BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

(Egy hajdani karnagy elbeszélése után.)

Nem rég halt meg a derék Müller: – valahol Braziliában.

Sokan fognak még a budapestiek közül emlékezni az alakjára, a kik a hetvenes években a «Blumenstöckl»-ben vacsoráltak. Hatalmas kövér Falstaffi termete volt, gömbölyű, simára borotvált orczája háromszoros tokában végződött, a mit a természeti adományon kívül tartós gyakorlat hozhatott létre: neki volt a legnagyobb kaliberű torka, mindkét tekintetben, mind arra nézve, a mi rajta lemegy, mind arra, a mi rajta kijön. Ő volt a kerek világ legelső és leghirhedettebb basszistája.

A negyvenes években a bécsi karinthi kapui operaház közönsége gyönyörködött páratlanul tiszta zöngésű mély hangjában. Azt regélik róla, hogy egyszer a schönbrunni állatkert hímoroszlánját legdühösebb ordítása közepett elnémítá egy hangfutamával. De a miért különösen kegyében állott a bécsi közönségnek, az a gyönyörűséges lerchenfeldi dialektusa volt, a mit egész hamisítatlan mivoltában érvényesített minden szerepében. Akár Sarastro, akár Bartolo, akár Oroveso, akár Don Sylva került a keze alá, annak mind szépen fiakkeresen kellett a recitativoját elmondani.

Kár, hogy a szónoki tehetségével visszaélt. Ezt énekesnek soha sem kellene tennie. Az énekes daloljon; de ne deklamáljon.

A negyvennyolczas mozgalmak alatt Müller felcsapott népszónoknak. Lehetett látni azon napokban az arczképét a külvárosi boltablakokba kitéve, a mint a barrikád tetején állt, fején strucztollas kalabriai kalap, jobbjában hosszú, kosármarkolatú schläger, baljában háromszínű zászló. Akkor bajuszt és szakállt is eresztett.

Ezt a vendégszereplését természetesen rossz néven vette az intendatura, s mikor Windischgrätz visszakerült, a hős Müllert ugyancsak kerestették mindenfelé. Müller azonban sejtette, hogy a torkáról van szó. S mint afféle énekes, a ki félti a hangját, melegebb klima után látott. Szerencsére Németországban van operaház elég. Egy kisebb teriméjű reichsunmittelbar fejedelemség rezidencziájának udvari színházánál föllépett mint vendég. A hangja és az éneke nagyon tetszett, hanem a kiejtésén folyvást nevetett a közönség.

Az előadás után az uralkodó fejedelem odaküldte a szárnysegédjét a vendégművészhez, legmagasabb megelégedésének tolmácsolása végett. Igen szép volt mind a játék, mind az ének; csupán azt az egyet óhajtaná a Durchlaucht, ha a művész úr a tájszólás dolgában valamivel közelebb jönne az igazi némethez.

Az Achilles-sarkát pedig senki sem engedi sértegetni.

Az önérzetes művész valódi basszista-flegmával válaszolta a körmönfont izenetet:

«Wensz eám máj lerchenfeldrs ned schneidi gnua isz, szo kann er szi den Kraxeldorn von májn Puckel holn; werd i mi vor so an Firstn schenirn, ter szi von an Milimari a Rosz auszlájgn thuad, wenn er af a Wachtparad will.»2)

A flügeladjutant nagyot nézett: – egy szót sem értett abból, a mit mondtak neki. «Nem fogom elmulasztani serenissimének uraságod legalázatosabb válaszát általadni.»

A fejedelem azonban szerződtette Müllert a szinházhoz, kitörülte a szerepeiből saját legáthagymázottabb3) kezeivel a recitativokat s ez által élvezhetővé tette az előadását nyelvkényes fülek számára is.

Azonban Müllert nem sokáig hagyták a duodez uralkodói udvarnál; a berlini intendatura hirét vette és elszerződteté. Kifizették érte a bánatpénzt. Mikor búcsút vett, azt mondta neki a potentátja: «no majd aztán Müller, ha elcsapják Berlinből, én megint visszafogadom.»

«Kellene bánatpénz megint, úgye?»

Berlinből azonban nemcsak, hogy el nem csapták, sőt nagyon is megmarasztották. Kedvencze lett az udvarnak és a közönségnek. Szeszélyei, rigolyái olyan nagy mértékben voltak, akár egy primadonnának. De azokat az igazgatóság tűrte kifogyhatatlan nagylelkűséggel. Utóljára, hogy a többi énekesekkel ne legyen kénytelen a szinpadon kivül összejönni, külön bejáratot csináltattak neki az öltözőszobájához, a mihez csak neki volt kulcsa: másnak nem volt szabad a küszöbén átlépni.

Egy titka volt, a mit nem engedett lámpafény elé hozatni. S ez az volt, hogy hány pohár sört iszik meg egy előadás alatt?

Mikor pohárról van szó, érteni kell alatta azt a torony alakú pintes edényt, a minek sarkas czink födele van; mint egy valóságos toronykupola. Ennek a tartalmát egy hajtókára leöblíteni nem utolsó virtus.

Müllernek extra mondvacsinált serlege volt, abból merítette a szerepeihez szükséges lelkesedést.

Egyszer Makbethet adták. Müller játszotta Banquot. Meg volt már ölve rendén; csak a lelkének kellett még feljárni a földre. Utasításához képest a harmadik felvonás elején már be kell ülni a léleknek a karszékbe, a szinpad alatti sülyesztőben s várni, mig az ügyelő jelt ád a csengetyűvel a gépmesternek, hogy no most iszik áldomást Macbeth a távollevő Banquora. Akkor aztán egyszerre feltolják őt székestül együtt.

– Iszik-e már az a Macheth? – kérdezé türelmetlenül a földalatti lélek.

– Dehogy iszik! Még egy ária van közben.

– No ha az nem iszik, hát iszom én. Szaladj a poharamért az öltözőmbe.

A gépész gyors lábbal futotta meg a pályát; s jött vissza tele billikommal.

Az elkárhozott léleknek jól esett ez a vigasztalás.

Azt azonban tudhatják sokan tapasztalatból, hogy a meghalt embernek nagy hajlandósága van elaludni, kivált ha a pokolban egy nagy pohár sört kaphat a markába.

A gépmester a masinájához sietett. Banquo a közben elszunnyadt, az ügyelő csengetyűje jelt adott: Macbeth toasztja hangzik.

Képzelhetni Macbeth király extra-rémülését, mikor egyszerre csak a pokol torkából kiemelkedik eléje meggyilkolt áldozatának rémalakja, egy nagy bolond sörös kancsóval a két ölelő karja között.

Müller csak akkor ébredt fel, mikor már a szinpadon volt.

Azonban egy cseppet sem jött zavarba; szép csendesen bedugta a sörös kancsót a trónusa alá. Szokták ezt az elkárhozott lelkek tenni.

Még ezt is javára irták fel.

Egyszer azonban az történt, hogy az orosz trónörökös (később II. Sándor czár) a berlini királyi udvart örvendezteté meg legmagasabb látogatásával. Tiszteletére az operaházban diszelőadást rendeztek: «Hugonották» volt kitüzve.

Müllernek egyik bravour szerepe volt Marcel.

Mikor reggel meglátja a szinlapot, odaizen az igazgatóhoz.

– Ma nem énekelek.

Az igazgató kétségbeesetten fut hozzá:

– Mi baja van, Müller?

– Semmi bajom sincs.

– Hát miért nem akar énekelni?

– Mert nem tudok.

– Nem tud?

– Igen is: a muszkának nem tudok énekelni.

Az igazgató elővette minden ékesszólását, biztatott, fenyegetőzött: mind sikertelen fáradság volt. Müller állt rendületlenül a mellett, hagy a muszkának nem énekel.

Az igazgató nagy zavarban volt: a darab hirdetve van, az előadás megváltoztatása nagy botrány lesz; utoljára ahoz a kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy hirtelen előrántja a második basszistát s azt lépteti föl Marcel szerepében. Ötven tallér extra játékdíj igérete mellett az ifjú énekes vállalkozott a feladatra, s a «Hugonották» szerencsésen mehetett a diszelőadáson.

Estenden azonban a jó Müller megtalálta a jobbik eszét s meggondolva, hogy az mégis furcsa komédia lesz, ha az orosz trónörökös megtudja, hogy Müller megszakította a diplomácziai összeköttetést Oroszországgal, rászánta magát, hogy áldozatot hoz az elveiből az európai béke fentartása érdekében – ez egyszer. Senkinek sem szólt: szépen felment a kellő órában a szinházhoz; a külön bejáratán át beosont az öltözőjébe; feljelmezezte magát s aztán várta a jelenését az ismeretes áriák során.

Egyszer aztán jön a Marcel jelenése s arra a két szemközti szinfal közül betoppan két Marcel a szinpadra, s mind a kettő elkezdi énekelni az ismeretes áriát – duoban.

A t. cz. publikum, a legmagasabb uraságok csak nézik, csak hallgatják, hogy mi lesz már ebből? Utoljára a fiatal basszista átlátta, hogy az okosabbnak kell engedni, kivált ha gyöngébb a hangja; – s elpárolgott a szinpadról. Müller aztán végig énekelte nagy bravourral a Hugonottákat.

Hanem ezt a tréfát már csakugyan megsokalta a burkus. Müllernek kiadták az úti levelét.

Ekkor aztán megharagudott, elcsapta magától az egész korhadt ó-világot, s átvitorlázott Amerikába.

Mikor visszakerült, csodadolgokat tudott az újvilági művész-pártolásról itthoni ismerőseinek elmondani. Például egy a leghihetőbbek közül.

– Chicagoban voltam, hat előadásra szerződtetve. Óriási szinház. Rengeteg közönség. Roppant bevétel. Pénzt nem számlálják, hanem mázsával mérik. «Varázsfuvolát» adtuk. Mikor kilépek a szinpadra s rákezdem «In diesen heiligen Hallen»… egyszer csak egy lövés hangzik s egy golyó fütyül el a fülem mellett; arra egy másik lövés durranik el a tulsó oldalon, s a golyó a sugólyuk kalapjáról ricochettoz a szinpadra; aztán két, három lövés egyszerre innen is onnan is! – No de én sem jöttem zavarba. Kirántom a zsebemből a revolveremet s «piff-paff» visszalövök egy párt a közönség közé, s azzal folytatom az áriámat… Kennt man die Rache nicht! – De azt az applausust hallották volna! – Szerencsére a chicagoi revolverekben a golyók papir-machéeból vannak.

Úgy látszik azonban, hogy a derék Müller még is csak megunta a dollárözönt s partra kivánkozott ugyanazon németországi apró birodalomhoz, amely már egyszer szigetet képezett művész-oczeánján.

A fejedelem még mindig ugyanazon műpártoló maecenás volt; csakhogy most már parókát viselt s a páholyát megcserélte. Hajdan az első emeleten volt az udvari páholy; évek sorának leteltével a fejedelem a szinpad közvetlen közelébe établirozta magát, olyan formán, hogy akkurát a szinpadra könyökölhetett ki, a mi igen előnyös helyzet, kivált ballet-előadások alatt.

Itt aztán nagyon megbecsülték a ritka művészt: a sör is rendkivül jó volt. Mindenképen meglehetett elégedve.

Egy este a budapesti Blumenstöckliben kedélyesen mulatott egy művész-társaság: köztük egy hajdani karnagy, a ki sok külföldi szinpadot ismert. Ebben a vendéglőben népénekesek szokták magákat produkálni. – Vacsora közepén a törzsvendégek között élénk mozgás támad: «Ő jön!» – S azzal betoporzékolt az ajtón egy sylenusi alak, a hátán óriási nagy bőgővel. – Azon kezdi, hogy milyen átkozott meleg van! a szegény brugósnak majd kiszakad a lelke, a mig ennyi garádicson felmászik! Egy pinczér rögtön szolgál neki egy pohár sörrel. A pohár kétitczés. A brugós fogja a kancsót a fülénél s egy húzomban kiissza lélekzetvétel nélkül. A publikum «da capot» rivall: arra a pinczér második kancsót hoz. A virtuoz azt is üresen adja vissza.

– Erről a vonásról ismerek önre! hisz ön a derék Müller.

– Hát persze, hogy én vagyok! Miért ne volnék, ha ki nem cseréltek.

– Az x-hauseni nagyherczegi kamara-énekes?

– Csak volt az! Tempi passati! Elcsaptak.

– Mi okból?

– Hát azért, mert az orrára köptem a nagyherczegnek.

– Ne mondja már.

– A biz úgy van: – ön tudja, hogy nekünk énekeseknek szokásunk, mikor valami nagy áriánk közeledik, elébb a torkunkat kiköszörülni, s ha valami reszeli a gégénket, hátra fordulunk és kiköpjük. Hát én a nagy buzgóságomban elfelejtettem, hogy a nagyherczegnek a páholya a szinpadra nyilik, s ő herczegsége odakönyököl. Jön az áriám, érzem, hogy valami «fetzli» van a torkomon. Egyet krákogok, hátrafordulok, «pfthű» s megtörtént a szerencsétlenség. Másnap kiebrudaltak.

– És most itt helyezte ön el magát.

– Higyje el, hogy soha sem volt olyan jó dolgom, mint most. Enni inni kapok, a mennyi kell, s hozzá tiz forintot egy estére. Soha se volt annyi fölösleges pénzem, a mióta élek.

S azzal elkezdett énekelni mindenféle tréfás kupletteket, azzal a fenomenális harangzöngésű mély hangjával, a mihez hasonlóra sokáig lehet várni, maga kisérte a dalait a brugóval.

De azért, hogy olyan sok fölösleges pénze volt, soha sem vitte annyira a derék Müller, hogy több kabátja legyen annál a mi a testén van.

Egy este nagy szomorúságban találta leghűségesebb patronusát, a Blumenstöckl vendéglősét. Kérdi tőle, hogy mi baja?

– Meghalt a szegény jó feleségem.

– Áldott jó asszony volt: Isten nyugtassa meg. Ki csinál nekem már ezután olyan jó sonkás omelettet!

– Lássa ön, ön is eljöhetne holnap a temetésére.

– Szivesen megtenném: nagy élvezet volna rám nézve. De lássa ön, nincsen ilyen gyászesethez való fekete kabátom.

– Van én nekem kettő, az egyiket oda adom kölcsön.

– Mar úgy jó lesz. Holnap lesz szerencsém.

– Enyim a szerencse.

A vendéglős épen olyan bőven megáldott termettel birt, mint a művész; a fekete kabátot mintha csak rászabták volna Müllerre.

Hanem a temetés után nem jött vissza Müller a kabáttal.

Sőt énekelni sem jött el többet, hanem elszegődött valamelyik orpheumba.

Az emberséges vendéglősnek több heti várakozás után végre elfogyott a türelme s egy este utána ment az énekesnek, s megkapta azt a kedvencz kocsmájában, a mint épen a tarokkozásnál ült.

– Jó estét, Müller úr!

– Csitt! Egy szót se, ha az élete kedves! Tiz tarokk tous les trois, pagat ultimo.

S csak azután, hogy az utolsó ökölcsapás elhangzott a kártyaasztalon, fordult hozzá.

– Most deklamáljon már! Mi a Schlagwortja?

– Hát a kabátom! A fekete kabátom, a mit három hete van már, hogy az úrnak kölcsön adtam gyászruhának, s még sem hozta vissza.

– Mert ismerem a magasabb etiquettet. Az udvari gyász hat hétig tart. Még nem telt le, csak három.

S azzal békében osztott tovább.

Aztán megint csak visszakivánkozott a szép Amerikába. Keresztül énekelte magát az oczeánon. – De már vissza nem tudta énekelni.

Soha életében nem volt olyan kemény sorscsapás, a mi megrendítette volna; hanem a mint egyszer legjobb játék közben a bőgőjéről az öreg húr lepattant, abban a perczben megütötte a guta. Ezt nem birta elviselni.