HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!

(Hadtechnikai értekezés.)

Sohasem birtam elképzelni, hogy mi a gutáért kiáltanak «hoch»-ot a magyar parlament jucundusabb ifjai, valahányszor a magyar kormányelnök, vagy valami oszlopzatos tagja a szabadelvü pártnak a beszédét végzi? Hisz maguk a németek az osztrák parlamentben, egyesegyedül a császárnak szoktak «hoch»-ot kiáltani, a minisztereiknek vagy szónokaiknak, (már akár tetszésből, akár gunyból) csupán azt szokták kiáltani, hogy «bravo». A «hoch» csak a majestást illeti meg.

Mondom, hogy ezt hittem mind e mai napig; ma aztán megtudtam, hogy nem nekem van igazam, hanem azoknak a tüzes barátainknak, a mit sietek teljes elismeréssel illustrálni.

Tehát a magyar delegatusoknak bemutatták a Korneuburgban hadgyakorló vasuti zászlóaljat, arról lévén szó az idei költségvetésben, hogy az eddigi két vasuti zászlóalj mellé még egy harmadik is szerveztessék. Lássuk hát élő szemeinkkel, hogy mi az a vasuti zászlóalj; mert lehet ám odakivül olyan ember is, a ki azt hiszi, hogy mi három bataillon conductort neveltetünk itt, a kik mind azt tanulják, hogyan kell a bilétet átlyukasztani?

Hát mondhatom, hogy a mit ezek a vasuti katonák mivelnek, az a legkomolyabb munka a jövendő hadjáratban.

Katonánk van: sok, jó, vitéz. Puskánk, ágyunk van elég; töltényünk roppant mennyiség. Élelmiszerünk készen: megsütve, dobozokban. De az a nagy kérdés, hogy hogyan megy utána annak a sok katonának az a sok ennivaló? Mert egy millió katonát harczba vinni könnyü dolog: de éhen hagyni még könnyebb. Aztán dicső fegyver az a szaporázó puska: de ha eldurrogtatta az ember minden töltényét, akkor furulyálhat vele.

Tehát utána kell szállítani a hadseregnek az élelmet és a töltényt.

Csakhogy a csatatért nem választhatja ám az ember az ut mentében; a halál kaszálói uttalan pusztákon vannak.

S hogyha ellenség földén folyik a háboru, az még a meglevő utakat is elrontja: a vasuti hidakat a háta mögött légbe röpíti, a folyamokon átvivő hidakat felégeti.

Ekkor áll elő a vasuti zászlóalj nehéz feladata: a lerombolt vasuti hidat helyrepótolni, a folyamon új hidat verni, sivatag pusztákon át mesegyorsasággal vasutat lerakni, táviró huzallal nagy messzeségeket rémhirtelen összekötni.

Mindezeket a feladatokat rövid három óra alatt, szemünk láttára hajtotta végre a Korneuburgban gyakorló vasuti zászlóalj egy companiája, törzstiszteinek és altiszteinek intézkedése mellett.

Ez a compania magyar fiukból áll; minden vasuti zászlóaljnak egy negyedrésze = egy compania magyar.

Az «auf! «ab!», «vorwärts!», «zurück!» németül pattog, hanem aztán közbehangzik a: «Szedjétek össze magatokat, fiuk!»

Legelőször láttunk egy hidépitést fából. Egy szétrombolt vasuti hidnak két hidfője volt áthidalandó, tiz méternyi távolságban; minden gép nélkül, csupán kötelekkel, gerendákkal és ember erővel. Ilyen munkát végeznek erdő közepén, a hol fát kaphatni.

Egyik másik töltésen vashidat állítottak össze, a minek egyes összerakható alkatrészeit vasuton szállítják helybe. A fahid három óra alatt készen van, a vashid felállításához kell egy nap vagy másfél nap, akkor aztán roboghat át rajta egy egész vonat. (A vashid is magyar gyártmány.)

Ezzel betelve, aztán meglátjuk a rögtönzött vasutépítést. Van kétféle hirtelen vasut: egy tartósabb, széles vágányu, nehéz tehervonatok számára való, aztán meg egy keskeny vágányu, melyen csak könnyebb szekereket szállitanak, ember vagy lóerővel. Az utóbbi olyan gyorsan megy, mint az álomban utazás. Egy óra alatt mintegy másfél kilóméternyi vasut van a szemünk láttára lerakva. Egy nap alatt tizenkét kilométernyi kiépül. A korneuburgi gyakorló tér mintegy erre a kisérletre van teremtve: hepehupás, angyalhullásos sivár mező, dunai ártér. Alacsony waggonok vannak megterhelve, talpakhoz kötött sinekkel; minden kocsin 33 darab. Két sin, két talp egy katonának való, azokat sorba felöltik, egymás elé rakják, egyszerü kapcsaik összekattannak, s szilárdul áll a talp és sin; a waggon halad rajta odább: mikor mind leszedték róla a sinpárokat, négy rudat dugnak alá, kiemelik s félreteszik a gyepre, jöhet a másik. Mikor aztán a vasut megtette a feladatát, épen olyan gyorsan megint felszedik s viszik odább egy csatatérrel. S ez mind némán megy, egy szó nem hangzik el közben.

Ezalatt egy osztály a tábori táviró készületet állítja fel. Ebből egy nap alatt huszonnégy kilométernyit tudnak rendbehozni. Itt azután bemutatják, hogyan szokás az ellenség táviratait elfogdosni. Két közvitéz letelepedik a táviró sodrony alá. Az egyik leszurja a földbe jó mélyen a fasina-vágó kését, annak a pengéjét vékony érczsodronynyal hozzáköti a távirathuzalhoz; a másik ugyanannak a sodronynak a másik végét összefüggésbe hozza kis, hordható ládában levő telephon villanygépével. A mint a földi összeköttetés helyre van állítva, a telegraph telephonná válik: az ebonit tülök elkezd hangosan peregni. Azt az egyik katona a füléhez tartja s a jól betanult hangok után dictálja a másiknak egymás után a betüket.

A tavalyi gyakorlatok alkalmával szintén magyar fiuk végezték ezt a műveletet, a király jelenlétében. A földön hasaló katona, a ki az ellesett német táviratot leirta, odavitte azt a királyhoz.

– Érti ön, mi van e táviratban? kérdé a fölség.

– Egy szót sem tudok németül fölséges uram.

S egy betü hiba sem volt az ellesett táviratban.

Azonban nemcsak az alkotás a vasuti vitézeknek a feladata, hanem a rombolás is. Minden zászlóaljnak van egy lovas csapatja is, melynek feladata, huszáros merészséggel bevágtatni azon területre, melyet az ellenség vasutja keresztül szel s mikor annak a szállító vonata közelit, hirtelen alápraktikázni a sineknek a magával hozott dynamit-pléhdobozt, meggyujtani a kanóczot s aztán vágtatni lóhalálába vissza. Gyalog nem lehetne a robbanás elől megmenekülniök.

Ezt a kisérletet is félig megláttuk, félig meghallottuk. A legvastagabb vasuti sinek alá lett elhelyezve a dynamit czilinder (akkora, mint egy parádi vizes palaczk); a kapitány meggyujtá a kanóczot. Mi szép csendesen félrehuzódtunk a mellvéd mögé. Pulszky Guszti még azt is megtette, hogy az égő kanocznál szivarra gyujtott. (Ezt csinálja utánna Fenyvessy Feri!) A miért szidva dicsértük. Egy első percz mulva aztán hangzott a fülsiketitő pukkanás, mely megrendíté a lábunk alatt a földet. Odasiettünk az elszálló füstfelleg közé; s bámulva láttuk, hogy az aczélsinből egy ölnyi fel volt hajtva a sánczra, az ott maradt csonk pedig kétfelé repesztve, mint egy szalmaszál: apró vasdarabok hevertek szerteszét, a mik még egész izzók voltak.

De hát hol jönnek már azok a bizonyos «hoch»-ok?

Azt is elmondom: csak tessék várni egy kicsit.

Az egy közbeeső episod volt.

A gyakorló térről egy töltés vezet a közel Dunaágig, összekötve egy hiddal a holt Dunaág két partját s innen folytatva egész az igazi Dunáig.

Jobbról balról egy ingoványos csalit, azontul egy pagony, tele vad fáczányokkal.

Gyönyörü egy pocséta. Mit adna ezért a látványért az én festőfamiliám! A váltakozó tömpölyöket ezüstlevelü nyárfák veszik körül, melyeknek sürüjéből kikandikál a piros bogyófürtös «kánya bangita»; királypálcza forma rózsaszin füzények, körüludvarolva kék nefelejtsekkel, s fölöttük bolyhos kalászu nád, magas sásfűvel, miket befutott a nagy, fehér virágu vizifolyondár, aztán a vizi pulykaorr, meg valami rőtveres szedernövény, olyan, mint egy ostor, a minek a nevét nem tudom. S egy ilyen tömpölynek a partján, a sürü bozót közt kuporog két mezitlábos gyerek: az egyik horgászik, a másik fűzfa sipot farag; az egyiknek a nyakában, medaillon helyett, lóg egy madzagra kötött katonagomb. Nevetnek ránk a szemeikkel, nevetnek a fogaikkal. Mit törődnek ők a mi tábori vasutainkkal és emberölő tüzaknáinkkal!

A Dunaparton azután bemutatják előttünk a hidverést. Természetesen, csak a kezdőbetüjét.

Két kompra van felállítva a jól ismert verőgép, melynek öt mázsás koloncza alá épen akkor helyezék el a leverendő hid-oszlopfát.

Husz legény rántja egyszerre a kötelet a komp hidasán állva; egy altiszt vezényel a komp ellenkező részéről, sulyzó zsinórral figyelve meg, hogy a levert czölöp egyenesen száll-e a talajba. Az ötvenedik ütés után pihenőt vezényel az altiszt.

A pihenés után ismét int a munka folytatására, ezzel a szóval: «hoch!»

S ezt utána zengi az egész chorus.

«Hoch!»

A vaskoloncz csattan: «zupp!»

«Einmal hoch!»

A kar énekli utána: «einmal hoch!»

És azután «Zweimal hoch! Dreimal hoch!» Egész sor verset énekelnek, a minek a refrainje mindig ez: «hoch! hoch! einmal hoch! zweimal hoch! dreimal hoch!» S a vassulyok annyit csattan.

«Mi a tatár? Mért hochoznak? hisz nincs itt most Tisza Kálmán!» kérdem a kisérő főtisztek egyikétől. Ő aztán megmagyarázza egész komolyan, hogy az a hidászoknak a szokott nótája.

Ahá! Most már értem! Tehát a hány hochot kiáltanak, annál szilárdabban áll meg az oszlop a mederben: annál mélyebben furja bele a hegyét a földbe. Akkor nagyon jól van.

Még azután a távolból is sokáig hangzott utánunk a «hoch! hoch! dreimal hoch!» Jól van fiaim! Isten éltessen sokáig.