A kompossessor fák.

Mikor 1736-ban Mária Terézia, a szép termetü főherceg-kisasszony elvette Lotharingi Ferencet, Magyarországon is sok „Te deumot“ mondtak el a papok és még több áldomást ittanak a menyegző megünneplésére a nemesi renden levők.

Gróf Brunswick Károly, az akkori nógrádi főispán, váltig törte fejét, mikép tünhetne fel az udvar előtt. Mert stréberek már akkor is voltak. Sőt azelőtt is. Erősen gyanakszunk, hogy már a bibliai Ábrahám is stréberségből akarta feláldozni a kis Izsákot.

De maradjunk a nógrádi főispánnál, aki szerette volna erre az alkalomra derekasan kivágni a rezet. Valami nagy loyalitást akart, de ami mégis olcsó legyen. Sokáig gondolkozolt, mig végre kiadta a parancsot, hogy a lakosság emlékfákat ültessen. Ez a loyalitás maradandó is és nem kerül pénzbe.

Minthogy roppant száraz esztendő következett, az emlékfák ritka helyen fogamzottak meg. De semmi közünk a többihez, a mi történetünk két hatalmasan fölpendült hársfáról szól, a melyeket nagyságos Lányi Pál ur ültetett el a Porovka nevü rétje végébe a csikavai határban. Negyven esztendő alatt hatalmas derekú terebélyes fákká növekedtek, dacára annak, hogy a hársfa lusta, vagy gyöngédebben kifejezve, hogy sokáig szeret fiatalnak látszani. Szóval Lányi Pál megélte, hogy a fák lombkoronája alatt tizenkét személyre teritett asztal lehetett teljes árnyékban.

Mint filozófus ember élete végén elgondolkozván hosszu pályafutásáról, hogy bár több rendbeli hivatalokat és tisztségeket viselt vala, azt hánytorgatá elméjében, valjon ha nem sokára isten szine elé kerül és a teremtő azt kérdezi, miféle nyomot hagyott a világon, nem volna-e legcélirányosabb azt felelni: „Ültettem, uram, két gyönyörü fát a Porovka réten és azok ott nőnek, virágozván és illatozván, árnyékot nyujtanak az eltikkadt utonjároknak.“

Annyira beleélte magát e gondolatba, hogy valóságos kultuszt üzött a fáival. Mindennap elsétált a Porovkára, nyesegette, tisztogatta és elbeszélgetett velök, mint valami értelmes lényekkel. Ha valamely gally megsérült, bekente puha gyógyitó földdel a sebet, hogy ne terjedjen tovább. Gondozta nemcsak azt a részüket, a melyik kijött a napvilágra, hanem azt is, a mely befelé nőtt, mert a gyökerek is csak olyan édes gyermekei a fának, mint a gallyak, csak hogy ők nem hivalkodnak, nekik nem kell a napfény, a szereplés, befúrják magukat szivesen a talajba, sokszor kemény kövek közé, hogy onnan táplálják láttatlanul az anyjukat, meg a szép kis gally testvéreiket odafönn, akik leveleznek, susognak, virágoznak és ringatják a rajtuk ülő madarat.

De a fák is hálásak voltak iránta. Árnyékot, gyógyitó theát és pihenőt nyujtottak neki. Sehol se tudott olyan édesdeden elszundikálni, mint alattuk a fehér márványpadon, melyre ez a mondás volt kivésve:

„Pihenj meg itt vándor, ha erre jársz. E fáknak egy királyné szerelme adott életet, de illatuk, árnyékuk a tied is.“

Sőt az öreg ur megélte azt is, hogy egy napon Mária Terézia maga is megjelent a fák alatt és meguzsonnált.

A felséges asszony uralkodása vége felé Vácott, Migazzi püspöknél töltött vagy két napot s hallván az érdekes vonatkozásu csikavai hársfákról, asszonyi szive megkivánta azok látását, elrendelé tehát, hogy másnap délután oda kocsizik, miről a hopmester azonnal értesitse a birtokost, Lányi Pál kir. consiliariust.

Hajadon fővel várta őt az ősz gazda a csikavai hársak alatt, gazdagon teritett asztallal, királynéhoz méltó uzsonnával.

Az uralkodónő hosszan, némán nézte az érdekes fákat, sok sok emléket kelthettek azok fel. Borongós hangon jegyzé meg, de mégis nyájasan:

– Igen örülök, kedves Lányi, hogy láthattam a fáit. Erősek, szépek. De egyszersmind udvariatlanok, mert megmondják nekem, milyen öreg vagyok.

Aztán mosolyogva ült le, megizlelte a frissitőket, miközben odaszólt Kaunitzhoz:

– Ön ügyes az olyanokban, herceg, vésse bele a fákba a névbetüimet.

Igy lett az egyik fa az „M“ után Mária, a másik pedig a „T“ betűből Terézia.

A királyné még vagy félórát töltött ott, vidáman enyelegve a püspökkel és palotahölgyeivel. Távozáskor sajátkezüleg tört le egy illatos galylyat, melylyel a felséges arca körül hadonázott, hogy a szunyogokat távol tartsa.

Hanem hiszen ha nem lett volna is becse eddig a Lányi fáinak, lenne majd ezután. Száz és száz történetke röpködött szerte szét messze vidéken a hires uzsonnáról s nem is volt igazi gavallér, aki nem szerzett egy gallyacskát a hársfákról, amit imádottjának küldjön, hogy tegye az imádságos könyvébe vagy a poharába a vizitszobában.

Megijedt Lányi Pál. No ha ez a bolond divat igy harapózik, akkor a két fát hamar elhordják, szilánkja se marad. Szörnyüség az, hogy még mindig mennyi ember szerelmes egymásba! Elhatározta, hogy addig is, mig rendes csőszházat épittethet, hadd üljön éjjel-nappal egy puskás őr alattuk és ne engedje tördelni.

Beteges szeretetébe belevegyült most a komoly aggodalom érzése is a fák jövője miatt. Mi történik velük, ha ő nem lesz? Ki gyámolitja őket, ki őrzi? Szétszedik, eltördelik. Rüpők gyerekek bevagdossák a nevöket, pásztorok tüzet raknak alattok, felgyujtják, boldogtalan fráterek felakasztják rajtuk magukat, amivel megfertőztetik.

Lassan-lassan megérlelődött benne az a gondolat, amit a halálos ágyán tollba mondott, mindennemü ingó és ingatlan vagyonát, minthogy ivadékai nincsenek, fivérének Lányi Mihálynak Sárosmegyében élő fiára hagyván, kivévén a Porovka nevü hatvan holdas rétet és négyezer Mária Terézia tallérokat.

„Hagyom pedig – diktálta a haldokló – a rétet és négyezer tallérokat a két hársfának olyan módon, hogy időrül-időre a szolgabiró és a csikavai plébános neveznek ki kölcsönös egyetértésben gondnokot, aki a rét és a pénz jövedelmét a hársfák gondozására forditja. Kivánom, hogy diszes sorompó emeltessék a fák körül s amennyiben szükségesnek mutatkoznék, külön csősz ügyeljen rájok.“

„Minthogy azonban minden mulandó e földi világon, következéskép a fák is, azon esetben tehát, ha a fák kiszáradva, háboru, villám, elemi csapások által vagy bármely módon elpusztulnának idővel, ugy a rét, mint a nevezett summa pénz, mely a váci káptalannál őrzendő, nevezett Lányi Mihály ágán élő egyenes leszármazottakat illesse.“

„Rendelem továbbá, hogy lelkem az Istenhez szállva, porlandó testem a fent emlitett fák alá temettessék, Atyának, Fiunak, Szentlélek Istennek nevében Amen.“

*

Ugy negyven év vonult el csöndesen az öreg sárgolyóbis fölött, hol annyi fü, annyi fa, annyi ember és annyi bogár van.

A két hárs még mindig élt, sőt még nagyobb lett. Az alattuk levő sir behorpadt azóta, alig is látszott, hogy ott valaha sir volt. Csak a vadméhek tudnák megmondani, a kik ott döngnek fölötte és hallhattak róla az apáiktól.

A világ megszokik mindent. Megszokta, hogy Lányi Pál nincs. A vadméhek megszokták, hogy ott sir nincs. A fákat is megszokták a vidéken. Eleinte furcsa volt, hogy egy szép rétnek és egy kapitálisnak az urai. De hát az örökös nem tett annak idején kifogást – hiszen olyan kicsiség az a rét az örökölt három ezer hold mellett, száját se lett volna érdemes kinyitni. A hatóság sem bánta, sőt tetszett neki. Kiszivárgott, hogy midőn a királynő értesült az öreg Lányi különös hagyományáról, Kaunitzot kérdezte, lehetséges-e meghagyni, a herceg mosolyogva felelte:

– Ha egy virágszálnak lehet hét országa, miért ne lehetne két hársfának egy rétje?

Hát bizony már akkor nagyon elhervadt virágszál volt a királyné, de a bók friss volt és a hatóság respektálta a Kaunitz mondását; a két hárs nyugodtan élvezte a maga jövedelmét, – már a mennyit a tutor juttatott nekik belőle.

Irigyük nem volt, legfeljebb egy-egy szegény vándorló legény sóhajtott fel néha alattuk:

– De jó volna feleségül venni valamelyiket!

Maga az örökös már nem is élt negyven év mulva. Ameddig élt, nagy ur volt és rá se gondolt a csikavai hársakra.

Egy másik fa volt az ő rögeszméje, mely különösen szereti a sárosmegyei talajt: a családfa. Fényes történelmi ősök és nexusok kereséséből áll e betegség. Az ember elképzeli például, hogy giliszta vagy kigyó van benne, vagy elképzeli, hogy Gara vér folyik ereiben. Igy vagy ugy boldogtalan az illető. Mert keresi, keresi, de soha se találja meg sem a Gara vért, sem a kigyót.

A következmény azonban elmaradhatlan. Ha az ember a kriptákban turkál, ahelyett hogy a földet turná, napról-napra lefelé megy; úgy történt aztán, hogy Lányi György megfogyva, eladósodva hagyta a birtokát két fiára, Ubulra és Józsefre.

Ubult szerencsésen lelőtték a francia háboruban, mielőtt megházasodott, de már miután a maga birtokrészét elköltötte, családot tehát csak József alapitott, de József is „terhelt“ ember volt, ahogy az orvosok szokták mondani. Az ő szenvedélyét a pörlekedés képezte. Pörlekedett mindenért, mindenkivel és örökké csak pörlekedett. Pedig ez nagy baj volt még akkor, a régi prókátorok világában, nem olyan tréfa dolog, mint most. A régi fiskálisok még derék, tekintélyes urak voltak, akiknek gyanutlanul adta át magát az ember s ugy ott maradt a bőre lassan-lassan a kezeik közt, hogy észre se lehetett venni. A mai fiskális már nem veszedelmes, mert a mai fiskális teljesen gyanus firma, lelketlen, istentelen hirben álló individuum. A diplomája olyan, mint a velencei macskák nyakán a csöngetyü. Vigyázz, mert itt a macska! A csöngetyüs macska évekig nem eszik galambhust a Szent-Márk téren. A galamboknak egy-egy tollát ha kitépte is, többnyire idejekorán röppennek el. A mai fiskális tehát már nem árt nagyon, hanem mikor még a diplomája nem volt figyelmeztető vészcsöngetyü, az ügyvéd kényelmesen végezhetett kliensével…

József ur szemlátomást szegényedett. S amilyen arányban fogyott a vagyon, oly arányban bukkant fel a családi emlékek közül a csikavai hársak története.

– A csikavai hársak! Bolond egy dolog. Egy gyönyörü rétünket tartják vissza, meg egy kapitálist. Hát hallott már valaki olyat?

Fünek, fának beszélték. Egész Sáros tudott róluk. Némelyik hitte is, némelyik nevette. Mert hát uj dolog az még Sárosmegyében is, hogy valaki a fáktól várjon örökséget.

Eleinte csak mint családi kuriozum jött szóba a két nógrádi hárs. Orrhangon beszélte el a hóbortos Lányi Pál végrendeletét az öreg József vagy a fia Károly, aki akkor jogász volt Eperjesen s akire már az ősi fényből csak a raccsolás maradt. No meg a fák.

Később azonban mindinkább kiérzett az előadási hangjukból a dicsekedés és a reménység. A csikavai fák igy, a csikavai fák ugy. Az ördög vigye el ezeket a csikavai fákat!

Az ifju Lányi egy vakációban nem sajnálta az utat Nógrádba s mivelhogy tudott egy kicsit festeni, vászonra teremtette a két hársat, hazahozta, felakasztották a nagy ebédlőben, a többi családi képek közé.

A látogatóknak volt ujra mit hallani; most már őszintébben adták:

– Ezek azok a bizonyos hársak, öcsém uram, vagy bátyám uram. Egyszer még kisegitenek bennünket a sárból.

A kellemetlen vendég aztán rendesen arról beszélt, hogy a hársak milyen hosszu életüek e földön.

– Hát ugyan meddig élhetnek?

– Öt-hatszáz esztendeig.

– Hm! – sóhajtott magában József ur – nehéz lesz kivárni.

A hársak élete ezalatt semmi változáson nem ment körösztül. Csuklani nem tudtak, hát a sok emlegetés nem bántotta őket. Csendesen álmodoztak messze onnan a Porovka-réten, meg se gondolva, hogy a Lányi családnak immár ők az utolsó oszlopai. Olyan oszlopok, amelyek utban állanak.

De meglehet, hogy a „Terézia“ (a melyikbe Kaunitz a T betüt véste be) valami bolondot gondolt a következő télen. Mert mikor megjött az uj tavasz és Mária már rendes szokása szerint kieresztette a rügyeket, szép lilaszin pattanásokat, azalatt a Terézia meg sem moccant. Ámbár ’iszen a Terézia mindig lustább volt, mindig több napfény kellett neki, hát eleinte föl se tünt a késedelem. Hanem mikor aztán Mária a leveleit is kibontotta és Terézia még mindig aludt, az akkori gondnok, Poroszkay Mihály uram (tekintetes Somogyi István szolgabiró urnak a sógora) hallván a hirt, nem kis ijedelemmel kocsizott ki a Porovkára, a valódi tényállást megszemlélni.

Hát csakugyan igazat mondanak; a Terézia hárs kopaszon meredezik az ég felé.

Nagyon elbusult Poroszkay uram s még a kocsi-ülésről kezdte korholni a vén fát:

– Hát mi az ördög az Terka? Megbolondultál, te Terka? Ne okoskodj Terka! Igyekezz már Terka!

Csak midőn közelebb ért és a penecilusával ugy a galyakon, mint a törzsön lenyesve a kérget, háncsot, a husába tett bevágásokat, tudta meg, hogy bizony a Terka halott már, egy teljesen kiszáradt fatuskó már, aki még csak egyszer fog fényeskedni e földi pályán, – mikor alágyujtanak vele.

Baj, persze baj és a ravasz Poroszkay szerette volna titkolni a halálát, de már akkor a Lányiék szeme olyan érdeklődéssel csüngött a fákon, egy hét se telt bele, megtudták.

Egy napot se késtek. A prókátoruk legott meginditotta a kérvényt nemes Nógrád vármegyéhez, fölszerelve azt keresztlevelekkel és a Lányi Pál-féle végrendelet másolatával, hogy miután az egyik csikavai hársfa kiszáradt, a Porovka-rét felét és a váci káptalannál elhelyezett tőke felét Lányi Mihály egyenesen leszármazottjának Lányi Józsefnek kiadni méltóztassék.

A vármegye kiadta a kérvényt elintézés végett tekintetes Somogyi István szolgabiró urnak.

Tekintetes Somogyi István szolgabiró úr pedig az ügy lelkiismeretes tanulmányozása után meghozta az itéletet eképen:

„Az elhalt fa után az életben maradt fa örököl.“

Hát ’iszen lehetett ez salamoni itélet (annak is mondta Poroszkay uram és a plébános), de mégis törvénytelen volt. Már annyiban, hogy halálos itéletet szolgabiró nem mondhatott, ez pedig egyenesen halálát okozta Lányi Józsefnek. Amint elolvasta a végzést, kihullt a papir a kezéből és ő maga is elesett élettelenül: szivszelhüdés érte.

Az öreg halálával kiütöttek a zavarok. A hitelezők egyszerre rohantak ki mindenünnen.

Pedig olyan szép tervük volt! Csak egy kis lélekzetvétel, egy kis idő s ez az örökség kellett volna, hogy talpra álljanak.

Élt akkor ugyanis a szomszédos Kassa városban egy nyugalomba vonult, igen gazdag bécsi gyertyamártó, bizonyos Schrammel, a Malvina nevü szeplős, satnya leányával.

A megszorult Lányiak, apa és a fiu, erre a csúf gyermekre vetették ki a plánumaikat. A dolog úgy állott, hogy Károly egyike volt messze földön a legszebb ifjaknak; apja gyönyörködve biztatgatta:

– Ebből a pofából pénzt kell csinálni, amice.

Sápadt, világfájdalmas arca volt; nincs az a fiatal lány, aki annak ellentállhatna. Ahhoz járult a sugár törékeny termet. Általában igen érdekes ifju volt, ideges, szomoru, ábrándozó, „egy félbemaradt piktor“, ahogy nevezték. Két nagy szeme valami sajátságos, földöntúli fényben világolt.

A terv alapját az képezte, hogy egy pár kassai bálon táncolt a leánynyal és az valósággal odatapadt hozzá.

Biztos volt a dolog. Olyan ez már, mintha itt lenne. T. i. hogy a leány olyan. Vagyis hogy a pénze olyan, mintha már itt lenne. Csak egy kis befektetés kellene hozzá sürgősen. Egy szép kocsi, két szép ló, libériás kocsis, meg egy pár száz költeni való tallér. Akkor rögtön beállithatna kérőnek.

S mindezt most a fától várták. S a helyett jött a kedvezőtlen itélet, az öreg úr halála, a hitelezők fészkelődése.

A temetés után összeült az anya a fiuval tanácskozni.

– Nem sokára kitüzik az árveréseket. Mindenünket ellicitálják, hajlék és föld nélkül maradunk, mint az ujjam.

– Hát mit tegyünk, anyám?

– El kell azt a leányt venned. Meg kell menteni a Lányi nevet és a Lányi kuriát.

– Hiszen én elvenném, de hol vegyem a költségket, ami ahhoz kell? Talán azt gondolja édes anyám, hogy feljebbezzük meg az itéletet az elpusztult fa hagyatékára nézve?

– Az hosszadalmas és bizonytalan – felelte az asszony. Mit ér már a fű, ha a ló megdöglik? A pénz a káptalannál van, a szolgabiró és a pap, akik a fák tutorát kinevezik, nem könnyen engednek a dologban. Aztán ők otthon vannak elég befolyással, hogy keresztül vigyék, amit akarnak. Nem, fiam, a feljebbezés nem ér semmit.

– De hát akkor mit tegyek? – sopánkodott Károly.

Az asszony a csipőjére tette kezét.

– Hát mit szoktak csinálni türelmetlen örökösök, ha nagyon kell nekik az örökség? kérdé élesen.

– Ugyan mit? – tünődék Károly, mereven nézve maga elé.

– Megölik az örökhagyót, – felelte az anya mérgesen.

– Megölik? – szólt Károly összerezzenve. De hiszen az borzasztó!

– Ne légy legalább együgyü, Károly! Mit bámulsz rám olyan mereven? Hiszen persze borzasztó, ha emberről van szó. De egy fa! Mi egy fa? Hát okvetetlen szükséges, hogy az természetes halállal muljon ki?

– Igen, de…

– Ejh mafla vagy, ne beszélj, mert ha nem az volnál, már régen nem állna ott az a fa. Két ember meg egy fürész jól megtenné egy szép holdvilágtalan éjszakán.

– De hátha megtudnák?

– Hát mért kellene azt megtudni?

Lányi Károlyban megfogant a szándék. Sötét álmatlan éjszakák megérlelték, kiszélesitették. Igen, megölöm a fát. Hadd veszszen. Ha ez a fa egyszer nincs, mindjárt úr vagyok. A hatvan holdas rét igazi Kánaán, és a négyezer forint krözusi vagyon most nekem. A dolog annyira tiszta, hogy nem is kell a formalitásokkal időt vesztegetni. A legelső zsidó ad rá pénzt és nyitva áll az ut Kassára a Schrammel-házhoz.

Nem a lányra vágyott, hiszen nem szerette. Odáig már el sem ment terveivel. Csak addig rajzolta ki képzelete a jövőt, mikor a négy kapálózó lovon, amit vesz, megáll a Schrammel portán és odadobja a gyeplőt a liberiás kocsisnak. Az átkozott gentry vér dolgozott benne. Az üzte, kergette és mutogatta neki a szines képet. Őt magát mint kérőt, mint gavallért. Megint egy Lányi, aki négy lovat hajt. Meg lehet ebbe bolondulni. Ah, hogy nyargal a négy paripa, villámlik a kassai utcák köve a patkóik alatt! Nyitják ki az ablakot az emberek, a merre megy. Hej, ki lehet az a gyönyörü ur? Hát az bizony a Lányi Károly.

Napokig beszélgetett, tárgyalt csukott ajtóknál hű szolgájukkal, bizonyos Toportyán Mihálylyal. Azalatt a szokottnál is sápadtabb volt, kerülte az embereket, lehorgasztott fejjel járt s ha valaki megszólitotta, összerázkódott.

Idegenek figyelmeztették Lányinét:

– Vigyázzon a fiára, tekintetes asszony, mert valami rossz jár a fejében.

Egyszer aztán elhiresztelte Toportyán, hogy elmegy a rokonait meglátogatni és el is ment, utána pedig Lányi utazott el Gömörbe vadászatokra, állitólag valami iskolapajtásaihoz, de mind a ketten találkoztak Losoncon. Ott tüstént baltákat vásárolt Károly ur, s külön-külön fogadott szekéren indultak Csikavára, ugy intézvén dolgukat, hogy épen öreg este legyen, mikor a csikavai erdőbe érnek.

Szép májusi este volt, balzsamot lehelt az erdő, ezer meg ezer élő lény rezsgett benne. Egy tisztáson hűs forrás mellett megállittatta Károly a szekeret és visszaküldte; itt várta be a másik kocsit, a melyen Toportyán jött.

Izgatottan, türelmetlenül járt fel s alá a puha, harmatos gyepen. Hallgatódzott, jön-e már a másik szekér, hanem csak a távolodó kerekei zörögtek. Aztán azok se. Beállt a csend, az erdő ünnepélyes csendje. Hűs áram futott néha a fák közt, a milliárd gally összezörgött különösen, rejtélyesen.

Borzalmas hidegség futott végig hátgerincén. Ugy rémlett neki, mintha a fák összebujnának és róla beszélnének. Mintha mondanák egymásnak: „ölni megy.“

Egy óriási szem meredt reá, egy irtózatos fekete szem, akkora, mint egy tányér. Eh ostobaság! Hiszen csak egy fának az odva, egy nagy fekete üreg az oldalán.

Szidta magát, hogy olyan nagy fantaszta és elkezdett fütyürészni. Hiszen nem félek. Mitől félnék?

És mégis a halálos verejték csurgott homlokáról s tagjait lassu reszketegség fogta el. Mintha összeszaladtak volna a fák és őt néznék, mintha eleibe akarnának állni.

Valóban furcsa volt, azelőtt egy perccel még ritkábban álltak a fák. Ugy kell lenni – összefutottak.

– Nem lehet, nem lehet – csillapitá magát – őrültség, amit képzelek. És mégis meg mert volna esküdni, hogy a fák ideszaladtak a környékről és megálltak vele szemben zordonan, kihivóan.

Megtapogatta izzó agyát és igyekezett magát megcsalni a gondolataival.

Oh milyen bolond vagyok! Mikre gondolok? Hogy tán azért haragudnának rám ezek a fák, mert a testvérüket akarom kivágni. Bánják is ők. Tudják is ők. Hiszen nem élő lények.

Dehogy akarnak ők valamit. Nem bántanak ők engem. De hát akkor mért félek tőlük, mért reszketek? Ejh, hiszen nem ő tőlük félek én, hanem csakugy szokásból. Végre is senki se érezheti magát valami nagyon kedélyesen éjjel egyedül egy erdőben, ahol rablók jöhetnek minden percben.

Most egy könnyed szélroham suhant át az erdő fölött, nyomában felzúgott a lombtömeg s mozogni kezdett, mint egy tábor. E tompa zúgásból mintha egy csodálatos értelmes hang csapna ki:

– Nem a rablóktól félsz te Lányi, Lányi, Lányi!

S ezer fa bólongatott rá a koronájával.

Oh jaj. Csakugyan érezte, hogy nem a rablóktól fél, szinte óhajtotta, hogy bár jönne egy, bár kiáltana rá, hogy emberi hang törje meg az erdő titokzatos ijesztő susogását.

Semmi se szörnyübb ennél.

Emberi hang nem jött, de lovak dobogása, szekér zaja hallatszott.

Lihegve futott eleibe:

– Toportyán! orditotta. – Toportyán!

– Hop, hop! – kiáltá vissza Toportyán. – Jövünk, jövünk, ifju uram.

Csakugyan a Toportyán szekere volt.

– No lám – mondá Toportyán tótul a szekeresnek – itt vár már engem az én jáger öcsém, álljon meg atyámfia.

A kocsi megállott és Toportyán leugrott róla.

– Csakhogy már itt van kend – jegyzé meg tompán Lányi – mert már nem álltam volna ki sokáig.

– Mi baja volt ifju uram?

– Féltem, Mihály. Még most is félek. Nem hallja, mint vacog a fogam?

– Látott talán valamit? – susogta Toportyán megrezzenve.

– Nem, nem, csak ezek a fák… ezek fenyegettek.

– Ejh no – nevetett fel Toportyán. – A fa meg nem eszi az embert. Azt hittem, valami vadkant vagy medvét látott az ifju ur.

A Toportyán nevetése egy kicsit lecsillapitá idegeit.

– Menjünk, Toportyán, lássunk a munkához. A szekér hadd várjon itt. A fürész és a balták odább vannak. Tud a fuvaros magyarul?

– Egy szót se.

– Annál jobb. Mit mondott neki, hogy miért jön ide?

– Hogy egy jáger öcsém van itt a csikavai erdőben, akit elviszek innen, mert leánynézőbe megyünk.

– Igen, jól van, de most már gyerünk.

Toportyán utasitá a szekerest, hogy etessen meg, mire aztán megindultak ketten ama tisztás felé, hol előbb a Lányi szekere állt volt meg. Az egyik fa alatt ott volt egy szalmával kitömött zsákban a fürész és két balta. Azért intézte ezt Lányi olyan furfangosan, hogy a kocsis, aki őt hozta, ne is gyanitsa, mit visznek.

– Szedje ki kend a szerszámokat, aztán siessünk, mielőtt a hold feljönne.

Egy kis gyaloglás után kiértek az erdőből, aztán átcsaptak az ugaron hagyott szántóföldeknek, kerülve a dülő-utakat, az ösvényeket, nehogy emberrel találkozzanak.

Egy helyütt valami fekete oszlopszerü meredezett.

– Nem ember az? – susogta Lányi.

– Nem, hiszen nem mozdul. Embernek vékony volna.

– Ugyan mi lehet?

– Egy Jézus, – mondá Toportyán, amint közelebb értek hozzá.

A pásztorkodásban megélesedett öreg szeme jobban vette ki a tárgyakat, mint a Lányié.

– Nem merek előtte elmenni – hebegte Lányi borzadálylyal.

– Ugyan, ugyan urfi – fortyant fel Toportyán, – egészen úgy adja, mintha valami égbe kiáltó bünt készülnénk elkövetni. Már szinte magam is elhiszem, hogy gyilkolni megyünk.

Lányi nem felelt, csak a fejét horgasztotta le, – aztán rézsunt indult, egy nagy vargabetüt csinálva, hogy a szent keresztet elkerülje.

Sokáig mentek szótalanul egymás mellett a hepe-hupás, koca-turásos, rögös szántón, mig végre kiértek a buja, térdig érő fübe, mely lágyan suhogott lábuk alatt, mint a selyem.

– Ez a Porovka. Itt vagyunk a Porovkán! Ott, arra vannak a fák, de még nem látni.

– Ez hát már a mi rétünk. Lányi-rét – jegyzé meg a hű szolga némi önérzettel.

– Még nem, még nem. De az lesz, ha megsegit az… izé… az…

Torkán akadt, nem merte kimondani az istent.

– Balra megyünk, utánam Mihály! Érzi kend a hársfa szagát?

Végre ott voltak, ott állt a két fa, mint két óriási rém. Az élő fa hatalmas széles koronájával, sürü, rejtelmes üde lombozatával és testvére száraz, merev gallyaival, melyek kopognak a szélben, mint a csontok.

A Lányi szive hangosan dobogott. Körösztül nyargalt elméjén minden, ami ezzel a fával összefüggött. Ama bizonyos Lányi, aki ültette a fákat mint apró csemetéket s most alattuk álmodozik felőlük… Ugyan tud-e az most arról, ami itt fenn történik? Megérzi-e a veszedelmet ott alant? Aztán megjelent képzeletében a nagy királyné, a roccoco haju udvaroncok, akik itt hajlongtak, mosolyogtak előtte. Ez a fa látta azt. Az utolsó, az egyetlen tanu. De holnap már ő se lesz.

– Lássunk hozzá, – hörögte tompa siri hangon.

A fürészt neki igazitották s elkezdődött a hosszas, fárasztó nyiszálás. Köröskörül néma csend volt, csak a fürész sziszegett, hurutyolt és a millió prücsök, bogár, szöcske cirpelt, ugrosott a füvekben.

Borzalmasan egyhangu munka volt. Fel s le szaladgált a csipkés, villogó acél-penge, mindég mélyebben-mélyebben, a fa pedig ott fönt a koronánál csak susogott, csak egyre susogott. Nem tudott az arról semmit, hogy gyilkolják. Ingatta, dajkálta a lombjait szeliden.

– Ne pihenjünk egy kicsit? – kérdé lihegve Toportyán, – átkozott vastag dereka van. Valóságos kanonok ez a fák között.

– Nem, nem. Végezzünk vele egyszerre – hajszolta Károly urfi, – mert érzem, ha abba hagyjuk, hogy összeroskadok az izgatottságtól.

– Eh, hiszen nem lát minket senki.

– A csillagok ránk néznek. Jaj, a csillagok, Toportyán!

Behunyta a szemét és vadul rángatta a fürészt a végkimerülésig, egész gödröt vájva a csizmája sarkával, neki feszitvén lábát a megrepedezett száraz talajnak.

Egyszerre eleresztette a fürészt, kétségbeesett sikoltással rogyott térdre, Toportyán pedig a fürész gyors eleresztése folytán hanyatt vágódott, kiszakitván a fürészt is mély vágányából, de csakhamar felugrott és a fa tulsó oldalán termett a nyöszörgő Lányi mellett.

– Az istenért, mi baja történt, ifju uram?

Annak a foga vacogott és reszketett, vonaglott a teste, alig birt szólni:

– Jaj, segitség! A halott fogja a lábamat. Be akar huzni. Segitség, Toportyán, a halott…

– Miféle halott? Miket beszél az ifju ur? Térjen magához!

De amint közelebb vizsgálta a dolgot, rájött, hogy a fa alatt levő régi sir behorpadt! (tulságosan megfeszitette benne a lábát), a föld engedett, besüppedt, s a lába belecsuszott a sirgödörbe.

– Ejnye no! Ez bizony kellemetlen dolog. De hát nem boszorkányság. A hol sir van, ott lyuk is van. Ahol pedig lyuk van, ott a föld felülete könnyen enged.

Károly ur csakugyan hajmeresztő keserves helyzetben volt. Amint egyet mozdult, a sir mind tovább omlott s az üreg egyre nagyobb lett. Attól lehetett tartani, hogy a felső testével is beleesik.

– Fogózkodjék a karomba – biztatta Toportyán. – Igy ni!

Lányi görcsösen kapaszkodott a vállába, mire az erős Toportyán egyetlen rántással kiemelte.

– Hopsza! No lássa, nincsen semmi baj. Csak nem kell mindjárt megijedni.

De szegény Lányi nem volt se holt, se eleven; szerencse, hogy a sötétben nem láthatta Toportyán az arcát, mert bizonyára nem volt annak most emberi formája.

– A lábamat fogta, ha mondom – dadogta összezsugorodva, remegő hangon. – Éreztem a hideg siri kezet, amint fogott vele.

– Ej, bolondság, bolondság! Képzelődés az egész. Tessék elhinni, hogy képzelődés.

De azért maga is fázott és szepegett egy kicsit, mert ez még sem egészen tréfa dolog. És bármennyire bátoritotta is az urfit, hogy aki egyszer meghalt, nem ébreszti azt fel semmiféle fürészelés, azért mégis szükségesnek tartotta mentegetőzéskép amoda is szólni egyet-kettőt.

– Hiszen nem bántanánk mi a fát, kérem alásan, dehogy bántanánk, ha nem volnánk kénytelenek vele. Hiszen tudjuk mi jól, hogy kedves volt az a jó tekintetes urnak, aki ültette valamikor, de a rokona is kedves volt, mert kettőjük közt osztotta meg a vagyonát. Az egyik az idők folyamán elköltötte, a mije volt, a másik el nem költötte. No, már most aztán okvetlenül veszni kell valamelyiknek, hát azt a tekintetes ur is beláthatja, hogy az a valamelyik a fa legyen.

Meglehet, belátta az alant porladozó tekintetes ur, mert többé nem tett semmi kisérletet a megakadályozásra.

De hát ebben nem lehet föltétlenül bizni. Nem árt egy kis elővigyázat. Károly ur tehát, amint ismét összeszedte magát annyira, hogy folytathatta a fürészelést, helyet cserélvén, átment a fa tulsó oldalára, ahol az imént Toportyán állt.

Alig egy félóra mulva végre inogni, recsegni kezdett a fa.

Károly ur rémülten ugrott el onnan, mert nem tudta, merre fog dőlni. Futott-futott vagy ötven ölet. Ott aztán behunyta szemét, bedugta füleit az ujjaival, hogy ne lásson, ne halljon semmit.

Toportyán fogta a fejszéjét s néhány csapással megadta az esés irányát s a hires kompossesor fa a földet megdobogtató robajjal terül el a nedves füben.

Mély siri csönd támad a tompa zuhanás után, csak a csikavai erdő zúgott messziről borzalmasan, haragosan.

A hold kibukkant fényes sápadt arcával, mintha mondaná:

– Látlak.

*

– Most már szedjük az irhánkat, ifju uram, én is azt mondom, mert a fa nagyot szólt mikor esett; pásztorok, csőszök, legeltető sihederek meghallják a mezőben s még elénk kerülnek, baj támadhat belőle.

Futottak az erdő felé.

De hajh, az erdő fái ugy néztek ki messziről, mint feléjük rohanó kisértetek. Azaz igy látta Lányi Károly. Fantasztikus alakok voltak ezek, ismerős emberek és ismeretlen, soha nem látott szörnyek, az egyik fa szakasztott olyan volt, mint az egyik elhalt eperjesi tanárja, Szamatóczky Márton, szeme, arca, bajusza, torzonborz üstöke, mind, mind tökéletesen kirajzolódott gallyaiból, ágaiból, még a kezét is ugy tartotta ütésre, ahogy ő szokta, ugyanaz a mozdulat… egy nagy virgácscsal szaladt eléje ütésre készen. Aztán jött egy boszorkány, két seprőt lógatva a két kiterjesztett kezében. Ezt a vén banyát is ösmerte. Kofa volt valamikor Eperjesen. Aztán egy huszár alakja bontakozott ki, disznón ülve, kivont karddal látszott nyargalni eleibe, hogy legázolja, hogy nyakát elvágja. Hejh, szörnyü volt ez! Amonnan egy medve csörtetett, kiöltött nyelvvel. (Ez egy bokornak volt a figurája.) És a hány fa, annyi szörnyeteg. Faunok, sárkányok, Meduza-fők, egy óriási kecske szárnyakkal egy lábon futott, s ami mindennél vérfagyasztóbb, irtózatosabb volt, az alakzatok mögött a hajdani kassai hóhér, Skrobanek János, (akit gyermekkorában látott Lányi egy akasztásnál) lépegetett kimérten, messziről fenyegetőzve az ökleivel.

– Mihály, Mihály, én nem megyek az erdőbe. Nem megyek, nem megyek.

S állva maradt az ugaron.

– Hát mit akar tenni? – förmedt rá Toportyán boszusan.

– Inkább itt maradok, megvárom, amit a sors hoz, inkább megfordulok és megyek a faluba házak közé, emberek közé, de én az erdőbe nem megyek.

– No csak az kellene. Hiszen ha a faluba megy, minden kisül. Aztán ott vár a kocsink, hát oda kell menni.

– Nem mehetek, Mihály. A fák boszut állnak rajtam. Fenyegetnek. Nincs erőm oda menni.

Toportyán visszatért hozzá, megfogta a kezét, hideg volt, mint a jég és reszketett az övében. Halotti sápadtság terült el arcán, a szemei kidülletek, s az irtózat, a téboly fénye szaladgált karikáikon.

– Jőjjön, jőjjön! Szent isten, csak nem vesztette el eszét…

S vonszolta magával erőszakkal, árkon, barázdán, tüskén keresztül.

Az örökkévalóságig tartott, mig a kocsihoz jutottak. A tót paraszt nyugodtan aludt a kocsi ülésén, ugy hortyogott, hogy a madarak, mókusok meg se moccantak. Nyilván találgatták maguk közt, milyen uj vadállat lehet az.

– Hej, Zvarina! Talpra Zvarina! – kiáltott rá Toportyán. Egy, kettő, három, indulunk. Üljön fel, ifju uram!

Az ugyan nem birt volna magától fölülni, ugy kellett fölemelni, mint a gyereket: a kiállott izgalmak beteggé tették.

Zvarina felriadt, hamar elkészült s közibe vágott a két fakó lovacskának.

– Csak sebesebben, sebesebben! – sürgette idegesen Károly, aki behunyt szemmel ült ott fehéren, mint egy kisértet.

Kivette zsebéből minden aprópénzét s oda adta a szekeresnek.

– Ez mind a tied, de vágtass ugy, vágtass, amint birsz.

Zvarina most már megereszttette az ostort s a két ló elkezdett rohanni eszeveszettül, mint a mesékben azok a kócos, girhes táltosok, akik parazsat esznek, felhőt isznak.

Amint igy villámgyorsan gurult a kis ekhós szekér a keskeny erdei uton, melyre cserfák, nyirfák borultak, egyszerre csak odavágodott egy gally a Lányi Károly szeme közé.

Fájdalmasan szisszent föl. Toportyán odapillantott. Hát vér folyt a gazdája arcán és a szem, a jobb szem, nem volt többé sehol, csak a puszta üreg meredezett a pilla alatt, melyből véres nedv szivárgott.

– Huh, a teremburáját – kiáltott fel Toportyán kétségbeesve. – A gally kiütötte az urfi szemét. Állj meg Zvarina, állj meg!

Leugrott és vizet hozott kalapjában, az ut alatt csörgedező patakból, kimosta a szem helyét és bekötötte egy kendővel.

– Jaj nekem, jaj nekem – siránkozott. Hogy megyünk most már haza? Mit mond a szegény tekintetes asszony? (A kezeit tördelte, haját tépte.) A legszebb legény volt a megyében, de még azon tul is. Minek is engedtem az erdőn menni szegény kis gazdámat, mikor érezte, mikor tudta, hogy a fák boszut forralnak ellene.

– Még most is fenyegetnek, Toportyán – nyöszörögte. – Látom a másik szememmel.

A tót kocsis is megrendült, sopánkodott, átkozódott, fejét vakarta és elmagyarázta, hogy a gally először a lőcsben akadt meg és megfeszülvén, onnan csapott roppant erővel a fiatal ember arcába. Ejnye, ejnye! No az bizony baj. Kivált ha az ember leánynézőbe megyen.

– De talán már nem is megyünk? – kérdé együgyü kiváncsisággal.

– Hallgass és hajts tovább!…

De a Zvarina jó szive nem türhette, hogy hátra hajolva, mindenféle füveket és zsirokat ne tanácsoljon a szemre, s egyébként is ne vigasztalja utasait.

– Hiszen persze, nem jól esik az embernek, ha az egyik ablakát beverik, mivelhogy csak két ablaka van. De ha meggondoljuk, hogy az egyik ablakon épen annyit lát, mint a mennyit kettőn látott, hát akkor már mingyárt nem olyan baj, hogy beverik.

– Hallgass, hallgass Zvarina. Ne beszélj nekünk bolondokat.

*

Lányit haza az anyjához hozta Toportyán, ama Zvarina nevü losonci fuvaros szekerén. Otthon hetekig tartó ideglázba esett s élet-halál közt lebegett sokáig. Az eperjesi orvos, aki gyógyitotta, nem sok reményt kötött hozzá. „Ha megél is – mondá – nehezen lesz épeszü ember.“ Lázálmai, borzalmas visiói, phantasmagoriái baljóslatu sejtelmeket ébresztettek.

De nem lett semmi baja, mert kis diák koromban Rima-Szombatban magam is ösmertem őt. „Diákverő Lányinak“ nevezték közönségesen. Sápadt, magas, meghajlott dereku öreg ur volt, foglalkozására irnok a megyeházán (mondták, hogy gyönyörü irása van). Arca szép lett volna, de az nagyon elcsufitotta, hogy csak egy szeme volt. Kopott ruhában, meglapulva, félénken járt a házfalak mellett télen-nyáron egy vastag pamutból kötött piros és zöld kendőbe becsavart nyakkal, egy vasbotra támaszkodva és két sárga kutyát, két kedvencét vezetve ketté elágazó zsinóron.

Minket diákokat érdekelt mind a vasbot, (mert akkor nagy háboruink voltak a csizmadia legényekkel), mind a két kutya, kiket Párisnak és Londonnak nevezett. S minthogy az öreg irnok szemben lakott a gymnasiummal, volt sok incselkedés, imposztorság a kutyákkal. Az irnok szenvedélyesen szerette kutyáit és miattuk meggyülölte lassan-lassan a diákokat, akik a kutyákat hajigálták.

Szóval egy soha el nem múló ellenségeskedés támadt a diákok és Diákverő Lányi közt. Sok diákgeneráció az öreg irnokon tanult meg verselni, gunyolódó pentametereket és hexametereket kanyaritván, melyeket skandálva kiáltoztak utána.

Dühbe jött ilyenkor s vasbotjával kergette meg a diákokat, egyet-kettőt meg is dögönyözött néha napján.

De az okosabbak tudták a módját s elfutottak előle a Perecz József uramék nagy diófája alá. Oda nem mert elmenni a félszemü irnok. A diófa salva gvardia volt, mint a szentelt vizzel elkeritett kör, a hová az ördög be nem juthat.

Az öreg diákok kitanitották a „golyhókat“ erre a különös arkánumra.

– Csak szaladjatok a legközelebbi fa alá. Oda ő nem mehet. Onnan bizvást szavalhatjátok a verseket, ha megpukkad, se tehet semmit.

– De hát miért?

– Mert idiosincrasisban szenved. Fél a fáktól. Ellenszenvezik velök, irtózik tőlük. Azt mondja, hogy üldözik. Nem menne az végig egy erdőn az Andrássy-dominiumért se. Az utcán is messziről kikerüli a fát és elforditja a szemét, hogy ne lássa.

– És van ennek valami különös oka?

– Az, hogy bolond.

„A én pohárom.“

Nehogy kiigazitsa a korrektor, mert igy kell lennie: „A én pohárom“. Igy mondta a kis Bercike. A Bercike a „németke“, legkisebbik fiam, akit én németnek neveltem. Egyszer meg is irtam, milyen hermetice volt elzárva szegény a magyar szótul. Hanem mégis beszivárgott az hozzá a levegőben, a patakok locsogásában, az erdőnek zugásában. Örök rejtély az, miképen. És egyszer csak megrázkódott, mint a mesékben a kővévált emberek, lerázta magáról a rátukmált nyelvet, az idomtalan gunyát, amit erőszakkal szabtak a lelkére s elkezdett magyarul beszélgetni.

Persze rosszul. Nevettük. Halljátok a németkét! Mondd csak még egyszer! Ő csak bámult ránk a fényes diószin szemeivel, nagy komolyan és illesztgette, csucsoritotta a szájacskáját a gömbölyü szittya szavakhoz, melyek olyan furcsán változtak el az ő ajkán az ott szaladgáló amorettek között. És olyan édesek voltak mégis, mint a csurgatott méz. Mikor azt mondta: „A én macska“ bizonyára nevetett az iromba kandur is a bajusza alatt és a poharak mind ugy csillogtak, fénylettek és szikráztak, amint feléjük mutatott: „Melyik a én pohárom?“

El is mentem mindjárt az üvegeshez, megvettem a legszebb kristálypoharat és rávésettem: „A én pohárom“, hadd legyen megörökitve a családban az ő első magyarsága.

Két álló évig ivott belőle gyanutlanul, mikor egyszer csak megbicsaklott az ebédnél, eltolta durcásan:

– Adjatok más poharat! Nem iszom ebből többet.

Ösmerni kezdte már a betüket, a lefelé-fölfelé kunkorodó egérfarkak jelentőségét, erejét, hogy azok ide lefogták az ő rossz magyarságát. Tudta már, hogy „a én pohárom“ nevetségesen hangzik. Hiszen azóta megtanult magyarul, nálamnál is jobban, zamatosabban, szinesebben. Olyan lehetett ez neki, mint a debreczeni diáknak a „signum“ mely mindig emlékezteti, hogy valamit nem tudott. És azt tartom, a bátyja „a magyar fiunk“ is csúfolta néha-néha.

– Igaza van a fiucskának, – szólt az anya. – Nem tudom melyik képviselő volt az, aki egyszer elhibázta a latin citátumot. Hát képzelje, hogy most rávésnék az ivó poharára „Videant consuli“ és abból kellene innia minden nap.

Hát jól van, nem bánom, ne igyék többet a pohárból. Végre is már hét éves innen-onnan, ha sérelmes neki a dolog, válaszszon más ivóedényt, de énnekem kedves a pohár, elveszem magamnak.

Ezentul én ittam „a én poháromból“ s ugy megszoktam egy idő mulva, hogy nem is izlett se a bor, se a viz, csak ebből az egy pohárból: még ha utra mentem is, velem jött a pohár, soha sem tapasztaltam volt még magamban olyan ostoba ragaszkodást élettelen tárgy iránt.

De vigyáztak is rá a háznál, mint valami klenodiumra. Minden uj szobalány megkapta a nyilt parancsot: „Ez pedig az ur pohara, isten ments, hogy baja essék.“ A teritésnél nem volt szabad az asztal szélére tenni, mert onnan könnyen leeshet, se az asztal közepére: „mert ha a függőlámpa le találna zuhanni, mindjárt összetörné a pohárkát.“ Egy tisztás volt hagyva számára az asztalon a teritékem előtt, ott állott mosolygós föliratával egyedül, bizonyos fönhéjázással, fölhivta a vendégek figyelmét, kik rendesen kikérdezgették, mit jelent a fölirata.

Hanem hiszen egyéb sem kellett. Mintha beszabaditanák a kecskét a káposzta közé. Soha se vagyok olyan bőbeszédü, mint mikor a fiaimról mesélhetek.

Bánom is én ilyenkor, unják-e, nem únják-e? Tudom, hogy ez szamárság tőlem – de nem birok megszabadulni a szamárságomtól.

S még kevésbbé ügyelhetek arra, hogy a Bercinek is inyére van-e ez? A kis fickó megszegi a fejét s ugy néz le a padlóra, mint egy bakonyi zsivány. De látom is én azt? Hiszen nem tarthatok én detektivet minden embernek a lelkében. Egy kis pszichologiám nekem is van, de csak akkor mozdul, mint a sün, ha megpiszkálják. Honnan jőjjek arra rá, hogy a kis gyereket vérig boszantja a pohár, hogy olyan az neki, amint ott áll örökön-örökké az asztalon, mint a Hentzi-szobor? Szégyen és pirulás jár vele. Bizony, soha nem jutott volna eszembe, hogy abba a csöpp fejben is megvan már minden, ami az emberiséget mozgatja.

Hanem amint most karácsony előnapjának reggelén megfogom a Bercit, hogy kivallassam, mit szeretne kapni estére: „Légy bizalmas, kicsikém, mondd meg nekem, az anyádnak nem szólok, mert az fösvény.“ Hát a fiu nem felel, elszalad pirulva, szégyenlősen, ám kevés vártatva visszajő és egy kis cédulát csusztat a zsebembe:

– Majd csak akkor nézd meg, mikor már én kiszaladok.

S ezzel hanyatt homlok rohan ki a legutolsó szobába. Megnézem a cédulát, hát az van ráirva az ő bizonytalan gyerekes betüivel: „Törd össze a én poháromat!“

Fölkerestem, összeszidtam:

– No te Rontó Pál! Ki látott már valaha ilyen gyereket? Majd én bolond vagyok, ugy-e, hogy legkedvesebb poharamat összetörjem? Hát van neked jó eszed, hogy ilyeneket kivánsz karácsonyi ajándéknak? Ebugatta kölyke, még szép tőled, hiszen azt is kivánhatnád, hogy gyujtsam föl a házat.

Az anyja is faggatta titokban:

– Kimegyek a városba, mondd meg, mit szeretnél karácsonyra, azokon felül, amik már megvannak; apádnak nem is szólok róla, mert az fösvény, megveszem a magam pénzén.

– Nem kell nekem egyéb, – felelte a fiu makacsul – csak az, hogy törjétek össze a poharat.

– Jaj, olyat ne kivánj! Ó, te bohó… te bohó! Hiszen édes apád agyon is ütne engem a pohárért. Tudod, milyen nagy becsben tartja, épen azért, szivecském, mert te ittál belőle, mikor kicsi voltál. Tudod, apa hogy szeret téged. Aranyért, ezüstért oda nem adná az ivó poharadat…

Elbusulta magát a mi kis németünk, leült egy kuckóba morcos képpel, földuzzasztott ajkakkal, csak a fehér fogai villogtak, csillogtak, mint a rizskása szemek, de a szeme sötéten meredt a padlóra, se nem játszott, se nem beszélt senkivel, se a képes könyveket nem nézegette és az egész lakás olyan szomoru üres lett; siri hangon ketyegett az óra, a mókus kijött az odujából, megállt a szoba közepén, a nagy lompos farkát föltette a hátára paplannak s ugy pislogott a serét szemecskéivel a gazdájára; a macskát is elfogta valami méla hangulat, valami fázékonyság, odaült ő is a fiu mellé, fölborzolta szőrét és nézte, nézte merengőn, fitymálón a falra akasztott majolika tálat. Egy tál, amin soha nincsen semmi! Ott voltak cinkatonák az asztalon, ki ledülve, ki fejjel beleakadva az asztalrepedésbe. A falovak befogva, fölszerszámozva vesztegeltek a könyvszekrény mellett, de nem volt, aki meginditsa. Gyi hó! A kanári is busan gubbaszkodott a legfelső fácskáján, mintha a feje fájna… Mindenki olyan szomoru minálunk, mikor a németke haragszik.

Jó szerencse, délfelé eléjöttek a pajtásai az elemi iskolából s ezek szétbeszélték egy kicsit. A Veleczky Pista ahányszor jön, mindig elvisz valamit, arra vigyázni kell, a Bolnyaki Pali pedig mindig hoz valamit, ahányszor eljön, vagy vörhenyt, vagy legalább szamárhurutot, arra is vigyázni kell. De hát az egész kicsiből áll. Mindössze megforditva kell őket vesztegzár és vizsgálat alá venni: a Pistát mikor megy, a Palit mikor jön. Nehéz dolog a pajtáskodás.

A szobalány beszéli, (persze csak most utólag, mióta a következmények figyelmessé tették), hogy a Berci váltig kérdezgette a fiuktól:

– Szeret-e az apátok benneteket?

– Természetesen.

– Megtesz-e mindent, amit kértek?

– Hol igen, hol nem.

– És ha nem teszi meg, kihez fordultok akkor?

– Hogy kihez? – gyulladt ki Bolnyaki Pali. – Csak a nagyapámnak szólok olyankor és az mingyárt ráncba szedi a mamámat is, apámat is és megvan minden.

– Hát te Pista?

– Én is a nagyapa arcát cirógatom meg, pedig ugy szúr, de úgy szúr, mint a maszlag tehénkéje.1)

Csakugyan ilyenféle tárgyalásnak kellett lefolynia a tacskók közt, mert a Berci később, alighogy elmentek az iskolatársai, benyitott nagy garral, félrecsapott kalappal a szobámba. Épen sietős irni valóm volt a karácsonyi lapokba, rászóltam idegesen:

– No, mit akarsz, koma?

Megállt az iróasztal előtt nagy bátran és csipőre tette az egyik kezét, ahogy a szakácsnétól látta, ha nagy indulatban jár el.

– Van nekem nagyapám? – kérdé.

– Nincs, fiacskám, – feleltem nyájasan.

– Hát hová tetted? – szólt, afféle gyanusitó tekintettel, mintha én loptam volna el a nagyapját.

– A nagyapád meghalt, Bercikém és most az égből néz rád.

– De nem lehet hozzá beszélni?

– Lehet, de csak imádságban.

– De nem lehet lehivni?

– No azt már nem – feleltem szórakozottan, ujra az irásba merülve.

Nem is gondoltam a csacsogására. Eltelt elaprózódott sok egyébbel a nap, melynek estéjét olyan nehezen várták a gyerekek. Kigyultak a kis gyertyák a fenyőfán. Kiosztottuk az ajándékokat, de Berci csak mégis el volt szontyolodva, komoly és elgondolkodó maradt egész este, immel-ámmal nézegette a játékait. A fotografus masinára megjegyezte: „Napfény kellene hozzá, mit ér, ha nincsen napfény?“ – Egyetlen egyszer fölhuzta a Flobert puskája ravaszát és elcsettentette: „Erdő kellene hozzá, mit ér, ha nincsen erdő?“ Hamar bekivánkozott az ágyba és a puskáját is oda vitte maga mellé. Mire átnéztem a korrekturákat és bementem a hálószobájukba, az én cselédkéim már mind aludtak, mint a tej, Berci mellett a puska keresztbe téve a paplanon, a kezei pedig összefonódva; imádkozás közben aludt el. A nagyobbik fiu ezüst órát kapott és arany pecsétgyürüt: a gyürü az ujján volt, az óra pedig oda volt kötve a hálóinge madzagjához és ott ketyegett a mellén. Megnéztem, épen tizenegy óra. Gondoltam magamban: egy óra mulva lesz az éjféli mise. Istenem, milyen szép egy éjféli mise falun; dermedt szárnyú verebeket eresztenek ki a templomban. Lucaszéket hoznak az emberek… És kivált a mi falunkban, milyen kisérteties mindez! Öt perccel éjfél előtt minden karácsony estéjén nagy dübörgés hallik a temetőtül végig a nagyuton a templomig. Egy láthatatlan hintó robog el; halandó szem nem látja se a lovakat, se a hintót, csak két égő hintólámpást, mely párhuzamosan fut a levegőben, de a kerekek robaja, az ostorpattogtatás világosan kivehető és a vak is láthatja a szikrákat, amit a kövek hánynak a bevágodó patkóktól… Száz eztendeje lesz innen-onnan, minden karácsonykor ezen a hintón járnak éjféli misére a Luzsénszky báró kisasszonyok és ott ülnek valahol láthatatlanul, hófehér selyemlepedőkben az élő hivek között. Aki mellé ül, az meghal abban az évben. Egyszer gyermekkoromban aranyos topánkát találtak a templomban az éjféli mise végeztével. Valamelyik Luzsénszky kisasszonynak kellett elejteni. A kifelé cammogó Tepelyi Jánosné meglátta, fölemelte a kövezetről, de amint kivitte az istenházából, elmállott a levegőben, hamu lett. Azóta csak az egyik kisasszony jár misékre. (Mezitláb van a másik, nem jöhet.) Kettővel eszerint kevesebb a halálozás a faluban, minthogy két szomszédja volna, ha eljönne.

Derék Luzsénszky kisasszonyok; én ugyan nem ösmertelek, de a bedült kriptátokon (ott van a szegény szüleimé mellett) eleget játszottam gyermekkoromban, köszönöm nektek, hogy hazavittetek a falumba – ugyis még valami beszélytárgyat kell onnan keriteni.

Átsiettem a szobámba levetkőzni, eligazitván dolgaimat, „a én poháromat“ megtöltöttem luhi vizzel, amit sohasem szoktam elmulasztani éjszakára, mert ha a görcsös köhögés előfog (pedig bizonyosan előfog) félálomban is kapkodok az enyhitő viz után; odakészitettem a csöngettyüt, az olvasmányt, ha nem tudnék éjjel aludni, aztán lefeküdtem, rágyujtván egy havanna szivarra, csakhamar lecsavartam a villanykörtét, hogy a nagy fény ne sértse a szememet.

Nem volt nagyon sötét, mert sötétben nem jó szivarozni, a hold egy csöppet se világitott, a csillagok pislogtak és egy kis tejszint eresztettek be a szoba feketeségébe. – Emlékszem, hogy jól kivehettem a tárgyaimat, a bronzbárányom ott feküdt szeliden a bőr vánkoson s a Berci kitömött hollója feketén vált ki a kékes-barna homályából.

Igy szivarfüst mellett görgettem magam elé, meghizlalt fantáziával, a gyermekkori benyomásokat. Mit is kellene megirni? Milyen epizód volna alkalmas? Az apám élményei közt kezdtem turkálni. Sokat megirtam már azokból, amit ő gondolt, amit átélt vagy amit tőle hallottam. Ha az elődnél nem leltem semmit, a gyerekeimhez fordultam. És azok is segitettek, adtak impulzust, motivumot… Eh, könnyü ugy irónak lenni, hogy az ember két generációt kizsarol.

Valami hüs áram támadt a szobában, mintha egy szürke füstkéve ereszkednék le a boltozatról, tompitó nesz támadt a falakból, amit hallani nem lehet, csak érezni. Ugy tetszett egy percre, az ajtó nyilik. Talán a cseléd jön. (Gyakran megcselekszi éjjel, hogy a gázkályhát lecsavarja.)

Ah, nini! Az édes apám lépett be. Ugyanabban a fekete kabátban van, amelyben eltemettük. Szent Isten, megvan mellényén a pecsét is, amely a viaszgyertyáról rácsöppent. Ahogy megáll, ahogy a fejét tartja, mindenben a régi, nem változott meg semmit, még a Kossuthszakálla sem deresebb.

Bár jól tudtam, hogy régen meghalt, még sem éreztem félelmet, se különösebb meglepetést. Pedig észnél voltam, nem aludtam. Becsületemre mondom, nem aludtam.

… Hiszen tudnám, ha aludtam volna. Hiszen ha én alszom, többnyire a szüleimnél vagyok. A fele időmet most is köztük töltöm. Óh, az más. Szeretnek, korholnak, járnak, kelnek, ebédelnek, dolgoznak, szóval élnek, nem haltak még meg és én magam is fiatal gyerek vagyok. Oh, az más, ha alszom, ha álmodom. De én most még nem alszom… Majd később, majd talán egy óra mulva (mihelyt a fal felé fordulok) otthon reggelizünk együtt, az édes anyám is, a Mari hugom is…

De ez most nem az, óh, nem. A megholt apám van itt (később jövök össze majd az élővel). Olyan különös, hogy nem csodálkozom a megjelenésén, de nem tehetek róla, minden idegem rendben van, éppen csak ugy szólitom, ahogy szokás az érkező szülét.

– Isten hozott, apám, hol veszed itt magadat?

Az öreg ur kedvtelenül huzogatta a szemöldjeit.

– A Krányik Zsuzsit kisértem ide. Ki van rendelve az itteni éjféli misére.

– Ki az a Krányik Zsuzsi?

– Hát nem emlékszel? A tót leányka, a Zsuzsika, akivel annyit játszottál gyermekkorodban. A ki aztán később pesztonka lett az öcséd mellett. Ej no, tudnod kell. Tüdőbetegségben halt meg. Különben mindjárt itt lesz.

– Emlékszem homályosan. Igen-igen, a kis Zsuzsika. De mért kellett vele jönnöd, ha kellemetlen?

– A rend, fiam, a rend… A másvilágon mi szolgáljuk azokat, akik az ittenin minket szolgáltak.

– Ugyan ne beszélj!

– Egyébiránt nem is ez a fődolog, amiért jöttem. Nálad van egy kis eligazitani valóm. Igen, te nálad. Mintha egyébként is nem lennék tele gonddal, bajjal. (S ahogy mindig szokta, most is belekapott boszusan az üstökébe.)

– Bajjal, gonddal, mondod? De hiszen azt tanitják, hogy a halállal minden baj megszünik.

– Ostobaság! – vágott közbe hevesen – képzeld csak, azzal nyomoritottak meg, hogy minden éjjel Krizsnócra kell járnom imádkozni a lutheránus lelkek közé. Most adtam egy instanciát az istenhez, engedje meg, hadd énekeljek én csak otthon a templomban, a katholikus lelkek között, de még eddig nincs indorsata. Oly lassan megy ott is, oly lassan megy sok dolog és olyan furcsán…

Csóválta a fejét; ezerszer láttam igy, mikor a vármegyére panaszkodott.

– De hát ti hogy vagytok? – ugrott át egyszerre más tárgyra (ilyen volt a szokása) s meleg és jóságos lett a hangja, mintha balzsam volna benne. – Anyád egyébiránt azt üzeni, ne szídd ezeket az erős szivarokat. Hát a gyerekeid hogy vannak?

– Köszönöm a kérdésedet, apám, mind megvagyunk, hála istennek. Hanem jó, hogy a gyerekekről szóltál, hadd kérdezzek valamit.

– No, no. (És leült nyugodtan az ágyam szélére.) Hallgatlak, fiacskám.

Kinos volt a kérdés, a legszomorubb eseményt kellett szellőztetnem, amely ért; szivem szorult, hangom fulladozni kezdett. A vizes pohár után nyultam és fölhajtottam fenékig. (Nem biztos-e, hogy ébren voltam?)

– Innen-onnan nyolc éve lesz, apám, keresztül utaztam a falunkon, leszálltam a kocsiról a temetőnél és elvittem a két gyermekemet a sirotokra… Tudsz te arról?

– Persze – vetette oda nyugodtan.

– De nem ezt a mostani két gyereket… Csak az egyik volt ezekből.

Az öregem bólintott a fejével, hogy tudja.

– És a két gyerek kinyitotta a sorompót, bement a sirra, virágot tépni emlékül; violák voltak, májszinü violák és fehérek és amint a kisebbik lehajolt tépni, behorpadt a sir egy helyen és a lábacskája egész bokájáig becsuszott. Mondd meg nekem, apám, ki fogta meg közületek a lábát? Melyitek tette azt?

Fölkacagott az üde, vidám nevetésével, mely után most, mint annakelőtte, elfogta a köhögés, de olyan erővel, hogy mozogni látszottak tőle az ablak tüll-függönyei.

– Hát az anyád, te bolond. Ki tette volna más, mint az anyád? Neki kellett a kis unoka… neki kellett.

És olyan édesdeden nevetett ujra, mintha egy jó tréfa lenne, pedig majd a szivem hasadt meg tőle.

– Volt lelke megtenni! – nyöszörögtem szemrehányón, keserüen.

Hatalmas, bozontos szemöldjei összevonódtak szigoruakra.

– Ugyan, ugyan, – támadt rám dorgáló hangon – hát irigyled szegény anyádtól azt a kis örömet? Ő is megkapta az unokát és te is visszakaptad a fiut. Hát mit akarsz még?

– Milyen fiut?

– Hát ugyanezt. Csak a neve Berci, János helyett.

A fejemet ráztam, ugy kell lenni, hogy ráztam.

– Ugyanazt a fiut, ha mondom – szólott ellentmondást nem türő modorában rácsapva kezével a paplanra (de semmi neszt nem okozott a kézcsapása, éppen semmi neszt), azok az arcvonások, az a mosoly, az a nézés, az a lélek. Ki volt az csinálva odafönn. Én csak tudom, én jártam közbe. Hát ne locsogj szamárságokat!

Felelni akartam és annyi kérdezni valóm volt, anyámról, hugomról, mikor egyszerre besuhant egy árnyék, mintha a falon jött volna körösztül és amint jött közelebb, közelebb, kibontakozott, testté lett a Krányik Zsuzska. Milyen boszuság, hogy megzavar! Szakasztott az, – csakugyan a Krányik Zsuzsi, az ő kenderszöszke hajával, melynek varkocsába egy csikós sáfrányszinü selyem darab van befonva s a végén máslira kötve. Ejnye, de ismerős kelme! No persze. Az anyám ruhájából van kihasitva szalagnak. Csakugyan, csakugyan. Emlékszem e ruhára, ebben vitt a mama először Rimaszombatba. De mindenben a Zsuzsi ez, az a csinos, eres halántéku fehér arc, a fitos orrocskával; most is olyan fürgén lépked, a kurta fehér pettyes karton szoknyája tetszetősen rázódik hajlékony csipőin. Ki is van szakitva, ha jól nézem felül a ráncaiban. Utcu Zsuzska, ezt aligha nem én szakitottam még ki birkózás közben, ezelőtt harminc esztendővel. Ej, ej, Zsuzska, az ördög hozott most téged ide, Zsuzska!

Zsuzska rám se nézett, oda állt nagy begyesen az apám elé.

– Menjünk, tekintetes ur, mert elkésünk.

Apám fölemelkedett az ágy széléről, hogy induljon.

– Ugyan ne hallgass rá. Csak nem mégy már el? Hiszen mondtad, hogy még valami igazitni valód van itt.

Zsuzska megrántotta a kabátját, türelmetlenül, idegesen.

– Menjünk, menjünk!

– Hallgass, Zsuzsi, mert megverlek – förmedtem rá mérgesen.

Mire rám szegezte a fényes kék szemét, nevetve s negédesen huzogatta ide-oda válllapockáit.

– Elhiszem, hogy megver, mert maga kávét iszik. Bezzeg, ha én is kávét innám, nem tudom, ki volna akkor erősebb.

(Ugy rémlik előttem, hogy ezt szokta volt mondani harminc év előtt is, ha fenyegettem.)

– Ne bántsd a Zsuzsit, édes fiam, neki igaza van, mennünk kell.

– De hát az eligazitás…

– Mindgyárt rendben lesz, mindgyárt, mingyárt.

Zsuzsa most megragadta apám kezét, huzni kezdte nagy kétségbeeséssel és csodálatos erővel kifelé.

– Mindjárt kukorékolnak a kakasok – lihegte lázasan, ijedten – mindjárt kezdődik a mise.

– Ejnye, te kis ringyó! – pattantam föl szörnyü dühvel, mikor láttam, hogy sikerül apámat elhuznia – nem ereszted el most tüstént.

Kihajoltam az ágyból és teljes erőmből ugy vágtam pofon – a kis éji asztalkát, hogy meglódult és félrebillent: csöngetyü, gyufatartó, pohár legurult róla, tompa zörejjel emezek, recsegő csörömpöléssel a pohár, mert ezer darabra zuzódott szét a padozaton.

Mi volt ez? Hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Szétnéztem. Üres volt minden. Árnyak se lebbentek, párák se foszladoztak, a butorok se pattogtak, nem volt itt semmi, semmi. Csak a bronzbárány pihent nyugodtan, csöndesen a bőrvánkoson és a kitömött holló bámult rám egykedvüen a szekrény tetejéről.

Messze dobtam el a szivart, mely még mindig füstölgött. Odacsapódott a kályhához és a szürke hamurétegen át még kipislogott sokáig az élő tüz, mint egy nyulszem…

Aztán fázékonyan, kábultan huztam magamra a paplant és nem emlékszem semmire többé, csak reggel keltem föl a rettentő ujjongásra, amit Berci müvelt, látván „a én pohárom“ üvegcserepeit a padozaton.

Kurjantott örömében, aztán odajött hozzám, a diószin szemek hálásan pislogtak, megcsókolta lelógó kezemet.

– Köszönöm – selypité – hogy összetörted.

Megfogtam a fülét. Minden eszembe szökött egy szempillantás alatt, ami tegnap történt és ami az éjjel történt.

– Ohó, imposztor! Nem én törtem el a poharat, de a nagyapád. Hittad, eljött és összetörette velem.

Aussi brebis.

Egyik olvasóm azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy a „Németke“ és az „A én pohárom“ után még valamit szeretne olvasni a gyermekeimről, – mert azt mondja: „omne trinum perfectum“ – és minthogy azt irtam volt, bőbeszédüvé tesznek a gyerekeim, hát legyek bőbeszédü.

Nem szivesen teszek önnek eleget, tisztelt olvasóm, mert még azt hiszik majd ezek a kölykök, hogy ők adják nekem a thémát, de miután tényleg bőbeszédüvé válok, ha ő róluk van szó, hát nem tudok ellentállani, hogy ne fecsegjek egy kicsit.

Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia forditóm, egy hajdani magyar képviselőnek az öcscse és meglátogatott engem is.

Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni, tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem csodálkoztam, mert ez még barbárabb szinben tüntetett volna föl. Pedig mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra forditani semmit, mig ellenben ő magyarból forditja franciára a munkáimat. De hát a logika is csak a hatalmasabb szájában logika. A kisebb nemzetekében ilyen esetben a tudatlansággal való hivalkodás lenne.

Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mingyárt holnap franciára kezdem tanittatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is leforditja.

Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam, legalább ők legyenek okosak.

Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a grammatikát, neki vágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer igy van.

Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami francia fiu vagy leányka után, akitől játszva sajátitsák el a gallok nyelvét.

Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Épen abban a korban vannak,(az idősebbik gyerek Rákóczynál tart a históriában) amikor ez a mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és németekből. És hogy a németek pusztán csak azért vannak, hogy a magyaroknak legyen kit megverni. Sőt az a nézet is beléjük van már csöpögtetve (mert ellenzéki képviselők is megfordulnak nálam), hogy már talán ez idő szerint se lenne eleven német a földgolyóbison, ha nem azon mulna, hogy Bánffy nem enged hozzájuk nyulni.

Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.

– Minek az?

– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.

– De mire való? – kérdezte Bercike.

– Beszélgetni fogtok a francia gouvernanttal.

– De mi nem akarunk vele beszélgetni.

– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.

– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.

– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.

– Hol vannak? (t. i. a franciák.)

– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.

– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? – kérdé Bercike bámész szemekkel.

– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.

– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta hinni a kis zsivány.)

– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnázista souverain fölényével.

– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.

– Én se megyek – csökönyösködött Laci.

Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az akaratomat.

– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné ezeket a méreg, de még mi se értenők, hogy mit beszéltek, t. i. a mama és én. Az volna a nagy parádé.

Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.

– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.

– És te Berci?

Vállat vont, hogy ő se bánja.

Ezzel átestünk az első nehézségen. Harmadnapra megvolt az élő grammatika is, egy francia nyelvmesternének a leánykája, egy gyönyörü kis leány azon a mesgyén, mikor a bimbó már fesleni kezd, de még nagyobb a zöldje. A rózsából, vagyis a leányból csak a szélek kezdenek kihasadozni, de még tulnyomó a gyerek. Bizonyosan beszélget még otthon a bábuival is, de már a tükrével is szóba áll.

Szóval, egy kedves kis backfisch a Karolin, aki játszani és hancurozni is fog még a fiukkal. S az ilyen az igazi ternó.

Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul, kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük. Ezeket az argumentumokat hoztam föl a magyar volta mellett magamban, de voltaképen a nemzeti chauvinismus rosszalkodott bennem; – örültem, hogy a kis leány nem francia földön termett. Irigylem a szépet az idegenektől.

A fiuknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány: előttük ez teljesen aláásná a suprematiáját. Abban semmi gyanusat nem találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek látszik, hogy magyarul még a rézbőrü indián is tud. Mert akárhogy dicsérjük mi apák a gyerekeinket, az ő logikájuk, érvelésük és okoskodásuk, amelyiké jól indul is, nagyon primitiv fokon áll. Két éve sincs, amint figyelmeztettem egyszer a Bercit, ki az ágy szélén fölállt: „Leesel pajtás“, mire főlénynyel felelt föl: „Hát nem látod, hogy fogom az ingemet?!!“ Valóságosan bele fogódzott az ingébe és azt hitte, hogy most már le nem eshet.

De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzitva vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke, mint a tanitványai, szive bizonynyal hangosan dobogott a hótiszta fehér blouse alatt, mert először ült ma a kathedrán. Az én kölykeim csak a francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú uton, félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.

Szegény kis mamzell, bizonyosan mindent tudsz és mindent elé fogsz tárni, amit mamád a harmincéves házitanitás griffjeinek raktárából belégyömöszölt fejecskédbe, talán el is próbáltad otthon és kezded is egymásután kibontogatni az első óra alapvető tudnivalóit, de te ezeknek a tanitványoknak a fickándozásaira nem számithattál, kik ugrálnak tárgyról-tárgyra, mint a verebek, kérdezősködnek kiváncsiságból, dévaj kötekedésből és tréfának vesznek mindent, még a te rettenetes, kacagni való komolyságodat is.

A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek kérdezni ujakat.

– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hivják a juhot?

– Brebis, – mondja Karolin.

– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?

– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanitónő tettetett szigorral.

– És hogy van a bárány?

Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú habozást.

– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.

De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.

– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem tud!

– Hujjujú! – orditozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!

– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne tudna?

Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.

– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Azt kérdeztük, hogy hivják a juhot, azt mondta „brebis“, erre aztán kérdeztük, hogyan hivják a bárányt és azt mondta: aussi brebis – hogy azt is juhnak hivják. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol egyformán hivják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a Stempliné (a szakácsnénk neve) egy kiló bárányhust és egy félkiló juhhust a mészárszékben.

A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se eleven juhot, legfölebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a tudatlanságát prédának, inkább Franciaországot fosztottam meg az egész juhállományától.

– Szamarak vagytok! – rivalkodtam rájok. – Tudnotok kellene, hogy Franciaországban nincsenek juhok. Még szép a kisasszonytól, hogy ennyit is tudott. Olyan állatoknak, amik nincsenek, ugy-e ti se tudjátok a nevüket.

Kételkedő arcokat vágtak.

– De hát miért nincsenek ott juhok?

– Hja, mert nincsen mit legelniök. Ott minden földet szántanak és vetnek.

Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem emlitették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Egész nap hallani lehetett: „Aussi brebis“ ezt mondta, Aussi brebis úgy tartja a száját, Aussi brebis hajában ilyen fésü van, Aussi brebisnek le volt szakitva a mellényéről az egyik gombja. Sőt annyira ragadós az afféle, hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hivjuk attól a naptól kezdve.

Este az ágyban levetkőzve (különben is mindennap nagy tanácskozás szokott közöttük folyni) hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:

– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.

– Én is azt mondom.

– Ne tanuljunk tőle.

– Ne tanuljunk.

Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hivják a lovat.

– Cheval.

– De hát a csikót?

– Petit cheval.

Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyü csilingelne, az a rohanás ki a szobából:

– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!

(Majd hogy el nem sülyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.)

Szerencsére nem voltam otthon. Vártak, nagyban vártak az uj leleplezéssel és előadták szörnyü prozopopeával, mint olyan emberek, akiknek az igazságára végre rásütött a napfény. No, ugy-e hát hogy még se tud az Aussi brebis franciául?

Végig hallgattam a kinos affairet. Az ördög győzze őket uj ötletekkel. Most már a lovakat konfiskáltam el a franciáktól.

– Oh, ti kis incifincik! Hiszen persze hogy más a ló meg a kis-ló és más a csikó; de Franciaországban nincs ló semmilyen. Még szép az Aussi brebistől, hogy tud felőle, okos leányka.

– Hát hova lettek a lovaik?

– Ott már olyan magától járó szekere van mindenkinek, aminőt egyszer láttatok az Erzsébet-téren, amit ti úgy híttok, hogy „a polgármester ördögszekere.“

Összenéztek nagy komolyan. No, ez bizony igaz lehet. Hanem azért azt követelték, hogy vegyek nekik most mingyárt egy magyar-francia szótárt.

– Mit akartok a szótárral?

– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert ha szótárunk nincs, mindent mondhat.

Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier János szótáráért.

– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!

Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte reggeltől estig a kezükből, buvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.

Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.

– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?

– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig biztos, hogy nem sokat tud.

– Hát csak süssétek ki rá.

– És mi lesz a jutalmunk?

– Megverem.

– És még?

– És nem fog kelleni tanulnotok.

– Jól van.

Még csak nagyobb szenvedélylyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“

Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket bizgatni.

– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg az Aussi brebist. Hanem most már én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyitek megfogja, kap egy biciklit.

Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a nyelvtant, hogy előre készülhessenek.

Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most is itt hever az asztalon, ahol e sorokat irom, de csupa rongy már, csupa foszlány… Ki kell a szemétre hajitani.

Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, mig mind a fejükbe szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül, hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.

Az Aussi brebis maga is sokat tanult egy év óta, valóságos nevelőnővé képződött a nagy ellenőrzésben és hajszában, azonfelül szebb lett, nyulánkabb, nagylányosabb. A fickók is nőttek valamit, de keveset és még nem annyit, hogy… Pedig, – de ezer bocsánat, semmit se szóltam.

A Berci fogai vagy a képek roppant értéke.

Gyakran van szó a társaságokban a képek tulságos áráról. Azt mondják abnormis, hogy egy nagy piktor többet kapjon egy képért, mint a mennyit egy nagy államférfi, egy lángeszü biró (vagy akármiféle) egy egész életen át szerezhet a müködésével.

No én ezt nem irigylem a festőművészektől, de bizonyos kifogásaim és kételyeim nekem is vannak. Az például az én fejembe se fér, hogy egy szép major egy erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörü fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron veszem meg természetben. Ez kétségkivül bolondság. De miért volna a bolondság egy kisebb bázis, mint az okosság? Mivelhogy ez is, az is megvan az emberekben. Épen olyan jól lehet épiteni az egyikre, mint a másikra, sőt kell is, hogy tekintetbe vétessék mind a két faktor.

Ennek a megvilágitására elmondok egy történetkét. Ezelőtt vagy két évvel, éppen ebédelünk otthon és a levesnél tartunk, amikor egyszerre nagyot koppan valami a kis Berci tányérján.

Berci elsápadt és elállt a szava. Odanézek, hát a levesében egy nagy fehér rizskását látok (pedig nem volt rizskásaleves).

– Szent Isten, a fogacskája! sikoltott fel az anyja.

Az volt, a foga volt; a gyermek bámészan nézte a nagyra nyitott szemeivel és letette a kanalat.

De annál sebesebben rohant az anyja a maga kanalával, hogy a fogat kihalászsza.

– Ohó! a fog az enyém – kiáltám és az én kanalam is ott kotorászott és összeütődött a feleségemével.

– A fog az enyém – mondá az asszony.

– Nem engedem, nem. Befoglaltatom aranyba az óraláncomra.

– Jou-jout csináltatok belőle a karperechez.

Valóságos villongás keletkezett köztünk az enyim-tied kérdésében. A két hadonászó kanál egymást akadályozta meg a fog kihozatalában.

Végre is nekem volt egy propozicióm, biztam benne, hogy a gyerek engem jobban szeret.

– Hadd döntsön a Bercike! A fog végre is az övé volt, az ő joga határozni, hogy kié legyen.

A fickó habozott egy percig, de mivelhogy közel járt a karácsony s a kis Jézuskával én szoktam találkozni ezekben a napokban, hát nekem utalványozta a fogát (a haszonlesés előbb kezdődik, mint az értelem és később végződik).

Az anyja elszomorodott ezen, vagy legalább tetette, hogy nagyon busul, mire Bercike hirtelen lecsusszant az asztal alá, s átbujván az asztallábak alatt, felkuszott az anyja ölébe és elkezdte az állát simogatni (biztos szer a bubánat ellen), miközben megbiztatta:

– Ne félj, mamám! Van még egy mozgó fogam.

Én aztán be is csináltattam a Berci fogát, egy parányi aranykehelyből kukucskál ki, mint valami fehér virágbogyó. Az óraláncomon hordom s többen kérdezték már tőlem:

– Miféle furcsa drágakő az?

Én azt szoktam felelni, hogy a többi drágakő a furcsa; hanem ez az egy – ez igazi.

Nemsokára az anyja is megkapta a maga fogát és ő is becsináltatta! jött aztán látogatóba a Berci nagynénje s minthogy megint volt egy mozgó foga és mert nem tudott enni miatta, de kihuzatni nem engedte, a nagynéni egy százast igért neki érte, ha kihuzatja – mert azt mondja, ő is szeretne magával vinni egy ilyen fogat.

Hát egy százasért ki engedte huzatni a Berci, a nagynéni be is váltotta a szavát. Vett neki a százas fejében egy járadék-papirt. De annak nem igen örült. Minek az a papir? Kép se volt a papiron és különben is annyi papir van otthon, hogy ezer sárkányt lehetne belőle csinálni.

Föl is tette magában, kitervelte a kis fejében, hogy ezentul okosabban használja a hátralevő fogait.

Az embernek végre is csak egyszer hullanak ki a fogai. Hiszen ha minden héten kihullanának!

Nem, többé nem lesz olyan könnyelmü s nem árulja el, hogy megint mozog egy.

S lőn, hogy mikor a negyedik tejfoga kiesett, nem szólt róla senkinek, hanem begöngyölgette óvatosan egy darabka selyempapirosba és lement vele nagytitokban a Marozil Antal játékkereskedésébe az átellenes utca sarkán.

Az öreg Marozil ösmerte a fiut, gyakori vendég a boltban, nyájasan mosolygott feléje tömérdek csörgőbabái, fatehenei és lovai mögül.

– Mi tetszik, Bercikém?

A fickó tétován lépegetett a pulpitushoz, mint a vak ember, mert a szeme rajtaveszett a tömérdek látnivalón, a kis szekereken, a fejüket lóbázó csacsikon, a katonákon és várakon, – de ki győzné azt elszámlálni.

A pulpitushoz érve, kivette mellénykéje zsebéből a csomagot, letette a kereskedő elé és igy szólt:

– Adjon ezért játékokat!

Az öreg Marozil nagyóvatosan felbontotta a papirost és elámulva látta, hogy egy gyermekfog van benne.

Berci azt hitte, hogy habozik és pazar könnyedséggel selypité:

– Az egészért. És minthogy Marozil egy kicsit süket, még egyszer kiáltá: – Érti, az egészért!

Marozil pedig bámult a gyerek naivságán és felvilágositotta nevetve:

– Bercike szivem, ezért nem ad a Marozil bácsi semmit.

Most meg már a Berci bámult a Marozil ostobaságán. Hogy ő semmit se ad a fogért. Megfoghatatlan! Megszégyenülten futott haza s már az ajtóban kiáltá:

– Képzeld csak, apa, milyen nagy szamár a Marozil, nem adott játékokat a fogamért. És még ki is nevetett.

Megnyugtattam, hogy sem ő nem nevetséges, mert ő joggal hihette, hogy a fogai sokat érnek; hisz a néni is száz forinton vett egyet; sem Marozil nem szamár, mert a Marozil boltjában sohasem volt senki, aki a Berci foga után tudakozódott, hogy megveszi.

Ebben a fogtörténetben van a képkérdés megoldása. Ha a Bercinek száz könnyelmü nagynénje volna és azok mesés árakat igérnének Marozilnak a Berci fogaiért, hát akkor Marozil is jó áron venné a fogakat Bercitől. A képkereskedők ezen az alapon állnak – s mig annyi bolond amateur lesz, a képek is bolondos értéket fognak reprezentálni.

Az első bánat.

Hát már megint mi történt Bercivel. Nagy dolog történt. Egy bácsi jött, akinek a neve Bánat. Azaz, hogy nem bácsi, dehogy bácsi. Pedig ő csak bácsikat és néniket ösmert és azok mind szivesek voltak hozzá. Még a Mikulás bácsi is, aki pedig vesszővel keresi a rossz gyermekeket. Még a betegség is csak egy furfangos nénike, aki ágyba fekteti, meggyujtogatja a vérét, megszorongatja a torkát a Bercinek, de csak azért, hogy jogcíme legyen uj játékokat követelni az orvosságok hősies bevételéért. Bizony a betegség is csak nénike.

És most egyszerre csak előtoppan valaki, egy idegen, egy ismeretlen, egy ijesztő valaki, aki megfagyasztja benne a vért, megrenditi egész kis lényét, marcangolja, tépi a szivecskéjét, patakokat nyit a szép fekete szemeiből. És ez a bánat. Hogy rátalált a csuf szörnyeteg az ő kis falovai és szekerei közt!…

És milyen különös okokból talált rá. A kis kutyuka miatt. Mondtam is mindig a Bercinek: „Minek az a nagy szeretet közted és a Tinti közt – mert Tinti a kutya neve – meglásd, hogy nem visz jóra.“ Az anyja is váltig intette. „Ne fogdosd, ne nyalogasd örökre azt a kutyát, még egyszer beléd harap.“ Mind a ketten ellenségei voltunk titokban a Tintinek, mert irigyeltük tőle Berci szeretetét. Azért mondom titokban, mert ugyan szeretném látni, ki legyen az a potentát, aki nyiltan merjen a Tinti ellen valamit kezdeni? A kis Tinti családtag. Oly kicsike, oly kedves, azokból a fajokból való, melyek nem nőnek nagyobbra, mint az öklöm. Szép hosszukás feje van, mint egy kis festett lóé. Hát még azok az okos szemei, meg a zsemlyeszin szőre!…

De hát a Tintinek különben is nagy poziciója van nálunk, egész sora az emlékeknek ő körülötte forog. Bercike a kávéja felét neki adja. Reggel felugrik a Berci ágyába és egy félóráig játszanak. Az első levelét életében is a Tintihez irta Velencéből az ő dülöngős ákombákomjaival.

Mert hogy a Tintit nem vihettük magunkkal olyan hosszu utra, oda adtuk kosztba a házmesterékhez – jól gondját viseljék, mig a kis gazdája hazajön a messze országból s átveszi.

Hát ennek irta a levelet, amint következik:

„Kedves kis kutyám, Tinti!

Én, hála istennek, egészséges vagyok. Hát te hogy vagy? Viseld magad jól, édes Tintikém és vigyázz, hogy a lábadra ne hágjanak. Ki ne menj az utcára, Tinti, jaj, csak ki ne menj, mert eltévednél és soha se tudnál haza találni és valami rossz ember ellopna és én nem láthatnálak többet. Mindennap gondolok rád, ne félj semmit. Ma is eltettem egy kis szalámit és tegnap láttam az öregapádat egy talyigába befogva. Apa azt mondta, hogy ez az egyetlen fogat Velencében. Mindnyájan tiszteltetnek.

Hű gazdád: Albert.“

A házmesterné, Homolkáné, beszéli, hogy mikor megjött a levél, felolvasta a Tinti előtt és élő ember olyat nem látott, a kis kutya hallgatta, hallgatta és nézte a levelet az ő apró, okos szemeivel, mig egyszer csak átnedvesedtek. És az is oly igaz, mint hogy élek, (tudniillik, hogy Homolkáné él) elkezdett nyafogni, kunkogni, mintha sirna.

Mikor aztán hazajött a fiu, volt nagy öröm a találkozásban, nem lehet azt leirni. Bercike magához ölelte a Tintikét, a Tintike pedig a farkát rázogatta roppant vigságában és nyalta finom kis nyelvével a Berci kezét – mely tele volt ajándékokkal.

Egy szij, egy lánc, egy kis szájkosár és hozzá a zöld bársony takaró, mely a has alatt gombolódik be.

– Nézd csak, Tinti! Ez is a tied. Ez is, az is. Uccucu! Most már uri kutya vagy! Mindennap kijösz velem sétálni az uj ruhádban. Tudod-e, Tintikém, hogy nagyon szépek a dolgaid!

Fölpróbálta rá egyenkint a nyakszijat, ezüst gombokkal kivertet. (Apa, nézd csak, milyen szép benne!) Aztán a zöld ruhát. (Jaj de különös leszesz, szivecském.) Aztán föltette neki a szájkosarat. A Tinti csak egyre hunyorgatott az ajándékoknak, hanem ez az utolsó nem tetszett neki, prüsszentett benne, a fejét rázogatta, aztán odasurolta száját a padlóhoz – szerette volna, ha valahogy lemarad róla ez a toilett-darab.

Másnap szép őszi idő volt, ki akartak menni sétálni Berci és a Tinti. De a Homolkáné utjokat állta a lépcsőkön:

– Jaj, ki ne tessék vinni, Bercike, a Tintit, mert elfogja a sintér.

Berci rémülten nézett Homolkánéra.

– A sintér? Hát mért fogná meg, hiszen a Tinti semmit se lopott. Ezt mind én vettem neki.

Homolkáné röhögött.

– Igen ám, de nem fizette meg az adót.

– Mi az az adó, Homolka néni?

– Hát azt az állam vagy a város szedi, aranyoskám, hogy az isten büntesse meg.

– Ki az az állam? Valami bácsi?

– Nem aranyoskám, az nem ember, hanem valam izé… valami zseb.

– Nem értem, Homolka néni. A zseb nem foghatja meg a Tintit.

– Hiszen persze, kis okosom, de ha mégis megfogja.

Nem értette meg, de azért mégse merte elvinni a kutyáját és az anyját tudakolta meg. Az aztán igazat adott a Homolkánénak. Szinszakasztott valóság, hogy a kutyának előbb érmet kell váltani öt forintért a hatóságnál. Érmet? Öt forintért? Hol vegyen ő öt forintot? Nem volt akkoriban se égen, se padláson több pénze negyvenhárom krajcárnál.

Szegény kis fiam! Az ő hófehér, érintetlen lelkét, mely szűzen ringatózott a gyerekjátékok örömei közt, először illette meg egy hideg kéz: a hatóságé. Ez rajzolta rá homlokára, melyen amorettek játszanak, az első felhőjét a gondnak.

Honnan teremtse ki az öt forintot? Hát gazdálkodással, krajcárt krajcár mellé téve, a „tizórai“ pénzből és minden más jövedelemből, egész addig, mig ötszázra gyülnek.

Ezek az „egyéb jövedelmei“ a cukorkákra adott hatosok és a doktor bácsi krajcárjai, ki, valahányszor behagyja tenni a torkába a kanalat és nyulékony „A-t“ mond, egy fényes uj krajcárt csusztat a markába.

Minden ilyen szerzett krajcár után odacsettentette Berci a kutyát és ravasz szemhunyorgatással mondogatta neki:

– Ne félj semmit, Tinti. Megint közelebb vagy a szabadságodhoz – egy krajcárral.

– (Igy kellett nekem is öreg napjaimra megtudnom a Bercitől, hogy a szabadság is pénzkérdés.)

Végre is apránkint szaporodott a pénz és közeledett a Tinti szabadsága. Mennyi szó volt erről a gyerekszobában, mikor a fiuk eltünődtek rajta, hogy is lesz az. Igaz-e, hogy a Tintit beirják egy hivatalos könyvbe? Bizonyosan ugy lesz. Vajjon beirják-e a nevét is, vagy csak a gazdáját irják be. Mégis csak illőbb volna, hogy a Tinti nevet is oda irnák: akkor mindjárt valaki lenne a Tinti: igaz-e Tinti? Aztán ide adják az érmet és a Tinti büszkén, szabadon fog sétálni a járó-kelők között az éremmel és senki se fogja egy ujjal se merni illetni, mert akkor a Tinti már gentleman lesz… Ugy-e, papa, azért szabad a nyulakat lelőni a mezőn, mert nincsenek érmeik a hatóságoktól? Ezer ilyen apró bohóságokat fecsegtek, csacsogtak.

A Tinti a kandalló előtt feküdt, a két első lábát előre kinyujtva a szőnyegen, a két hátulsót maga alá szedve és csendesen pislogott, ugy tett, mintha élvezettel hallgatná. A gázkandalló fénye aranypántokat vetett rá, szép sárgás szőre világitani látszott. Nagyon szerette a gazdáját.

Mikor aztán együtt volt mind az ötszáz krajcár és egy zacskóban husz- és kétfilléresekben csörgött, nagy nap volt az. Az egész ház visszhangzott a vidám zajtól, a hancurától.

Délután kapta meg az utolsó hatost Berci, tüstént menni akart a hatósághoz, de a hatóság csak két óráig van együtt, várni kellett másnap reggelig.

– Holnap már szabad leszesz Tinti, holnap, holnap!

Az egész ház tudta a nagy eseményt. A Homolkánénak is megüzenték. Haza, a nagyanyjuknak is megirták, hogy mi lett a Tintiből. Nagy szerencse érte a Tintit. Holnap a Tinti is azt mondhatja, amit a nagybácsi szokott mondani: „Hogyne beszélnék, miért ne beszélnék; kifizettem az adómat, hát beszélek.“ Holnap talán még meg is szólal a Tinti.

Majd fölvetették a házat a roppant örömtől. Berci csörgette az ötszáz krajcáros zacskót, magasan fentartva azt a kezében; körültáncolta az asztalt, a Tinti pedig ágaskodott a zacskó felé, mely egy nagy darab röpködő tüdőnek látszott előtte. A fiu csak egyre incselkedett, a kutya csak egyre kapkodott, nosza a Berci is arra ugrott, erre ugrott, lejebb eresztette, még följebb emelte a zacskót: „Hop, hop, Tinti, kapd meg, Tinti.“ Nekimelegedtek, nekiszilajodtak, széket, himző-rámát, szatyrot, poklot feldöntöttek a szobában és csak ugráltak, táncoltak mint a bolondok. Kopogott, dübörgött a padló a lábaik alatt, hogy rengett, mozgott minden butor.

Hát egyszer csak nagyot ugrott a Berci, de szörnyü nagyot és top, egy szivszaggató vonitás hangzott fel a nyomában: a cipője sarkával, teste egész sulyában rároppantott a Tinti lábára.

Rémülten tekintett oda. A Tinti apró vékony lába össze volt zuzva alul szilánkokra. Fent a csuklóban is kitört a helyéből. Vége van. A Tinti nem birt mozdulni, csak üvöltött, kunkogott fájdalmasan. Rettenetes volt nézni és hallani. Kis vézna teste reszketett, mint az ászpik.

Berci megmeredve nézte, némán, sápadtan, megüvegesedett szemekkel, melyekben a rémület ült. Rendkivüli érzések nyügözték le. Benyitott hozzá az első bánat…

A kutya hanyatfekve meredt a pokrócon, három ép lába égnek meredt, a negyedik lelógott holtra zuzottan, mint egy letört galy, mintha nem is az övé volna. Idétlen kölyök-hangja borzalmas volt amint nyöszörgött, miközben szomoru, megtört tekintetét le nem vette a megijedt fiuról, mintha mondaná:

– Jaj, mit tettél velem, kis gazdám!

Ezt már nem állhatta a kis bünös, ösztönszerüleg fölemelte lecsüngő kezeit és eltakarta velök a két szemét, aztán odatántorgott egy székhez, ráborult és elkezdett keservesen sirni.

A gyermek sirása messze kihangzott az éjszakába át az ajtókon és falakon. A szomszédok átjöttek tudakozódni: mi baja a Bercinek.

– Nagy szerencsétlenség történt – suttogta nekik a nagyobbik fiu. – Eltörte a Tinti lábát. Izzé-porrá zuzta az egyik lábát.

És a nagyobbik fiu is könyezett.

Az anyjuk tanácstalanul volt. Látván a nagy drámát, a Bercire támadt:

– Látod, látod, hogy megint mit tettél a nagy szelességeddel. Hát illik az? Hát nem fáj a szived a szegény állatért?

Dehogy nem fájt, dehogy; hiszen meg se lehetett állitani a sirásban. Az ő bánatához nem szabad hozzátoldani, olyan nagy bánat az.

Észre is vette ezt az anyja, aki előtt az istenke egy kis ablakot tart nyitva, melyen át belát a Berci szivébe, más senki se tud arról az ablakról. Hát látta ő legott, hogy ott mi morajlik, hogy tengernyi keserüség az s forditott a beszédjén sietve:

– No semmi az. Ne busulj, édeském. Hiszen nem akartad. Meg nem is lesz semmi baja a Tintinek. Tudod, hogy az ebcsontok beforrnak.

Fejét az ölébe vette, a könyeket, melyek átbarázdálták maszatos, rózsás arcocskáját, valóságos barázdákat, tiszta sikokat hagyva azon, lecsókolta. De a fiu sirt és egyre sirt, lassankint átnedvesedett az anya keblén a ruha, még a füződerék is. Ennek már a fele se tréfa. Jaj, még a szive szakad meg szegénykének!

– Nosza, Nelli, Róza, szaladjatok hamar valahova egy állatorvosért.

De hol lehet most későn este orvost találni. Meg kell a Homolkánét kérdezni. A Homolkáné mindent tud.

Fel is jött nyomban a Homolkáné. Mondta, hogy ösmer egy állatorvost itt a szomszéd utcában, ő szokott rá mosni: de az csak délelőtt állatorvos, igy este már csak állat.

Vette a nagy kendőjét, átszaladt hozzá és otthon találta, de holtrészegen. Róza, Nelli tehát szétszéledtek a városba, rendőröktől, éjjeli bakterektől kérdezősködve állatorvos után.

Ezalatt a telefon is egyre berregett és vitte a szót gyorsan az állatgyógyintézetbe, a redakcióba, az ismerős ujságirókhoz, nem tudnak-e valahol egy sürgősen kapható állatorvost.

Berci pedig sirt, sirt, a vacsorához hozzá se nyult, az orrocskája megdagadt, a szemeit már véresre marták a sós könyek, de nem lehetett a keserves, egyre jobban előtörő zokogását megállitani, csak néha tekintett át lopva a nyöszörgő és reszkető kutyára.

Ah, rettenetes! A kutya mindig csak őt nézte a fekete borókaszemeivel.

– Engem néz! Engem vádol! – tördelte Berci fuldokló hangon és jajveszéklésbe tört ki.

Mikor éjféltájban haza kerültem, valóságos felfordulást találtam a házban, a cselédek jöttek-mentek, csapkodták azt ajtókat, ott bent pedig a nappaliban az egész család sirt. Berci a kutyát siratta és a kezeit tördelte. A nagyobbik fiu meg az anyja pedig a Berci bánatát siratták.

De szerencsére éppen jött már az állatorvos. A Róza felhajkurászott egyet valahol az Erzsébetvárosban.

Mogorva öreg ur volt, boglyas cilinder-kalappal, nagy bajuszszal, a nyaka össze volt kötözve különféle tarka kendőkkel.

– Hüm, hüm – kezdé – mi az a sürgős baj? Hol az a kutya? Hm? Mi az a kutya? Hm?

Megmutattuk neki a kutyát.

– Ostobaság! – szólt ingerülten egy megvető kézlegyintéssel. – Hiszen ez nem is rattler, ez csak félrattler. Hát ezért költöttek fel engemet? Ez a kutya nem ér öt garast se.

– De nagyon szenved, orvos ur – csillapitá a feleségem.

– Szenved? Hát hadd szenvedjen. Azért kutya. És csak félrattler. Mit akar egy félrattler? Az orvos nem arra szerzi a diplomáját, hogy félrattlereket gyógyitson. Nem érdemes ezt gyógyitani. Hm.

– Igaz, orvos ur, de mikor a fiué. Ezé a kis fiué…

Az anyja ezzel akarta a Tinti rangját emelni, de az állatorvos rá se nézett a fiura, hanem a cipője orrával megpiszkálta a Tintit, amire az még fájdalmasabban kezdett remegni és üvölteni.

– No, hát hozzanak közelebb valami világosságot. Ha már itt vagyok, megnézem, hogy mi történjék vele. Agyonütendő lészen, vagy gyógyitandó?

Berci most felugrott és a doktor elé állt merészen:

– Ezer forintot adok, ha meggyógyitja! – – kiáltá hevesen.

Az öreg doktor elmosolyodott. Oda vitték neki a zsinóros villanylámpát, de az abban a percben kialudott, épen kiégett a körtéje.

– Ostobaság – mormogta a doktor. – Az utolsó komoly találmány a koppantó volt. Hm. Ami azóta jött, az mind nem ér semmit. Hm.

Gyertyákat gyujtottak, megnézte a kutya lábát és igy szólt, Berci mohón leste minden szavát:

– Egy hét mulva szaladni fog a kis bestia.

Nagy teher esett le a gyermek lelkéről. Az orvos gipszbe tette a kutya lábát, aztán bekötötte.

– Láza van, – mondá – de holnap az is megszünik. Csak szépen hagyják igy és adjanak neki enni.

Berci most előhozta a zacskót, amelyben a Tinti szabadsága volt és odanyomta a doktor markába.

Nem volt egészen ezer forint, csak öt forint, de a jó doktor megelégedett ennyivel is. Egy félrattlerért ez is sok. Hm.

Most egy kicsit lesimult a Berci bánata és le hagyta magát vetkőztetni, az ágyba ment, de nem tudott elaludni. S mikor már azt hittük, amint egyre csöndesebb lett a pihegése, hogy elaludt, egyszerre csak megint fölsirt keservesen.

– Mi bajod, Bercike? Mi lelt, kis bogaram? Fáj valamid?

– Eszembe jutott, hogy a Tinti nem fog szeretni többé.

– Ugyan, ne beszélj. Dehogy nem fog. Elfelejti. Hidd meg, hogy elfelejti. Megint csak olyan jó pajtások lesztek.

De a Berci sehogysem bizott ebben. Csóválta a fejét és ujra sirt, fuldokolva, görcsösen, hogy Tinti most már gyülölni fogja őt.

– Oh, mama, mama! Mit ér nekem a világ, ha a Tinti nem fog szeretni?

Az anyja az ágya szélére ült és simogatta a haját, a homlokát, törülgette a könyes szemecskéit, csuromviz lett a zsebkendője, beszélt neki történeteket hű kutyákról, kik a gazdájuk sirján haltak meg, kik a csatákba is együtt mentek urukkal és nyalták annak a kezét, habár megrugta őket. A történetek láthatólag lecsendesitették vagy kifárasztották, nem sirt többé.

– Mama, gyujts gyertyát, kérlek.

– Minek, fiam? Hiszen most alvás ideje van.

– Látom a Tinti rám szegzett szemeit a sötétben, – szólt borzadálylyal – gyujts gyertyát, hogy ne lássam.

– De hiszen a Tinti a cselédszobában van. Oda vitte a Róza.

– Mindegy, mégis látom. Rám néz a Tinti szemrehányón.

– Hunyd be a szemedet, próbálj elaludni, gyermekem és mingyárt nem látsz semmit.

– Ha behunyom a szememet, ugy is látom. Csak te gyujts gyertyát, mama. Félek, félek a Tinti szemeitől.

Magára huzta a paplant, vacogott a foga:

– Hamar gyujts gyertyát, mama!

Meg kellett gyujtani a gyertyát, igy aztán el tudott beszélgetni, mig végre hajnal felé elnyomta az álom, miután a bánat kifárasztotta, meggyötörte. De ez az álom is szakgatott volt, hánykolódott ide-oda, néha nehéz sóhaj szállt föl a melléből, fölriadt, egyszer-egyszer valami idegenszerü szavakat mormogott – nem ért ez az álom semmit.

Mikor a reggelit behozták, ő még aludt. De a Tinti, mint máskor mindig, most is beosont a cseléddel az ajtón és a három lábával nagykinosan fölmászott a kis pajtása ágyába, mellé feküdt, ugyszólván alája bujt és az egyik egészséges első lábát hanyagul áttette a gyermek hófehér meztelen karján.

Berci a vézna kutyatest érintésére fölriadt és egy örömsikoltással kiáltá ki nekünk a nyitott ajtón át a nagy hirt:

– Képzeljétek… szeret.

Az öregek.

Soha se szerettem az első eminenseket. Elő se fordultak a családomban. Én se voltam az. Nem is akartam. Emlékszem, hogy mindenféle történeteket tudtam olyan egyénekről, akik rosszul tanultak, aztán később nevezetes nagy férfiak lettek.

De hát az ember rendesen nem karakter. Az idén a Laci fiam csupa egyessel tette le a vizsgát s azóta már olyan történeteket kezdek elbeszélni, amelyekben az első eminensekből érsekek, püspökök, miniszterek és országzászlósok lettek. Az emberi hiuság denique mindig a magasban jár és sohasem bukhatik le egészen, mert minden attitude-ben megtalálja a köteleket, amikbe fogózhassék.

Szóval, a fiu első eminens lett.

– Nagy dolog ez, – szólt az anyja – erre most már nekünk is vissza kell felelni.

– Hogy-hogy?

– Örömet, örömért. Ki kell gondolnunk valamit, aminek a gyerek nagyon megörülne.

Hát ki is gondoltam, hogy varrassunk neki hosszu nadrágot.

A feleségem először összeszidott, hogy talán megbolondultam; mikor pedig megmagyaráztam, hogy a fiu már az ötödikbe megy s termetre és rangra is megilleti a hosszu nadrág, sirva fakadt, majd a szive szakadt meg arra a gondolatra, hogy az ő kicsikéje nagy fiu legyen ezentul.

– Nem, nem; a kályhába dobom azt a hosszu nadrágot… Meg nem engedhetem, hogy egy gaz szabó elszakitsa tőlem a gyermekemet.

Nevettem ezeket a beszédeket. Ugyan, ugyan! Hiszen azzal nem szakad el a gyerek. Hamarább szakad el a nadrág. Aztán az időket nem lehet feltartóztatni. A fű kidugja a fejét, ha követ hengeritenek is rá s a fiu szakálla is kiserkedzik az állán annak idején, még ha a szülei bártlit hordatnak is vele az álla alatt.

Diktum faktum, néhány nap mulva Marienbadban (mert a vizsga után oda utaztunk) a Ferdinandsbrunn-strassén járkálgatván a fiuval, érdekes szövetet pillantottam meg egy ablakban. Az a szép, jó, becsületes szürke posztó volt, melyet gyerekkoromban viseltek a falusi emberek; a gácsi gyár készitette akkoriban, de vagy harminc év óta eltünt a kereskedelemből, legalább én soha se láttam azóta s most valóságosan előugrott a gyerekkorom e sajátságos igénytelen szürke kelmével, melynek a szine a veréb tollazatából és a homok szinéből keletkezhetett.

– Hopsza Lackó-mackó, megtaláltam már a posztódat. Ilyen volt az én első ruhám is. Gyerünk be ide, megvágatom a hosszú nadrágodat.

A fiucska szemei megcsillantak az örömtől, de azért még huzódozott.

– A mama megharagszik – szólt félénken.

De csak feltuszkoltam a lépcsőkön, mert vagy négy garádicsot kellett lépni a boltajtóig. Az egész ház ódon és idomtalan volt. A kapu fölött egy tülekedő bika volt kifaragva, a kapun kalapács lógott, mint a renaissance-kori német házakon, a magasan kinyuló kéményre pedig napórát festettek, melyet egyébiránt meglehetősen lemosott már az eső.

A boltajtó küszöbén egy lópatkót láttunk fölverve, de százesztendős rozsda boritotta. Rég elporladhattak már a paripa csontjai, mely egykor viselhette.

– No, Lackó-mackó (mert igy nevezem a fiut, ha nem haragszom rá), ebbe a boltba ugyan kevesen járhatnak.

Kinyitottuk az ajtót, de az is nehezen és csikorogva nyilt s amint fent meglökte a csengetyütartó vasat, pokoli csilingelés támadt, s ezt kutyaugatás követte.

Bent voltunk, szétnéztünk, de semmi se mutatta a helyiségben a szabómesterség nyomait. Egy óriás tölgyfa-szekrény huzódott el a fal mentén és egy keskeny, hosszu asztal, továbbá egy szekrény kitömött bagolylyal és öreges könyvekkel, irásokkal. Csak a zöld cserépkályha tetején állt egy nagy vasaló, az egyetlen jel.

A másik oldalon nagy fekete bőrszékben hófehérhaju, piros arcu aggastyán ült, épen vajas kenyeret majszolt. Nagyon öreg, nagyon erőtlen ember lehetett, ugy a nyolcvan éven tul, a lábai egy kockás plaidbe voltak burkolva, és harapni nem igen birt, inkább csak szopogatta a kenyeret. A lábainál egy hegyesfülü kutya feküdt, egyet-egyet vakkantott felénk, de a szemeit a világért se vette le a kenyérről.

Általában kedves kis helyiség volt, derült és napos. Az udvar felől széles kettős ablak nyilt a boltba s egy akácfa ingatta befelé a galyait s ha széláram támadt, be-behullatott néhányat az illatos fehér virágaiból.

Az aggastyán ijedten rezzent fel, kelletlenül az ajtó felé forditván a fejét, mely alig látszott, mert a nyaka egész a füléig fekete selyemkendőbe volt begöngyölgetve, a napoleoni idők divatja szerint.

– Oh, oh! – mondá csendesen, fáradtan, bizonyos csodálkozással, hogy idegen arcokat lát. Oh, oh! mi tetszik, édes uraim? Csiba Spitz, hallgass, Spitz! Kit keresnek, édes uraim?

A szeme fölött egy zöld ernyő volt, azt följebb tolta a homlokára, hogy jobban megnézhessen.

– Egy ruhát akarnék csináltatni a fiunak – mondám közelebb lépegetve.

– Ah, egy ruhát! kiáltott fel élénken s tenyerét a füléhez emelte tölcsérnek. Egy ruhát tetszett mondani?

Hirtelen letette a vajas kenyeret egy zsámolyszékre s aztán föltápászkodott, fölegyenesedett. Nini, milyen magas szál ember! Hátha még nem volna meggörbülve. Térdei megrogyni látszottak elsőbben s automata-szerüen lépegetett eleinte, mintha erőszakosan rángatnák, mintha csak lassan hatolna be az ereibe, a köszvényes lábaiba a varázs-szó. Tip-top, tip-top! mindszaporábban kopogtak széles vastag cipőtalpai a padlón. Tip-top, tip-top… egy ruhát a fiucskának.

A napfény is besütött az ákác-leveleken át és aranyos rezgő foltokban szaladgált az öregnek a fehér haján, a kávészinü hosszu kabátján és az öreg moly-ette szekrény fatábláin, mintha ő is azt mondaná: egy ruhát a fiucskának.

A csöngetyü zaja bizonyára behatolt az egész lakásba, mint valami szokatlan, rendkivüli dolog s a mellékszobából nyiló üvegajtón bedugta a fejét egy töpörödött anyóka szép tiszta fehérfodros főkötőben, mely az álla alatt volt megkötve két csipkeszegélyes fityegővel. Az anyóka arca is piros volt, mint egy szép alma, de ráncon ránc és a kékes apró szemei olyan jóságosan pislákoltak, mint egy szelid házinyulé. Amint a feje mozdult, a kikeményitett fehér főkötő ugy ropogott, ugy suhogott, hogy szinte a szelét érezhette az ember.

Az öreg megfordult a főkötőropogásra.

– Semmi, semmi, Johanna, szólt csendesen, szivélyesen. – Ne nyugtalankodj, Johanna. Egy ur van itt és ruhát csináltat a fiucskának.

Volt a hangjában valami dicsekedő, valami diadalmas és ami gyakori az öregeknél, kiütött rajta a bőbeszédüség.

– Igen, igen Johanna. Készits mértéket, Johanna. Teringettét Johanna. Te csodálkozol, Johanna.

Az anyóka valóban csodálkozott is, mikor látta, hogy az ő örege munkában van és jár-kel, mint a karika az üzlet körül: az üzlet életet kergetett a lábaiba. Minden úgy van, mint régen, sok-sok esztendő előtt… Csodálkozott hát az anyóka és nevetett, az egész arca, melyet két fehér vukli keresztezett be kétoldalt, az apró szemei is nevettek és aztán egyre ismétlé ő maga is:

– Ruhát a fiucskának, igenis, a fiucskának. Nagyon jól van, kedves öregem. Légy fürge Fridrik, ne hagyd magad Fridrik (és a husos kezeivel tapsolt, mikor az öreg könnyedén lehajolt a szekrény legalsó fiókjába). Igenis a fiucskának.

Aztán negédesen tipegett-topogott felénk, jobbra-balra dülöngve terebélyes termetével, mint egy meghizott kacsa, megállt a Laci fiu előtt, ki félénken huzódott hozzám, megsimogatta fejecskéjét.

– Ez volna az? Ejnye mákom-rákom! Szép fiucska, jó fiucska, okos szemei vannak és jó termete. Mennyi idős lehet?

– Tizenhárom mult és most kapja az első hosszu nadrágot.

Az anyóka összecsapta a kezeit és megcsóválta a fejét. A fülében nagy roccoco arany fülbevalók voltak és ide-oda himbálóztak, mint a cseresznyefa bogyói. Különben az anyóka egész teste lóbálózott a feje szerint, mint egy vizre eresztett hajó.

– Oh, istenem, az első hosszu nadrágot! És milyen nagy, milyen nagy. Azt gondoltam, házasodni viszik a fiucskát. Hallod ezt, Fridrik, az első hosszu nadrágot.

A Lackó-mackó édesen elmosolyodott az asszonyka beszédjein.

– Kedvesen tud nevetni a fiucska, Fridrik! – kiáltott fel igazi lelkesedéssel. Épen ugy nevet, szakasztott ugy nevet. Nézd meg Fridrik, mert ugy nevet.

Mire egyszerre elkomorodott az arca és a fekete orlean-vizitkéje ujjával könyeket törült ki a szemeiből.

– Szép ruhát varrj neki, Fridrik, gyönyörü ruhát varrj neki, mert ugy nevet.

Az öreg lehajolva, a nagy szekrény aljában kotorászott, még a feje is bent volt a szekrényben, onnan felelgetett az anyókának, miközben szuszogott és köhécselt.

– Meghiszem, hogy szép lesz. Nem szükséges mondanod Johanna. Engem akarsz tanitani asszonyka? Ej, ej ördöngős asszonyka! Sehol se találom a kelmét. Az ördög nyelte el a kelméket.

– Vigyázz, Fridrik, vigyázz! Oh, szivem, szivem, kétfelé törsz el abban a hajlongásban.

– A posztó, öreg ur – szóltam most közbe – amelyet kivánok, az ablakban van.

– Itt vagy, kutya! – kiáltott most fel az öreg ur s nagyvidáman kiemelt két csomagot, lecsapta a keskeny asztalra, hogy az évtizedes por valóságos felhőnek verődött fel.

S azzal kezdte kibontogatni a spárgakötelékből, de most meg ollót nem talált. Nosza az ollót keresni. Hamar, hamar anyóka! Sürögtek forogtak apró lépteikkel egymás körül, mintha csak valami menuette-félét lejtenének. A kutya, a Spitz is ott settenkedett mellettük, hol az egyiket, hol a másikat veregetve farkával. Majd az egyik, majd a másik botlott meg benne. Eredj, Spitz! Csunya Spitz! De a Spitz azért is csak ott poroszkált velük, nyilván arra játszotta magát a selyma, hogy ő is az ollót keresi. Nem volt neki elég, hogy a vajas kenyeret már megtalálta és be is kebelezte.

– Ej, ej, nem emlékszel, hová tetted?

Az öreg szabó a homlokát ütögette.

– Terringettét, kopnak a kerekek.

– Nekem ugy rémlik, lába támadt, elvitte valaki.

– Oh nem, nem – ellenkezett az öreg. – Nem járt itt a madár se. És a mult héten láttam, Johanna. Ott volt a kályhán… a kályhán.

– Az a mult hónapban volt, Fridrik.

Az öreg apóka fölnevetett nagy főlénynyel nagy, férfias fenhéjázással, ahogy az erősek szoktak nevetni a gyengéken, ahogy illett ehhez az alkalomhoz, mikor ő megint üzletet visz.