Mme Gvuáp és porontyai.

Ennek a történetnek a központja egy fa. S az se valami előkelő, a füzfa. De mit bánom én, hiszen csak a lakójával törődtem, az pedig nem volt arisztokrata, aki különbséget tegyen diszfák és közönséges fák közt.

Ámbár ki állhat ma jót az érzelmekért? Valami urhatnámság okvetlenül lakott benne. Hiszen a vadkacsák nemzetsége odalent a földön költ, ha én eltagadnám, a nóta mondaná. Kergő ruca, sipos réce, makk ruca, sarlós ruca, majd mind alcsonyra rakja fészkét, csalitos helyekre, sekély vizeknél, erek, locsogók mellett, bujalevelü növénybokor alá.

A magasban született vadréce nagy ritkaság s nem is szolgál az semminemü előnyére röptében, usztában a vadkacsa-társadalom előtt. És mégis a magasba rakja fészkét némelyik, akiben van egy kis stréberség.

Ilyen volt madame Gvuáp is, az egyetlen vadréce, akit alaposan ismertem. Azaz, dehogy ismertem, dehogy. Inkább az ellenkező. Mindennap láttam vagy huszszor, de még se tudtam megkülönböztetni a többiektől. Nincs hozzá elég éles eszem. Ugyanaz a fej, azok az okos, barna szemek mindeniknél, narancsvörös láb, zöldessárga csőr és az egyforma toilette: ibolyaszinnel zománcozott szárny, rozsdavörös begy, stb. Szakasztott olyan az egyik, mint a másik.

Jó helyen volt a fészek, igazán jó helyen. Madame Gvuáp (igy neveztem el, mert igy mutogatta be magát, ha társaival röptében találkozott) okossága mindenben nyilvánult, tehát a fészek helyének megválasztásában is. A vén füzfát, melynek tetején volt a fészek, nagyon alkalmasnak lehetett mondani. Igaz, hogy közel volt a házunkhoz, tehát az emberekhez, de védte az, hogy a környékén, a kertünk alján vizek fakadtak a talajból. Minélfogva a vásott parasztgyerekek, akik szeretik a kácsa tojásait kiszedni, a kicsinyeit elrabolni, nem könnyen férhettek a füzfához, a vizben kellett volna gázolniok. Ellenben maga a füzfa szereti a vizet s a kacsaasszonyságnak is nagy mulatság, mikor a tojásokon ül, ha kikukkantván a fészkéből, megláthatja magát alant a vizben. Ki látott már asszonyi lakást tükör nélkül?

Azonfelül ott volt a közelben keletnek a náddal benőtt tó, ahova elmehetett néha uszkálni, fürdeni, társalogni a többi récékkel, délről a kenderáztatók békái muzsikáltak, alig husz lépésnyire, mocsaras rét alján, hol bőven termett a békalencse, harmatkása. Fölséges hely volt ez. Koszt, kvártély, mosás ugyszólván egy helyen.

Gvuáp asszonyság igen tisztességes anya volt. Ezzel tünt föl előttem, aki megfigyeltem, ezzel nyerte meg nagyrabecsülésemet; szerény volt egész lénye s folytonos munkásságban telt el napja. Amellett egyedül vitte a háztartást, egyedül nevelte kicsinyeit és soha se láttam őt henyélkedve, léháskodva, mint más récéket gavallérok társaságában.

Pedig de csinosak, de helyesek ezek a gácsérek! Kivált mikor gálában vannak. A fekete-zöld érc-szinű nyakukkal, a kunkorodó hetyke tollaikkal. Két rendbeli ruhát egy állatnak se adott a természet, csak épen a gácsérnek. No, ugyan volt kiért ennyire megerőltetnie magát? Hitvány népség a gácsér. Apa nem tud lenni, csak legény, mindig csak legény. Lakodalom völgyön-hegyen, ma itten, holnap ottan, most ezzel, máskor azzal, – uj szerető, uj nádas. Bizony isten, rosszabb a töröknél!

Igaz, hogy junius közepén le kell vetnie a nászöltönyt. Vedlik a gácsér. S ilyenkor aztán igazán le van törve a disztelen mondurban, ami rajta maradt. Szégyenli magát, mint a leforrázott kutya, bujdosik a nádak közt, a lápokon, meghuzódva a sürü sásokban, hinárok és gümők között, hogy a kacsamenyecskék és az ujonnan bemutatóra került kácsakisasszonyok meg ne lássák, – mert nagy szégyennek tartják azt.

Persze, azért mégis meglátják (majd azok nem látnak meg valamit).

– Sáp, sáp, sáp! – sziszegik utána gúnyosan.

S ő menekül, S-re hajlitva a nyakát, meglapulva a növények levelei alá.

Pedig hát mit szégyenkezik? Nem érti azt az ember. Hiszen nem küldte ünneplőbelijét zálogházba, a természet veszi el tőle erőszakkal, láthatatlan hatalom parancsolja:

– Vetkőzz, vén imposztor! Elég volt a szeretkezésből.

Sokkal inkább restelhetné gácsér uram, hogy nincs benne semmi férfias kötelességtudás, semmi karakter, hogy mindig csak vig legény és nem egyéb. Hiszen a kacsa-asszonyok közt is akad könnyelmü dáma, aki nem törődik az anyasággal, az erkölcscsel és semmivel, rossz is akad, jó is akad, de a gácsérek közt nem akad jó, az mind egy bordában van szőve, az mind parázna és bohéme.

Ime, a szegény mme Gvuáp, hát nem vérlázitó az ő sorsa! Az a rettenetes sivár elhagyatottság! Pedig hát férje van vagy volt. Hiszen nem lehet azt tagadni, mert a tojások végre is nem teremnek maguktól. Hát illik az, hogy ő most nincs itt, most, mikor a legnagyobb gondok közé jutott az asszony, épen a házasság következményei miatt? Utálatos az ilyen élet! Ott kujtorog a zsivány valahol a harmadik, negyedik határban, ha ugyan nem a „Soór“-on3) összeverődve vig cimborákkal, szabad nőszemélyekkel.

Egy darabig magam is láttam az ipsét. Értem Gvuáp urat, vagy hogy nevezzem? A fészek-rakás idején még együtt jártak madame és monsieur, mert a fészek-épités a természet rendje szerint is még a gácsér kötelessége félig meddig. Itt volt, itt kényeskedett. Mondhatom léha fráter. Körülnézték együtt a füzfát és környékét néhányszor és ugy látszott jónak találták. De most utólag átgondolva viseletüket, arra a meggyőződésre jutok, hogy valamelyes differenciák voltak köztük. Hiszen van az minden lakáskeresésnél. Ki lehetett érezni valami habozást, sőt meg mernék rá esküdni, hogy disputáltak is.

Ha összeállitom az apró körülményeket, a madame barna szemeinek villogását, a monsieur léha, unott gubbaszkodását, hát szinte tudom, miről lehetett szó.

A füzfán volt egy réges-régi varju-fészek, szomoru rozoga állapotban. Gácsér ur nyilván igy szólt:

– Minek volna uj fészket épiteni? Ugy nézem, elég jó lesz ez a varju-tanya is. A fészeképités fáradságos munka, szivem; minek erőltetnők meg magunkat?

– De mit szólnak hozzá a többi récék? – ellenveté Gvuápné. – Engem itélnek meg, nem téged.

– No persze. Hogyne! Ilyenek vagytok ti asszonyok. Ujat, ujat, mindig valamit ujat. Ennél maradunk, punktum.

Ez hát az oka, hogy napokig haboztak s aztán feltünő hamarosan megigazgatták a régi varju-vackot. Monsieur Gvuáp azt is kelletlenül csinálta. Jött ugyan egypárszor, ő is piszkálta, egyengette a régi, megfeketedett gallyacskákat a csőrével, de csak épen hogy tessék-lássék. Nem tört bele a dereka.

Madame nem találta elég jónak a fészket. A saját szorgalmából kezdte kibélelni puha náddal, illatos füvekkel, a gácsér most már ritkábban jött, a tojás idején pedig elmaradt végképen. Ott vigye az ördög, ahol van.

Minden baj, minden gond a szegény madame nyakába szakadt. Ott ül szorgalmasan, szeretettel a fészkén, ábrándozva leendő kicsinyeiről. Nem unalmas ez neki. De a gyomra, az az átkozott gyomor fölzavarja. Ennie kell napközben és elhagyni a fészket.

Hiszen az éléstár közel van, de a leszállás mégis veszedelemmel jár. Ravasz, szemes, óvatos, de a vadászok is értik a mesterségüket. Bizony minden útja utolsó út lehet.

Aztán a közelben csak harmatkása van, hinármag, vizidió, már pedig egyszer-másszor egy kis kompaktabb ételt is megkiván, halpecsenyét és gilisztát. S azt már messze fáradtságosan kell keresni, lesbe állva vadászatszerüen elfogdosni. Elszáll tehát az öreg a nagy vadászó, halászó helyekre.

Mig a gyomra telik, zsákmány jön, zsákmány kisiklik, addig is gondban fő a feje, elgondolja, hogy aki a hasát szereti, minden egyebet elmulaszt. Jaj Istenem, hogy vannak azalatt otthon a tojások? Nem érte-e őket valami veszedelem?

Még jól sem lakott, már ösztökéli a vágy, űzi, hajtja az anyai ösztön. Jaj, haza kell mennem! Ég alatta a viz, amin úszkál, sötét eshetőségekről homályos sejtelmeket keltve suhog a nádas. Fölemelkedik hát nagy sietve a magasba, előre nyujtva s ide-oda forgatva a fejét száll, száll néhány gvuáp kiáltást hallatva, sajátságos sziszegő szárnysuhogással a fészke irányában. Ahogy aztán a fűzfa fölé ér, egyszerre kitárja szárnyait, hol jobbra, hol balra dőlve, kalimpálva vágódik le.

A maga körültekintő okosságával átgondol minden részletet, még a jövő esélyei ellen is védi a kicsinyeit.

Ha vadászni megy a lápra, a locsogókra, néhány előre kiszemelt réce barátnőjét is fölkeresi, egyszerűen azért, hogy meglássák s hogy ujra megmondja nekik:

– Itt vagyok, semmi bajom, eljövök, fölkereslek holnap is. De ha nem jönnék el, az annyit jelent, hogy bajom történt, vagy már nem élek. Menjetek el akkor a füzfához a falu mellett, az én fészkem van rajta, helyettesitsen valamelyitek.

Réce szomszédasszony, réce sógorasszony megigéri jó szivvel4) s Gvuáp anyó megint visszaigyekszik fészkére. Egy nap, mint más nap egyformán zaklatott életviszonyok közt érkezik meg végre a nagy nap, bekövetkezvén a legnagyobb csoda a világon; kibujnak a tojásból a Gvuáp anyó kisasszonykái és fiacskái.

Elevenség, nyüzsgés támad a fészekben. A kicsinyek mingyárt tökéletesek és kikivánkoznak a nagy világba. Nem kell előbb járni, beszélni tanulniok, iskolát járniok. Mingyárt mindent tudnak s türelmetlenül csipogják:

– Menjünk anyám világot próbálni.

Gvuáp anyó igyekszik őket marasztalni, csak legalább egy éjszakára.

– Majd holnap, holnap kiviszlek a vizekre.

Ah, milyen ez az éjszaka a fészekben. Képzelhetni, mennyi vidámság, mennyi kérdezősködés… Beszélj nekünk, anyánk, a nagyvilágról! Mi mindent láttál, tapasztaltál jártadban-szálltadban a nádasok erdejében, a patakok ezüst pántlikájában? Beszélj nekünk a csodákról, harmatkása hegyről, a pondró-pecsenyével kibélelt barlangokról és mindenről, amik ott vannak!

– Aludjatok inkább, hogy erőtök legyen az utra.

Alighogy pirkad az ég keleten, hüs hajnali szellő a vén füzfát hogy megrázza, már unszolják türelmetlenül:

– Menjünk már, anyánk!

– Várjátok meg előbb a reggelt!

A reggel is megérkezik; minden lény, minden tárgy, akit feketére festett az éjszaka, visszakapja a maga igazi alakját és igazi szinét.

– Reggel van már anyánk!

– Várjátok meg előbb a napot. Hidegek a vizek, édeskéim, mig a napocska meg nem süti.

Kél a nap is immár, kibuvik és csuszik egyre följebb-följebb, megsüti a fákat, a füveket, aranysárgán fénylik a tó odaát, épen szemben velük szunyogok táncolnak a napsugarakban, mint valami keringő dervisek.

– No, menjünk már mamóka!

– Hát jól van, menjünk isten nevében.

És most aztán elkezdődik az érdekes jelenet, a nagy indulás.

Az öreg leszáll egyedül, alant, közel a földhöz kóvályog, megvizsgálja, hol talál egy kis száraz, pázsitos helyet, majd egy nagy félkarajt röpül be magasan, hogy megcsinálja a programmot a terepviszonyokhoz képest.

Hamar megy ez, hamar kiismeri magát, melyik a legjobb ut az erekhez!

Nyugodtan vágódik le a magasból a fészekbe és a csőrében lehoz egy kis fiókot. Az elsőt. A kedvencet.

Nem sápog, nem hánykolódik az anyja szájában, pedig kényelmetlen helyzete van, csak két kis szemecskéje csillog, mint két fekete gombostüfej, mig lefelé ereszkednek.

– Hop, lent vagyunk, boszorkányos. – Nem fáradtál el?

Leteszi a kicsikét gyöngéden a puha pázsitra.

– No próbálj hát szaladni!

Ucu, megpróbálja, megered, mozgatja fürgén a csámpás lábacskáit és gurul a füben odább-odább, mint az eldobott gombolyag.

Az anya meg van vele elégedve.

– Elég, elég, látom, hogy tudsz, elég jól tudsz. De ne bomolj hát, ne szaladj tovább. Nini, kifutna a világból…!

Utána iramodik, megfogja és egy ügyes rántással fölforditja a hátával lefelé, ugy, hogy a szegény kis jószág tehetetlenül fetreng most a pázsiton, föl nem foghatva, mi történt vele.

Az öreg kácsa hápog neki valamit.

– Igy, maradj a hátadon, igy, igy, kis szivem. Látom, hogy haragszol, mert kényelmetlen neked. No hát, légy egy kis türelemmel. Hisz csak tréfa az egész fogság, érted-e? A mama akarja, hogy igy legyen és igy is kell lennie, mordizom adta. Mig én ujra fölszállok a kis testvérkéidért, amig megfordulok, addig elszöknél és eltévelyeghetnél valahová. Azért fektettelek a hátadra, hogy meg ne moccanhass. Hát ne is haragudj ezért, kis fiacskám!

De iszen van az öregben logika és lelemény. Ha valaki, akkor Gvuáp anyó kitalálta a módját. Világos, hogy nem adhatja őket a kisdedóvóba, se nem állithat hozzájok gouvernante-ot; ugy segit a dolgon, ahogy lehet, ahogy az ész diktálja. Jól van anyó, ördöngős Gvuáp anyó, én tapsolok magának!

Igy hozza le a kicsinyeket, igy forditja föl valamennyit, olyanok egymás mellett ott a pázsiton, mint valami odarakott liliputi petrencék. Egy kicsinyt kényelmetlen a helyzet, de hát végre is a kicsinyek érdekében van. Ha már egyszer az isten olyan idomtalan testecskét adott nekik, hogy nem birnak vele megfordulni, hát ki kell azt is használni valamire. Egyébiránt maga az öreg kacsa is, tudom, megkonfundálódnék, ha ebbe a helyzetbe fektetnék.

No de most ennek is vége, lehozta az utolsót, a legsatnyábbat. Azt már föl se forditja (Te jártál a legjobban, kis mafla!) csak a többieket forditgatja ismét egyenkint vissza. Együtt nyüzsög, rezseg az egész sereg és most már kiadja a vezényszót:

– Upre pupos, utánam gyerekek!

– Bib, bib, bib – csacsogják vidáman s tityegve-totyogva követik az öreget egy darabig gyalogosan a földön, hogy aztán átgázolva a lucskos, szotyogó rétecskén, neki induljanak a vizeknek, zizegő sások és bólingató liliomok között.

Csop, csop, csop, ott mennek, szeliden ringatják őket a habocskák, ijedten cuppan be a vizbe előlük egy-egy kis béka, valami csuf hinár pajkosan állja az utjukat… egyet fordul az ér, aztán megint fordul – de ők még se tekintenek vissza többé, a füzfára, a fészekre, ahol soha se fognak többé együtt ülni.