VANDERGULD ÚR.

Diomede festő volt. Az impressionisták iskolájából. Azaz, hogy már maga ez a szó «iskola» is megbántás egy impressionistára nézve. Mert annak eo ipso nem szabad iskolájának lenni, nem szabad iskolához tartozni: nem szabad egyáltalában tanulni. Annak magától kell mindent kitalálni: rajzot, compositiót, coloritot, megvilágítást.

Diomede a mellett szép fiú is volt és bonvivant.

Őt szerették a szép asszonyok, ő pedig szerette a tengeri halat, az osztrigát, a szalonkát kocsonyával, a pezsgőt meg a bordeauxt.

De mindezen szenvedélyeinél is nagyobb volt a dicsvágya. Ez nem ismert határt.

A régi mesterekre nem adott semmit. Az olaszokat egyszerüen ignorálta. Neki Rubens csak kártyafestő volt; Rembrandt mázoló; De La Croix festék-keverő; a kortársak közül Meissonier csak czukrász; Makart nem is festő, csak aszfaltozó.

Az mind schlendrian, a mit eddig vászonra kentek.

A poézis semmi! az ideál őrültség! Az impressió, az a minden.

Dioméd képei mind rendkivüli felfogással voltak megteremtve.

Csodálni lehetett az alvó markotányosnéját. Annak csak a két talpa látszott, azon módon, a hogy nem szokott lábvizet venni. A fejéből nem látszott semmi: mert az tulnan csüngött le a pricscsről. A többi részét takarta a két fölemelt térde; tudniillik, hogy a lábai a szalmaágy karjára voltak föltéve; hanem egy hosszu kar, mely végig nyult az egész képen, a markában szorított pálinkás üveggel, hirdeté, hogy az ott egy alvó markotányosné.

Még szebbek voltak az állatfestményei. «A tehénitatás». Volt egy nagy sajtár, abból kilátszott két szarv, meg két fül. A többi fej benn volt a sajtárban. Nagyon természetes. Ezek fölött kanyargott egy kigyóforma tekervény, a mi, ha jobban ki lett volna dolgozva, ki lehetett volna találni, hogy a tehénnek a farka, a mivel a legyeket hajtja magáról, a mig iszik.

Igen eredetiek voltak azután a tájfestményei is. Azok között a nap felkölte éjfélben, Ava Saxa szigetén, a melyre azt mondta neki egy barátja, hogy «te komám! nekem úgy tetszik, hogy a nagybátyádnak az arcza még sem ilyen nagyon veres». Azt gondolta, hogy arczkép. Pedig hát az a nap korongja volt, s a mit a két vállának nézett, az a két fekete szikla Ava Saxa szigetén s elől a fehérség nem a piquét-mellény, hanem a hómező.

A csendéletei pedig arról voltak hiresek, hogy azokat mind a négy oldalukról fel lehetett akasztani a falra, s egyformán tökéletesek voltak.

Különös sensatiot keltett egy képe, melyet ha tiz lépésről nézett az ember, hát látott a fölkelő hold tányérja előtt elcsónakázni egy ábrándozó gondolást; hanem mikor közel ment hozzá, akkor látta, hogy az egy kopott kalucsni, a miből egy patkány buvik elő, háttérben egy felfordított réz-casserol feneke.

Csataképekben is bemutatta a tehetségét. Azok között nevezetes volt a «kozák-roham» czimű képe. Száz ló egy sorban ugyanannyi kozákfej (a legszélsőnek dereka is volt) és megannyi dárda: egy vezényszóra ugrat neki egy ároknak, a melyiknek a tulsó partja olyan messze van, hogy a következő pillanatban valamennyi kozák lovastul öngyilkosságot fog elkövetni. De épen ez a genialitás a fölfogás ban. Mert a hátul jövő másik kozák-szotnya azután, önfeláldozó társai hulláin keresztül fog a betemetett árkon kényelmesen áthatolni.

Daczára e sokoldaluságának, még sem tudta annyira vinni, hogy egyetlen egy képét is elfogadják a szalonban. A vén festők szűkkeblűek.

A «visszautasítottak kiállítása» azonban mindannyit befogadta. Itt azután sokkal nagyobb publikum bámulta őket, mint ha a «salon»-ban lettek volna kiállítva. Csakhogy venni nem akart belőlük senki. Pedig elég drágán voltak hagyva. Tizezer frankon alul egyet sem vesztegettek. Az is hozzá tartozik az impressionistasághoz, hogy az ember olcsóért ne árulja a képeit.

Azok már egész kincstárt képeztek: csakhogy a műkereskedő, a ki azokra előleget adott, nagyon vakarta a fejét, mikor Diomede úr az eredmény után tudakozódott.

– Hallja ön, monsieur Diomede! mondá egy napon monsieur Luchs (a műkereskedő). Tudok én valakit, a ki ön után nagyon tudakozódik.

– Európai?

– Nem. Amerikai.

– No mert európaival nem is állnék szóba. Petroleum-király?

– Nem. Királynő. Ezüstbánya-tulajdonos. Miss Debora Stopps.

– Ah, a miss Debora Stopps! A ki olyan hirhedett a gyémántjairól. Meg arról, hogy vasárnap nem főzet s nem megy szinházba. Ez előtt kalapot emelek.

– Igen buzgó methodista. Saját papot tart, a kivel úrnapján prédikáltat magának.

– No és mi tetszik neki a képeimen legjobban?

– Az aláirás.

– Parbleu!

– A képek szerzője tetszik neki. Kész volna önt a kezével és a millióival megajándékozni.

Diomede úr felcsapta a kalapját a fejére.

– Ön tréfál, uram.

– Soha! A hölgy igen szép.

– Annál rosszabb. Ha csúf volna, legalább érdekes tanulmány volna rám nézve.

– Hiszen nem kell önnek őt lefesteni, hanem elvenni.

– Azaz, hogy megfordítva. Nekem kell magamat eladnom ő neki. Tudja ön, monsieur Luchs, az ilyen dologhoz nincs nálam impressió. Egy fiatal ember, a ki elhagyja magát vetetni egy fiatal gazdag hölgy által s aztán a felesége fogatán kocsikázik. Ez «czopf». Ki nem állhatom ezt az édeskés stylt. Egy márvány-kandalló, a mellett selyemruhás hölgyek. Egy fiatal úr, a ki felolvas. Egy öreg úr, a ki kávét iszik; egy inas, a ki tálczán szerviroz; egy öleb, a ki unja magát. Utálom az egész genret. Én csak akkor fogok megházasodni, ha egyszer a világ elismeri, hogy ki vagyok. Majd ha a képeimeit egymásra fogják liczitálni a műszeretők: majd ha egykor azon a fokon állok, hogy ha egy darab üres vászonnal idejövök önhöz, a mire nincs más odafestve, csak a névczikornyám s azt mondom önnek: «mit ér ez az üres vászon?» s ön azt mondja: «husz ezer frankot.» «Egy hét mulva meglesz.» No hát akkor majd megházasodom. De az önérzetem megkivánja, hogy én mondhassam miss Stopps Deborának, az ezüstkirálynénak: «én veszlek el téged.»

– Derék ember! mondá Luchs úr. Igy szeretem a fiatalságot.

Pár nap mulva még reggel tizenegy órakor rángatták fel az ágyból Diomede urat, hogy siessen a műárushoz, van vevő a képekre. Kicsoda? Egy amerikai. Micsoda? Egy gyapotkirály.

Sietett a műárushoz. Három óra mulva már ott volt nála.

Az amerikai várhatott addig.

Luchs úr bemutatá őket egymásnak.

– Monsieur Diomede, mister Vanderguld.

Vanderguld úr hosszú, szikár ősz férfiú volt; halavány arczu, mint a ki soha szeszes italokkal nem él.

– Eladók önnek a képei?

– Azért vannak közszemlére kitéve.

– Mi az áruk?

– Olvashatja ön. A markotányosnő 10000 frank; a tehénitatás 11000 frank; a napfelkelés 12000 frank; a csendélet 13000 frank; a csatakép 14000 frank; összesen – nem tudom én mennyi, számítsa ön össze.

Vanderguld úr tagadó mozdulatot tett a fejével.

– Uram, az én képtáramban, a hol Európa leghiresebb művészei vannak képviselve, tizenöt ezer frankon alul álló kép nincsen.

– Nohát ezen könnyen segíthetünk. Legyen hát mind az ötnek az ára tizenöt ezer frank.

– A csataképeket tehetjük huszezerre.

– Hogy kerek szám legyen, nyolczvanezer. Beleegyezem.

Mister Vanderguld úr kivette a checkes könyvét s átadta az árt Diomede úrnak. Aztán mind az öt kép rámájába odatüzte a névjegyét annak a hitelességeül, hogy a képeket megvásárolta. A műárusnak utasitásba adta, hogy igazítsa ki a rámák alá szegezett lapokon a vételárt, s aztán hagyja még egy hétig a képeket kiállítva, a mikor ő azokat magával fogja vinni az uj világba.

Ennek a csodavásárnak rögtön híre futamodott az egész világvárosban. Most aztán tódult a közönség azokat a képeket megbámulni, a miket Amerika elhódított s most aztán mindenki feltalálta bennök mind azokat a rejtett szépségeket, a miket eddig nem látott. S ettől a naptól kezdve Diomede úr egyike lett Európa leghiresebb művészeinek, a kinek a képeit külön belépti dij mellett mutogatják, fölemelt árakkal, villanyvilágítás mellett.

Most azután fölléphetett egész büszkeséggel a bájos ezüst-királyné kezét megkérni. Azt meg is kapta s lett belőle mindenkitől irigyelt férj.

Ezentul már a «Salon» sem utasította vissza műveit; s akárminő ár volt azok alá irva, az első hetében a kiállításnak már ott volt a rámába tüzve: «Megvette Vanderguld úr.»

Volt hát már most Diomede úrnak világhire, drágán fizetett ecsetje, szép, szeretetteljes, mivelt lelkű, jó kedélyű felesége, fényes palotája, s még fényesebb atelierje, kocsisa, lovásza és szakácsa.

Hanem a zseniknek az a szokásuk, hogy soha sincsenek megelégedve sorsukkal. Más embernél is megvan az külömben, hogy mikor nagyon boldog a szerelemben, akkor megkivánja a féltékenységet.

Diomede úrnak sehogy sem ment az a fejébe, hogy mistress Debora vasárnap nem főzet a szakácsával, nem fogat be a kocsijába s nem megy a szinházba.

Neje röviden kifizette azzal, hogy ő methodista, a ki szigorúan megtartja a szombatot.

De még jobban ösztökélte az a titkolózás, a mit a neje elkövetett egy szobájával, a minek az ajtaja mindig zárva volt s a hová a férjét soha be nem ereszté. Maga a nő vasárnaponkint rendesen ebbe a szobába vonult vissza s ott sokáig időzött. Hallgatózó cselédfülek kilesték, hogy odabenn egy férfival beszél.

Mikor Diomede ezért kérdőre vonta, azt felelé neki, hogy vallása szokásai szerint ájtatoskodik a bezárt szobában, s a kinek a hangját a kettős ajtón át hallják, az egy methodista prédikátor.

– Szeretnék én egyszer annak a prédikátornak a szeme közé nézni.

– Azt ön nagyon megbánná.

– Olyan rettenetes tekintete van annak a prédikátornak?

– Olyan.

– És ön nem fél tőle?

– Nekem nem rettenetes.

– Ha ön ezt a titkot fentartja, én válópert inditok.

– Nincs rá önnek semmi, törvény előtt használható ürügye.

– Majd meg tudom én azt találni.

S ettől kezdve Diomede úr körülvette a palotáját kémekkel, hogy ha megint jön az a rejtélyes látogató, neki rögtön hirül adják, hogy ő azután tanukkal és rendőri segélylyel törhessen a felesége titkos szobájába a hűtlenség bizonyítékait in flagranti megszerezni.

Épen egy nagy compositión dolgozott, a mi a netovábbja volt az impressionista festészetnek. Egy gőzhajó födélzete, tele utasokkal, a kik mind tengeri betegek, mindenféle stádiumában és változataiban ennek, a czopfos æsthetika szabályaival gunyt üző nyavalyának. Leghívebb barátai is elismerték, hogy ez a lehetetlenség határait merészen áttörő vállalat. Már kész volt a kép, csak még egy kutya hiányzott róla, mely a padlót feltörlő matróznak segít a munkájában.

Mister Vanderguld ismét megérkezett Amerikából.

Még a staffelájon megnézte a képet.

– Ennek már százötven ezer frank az ára, veté oda Diomede.

– Megadom.

Mikor egy festőnek az ecsetje százötven ezer frankot tud a semmiből megteremteni, akkor az büszkén dobhat el magától egy feleséget, a kinek milliói vannak.

Legjobb munkája közepett jöttek rohanva a kémei Diomedehez, hogy ismét ott van az a rejtélyes prédikátor a titkos teremben, egyedül mistress Deborával.

Rögtön rohant, a festékes kabátjában, két barátját is magával hurczolva. Utközben az ateliertől a palotáig fölszedtek még egy rendőrbiztost is, meg egy lakatost. Egész hajszával rohantak a palotába.

A rejtett szoba ajtaja most is zárva volt.

– A törvény nevében! zakatolt a rendőrbiztos.

Nem adtak rá választ.

Akkor a lakatossal felnyittatták az ajtót.

Azon túl következett még egy másik ajtó. Ezen már Diomede úr maga dörömbözött.

– Bocsásson be asszonyom! Én vagyok itt! a férj.

Mistress Debora erre az ajtón keresztül felelt:

– Menjen ön innen! Ne jőjjön be! Rosszabbul fog járni, mintha meghalna!

A belső ajtó zár nélküli csapóajtó volt. Diomede kivánatára azt úgy törték be erővel.

Akkor aztán beléptek a titkos szobába: Diomede, a két barátja, a rendőrbiztos, a lakatos, meg a cselédek.

A kit maga előtt talált Diomede, az volt Vanderguld úr.

– «Mister Vanderguld?» hebegé elhülve.

– Én nem vagyok mister Vanderguld, hanem Elias Stopps, mistress Deborának az atyja. Én vásároltam fel önnek valamennyi képét. Itt láthatja köröskörül a falakon felakasztva mind. A markotányosné, a napfelkölte, a csatakép és a többi. Itt rejtve maradnak a világ előtt, nem látja őket senki. Azon tanakodtam most a leányommal, hogy a tengeri betegséget hova akaszszuk fel? mert igen nagy. Majd ha készen lesz, küldje el ön ide. Az árát fizetem.

Diomede bálványnyá volt meredve. A jó pajtások félrefordultak, úgy nevettek. A rendőrtiszt följegyzé a tárczájába a hivatalos előterjesztéshez való tényálladékot.

Akkor aztán mistress Debora lépett oda Diomede úrhoz s azt mondá neki:

– Már most, uram, én fogom a válópört megindítani. Egy férfinak, a ki nevetségessé tette magát, nincs felesége.