózsás kert.
«Óh jaj – siránkozik a lány – elárultam az uramat, megszegtem a szót, íme a büntetésem.» Be se hunyja a szemét, sírva leli ott a reggel. A hogy megvirradt, elmegy pádisá apjához, elpanaszolja neki, hogy elveszítette a ló-urát, felkeresi, ha a világ végire ment is. Hiába tartaná vissza az apja, hiába mondja neki, hogy devek közül való az ura, hogy sose találhatja meg, nem tudja lebeszélni a szándékáról. Mit csináljon, útnak engedi.
Nagy bújával útra kel a lány, addig megy, addig mendegél, míg gyenge teste elfárad, hegy aljánál összeroskad. De íme eszébe jut a három szőr-szál, veszi az egyikét és meggyujtja. Ott az ura a karja közt, alig tudnak örömükben megszólalni.
«Nem megmondtam – szólt a legény nagy szomorún – hogy el ne árulj senkinek, ha most meglát itt boszorkány anyám, azonnal széttép. Ez a hegy itt a mi lakásunk, mindjárt itt lesz anyám, és jaj nekünk, ha észrevesz.»
Megijed a szegény szultán-lány, sír-rí nagy keservesen, hogy most találta meg az urát és már is el kell hogy veszítse. Megesik rajta a dev-fiu szive, egyet csap rá, almára változtatja és felteszi a polczra. Nagy visongva repül le a boszorkány a hegyről és sikítja, hogy emberszagot érez, emberhúst áhítoz. Hiába tagadná a fiu, nem hiszi az anya semmikép.
«Ha megesküszöl a tojásra – mondja a fiu – hogy nem lesz bántódása, megmutatom, a mit rejtegetek.»
Megesküszik a boszorkány, és erre egyet csap a fiu az almára, ott előttük a szép lány. «Ime a feleségem», mondja az anyjának. Nem szól rá az öreg semmit, dolga után lát, a menyének is ad dolgot.
Eltelik egy pár nap békeséggel, de a boszorkány csak azt várta, hogy elkerüljön a fiu hazulról. Dolga akadt egyszer a devnek és alighogy kitette a lábát, mondja a boszorkány a lánynak: «Seperj, ne seperj», és ezzel megy ő is, hogy este ismét visszajön. Csak gondolkozik a lány, hogy mit csináljon ő már most, mit seperjen, mit ne seperjen. Eszébe jut a szőrszál, veszi és meggyujtja a másodikat is. Ehol az ura előtte, kérdi tőle, hogy mi a baj; mondja a lány az anya parancsát, hogy seperjen és ne seperjen. Megmagyarázza neki az ura, hogy a szobát seperje ki, az előszobát ne seperje ki.
A lány úgy tesz és amint este jön haza a boszorkány, kérdi a lánytól, hogy elvégezte-é a dolgát. «Sepertem, nem sepertem, anyácskám» feleli a menye. «Ebatta rusnyája – mocskolja az öreg – nem a magad eszéből tudtad ezt meg, bizonyosan a fiam tanított rá.»
Másnap, amint megint felkel az asszony, oda ad a lánynak három edényt és ráparancsol, hogy töltse tele a könnyével. A mint elmegy a boszorkány, maga elé veszi a három edényt, sír-sír, de alighogy egy pár cseppet tudott belé hullajtani. Fogja, elégeti a harmadik szőrszálat is.
Megint ott terem az ura és magyarázza neki, hogy töltse tele az edényeket vizzel, aztán hintsen bele egy kis sót. A lány úgy tesz, és a mint jön este az asszony, számon kéri a munkát. Mutatja a lány a három edényt, tele a könnyekkel. «Ebatta rusnyája – szidja az öreg asszony – nem a te műved ez, no de végére járok neked is, a fiamnak is.»
Másnapra megint talál ki valami dolgot, de a fia is megsejtette, hogy rosszban töri az anyja az eszét és megy haza a feleségéhez. Ott buslakodik szegény feje egymagában, mert a három szőrszál is kifogyott, a rábizott munkát se tudta volna elvégezni. «Most csak szökjünk innen – mondja az ura – mert addig nem nyugszik, míg kárt nem ejt benned.» Ezzel veszi a feleségét és indulnak világgá.
Jön estére a boszorkány, látja, hogy se menye se fia. «Megszöktetek rusnyák» – fenyegetődzik a gonosz, és szólítja elé boszorkány testvérét, hogy menjen a fia meg a menye után, hozza őket vissza. Beszáll a boszorkány egy edénybe, ostort fon a kigyóból és úgy ered utánok.
Észrevette a dev-fiu a nagynénjét, egyet csap sebtiben a lányra, fürdővé változtatja, magából meg fürdőmestert csinált és leült a kapujába. Kiszáll a boszorkány az edényből, odamegy a fürdőmesterhez és kérdi tőle, hogy nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.
«Még csak most melegítettem meg a fürdőt – mondja a fiu – nincs benne senki; ha nem hiszed, megnézheted.»
Látja az asszony, hogy nem lehet evvel okos szót váltani, beszáll az edénybe, visszarepül és mondja a testvérének, hogy nem tudott rájok akadni.
Kérdi a boszorkány, hogy nem kérdezősködött-e az úton valakitől.
«De igen – mondja az ifjabbik – egy fürdő volt az útszélen, annak a gazdájától kérdeztem, de vagy bolond vagy nagyot hall, nem mentem vele semmire.»
«Te voltál a bolondabb – förmed rá a nénje – hogy nem ismertél rá benne a fiamra, a fürdőben meg a lányra.» Hívja aztán a másik testvérét, és azt küldi a két szökevény után.
Meglátja a dev-fiu a másik nagynénjét is, a mint repűl az edényben. Egyet csap a lányra, forrásra változik, ő pedig ott áll mellette és merít belőle a korsójával. Odamegy a boszorkány és kérdi a fiutól, hogy nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.
«Iható vize van ennek a forrásnak – feleli nagy bambán – én mindig innen merítek.» Azt hiszi az asszony, hogy bolonddal van dolga, vissza fordul ő is és mondja a nénjének, hogy nem találta meg őket. Kérdi a boszorkány, hogy nem találkozott-e valakivel az uton.
«De igen – mondja a másik – vizet merített egy féleszű egy forrásból, de nem tudtam belőle okos szót kivájni.»
«A fiam volt az a féleszű, te okos – pattan rá a néne – a forrás meg a felesége. Már magamnak kell utána látni», és azzal beszáll ő is az edénybe, ostort fon a kigyóból és indul utánok.
Megint hátranéz e közben a fiu, látja, hogy maga az anyja jön ezúttal. Egyet csap a lányra, fára változtatja, ő pedig kigyóvá válik és rátekergőzik a fára. Rájuk ismer a boszorkány, ragadja a fát, hogy apróra tördeli, de amint látja a rátekergőzött kigyót, fél, hogy a fiát is megöli vele.
Azt mondja a kígyónak: «Fiam, legalább a kis ujját mutasd annak a lánynak, akkor aztán békén hagylak benneteket.»
Látja a fiu, hogy máskép nem szabadulhat meg tőle, egy falatkát legalább is kell, hogy harapjon a lányból. Oda mutatja az anyjának a lány egyik ujját, az asszony bekapja és aztán visszatér a birodalmába. A fiu egyet csap megint a lányra is, magára is, emberi alakot öltenek és mennek a lány apjához, a pádisához. A fiu, minthogy megromlott a talizmánja, halandó embernek maradt, oda a devsége, oda a boszorkány anyjával való rokonsága. A pádisá nagyon megörült a gyermekeinek, ujból lakodalmat csapott nekik és holta után nekik jutott az országa.
