A HORTOBÁGY.

I.

Mi az a Hortobágyi puszta?

Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól mivelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy őspuszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha. «Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire végett ide jönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek, az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy hid előtti síkságon; de bele a puszta végtelen labyrintjába ritkán vetődik el valaki: jártas kalauz nélkül meg se is próbálja; – azon a kétszáz hatvan pásztoron, a három állatorvoson, a pusztai biztoson és az ő mező-biráin kivül alig járja be valaki magát az igazi hortobágyi pusztát.

Ennyiből áll a lelkes lakossága egy ötvenkétezer holdnyi területnek: kétszázhatvan ember. Hanem aztán a lábas jószág, a mely ezeknek a felügyeletére van bizva, megy ötvenezerre.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a viz, nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kivül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Nagy áradáskor csónakkal járták e pusztát: a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires volt a vidéken a kócsag vadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel mikor a muszkák elől menekültem, a fegyverlerakás után, a Hortobágyon át egy csikós bojtár vezette a szekerünket félnapi járó nádason keresztül, tengelyig érő vizben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira széltében, hosszában.

És ebben a látszatos egyhanguságban mennyi csodaváltozatosság van! A betyárromantika is kipusztult végkép; de azért mennyi ősköltészet maradt még itt a természetben, úgy, mint a népéletben!

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden üdezöld, s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szunyogok és musliczák billiói.

A debreczeni városi tanács vendégszeretete fejedelmi kényelemben részesíti a szivesen látott népisme buvárt, utazót, festőt, kül- és belföldi nevezetességet. Minden jóravaló ember, a ki a hortobágyi pusztát be akarja járni, szives vendégszeretetre talál, s ugyan még egy pálczát se hozzon magával védelmi szerül, csupán a pihenési igényeit szállítsa le a legkevesebbre.

A mint a város pompás ötös fogatán, (a mely maga is festőnek való tanulmány, eredeti magyar arczu kocsisával s a «Lajos» hajduval a bakon) az ötven méter széles országuton a két oldalt elterülő tanyákat elhagyjuk, melyeknek legutolsóján épen akkor ültetik nagy gonddal és fáradsággal a dohány-rászákat, mig a buzaföldek mentén egész hosszú sor asszony-cseléd virit, piros ruháival, a kik a konkolyt irtják a vetés közül: átvágunk az emlékezetes «Vérvölgyön», kihagyjuk a lovaknak magukat fujtatni a Kadarcsi csárdánál; azután következik a «Kö-út». Ez már a kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merino birkákat látjuk, a másik mellett az ős-eredeti magyar juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat.

Ha akad a látogatók között naiv kedély, a ki kiváncsi rá, hogyan támadhat a birkáknak, (kosnak, nősténynek egyaránt) ilyen csodálatos csavarforma szarva? annak a juhász megmagyarázza szépen, hogy annak a szarvára mindennap egy forró czipót húznak s annál fogva csavargatják meg ilyen czifrára; s azt olyan komoly ábrázattal mondja, hogy sértés volna benne kételkedni.

Jó szerencsére ott van a kalauzoló urak között a Hortobágy legkedveltebb alakja, doktor Deli Mátyás, a ki valamikor barát volt, de ott hagyta a reverendát, és most kitünő derék állatorvos: tréfás alak azoknak, a kik a tréfát értik; de a kik a tréfa mögött megtalálják a komoly értelmet, azokra nézve megbecsülhetetlen utbaigazító. Valamenyi pusztákfiának ő a keresztapja, násznagya, birája, papja, tanitója, és orákuluma: nem is hivják másként, csak «apánknak».

Doktor Deli Mátyás mingyárt jó eleve megismertet bennünket az itteni társadalmi állapotokkal. – Még a pásztornép között sincsen egyenlőség: itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás: ezek a Hortobágy grófjai; azután jön a csikós: ez a köznemesség, a pusztai gentry. Gulyás és csikós barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest keveredik, a kik között rangban előbb áll a «kondás» (a mi jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debreczenben), legutoljára jön a juhász. És még ezek között is elébb való a magyar juhok pásztora, legvégül marad a nemesített birkák őre. A debreczeni régi civis gazda ma is jobb szereti a magyar birkát, mint a merino juhot; amazt igy hija: «ezek az ártatlan jószágok»; emennek a neve nála: «ez a csunya féreg».

Oka a haragnak az, hogy a magyar juh egyenesen előre legel, az utána jövő nyájnak is hagy valamit, de a merino juh jobbra balra legel, egész kopaszra nyirja a legelőt.

«A juhász soha sem mond igazat; a kondás megmondja az igazat, de goromba és rútul káromkodik; a csikós makacs és nem engedi magát kikérdeztetni; a gulyás becsülettudó, kevés beszédű, de a mit mond, az helyén van.»

«Mikor a juhász a csárdába letelepedik, a mint a boros palaczkot eléje teszik, azonnal elkezd dalolni. S abban nem hagyja, a mig a borban tart; a kondás szitkozódik, káromkodik ivás közben; ha aztán jön a csikós, elkezd legénykedni, hetykén beszél és kötekedő; mikor pedig a gulyás kerül az ivóasztalhoz, az respectust tart a többi fölött, nagyot hallgat, lassan beszél, s csak a vége felé áll elő, hogy «no hát én is tudok egy új nótát!» akkor aztán mulat.»

Mind a négy fajtával nagy hamar módunk lett megismerkedni, s igaza volt a doktornak!

Még egy csárdát érünk útközben, a hortobágyi pusztán végig vágtatva a gyors öt lóval, miközben a láthatáron folyvást kisér bennünket az ujvárosi templom tornya. Két nagy tehén csorda marad el mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörü czimeres szarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák, de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az Ur Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni, disznóról pedig szó se lehet! Az csak a karám mellett huzhatja meg magát, mint halálra itélt gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az ujvárosi torony s csak hébehóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hirhedett hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országuton, soha keritéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszin. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái, uraknak való étterme s a pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint az lesz, ha a debreczen-füzes-Abonyi vasut megvalósul, s gőzmozdony fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassusággal a Hortobágy folyó, szélességre olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhid, kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel ójtották meg, azért olyan tartós.

E hid képezi a pusztán a legnagyobb magaslatot. Innen látjuk közeledni a több oldalról előterelt méneseket.

II.

A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen felterelve a szabad ménesek, festőnek, irónak, fényképésznek tanulmányozás végett.

Itt mutatták be a vad mén elfogását pányvával a szabad ménes közül. Két délczeg csikós legény volt kiszemelve a feladathoz, az egyik a «Pákozdi,» a másik a «Pecze»; igazi mintaképei a hortobágyi csikósnak, büszke rátartó fej, nemes arczvonások, naptól barnapirosra zománczolva, napbanéző szemek, sugár szemöldökök és hozzá délczeg termet kálvinista nyakkal. Egyszer már láttam a fiatalabbat, a Peczét, a mint a város czifra méneséből kifogott egy kiszemelt lovat a pányvával, az is festői jelenet volt, a csikós legény egymagában fogta el a paripát a pányvával, mozdulatlanul állva a helyében. Karjain duzzadó izmairól alácsúszott a lobogós ingújj: olyan volt, mint egy antik görög szobor; – csendesen oda vonta a lovat magához, másnak segítsége nélkül.

Ezuttal azonban az elfogott paripa nem adta meg magát olyan könnyen: rúgott, szökelt, felhányta magát a levegőbe, csavarta a nyakát, s a másik csikósnak is be kellett kapaszkodni a pányvába, hogy világgá ne szaladjon a mén.

Megértettem aztán később a két jelenet közötti külömbséget. Ez az utóbbi próba a «szilaj ménessel» lett megkisértve, az elébbi pedig a «czifra ménes» közepett. Amazt, ha megriasztják, Nádudvarig elszalad; emez már istállót is ismer. Mikor délután a városi nemes fajménest felkerestük, nem kellett azokat pányvával fogni: odajöttek maguktól hozzánk, oda álltak a festő háta mögé s a vállán keresztül nézték, hogy mit rajzol. Egy vad paripa, mely soha kötőféket nem látott, meg hagyta a fejét simogatni, s olyan udvarias volt, hogy elvette a kináló hölgy kezéből az ákáczvirág bokrétát és szépen megette.

A nemes fajménes számadó csikósgazdája rakott házban lakik. Fecskerakás a fal, vert agyag, szalmával keverve; nád a födele. Ha belépünk, a fejünket le kell hajtani, hogy bele ne üssük a gerendába. Nyáron nem látja ez a szoba a gazdát, mert annak az ágya (két szál deszka) ott van a kinyuló eresz alatt; egy bundadarab a fejvánkos, fölötte a polczon a domború hátu rengeteg nagy kenyerek, meg a fabödön, melyben a heti étele áll. A hátulsó félszerben elég hely van három kuczorgó süldőnek.

Csikós, gulyás szereti a jó konyhát. Konyhája ugyan nincs; de étele van. Azt a felesége készíti el, a ki odabenn lakik a városban, s egyszer egy héten, vasárnap kijön a pusztára s hozza magával tele bödönben az egész hétre való eleséget.

«Fehér eczetes», – «Kaszás lé», – «Kálvinista menyország», – «Töltött káposzta», «Espékes», – «Savanyú paszuly». – Ez a változatos szakácskönyv. Egyik héten az egyik, másikon a másik. – Csupa savanyú lére készült ételek: ezt az életmód kivánja. A magyarok ismerik valamennyit; csak az «espékes» kiván magyarázatot. Ez áll friss disznóhusból, a melyre bőven leszeletelt vereshagyma van tetézve s eczetes tejfeles lével berántva, egész borssal behintve. – Ha eltalál fogyni az étel, ha rossz időjárás gátolja az asszonyt a kijövetelben, a puszták embere maga is kész szakács: ott a tarisznyában a lebbencs, meg a kása: készít «tésztás kását». Magam is kóstoltam: pompás reggeli volt.

Azt mondtam odafent, hogy nincsen konyhája. Dehogy nincs. Csakhogy azt itt «vasaló»-nak hiják. Minden karám mellett ott áll a vasaló. Ez egy ölnyi átmérőjű kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövény, melynek a feneke téglával van kirakva: középett a tüzhely, a mellett a forgatható «szolgafa», a minek a végére a bográcsot ráakasztják, s alatta tüzet raknak. A tüzelőszer a legfinomabb hortobágyi koksz, a mi ott szárad a karám végében halomra felrakva; bányája a sik mező: úgy hivják pásztornyelven, hogy «árva trágya». Ezt összegyüjteni a «taligás» hivatala; azután a bográcsban megfőzni az ebédet, az is a taligás hivatala; s végül a kész ebédet bográcsostul tanyáról tanyára elhordani a bojtárok után, ismét a taligás hivatala. Taligás a czime a csikós-tanoncznak. Tizenkét éves korában jön ki a fiú (a pásztor fia) a pusztára s beszegődik a karámba. Odáig iskolába járt, irni, olvasni, számolni tanult: a nélkül nem lehetne «számadó». Ott aztán addig szolgál, – fizetés nélkül – mig megnő, s bojtárrá emelkedik s az ő kötelessége a tüzelő gyüjtés, főzés, takarítás s hajdan az esett barom lenyuzása is az volt, de ez alól már felmentette az új rend a pusztán.

A karámon és a vasalón kivül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót: a mi a juhászoknál nádból készült cserény; a birkának az is jó védelem; de a gulyának, ménesnek erős deszka palánkból készült az, mely a pusztán végig seprő zivatartól megóvja az odaterelt állatcsoportot.

Kiegészíti a képet a nagy csordakút. Egy három öl hosszú, két öl széles mély medencze, melybe négy oldalról buzog fel a földfuróval előcsalt friss viz. Az egész nagy architecturai remekeléssel kifalazva, keresztkötéssel kiczövekelve vastag tölgyfa gerendákkal, s összekötve a roppant hosszú tölgyfa itató vályuval. Két-három kankalikos kútgém jár fel s alá déltájt, estenden a kútba, s az sem gyerek munka: öt, hatszáz, sőt ezer darab állat számára vizet meríteni. – Egyszer már a tanács hozatott külföldről egy merítő gépet, mely két ló erejével könnyen elvégezé a munkát; de nagyhamar túl kellett rajta adni; mert a pásztorember inkább maga fáradt a vizmerítéssel, mint hogy a kedves jó hátas lovát kinozza meg a göppöly keringetésével.

A juhász karámja megint másforma: annak már belül van a tüzhelye, s a belsejében vetett ágy van és tulipántos láda, a falakon főzőeszközök, czintálak, a gerendákról gomolyás zacskók lógnak alá. Ennek már kinn lakik a felesége a pusztán, télen nyáron. Apró gyerekek játszanak a szalma között, kis csibe, kis kácsa szaladgál a ház körül. Olyan juhász karám is látható, mely szigetmódra körül van árkolva; az árok vizzel tele s a vizen át hid vezet a kunyhó udvarára, mint egy kulcsos várba.

De kertet nem látni sehol. Csak a csalán, meg a papsajt, az emberi lakásnak ez két hű kisérője, veszi körül buján a karámot.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A láthatáron tenger terül szélyel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént meglátogattunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel, s az ujvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszu várost látunk, fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy hogy az ökrök a láthatáron látszanak állani, s a láttani csalódás mammuthokká nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a láthatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt: mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy simpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló flotta látszik a tengeren át felénk vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a láthatár alatt mélyen fekvő helységek ábráit a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni; a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, mint a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

Harangszó nem hangzik a pusztán: csak a nap állása tudatja velünk, hogy ebéd ideje van.

A hortobágyi csárdában vár bennünket a jó magyaros ebéd.

A behivott csikósok számára is fel van hordva a lakoma a nagy ivó szobában.

Azonban a nap egyik hősét, a Pákozdit hasztalan hivogatják: nem akar bemenni, nem akar a lakomához ülni. Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk: de csak nem jön: nem kell neki se étel, se ital, s az okát sem mondja meg, miért nem?… Hát csak nem!

Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, a kit ő nem akar többé látni. Két éve már, hogy felfogadta: s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leirva: de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bizta, hogy nem adjuk tovább.

Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzá ült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek. A nagy ivószobában nem maradt más, mint a sorozásra gyülekező legények Balmaz-Ujvárosból.

– Hát ilyen a csikós adott szava: bizonyítá doktor Deli Mátyás, a ki jól ismerte a csikós történetét. Van itt egy öreg csikós, a kivel meg az történt, hogy ezelőtt husz esztendővel, egy vásár alkalmával, mikor a konvencziós lovát eladta, erősen betalált venni az áldomásból, s széles jó kedvében egyszer csak berontott az úri étkező szobába. Én épen ott ültem az asztalnál, s mellettem egy számadó juhász, csendesen poharazgatva. «Ejnye te szemtelen juhász! rivalt fel a csikós; még te a tekintetes úr mellé mersz ülni! Te juhász!» s azzal úgy csapta pofon a jámbort, hogy az asztal alá fordult szegény. Én lehordtam a garázdálkodót, hogy mer ide betörni? «Hát csak tánczolni akarok, tánczosnét keresek.» – «Eredj a pokolba! nincs itten neked való tánczosné!» – «Dehogy nincs, deb’zon van!» s azzal nyalábra kapta ezt a nagy öntött vas kemenczét s ezzel kezdte járni a kuferczest, s addig járta, mig össze nem rogyott. Kétszázötven forint volt a bugyillárisában, azt reggelre ellopták a vásári tolvajok. – Helybeli nem tette. – Másnap aztán odajött hozzám nagy töredelmesen: «éj be nagyon bánom, a mit tegnap tettem! Hogy a kétszázötven forintomat elvesztettem, azon nem búsulok; de hogy a tekintetes urat megbántottam, azt átallom nagyon. Már most büntetésül felfogadom, hogy husz álló esztendeig nem iszom se bort, se pálinkát.» – S megállta, hogy húsz esztendeig nem ivott mást, csak vizet. Ilyen a csikós adott szava, hát még a gulyásé?

Fülöp János uram igazi diszpéldánya az alföldi gulyásoknak. Lóháton a nyeregben ülve is athletai alak, szép szabályos, értelmes arcz; s ha leugrik a lóról, megreng a föld alatta. Öles a termete. Ez tartott hozzám felköszöntőt a többi pásztorok nevében: rövid talpraesett mondásokban. A pusztai gulyásnak harmincz kötetből álló könyvtára van a vályog falu karámjában s ismeri azokat a magyar költőket, a kik a magyar nép számára irtak, jobban, mint – majd megmondtam, hogy kicsodák?

Becsüli is valamennyi pásztor ember.

Később a másik Fülöp is oda jött, az öregebb, öcscsénél alacsonyabb. De valóságos érzelmes, nemes vonású magyar arcz: ez is számadó gazda; mind a ketten világot láttak már s tekintélylyel birnak az urak előtt is.

III.

Aztán akad egy magyar parasztlegény (nem czigány), a kinek hegedüje van. De bizony olyan szépen el tudta húzni a legkedveltebb csárdásokat; pedig soha se tanulta senkitől a hegedülést. Ez alatt odavetődött egy juhász gazda is. Ősz haja volt már, s az göndör fürtökben borult a vállaira; de fiatal arcza s pompás villogó ép fogsorai, mikor megszólalt.

«Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen», mondá nagy szerényen.

«Üljön közénk, apám uram», mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon, s megadták neki a becsületet, azért mert öreg ember, daczára annak, hogy juhász.

S a hogy a doktor Deli Mátyás mondá: a mint a boros palaczkot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dalolást; s aztán folyt belőle a dal vége szakadatlan.

Festő művészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem poezist tanulni.

Olyan nóták azok, a miknek a verse és dallama együtt születik a pusztán, s mind a pásztor életet jellemzi. Egy pár szakaszt elfogtam az emlékezetemmel.

Ez mind a boldog pásztoréletből; végül aztán a betyáréletből is:

Utoljára aztán a zene és dal mellett a csikós, a gulyás tánczra kerekednek, s eljárják azt az igazi pusztában született friss magyart, a mit hiába utánoznak az urak a fényes parketten: tégláspadló kell ahhoz, meg csikós legény.

S ez így megy változatosan késő estig. Az iró és művész vendégek kedveért vasárnap van ma az egész pusztán.

S az egész mulatság alatt egy durva, egy csintalan szót, egy sértő mondást, egy kötekedést nem hallani. A ki meg akarja ismerni az igazi «elegáns» magyar embert, az menjen ki a Hortobágyra.

Magam is, meg a művésztársaim mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett, odajött a doktor Deli Mátyás is s ő is koczingatott velünk: «Én vagyok ám ezeknek az apjuk valamennyinek, s elmondhatom, hogy az én fiaim között egy rosz ember sincsen.» A számadó gulyás rámondá, hogy «igaz! Nem türnénk el magunk között a rosz embert: elüznénk a pusztáról.»

Egy debreczeni jó barátomtól hallottam, hogy nem régiben két csikós legény között egész lovagias természetü párbaj folyott le a pusztán.

A kihivás becsületkérdés miatt történt, furkós botra, lóháton: egész szabályszerüleg, párbajtanuk segédkezése mellett. A furkós bot komoly fegyver. A vivók egyike bezuzott fejjel hullott le a nyergéből, keményen helybenhagyva.

A magyar csikós nem ront egymásra orozva; nem késsel; nem rálesve; nem is a harag első dühében, vagy a bor mámorában: – megvárja, mig a düh és a mámor elpárolog, s akkor gyürkőzik neki; találkozást ád: «gyepre bajszos!»

Ez is egyike a faj nemes vonásainak.

A mig a mulatság tartott, a festő művészek az érdekes népalakokat rajzolták, a mit azok büszkén tűrtek. Hatalmasan tudtak pozirozni! Kivált a fiatal Pecze.

Egyszer azt kérdi az egyik a rajzoló művésztől, hogy mi az a jószág, a mivel most azt a papirost csiszolja?

– Ez magyarul gumilásztikum: pogány nyelven «ruggyanta».

– Mire jó az?

– Hát ha az ember valamit elhibázott a plajbászszal, ezzel kitörülheti.

– Mi lehet annak az ára?

– Tiz, húsz krajczár: a nagysága szerint.

– Hol lehet azt kapni?

– Minden papirkereskedésben.

– A volna nekünk jó.

A festő azzal felajánlotta nekik, hogy ezt a drága kincset kétfelé vágva, megosztja közöttük.

Mély hálájukat fejezték ki érte.

Ne tessék rosszat gondolni!

Nem «számokat» kiigazitani való a gumilászti a számadó csikós kezében; hanem csak neveket. Mert ezeket adja vissza olyan nehezen az engedetlen plajbász, kivált mióta sok idegen hangzású is keveredett a gazdák közé. Például a Schweiczer Nepomuk nevét a világért sem tudja másként leirni a számadó, mint úgy, hogy «Váczi Pamuk» s e miatt ujra kell irnia a számadó levelét. Most már ezen a bajon segitve lesz a gumilásztival. Csak a nevet kell kitörülni, ujra irni: a többi megmaradhat.

Igy hatolt be ismét egy darab civilisatio a pusztába.

S tovább folyt a táncz, a nóta:

Estére egy kis halászat is lett rendezve a Hortobágy folyamában. Két példánya a pákászok kiveszőben levő fajának egy hálóvetésre egész tele kassal húzta ki a széles, nagy pikkelyü kárászt, a miből jóizü vacsoraszaporitó lett hamarjában. Az alatt mi «festő-kagylókat» szedegettünk a folyam sárlepte iszapjában. A pusztának még halai és hüllői is vannak.

Hajdanában még hires madarai is voltak: a sasok és dögkeselyük. Mikor még az elesett lovat ott hagyták a pusztán – saharai módon – a hol elhullott, s annak az elfogyasztására más világrészből is eljöttek a levegőég nagy ragadozói. A népajk emleget egy csikós legényt, a kinek az volt a furfangja, hogy egy lenyúzott állatbőr alá elbujt, lyukat vágva annak a hátán, s mikor arra leszállt valami keselyü, hirtelen kinyult a kezével a nyiláson, s megkapta a nagy madarat a lábánál fogva s lerántva a lábait, ott tartotta addig, mig a lesben álló társai odarohantak s a keselyüt agyonverték; de már ennek a nemes mulatságnak vége, a mióta az elhullott állatoknak eltemetése törvény szerint meg van parancsolva.

Az állathulláknak körül korlátozott temetője van a legterméketlenebb szikes pusztán: valamennyit odaviszik, ott fejtik le, s aztán mély gödrökbe elhantolják.

Nem igen étvágyingerlő tárgy biz ez; de jellemző adat a hortobágyi életről, hogy az elhullott állatokat még nem rég is felhasználták. A pásztor ember nem hiszi azt, hogy a magától meghalt állat husa nem olyan használatos, mint a leölté. Mikor a mi csikósunkat magasztaltuk, hogy milyen derék egy legény, közbeszólt a hortobágyi korcsmáros. «Az bizony, mert ez még döghuson növekedett fel! De a mióta a kaormány betiltotta az esett marhát, azóta a fiatalság mind elaljasodik.»

Az volt ugyanis a szokás, hogy ha tulok esett el, azt nem hagyták a keselyüknek; hanem a husát felapritották, bográcsra hányták, megabálták, s azután gyékényre kiteritették, a napon megszikkasztották. Ezt a «szikkasztott hust» aztán, zsákra rakva, aként használta fel a gazda, hogy mikor bocskoros levest (eczetes hagymás lé rántással) főztek, annyi marokkal dobott bele, a hány vendég számára készült a vacsora.

Tiltva van már! Nem engedi a miniszter!

Mondják is zúgolódva, hogy mi baja a miniszternek azzal, hogy mi fő a szegény pásztor bográcsában?

IV.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.

A legelső kakas-szóra, éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: «reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hiják, hogy «hajnalperczenés.»

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag», az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere» a «bújdosók lámpása», – a «tengerbekacsintó», – a «menyország ablaka», hanyatlóban már a «kereszt csillag», melyhez hajdanában a «szegény legény» fel szokott pillantani, mikor lovat lopni indult, s ha akkor azt sóhajtá «Isten segits!» soha meg nem fogták (a hogy tudós Lugossynk feljegyzé); a csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világit; a keleti láthatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágitást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A sikságot még sötétség lepi. – Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elköl, előállnak a fogatok; elől a pusztai biztos könnyű két lovas csézáján, utána az ötös és négyes fogatokon a művész had, a közkedveltségü és nagymiveltségü városi tanácsos, Nánássy Ferencz (nekem különösen régi jó barátom) kalauzolása mellett, a nagy gulya látogatására.

Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy füzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk, s fél órai vágtatás után sik mezőkön át, siskás tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint a két «kiterjesztett erősség»; fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljhatalmu «semmi» uralkodik itten.

De még is van egy hang, mely életet hirdet. Ez a légben járó pacsirták éneke. Szemmel feltalálhatatlan kisér bennünket a magasban végtül-végig ez a száz meg száz égi énekes, a kinek zengő kardala a puszta közepén, e felséges templomban dicséri az Istent. És e pillanatban valami földöntúli kéjteljes nyugalomérzet fogja el idegeinket. Azt érezzük, hogy kivül vagyunk a világon, megszabadulva a czivilizált élet minden szabályaitól, nyomoruságától. A végtelen kerek sikságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozná, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne.

Órahosszant, vágtató futamban eltart e felséges kép: az égre már feljött a nap kengyelfutója, a hajnalcsillag, a harmatos füben együtt fut velünk valami messze nyuló szivárványos dicsfény a sik földön, s csak ekkor tünik fel előttünk a látó határon valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejüleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb: tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy híják, hogy a «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasaló, egy deszka szélfogó, és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgotha.

A mi a puszta nevezetességét képezi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjuval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérü, a hová éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik; az ezernyi czimeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között. Meg sem mozdul egy is, mikor kocsijainkkal körül hajtatunk az alvó helyük mellett. És ezek teljesen szilaj állatok, a mik télen-nyáron kinn vannak a pusztán, a szabad ég alatt. A teheneket nem fejik, tejgazdaság nincsen: azok csak borjútenyésztésért vannak. Eladni csak falkánként lehet belőlük, s elégszer megesik, hogy mikor az eladott falkát már beterelték a Tiszaparton a hidasba, akkor egyszerre előveszi őket a puszta utáni vágy: keresztül ugrálnak a komp szélén, kiúsznak a Tiszából s visszavágtatnak a zámi karámhoz: az eladó visszafizetheti a pénzt a vevőnek.

Ezt a tréfát a lovak is megteszik. Sok hortobágyi mén visszaszökik a «két viz» közül az uj gazdájától a régi szabadságba, s magával hoz hámot, kötőféket. A mult télen a város méneséből hatvan darab beszélt össze s tél utóján kitörtek a debreczeni istállóból s meg sem álltak a négy óra járásnyi mátai pusztáig: ott pihentek meg a jól ismert szénakazlaknál.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái, aztán meg a «magyar wertheimcassa». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstűl; a nyakán a nyilás, a mi lakatra jár: ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-paprikatartóját, meg az igazságát. Pénz, az nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédü legényke, kék ingben, gatyában, az ing pirossal kihimezve tarkán, megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását», legelőbb minket kinál meg vele: jó izü eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszunyelű gömbölyü czinkanalaikkal. Lassan esznek, látva, hogy két piktor rajzolja a csoportjukat vázlatos könyvébe.

«Most kél a nap!»

A naptár szerint ugyan öt perczczel későbbre tette az astronomus a nap keltét; de hiszen azt minden ember tudja, a ki nem az iskola mellé járt, hogy a mit most látunk, az nem a naptest maga, hanem csak annak a csalképe, a melyet a légkör a láthatár alul kiemel, mielőtt a nap valósággal feljött volna.

Az itt látott csudálatos optikai képet, melyet még eddig semmi természettudós művében leirva nem találtam, csak is az itteni légrétegek különössége szerint lehet kimagyarázni. Ugyanazok a külömböző sürüségü, egymás fölött fekvő légrétegek, melyek a délibáb csalképeit előidézik, működnek a nap feljövetelénél a zámi pusztán. – Meleg reggel van, a lég ózonnal tele. – A nap képe, mint egy csoda nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsúcsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl; – másik fél perczben a nap ötszögletüvé lesz; – azután elhagyja a látóhatárt s félperczig olyan lesz, mint egy oldalt fekvő tojás. Akkor el kezd alul összeszűkülni, felül domborulni, mig egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta, ha olyan fenséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsörödik, úgy hogy a napábra alul czitromot mimel, – majd elmulik az alsó csücske; de helyette a napábra felső részén támad összeszükülés, úgy hogy az egy római urna alakot vesz föl. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövell a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal! Ezer bömbölő mély hang szakadatlan egymásba kapó zenéje, melynek disharmoniája maga a leghatalmasabb symphonia. Valamennyi tehén mind bőgve hivogatja a fiát s igy vonul végig előttünk, folyvást riadozó, bömbölő chorusban az impozans tömeg, mely, hogy ha felbőszül, nincs az a fegyveres hadsor, a mit keresztül ne törjön.

Jaj volna annak az idegen embernek, a ki csak egy borjut is megpróbálna ebből a gulyából elvinni! Hanem az ismerős bojtárok biztosan járnak keresztül-kasul az állattömegen s igazságot szolgáltatnak közte. Arra nagy szükség van. Mivelhogy vannak a négylábuak között is olyan lelketlen anyák, a kik a kisdedeikről nem akarnak gondoskodni. Ezeknek kötelet kötnek a szarvára, odavonszolják a karámhoz: annak erős korlátja van tölgyfából. Az engedetlen tehén fejét hozzá kötik egy duczhoz, s aztán odaviszik alája a szegény kis sovány, pálczalábu bornyucskát s bracchialis hatalommal megszoptatják. Ha pedig a borju már tinónyi nagyságra megnőtt s még mindig szopni akar, fatáblát kötnek az orrára, a melytől legelhet, de nem szophat többé.

Kiegésziti a puszták rendőrségét a három hatalmas, fehér bundás komondor. Kutyákat csak a gulyás és a juhász tart; a kondás és a csikós soha. A sertések széttépnék, a lovak agyon rugdalnák a kutyát.

A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben, azon felűl pitykés pruszlik, félvállra vetve csattos szíjon a tulipános szür, bevarrott ujjakkal, a derékra kötött szíjba dugva a sallangos kostök, aczélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ránczos torku csizma, a melyikre «egy» sarkantyu van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegésziti a viseletet a felül keresztül vetett karikás ostor, a mit minden pásztor maga fon magának nagy művészettel, s a nyelét kiveri réz és ezüst sodronynyal, vagy beönti ólom czifrázattal.

A csikós lószerszáma külömbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart: de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátán, szabadon oda dobva. Megbámulni való ügyesség, a hogy a Pákozdi ebbe a le nem kötött nyeregbe fel tud szökni, jobb kezével odaszoritva azt a ló hátához. Urlovar, de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordulna nyergestől együtt. Szőrén könnyebb megülni a lovat. Azt mondják, hogy így terhelő nélkül nem fárad ki olyan hamar a paripa. A szerszámon kivül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél, tekercsben. – Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét odaköti a keze csuklójára: ugy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját, de ha gyanus alakot lát közeledni, hangos nyeritéssel költi fel az alvót.

A gulyásnak ellenben diszes, sallangos szerszám van a lován: magas tatárnyergét széles heveder szoritja a ló derekához, melynek drága rézcsattjai remekbe készültek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere. Lőfegyvere nincsen.

A juhászt déczbunda takarja, nyáron kiforditva. A kondás bocskort visel és fekete gubát.

Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete, de érdekes annak a prózája is.

Az ingó vagyon, a mely a pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot képvisel, s felülmulja a földterület értékét Ha barázdákra hasogatnák, gabonával bevetnék az egész Hortobágyot, nem hozna oly jövedelmet, mint a baromtenyésztés által. Az is bizonytalan jövedelem volna: a «sziket» meg nem hóditja semmi tudomány. Igy is azt mondja a hortobágyi gazda, hogy «két uristen kék ide: az egyik a ki öntözze a pusztát, a másik, a ki felszáritsa.»

S ennek a sajátszerü, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak meg van a maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor észszerü javitásaival párosult.

Az ohati pusztát kivéve, mely egy ötezer holdból álló terület, s mely két bécsi vállalkozónak van bérbe adva, a kik ott már közel ezer embert telepitettek meg, s azok gyermekei számára iskolát állitottak fel, melyet száznegyven gyermek látogat, a többi egész Hortobágyon maga a városi tanács gazdálkodik.

A jószágigazgatást egy városi tanácsos viszi, a közbecsülésben álló, széles ismeretü, derék Rab László; ki maga ott tartja a főhadiszállását a hortobágyi csárdában; az egész gazdaságra felügyel. A gazdaság egész statistikáját, a puszták történetét a kis ujjában hordja, s a vendégek, a pusztalátogatók számára még házi patikát is tart.

A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hidon, a folyam mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Egy termékeny fensík, melynek televényes talaján már szántott dülőket is találunk s egy gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.

E rendesen mívelt fensíkon találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körülöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpincze; mivelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt.

A főbiztos, két «mezőbiró»-jával képezi a közigazgatást, a rendfentartás közegét. Fegyveres csendőröknek itten tanyájuk nincs. – És öt év óta nem volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol ötvenezer darab állat legel.

Ellenben számtalan eset, hogy másunnan futnak ide bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, összekeveredni nem engedik; hanem elkülönítik egy körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük jön. Vérengzés, gyilkosság hiréből sem ismerős itten.

Az állategészségügyről három veterinarius orvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, a főorvos az állatgyógyintézetet kezeli. Az is egy szabályszerüleg alkotott épület, külön kórházakkal a külsőleg megsérült és a belbajban, meg a bőrbajokban sinylő állatok számára. Most is tele vannak a kórházak. Ott láttam, a mit eddig kivihetetlennek hittem, egy meggyógyult csikót, melynek lába ketté törött s szerencsésen összeforrasztották.

A főorvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen felszerelve s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.

Az a rengeteg nagy számu állat, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra kijön, mind egyenként ő általa vizsgáltatik meg s csak az ő általa kiadott bizonyítvány mellett lesz befogadva a legelőre. Beteg állatot rögtön fel kell hajtani a kórházba; elhullottat azonnal feljelenteni s csak a kiküldött orvos bonczlelete után szabad eltemetni a marhatemetőbe. Ezzel lehetetlenné van téve, hogy valamelyik pásztor a gazdájának az állat bőrével számoljon be, a minek a husát maga használta fel, a hogy hajdan divott, a mikor megtörtént, hogy az egész Hortobágyon sehol sem volt marhadög, csak a Markovics görögnek a marhái hullottak egyre-másra. Ez most lehetetlen.

A mátai pusztán van végül Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese. Amannak a tehenei igazán akkorák, mint egy bölény; emez most legujabban gazdagítva lett két pompás «Nonius» csődörrel a kisbéri állami méntelepből. Ezek tartják fel és nemesítik az országos hirben álló debreczeni ló- és marha-állományt. A gulyát is, a ménest is télire behajtják a városi istállókba; de itt is el vannak látva tágas, szilárd szárnyékokkal.

A hortobágyi pusztán, mondhatom, olyan rend és ügyelet van, hogy tanulhatna belőle egynémely vármegye.

A mi nagyrabecsült gazdáink, Nánássy Ferencz és Rab László tanácsosok, meg a derék főbiztosunk olyan jól beosztották, a számukra röviden kimért napok minden óráit, hogy mindent megismerhettünk, a mi csak a Hortobágy különlegessége.

Csak egy volt még hátra, egy forgószeles zivatar a pusztán. Ez a kivánságunk is be lett töltve.

Megmondta azt már a zámi pusztán a számadó gulyás, mikor a napfelkeltét néztük, hogy «a mikor a fölkelő nap így változtatja az orczáját, az nap délután mindig zivatart várhatni; a gulyát nem szabad a szélfogótól messze ereszteni». – És csakugyan megjött. A pásztorok időjóslata nem csal.

Ebéd után, három óra tájon, a mint a nagy hidról néztük a fenséges tájképet, egyszerre csak összepakolta a sátorát a délibáb s ügyes szinigazgató módjára, bucsuelőadás nélkül eltünt. Nádudvar felől bakacsin-sötét kárpit vonult fel az égre; – nem sokára valami fehér oszlop kezdte a fejét felemelni e sötétkék felhő alatt, mely egyre magasabbra tolakodott fel, lába alatt csak úgy porzott a talaj, mintha lángolt volna. Ott jön a szél menyasszonya! Nap süt és eső esik. «Az ördög most veri a feleségét!»

A nagy hidtól a vendéglőig alig több kétszáz lépésnél, de mire bejutottunk, már ott volt a fergeteg. Olyan gyorsan tud az végig tánczolni ezen a sima parketten. A felkavart szikpor fellege egymás után takarta el a karámokat s szűkebbre vonta a látkört.

És ekkor, a hidon keresztül jött sebesen ügetve egy csikós. Meg sem állt a csárda előtt, pedig látta a közelgő fergeteget; szemére nyomta a kalapját, két vállára vetette a tulipános szürét s neki vágtatott a mennydörgő zivatarnak. Gyönyörű látvány volt, a mint ezt a viharral daczoló lovast eltakarta a szembejövő porfelleg és zápor kárpitja.

Az volt a szélvész! A debreczeni uton sorszámra tördelte ki az akáczfákat. De nem tartott tovább félóránál. A mint kitombolta magát, megint csendes idő lett, kisütött a nap, millió esőcsepp ragyogott faleveleken, fűszálakon.

Kerestük a lovast, kit a zivatar eltakart. Az már akkor hetedhét országon túl járt.

Az alatt, mig a vihar tartott, a bennünket szivesen fogadott városi urakkal, ősi szokás szerint adomázgattunk.

Két adomát, a mit itt hallottam, feljegyzék magamnak.

A hortobágyi pusztát sok hirhedett férfiu meglátogatta már. Járt itt József főherczeg, a zámi pusztán is volt; az ifju Bismarck; – Wagner Sándor, a hires hazai festő; – és De Gubernatis gróf, a nagytudományu olasz iró.

Ezzel történt az, hogy mikor a Hortobágyon lakomát adtak tiszteletére: legelőször is egy debreczeni lakos felköszöntötte olasz nyelven, azután egy másik debreczeni úr francziául; egy harmadik áldomást mondott rá angol nyelven, egy negyedik német üdvözlettel emelt rá poharat, végre egy ötödik debreczeni hazafi tartott neki egy ékes dictiót, classicus latin nyelven.

De Gubernatis gróf csak hüledezett. S engedelmet instált, hogy ő ennyiféle nyelven nem tud megfelelni. Csodálkozását fejezé ki a fölött, hogy itt, a puszták városában, az ősmagyarok igaz törzse között, ennyiféle nyelvet értenek correctül!

«Hja! Minálunk a ki «akar» előre menni, az mehet előre.»

Ez az első anekdota.

Ez meg a második:

Volt Debreczenben egy hivatalánál fogva nagy tiszteletü alak, a kire, bár a nevét nem mondom meg, mégis mindenki rá fog ismerni. Ez egyszer elment a diákok examenére, mikor épen a német grammatikából nyakgatták őket. Egy diákról azt mondta a tanár: «ez a korhely egy szót sem tud németül.» – «Dehogy nem tud», – mondá a nagyérdemű vizitátor: «gyere ide csak fiam, majd én examinállak meg.»

Maga a főtisztelendő úr tudott németül; t. i. hogy két szót tudott: az egyik az volt, hogy «Pferd», a másik meg az, hogy «Mensch.»

«Hát mondd csak fiam, mit tesz az magyarul, hogy «Pferd»? A diák bátran felelé: «Lú!» – Nagyon jól van! Hát azt megtudnád-e mondani, hogyan mondja a nímet, hogy «ember»? – A diák tudta: «Mensch!» – Nagyon jól van fiam, Szekeres! tudsz te jól nímetül! Eminentiát kell neki adni.»

«Hja! Minálunk a ki pedig «hátra» akar menni, az pedig mehet hátra.»

Alá is ut, fel is ut! Ebben nekünk senki nem parancsol.

Az az Isten, a ki a szabadságot adta az embernek, észt is adott hozzá, hogy tudjon vele élni s jutott ebből a magyarnak is bőven. – S a kinek nem jutott, arra azt mondja a magyar, hogy «annál jobb, mert nem vesződik vele».