A KOBLERÉK TÁNCZOLÓ BABÁI.

(Igaz mese.)

Az ötvenes években volt a nemzeti szinházhoz szerződtetve egy ballettánczos család, a Koblerék: apa, két leány és egy fiú. Az apa volt a balletmester, ki maga ritkán produkálta a művészetét, a két leánya elsőrendű solotánczosnő volt, a fia pedig solotánczos.

A két leány fiatal volt és szép, egymáshoz arczban, termetben meglepően hasonlítók, sylphidi megjelenések a színpadon; a fiú pedig endymioni alak, a legclassikusabb szépségű arczczal, valódi eszményképe a férfiui szépségnek. Én nem igen szeretem a férfi-balletistákat, azt hiszem, más nemembeli szinházlátogató sem: van valami babaszerű az ugrándozásaikban, a túlkifejlett lábizmaikban, lárvaszerű, mozdulatlan arczuk inkább elijesztő, mint megigéző. Hanem a Kobler-fiú kivételt képezett. Annak az egész megjelenése, minden lebbenése csupa keresetlen báj volt, mozdulatai classikus szoborminták, mintha a lég vitte volna, olyanok voltak a merész szökései; néha féloldalt fekve látszott repülni a levegőben; ilyen lehetett Ariel alakja.

És azért a közönség még sem volt fellelkesűlve a Kobler-család iránt.

A leányokról azt lehetett megjegyezni, hogy táncz közben soha sem lehetett meglátni a térdeiket, a mit az első Taglioniról is híresztelnek, a ki azt mondá: «nem csak férfiak előtt tánczolok, hanem leányok előtt is». S aztán az egész Kobler-család nem volt a szinpadon kívül megközelíthető.

Együtt laktak egy kis józsefkülvárosi házban, melynek ők voltak az egyedüli bérlői, ott nem fogadtak el senkit; nem jártak el sem bálba, sem vendéglőbe, sem semmiféle mulatságba: még a szinésztársaikkal sem volt semmi ismerkedésük.

Egy napon meghivót kaptunk Kobleréktől «tánczestélyre» a nőm és én, meg a velünk legbensőbb barátságban levő Szigligetiék.

Vajjon hol lesz a táncz? Ez tett bennünket kiváncsivá. De még jobban az a talány, a midőn összejöttünk a kis szűk szobában s aztán láttuk, hogy kettőnk családján kívül senki sincs más hivatalos, én pedig Szigligetivel együtt nem vagyok valami nagy tánczos: hogy ki fog itt tánczolni?

A szobának, melyben fogadtak bennünket, alkovenje is volt s az függönynyel letakarva.

Az öreg Kobler és a fia igen szivélyesen fogadtak bennünket, rövid perczekre a leányok is megjelentek a hölgyeket üdvözölni, azután visszavonultak a konyhába az ozsonnát elkészíteni.

Kobleréknek a lakása egész muzeum volt a legértékesebb chinai és japáni ritkaságokból. Az apa és fiú annyi érdekes élményt tudtak elbeszélni exotikus országokban tett utazásaikról, hogy az minket jobban mulattatott minden táncznál.

Azután felhordták a leányok a pompás ozsonnát, különösen meglepve a női vendégeket olyan soha nem ízlelt csemegékkel és süteményekkel, a miknek készítési titkát csak a keleti szakácsművészektől lehet eltanulni. Az italaikban is volt valami rendkívüli íz, zamat, bouquet, a mi az embert kiváncsivá tette megtudni, hogy mi annak a neve, a mit ivott?

Mikor aztán az ozsonna be lett fejezve, akkor azt mondá az öreg Kobler: «most kezdődik a tánczelőadás».

Erre a két leány és a fiu eltávozott az alcoven függönye mögé.

Ahán! Gondolám: ők fogják hárman a tánczelőadást tartani.

De nagyon szűk helyük lesz hozzá!

Nemsokára lehetett a függönyön keresztűl látni, hogy lámpásokat gyújtottak meg odabenn s hangzott az első csengetyűszó.

Az apa Kobler helyet foglalt a függöny előtt s elkezdett hegedülni. A második csengetyűszóra aztán kétfelé huzódott a kárpit s elénk tűnt a gazdagon díszített szinpad, melynek közepét elfoglalá egy kötéltánczosi állvány, kifeszitett sodronykötéllel. A szinpad hátulját második, kétfelé nyiló függöny takarta.

Az első zenehangok után szétnyilt a függöny s előjött a sötét háttérből egy csupa aranyhimzéstől és zománczos skofiumtól ragyogó öltözetű indus bajadér; két kezében a hosszú egyensúlyozó rúddal, annak a végén két gomb. Az övéről lecsüggő szironyokon apró csergetyűk voltak. Elébb óvatosan megkisérlé az egyik lábával a kifeszített sodronykötelet, hogy elég megfeszült-e? s aztán kecses fejbólintással üdvözlé a néző közönséget s azzal gyorsan egymást váltogató lábakkal előre szaladt egész az állványig, onnan megint vissza, hátra felé.

Ah, azt el is felejtettem megmondani, hogy a szép bajadér – egy lábnyi magas volt.

Majd merész szökésekkel veté magát a kötélre, hogy az csak úgy pattogott fel alatta, néha féloldalt, ülő helyzetben került a kötélre, majd meg hanyatt vetve himbálta rajta magát, utoljára eldobta a kezéből a súlyegyenző rudat, de az sem esett le azért a kötélről, ott maradt és billegett, imbolygott tovább, míg a bajadér hátrafelé ugrálva, a kötél pattintásai által kényszeríté az eldobott rudat maga után szökellni, míg végre a közönségnek mind a két kezével csókot vetve, eltünt a hátsó függönyök mögött rudastól együtt.

Nagy volt a tapsolás! El kellett ismernünk, hogy automattal emberi mozdulatokat ily bámulatos híven utánoztatni már valódi művészet.

De az még semmi sem volt az utána következőhöz. Az öreg Kobler hegedűje most egy andalgó symphoniára zendült meg s erre a függöny mögül előlebbent egy eszményi szép sylphid, festői lenge öltözetben; ennek már a súlyegyentartó rud sem volt a kezében; egész szabadon tánczolt. És aztán a balletművészet minden mesterfogásait végigtánczolta azon az egy szál sodronyon, utoljára az egyik lábának az ujjhegyén állva, szökellt biztos merészséggel végig rajta.

– Nem tudom kivenni a fonalakat, a mik azt az alakot mozgatják, mondám Koblernek.

– Nem rángatja ezt semmi fonál, mondá az öreg. Nézze ön.

S azzal a nyirettyűjét félkörben körülforgatta a sylphid feje fölött és az egész alakja mellett; az tánczolt tovább.

– Akkor hát a lábai és a sodrony között kell valami villanydelejes összeköttetésnek lenni, a mi a benne elrejtett gépezetet mozgatja.

Az öreg nem felelt semmit, hanem odatartá a nyirettyűjét a sylphid elé s arra a tánczoló tündér átugrott a sodronykötélről a hegedűvonóra s azon szaladt végig egész a mæstro kezéig, mely a nyirettyűt tartá; akkor aztán Kobler megkapta a tündér derekát a bal keze két ujjával s oda tette azt a tenyerembe.

– Tessék megnézni, hol van benne a gép?

Nem volt abban semmi gép; közönséges játékbáb volt, a minővel a gyermekek mulatnak. Kézről-kézre adtuk, mindenki össze-vissza tapogatta; nem volt azon egyéb, mint gyapottal kitömött szattyán; nyaklott előre is, hátra is, a hogy az ilyen babák szoktak.

Akkor aztán visszaadtuk a babát az öreg Koblernek, ő pedig odadobta azt a sodronykötélre s arra az egyszerre megint talpra ugrott és tánczolt tovább. Az öltözete az indiscrét fürkészés alatt kissé zavarba jött; azt a tündér nagy decentiával helyreigazította.

– Hisz ez valóságos boszorkányság!

Harmadszor meg egy capriccióra két pojácza ugrott ki egyszerre a kötélre; azok meg már aztán a leglehetetlenebb testgyakorlatokat követték el együtt. A vereshajú felugrott a feketehajúnak a fejére s tótágast állt annak a vállain, utoljára egy saltomortaléval keresztül ugrott a szinpad lámpáin, egyenesen az én térdemre s ott kitörte a nyakát.

Oda voltunk a sajnálkozástól valamennyien. De kár a szép bajazzóért.

– Sebaj! mondá az öreg Kobler. Úgy is jó az. S azzal visszadobta a kötélre a kicsavart nyaku bajazzót s az tovább tánczolt hátrafelé fordult fejjel.

Soha életemben nem láttam ehhez fogható csodát!

Ezzel vége volt az előadásnak; a két Kobler kisasszony és a bátyjuk előjöttek a függöny mögül. Ők csinálták ezt az egész bűvészetet.

De hogyan? Ez a fejtörés.

Elővettük az öreg Koblert, hogy mi ennek a boszorkányságnak a titka? Ő csak mosolygott rá.

– Olyan egyszerű dolog ez, hogy ha megmondanám, mindenki nevetne rajta. Bemutattam én ezeket a bábokat a hollandi királynak is, az is követelte rajtam a titkot, de minden hódolatom mellett sem szolgálhattam vele. Híres impresariók ostromoltak érte, hogy engedjem át nekik, rengeteg nagy pénzt kinálva; de én pénzért sem nem mutogatom a találmányomat, sem el nem adom a titkát.

S maig is titok előttem, hogy mi volt az, a mit a Koblerék kis szinpadján láttam.

Vajjon, mikor magukra maradtak ezek a művészi bábok, előadás után, úgy egy gyűszünyi sert iszogatva, egy kolibri-fertály mellett, mit beszélhettek egymás közt? Mert, hogy beszélni is tudtak, azt kétségbe sem vonom.

UTÓIRAT.

Azóta megtudtam ezt a titkot.

A mint ez a kis elbeszélésem megjelent, nehány hónap mulva meglátogatott egy erőteljes testalkatú, de már erősen szürkehajú férfi, a kinek az arczvonásaira vissza emlékeztem.

– Ön a fiatal Kobler?

– Igen, ezelőtt harmincz esztendővel.

Látogatóm elmondta, hogy ő most magyar állampolgár, kitünő állást foglal el egy közhasznú intézetnél. Olvasta a tánczoló babáiról szóló elbeszélésemet, s azért jött hozzám, hogy a rejtélyes szemfényvesztés megoldását közölje velem.

S azzal beavatott a bűvészet titkába.

Olyan egyszerű ötlet az, hogy csodálni lehet, miként nem jön rá az ember magától.

A discretio tiltja, hogy részletesen elmondjam az egész stratagemát, de annyit elárulhatok, hogy az egésznek a titka az optikán alapul; a néző közönség fényes világítás mellett csak a csillogó tánczbabákat látja: a színpad fekete, a mozgató erő is fekete, s feketét a fehéren nem lehet meglátni. Mikor a titok fölfedezése után ismét megláttam e bűvészproductiót, bár tudtam már a titkát, még is teljes volt a csalódásom.