A kis szeplős.

Akit az istenek gyülölnek, szép feleséget adnak neki. Azzal jár az örök nyugtalanság. Ellenben a csunya feleség az a legnagyobb béke a világon, valóságos treuga dei. Nem minden ember fogja fel igy a dolgot, megengedem, vagy ha igy fogja föl, sok igen szivesen viseli az istenek gyülöletét ebben a formában. Hiszen minden a formától függ.

Sokkal nehezebb a már milliószor hallott forma az istenek gyülöletében az, ha tanitóvá teszik az embert, kivált falusi tanitóvá és kivált a tót hegyek közé, Blobócon, a hol nincs más kaputos ember, csak a molnár, meg az Amerikából hazatért Szlanka György, aki ott vette fel a pantallont és az urias kabátot, majd egy pár száz dollárral visszatérvén szülőfalujába, most tükörből fésülködik, mint a nagyurak.

De nem ő róla szólok, hanem a tanitóról, Kuprinyi Pálról. Csak abban nincs igazam, hogy az istenek tették őt tanitóvá, mert ugy nyerte az állását, hogy még a régi tanitó életében elvette annak a leányát, Koleszkay Máriát s az elaggott após átjátszotta neki egy ügyesen rendezett alkalommal a tanitóságot.

Igy megy ez itt Magyarországon kicsibe-nagyba – a nepotizmus, mindig csak a nepotizmus. Véget sehol se ér. Egy csöpp viz a falusi pocsolyából csak olyan viz, mint a nagy tengeré. Tanitó-dinasztiák képződnek, melyek elárasztanak egész vármegyéket s századokon át tartják megszállva a szerény szalmafedeles tanitó-lakokat fi-ágon, leányágon.

Ez a Koleszkay Mária nem volt szép, sőt inkább rút volt, szeplős, sovány, kicsiny, olyan, mint egy csutak. De hát a familia alkalmatos volt, punktum s a segédtanitónak meg a királynak politikából kell nősülnie, punktum. Aztán mindegy is, mert Blohóc különös hely, nagyon különös. Talán nem is illik elmondani. Nyáron szétmegy az egész falu férfinépe le az Alföldre aratásba s egyéb mezei munkára s az asszonyok mind otthon maradnak… Hozzá se jut az ember a saját feleségéhez.

De Kuprinyi voltakép nem is volt Don Juan, pedig szép izmos mahomet ember volt, akár egy gránátos, inkább volt Nimród, aki üres idejében a nyulak után mászkált a határban s ha hazajött este… Oh, istenem, este a sötétben minden asszony egyforma.

Szóval, békességes, csöndes házasság volt. Az asszonyka szelid volt és becsületes. Már az is mutatja, hogy egyszer a csintalan Zahora Mátyásné megnyelvelte: „Könnyü a tányérnak el nem törni, ha nem nyul hozzá senki.“ (Zahoráné asszonyom voltaképen már csak cserép volt.) Más valaki is mondta, de nem tudnám az urát adni:

– Higyjétek meg, hogy a tanitóné alattomos. Nézzétek csak a szemét, hogy világol, valami zöldes fény hogy bogárzik benne.

Csakhogy ki nézegetné a Kuprinyiné szemét? Különben is mindig le volt sütve, ha végig ment a falun, vagy ha vasárnap megjelent a templomban és leült az első padban az öreg molnárné és a mészárosné mellé (mert az arisztokrácia mindenütt összetart). Eh, bizonyos asszonyokról azt se tudja az ember, hogy van-e szemük.

Nem voltak nagyon szegények, mert takarékoskodtak, tehenük volt, malacaik voltak és szolgálót is tartottak. Szóval, rendes emberek voltak és az asszony még violákat is termesztett a kis kertben és georginarózsákat. Az pedig nem jó. Az az egy nem jó. Nem is való, ahol hajadon leány nincs, aki a mellére tüzze. Az asszony keressen a férje fejében, ha nincsen dolga és a konyha szagaiban gyönyörködjék, de nem a virágokéban, mert a virágok rossz tanácsadói a fehérszemélyeknek.

Volt valami kanonok nagybátyjuk az asszony után Kassán, az is segitette őket némileg, de a tejfölt a közvetlen mellette élő rokonság nyalta fel. Nekik csak vetettek valamit. Ez a kanonok meghalt egy nyáron s néhány ezer forint örökség jutott nekik. Blobócon ugyan azt mesélték, hogy a kanonok még a tél elején halt volna meg, de a mellette levő rokonok eltitkolták s jégen tartották a holttestét a pincében még egy félévig, hogy a kanonoki jövedelmeket tovább szedhessék. Hogy volt, mint volt, nem firtatom. Papok dolgába avatkozni nem jó.

Kuprinyi egy szőlőt szerzett az örökségből, odalent Gömörben, a maga szülőfalujában, a jövő évben már termése volt. No, azt meg is kellett itatni valakivel s a hosszu téli estéken elhivogatta magához a molnárt meg az amerikánust, aki ámbár mint sült paraszt ment ki, mint intelligencia jött vissza s sehogy se akart többé elkeverődni a közönséges osztály közzé. Sok mindent tudott mesélni, sokkal többet, mint a mennyit látott, pedig sokkal többet látott, mint a mennyit Blobócon elhihettek volna. A brandyt, whiskyt emlegette, de a vinkó is jól izlett neki. Azonfelül mulatságos és csinos fickó volt, olyan homlokkal, mint a bikáé és olyan arccal, mint a megpörkölt káposzta. Durákot játsztak, néha pénzre, néha dióra, amint járt a malom vagy nem járt, disputáltak és énekeltek. Szlanka pompásan tudta elfujni a yankee oodle-t. Roppant lehetett azon röhögni. Egyszer-másszor tréfáltak is, ahogy jó pajtásokhoz illik; ha például a kinyiló vagy becsapódó ajtó szélárama eloltotta a gyertyát, a beállott sötétségben valamelyik pofon cserditette a másikat, amiből aztán gyertyagyujtás után nagy találgatás fejlődött ki, hogy ki volt. Ezalatt a tanitóné egy szögletben ült a kályha mellett a guzsalyán és csöndesen font, nézvén a falon az árnyékokat, melyekben a három mozgó ember volt ábrázolva. Maguk az élők iránt nem látszott érdeklődni, csak az árnyékjaikat nézte és font, egyre font. Csak néha kelt fel, amint illik a háziasszonyhoz, elkoppantani a faggyugyertyát, ha a kanóca tulnagyra nőtt. Amely férfiunak közelebb esett a periferiájába, (ez különben tőle függött, hogy melyik felé ment), az csipte meg a sovány combját, természetesen a szoknyán keresztül. Mert ezekben a körökben is van egy kinyomkodott etiquette, ha nem is hasonlit egészen a spanyolhoz. De ami egyszer illik, az illik és egy ilyen incselkedő megcsipés elmulasztása nagy udvariatlanság számba jönne. Magában véve ártatlan dolog és jelentőségre csak akkor emelkedik, ha az illető menyecske nem szisszen fel, hanem türi. Kuprinyiné azonban nagyot sikoltott mindannyiszor szemérmetességében s kigyult, mint a fáklya.

– Menjen, cudar! Hogy nem szégyenli magát!?

Szóval, igy mulatoztak egész télen s mulatoznának talán még most is (mert tél van most is), ha egy szép napon a Szurina Ancsurka, a nagyobbik leánytanitványok közül való, tudta volna az összeadást. De hát nem tudta. A tanitó ur azt kérdezte tőle: mennyi hét és nyolc és ő ott állt a táblánál megzavarodva, szégyenlősen, kicsi reszkető kezében a krétával, melyet ugy szoritott, hogy majd szétmállt, nagy kék szemeit bizonytalanul jártatta, mint egy megriadt őzike, a leánytársain, akik balról ültek és a vigyorgó fiukon, a jobbon. A nagyobbak ezekből éhesen nézték, mert szép volt az Ancsurka, kenderszinü haja leért a kurta szoknya legszéléig és igazi pántlikával volt befonva, mint a nagy leányoké, a keblén pedig az ingvállon át két kis alma alakja kezdett kiütődni.

– Hát nem tudod?

– Nem tudom – rebegte halkan, tompán, pedig egyébként csacska volt, mint a szarka.

– Hát mit tudsz, ha ezt se tudod?

S a tanitó mérgesen kapott a lénia után.

A gyermek elhalványodott és behunyta a szemeit.

– Jaj, ne, ne!

– Hát megmondod-e, hogy mit tudsz?

– Megtiltotta ez édes anyám.

– Az anyád? Miket beszélsz itt nekem, te üszőtehén?

– Megparancsolta, hogy meg ne mondjam, mert titok.

– Hogy hét és nyolc mennyi? Az csak a te ostoba fejedben titok, fiam.

– Nem azt, hanem amit az amerikánus mondott.

Kuprinyi Pál elmosolyodott ezen a szertelen hülyeségen.

– Hát mit mondott az amerikánus? – kérdé kacagva s az ő kacaja nyomán vigyorogni kezdett az egész iskola. A kis pufók arcocskák fénylettek a derültségtől és még a falitáblákon is gunyosan nevettek a tömérdek emlősállatok, a bogarak, a halak és a hüllők. Mind a Szurina Ancsurkát nevették.

De már ez mégis sok volt. Ancsurkának a halovány arca egyszerre aláfutott vérrel. Hiszen ő nem beszél bolondokat. Háborgott a kis szive a szégyentől.

– Hát azt mondta – fortyant fel nagy elszánással – hogy a tanitóné asszonynak ő a szeretője.

– Ohó, hohó! Ejnye, te béka! Hogy mondtad, te nyomorult kis béka? Az én feleségemről? Az amerikánus? Ilyen hazugságot! Ilyen szemtelenséget!

Szemeit elboritotta a vér, a lénia kiesett a kezéből és nagyot csattant a padlón, a másik kezével pedig megmarkolta az Ancsurka szöszke haját és varkocsánál fogva elkezdte rázni, lóbázni, hogy annak az arca belekékült.

– Ilyet a szádon kiereszteni, te kis lotyó; térdepelj le! Aztán majd beszélek a szüleid fejével is, hogy miképen nevelnek.

Eh, ostoba pletyka! gondolta aztán a tanitó és hozzálátott a tanitáshoz. Valaki valami nagy képtelenséget akart mondani, hát ezt gondolta ki s ez a csacska gyermek fölszedte. Mert az ilyesmi ragad a leányfejekbe, mint a csiriz. A számokra nincs esze, azokat nem tudja, mert azokat én tanitom, de a szerelmeskedéshez már konyit, mert azt az Isten tanitja. Ergo, az Isten a jobb mester. Bolondság volna ezért boszankodni. Talán nem is mondta ezt Szlanka? Ámbár Szlankától sok kitelik. Lehet, hogy mondta, de tréfából. Ejh, a pokolba vele, az én feleségemmel ne tréfáljon, ezt nem türöm.

Kuprinyi ur mégis csak boszankodott és hiába próbálta kicsibe venni a dolgot és lecsendesiteni a lelkét, a betük is az ábécéskönyvekben, a számok is a táblán ingerelni kezdték. A nagy O ugy mutatkozott, mintha a pohos tisztelendő Matusek plébános ur lenne, aki igy szólt a minap: „Minden asszony asszony és a katholikus vallás fönsége, hatalma épen abban nyilatkozik, hogy elég ereje volt egy asszonyt kivenni és liliommá tenni a többi közül. Kettőt már neki se sikerülne.“ A nagy I a szikár krizsnóci ispánt juttatta eszébe, aki az asszonyi test szineiről szólott tavaly a molnárék keresztelőjén, hogy azt mondja, a szeplős arcok alatt nem vér foly, hanem folyadékká vált tüz nyargal.

Oh, oh! Ki tudja? Nem, még se lehet. Gondolata ide billent, oda billent, de annyi tény, hogy igen bántotta a dolog. Hiu ember is volt és meglehet szerette is a kis szeplőst.

Nem birt tovább tanitani.

– Menjetek ki gyomlálni! – parancsolta a gyerekeknek.

Azok nagyviháncolva, egymás hátán csörtettek ki az ajtón, mint egy malaccsorda. Az összes tantárgyakból ezt a gyomlálást szerették a legjobban, mert eközben kitépdeshetik a tanitóné hagymáit és sárgarépáit, hogy jóizüen felfalatozzák.

A tanitó bement a lakására, ahol épen vasalt a tanitóné, valami dalfélét dudorászva.

– Mária – szólt a tanitó szomoruan és a hangja nagyon el volt fátyolozva – egy gyermeklányka rossz hirt hozott.

A tanitóné végighuzta a füstölgő vasat a nedves vásznan; valami szisszent. Talán ő, talán a vászon. De inkább a vászon szokott ugy szisszenni.

– Rossz hirt? – kérdé szeliden és figyelmesen nézte a vasaló mozgását.

– A Szlanka azt hireszteli rólad…

– Rólam? szólt az asszony és a csodálkozó szemeit, melyekben a mennyei tisztaság fénylett, urára emelte.

– Igen, folytatta e szüzies tekintet erejétől meggyőzetve, majdnem félénken, – hogy olyasformát mondott volna, mintha a szeretője lennél.

Az asszonyka ajkain egy fájó mosoly jelent meg és megcsóválta a fejét:

– Ugyan Pál, ugyan Pál!

Aztán egyszerre megteltek a szemei könynyel.

– Ne sirj, Mária. Hiszen nem igaz. Ne sirj fiam, hiszen tudom, hogy nem igaz. És hercegnőket, grófnőket is érnek efféle kellemetlen pletykák; ezért még nem kell a világnak felfordulnia, érted-e? Hanem a becsület… erről van csak szó. A faluban már is beszélik. Bizonyára beszélik és én a föld alá sülyedek, ha gondolom, hogy rólad rosszat hisznek. Meglehet, hibás a Szlanka, meglehet, nem hibás és csak valami vénasszonyi nyelv jött mozgásba; de ha ő a hibás…

– Mit szándékozol tenni, ha ő a hibás? – kérdé az asszony egy felvillanó tekintettel.

– Kitiltom a házamból.

– Az nem elég, – felelte a tanitóné – be fogom őt perelni becsületsértésért.

S olyan nyugodtan mondta ezt, olyan szeliden és mégis fönségesen, hogy csak egy fehér galamb lehet ilyen epe nélkül való.

– Tudd meg a részleteket estig, Pál, és ha ugy áll a dolog – tette hozzá szilárdan – holnap reggel bemegyek a városba a fiskálishoz.

Kuprinyi hazabocsátotta a gyerekeket és aztán nyakába vette a falut azzal a szándékkal, hogy mint egy detektiv kerülő uton furfanggal kiszimatolja az igazat. Elment a malomba és a kovácsmühelybe: ezek a tót falvak kaszinói. Az őröltető asszonyok és a lovat patkoltató gazdák mindent tudnak és mindent összehordanak, mert sok üres idejük van. Az amerikánus épen nem volt otthon, már napok óta. Egy csomó pénzt hozott az uj világból, s egy telek földet vévén, eltérőleg az itteni parasztoktól, gyógyfüveket termesztett a földjein, amiért az első évben ugyancsak nevették, ősz felé aztán elszállitotta a termését külső országokba és nagy rakás pénzt hozott vissza érte s akkor már ő nevette a parasztokat. Ez idő szerint épen oda járt az idei termésével, ugy, hogy szabadabban nyilatkozhattak meg az emberek. A mester beszélt a kis Szurina Ancsurka anyjával, benézett a szép özvegy Mokry Borbálához, az amerikánus bevallott kedveséhez, hogy szépszerével megszólaltassa; ha van valami a fenforgó dologban, az ugyan kitálalja; kifaggatta komáját a molnárt, aki igy szólt:

– Ugyan ne bolondozz, Pál. Hát mit akarsz? Az asszony becsületét keresed? Hát meglehet valamit találni, amit nem lehet megfogni, ami csak üres levegő, vagy a levegőnél is semmibb. Keresd meg hát a lehelletedet, ami elröppent, ha olyan ügyes vagy. Egy elveszett borjut érdemes keresni, mert azt megtalálhatod, azt meg tudják mondani, hogy merre ment, hol lehet és vissza lehet vinni a jászolhoz. De mit akarsz egy asszony becsületével? Ne légy hát szamár.

Kuprinyi a kocsmában is megfordult, nyomozott, fürkészett és későn éjjel ment haza. Az asszony már aludt.

Kis, nyomott, pulykatojás-szin arca ott feketedett a hófehér párnák közt, keble csöndesen pihegett és a hol a dunyha félrecsuszott, kikandikált a lába egész térdig. A lába kicsiny volt és formás, mint egy lánykáé.

A tanitó lecsapta izzadt fejéről a kalapot és az ágyhoz lépett:

– Alszol, Mária?

Nem kapott feleletet.

Gyöngéden megsimogatta az alvó fejét, mire az fölébredt és rátekintett álmosan, de mégis mosolyogva.

– Tudod-e, mi az ujság? – kérdé a férj.

– Nem tudom – felelte az asszonyka.

– Holnap a városba mégysz.

– Igen? – szólt halkan, egy kicsit tünődve, mintha az emlékezetét próbálná összeszedni. – Hát mégis? motyogta lassan, szomoruan.

– Már a kocsit is megfogadtam.

– Jó, – felelte nyugodtan, a másik oldalára fordulva.

S nehány perc mulva már hallani lehetett csendes, szabályos szuszogását. Igy csak a pólyás csecsemők alusznak, akiknek a lába még nem érintette a földi sarat.

Másnap a városba ment Kuprinyiné, s amint kiszivárgott utjának célja, a gyerekek is széthordták a tegnapi iskola-jelenet hirét, lőn nagy hullámzás, mozgás. Régen volt ilyen szenzáció Blobócon. Az asszonyok átbeszélgettek egymással a keritéseken, a házak előtti kis kertekből, hol egy-egy mályvarózsa nyilik a hórihorgas napraforgó mellett, melynek a magját olajkészitésre használják. A kutaknál, a mészárszékben (mert a lóherésben felfujódott a Malinákék tehene s annak a földi maradványait árulják ki leszállitott áron) mindenütt sok szó esett a rendkivüli eseményről. Egyik a másiknak adta át a nagy ujságot:

– A mesterné beperelte Szlanka Gyurit.

– Nem szép tőle, hogy ilyenekkel dicsekszik.

– Melyik? A mesterné?

– Dehogy. A Gyuri.

A hol csak összetalálkozott két ember, azaz két asszony, a pataknál, ahol mostak, a krumpli- és a kukorica-földeken, ahol most szüreteltek, mindenütt ez a kérdés uralkodott; nem lehet ezt eleget megbeszélni.

– Szegény kis szeplős, még ő neki se hagynak békét.

– Pedig olyan mint egy szent.

– Ki kellene kergetni a faluból azt az amerikai kutyát.

A közvélemény a tanitóné mellett foglalt állást. Hiszen olyan szegényke, mint egy árnyék; asszonynak csak azért asszony, mert szoknya van rajta.

Számos részletről beszéltek. Vannak-e Kuprinyinénak tanui? És kik azok? És mit hallottak? Ejh, bolondság, az amerikánus ittas volt, akkor lottyantott ki valamit. De nem szabad azt készpénznek venni. A Majzik Miklós hallotta, meg a Szurináék. Valami előhozódott igy-ugy az asszonyokról (hogy ugyan mit tudnak mindig az asszonyokról locsogni). A Szurina Gábor mondott valamit, a Majzik is mondott egyet-mást, mire megszólalt a Szlanka Gyuri, hogy az arcokra ő semmit sem ád. Itt van, teszem azt, a tanitóné, micsoda arca van annak s mégis milyen szép fehér a teste, mint a patyolat. S nagyot csettentett a nyelvével a Szlanka Gyuri.

– Talán már látta is? – szólt közbe a másik Szurina, nem a Gábor, hanem a sánta.

– Ha láttam-e? – vágta ki hetykén a mellét. – Akkor látom, amikor akarom.

Szóból szó lett s az amerikánus egy kicsit többet is talált mondani nemcsak az igaznál, de az illőnél is és most már amit főzött, egye meg, talán még be is csukják érte. Pedig nyilvánvaló, hogy a bor beszélt ki belőle.

Hetekig ebből az esetből csemegézett Blobóc: meg lett az világitva különböző szempontokból. Voltak mindenféle pikáns részletei és mellékkiágazásai. Közbe haza jött Szlanka Gyuri is és igen elálmélkodott, mikor a történtekről értesült. Esküdött mennyre-földre, hogy ő nem emlékszik semmire. Képtelenség, hogy ilyesmit mondott volna, de ha mondta is, ittas volt, térden állva kész érte bocsánatot kérni a tanitóné-asszonytól. Igy mondta ezt el Kuprinyinek.

A tanitó meglágyult e kijelentésre (jó ember volt és puha szivü); kezet nyujtott Szlankának.

– No-no öreg. Hiszen én nem haragszom. Csak látod, az asszony. Majd beszélek az asszonynyal.

Az asszony azonban hajthatatlan maradt:

– Nem, nem. Látni se akarom azt a gazembert. A becsületemet akarom és a megbüntetését.

– Ne légy kegyetlen, Mária. Ne okoskodj.

Hanem az asszony még se engedett. Ha csendes is, mondották, de van benne karakter. Nagy karakter. Az a zöld láng a szemeiben. Két ördögnek a körmehegye.

A törvény lustán jár a tót hegyek göröngyei és kövei közt, de harmadik hétre mégis odaért a birói megidézés, s a felek a Szent-Mihály-nap utáni szerdára megjelentek a városban a járásbiró szobájában. Épen sok más peres fél is volt a biró szobájában Blobócról, akik egy adóssági ügyben tárgyaltak. De az unalmas dolog volt, hamar átesett rajta a biró s legott áttért a mi ügyünkre.

Igen szigoru, goromba ember volt a biró, aki sok madzaggal átkötött irás közt ült a király képe alatt, belenézett a percsomóba, aztán föltette a cvikkerjét és egy pillantást vetett a tanitónéra, aki ünnepiesen volt öltözve fekete ternószoknyában, csontgombos vizitkében és kalappal a fején, a kalap körül apró kolibrimadarak himbálóztak. S ott a madaraknál kezdődött valahol egy fehér fátyol, amely lecsüngött az asszony arcára, szóval, nagy pompában volt, aztán a vádlotton siklott el a szeme, a ki szintén talpig fekete posztóruhát viselt, egy igazi ur se különbet.

– Tudnak magyarul? – kérdé a biró.

A tanuk (kilenc tanu volt beidézve) a fejüket rázták, Szlanka György tótosan felelte:

– Nagyon kicsinyt.

Mire Kuprinyi ur, aki csak mint a neje kisérete jelent meg, igy szólott:

– Az uj nemzedék már mind magyar lesz, kéremalásan, de ezek még a régi tanitó alatt nevelkedtek, hát méltóztassék csak tótul kérdezni őket.

– Tehát Szlanka! Melyik a Szlanka György?

– Én… felelte Szlanka György.

– Jőjjön közelebb!

Szlanka György közelebb lépett az iróasztalhoz, jól termett, megnyerő alak volt, erősen napbarnitott arc és széles vállak, pörge bajusz és e mellett kellő önérzet a magatartásban.

– Ön azzal van bepanaszolva, hogy Kuprinyi Pálnéról bizonyos nyilatkozatokat tett.

– Nyi pravda! (Nem igaz) – vágott közbe Szlanka György, haragosan megrázva hatalmas fejét.

– Hogy-hogy?

– Ja szom gentleman. (Én gentleman vagyok.)

A biró elmosolyodott.

– Ön angolul is tud?

– Yes, mister. Én amerikai polgár vagyok. S kevélyen ütött széles mellére.

– Az nekem mindegy. Kuprinyi Pálné azt állitja, hogy ön a következőket mondta:

A biró felolvassa az aktából és tótra forditja le az inkriminált kifejezést.

– Az lehetetlen. – Én ezt nem mondtam soha, nem is mondhattam.

– Mit szól ehhez Kuprinyi Pálné? kérdé a biró.

Az asszony előlépett csendesen, közömbösen, mintha nem is az ő ügye volna az.

– Tanuk vannak rá, tekintetes biró ur – mondá fáradtan, vontatottan.

Szlanka György felfortyant erre.

– Ugyan kéremalásan, biró ur, méltóztassék jól megnézni a különben igen tisztelt asszonyságot, ezt a szeplős macskaarcot, ezt az orrt, ezt a csuf termetet, ezt az egész teremtést és azután tessék megitélni, hihető-e.

Az asszony arca piros lett, sütött, mint a tüzes vasaló, az ajkai reszketni kezdtek s kihivó daccal, sziszegve, mint a kigyó, szinte észrevétlenül csuszott közelebb a szólóhoz.

– Hallgass, hallgass! – hörgé fojtott hangon.

– Elhihető-e – folytatá fékevesztetten az önérzetes Szlanka – hogy én a szerelmével dicsekedtem volna a faluban? Szokás-e ilyennel dicsekedni?

Az asszony most hátravetette a fátyolát s eléje ugrott Szlankának, mint egy hörcsög. Mintha nem is az az asszony volna, aki azelőtt.

– Hazudsz, cudar, hazudsz! – rikácsolá és a kezeit felkapta a csipőjére s szemei vadul lövelték a rettenetes zöld lángokat.

Az amerikánus önkénytelenül visszalépett.

– Hazudsz, alávaló és hiába tagadsz mindent! Éjjelenkint jártál be hozzám! Nem nálam voltál-e husvét másodnapján éjjel, amikor a Julcsa szolgáló beeresztett s amikor az ablakon ugrottál ki, amint a férjem megjött? Nem tagadhatsz semmit, mert meglátott a bakter, a Rogó János.

A jelenlevők meglepetve néztek egymásra és az asszonyból kivetkőzött nőstényre, kinek minden porcikája reszketett és vonaglott a dühtől, olyan volt, mint egy furia.

– Nem voltam-e a lakásodon a nyáron, minden vasárnap estefelé, mikor a férjem vadászni járt? Nem csókoltad-e a hajamat? Nem haraptad-e a fülemet? Mered-e mondani, hogy nem igaz? Huh, hadd kaparjam ki a szemedet, te alávaló!

A biró mérgesen csapta az aktákat az asztalra.

– Csitt, ördöngős asszony! Egy szót se többet. Ön, Szlanka György, kissé tulélénken költötte fel a legnagyobb szörnyeteget, a női hiuságot – s ezzel nagy bajt csinált, de megnyerte a pörét. Elmehetnek.