A ló-fiu és a három dev.

Volt egyszer egy pádisá, ennek a pádisának három fia s egy lánya. Magához hivatja egyszer a fiait és így szól hozzájok: «Hátra levő életem meg van szabva, nem sokára meghalok. Lány-testvéretekre jól vigyázzatok, és annak adjátok oda, a ki először kéri meg a kezét.» Egy pár nap mulva meg is halt, nagy pompával eltemették.

Alig hogy pádisá lett a nagyobbik fiu, jön elibe egy dervis és megkéri tőle a szultán-kisasszonyt. Hallani se akarja az uj pádisá, fogja és kiűzi a dervist az udvarából. Másnap a középső testvérhez megy, az se akarta a dervisnek oda adni. Harmadnap a legkisebbiktől kéri, ez is azt feleli, a mit a két nagyobbik.

Sétára kivánkozik egy nap a szultán-kisasszony és a hogy leszáll a kertbe, neki egy dev a levegőből, felkapja és elviszi. Utána az anyja, utána a testvérei, de repűl a dev akár a madár, míg csak el nem tűnik a szemök elől. Csak ekkor jutott eszökbe az apjuk mondása. Kapja magát a pádisá, lehúz az ujjáról egy gyűrűt, átadja a középső testvérének és azt mondja neki: «Viseld ezt a gyűrűt az ujjadon, és ha majd szorítani kezd, tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy veszedelemben az életem. Megyek a testvérem után, vagy vele térek vissza, vagy sehogy se.» Ezzel átadja az országát a középső testvérének és indul világgá.

Jár a fiu sok nagy földet, de se falu, se város, sehol egy élő lélek. Egyre hegyet mutat útja, és amint megy mendegél, elér egy nagy palotához. Nem volt annyi ereje, hogy odáig elmenjen, ledőlt egy fa töviben, hogy pihenjen egy kissé. Pedig a testvére lakott abban a palotában. A mint megpillantotta a pádisá bátyját, leszalad érte és öröm-könyezve vezeti fel a dev palotájába. Beszélik egymásnak a bajukat, de egyszerre csak megrendül a ház, mintha össze akarna dőlni. «Jön a dev,» mondja a lány, hirtelen egyet csap a testvérére, korsóra változtatja, és oda teszi a ház zugába.

Megérezte a dev az emberszagot és hiába tagadja a lány, elő kell hogy mutassa a testvérét. Nem bántja, mert megesküdött rá a lánynak, de egy jó szava sincs hozzá. Vacsora idején mind eleszi a dev előlök az ételt, és a mint lefeküsznek, ott virraszt a lány a bátyja mellett, hogy baja ne essék valahogy. «Mért nem fekszel le?» kérdi tőle a dev. «Kendőt hímzek az anyámnak, – feleli a lány – hogy elküldjem holnap a testvéremmel.»

Reggel a hogy felkelnek, azt mondja a dev a fiunak: «Rajta, viaskodjunk, elő a pajzsoddal.» Nem mert a fiu ellene szólani, ráülnek egy-egy lóra, és kimennek a szabad térre. Előveszi a dev a pajzsát és úgy neki csapja a fiunak, hogy ott ledőlt a lováról. Oda megy, hogy a fejét levágja, de szalad a lány, figyelmezteti a devet az esküjére, és bekötözi a bátyja sebeit. A dev hagyta őket, és ment ismét az útjára.

A középső testvér ez alatt egyre pádisáskodott az országban. Szorítja egy nap a gyűrű az ujját, és eszébe jut a bátyja, hogy vajjon mi történhetett vele. Fogja, átadja a gyűrűt az öcscsének: «ha majd szorítja az ujjad, tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy veszedelemben az életem», és azzal indul a bátyja után.

Addig megy, addig mendegél ő is, míg megtalálja a huga palotáját meg a beteg bátyját. A dev közeledtére seprőre változtatja a fiut, de megüti a dev orrát az emberszag és nincs addig nyugta, míg elő nem mutatják neki a fiut. Ismét megesküszik ugyan, hogy nem bántja a fiut, de csak úgy bánik ezzel is, mint az elsővel. Másnap reggel viaskodásra szólítja, megsebesíti és ha a huga nincs ott, neki is a feje bánja meg. Két betegje volt együtt a szegény lánynak.

Szorítja egy nap a gyűrű a legkisebbik ujját, fogja, indul ő is a két bátyja után. Átadja a gyűrűt meg az országot az anyjának és azt mondja neki: «Vagy visszajövünk mind, vagy ott maradunk valamennyien, a gyűrűről megtudod a sorsomat.» Hiába kéri az anyja, hogy maradjon meg ő legalább, hogy ne hagyja egymagára, nem használ a rimánkodása semmit.

A legkisebbik is megtalálja a testvéreit, és pohárra változtatva, úgy rejtené a lány a dev elől. De megérzi a szagát, és addig-addig, hogy ezt is leejti a lábáról. Ott feküdt a három beteg egymás mellett, kis húgok a gondozójuk.

Egy nap az anyjok ujját is kezdi a gyűrű szorítani. «Megyek én is a gyerekeim után – gondolja magában – vagy meghalok, vagy megtalálom őket.» Egy öreg lova maradt volt meg a pádisá urának, arra ül rá és másra bízva az országot, megy a gyerekeit keresni.

Megy az asszony hosszú úton, egyre hajtja fáradt lovát, egyre telnek a hónapok. De más útra került a lova, nem talált rá a gyerekeire. Bántotta a nagy éhsége, égette a szomjusága, gyengítette a fáradsága. Mit tegyen a szegény asszony, lova vizét iszsza egy nap s mennek vissza városukba. Nem telik bele sok idő, hát veszi észre az asszony, hogy teherben van. Nagy ijedségében hívja a palotája fekete szolgálóját és elmondja neki a különös esetet. «Nem más, mint a lovad vize», mondja a fekete, és titkolják a dolgot a világ előtt. Tanakodnak, hogy hogyan tegyék és a mint a kilencz hónapra meglett egy fiu, veszi a fekete, bepólyázza és kiteszi egy éjszaka a kapu elé. Meglátja másnap a sok nép a gyereket, összegyülekeznek előtte, és hírt adnak a palotába is. A szultán-asszony, mintha nem is az övé volna, behozatja a gyereket és mondja a palotabelieknek, hogy ő nevelteti fel. Három gyereke úgy is oda van, legyen ez az Álláh adta a negyedik.

Nevelik a ló-fiut és mese idő gyorsan telik, szálnyi legény lett belőle. Játszik egy nap a pajtásaival és alighogy kezébe veszi a pajzsát, kiüti vele az egyik társa szemét. «Menj el tölünk kölyök-gyerek, – förmed rá a többi – apátlannak, anyátlannak semmi dolga mi közöttünk.» Sírva megy haza a fiu és elpanaszolja az anyjának, hogy kölyöknek mondták a társai. Mért mondták őt apátlannak, mért gunyolták anyátlannak, egyre kérdi az anyjától. Mondja neki a szultán-asszony: «Az anyád én vagyok, az apád rég meghalt.» Nem éri be ennyivel a fiu, és mindenáron meg akarja tudni, hogy mért mondták őt kölyöknek. Addig kéri, addig sürgeti, hogy előrántja a kését és fenyegeti az anyját, hogy megöli, ha meg nem mondja neki az igazat. Mit csináljon a szegény asszony, elmondja a fiunak a négy testvér és a dev történetét, meg azt is, hogy a lóvizétől jött a világra.

Erre se kérd, se hall, kéri az anyjától a gyűrűt, az ujjára húzza és indul, hogy majd megtalálja ő a testvéreit. Hiába az anyja rimánkodása, veszi lovát, szülő apját és úgy kél egy nap világgá.

Addig megy a ló-fiu, míg rábukkan a dev palotájára. Bemegy, hát három fiu nagy betegen, a húgok meg ápolgatja. Kérdi tőlük a bajukat és amint elmondják neki, hogy hogyan jártak a devvel, ráismer a testvéreire. «Én is a ti testvéretek vagyok», mondja a ló-fiu. «Hazudsz – mondják a többiek – mi csak négyen vagyunk.» Veszi a ló-fiu a gyűrűt, mutatja nekik, és elbeszéli, hogy hogyan hozta őt anyjuk a világra. Megörülnek az uj testvérjüknek, de csak addig tart az öröm, míg meg nem reng a dev jöttétől a palota.

«No csak hadd jöjjön az az ördög fajzatja, – kiáltja a ló-fiu – majd megtanítom én, hogy kell viaskodni.» Bejön a dev, hát csak elhül, a mint megpillantja a ló-fiut. «Óh ló-fiu, Álláh adjon üdvösséget», kezdi a dev nagy féltében, és úgy jár a kedvében, úgy lesi a mozdulatát, hogy csak elbámul rajta a négy testvér. Hozza a lány az ételt, hát mind eleszi a dev elől a ló-fiu, nem hagy neki egy falatot se. Lefekvéskor megint ébren akarna a lány maradni. «Feküdjetek csak le mind – mondja a ló-fiu – majd vigyázok én a devre.» Lefekszik a négy testvér, de a ló-fiu be se hunyja a szemét egész éjszaka.

Másnapra kelve azt mondja a ló-fiu a devnek: «Na most meg mi mérkőzzünk meg, elő csak a pajzsoddal.» Kénytelen-kelletlen fogja a dev a pajzsát, kimennek vele és úgy vág neki a devnek, hogy darabokra repült a lováról. Nagy az öröm a testvérek közt, és alighogy meggyógyult a három fiu, mennek vissza hazájukba. Nagy az öröm a palotában, ölelkeznek az anyjukkal és mind mondják a lófiunak, hogy ő legyen a pádisájuk. «Nem elébb – mondja a ló-fiu – míg végére nem járok még két devnek, a másik két testvérének.» Ezzel ismét lovára kap és addsza kezed város keze, kivágtat a palotából.

Megy, mendegél, hát ahol az egyik dev rántja ki a fákat gyökerestül és rakja egymásra. «Mit csinálsz ezzel a sok fával?» kérdi tőle a ló-fiu. «Egy ló-fiu nevű királyfi jár a vidékünkön; – mondja a dev – egyik testvérünket már megölt, várat csinálok magamnak, hogy engem is meg ne öljön.»

«Ismered azt a ló-fiut?» kérdi a devtől a fiu. «Nem én,» feleli vissza. «A kinek az az orrát megfogja, – mondja a ló-fiu – ki is szakítja», és azzal olyat ránt a dev orrán, hogy tőből kiszakadt. Megijed a dev szörnyen és rimánkodik a ló-fiunak, hogy ne bántsa az életét, inkább holtig hiv marad hozzá.

Nem bántja a királyfi, hanem magával viszi és úgy indulnak el kettesével. Addig mennek, addig mendegélnek, míg ráakad a ló-fiu a másik devre is. Gyüjtögeti a rengeteg nagy köveket és egymás fölibe rakja. Kérdi tőle a fiu, hogy mi lesz ezekből a kövekből. «Vár – mondja a dev – hogy a ló-fiu meg ne ölhessen.»

«Ismered a ló-fiut?» kérdi ettől is a fiu. «Nem én,» feleli vissza. «A kinek az a vállára teszi a kezét, – mondja a ló-fiu – be is horpasztja», és azzal olyat üt a vállára, hogy féldereku maradt tőle. Rimánkodik a holttá ijedt dev, hogy szolgálatába szegődik, csak az életét hagyja meg.

Hárman járnak hosszu úton és a mint odaérnek egy hegy tövéhez, egy egész nyáj juhra bukkannak. De se juhász, a ki őrizze, se senki, a ki haza hajtsa őket. Este felé maguktól elindulnak a juhok, nyomukban a fiu a két devvel.

Egy nagy barlangba térnek meg a juhok, minden van benne, csak emberi lélek nem. Vesz a ló-fiu egy juhot, levágja, megsütik, megeszik és lefeküsznek. Reggelre kelve a mint ismét indulóban voltak a juhok, mondja a fiu a deveknek, hogy egyiköjük maradjon a barlangban, ő meg a másik megy a juh-nyáj után és ha estére visszatérnek, kész legyen egy sült juh. Azzal megy az egyik devvel a juhok után, a másik meg veszi az otthon hagyott juhot, levágja és teszi a tűzre.

A mint foglalatoskodik a dev a tűznél, íme egy két rét hajlott vén anyóka tipeg be hozzá, és rimánkodik egy kis darab húsért. Kés után nyúl a dev, hogy levágjon neki egy darabot, de mialatt hátra fordul, kapja az öreg a juhot és eltűnik vele. Estére megjön a fiu a devvel meg a sok juhval, kéri a sültet, mert ugyancsak megéheztek. Ijedezve, akadozva elbeszéli a dev, hogy mi történt vele. Lepirongatja a fiu az ügyetlenségéért, vesznek hamarosan egy másik juhot, leölik és azt készítik el vacsorának.

Másnapra kelve a másik devet hagyja otthon és a lelkére köti, hogy jobban vigyázzon mint az orratlan testvére. Veszi a félvállú a juhot, levágja és a mint a tűzre teszi, ehol ismét az anyóka. Addig kér a devtől egy kis darab juhhust, míg ráhajlik a szíve. Fordul a késért, de mikorára vágna a juhból egy darabot, se hús, se öreg asszony. Jön a ló-fiu a juhokkal, hát megint nincs vacsora. Mit csináljon, megint leölnek egy juhot, és másnapra kelve a ló-fiu marad otthon, hogy majd végére jár ő annak az öreg asszonynak.

Oda a két dev a juhokkal, a ló-fiu is készülődik az ételfőzéshez. A mint éppen tűzre teszi a húst, jön az agg anyóka és rimánkodik neki egy falatkáért. «Fogd csak meg a juh czombját», mondja neki a fiu. Megfogja az asszony a czombot, a fiu meg veszi a kést és egyet csap rá, lenyekkenti vele az öreg fejét. Gurul a fej, gurul, a ló-fiu mindenütt nyomában és addig követi, míg csak egy kutba nem gurult a fej. Megjegyzi magának a helyet, visszatér, megfőzi a húst és a mint megjönnek a devek, előttük a kész étel. Csak úgy hüledezett a két dev a ló-fiu dolgain.

Másnap megy a fiu a devekkel a kúthoz, mondja nekik, hogy ide gurult a boszorkány feje és odaad nekik egy kötelet, hogy kössék a derekához és ereszszék le rajta. Leeresztik a devek a fiut, és a mint leér a kút fenekére, megnyílik előtte egy vasajtó. Bemegy, hát olyan egy kert, akár a paradicsom; a kertben egy szép lány, akár egy húri. Megpillantja a lány a fiut, és kérdi tőle, hogyan jutott a kertbe. Mondja neki a fiu, hogy egy boszorkányt ölt meg, annak a feje után került ide. Erre előveszi a lány egy szék alól a boszorkány fejét, odaszalad a fiuhoz és mondja neki, hogy egy boszorkány anyától szabadította őt meg, juttassa ki a kútból is. Viszi a fiu a kút tövébe, de kéri a lány, hogy még két testvére van a kertben, azokat is vigye magával. Veszi a fiu a három lányt, felkiált a deveknek és felhúzatja őket a kútból. Egyet gondol a két dev a három szép lány láttára. Lányt is kapnak, a ló-fiutól is megszabadulnak; hagyják a fiut a kútban, a három lánynyal még odább állanak.

Ott a fiu a kút tövében, azt se tudja, merre menjen. Nyakába veszi az alsó világot, és addig keres, addig kutat, míg egy nagyocska várost pillantott meg. Bemegy a városba, hát ott a boszorkány teste, előtte a sok nép meg a város pádisája. Megtudja a fiu, hogy a boszorkány nagy ellensége volt a városnak, hogy elállotta a vizét és már hosszu idő óta nem juthattak tőle italhoz. Oda megy a fiu a pádisához és mondja neki, hogy ő ölte meg a boszorkányt. Aj megörült a fiunak a pádisá. Kérdi tőle, hogy mi a kivánsága, lány-é vagy koronája. «Se a lányod, se koronád, – mondja a fiu – a föld szinére szeretnék feljutni.» Hivatják a smaragd Ankát és madár hátán, feljutott a föld szinére.

Ez az enyém, az a tied, járja a sok vadon utat, míg ismét eljut egy városba. Leül egy forráshoz, hogy szomját oltsa, és hogy egyet pihenjen mellette. Egy öreg asszony vetődött oda a kúthoz, szóba áll vele a fiu és kéri, hogy fogadja be a házába vendégnek. «Szivesen,» mondja az öreg, és azzal mennek a városba az öreg asszony házába. Beszélgetés, falatozás közben egyszerre csak sírás-rívás, a városban nagy jajgatás. Kérdi a fiu az okát.

«Egy nagy sárkány ül a nyakunkon, – mondja az asszony – attól nincs nyugta a városunknak. Minden évben előjön és egy-egy lányunkat elvisz. Ma a szultán-kisasszonyunkra került a sor, azon siránkozik a világ.»

Alighogy elhallgatnak a sírással, egyszerre csak nagy nevetés, város mögött vigadozás. «Hát ez mit jelent?» kérdi a ló-fiu.

«Egy hónapja – beszéli az asszony – hogy egy félvállú meg egy fületlen került a városunkba. Három szép lányt hoztak magokkal és ma tartják a lakodalmukat.»

– El is felejtettük volt megmondani, hogy a ló-fiu egy gyűrűt kapott a boszorkány kútjabeli legkisebbik lánytól. – Veszi ezt a gyűrűt, odaadja az öreg asszonynak és egy csomó aranyat igér neki, ha szerét teheti valahogy és elmegy a lakodalomba. Csak annyi lesz a dolga, hogy megmutatja a legkisebbiknek a gyűrűt.

Megy az asszony a lakodalmas házba és leül a lányok mellé. A legkisebbik, a mint az illendőség hozza magával, odamegy, hogy kezet csókoljon az öregnek. «Ne bántsd lányom, ne bántsd» és tartja oda a gyűrűs ujját. Alighogy megpillantja a lány a gyűrűt, öleli és rimánkodik neki, hogy honnan vette, ki adta neki. Alig tudja az asszony türtőztetni, és nincs tőle nyugta, míg meg nem igéri neki, hogy este felé elvezeti hozzá.

A fiu ezalatt megy a városba és látja a sok népet, a mint kisérik a szultán-kisasszonyt. Elérkeznek egy nagy sátorhoz, a lányt beviszik és ott hagyják, hogy eljöjjön érte a sárkány. Oda megy a fiu a sátor elé, és a mint megpillantja a lány, mondja neki, hogy Álláh szerelmére siessen el innen, mert őt is elöli a sárkány. Nem felel rá a fiu, hanem oda áll az ajtó megé és úgy várakozik a szörnyetegre.

Jön a hétfejü sárkány és a mint megpillantja a fiut, legelőször is annak rohan oda nagy dühében. De kapja a fiu a pajzsát és ugy bele döfi az állatba, hogy ott kiszállt az élet belőle. Aztán fogja a lányt, odaadja az embereknek, hogy vigyék haza az apja palotájába, ő meg siet az öreg asszony házába.

Ott várakozott már a legkisebbik lány és ugy elteltek örömükkel, hogy a másik kettő eszökbe se jutott. Kapja magát, elmegy a lakodalmas házba és se kérd, se szól, veszi a két devet és küldi az egyiket a másik után, a pokol tüzébe. Veszi aztán a másik két lányt is, és viszi őket az öreg asszonyhoz.

Ezalatt repült a hír a palotába, hogy megölték a sárkányt, és életben van a szultán-kisasszony. Megy a sok nép meg a pádisá a lány elibe, ott jő életelevenen, de hol a fiu, a sárkány ölő, senki se tudja megmondani. Addig keresik, addig nyomozzák, míg ráakadnak a ló-fiura. Viszik nagy pompával a palotába, odaadják neki a lányt, ha akarja az országot is. «Nekem is van országom, koronám – mondja a fiu – csak feleségem nincs.»

Ezzel veszi a lányt, az öreg asszony házából a másik hármat és viszi valamennyijét haza. A legnagyobbik lányt az idősebb testvérének, a legfiatalabbikat a legkisebbik fiunak adja. Ő maga a szultán-kisasszonyt tartja meg, húgának meg a vezér fia, ugy lakodalmaznak mind egyszerre, negyven nap és negyven éjjel.