A kemény koponyák.

Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az összes gyökereket, melyek oda füzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kisértet és hivja haza maga után. Az eloltott gyertyával esténkint eltünik a város sok ezer házával és ide jön a kicsiny falu akácfáival, liceumkeritéseivel, eredeti vidám népével. Bizony én még most is annyit lakom falun, mint a városban.

Sőt többet; mert majd minden három-négy évben egyszer meglátogatom a falumat és akkor nappal is ott vagyok. Megnézem a házat, ahol születtem, idegen ember tulajdona, de szivesen lát. A család kis lánya (szép férjhez menő hajadon már) rózsákat köt abból a tőbül a kertszögletben, amit még az anyám ültetett. Azok aztán beszélnek nekem olyan gondolatokat, hogy szinültig telik meg a lelkem velök, néha ki is csordul.

Megnézem a réteket, hát ugyanazok a margarethák nyilnak most is s betarkitják a nagy térséget, zöld pázsiton fehér csillagok, mint ahogy fenn a magasban, kék posztón fehér margarethák. A gyalogutak épen ugy mennek, ugy jönnek, mint azelőtt. Ez vezet a kenderáztatókhoz, amaz a szőlőbe, a harmadik a hidhoz. Leányok, menyecskék piciny lábnyomai mintázzák végig e kedves utakat.

Bejárom az erdőt, itt is egy ismerős fa, ott is egy. Boldog Isten, megint ott vannak a fészkek, amiket már egyszer kiszedtem, összeromboltam. Ugyanott azon a fán a hármas gally kezdődésénél, a régi madárfunduson. Az anyamadár ott ül a tojásokon. Ah, minden csodák közt a földön a legcsodásabb. Hogy annak a madárnak a teste melegétől egy szép nyári hajnalon széthasadnak a tojáshéjak és apró eleven lények bujnak ki a tojásokból. A nap gazdagon löveli alá sugarait a fák levelein keresztül. Fönséges tüz ez is, de az anyai test melege mégis több, mégis szentebb, csodásabb, termékenyebb és édesebb.

Minden fa egy történet nekem. Ebből az odvasból méhrajt szedtünk egyszer. Amott fogtuk a mókust. Erről esett le a Molnár Pali. Innen husz lépésnyire van az erdei forrás. Odajártak az őzek inni. Most is odajárnak.

Minden a régi még, itt is, bent a faluban is. Mindent megnézegetek apróra s egy-két óra mulva, amint előtörnek az elhalványodott emlékek, egyszerre csak legyürik az egész harminc esztendőmet. Reggel még csak álom volt, hogy én valaha itt jártam, itt éltem, most már a többi az álom, az az idő az álom, amit a világba hányódva töltöttem.

Meglátogattam az iskolát. Még most is elfog valami sajátszerü félelem a küszöbön, mikor belépek. Pedig már nincs itt a szigoru Tusnay András, aki megfogta nagy bütykös ujjaival a kis sovány kezemet s ugy vezette közvetve a tollat, mely bizonytalanul bolyongott a papiron, mig a nagy B-t vagy a nagy F-et leirta, s akkor se volt annak becsületes betüábrázatja. Mondta is az öreg nagyszomoruan:

– Sohase fogsz irni tudni, fiacskám!

Uj tanitó van már, talán a negyedik is azóta, de a padok és gyerekek ugyanazok. Én ismerem őket, de ők engem nem.

A tanitó ur kérdéseket ad fel nekik a tiszteletemre.

– Miféle országban lakunk?

– Magyarországban.

– Milyen nemzetből való vagy te, Szlimicsek Mihály?

– Magyar vagyok.

– Melyik megyéből?

– Nógrádból.

– Mondd el, fiam, Nógrád vármegyét ahogy a versben van.

A fiucska elfujja. (Itt még mindig él a jó öreg Kis-Tükör):

– Nagyon jól van, Szlimicsek, nagyon jól van. Hát eszerint melyik megyében van Losonc városa?

Szlimicsek Mihály habozik, aztán febátorodva feleli:

– Azt még nem tanultuk.

– Szakasztott igy volt az én időmben, szakasztott igy… Ugyanezek a talentumok, ugyanezek a methodusok. – Ismertem az apádat, Szlimicsek Mihály, épen ilyen nagy szamár volt ő is, de tótul volt ilyen nagy szamár.

Ott hagyom az iskolát, hogy kiélvezzek mindent, ami még kinálkozik. Hire fut, hogy ott vagyok s legott előkullognak portáikról a régi ismerősök, a játszópajtások s mig végigmegyek a nagy uton, már felgyülnek egész csapatra. Nem a régi fürge, vig fickók többé, nehézkes parasztok, tekintélyes gazdák, deresbe játszó hajjal. Némelyik vitte is már valamire. Ott ül a falusi tanácsban s mogyorófabottal jár, méltóságteljes lassu lépésekben. Sőt a biró is iskolatársam volt, okos ember, akinek szava sokat nyom a falu apraja-nagyja előtt.

– Hát mi ujság, Pál úr?

– Meg vagyunk, tekintetes uram, csak egy kicsit a termés nem jó. Bor nem igen lesz az idén.

– Mért nem öntözik gáliccal a szőlőt?

– Ostobaság – mondja egy öreg paraszt. – Tavaly gáliccal öntöztük, aztán az egész falu megbetegedett a mérgezett szőlőtül. Inkább egye meg a féreg magát a szőlőt, tekintetes uram, minthogy aztán az embert is megegye a szőlővel együtt.

– Hát a politikában hogy vannak kendtek?

Biró uram, Kazi Pál, megtörli előbb a száját az inge ujjával, mikor ilyen nagy dologról nyilatkozik.

– Mi, szegény parasztok, fizetjük az adót és nem panaszkodunk. Adónak lenni kell.

– Hát a nemesek?

– Azok baloldaliak igy időközben, de mikor a követválasztás van, akkor a kormányra szavaznak.

– Van-e a faluban szocializmus?

Kazi Pál értelmes ember, ujságot is szokott olvasni, erre a kérdésre a fejet rázza:

– Nem hisz abba itt senki. Ha betéved is egy-egy hóbortos vándorlegény a faluba, hát csak nevetik, ha ilyeneket beszél. Okos emberek a mieink. Tudjuk mi jól, hogyha ma felosztanák is az országot egyenlően az emberek közt, egy hét mulva megint nem volna egyenlőség, mert a könnyelmü korhely elköltené a maga részét, a szorgalmas igyekvő pedig megnagyobitaná a magáét. Kemény, egészséges koponyák ezek a mieink, tekintetes uram.

Valóban kemény koponyák az én földieim és igen sokszor elfog a büszkeség, hogy a megelégedés itt terem a sovány kavicsban és nem a sulyoskalászu rónaságokon.

Ha el-elrándulok a vármegyémbe nagy időközökben, mindig bizonyos idegességgel észlelődöm, megvan-e minden a régiben, nem inficiálta-e még meg a modern kor a népet? De még mindig tisztán maradtak. S ez igazán édes tudat.

Amint befordul a piszmogó vicinális a szülővármegyém felé, szinte jól esik, hogy olyan lassu. Az uj kor száguldó sárkánya is megbénul e komótus, lusta tekintetes urak közt. Itt még ő se tud az lenni, aminek alkotva lett. Átidomul a tekintetes vármegye képére. Megadja magát.

Aztán még beljebb megyek, még beljebb, a kevély székvároson tul, ahol még szüziesebb a levegő, az országutakon tul, – ahol már csak megyei utak vannak, a falunkba és ujra végigjárom az erdőt, a rétet, az iskolát és ujra kikérdezem a parasztokat. Milyen a termés? Mi a panaszuk a politikában? Van-e a községben szociálizmus?

A biró azonban elkezdte az idén fejét vakarni és a botjával zavartan ütögette csizmája hegyét:

– Bizony már van, kérem alásan.

– Szociálizmus?

– Valami olyasféle. Egy uj bogár, kérem alásan.

– Bogár?

– Az ausztráliai méhek.

– Mi az Isten csudája az? És miben pusztit?

– Az emberi elmében, kérem alásan.

– Az ördög érti kendet biró uram.

– Hát ugy van az tekintetes uram, hogy a takácsunk a Blózik Mátyás, hiszen tetszik tudni, milyen nagyszáju kolompos ember, fent járt a fiánál Pesten, aki ott kovács legény és lakodalmat tartott most; onnan hozott egy történetet az ausztráliai méhekről.

– És ez a történet?

– Megzavarta az egész falut.

– A kemény koponyákat?

– A kemény koponyákat, – felelte szomoruan.

– De egy történet!

– Hja, tekintetetes uram, egy gombostü is halálos lehet, ha megvan a hegye mérgezve.

– Lánchordtát, miről szól hát a történet?

– Hát biz az arra vonatkozik, hogy mégis csak az az igazság, föl kell osztani mindent egyenlően az emberek közt.

– De hisz a multkor mondták kendtek, hogy egy hétig se volna egyenlőség, mert egyik költene, a másik gyüjtene.

– Hogy aszongya nem gyüjtene, – felelte a biró, megsuhogtatva botját a levegőben – azt mutatják az ausztráliai méhek.

– Mutatnak azok istennyilát.

De biró uram nem hagyta magát kivenni a konceptusból, folytatá ilyenképen:

– Hogy aszongya egy hajó indult a tengeren Ausztráliába, ezt Blozik beszéli kérem alásan és mielőtt megindult volna, rászállott egy méhraj, királynéstól, mindenestől az árboc rudjára. Nosza, a kapitány nem tud mit csinálni a rajjal, meginditja a hajót s a raj csak nem mozdul. Elviszik hát Ausztráliába s etetik utközben mézzel, mert volt a hajón méz. Ausztráliában aztán köpüt csináltak a méheknek s a méhek ép ugy mint elődeik odahaza, hozzáfogtak munkájukhoz, gyüjtötték a mézet és várták a telet, de csak nem jött a tél, várták, hogy a virágok elhervadnak, de azok csak egyre nyiltak és nyiltak. Ejnye de bolond ország ez, gondolták a méhek. De szamarak voltunk, hogy törtük magunkat, hiszen a gyüjtésnek nincs többé semmi célja. S fogták magukat a bosztohók és a következő évben már nem gyüjtöttek, hanem csak szálltak-szálltak virágról-virágra és a virágok mindig nyiltak nekik, egyik bimbóját hányta, mikor a szirmait hullatta a másik. És most már, azt mondja Blózik, elszaporodtak a méhek Ausztráliában, száz kaptár familia van már az egyből, de egyik se gyüjt semmit.

– És az ilyen ostobaság hat az emberekre? – jegyzém meg sajnálkozva.

– Blózik vasárnaponkint beszél nekik, felolvas és ők beszedik, de különösen a méhek zavarták meg őket, rendes összejöveteleket tartanak, pénztáruk van és tele vannak a maszlaggal… Különösen ezek a méhek, az ausztráliai méhek.

– Az istenért, ki kellene verni a fejükből.

Kazi Pál összefonta kezeit, aztán szomoruan nézte egy darabig a földet, a fölosztandó anyaföldet.

– Nem lehet, – szólt elgondolkozva s aztán bizonyos kevélységgel hozzátette – mert kemény koponyák, rettenetesen kemény koponyák a mieink.

Kezet fogtam vele, mire eldöcögött a faluháza felé, még magában is mindig morogva:

– Kemény koponyák, hm.

Én pedig nekiindultam a pajták aljának, hogy kegyeletesen bejárjam azt a bozóttal, labodával felvert darab földet, mely valaha a mi kertünk volt. Még megvannak a roncsai. Itt egy vén szilvafa, de már nem terem, ott egy darab sorompó bedőlve, félig megrothadva, ribiszkebokor a kukorica közt, egy picinyke cipősark a beléndek és farkastej közt, talán a hugocskám cipellőiből, derékig érő vadfüvek társaságában egy teljes violabokor. Muslincák, darazsak aranyos-zöld legyecskék röpködtek, dongtak köröskörül, akik még mindig emlékezni látszottak arra, hogy itt valaha kert volt. Hess, cudarok! Idegesen kapkodtam előlük a fejemet jobbra-balra. Mind azt képzeltem, hogy az ausztráliai méhek, akiket a Blózik szállitott ide – erre a szüz és tiszta földre, hol csak a szunyogra és a hernyóra kellett eddig haragudni.