Őzike-királyfi.

Egyszer volt, egyszer nem volt, Álláhnak szolgája sok volt; volt egyszer egy pádisá, ennek egy fia meg egy lánya. Megvénül a pádisá, megjön az ideje és meghal; a fia foglalja el a helyét és jócska időn át uralkodva, összes vagyonát elemészti.

Azt mondja egy nap a lány-testvérének: «Húgom, a vagyonunkat mind elköltöttük; ha majd meghallják, hogy pénz nélkül állunk, egy az, hogy elkergetnek bennünket, de meg senkinek se fogunk majd a szeme közé nézhetni. Legjobb, ha mindennek elejét veszszük és ideje korán elmenekülünk». Szedik-veszik czók-mókjukat és a két egytestvér éjnek idejében ki a palotából, mennek világgá.

Mennek mendegélnek, eljutnak egy rengeteg nagy síkságra. Annyit szenvednek a rekkenő melegtől, hogy majdhogy el nem dőlnek. A fiu nem bírja ki tovább, és a mint meglát a földön egy kis összegyülemlett vizet, így szól a lányhoz: «Húgom, nem én innen egy tapodtat se, míg ezt a vizet ki nem iszom».

«Ugyan bátya – feleli a lány – ki tudja viz-é, piszok-é, mit tudhatni? Ha már eddig kibirtuk, haladjunk még egy keveset, hátha találunk majd vizet.»

De bizony a fiu: «Nem én egy lépést sem, megiszom én, ha addig élek is». Ezzel neki a szennyes víznek, szürcsöli-szürcsöli, de íme, alighogy megitta, egy őzike lett belőle.

Sír-rí a lány nagy keservesen, hogy mi lesz most már ő vele; de már megtörtént, megint csak útra kelnek. Mennek mendegélnek, hegyen-völgyön, nagy síkságon; egy nagy forrásnál nagy fa, ott állanak meg pihenőre. Azt mondja az őzike: «Húgom, mássz fel itt erre a fára, én meg megyek, hátha valami enni valóra tehetek szert.» A lány felmászik a fára, az őzike dolog után lát, hegyet-völgyet bejár, nyulat mit fogdos, elhozza, a testvérkéjével együtt megeszik és éldegélnek napról-napra, hétről-hétre.

A fa mellett a forrás, abból szokták volt a pádisá lovait itatni. Hozzák este a kocsisok a lovakat és a mint inni akarnának, megpillantják a viz tükrében a lány árnyékát, visszahőkölnek tőle a lovak. A kocsisok még azt hiszik, hogy talán a víz nem tiszta, veszik, kiürítik a válut, ujból megtöltik, de bizony a lovak megint csak visszaijednek, nem isznak a vízből. Nem tudják a kocsisok mire vélni a dolgot, mennek, elmondják a pádisának.

«Talán zavaros a víz», mondja a pádisá. «De nem ám – felelik a kocsisok – egyszer ki is ürítettük a válut, friss vízzel töltöttük teli, még sem ittak belőle.»

«No csak menjetek – küldi őket urok – nézzetek jól szét, hátha valami van ott a közelben, a mitől megijedhettek.»

A kocsisok visszamennek, és a mint jól körül néznek a forrás körül, szemügyre veszik a nagy fát, hát meglátják a tetején a lányt. Izibe mennek és hirt adnak róla a pádisának. Nem restelli a fáradságot a pádisá, eljön, felnéz, lát egy lányt, de olyat, mint a hold tizennegyedikén, olyan szépet, hogy a ki egyszer ránéz, azt mondja, hadd nézzek rá még egyszer. «Szellem vagy-é, tündér vagy-é?» szól fel hozzá a pádisá.

«Se nem szellem, se nem tündér, hanem ember szülte ember», szól vissza a lány.

Hiába kéri a pádisá, hogy szálljon le hozzá, hiába rimánkodik neki, nincs annyi lelke, hogy leszállassa. Megharagszik a pádisá, kiadja a rendeletet, hogy vágják ketté a fát. Veszik az emberek a baltát és kezdik a fát vágni. Vágják a vastag fát, vágják, kicsi híja maradt még, de hogy e közben beesteledett és már setétedni is kezdett, abba hagyják a munkát, hogy a többijét majd elvégzik másnap.

Alighogy ezek elmennek, itt az őzike az erdőből, látja a fát és kérdi a húgától a történteket. Elmondja a lány a dolgot, azt is, hogy nem akart a fáról leszállani. «Jól tetted – mondja az őzike – ezután se szállj le, akárhogy hív is.» Ezzel oda megy a fához, egyet nyal rajta, és ime még vastagabb lett, mint annak előtte volt.

Másnap ismét dolga után lát az őzike, jönnek a pádisá emberei is, hát látják, hogy ép a fa, és még vastagabb is lett. Megmeg kezdik a fát vágni, vágják-vágják, még csak a fele hiányzik neki, de minthogy megint rájok esteledett, a többijét másnapra hagyják, mennek haza.

Ne nyujtsuk el a dolgot, az őzike megint megjött és amint ismét egyet nyal a fán, még sokkalta vastagabb lett.

Reggelre kelve, alig hogy elment az őzike, ehol a pádisá a favágókkal és a mint látja, hogy a fa egyre csak vastagodik, más útját-módját keresi a dolognak. Visszafordul, elmegy egy boszorkány hírű öreg asszonyhoz, elmondja neki a fát meg a lányt, kincset igér neki, ha le tudja onnan csalni. Elvállalja a dolgot a kuruzsló asszony, vesz elő egy háromlábú vasat, üstöt, holmi egyetmást és viszi a forrás mellé. A vasat leteszi a földre, rá meg az üstöt, de fenékkel felfelé, a forrásból vizet merít, nem az edénybe, hanem mellé önti; a szeme is be van hunyva, mint a vaknak.

A lány azt hiszi, hogy csakugyan vak és lekiált hozzá a fáról: «Néném asszony, fordítva tette kigyelmed az üstöt a vasra, a víz mind a földre ömlött.»

«Óh édes lánykám – kezdi el az öreg asszony – merre vagy, szemeim nem látnak; szennyest hoztam magammal, ha Álláht szereted, jöjj és igazítsd helyére az üstöt, hadd mossam ki a holmimat.» Az őzike intése jutott a lány eszébe, nem szállott le.

Másnap ismét ott a boszorkány, oda botorkál a fa alá, tüzet rak, lisztet vesz elő hogy majd szitál, de liszt helyett hamut rak a szitába. «Szegény világtalan néne», szánakozik a lányka a fán, és kiáltja neki a fáról, hogy liszt helyett hamu van a szitában. «Óh lányom – siránkozik az öreg – vak vagyok, nem látok, szállj le onnan, segíts egy kissé a bajomon.» Erősen meghagyta volt neki az őzike, hogy le ne szálljon valahogy a fáról, szót is fogadott a testvérkéjének.

Harmadnapra megint a fa alatt a boszorkány. Ezuttal juhot hozott magával és a mint veszi elő a kést, hogy megnyúzza vele, a visszájával kezdené el vágni. Úgy elsiránkozott a juhocska, hogy nem nézhette a lány az állat kínlódását, leszáll, hogy majd ő vágja a juhot, de ott a fa közelében az elrejtőzött pádisá, kapja a lányt és viszi egyenesen a palotájába.

Úgy megtetszett a pádisának a lány, hogy meg akart vele esküdni, de a lány nem addig, míg az ő testvérkéjét az őzikét is el nem hozzák neki, addig pillanatnyi nyugta sincs. Embereket küldenek ki az erdőre, megfogják az őzikét és viszik a palotába, a testvérkéjéhez. El nem eresztené a lány az oldala mellől, együtt feküsznek le, együtt kelnek fel. A pádisá nagy lagzit csap, megesküsznek; a kis őzike se tágít mellőlük, és estenként a hogy felkeresi őket és két első lábával végig tapogat rajtuk, megnyugszik sorsán, mert:

«Ez a sógor lába, ez a húgom lába.»

Idő telik, idő múlik, a mesebeli idő még gyorsabban, a szerelmeseké leggyorsabban; a mieink is boldogul élnének, ha nem lett volna a palotában az a fekete rablány. Roppant rágta az irígység, hogy a pádisá ezt a fáról szakadtat vette el, nem pedig őt. Leste is az alkalmat a bosszura.

Szép egy kert volt a palotában, nagy vízmedencze a közepében, ott szokott volt a szultán-asszony időzgetni. A kezében arany csésze, a lábán meg ezüst saru, úgy ment a nagy medenczéhez, és a mint elért a vízhez, utána a rablány, bedobja a vízbe. Volt abban a medenczében egy nagy hal, azonnal lenyelte a szultán-asszonyt. A fekete meg, mintha misem történt volna, megy vissza a palotába, felveszi a szultán-asszony aranyos ruháit és oda ül a helyére.

Jön este a pádisá és kérdi az asszonytól, hogy mi lelte, hogy úgy elváltozott az arcza? «Sokat sétáltam a kertben, a nap megsütötte az arczom, attól lettem ilyen», feleli a lány. A pádisá elhitte neki, leül mellé vigasztalni, hanem az őzike is előjön és a mint kezdi őket símogatni, ráismer a rablányra, mert:

«Ez a sógor lába, hol a húgom lába?»

A rablánynak se kellett egyéb, ez az állat elébb-utóbb még végére fog járni, tünődik magában, hogyan pusztíthatná el ezt is.

Egyet gondol, másnap betegnek tetteti magát, orvosokat hivat és pénzzel, szép szóval lelkökre köti, hogy mondják a pádisának, nagy beteg a felesége, az őzike szívét ha megehetné, csak az segít a baján. Elmondják az orvosok a pádisának, azt is hogy az őzike szívét kellene a beteggel lenyeletni. Oda megy a feleségének hitt rabszolgához és kérdi tőle, hogy nem bánja-e, ha levágatja testvérkéjét, az őzikét.

«Mit tegyek – sóhajt az álnok – ha én meghalok, mi lesz szegény fejével; jobb ha levágatjuk, így én se halok meg, ő is megszabadul állati voltától.» Kiadja a pádisá a rendeletet, élesítteti a kést, téteti tűzre a nagy üst vizeket.

A szegény őzike megneszeli a nagy sürgés-forgást, lemegy a kertbe a medenczéhez és háromszor kiált le a testvéréhez:

Háromszor felelnek neki vissza a hal gyomrából:

Mert teherben volt a szultán-asszony, a mikor a hal elnyelte, ott szülte meg kis fiát a hal gyomrában.

Meg akarta éppen a pádisá az őzikét fogatni, a mint lesietett a kertbe a medenczéhez. Nagy óvatosan utána megy az őzikének és mindent meghallott, a mit a két testvér beszélgetett. Kiürítette nagy gyorsan a medenczéből a vizet, kihuzatja a nagy halat, a gyomrát felvágatja, és íme mit lát? Felesége hal gyomrában, a kezében arany csésze, a két lábán ezüst saru, a karjában kicsi fia. Hol a feleségét öleli, hol a gyerekét csókolja, viszi őket fel a palotába és elbeszélteti magának a történteket.

Az őzike meg ezalatt egyet talált nyalni a hal véréből, és egyszerre csak emberré változott át. Felszalad a húgához, össze-ölelkezik a két egy-testvér és úgy elsírnak szerencséjükön.

A pádisá veszi az arab szolgálót és kérdi tőle, hogy mit szeretne jobban, negyven kardot-e avagy negyven lovat. Azt feleli neki a rablány: «Kard az ellenségem torkába menjen, negyven lovat adj, hadd mehessek sétára.» Rákötteti a lányt negyven lónak a farkára és útnak ereszti sétára; apró darabokra szakadt a fekete, minden porczikája más-más hegyen maradt.

A pádisá meg a felesége még egyszer nagy lagzit csapnak, az őzike-királyfinak is akad a palotában párja és negyven nappal, negyven éjjel egyre csak lakodalmaznak. Ettek ittak, czéljukhoz jutottak; ti is egyetek igyatok, czélotokhoz jussatok.