A szamár sine curában.

Az emberek közül sok ostobát láttam már sine curában, de a szamarak között nagy ritkaság. A miből kiviláglik, hogy a szamarak mégis nagyobb szamarak.

Pedig a szamárnak a nagy fejében voltaképen lakozik értelem. Nemcsak azért, hogy az ábécé két betüjét tudja, hogy az esőt megérzi, a mi végre is elég improduktiv tudomány, hanem megvan az a maga felé hajló esze, hogy ügyesen, sőt néha ravaszul vonja ki magát a teherviselés alól – azaz legalább próbálja. Mig ellenben az okos fejü ló nem is próbálja, képes a bosztohó megszakadni a sebes futásban, a gazdája kedvéért.

Bezzeg gyülölte a futást, sőt még a mozgást is a Timpi, a lusta Timpi, a kedves kis szürke Timpi. És annyira nem akart semmi földi munkát, hogy végre is sine curába jutott. Mondják, az erős akarat előbb-utóbb sikerre visz – ugy látszik, a nem akarás is hasonrangu erő.

Szóval a Timpi pályája hasonlatos egy jól kiformált emberi karrierhez. Pedig nem lehet mondani a Timpiről, hogy szerencséje volt (azonban a többi szamarak bizonyosan azt orditják felőle egymás közt). Ellenkezőleg a gondviselés egészen a Timpi ellen volt fordulva, mert olyan kezekbe juttatta, a hol rettentő munka várt reá. Juttatta pedig Otrokocsy Mihály uramhoz, a ki nekem kosztadó gazdám volt diákkoromban Selmecen.

Fent az Ó-hegyen lakott, átellenben a hires szép Röser Borbála várával, a kinek száz és egy szeretője volt a krónika szerint egyszerre. Csinos háza volt és jól mivelt kertje, melyben nagy mennyiségü zöldséget termesztett: ez képezte a fő jövedelmi forrását a fizetésen kivül, melyet az esztergomi érsektől huzott, mint annak Körmöcön müködő hivatalnoka.

Noha két óránál nem igen időzött többet évenkint Körmöcön, mégis tökéletesen betöltötte a hivatalát. (No mit mosolyognak? Mért ne volna az Magyarországon lehetséges?)

Otrokocsy Mihály ugyanis a primás pisetariusa volt Körmöcön; a pisetum mesterség pedig abból állott (a primásoknak csupa jó mesterségeik voltak), hogy a körmöci pénzverdében minden kivert arany és ezüst pénz után bizonyos nehezék járt (unum pendus).

Az az járt volna a régi királyok szerint, de az akkori felső körök – hiába erősködött Scitovszky – azt válaszolgatták sürgetéseire:

– Magyar bolondság volt az egész. A bolondságok pedig bevégződtek. Ebben az országban minden a császáré – a mennyországban minden a primásé.

Hanem a primás sehogy se akart belenyugodni ebbe a felosztásba, minélfogva Otrokocsy Mihály uram minden uj esztendő napján átszekerezett Körmöc-Bányára, a hova megérkezvén, mindenek előtt megüzente sógorának, Kolovác József pénzverde-igazgatónak, hogy egy félóra mulva kötelességéhez hiven, meg fog jelenni a pénzverdében, mire Kolovác József uram, egy veres haju drabalis ember, szinte kötelességéhez hiven, becsukatta a verde ajtaját.

Egy félóra mulva azután megérkezett Otrokocsy két tanuval s botjával háromszor megkopogtatta a tölgyfa ajtót.

– Bocsássatok be, a primás ő eminentiája nevében!

Egy hang belülről azt felelte:

– Nincs itt a primás ő eminentiájának semmi keresete.

Ezzel re bene gesta fölvettek egy jegyzőkönyvet, melyek után Otrokocsy uram most már mint magánegyén, a mellékajtón bement a verdébe a sógorát meglátogatni és ott parolázott, quaterkázott vele késő estig.

Ennyiből állt az Otrokocsy Mihály sine curája; hogy a szamaráé miből állt, arra ezután térek rá.

Mint minden ember, a ki sine curában van, Otrokocsy is szenvedélyesen szeretett másokat dolgoztatni. Mindenki dolgozzon, mindenki az arca verejtékével érdemelje meg a kenyerét. A felesége egész nap csipkéket vert, a lánya mosott és főzött, a kutyája egy taliga elé fogva a zöldséget hordta ki a kofáknak a piacra, mivelünk diákokkal a kertet gyomláltatta vagy a hernyókat szedette le a fákról, ha huzódoztunk, hogy a leckénket kell tanulni, éktelen dühbe jött.

– Hogy is ne, haszontalan paniperdák! Ejnye hol van egy vessző! Tanulni akartok? Mit? Minek az a sok tanult ember. Ha mindenki tekintetes ur lesz, ki fogja a csizmákat tisztitani. Azt szeretném én tudni, hé.

A macskái egész nap egereket fogdostak – és mikor már mind kifogdosták, Otrokocsy uram nagy pipaszóval járta be a szomszédait, hogy nincsenek-e egereik? inkább odakölcsönözné a kiéhezett macskáit, hadd dolgozzanak. Irigyelte a macskáitól, hogy tétlenül futkároznak a konyhában.

Egyszer kiszólt a diákok szobájába:

– Ugyan fogjanak, amici, egy-két legyet. Az enyémek már mind kiszökdöstek.

Másutt légycsapókkal kergették és öldösték a legyeket. Az ő szobájából maguktól szökdöstek el. A légynek is van esze.

Fogtunk neki néhányat; én vittem be a markomban.

– Minek az magának, Otrokocsy bácsi?

Kegyetlen, zsarnoki mosolygás ült ki a nagy bajusza fölé, miközben nyakán, mely oly vékony volt, mint a hegedűé, akár csak egy vetelő csajka, ugy futkározott ide-oda a bőr alatt az ádámcsutkája.

– Minek, he he he? Hát dolgoztatom őket, az ingyenélőket.

Néhány szutykos pipaszárt rakott ki az asztalról s lecsavarván róluk alant a debreceni cseréppipát (mert Selmecen debreceniből színak), fent pedig a csutorát, egyenkint eresztgette be a legyeket a pipaszárlyukon át, mint egy nagy csatornán keresztül – ha kivergődnek ügygyel-bajjal a tulsó partra, a szárnyaikon apránkint kiviszik a piszkot.

Ámultan néztem ezt a csodálatos müveletet:

– Ejnye nem hittem volna. És jól kitisztitják?

– Jól – felelte kurtán.

– És mennyi légy kell egyhez-egyhez?

– Az ötvenedik légy már olyan szépen átmehet, mintha a budai alaguton sétálna selyem topánkában.

– De ötven légy! Ahhoz nagy türelem és vesződség kell. Nem könnyebb volna, ha dróttal tisztitaná ki a bácsi?

Homlokráncai összevonódtak szigorura, arca megbotránykozást fejezett ki s kezét tiltakozón emelte fel…

– Nem, nem. Csak hadd dolgozzanak. Az a fő, hogy dolgozzanak.

Minden élő lényt munkába fogott, a mi körülötte volt. Dolgoztatta őket mint Pharao a rabszolgáit. Egy nagy papirdobozban a selyembogarak szőtték magukon a selymet, az almáriomon egy bedugaszolt üvegben, egy keresztes pók huzogatta fel neki a felülhevenyészett hálójába, a palack alján elszórt papirkockákból a lutriba teendő számokat.

Szóval mindenki dolgozott neki. Csak a Timpi, a kedves kis szürke Timpi tette fel magában, mikor a korponai vásáron – egy pisetumos napon – megvette egy ottani harang-öntőtől nyolc forintért, hogy az uj gazdánál nem fog dolgozni.

Otrokocsy pedig ellenkezőleg, műértőn nézegette a Timpi lábait, erőteljes lapockáit, ép fogait és azzal biztatgatta:

– Erős vagy, barátocskám. Sokat fogsz dolgozni, barátocskám.

Timpi egykedvüen csapkodta bojtos farkával a saját világosabb szinü hasaalját. Szilárd volt ő a maga programmjában.

De a pisetarius is. Vett egy félholdas üres telket a kertje mögött, orvosi növényeket akart benne termeszteni s azért szerzett szamarat, hogy megszántassa vele. Már előre csináltatott neki egy kis filigrán ekét.

A szomszédjai nevettek:

– Ne bolondozzék, Otrokocsy ur. Hol látott látott már szamarakat szántani?

Neki azonban épen ez tetszett. Persze, még nem látott, de ha meghonositja, hát látni fogja. Meglátják az urak is, milyen tudós növények dugják ki majd a fejüket a szamárszántásból. Nevetséges! Mért ne szánthatna a szamár? A földnek mindegy, akárki szántja, a Timpinek is mindegy, hogy mit dolgozik, mert dolgoznia kell, az világos – hát legalább olyat csináljon, a mi dicsőségére válik.

Épen volt egy peregrinus vendége, Petrás nevü végzett theológus, együtt jártak valaha iskolába. Elhatározta, hogy Petrást fogadja meg az eketartásra. Reszketett az örömtől arra a gondolatra, hogy egy peregrinust megdolgoztasson. A legyek, az semmi. De a peregrinus!

A rongyos torzonborz alak meghökkent, elsápadt. Dolgozni! Szomoruan hajtotta le a fejét.

– Nem, nem, még szűz vagyok – dohogta nyöszörögve. Tudod-e Mihály, hogy az én kezemet még nem fertőztette meg munka.

Otrokocsy a fogait csikorgatta dühében:

– Dolgozni fogsz, punktum, vagy agyonütlek mint egy kutyát.

A peregrinus különben is panaszkodott, hogy rosszul megy a mesterség, nagyon rosszul megy.

– Ejh ostobaság! – pattant fel a pisetarius. – Nem dolgozol, adót nem fizetsz, nagyobb ur vagy a besztercei püspöknél.

Petrás önérzetesen emelte fel a fejét.

– Csak voltam… azelőtt… valamikor, de most… – Zavartan vakarta nagy torzonborz szakálát.

Otrokocsy ráförmedt.

– Eredj a pokolba, odakünn vakard a szakáladat… és ne panaszkodj.

– Okom van, – folytatá – igazán rosszul megy. Egy az, hogy szegényednek az emberek, nem főznek fölöslegeset, de a mi fő, az ujságok… ezek a nyomorult ujságok…

– Mi, az ujságok?

– Végkép agyonütötték a peregrinus mesterséget.

– Ne beszélj, Petrás, bolondokat. Azért beszélsz, hogy én tartsalak a nyakamon. Majd bolond vagyok. De, mig fölszántod a földet, itt maradhatsz. Nos, mivel ütöttek volna agyon az ujságok?

A peregrinus sóhajtott.

– Azelőtt mindenütt szivesen láttak, a papnál, a tanitónál vártak rám, hidd meg, Mihály, hogy vártak, mert én vittem meg a felföldről az alföldre s az alföldről ismét a felföldre, ki halt meg, ki él még az ismerősökből, mi lett ez vagy az, s ha valami nagy dolog történt valahol, botrány vagy gyilkosság, annak a hirét is én hordoztam szét. De most mindent tudnak az emberek az ujságokból, és senki se várja a Petrást, senki se kérdezősködik tőle. Az Isten verje meg a sok ujságiróját! Kiveszik a falatot a szájamból. Az enyémből. Nem hogy az Eszterházyéból vennék ki.

A peregrinus ráállt, hogy belefog másnap a szántásba a Timpivel, de esze ágában se volt, éjjel megkisérlette a szökést. Otrokocsy idején észrevette és bezárta a fáskamrába.

Igy aztán csakugyan meg kellett kezdeni reggel a szántást. A kis Timpit befogták és kivezették a szántóföldre. Otrokocsy nagy élvezettel nézte a kisérletet, megmutogatta Petrásnak, hogyan tartsa az eke szarvát s miképen mélyitse be a lemest. Hiszen kicsiből áll az egész.

– No most gyű, Timpi!

S mély kolbászt csattantott ki ostorával a Timpi keresztes hátán.

A szegény állat nagyot rántott a hámköteleken, azt hitte, valami könnyed tréfáról van szó, de a mikor látta, hogy huznia kell és a földet hasitani, hanyat vágta magát, lábait az égfelé forditva és meg nem mozdult. Gondolta magában, történjék akármi – impavidum feriunt ruinae. Irtózatosan makacs volt a kis Timpi.

Otrokocsyt elfutotta a méreg, elkezdte a botjával piszkálni, ütni, de a Timpi állhatatos maradt.

– Hamar kerits te is egy husángot, Petrás, üsd!

Petrás is ütötte, de a Timpi nem volt rábirható aznap semmilyen aktiv mozdulatra, csak a füleit mozgatta és pislogott csendesen, türelmesen.

– Bolond órája van, – vigasztalta magát Otrokocsy – majd holnap ujra próbáljuk.

Egész összetörve vezették vissza istállójába, a háta piszkos volt a földtől, melyen hentergett, s mikor a nyakát megrázta, kurta sörényéből csak ugy hullottak a bogáncsok. Senki sem vakarta, fésülgette a szegény Timpit.

A következő éjjel megint meg akart szökni a peregrinus, de most még jobban vigyázott rá Otrokocsy és megint megfogta. Nagy szemrehányásokat tett neki a lelketlenségeért.

A peregrinus görcsös fuldoklással mentegetőzött:

– Engedd meg, amice Mihály, de nem tudok megbarátkozni a gondolattal, a rettenetes gondolattal, hogy én szántsak.

– Bolond vagy, ha mondom, rosszabb vagy a Timpinél, de kell, mind a kettőtöknek kell… akarom. És a te dolgod kevésből áll. Kicsiség. Csak az ekét kell fogni és ballagni a szamár után.

– Tudom, tudom, de az elv…

Másnap megint munkába állitották a Timpit. Most már nem feküdt le a földre, hanem csak ugrándozott egy helyben, ágaskodott feleletül az ütésekre, de minthogy az Otrokocsy földje vizszintesen következett előre és nem harántékosan fölfelé az égnek, a szamár fürge mozgásaiból sehogysem keletkezhetett barázda.

Nagy szégyen volt ez. Sokan nézték a szomszédok és nevettek, vihogtak a komédián.

– Tudod mit, Petrás – hörögte a pisetarius szenvedélyesen – befoglak a szamár mellé. Ha te egyenest mégysz, ő is menni fog melletted. Hidd meg, Petrás, menni fog. Ketten boldogulni fogtok, majd meglátod. És neked nem kell huznod, ő huzzon csak.

– Nem vagyok én Szapáry Péter – ellenkezett Petrás.

– Nem, mert csak Petrás vagy. No ne okoskodj, Petrás, kedves Petráskám, tedd meg nekem.

Addig-addig könyörgött Petrásnak, hogy megtette neki, be hagyta magát fogni a Timpi mellé.

A Timpi hamar végzett vele, nagyot rugván rajta, mire rettentő orditással és jajveszékléssel rogyott össze.

– Meghalok, Mihály. A te lelkedre halok meg. Pedig de szép az élet…

Lepedőben vitték haza, egész éjjel haldokolt, de reggel mikor holttestét keresték, hült helye volt: megszökött a vén imposztor és csak szinlelte a rugás fájdalmas voltát.

Otrokocsy le volt sujtva, hogy nem bir a Timpivel.

– Ugy látszik, valami uri munkára lesz alkalmas.

S kihirdette legott a kapuján, hogy kirándulók számára (mert sok turista-társaság fordul meg a városban, a kik fölmennek a Szitnyára és a távoli tárnákhoz) egy hegyi szamár kapható.

Akadtak is utasok, egy professzorné, ki az urával ment ki botanizálni a hegyekbe, kibérelte a Timpit. A Timpi vitte egy darabig nagy kényesen. Szép volt az asszony, – hát mért ne vinné, – de egy negyedóra mulva érezte, hogy egy kicsit nehéz az asszony, – hát minek vinné.

A Szitnya alján kanyargó uton fölért egy kis fensikra, tele volt az csipkerózsa-bokrokkal, vadvirággal, melyek körül zöldaranyba játszó legyek és bogarak udvaroltak. Ott kikereste a legszebb helyet, legbujább vadszegfü gruppot és akkor hirtelen összecsukta a hátulsó két lábát, mire a szép asszony egy nagy sikoltással lefordult és leesett a puha gyepre – maga a Timpi pedig őrült futásnak iramodott hazafelé, nem törődve, hogy a nyereg is lecsuszott a hasa alá.

Ezt még vagy kétszer-háromszor cselekedte meg, csakhogy nem ilyen udvariasan, (mert jól tudta ő mit mikor kell tenni) és olyan rossz hire lett a városban, hogy soha többé senki se ajánlotta a kirándulóknak. Közmondás támadt a vidéken, ha valami léha tökéletlen teremtményről fordult szó, hogy „hasznavehetetlen, mint az Otrokocsyék szamara“.

A pisetárius ujólag törhette a fejét, mit tegyen a Timpivel. Hát el kell adni – tanácsolta a felesége és elvitték a vásárra.

De a vásáron se vette meg senki. „Ingyen se kell“ – mondták a vevők. Ekkor a diákokhoz fordult Otrokocsy, hogy jó volna a Timpit kijátszani az iskolában – egy hatos lenne egy szám – mekkora úr lenne a ki megnyerné! Én magam köröztem az ivet a kis diákok közt és mutatkozott is némi hangulat, az eszme tetszett, hanem a diákok gomb értékben akartak volna fizetni, (tiz gomb képezett a gombozás szabályai szerint egy krajcár értéket) Otrokocsy bácsi azonban nem akarta ezt a valutát elfogadni – s igy Timpi a nyakán maradt.

Már-már elhagyta őt minden emberi lelemény a Timpi jövedelmezőségének kérdésében, midőn egy napon uj fotográfus költözött be a szomszédságunkba, valami Palásthy nevü.

Otrokocsy hamar megösmerkedett vele, sokat kvaterkázgattak együtt a „zöld szarvas“-nál és egy ilyen alkalommal eldőlt a Timpi sorsa. Megbeszélték egymás közt.

Volt a fotográfus atelierje mellett egy lombos eperfa, másnap odavitték a Timpit és hozzákötötték. Ott állt egész nap tétlenül, nyugalmasan az árnyékban (nagyon szerette az árnyékot), ha elunta az álldogálást, lefeküdt, ha meg viszketett a teste, hozzádörzsölte az eperfához, ha megéhezett, harapott a gyepből, ha megszomjazott, ott volt előtte egy dézsa viz. Igazi sine cura volt ez rá nézve. Kellemetes és szórakoztató. Gyakran jöttek kis fiuk, kis leányok a mamájukkal (napjában egyszer vagy kétszer), a kik le akarták magokat vétetni.

Palásthy megsimogatta ilyenkor a fejüket és igy szólt egyikhez, másikhoz:

– Hátha a csacsin vennők le magát kis pubika…

Minden kis pubika örült ennek, tapsolt kezeivel és kérte a mamáját:

– Mama a csacsin! Jaj a csacsin!

Hát persze, hogy a mama megengedte, hiszen csak egy forinttal lesz drágább a kép. (A forint kétharmada Otrokocsyt illette.)

Néha valamennyi gyerek a szamáron akart ülni – s egy-egy fölvétel helyett, ha a gyerekek egy képre voltak is eredetileg tervezve, minthogy szamár csak egy volt, annyi fölvételt kellett csinálni, a hány gyerek van.

Timpinek az volt a hivatala, hogy ezeket a csepp jószágokat türje meg egy-két percig a hátán és meglehetősen mozdulatlanul álljon a masina előtt és minthogy a Timpi ugyis esküdt ellensége volt minden mozgásnak, fényesen töltötte be a hivatalát.

Ott lehetett látni évekig az eperfa alatt, örökös pihenésben, csöndes komtemplálásba sokszor jóizü szendergésbe merülve. Kedves diákkori emlékeim közt ott van az ő jámbor szürke alakja, szelid, türelmes nézésével.

Elérte a legmagasabbat, a mit egy szamár elérhet. A tökéletes boldogságot. Csak még egy dolog molesztálta: a legyek. Ezek az átkozott legyek. Csapkodnia kellett a farkával ide-oda. De később még jobban ellustult és megunta a farkát is mozditani. Inkább a legyek sétáljanak. S minthogy ez egészen magánügye volt, jogosan dönthette el a kérdést ugy, a mint akarta.

Viszontagságos történetét érdemes volt leirni, mert hasonlit az emberek által csinált nagy és szerencsés karriérekhez – még azzal is, hogy a szerencsés állással, a melyre a mihaszna tulajdonságaival vergődött, a halhatatlanság is vele jár – mert a Timpi arcképe ezer és ezer példányban forgott szerteszét.