A fehér kutya.

Minden embernek van legalább egy kisérteties története, – még nekem is. Csakhogy a falusi embernek szükséges ez; bolond volna, ha leirná és kinyomatná. A hosszú téli estéken falun hasznát veszi, sőt nem is tartanák érdekes embernek, ha soha sem történt volna vele olyas, ami a csömörre hajló hátakat megborzongatja.

Nekem a fővárosban nincs szükségem rá; én belevethetem könnyü lélekkel a nagy betütengerbe. A fővárosban nincsen a kisérteteknek semmi keletük, sőt kisértetek sincsenek, amit pedig nehéz megmagyarázni, minthogy temető itt is van. Talán az a nyitja, hogy a halottak fekvőhelyét oly drágán kell megváltani a városi tanácstól, hogy aztán a halott is jobban megbecsüli és nem mászkál ide s tova éj évadján sem, veszteg marad, kifekszi az árát nyugodtan, mozdulatlanul.

Hogy hiszek-e a kisértetekben? Hát isten tudja. De inkább hiszek, mint nem. Mert én úgy gondolkozom, hogy ha az emberiség elhiszi a tudománynak, hogy a föld mozog és a nap áll, holott látja a napot fölkelni, emelkedni és leszállni, hát ez azt mutatja, hogy az emberiség még olyat is elhisz a tudománynak, aminek az ellenkezőjét véli látni. No ha már most a tudománynak még se hiszi el az emberiség, hogy kisértetek nincsenek, pedig nem is látja, hogy volnának, erre igen erős okának kell lenni, mely ösztöneiben, érzékében gyökerezik s mely szinte hatalmasabb magánál a tudásnál.

Ha pedig valaki kinevetne ezért az okoskodásért, annak csak azt mondom: „Tessék egyszer egyedül végig menni éjfélkor a temetőn.“

Nagy dolog az. A dajkamesékkel beszítt babonás fluidum és a tudás beletétetik egy-egy mérő serpenyőbe s úgy felbillen a tudás serpenyője, mintha egy mákszem volna benne egy mázsával szemben.

Én csak meglehetősen megszoktam a temetőt, egész gyermekkorom benne folyt le. A szüleim házának ablakai Szklabonyán a temetőre nyiltak, keskeny országut választotta el a temetőt a háztól. Éjjel is, ha kinéztem az ablakon, a kereszteket láttam odakünn, nappal pedig ott játszadoztam; mint siheder gyerek még a pipámat is egy beomlott sir nyilásában tartottam elrejtve s hasmánt lelapúlva két sirdomb közé, élveztem titokban a nevezetes növényt. De hát ez mind nappal volt, mikor a sirrögöket is mosolyra kényszeriti az aranyos napfény. Könnyü nappal tudományos alapon állni. Hanem éjjel, mikor az ezüst sarló világit, akkor tessék a temetővel tréfálkozni…

A szomszéd faluban, Ebecken is olyan közel van a temető a házakhoz. S máskép sem szakad meg az érintkezés az élők és holtak között. Bárányok, üszők legelésznek a sirhalmokon. A bárányok megeszik a kövér füvet, mely a holtakból nő s az élők megeszik a bárányokat.

Mindkét helyen feküsznek rokonaim, jó ismerőseim. Szklabonyán van eltemetve Mari hugom, Ebecken az idősebb nővérem, a kis Máli. Aztán az öregapáim, szépapáim is, egyik itt, másik ott. Nem voltak nagy urak, akik egy kriptába gyülnének a közös cimer alá; elvegyültek csöndesen a földbe azok közé, akikkel együtt müvelték s bizonyára elég az nekik, ha néha-néha elevenen futkároz cimerük2) a hantjaikon.

És kétszerte kedves előttem e két temető. Mert nemcsak azok feküsznek itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is, akiktől megnyújtását reménylem a bevégződése után… Ott a szomorúfűz alatt pihen az egyik Péri-lány, a szőke, szines szentképecske van a fejfájára ragasztva, tőle jobbra a pogány Filtsik sirja van, vad székfű nyilik rajta, mintha a hires virágos bundája volna föléje teritve. Méhek zümmögnek a Vér Klára fejénél elültetett mályva rózsán. Mézet szinak. Hej, mikor még nyalka legények rajzottak ugy körüle a bágyi malomban. Vagy négy lépés oda a Galandáné behorpadt, elhagyatott fekvőhelye. Hát mégis megszentelt földbe jutott a csúf boszorkány. Egy gyík jár ki s be hozzá a tátongó repedéseken.

Ugy ösmertem ezt a temetőt is, mint a tenyeremet. Százszor megjártam, mert kurtitja az útat a rajta vezető gyalogösvény. Különben is csak egy jó séta Szklabonyához Ebeck, valami három kilométer. Legénykoromban egy gondolat és átsétáltam akármikor. Persze az az egy gondolat rendesen a Pribeli Erzsébet körül motoszkált.

De ez most nem tartozik ide. Elég az, hogy Ebecken Pribeliéknél szerettem az estéimet tölteni, néha mélyen be az éjszakába.

Egyszer különösen későn indultam haza a temetőnél elterülő káposztásokon keresztül; maga az öreg úr kisért el a kertje végéig. Olyan formán festett akkor a dolog, hogy a leánya kezét kérem meg útközben, de én csak gyufát kértem tőle.

Minden zsebét kikutatta, mig végre talált egyet valahol a bélés alatt.

– Vigyázz rá, mert nincs több, se égen, se padláson!

Biz az most kincs volt. Óvatosan huzogattam a kabátom ujján nagy fohászkodással.

– Oh segits, szent Antal! (Tudtommal a szentek közül csak ő neki van tüze.)

No megeheted a segitségedet! Meggyúlt ugyan a gyufa, de a foszforos vége lepattant és a lóhere közé esett. Ott csillant meg égve, mint egy rubin morzsácska.

– Inkább az ördögöt hittad volna segitségül – nevetett az öreg. – A Szent Antal tüze nem pipatüz, de amannak elég van a katlanok alatt.

– Meglehet – feleltem, boszusan eldobva a gyufa pálcikáját.

S im csodák csodája, egyenesen oda esett az égő vége mellé, meggyúlt és égni kezdett tiszta, fehér lánggal, mint egy kis fáklya. Egy millióért sem vállalkoznám még egyszer megcsinálni.

Lehajoltam, fölvettem és rágyujtottam.

– No látod, az ördög megsegitett.

Megszúrt a Pribeli megjegyzése. Nem is tudom miért. Máskor föl sem veszszük az ördög emlitését. Népszerü perszona az nálunk, aki sokat csuklik miattunk. De amint elváltunk s ott mentem a Périék lucernásán a barázdán, nyugtalanul fészkelődő lélekkel gondoltam rá: hátha csakugyan az ördög fogta a kezemet, mikor azt a gyufaszárat eldobtam. Tudom, hogy bohóság volt, de nem birtam magammal, s amellett különös balsejtelem nehezedett rám, de csakhamar elnyomta azt egy sokkal erősebb érzés: a félelem. Amint ugyanis elsuhant tekintetem a temető fölött, a holdvilág fényében valami fehér mozgott egy síron, körülbelül a Galandáné vidékén, vagy hogy épen az ő sírján. Úgy rémlett, mintha megnyílnék a sír és egy fehér lepedős alak kezdene belőle kiemelkedni…

Babonaság, bolondság! Az egyik láncszem fonódik a másikba. Az az átkozott gyufaeset készitette igy ki az idegeimet. Eh, nem kell félni – és fütyülni kezdtem, hogy ime, hát nem félek. Csakhogy hiábavaló minden önámitás (magát az ember ritkán tudja megcsalni) nem birtam a szememet levenni a borzalmas látványról, mely nem lehet képzelődés. A kisértet teljesen kibontakozott a fehéres ködpárákból, melyek a temető fölött gömörögtek, megrázkódék és egy nagy fehér kutya lett belőle, aki megindult futva a temetőn s átugorván az árkot, a Tihanyiék rétjén át nekivágott a Dévényiék káposztásának s ott elveszett a szürkeségben.

A rémület szorongó érzéseivel vackolódtam ki az országútra, melyre reszkető árnyakat vetettek útmenti topolyok és csenevész almafák. Fantáziám föl volt izgatva s benépesité szörnyekkel a mindenséget, a palojtai hegy úgy feketedett a távolban, mint egy irdatlan koporsó, a vöröses úszó felhők az ég peremén szeszélyes alakzatokká formálódtak: egy kétfejü óriás puttonyt visz a hátán, ama másik fehéres lebernyeg pedig szemlátomást változik át kaszává… Az idegek a legjobb piktorok a világon. Az útszéli kórókat, a petrencéket a réteken, a szántóföldön ott felejtett boronát, az országúton elhullajtott maroknyi szénát mind, mind átfestik megdöbbentő formáju rémekké.

Ha valaha, most ugyan fölösleges volt, mert alig mentem néhány száz lépésnyire, ott állott nem messze maga a vérfagyasztó valóság: a fehér kutya. Egyik lábával a garádba lépve hátát odadörzsölte egy, az útszélen bólintgató füzfa törzséhez. Egy üveges tót akasztotta föl magát tavaly épen erre a fára, ott is van eltemetve alatta a garádban… Huh, ez csakugyan a Galandáné, aki vizitbe jár éjjelenkint az üvegestóthoz.

No most meglátott. Megmozdult, kijebb jött az út közepére, megállott a két hátulsó lábán, mintha ember lenne s a két első lábával megfenyegetett. Legalább én úgy láttam, hogy fenyeget.

Talán a szivverésem is elállt, reszketve fordultam meg, hogy befutok Ebeckre és ahol legközelebb érek emberi lakot, ott kopogtatok be és ott töltöm az éjszakát. Hiszen annyi rokonom, ismerősöm van a faluban.

Futottam, ahogy birtam. A békák nagy cupogással hagyigálták be magokat az utszéli garád rekettyés kákás vizébe. Hát ti meg én tőlem féltek? Oh szegény békák! Futottam, futottam, mig egyszere csak meghökkenve látom, hogy jaj megint szemben áll velem a fehér kutya. Hogyan került elémbe, a földből bujt-e ki vagy a levegőből ereszkedett le, megfoghatatlan. Csak az az egy bizonyos, hogy ott áll és engem vár. Istenem uram, ne hagyj el!

Éreztem, hogy nincs már menekülés, semmi kétség, a gonosz lélek egyenesen rám utazik s igy is, úgy is utólér. Ugyszólván csak az időnyerés örök ösztönének engedelmeskedtem, mikor megint megfordultam Szklabonya felé. A halálos verejték gyöngyözött homlokomon, amint mentem és egyre mentem a kikerülhetetlen végzet elé. Hiszen hasztalan, minden hasztalan, láttam is a kutyát, hogyan fut a réteken, hogy megint elémbe vágjon, de csak mégis mentem, mert hát mit érne, ha nem mennék?

Ugy is volt, nemsokára megint utamat állta egy hidnál, kényelmesen hempergőzve az út porában. Elszántan közeledtem felé. Megmozdult, fölkelt, megrázta a fejét. Minden hajam szála égnek meredt. No most mindjárt végem van.

De csodálatos, nem bántott, hanem előre szaladt néhány lépéssel s megint a hátulsó lábára állva az egyik első lábával integetni látszott, mintha hina.

A következő pillanatban eltakarta egy szekér. Igen, igen, milyen öröm, egy szekér jött az uton, két fehér ökröcske vonta. Látni lehetett messziről, még a kajla szarvaikat is. Szabadon lélekzettem föl; meg vagyok mentve. A szekér erre jön, felülök rá. Borravalót adok a gazdának, hogy vigyen el Ebeckre, vagy talán jó pénzért megfordul és a házunkhoz visz. Ha ketten leszünk, nem félek úgy.

Dehogy mentem volna tovább, leültem a hid szögletkövére, ahol a Galandáné állomásozott az imént és vártam a szekeret. Jött, jött, de milyen lassan, egy örökkévalóságig tartott. Oh mily különösen lépegettek azok az ökröcskék! Mintha nem is keresztbe emelgetnék a lábaikat, hanem a két balt és a jobb lábat egyszerre, – vagy csak a káprázó szemem előtt folyt ez igy össze. Az egyiknek a nyakában csengő is volt, de nem csengett. A szekérnek sem hallatszott semmi zörgése, mintha csak ugy csúszott volna a levegőben.

Még egész közel sem ért, mikor már elkezdtem kiáltozni:

– Hej ember! Gazda! Vagy ki vagy? Állj meg csak egy kicsit, atyámfia!

Semmi nesz, semmi hang. A szekér csak mászott, mászott, de senki nem felelt. Mikor hozzámig ért, belenéztem, hát nem volt rajta emberi lény. Frissen kaszált lóherével volt megrakva félig és a lóhere tetején egy fehér házi nyúl ült, madzaggal a lőcshöz kötve. A fehér nyúl vörös szemei rám meredtek kisértetiesen, vészjóslon… Azt hittem, mindjárt szörnyet halok. A szekér pedig csak ment, ment, az ökröcskék csöndesen, lassan lépegettek, a buta fejüket lehorgasztva és a szemeikből könyek folytak; de sem port nem vertek föl, se a lábuk nem ütött dobajt a földön.

Hát ott vagyok megint ahol voltam. Folytattam a végzetes utat; csodálom máig is, hogy a fejem bele nem őszült (sokat megbir az emberi szervezet). A kisértet csak egyre tovább űzte gonosz játékait, mintha bizonyos meghatározott tervvel csalogatna odább-odább. Mikor közel jöttem, megint eliramodott s megint megállt száz lépésnyire. Istenem, istenem mit akarhat? Igy ment ez vagy kétszer-háromszor, mig végre előbukkantak a homályból a falu fehérlő házacskái. No, az éppen a juhászunk, a Veszelka Mihály lakása. Nincs tovább egy negyed kilométernél. Hej, ha már ott lehetnék.

De most az út legvégén a kutya is fösvénykedni kezdett az előfutamaival, mint mikor a kivégzendőnek már csak percekben engednek halasztást; csak mintegy harminc lépésnyit ment előre. Egy pléh-Jézus állt az utnál, ott, ahol a falu kezdődött. Mindjárt gondolhattam, hogy a szent jelvény előtt nem mer elmenni. Azon innen várt a kutya, a Szlaby Pál gyümölcsösénél s gödröt kapart az első lábaival.

… Ah, most egyszerre minden eszembe nyilalt. Ott, azon a helyen, dobáltam meg gyermekkoromban a Galandánét rothadt almával. Ott káromkodott, fenyegetőzött akkor a kiterjesztett sovány kezeivel. Ott vár meg. Azért csalogatott idáig. Ott akar velem végezni, hogy tudjam miért lakolok.

Fejem zugott, inaim roskadoztak, szivem hangosan vert, mint a kalapács, már csak tiz lépés, istennek ajánlottam lelkemet, már csak öt lépés…

De ebben a percben, oh, mégis van gondviselés, hirtelen megszólaltak a kakasok a faluban: Kukuriku, kukuriku! Ez a kisértetek órája. A kisérteteknek menni kell.

A fehér kutya fölugrott mintegy felsőbb parancsra s a Szlaby Pál gyümölcsöse mellett rézsunt a Kéry József-féle répaföldön elszáguldott a szklabonyai temetőbe, ahol eltünt a halmok között.

Nem voltam már akkor se holt se eleven, nem is tudom mikép jutottam el a juhászlakig, ahol két ember beszélgetett a ház előtt: egy bocskoros tót és a juhászunk, Veszelka.

Veszelka! – kiáltám eléje, mihelyt felösmertem a hangját – gyere, gyere!

Veszelka azonkép felösmerte a hangomat és hozzám szaladt.

– Hop hop! Itt vagyok. Mi a baj ifju uram?

– Jaj, ne is kérdezd, Veszelka, csak kisérj haza, beteg vagyok.

Veszelka bucsut intett kezével a tótnak, aki az Ebeckre vivő úton eszeveszetten kezdett futni.

– Ki az az ember, Veszelka?

– Az a palojtai komán – felelte a juhász. – De hiszen reszket az ifju úr, a hideg rázza. Talán látott valamit?

– Nem, nem. Ne is kérdezd, Veszelka, csak menjünk, menjünk. És miért fut úgy az a palojtai komád, Veszelka?

– Ejh istenem, hát elbeszélgettünk egy kicsit és a szekere már nagyon előre ment, utol akarja érni a nyavalyás.

– Egy fehér házi-nyúl van a szekérben – dadogtam.

– Én küldöm a kis keresztfiamnak – dicsekedett Veszelka.

Még egy perc és valahára otthon voltam. Veszelka megzörgette a kapuajtót, mikor én valami lelki kényszer alatt még egy pillantást vetettem az átellenes temetőre s ime hűs áram támad onnan, a fák gallyai összekopognak, megzörren a temető liceum-keritése, egy iramodással átdobja magát rajta a fehér kutya, egy szempillantás, egy villanat az egész, rohan, rohan felém… összerázkódom, torkom elfullad, egy szót, egy kiáltást nem birok kiejteni, a világ elsötétül előttem és csak azt érzem, hogy a rém, hogy a Galandáné rám ugrott – aztán csak úgy átszürődve, mintegy fátyolon keresztül hallom a Veszelka enyelgéseit:

– Uccu Sajó! Hopsza Sajó! Hol a pokolba csavarogsz te itt, öreg Sajó?

Hát amint kinyitom a szememet – no hol volt az eszem eddig – hiszen ez csakugyan testestől-lelkestől az öreg Sajó, a mi tulajdon kutyánk; nyihog, ugrándozik, örül, csóválja a farkát és nyalja a kezemet, mintha mondaná: Ej, de jól kijártuk magunkat, édes gazdám.