Ott alszik a Marcsa is.

Éppen akkor laktam Szegeden a mikor a Tisza olyan nagyon megharagudott, hogy elhagyta medrét, nagy zugással, háborgással rohant a városnak.

Világra szóló katasztrófa volt, csövestől termettek a szomoru történetek. A viz fölhasitotta a föld gyomrát a felsővárosi temetőben, kimosta a halottakat sirjaikbol és a koporsók beusztak a városba, régen elhalt gazdák a régi portáikra. Jól megjósolá azt a mult század végén a hires Menyhardus gvardián atya: „Akkor lesz nagygyá a város, ha az ősapák hazajönnek.“

De én a szomoru történetek e nagy garmadájában is a vig anyaghoz nyulok s csak ugy találomra leveszem a tetejéről egyik élményemet a jó öreg Fritzmayer Pál uram házában – aki engem még a viz ellenes harcok idejében meghitt vendégének, mondván:

– A viz be fog jönni. A királynak sincsen már annyi zsákja, amennyi fölfogná. (Uj ember voltam Szegeden, nem tudtam, hogy zsákkal fogják a vizet, nevettem.) Ha majd egyszer nem lesz födele Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál, mert az terméskőből van és emelkedett helyen fekszik, nem esik semmi baja.

Az öreg minden firkáló embert Ovidiusnak nevezett, vagy Virgiliusnak, amelyik hamarabb eszébe jutott, több poétáról nem volt tudomása – különben is esküdt ellensége lévén a könyveken hizott elméknek, valószinüleg ő befolyásolta hires nászát, a hódmező-vásárhelyi arany parasztot, Nagy András János uramat is, ki ezen időkben szurta le az egész környék bámészkodására huszezer forintos adományát, nem amiként a város óhajtotta volna: idők végeiglen egy jelesen szorgalmaskodó szegény tanuló kiképzésére (hogy mindig legyen egy okos ember Hódmezővásárhelyen), hanem adta inkább egy artézi kutra azzal az indokolással, hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a tiszta viz még egyet sem.

Nemzetes Fritzmayer Pál uram éppen olyan tekintélyes férfiu volt a maga nemében Szögeden, mint Nagy András János uram Vásárhelyen; nem csoda, hogy komák voltak, egymásnak a gyermekeit tartván keresztvizre – persze nem egyenlő mértékben, mert Nagy András Jánosnak csak egy fia volt, aki később a Fritzmayer Pál Juci leányát vette nőül és hamar elhalt, ellenben Fritzmayer uramnak annyi gyermeke volt, lány, fiu, össze-vissza, hogy kétszer is szüksége volt, legalább az egyik kezére, ha az ujjain elszámlálta. Beszélik, hogy néhány csinos fehérnép akad köztük, egypár már férjhez ment és azok kikapósak, egy-kettő anyányi és eladó, egy csomó növekedő. Általában gyakran lehetett hallani: „Minden elfogy a világon, csak a Fritzmayer-lányok nem fogynak ki sohasem.“ (Ugy tetszik, Fritzmayerné asszonyom született Tóth Veronika még mindig nem kergette el a gólyát a ház környékéről.)

Fritzmayer bácsinak még az apja vándorolt be Poroszországból Szegedre vándorlólegény korában s olyan magyarrá lett itt mint a patyolat. Palkó fiát elküldte ugyan Temesvárra német szóra egy évig, de biz’ azon nem sokat fogott. Mikor haza került s németül szólitotta meg édesapja, habozó tekintettel meredt reá:

– Hast du mich verstanden?

– Fer – felelte a fiu azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a szittya idioma: a „megértettél“-re a kérdés első szótagját böki oda az ember feleletnek: „Meg.“

Németségről szó sem volt aztán többé – valószinüleg maga az öreg Fritzmayer (Konrád bátyó) is elfelejtette idők jártával anyanyelvét; – a szegedi levegő kihuzza a fejekből a német szavakat, mint a vizikátor a rossz anyagot a vérből.

Szóval, már Konrád bátyó alatt teljesen elszegediesedett a Fritzmayer familia, Pál pedig idősebb korában, mikor jól megszedte magát mint cserző varga, számtalan földet, rétet vásárolván, homoki szőlőket Szatymazon, kibujt a bőrkötényből és beállott egyszerü szántó-vető pógárnak. Ez ugyan nem jövedelmezett ugy és jobban is kellett dolgoznia, de mindegy, a föld csak mégis föld – megkurtitá tehát kabátját mándli formára s ezüst gombokat rakott véges-végig sürün a mellényére, ami azt jelezte, hogy nem mesterember, se nem „fisér“, se nem „super“, se nem „gányó“, hanem a maga gazdája.

Sok mágnás tempóval jár az efféle. A varga ott térül-fordul reggeltől estelig a komisz bőrök közt és a legényeit mustrálja. A föld ellenben megnemesiti a pógárt, ebéd után elballag feketére az „Oroszlányhoz“, ahol azon jár az esze, hogy mi történik a „torony alatt“, (tudniillik a tornyos városház hivatal-szobáiban), mit csinálnak a város követei a budapesti országgyülésen? A vargának azt mondják a bőrök: „Vagy minket nyakgatsz, vagy meg nem élsz“; a pógárnak azt mondják a földjei: „Egy kis jó essőre volna szükségünk“, amit az meg nem adhat neki, következésképp rábizza az égiekre. A polgár ráér közügyekkel bibelődni.

Igy vitte bele lassankint Fritzmayert a föld a városi ügyekbe, ahol komolyságával és józanságával bizonyos tekintélyre tett szert, nagy akciót fejtvén ki a közgyüléseken, kivált az ugynevezett ló-párt ellen, amely furcsa nevét a régi időkben nyerte amaz emlékezetes szavazásból kifolyólag, hogy Dugonics András lóháton legyen-e vagy gyalogosan? A lovat ugyan sikerült kiszavazni a szobor alól, és most gyalog áll ott Dugonics András a reáliskola épülete előtt, de a lópárt megmaradt, eleven, harcias és fickándozó most is, sőt ugy tetszik, elszaporodott az ország többi városaiba is.

Éppen a lópárt elleni közgyülési csatározások hoztak bennünket közel egymáshoz (Fritzmayeréket támogattam az ujságban). Fritzmayer kimondta egyszer: „A penna rosszabb a vasvillánál“. De ugy értette, hogy jobb a vasvillánál. Megismert, megszeretett apránkint, azért mondá aztán a veszedelem napjaiban:

– Ha ürge lesz magából, Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál.

Tényleg ugy készült a veszedelemre, mint hajdan Noe (akinek az Ur megsugta), élelmi szereket vásárolt, meggyónt testamentumot csinált, szóval mindent ugy rendezett el, hogy ha élnie adatik, megélhessen, ha pedig halnia kell, ne szoruljon ebben se külső segitségre. Még a házőrző kutyájáról, a Marosról is gondoskodott; megszoktatta, hogy egy nagy hordóban háljon, a nagy hordót pedig odakötötte egy hatalmas, égig meredő topolyfához kötéllel – ugy hogy ha éjjel tör be a viz, kutyabaja se lesz a Marosnak, csak a lakóházát emelhetik föl a hullámok.

Csakugyan éjjel tört be a viz, egy tavaszi éjjel; cudar szél süvitett, dühitve, ingerelve a lázadozó Tiszát. Jött és elnyelte a várost. A ház, ahol laktam, egész fedélig viz alá jutott. Minden élő lény elhagyta, csak a macska maradt, vándorolt följebb emeletről emeletre, végre a fedélre szorult és ott sétálgatott nyávukolva. Én magam elmenekültem a vasuti töltésre, ott vártam be a virradatot. Mondjam-e, ne mondjam-e, milyen virradat volt? Bizony inkább nem mondom.

Hiszen a történetemhez csak annyi tartozik, hogy nappal elég idegfeszitő volt azon a körülbelül egy holdnyi területen tartózkodni, amely az „Iskola-utcában“ szárazon maradt a városból, s hallani a menekülőktől a szörnyübbnél szörnyübb hireket és a távoli pukkanásokat a beláthatatlan tenger különböző tájékairól (minden pukkanás egy épület összeomlását jelezte), de amint leszállott az alkony, noha még fiatal legény voltam, erőt vett rajtam a bágyadtság, éji szállás után kellett nézni. Itt a szárazföldön ugy is tarthatatlan volt az élet, ami kevés friss élelmiszer volt a vendéglőben, méreg drágán licitálták fel a szárazföldön nyüzsgő sokaságok: a leves egy forint volt, egy borjuszeletet (csak egy volt) öt forintért váltott magához Glück ur, a gazdag gabonakereskedő, aki miután elfogyasztotta jóizüen, sirva borult az asztalra, hogy honnan fizeti ő majd ezentul a tizenötezer forint földadóját?

Ily viszonyok közt jutott eszembe a Fritzmayer meghivása; különben is hallottuk a szárazon, hogy a házának semmi baja, az ár a földszinti ablakokig se hatolt.

Nosza, hamar keresünk egy csolnakot. Állt elég a sekélyes vizben, csak meg kellett szólitani egynek a gazdáját.

– Mit kiván ön, ha elvisz Fritzmayerhez a Felső-városba?

Az „ön“ szó idegenszerüen érintette a füleit.

– Öt forintot, mondá foghegyről. (Olcsó volt akkor a pénz).

– Az ángyom térdét! pattantam föl mérgesen.

– No no, szólt ő megjuhászodva és a lapátját a vizbe mártotta, – látom, hogy jó magyar ember, hát elviszem egy forintért.

– Dangubálással? (Hajósnyelven veszteglést jelent a dangubálás, hogy tudniillik meg is vár ha vissza kellene fordulnom).

A „dangubálás“ szóra elöntötte a derü az öreg hajós arcát és elkezdte a fejét csóválni neheztelően:

– Ej, ej, hát mért nem mondja mingyárt, hogy szögedi embör? Üljön föl, elviszem ingyen.

Egy jó negyedóra mulva odaértünk a Fritzmayerék háza elé, emberi és állati holttestek usztak a vizben, valamint házi szerszámok, a holttesteket kikerülte a csónakos, a szerszámokat ellenben egy vasmacskával elfogdosta utközben. Ahogy odaértünk, legott láttam a hordót a ház előtt, amely idestova himbálódzott a vizen, de elszabadulni nem tudott. A Maros nem látta, de megérezte a vendéget és ugatni kezdett a hordóban. Az öreg Fritzmayer kinyitotta erre az emeleti ablakot:

– Ide ide Ovidius öcsémuram! – kiálta rám – Isten hozta nálunk! No ugy-e mondtam, amit mondtam? Aztán befelé fordult, valamelyik cselédleányhoz szólt, de a templomi csöndben, amely a kihalt városban honolt, hallani lehetett: „Még egy teritéket az asztalhoz!“

Tele volt az egész ház menekülőkkel, rokonokkal, jó ismerősökkel meg a leányaival.

– Sok jó ember elfér, mondogatta az ősz hajszálait rásimogatva a koponyája kopasz vidékeire – minden lesz, nem halunk meg éhen.

S valahányszor jött egy-egy ujabb menekülő, egyre vidámabb lett, hogy valamit tehet érte. Ugy járt ott a siránkozók és jajveszéklők közt, mint egy őskori patriarka, viditva őket bölcs szavakkal:

– Isten egy legyet sem fullaszt meg ok nélkül. Majd meglássa lelkem, hugom asszony, hogy helyes lészen az ő cselekedete.

Egy másik csoportnak, amely a sárga bőrkanapén ült, ezeket mondá:

– Az özönviz bizonyára még rosszabb vala, de valamelyes jó még abból is támadt, például a kőszén.

Ez bizony Kovács György sógornak szólt, aki lehorgasztott fejjel bámult a padlóra, de akinek csinos kőszénbányája van Nógrádban.

A vacsoránál vidám történeteket mesélt, hogy vendégeit eltéritse sötét gondjaiktól. Lassankint meg is olvadt a bú, egy-két pohárka bor elszedegette. Csinos menyecskék, leányok egész sora ült a rengeteg hosszu asztalnál s Nagy András Gáborné, egy pajkos özvegy asszony (Fritzmayer Juci) elkezdte a kenyérgalacsinokkal való dobálózást. Ez az első stádium – azután jön az első kacaj, azután kezdődik a haragszom rád, a viháncolás. Ahol sok fiatal nép van együtt, ott nem nagy ur a szerencsétlenség sem.

Vacsora végeztével fölkerekedtek a Fritzmayer fiuk, János, a lakatos, akit ösmertem az Oroszlány kávéházból és Gyuri, a mézeskalácsos, akinek gyönyörü felesége éppen az imént esett kutba (nekem kellett őt kihuzni), fölkerekedtek, hogy csónakjaikon menteni indulnak. A Makkos erdőben ugyanis már hajnal óta ott ülnek a fákon, mint a varjak, a felmenekült emberek, azokat le kell reggelig szedegetni és beszállitani száraz helyekre.

– Izmos fickók vagytok, hát menjetek – mondá az öreg Fritzmayer, mindenik fiát megcsókolva – magam is elmennék, de már öregek a csontjaim.

Aztán egy alig észrevehető oldaltekintetet lövelt felém.

– Én borzasztóan el vagyok fáradva – siettem felelni.

– Ugy, ugy – szólt mosolyogva az öreg – azért, hogy a pennát jól elbirja valaki, még le nem tud hozni az ölében egy másfélmázsás embert, pedig a penna nehezebb, isten ugy segélyjen, nehezebb.

– Én éji szállásra jöttem ide, a Fritzmayer bácsi régi meghivása alapján, ha emlékszik…

– Éji szállásra? (Látható zavar ült ki becsületes ráncos arcára és idegesen törülgette a tömött, fehér bajuszát.) Oh, hogy ne? Persze, hogy emlékszem! (A homlokát vakarta és a kialudt pipáját szeliden leeresztette a karosszéke mellé.) Persze, persze, (nyugtalanul váltott egy pillantást az anyjukkal, aki a sülő birsalmákat forditotta tulsó oldalukra a vigan duruzsoló tüzes vaskályha tetején). Mindenesetre Ovidius öcsém uram.

Azzal felkelt, odatipegett az anyjukhoz, félrevonta egy ablakmélyedésbe és ott tanakodtak, gesztikuláltak jó sokáig, mig végre elém járult nyájas képpel, mint egy olyan ember, aki nagy feladaton esett át.

– Elrendeztük, – mondá barátságosan megveregetve a vállapockámat, – uj plánumot csináltunk… és, és rendben van. Hanem persze (s hangja alázatos, bocsánatkérő lett) csak ahogy lehet. A helyzet olyan rendkivüli. Az ördögbe is nagyon rendkivüli. A szükség törvényt bont, hiába.

– Természetesen.

– S annyi jó ember keresett fel. Uram isten, annyi jó ember. De semmi az. Ösmerem kedves öcsém uramat, tudom, milyen derék ember… talpig derék ember.

Ugy elérzékenyedett, hogy könyük serkedtek ki a szemeiből, másrészt én is hajtogattam magamat.

– Különben elő se merném hozni ilyen uri embernek, jaj, dehogy merném, hogy külön szobát nem adhatok.

– Oh, kérem, az nem baj.

– Próbáltuk mindenképpen beosztani, de nem megy, sehogy se megy… A Marcsának már nem jutott hely. Hát már most a Marcsa is ott fog hálni. Engedelmet kérek…

– Nem tesz semmit, dadogtam, – nem tesz semmit.

Azt hiszem, el is pirultam egy kicsit (mert nagyon szégyenlős ember vagyok), körüljártattam szemeimet nagy félénken, de nem vettem észre semmi nevetgélést, semmi meglepetést az asszonyokon, hogy a Marcsa az én szobámban fog aludni, vagyis én fogok aludni a Marcsa szobájában.

Az öreg ur most még vidámabban tipegett el, mint azelőtt, még az ujjait is pattogtatta, hogy ezen a feladaton tul esett. Beereszkedett ismét a zsölléjébe, onnan pislogott szeliden, szeretetteljesen az anyjukra, aki a csontokat és maradékokat szedegette össze a pecsenyés tálakról, aztán átadta a szolgálónak:

– Add oda, fiam, a kocsisnak, hogy a csónakon vigye el a hordóba a szegény Marosunknak.

A jó öreg anyóka mindenkire gondolt, a házőrző kutyára is.

Én pedig ezalatt eltünődtem magamban, lopva vizsgálgatván félszemmel a deli, szép leányokat, a piros arcu, kivánatos menyecskéket, hogy melyik lehet a Marcsa. Egyiknek-másiknak tudtam a keresztnevét (kihalásztam a beszélgetésükből), de a Marcsa név váltig ki nem hámozódott. Istenem, melyik lehet? Bárcsak az a szőke lenne, aki ott ringatja magát a nád hintaszéken almazöld szoknyájában, amely alól kilátszanak a finom pici lábak, s néha kicsillannak a formás bokák…

Ezer gondolat rajzott fejemben. Csintalan, gonosz tervek. Ejh, csillapodj átkozott vér! Nem megmondta-e az öreg ur, hogy talpig derék embernek tart? És mégis… Nem voltam már egy csöppet sem álmos, csak kiváncsi és türelmetlen.

Ugy izgatott, ugy taszitott egy sor gonosz ördög, hogy kérdezzem meg valakitől, melyik a Marcsa. A hálótársam. Az ördögbe is, ki volt valaha közületek ilyen helyzetben? Az vessen rám követ, ha nem akart belőle hasznot huzni!

Folyt még a trics-tracs egy darabig, az asszonyok, leányok sugdostak, nevetgéltek, egyik-másikkal én is beszélgettem, de nem mertem előhozni különös esetemet, mely örökké ott motoszkált a fejemben. Csodálkoztam, hogy ők sem tettek rá célzást. Hogy lehet az? Hiszen hallották, előttük mondta Fritzmayer. S nem mondhatni, hogy nagyon szemérmetesek lettek volna. Kivált özvegy Nagy András Gáborné meg a Lahonyi szenátorné hogyan tudták elhallgatni! Olyan csipős nyelvecskéjük volt mindakettőjüknek, mint a csalán. A hamis, szabad száju Bulykainéről nem is beszélek.

Nyugtalanul ődöngtem egyik szobából a másikba, ide-oda csatlakozván. Az öreg Fritzmayer leült preferancot játszani a kőszénbánya tulajdonossal, Lahonyi szenátorral és egy harmadik rőtszakállu emberrel, akit egyszerüen „Muszkának“ neveztek azon a réven, mert egy testvérnénje egyszer Szent-Pétervárra utazott. Illendő számu gibicek vették őket körül, részint menekülők, részint a gazda rokonai és fiai. Az ördög tudná melyik kicsoda. Még sokkal élénkebb volt a másik szögletben a másik kis asztalka, ahol Varga Mihályné asszonynéném kártyát rakott ki, s egy nagy csomó fiatal asszony nézte, némelyik lábujjhegyre állva. Hangos nevetés csattant fel egyszer-egyszer, mintha csöngetyük csillingelnének. Valami furcsát mondhatott ilyenkor a fölvetett kártya.

Ez az ebédlő melletti szobában folyt, bent az ebédlőben a nap szerencsétlen eseményeit tárgyalták. Kinek a háza dőlt össze, ki hogy menekült, ki mit vesztett – mig végre az öreg asszony Fritzmayerné fölkelt a kályha mellől, betette a kötést a kis kosárkájába, miután előbb a kötőtüvel megvakarta a tarkóját és ásitott.

– Gyerekek, lefeküdni!

– Még maradni szeretnénk, mamuska – mondá a szép András Gáborné.

– Ti öregek maradhattok miattam, de a fiatalságnak még nőni kell.

A parancs csak a leányoknak szólt, akik nyugodalmas jó éjt kivántak (a nevelőbeliek pukedlivel) aztán kivonultak, ki jobbra, ki balra a szobákból.

De hála istennek, nekünk se lehetett sokáig maradásunk. Két drabális parasztszolgáló jelent meg nemsokára óriás csomó dunyhát cipelve, amit az ebédlő közepére hajitottak, azután eltüntek és uj szallitmánynyal tértek vissza, egy egész boglya vánkos és derékalj meredezett szinte a padlásig.

Megint eltüntek és két-két zsup szalmát hozott mindenik.

– Hát itt mi lesz? kérdém.

– Hát ágyat vetnek a padlóra, a divánokra vagy az összerakott székekre, ahogy lehet.

Erre természetesen oszladozni kezdett a társaság, a preferáncot is abbahagyták, szükség volt a székekre. Az öreg ur meggyujtott egy gyertyát és megfogta a kezemet.

– No jőjjön Ovidius öcsém, megmutatom a szobáját, de igyék még egy kvaterkát velem.

– Köszönöm, nem iszom már.

Maga indult elől a gyertyával, én utána kullogtam az ambituson. Csipős hideg volt, az öreg ur fázósan gombolgatta a kabátját.

– Az ott a szoba, az az utolsó, el nem lehet téveszteni.

S kezembe nyomta a gyertyatartót.

– Visszamegyek, mert nem hoztam kalapot…

– És az izé… dadogtam – az izé… Ki van nyitva?

– Oh hogyne? Hiszen a Marcsa…

– Már bent van? kérdém önkéntelenül és a szivem dobogni kezdett.

Az öreg ur meghallotta, hátra fordult.

– A Marcsa már régen alszik. Ne költse föl, öcsém, mert korán kell fölkelnie.

Tehát a Marcsa már alszik. Milyen kár! Hiszen az lett volna az egészben az igazi poézis, amikor a Marcsa levetkőzik. Az az incselkedés! Oh Istenem. De kár, de vétek azért a jelenetért! Hogy irult-pirult volna! Milyen vita támad abból! Bizonyosan azt követeli, hogy oltsam el a gyertyát. Nem, nem! Nem oltom el, hanem inkább behunyom a szememet. (Persze, hogy nem hunytam volna be.) Vagy pedig megindul az alkudozás: hát jól van, eloltom a gyertyát, hanem ennek fejében engedje meg a Marcsa, hogy én füzzem ki a miderjét, vagy én huzzam le a topánkáit… S igy következett volna szó a szóból, mosolygás a sok szóból, dévajkodás a mosolygásból, és a többi, meg a többi. Oh Marcsa, Marcsa, mit tettél, hogy lefeküdtél!

Huh, kutya fogantotta! Egy pajkos szélroham jött és eloltotta a gyertyámat.

No már most mit csináljak? Minden zsebemet kikutattam. Nincs benne gyufa. Egy országot egy gyufáért!

Visszatérjek az ebédlőbe? Nem, nem, ott már talán vetkeződnek az asszonyok. Legjobb lesz, ha egyszerüen benyitok (ugyis ott állottam már közvetlen az ajtónál), Marcsa talán fölébred s az jogcim lesz a beszélgetésre. Egy théma. Lehet belőle valamit csinálni. Mindenekelőtt egy kérdést: „Merre van kérem kisasszony a gyufa?“ De hát kisasszony-e Marcsa? Ejh, hát miért kellene éppen kisasszonynak lennie az én Marcsámnak? Hiszen egy kisasszonyt még se tehetnek józan észszel egy fiatalemberrel egy szobába. Hogy is gondolhattam ostoba eszemmel, hogy kisasszony? Az ördögbe is egy leányban több a szemérem, hogysem ilyesmibe belemenne. Asszony a Marcsa, punktum. S az se kap ezért a pápától soha aranyrózsát. Mert még asszonynak is furcsa vállalkozás ez. Bizonyosan özvegyasszony, mert ha férje volna, hát nem tudom, hogyan igazolná az eljárását. Igaz, hogy végveszély idején történik s ilyenkor megszünik az etikett, csak ember és ember van, akár szoknyában jár, akár pantallóban és menekül, ahova lehet és amiképp lehet, nem az erényét menti ilyenkor, de az életét.

Saját okoskodásomtól mintegy felbátorodva, nyitottam ki az ajtót és beléptem. Koromsötétség volt bent, mint a kos szarvában. Hogy találom itt meg az ágyamat, vagy a gyufát? Hátha nincs is gyufa? Szivem hangosan dobogott s lábaim a földbe gyökereztek. Csodálatosan különös volt a helyzetem. Egyszerre eszembe villant, hogy három ut áll előttem: vagy nevetségessé kell válnom, vagy gyávává, vagy szemtelenné. Tessék ebből a háromból választani. Megvallom (mi türés-tagadás), még a szemtelenség legjobban felelt volna meg ambiciómnak, de azt még is meg kell kezdeni valamivel, mig ellenben a gyávaság a legkényelmesebb kezdetnek és ideiglenes folytatásnak, az ember megkeresi az ágyát, vagy a gyufatartót és levetkőzik – és rábizza magát a véletlenre, az álomra, vagy nem tudom én mire. Csak kitalál az a kis huncut Ámor valamit, vagy én belém bujva vagy a Marcsába bujva, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit fecsegjünk együtt, a pikáns helyzetből kifolyólag.

Hanem már most merre tapogatózzam az ágyam után? Balról szabályos lélekzetvételek hallatszottak. Ott alszik ő. Vérem bizseregni kezdett. Szemem káprázott, szinte látni véltem alakját a habvánkosok között s keblének emelkedését. Volt egy momentum, csak az isten őrzött, oda akartam lépni… de nem, nem, ez brutális lenne. Mit mondana az öreg Fritzmayer? Ovidius öcsém, maga egy komisz fráter!

Nem, én nem vagyok komisz fráter, van bennem jellem és erő; jobbra kanyarodtam, jobbra kell az ágynak lennie. Valami almárium-félébe ütődék, ki is tört az üvegje, nagy csörömpöléssel esett szét.

– Bocsánat, mondám hangosan, azon hitben, hogy Marcsának föl kellett ébrednie a zörejre – nincs gyufám és az ágyamat keresem. Nem mondaná meg nagysád?

Nem jött felelet s a szabályos lélekzetvételek meg nem szakadtak.

Tovább tapogatóztam s valóban ott volt az ágy, mellette egy üres szék és éji szekrény. A szekrényen azonban nem volt gyufa. Elfogott a méreg, a boszankodás. Az ördög vigye az egész dolgot, nem igy képzeltem. Megvetlek, Marcsa, te álomszuszék! Hirtelen lerángattam magamról ruhámat és a paplan alá bujtam.

Egy darabig hallgattam meglapulva, mint a nyul, az alvó hölgy lélekzetét, összerezenve, ha mozdult és ágynemüje suhogott. Ah, milyen ingerlő suhogás! Szemem valóságosan átszegezte a szuroksötétséget s nem tudtam levenni arról a környékről, ahol őt véltem. Fantáziám segitségére rohant a szememnek s kéz kezet mos, egyik a másikat bolonditotta. Agyam forró volt. A női test illatát éreztem az egész szobában. – Oh Fritzmayer, öreg Fritzmayer, de elrontottad az éjszakámat!

És mégis, ami nem illik, nem illik. Hiszen csak fel nem költhetem. Reggel panaszkodnék és Fritzmayer szemrehányásokat tenne. Legokosabb lesz barátom, – mondám magamhoz – ha elalszol és játszod a hideg ángliust.

Próbáltam behunyni szemeimet és a fal felé fordulni, de hasztalan. Gonosz manók, a saját gondolataim csak egyre szurkáltak, piszkáltak: Ejh, mit törődöl te Fritzmayerrel? Hátha az öreg kópé maga is egy kis mulatságot akart neked szerezni? Hiszen csak van esze, hogy nem akart erőnek erejével Szent Antalt csinálni egy fiatal ujságiróból? De ha azt akart is, mit tehetek én róla, ha a Szent Antal tüzét érzem magamban kigyuladni? S ki tudja végre, hogy maga a szép Marcsa is nem-e vágyik egy kis kalandra? De akkor mért aludt el a mamlasz?

Nem tudom, meddig hánykolódtam igy az ébrenlét és az álom mesgyéjén. Talán aludtam is egy kicsit, de milyen nyugtalan, fárasztó volt ez az alvás! Csak azt tudom, hogy amikor feleszméltem és kinyitottam a szemeimet, még mindig sötét volt a szobában, de az alvó szuszogása nem hallatszott többé.

Kissé fölemelkedtem félkönyökre, a Marcsa ágya felé pillantva. Hát néhány tüzszikra fénylett ott és sziporkázott.

Hohó! Ott ég valami. Látszott is a feketeségbe beleolvadni valami szürke sáv – mintha füst volna.

– Marcsa nagysám! kiáltám önkéntelenül.

– Tessék? felelt erre egy hang, egy sajátságos rezgésü hang, mely nekem rögtön feltünt.

– Kegyed az, Marcsa nagysám.

– Én, volt a kurta felelet.

– Meggyult valami kegyednél, szikrákat látok…

– Ej, dehogy, felelt az előbbi furcsa hang. – Csak a pipámból szállt ki egy-két szikra a kupakon keresztül. Semmi az.

– Szent isten! kiáltottam fel csodálkozva. – Kegyed pipázik?

– Most gyujtottam rá, hangzott elfogulatlanul. Mintha egészen természetes lenne, hogy ő pipázik.

Soha ilyet! És milyen utálatos vastag a hangja. Hát már most mit mondjak neki erre? Egészen megzavart ez a bolondos dolog.

– És mióta pipázik kegyed?

– Már inas koromban kezdtem.

– Inas korában? Mit beszél? Hát kicsoda ön?

– Ej, hát Fritzmayernek a timár fia.

– A fia? hebegtem és a fogaim vacogtak, egész fülem hegyéig magamra huztam a paplant. – Hát miért hivják akkor magát Marcsának?

A hálótárs felkacagott durván és szárazon, – beillett röhejnek is.

– Mert Máriának kereszteltek a felsővárosi templomban.

– Mily ostobaság! Nem értem.

– Pedig sokan vagyunk ugy a felsővároson – magyarázta Marcsa odaütögetve a hamu kirázásának céljából pipáját a tenyeréhez, ami sajátszerüen csattogott – akik a Bach-világ alatt születtünk. Apáink nem akartak katonát adni a császárnak, hát leányoknak diktálták be fiugyerekeiket – mert a bába is velük érzett s a pap Marcsának, Veronikának irta be az anyakönyvbe, mert rászedték és engedte, hogy rászedjék, mert a pap is velük érzett…

– Hja, hja! feleltem a falnak fordulva. Mintha nem is igen érdekelne a dolog. Egy katonát loptak el a császártól, ez az egész. Bagatell az egész…

Ott künn valahol a kakasok kukorékolnak. Mingyárt virrad. Szépen vagyunk; én még semmit sem aludtam.