← Table of contents
Öreg szekér fakó hám

Szegény ember tőkéje.

Reading edition

Mindnyájan emlékeztek t. képviselőtársaim azokra a pillanatokra, mikor bent, a tanácsteremben édesdeden elandalogtok valami ellenzéki beszéden (ha mamelukok vagytok), vagy a saját gondolataitokon (ha ábrándozó kurucok vagytok) s merengéseiteknek közepette egyszerre csak felétek nyulik egy nagy prózai kéz és mintha egy olló volna benne, ridegen, kiméletlenül egyszerre elmetszi a fonalat.

Pedig nem olló van benne, hanem csak egy papirszelet litografirozott betükkel: „a képviselő urat kéri X – Y, hogy őt az elfogadó teremben fogadni méltóztassék“.

Megnézed a nevet s ha nem valami főbenjáró ember a kerületből (a mi sürgős inditó ok) szórakozottan zsebregyüröd a papirlapot, morogván a teremőrnek: „Mingyárt, mingyárt“ s azzal ugy lehet megint visszazökkensz a hallgatásba s elfelejted a várakozót, aki egyre vár ott a „sóhajok szobájában“, hol csapatostól várják az ország minden részéből összegyülekezett ügyes bajosok az apró zsarnokokat, kikre fantáziájuk ráfencseli a tekintély és hatalom patináját, kikhez igy szólanak a tényállás terjedelmes elmondása után: „Csak egy szavába kerül nagyságodnak.“

No persze, csak egy szavába! Oh, hogy nevetnének a miniszterek, ha hallanák! Hiszen hallották ők azt elégszer, mikor csak képviselők voltak és már akkor is nevettek, de keserüen, most pedig gunyosan nevetnének, mert már elfelejtették, hogy valaha keserüen is nevettek.

Csoda, hogy mennyi lehetetlen kivánság, kalandos terv jön össze az elfogadó szobában egy délelőtt. Szerencse, hogy nem egy emberhez szólnak, mert egy koponya megzavarodnék ezekben, de sok koponya birja. Vannak ezek közt ismerős alakok: pumpoló öreg asszonyságok, szinehagyott selyemszoknyákban, sorsüldözött emberek, csökönyös hivatalkeresők, megátalkodott pörlekedők, csak ritkán akad valami uj, valami különös. Egy fiatal leányra mindnyájan emlékezhettek, a ki állitólag komorna volt valami grófi háznál s leesett a lépcsőn, eltörte a jobb karját, amputálni kellett. Most sorban jár a képviselőkhöz, csinos, fitos, eleven, mint egy cica, mindig arról a vidékről való, melyet az illető képvisel s haza akar utazni, de nincsen pénze. Könnyek öntik el szép szelid szemeit s a mint fellebenti pellerine-jét és a szép sugár derékből nem következik a kar helyén kar, megilletődve nyultok utiköltségért a zsebetekbe. A két karja azelőtt sovány kenyeret szerzett neki, most kalácsot hoz az egyik, a hiányzó.

Kétségtelen, sok boszuságot okoznak e látogatók még akkor is, ha nem a zsebére utaznak a képviselőnek, összelocsognak hetet-havat, kigondolnak lehetetlen jogcimeket, naiv álmokat jönnek valóságokra felváltani, de néha a kedélyességnek egy-egy sugára is besuhan velök a mindennapi élet egyhangu szürkeségébe.

Itt van például az én óriásom, Gerencsy Mihály. Mindig kérdeztétek tőlem a folyosón: Kicsoda az a nagy, Góliáth formáju ember? Hát az a Gerencsy Mihály volt, a ki nekem sok mulatságot szerzett – a folytonos zaklatásaival.

Azon speciális alakok közzé tartozik ez a Gerencsy, a kik a ház külső levegőjében élnek. Ez egy külön osztály és pedig nagy, terjedelmes. Isten tudja, miért, de innen várják jövőjüket. Gerencsy is valami hivatalra lesett (igy mondta nekem egy párszor), de addig is itt élt, itt mozgott, mint a muslinca a fényes lámpák körül. A muzeumkeritésnél várt, a mikor gyülekeznek a képviselők és ott várta, a mikor oszlanak. Mig csak egyet látott közülök, utána nézett. Addig nem tudott hazamenni. Vonzotta valami hozzájuk.

Engem igen gyakran keresett fel, de hogy miért épen engem, sohase tudtam rájönni. Meglehet, hogy a többi képviselőtársaimat is ugy zaklatta. Minduntalan volt valami kérni vagy mondani valója – többnyire valami zöldség. Inkább visszataszitó volt, mint rokonszenves, durva, óriás testén roppant fej gömbölyödött, mint a bölényé. Az egész fejet szőr nőtte be, vöröses, deresedő szőr, csak a képén látszott két felül akkora csupasz hely, mint egy kétgarasos.

Eleinte mindíg másokat protegált, ámbár emlitette, hogy maga is sok gyerek apja és rossz viszonyok között él. Virágzó kocsmája volt a belvárosban, de megbukott. Ha jól emlékszem, egy sovány asszonyt hozott egyszer magával, hogy ajánljam be a vasutakhoz, a menetjegyek szortirozásához, azt feleltem neki, hogy könnyebb egy tevét a tű fokán körösztül hajtani, mint egy asszonyt bevinni a jegyszortirozáshoz. Máskor egy fiatal emberrel jött, a ki előléptetést akart – mert, ugymond, csak akkor veheti el a jegyesét (a gonosz szülék nem adják oda másképen). Összeszidtam Gerencsyt, hogy bolondnak néz-e engem? Majd én azért járom a minisztereket, hogy egy ismeretlen urat egy nagy szerelmi élvezethez segitsek.

Dühös lett Gerencsey, mert nagy szenvedélyek látszottak lakozni e roppant testben, bár alapjában nem birtam tisztába jönni az alapjellemével: rossz ember-e, vagy csak durva? Néha elképzeltem róla, hogy kész volna gyilkolni is s a nevetségességig féltem tőle. Máskor ugy tünt fel nekem bárgyu tekintetével, mint egy magával tehetetlen nagy gyerek. Furcsán voltak benne elvegyülve a különböző tulajdonok. Heves, goromba, erőszakos, vakmerő volt, sőt szemtelen, a mellett meghunyászkodó, ügyefogyott és naiv. Gyülölettől szikrázó szemekkel kelt ki, ha a lapokban olvasta, hogy X vagy Z főur, miniszter, püspök nagy ebédet adott. „Disznóság, – rikácsolta – mennyit falnak föl! Hát nem lett volna jobb, ha azt a pénzt nekem adták volna, a mibe került?“

Minden elszórt garashoz ő formált igényt, toporzékolt, dühöngött, ha valaki a lóversenyen ezreket nyert vagy vesztett, vagy ha más valaki nagy összeget hagyott az akadémiának.

– Hát nem tudta a kutya nekem hagyni?

Ha nem is az egészet, ha csak a felét vagy legalább ötszáz forintot. Csak ötszáz forinttal is mit tudna ő csinálni? Magának varratna télire egy rókatorkos kabátot, a minő a házban lakó járásbirónak van, a kis Jancsika csizmát kapna és iskolába való bélelt öltözetet, a Gyuszinak megvenné a himzett kis szürt, a mit az a kigyó-utcai kirakatban látott, ugy, hogy nyitva maradt a szeme, szája, Marika hozzájutna a nagy babához, az igazi hajuhoz, meg a többi rajkó is mind-mind örömre virradna, sőt az anyjuktól (egy vézna, vérszegény teremtéstől) sem sajnálná, a mit váltig hangoztat a házban lakó doktor ismerősük: „Vasat az asszonynak, vasat és csak vasat“, egy pár palack chinai vasbort, hadd szörpölgetné, hadd erősödnék. Mert a fát is meg kell támasztani, ha sok gyümölcsöt hoz. Gerencsyné pedig csak ugy szórja a gyümölcsöt.

S minél több gyerek, annál kevesebb szerencse. Alszik-e az Isten, vagy mit csinál? Az exkocsmárosnak váltig rosszabbra fordult a sorja. Egy likőr-gyárosnak volt az ügynöke ez időben, de a likőr is rossz volt, a Gerencsy svádája is rossz volt, igen keveset tudott a közönségre rásózni, nagyon vékonyan csepegett a jővedelem. Mind gyakrabban mutatkozott most a házban, ott láttam majd mindennap a korridoron ácsorogni, várakozóban valakire. Kiket várt, kikre leselkedett, mit akart ettől vagy attól, nem tudom, nem kérdeztem, ha csak lehetett, igyekeztem ugy elmenekülni előle, hogy meg ne lásson.

Egy nap azonban, nyár elején, épen a legutolsó ülések egyikén a fogadó szobába hivatott.

– No mi baj, Gerencsy uram?

Hanyagul huzogatta le s fel a vállait.

– Egy kis pénzmagra szeretnék szert tenni, – mondta rekedten. Engem is szoritanak mások, hát én is szoritok másokat.

– No no…

– Mért tömjem én az állam bendőjét? – szólt sötéten maga elébe nézve. – Igaz-e vagy nem?

– Persze, hogy ne hizlalja. De hát miről van szó?

– A honvéd nyugdijamat akarom! még ugyan erős vagyok (megrázta ökleit), de mindegy. Száz kilót nyomok, nagyságos uram, de ebben egy lat sincs, a mi az állam zsirja lenne. Becsületemre mondom, egy lat sincs. No mit néz ugy rám?

– Azt bámulom, hogy maga már honvéd volt negyvennyolcban.

– A mi azt illeti, – motyogta kelletlenül a vörhenyes sertével benőtt állát vakargatva, – lehettem volna honvéd, de…

– Nem értem. Nem volt honvéd és mégis…

– Az az hogy… Ebben az esetben egyre megy ki.

– Hogy egyre?

– Mivelhogy a megboldogult édes apám, mást fogadott helyemre… (S ezzel kihuzott a zsebéből egy nyaláb iratot.) Itt vannak az okmányok, minden rendben van. (Idegesen kezdett köztük babrálni.) Ez itt a szerződés Szüts Péterrel, melyet édes apám kötött. Ez a hadnagygyá való kinevezése, aláirva, Mészáros Lázár.

– Tehát a Szüts Péter nyugdijáról van szó, – vágtam közbe.

Bólintott a fejével:

– A végett jöttem kérni s képviselő urat, hogy eszközölje ki. Nem sok pénz, nagyon kevés pénz, de a mi jár, hát jár.

– Ha az iratok rendben vannak, azt hiszem könnyü lesz.

– Nagyon helyes, igen helyes – jegyzé meg fönséges nyugalommal. – E szerint elvállalja a képviselő ur?

– Szivesen.

– No látom, hogy jó hazafi – szólt olyan benső megelégedéssel, mint a ki az ellenkezőjére bukkan annak, a mitől tart. – Most már csak azt tessék megmondani, itt hagyjam-e az iratokat, vagy pedig elküldjem valamerre?

– Legjobb volna, ha maga Szüts ur vinné el az illető helyre a kártyámmal.

Rám meresztette az uhubagolyéhoz hasonlatos sárgás szemeit és a szája is nyitva maradt.

– Miféle Szüts ur?

– Hát melyik más, az illető honvédhadnagy, a kiéi az irományok.

– De édes istenem, hiszen az ott hagyta a fogát Segesvárnál, a hol Petőfi.

Most meg már én kezdtem csodálkozni.

– Az ördögbe is, hisz akkor a maga Szütse nem kaphat nyugdijat, de nincs is rá szüksége.

– Persze – felelte ő kedélyesen – a nyugdijat nekem kell kapnom, mert helyettem szolgált, a mi annyi, mintha én szolgáltam volna.

– Ugyan legyen esze, édes Gerencsy. Ő maga helyett szolgált, az igaz, de elesett.

– No és mi következik ebből? – kérdé mérgesen.

– Az következik, hogyha ön szolgált volna is és meghal a csatamezőn, most ugy-e nem kérne nyugdijat?

– Az más – pattant fel Gerencsy. – Fiskális észszel kell a dolgot venni, érteni kell a fundamentumát. Szüts Péter helyettem szolgált, ez egyszer áll, a szerződés is mutatja; de elesni önmaga helyett esett el, ahhoz nekem semmi közöm, az nem volt a szerződésbe kikötve, punktum, ha mégis megtette, a saját szakálára tette, punktum. Ez csak világos, mint a napfény. Igy van-e, vagy nem ugy van?

Boszankodtam is, nevettem is.

– Már ez bizony nem ugy van, és mondhatom, nagy bolondságot motoszkáltat a fejében, ki kell azt onnan ereszteni.

Piros lett, mint a pulykataraj s görcsös köhögés fogta el, azt hittem, rögtön megful a dühtől, a szemei vérbe borultak, vastag ajkai reszkettek.

– Mit? – kiáltott fel. – Ön nem ismeri el jogomat! No szépen vagyunk. Hát érdemes küzdeni a hazáért? (Mind a két kezével homlokára csapott.) Oh, hogy bele nem üt az istennyila az urakba!

– Ha csak ezért hivatott, Gerencsy ur – fakadtam ki sértődve – ugy én itt hagyom, isten áldja meg.

Megragadta a kabátomat.

– Hát nem vállalja el az ügyemet? Mi?

– Lehetetlenség! Nem tehetem magam nevetségessé!

– Ugy? – riadt rám végtelen megvetéssel, gunyosan. – No jól van! Majd megmutatom én. Vagy megkapom a nyugdijamat szép szerivel, vagy ha megtagadják, átadom az urakat X-nek. (Egy fogas fiskális-képviselőt nevezett meg.) Majd befüt az magoknak!

Menekültem előle. Azt hittem, mingyárt megesz. Valóságosan szaladtam, fellökve a folyosón népképviselőt, excellentiás urat, miniszterekre várakozó főispánt, de még az élénk folyosói zsongáson keresztül is hallani véltem a Gerencsy fenyegető szavait: „No jól van, hiszen jól van!“

Nem tudom, mit tett aztán, de ugy félfüllel hallottam, hogy volt az országos honvédsegélyző bizottságnál, hogy ott elutasitották és valami scénát csinált. Azt hittem, most már komolyan megharagudott én rám is, de tévedtem (hiszen nem volt ő neki rossz szive), néhány hét mulva, nyáron, a Ház szünetelése alatt, mikor éppen fürdőre készültem már s nagyban naphtalinoztak a lakásomon, egyszerre csak benyitott hozzám. De mennyire meg volt viselve. A haja fehérebb lett, a bajusza lelógott, a potroha lelohadt. Alázatos volt és kimerült.

– Egy földönfutót lát maga előtt nagyságod.

– Mi a baja? Üljön le nálunk!

– Nem ülök, dehogy ülök – nyöszörögte – nem addig én, mig meg nem találom, a mit keresek.

Hanem azért mégis leült s lankadtan eresztette le a két kezét a térdeire, melyeken nagyon ki volt fényesedve a fekete pantalló – hajdani ünneplő ruhadarab. Rossz jel, mikor az ilyen ember fekete nadrágot huz hétköznap. A lingua paupertatis szerint annyit jelent, hogy nincs a ruhaszekrényben másik. A fekete nadrág rendesen az utolsó mohikán.

– És mit akar találni? – vettem fel a fonalat.

– Hivatalt, nagyságos uram. A likőrgyár, a hol voltam, megbukott, fut a félhavi fizetésemmel. Itt állok a sok gyerekkel csupaszon, mint az ujjam. (Hej, ezen is gyürü volt valamikor.) Lótok-futok tiz napja valami állás után, de képzelje, nem alkalmaznak az emberek.

– És mért nem?

– Mert marhák – tört ki egyszerre, kizökkenve alázatos szerepéből. – Azért jöttem most a képviselő urhoz, mert tudom, hogy megszán és pártfogásába vesz. Vagy ön is olyan… izé. De nem, nem. Elpusztulok, uram, ha nem vesz atyai szárnya alá, a feleségem is elpusztul, a gyerekeim is elpusztulnak.

– Hiszen venném én a szárnyaim alá, de először is nincsenek szárnyaim, másodszor pedig, miféle hivatalt tudna maga betölteni?

Felfortyant sértődött önérzettel.

– Minden hivatalt, uram. Olyan irásom van, hogy a minisztereké se különb. Az eszemet pedig el nem cserélem egyikükkel sem. Én minden lehetek, ezt én mondom (a mellére ütött kevélyen), hadd szóljon most az állam, hogy ő mit adhat.

– Nem ugy megy az, Gerencsy uram, önnek kell előbb valami alkalmasat, valami lehetségest kinézni.

Ravaszul mosolygott.

– Hiszen éppen az van most. Három esztendeje vigyázom már, hogy a képviselőház irodájából kimozduljon valaki, de ezek az irnokok nem mennek el onnan, mert a hely kényelmes és jó, lestem, hogy talán meghal valamelyik, de nem teszik a szemtelenek.

– Persze.

– Tegnap végre megkönyörült rajtam a Tóth Károly és meghalt tifuszban. No mondok, ez már valami. Ép azon a ponton állottam volt, hogy ha se az ördögnek, se az Istennek nem kellettünk, előhivom a szegény emberek legutolsó barátját: a szenet. Az biztos, az segit. S ehol ni, meghal Tóth Károly, a becsületes derék fiu, mintha csak megrántaná a kezemet és igy szólna: „Ne bolondozzék, Gerencsy bácsi, átengedem magának a helyemet“. Mindig is olyan nyájas, jó akaratu volt én hozzám. És most már csak a képviselő uron fordul meg a dolog, ha mingyárt velem jön és beajánl helyére a képviselőház elnökénél.

– Most mingyárt?

– Addig kell ütni, kérem alássan, a vasat, a mig meleg.

– De ha lehetetlen…

– Mi az a lehetetlen? – kérdé zordonan és a szemei vérbe borultak és a haja felborzolódott, az orrcimpái pedig reszkettek.

– Ugy értem, – feleltem megszeppenve, – hogy én szivesen teszek önért lépéseket, de most országgyülési szünet van, az elnök nincs itthon.

Kezével indulatosan csapott asztalomra:

– De mikor mondom, hogy sürgős.

– No, no, csak lassan, – csititgatám szeliden, csendesen, – akármilyen sürgős, azért az elnök még sincs otthon.

– És mikor jön haza?

Fürkésző tekintetét rám szögezte egy vizsgáló biró zordonságával, mintha én tőlem követelné az elnököt.

– Szeptember huszonnyolcadikán kezdődik az uj ülésszak; akkorra megjön minden bizonynyal.

Megrázta a fejét, miközben ugy fujt, mint egy bika.

– Niksz. Nem várom.

Felugrott és nagy furiával indult az ajtó felé. Én egykedvüen vontam vállat.

– Ha nem várja, arról nem tehetek.

– Nem tehet? Semmiről se tehet, – felelé vad keserüséggel az ajtóból. – Arról se, hogy most a Dunának megyek; előbb azonban behányom a kölykeimet, hadd száradjanak az ur lelkén.

– Az én lelkemen? Hát van magának jó esze?

Erre mintegy megengesztelődve visszafordult, felém jött és otthonosan vágta magát a sárga bőrdivánomra, fölszedve a lábszárait egymásra.

– Bizony nem lenne csoda, ha nem volna. Végig nézett a cipőin és elkáromkodta magát: Huh, már ezek is kását kérnek. – Aztán behunyta a szemeit, hogy ne lássa a nyiladozó lábtyüket s amabilis hangon folytatá: Hát jól van, isten neki, megteszem a nagyságos ur kedveért, egy kis számot vetek magammal, de aztán biztos-e az a hivatal októberre?

– Azt én nem mondhatom, én csak ajánlom, a többi a szerencse dolga.

– Mit, még nem is biztos? – kiáltott fel s nagy izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán. Hát hiéna az az ember, vagy mi? (T. i. az elnököt értette.) Lehetetlen, hogy meg ne tegye, kivált ha megtetszik neki mondani, hogy kálvinista pap fia vagyok. Mert az vagyok. És azt is tessék megmondani, hogy hat gyerekem van. Istenem, hat gyerek!…

Önmaga elé bámult hallgatagon egy darabig, roppant fejét himbálva jobbra-balra.

– Csak az a kérdés, – folytatá összeráncolt homlokkal, – megbirom-e várni a terminust, lássuk csak? Most junius van és még előttünk áll egész julius. Ez ellenében van künn levő követelésem mintegy hatvan forint; ha be tudnám hajtani az elég lenne juliusra. Nincsen kérem egy ceruzája?

Átadtam neki a plajbászomat, mire néhány számot jegyezett fel, halkan morogva:

– A juliust kihuzom, Isten ugy segéljen, kihuzom; de itt van még az augusztus. Lássuk csak, mi lesz az augusztussal? Van még a feleségemnek egy arany fülbevalója, eltart tiz napig. Azután van tiz ezüst kanalunk, az kitesz legalább tizenöt napot. De ez mind még csak augusztus 25-ike. S ön szeptember 28-ikára mondja az országgyülést. Nincs semmi többé.

Hirtelen felém fordult könyörgő tekintettel, a kezeit is összetette.

– Nagyságos uram, ha Istent ösmer, találjon ki valami módot, hogy hamarabb történhessék meg a dolog.

– Egy mód van, – feleltem minden türelemből kiesőben.

– S az? – kérdé mohón, szeme megcsillant az örömtől.

– Ha rá lehetne venni ő felségét, hogy hamarabbra hivja össze az országgyülést.

Nem volt annyira ostoba, hogy észre ne vegye a tréfálózást.

Fölkelt szertartásos arccal, mint a ki megszakit egy alkudozást s fenyegető hagon rikácsolá:

– Akkor hát nem lesz a dologból semmi. Aláz’ szolgája!

Az ajtó felé iramodott, de tétova léptekkel, mint általában az alkudozók, kissé rajta tartotta kezét a kilincsen, hogy nem hivom-e vissza, csak aztán tünt el végkép s csukódék be az ajtó mögötte. Durva, elhangzó lépései alatt ropogni látszottak a ház falai.

*

Gazember-e vagy bolond, vagy csak nagy szamár? Sőt lehet egyszerre mind a három. Ezeken tünődtem, midőn alig egy perc mulva kopogtatás rezzent fel és ujra belép Gerencsy. Hát még sem tudta az ördög elvinni? Föltettem magamban, hogy igen kurtán bánok el vele:

– Nos? – kérdém élesen.

– Megvan, – felelte ő is kurtán, de megelégedetten.

– Mi?

– A fundamentum, a tőke.

– Mit mond?

– Hogy megvárjuk az októbert, nagyságos uram, mert egy kis tőkét fedeztem fel azóta.

– Azóta? Hol?

– Künn az ambituson.

– Az én ambitusomon?

– Igen is.

– Miféle tőkét?

– Van ugyanis egy megkereszteletlen gyerekem.

– Mi?

– Egy megkereszteletlen kis leányom, a ki nem jutott volna eszembe, csak most, mikor megláttam az anyja karján.

Föl nem foghattam, miről beszél. Az ördög értsen ilyet. Hátha megzavarodott az elméje?

– Mind szép ez, Gerencsy ur, de magyarázza meg nekem is, mikép veszi ön a megkereszteletlen gyereket a bevételek rovatba?

Gerencsy bámész arcot vágott a fölött, hogy ezt nem értem.

– Hát ugy, kérem, hogy egy miniszternét és egy megyés püspököt hivok keresztszülőknek, a mi ötven forintjával számitva száz forint.

– Hm, persze. Biz’ Isten, holtig nem jutott volna eszembe.

– Hja, a szegény ember buzája furcsa helyeken nő, – mentegetőzött nevetve.

Ez a spekulációja a keresztszülőkre kibékitett vele, megbiztattam, hogy csak várjon hát októberig és kikisértem végig az előszobán, ki az ambitusra. Ott várt az urára Gerencsyné, halovány arcu, vézna asszony-személy, a negyven és harminc közt, inkább csinos, mint rút. Szegényes perkál ruhája ki volt gombolva a mellén s fonnyadt emlője környékéről eltolva ing és ruhaderék, hogy jobban hozzáférhessen, a kit illet, a Gerencsy tőkéje, egy kék szemü, piros arcu csecsemő, kék szalagos fehér főkötőben.

– Ez az! – mondá Gerencsy a gyermekre mutatva, kinek csak a pirinyó kezei voltak kivül hagyva a vánkosokból s a nyakában lógott zsinóron egy viola gyökér.

A baba épen szopott. Gerencsy kihuzott valahonnan egy kis zsebtükröt s mulattatására elkezdte villogtatni. A tükör felfogta a napsugarakat s a mint az öregnek a keze mozgatta erre-arra, a szerint szaladgált a napfény a gyermeken és talán csiklandozta is puha, finom testét. A baba abba hagyta a szopást és nézte a táncoló fénykarikát. Az pedig felkapta a karjára az anyjától és megindultak lefelé a lépcsőkön, boldogan, vidáman, mind a hárman.

Látni kellett volna, hogyan vitte, hogy ugrált vele, himbálva a levegőben, gügyögött neki:

– Tip-top, hajsó, megvárjuk az országgyülést. Tip-top, hajsó, az országgyülést… ne félj semmit, édes tőkém, arany tőkém…

És a kis tőke nem is félt, rágta a viola gyökerét és a kék szemecskéi nevettek a vén szamárra.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings