A KAJMÁNOS HÖLGY.

Mister dr. O-Beaty irlandi eredetü orvos volt New-Yorkban.

Hogy melyik egyetemen szerezte a diplomáját? azt a kérdést nem szükség szellőztetni. Elég azt tudni, hogy volt neki. A legkeresettebb orvosok egyike volt a Washington-squaretől az Union-square-ig, a hogy azt a napilapok hirdetményrovatai állandóan bizonyítják.

Csakhogy hát olyan orvos, a ki csodakurákat tud mivelni, van New-Yorkban egy egész regement s az mind kerüli a titokban rejtőzést. Hypnotizálni, massirozni, villanyozni, lesoványitani, elszunnyadt életerőket ujra felserkenteni, vért átszivattyuzni, megifjitani, kihullott hajat, ki nem nőtt szakállt megnöveszteni, szétdarabolt embert összerakni, halottat föltámasztani már mai napság minden közönséges doktor tud. Ez mind elavult tudomány. De uj betegségeket kitalálni, azokat népszerüvé tenni, a szalonokkal elfogadtatni és azután azoknak speciális doctorává lenni: ez a tudomány! Ehez értett alaposan mr. O-Beaty.

Azt beszélik róla persze az irigyei, hogy mikor az apja, a ki becsületes farmer Connecticutban, felhozta a fiát az orvosi fakultáshoz, hogy tanítsák ki azt a doktorságra: a fakultás dékánja azt kérdé tőle, hogy hát mire kivánja a fiát kiképeztetni: a belgyógyászatra-e vagy a sebészetre? Mind a kettőre, mondá az öreg. De különösen melyik specialitásra fordítsák figyelmét? Talán a sárgalázra? Az nagyon jó lesz! Vagy a gyermekgyógyászatra? Az még jobb lesz. Vagy a női betegségekre? Az meg legjobb lesz. Hát aztán a szemészetet, fülészetet, fogászatot tanítsák-e az ifjunak? Azt mind sorba. Mikor aztán az öreg lefizette a didactrumot, a mi annyi tudományért ki volt szabva, a dékán asztalára: hozzá tett még egy tiz dolláros greenbackot ráadásul, ezzel a szóval: «és aztán még arra kérem az urakat, hogy tanítsák meg a gyereket egyuttal irni és olvasni is.»

Ha ez az adoma bir valami alappal, akkor csak annak a megvilágitására szolgál, hogy minő óriási szorgalomnak kellett az ifju O-Beaty tehetségeit működésbe hozni, hogy a tanfolyam lefolytával mint kitünő baccalaureus kerüljön ki az illető universitásból, a hol még irni is megtanítják az orvosokat, a mire a legtöbbnek igazán nagy szüksége volna.

Mr. dr. O-Beatynak volt egy szolid alapokon álló jó barátja, mr. Snopkins. Egy nagy üzletkörnek örvendő összeházasító intézet alapító tulajdonosa. Ők ketten, hivatásuk érdekeiben gyakran találkozának egymással s egymásnak az üzletét (ha csak különös okuk nem volt rá) el nem rontották.

Mr. Snopkins gyakran meginterpellálta mr. O-Beatyt, hogy miért nem házasodik már meg? de mindannyiszor azt a választ nyerte, hogy fiatal gyakorló orvosra nézve hátrányos körülmény az, ha felesége van. A házasság rosz reklám.

Egy szép ködös napon aztán igy szólt a doctor a jó barátjához:

– Most már volna okom megházasodni. Nem azt mondta, hogy: volna «kedvem», hanem: volna «okom».

– Megváltoztak a principiumok?

– Tetemesen.

– Hogy hivják a választottját?

– Miss Cleopatra Smith, a hogy sikerült kipuhatolnom.

Az igazgató azt a megjegyzést tevé, hogy magában New-Yorkban, Brooklynt nem számítva, hatvanezer Smith kisasszony lakik s azok között hétszázötven Cleopatra.

– No erre az egyre mégis rá fog ön találni a jellemzés után.

– Kérem: a hajának, a szemeinek a leirásával ne fáraszsza ön magát; mert annak a szinét a saison szerint változtatják.

– Csak a lényeges jellegekre fogok szoritkozni. Tehát legelőször is, mikor ezt a hölgyet megláttam: az volt a metropolitan-house termében a Patti-előadás alatt, földszinti páholyban ült, a fején gyémántos diadémmal; de senki sem a gyémántos fejéket bámulta rajta, hanem a derekán átvont övet. Az, barátom, nem volt más, mint egy eleven csörgőkigyó. Azt hiszem, a méregfogai ki lehettek törve. Elől a feje, meg a csörgős farka a kigyónak egy gyémántos fibulával volt összeszorítva, a miből az nem volt képes kicsuszni. A csodaszép hölgy napmadár farkából készült legyezővel hüsité a keblét, melyhez a derekára övezett szörnyeteg fel-fel emelé a kinyujtott fejét, szikrázó rubin szemeivel s fulánkozó kettős nyelvével. Elhiheti ön, hogy senki sem mert ennek a hölgynek udvarolni.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Azt mondják, hogy éjjel a vánkosa alatt alszik a szörnyeteg s reggelinél a miss a saját csészéjéből ad neki meleg tejet.

– Ez nagyon jellemző miss Cleopatrára nézve.

– Másodizben pedig a jégpályán láttam e csodahölgyet, orosz tündérekre emlékeztető prémes öltözetben. Kisérője volt egy embernagyságu förtelmes pávián. Eleintén azt hittem, hogy valami borotválkozatlan gentleman; de aztán, mikor láttam, hogy a lábain is keztyüket visel, meggyőződtem róla, hogy valóságos Darwin-féle ősapámat van szerencsém benne tisztelhetni. Ez a vicsorgó fenevad csatolta fel a deli hölgy talpára a halifaxokat, aztán maga is a két hátulsó markába szorítva egy pár korcsolyát, versenyt iszánkodott az urhölgygyel a jégen; néha kezeiket nyujták egymásnak s olyankor a szörnyeteg olyan kecsesen vigyorgott, hogy mind a két fogsorát meg lehetett látni. Ennek nem szeretnék fogorvosa lenni!

– Ezuttal sem udvarolt senki az urhölgynek.

– Nem bizony: mert az a négykezü kutya harap. Azt mondják, hogy az asztalnál is az a majom szokott a missnek felszolgálni s per tu vannak egymással.

– Kezdem tájékozni magamat.

– Harmadszor és legközelebb pedig a Centralparkban találkoztam a missel. Onnan vettem észre a közeledtét, hogy a merre járt, mindenünnen riadva szaladt szét a sokaság előle s a nagy tóparton egyszerre tele lett minden csónak, minden sandolin emberekkel, a kik teljes evezőcsapásokkal igyekeztek a szigetre menekülni. Képzelje ön: ezuttal a csodaszép tündérnő egy öt láb hosszu krokodilust vezetett ezüst lánczon; a hogy szokás bulldogot vezetni. A pikkelyes óriás gyik kedélyesen csapkodott a farkával maga körül, s kattogtatta a százfogú állkapczáját. A miss megállt egy pástétomos butik előtt s két dollár áru delikateszt vásárolt össze, a miket egyenkint a kajmán torkába hajigált. A jóllakott szörny aztán elfeküdt a parton a homokba, a hasát az ég felé fordítva, siestát tartott, a hölgy pedig ezalatt leült egy zsombikra s a zsebéből elővett egy könyvet és olvasott. Ahogy kitünő szinházi távcsövemmel kivehettem: Juvenal satyrái voltak.

– Már most tudom, hogy ki az a hölgy.

– Ismeri őt?

– Hogy ne? A kajmános hölgyet! Első osztályu helyen van nálam beirva. – S ön ezt nőül akarja venni?

– Minden bizonynyal.

– A csörgő kigyójával, a páviánjával, meg a kajmánjával együtt?

– Sőt még a Juvenáljával is.

– De hát minek ez a hölgy kegyednek? Épen a kajmános hölgy?

– Barátom! Ez lesz a leghatalmasabb reklám! Egy doktor, a kinek a felesége kajmánnal jár sétálni! A ki csak meglátja a szép asszonyt a szárazon vezetett krokodilussal, az mind a férj után fog tudakozódni. Én megtakaritom a hirlapi hirdetményeket. Egész Newyork beteg lesz: csakhogy én velem gyógyittathassa magát.

Mr. Snopkins csak egyre csóválta a fejét.

– Kedves doktorom! Tudja, hogy én önnek jó barátja vagyok. Kötelességem önt gyöngéden figyelmeztetni. Nem jó lesz önnek ezt a kajmános hölgyet feleségül venni.

– Talán az erkölcsi reputácziója szenved fogyatkozást?

– Óh nem! Az erénye minden kifogáson fölül áll! Mit gondol? A ki csörgő kigyót visel öv gyanánt!

– Hát talán a vagyoni helyzete homályos?

– Az meg épen fényes. Mr. Smith Nabukodonozor a leggazdagabb vállalkozók egyike. Palotája ott van a Madison-squaren. A leányával tűpénzül ötszázezer dollárt fog adni. Évi jövedelme egy petroleumkirályéval fölér.

– No hát akkor mi a baj?

Mr. Snopkins csak vonogatta a vállát, végre kirukkolt vele.

– Tudja, tisztelt barátom, nekem családi titkokat elárulnom nem szabad. De annyit mégis meg kell mondanom őszintén, mint régi jó barátomnak, hogy mr. Smith jövedelmének a proveniencziája olyan természetű, hogy az ellen önnek méltó skrupulusai lehetnek.

– Uram! Ha nem tisztességes eredetü mr. Smith Nabukodonozornak a jövedelme, akkor ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy ön ezt előttem felfedezze! Ahoz semmi közük a vőknek, hogy az ipáik milyen uton szerezték a vagyont? Uzsoráskodtak? Tengeri rablók voltak? Hamis bukást csináltak háromszor egymás után? Vagy rabszolgákkal kereskedtek? A pénzmegszerzés módozatának szégyene csak az első izre nézve bir hatálylyal: a másodizre már nem száll át. Én szemet tudok hunyni, ha mr. Smith Nabukodonozor mindjárt pokolgépkészitő gyár tulajdonosa is.

– No hát mindezekből semmi sincs. A kajmános hölgy atyja igen derék, becsületes ember, a ki olyan áruczikkel kereskedik, a melynek használata minden emberre nézve kötelező, mely alól senki ki nem vonhatja magát, s a melynek keresete meg nem szünik, a mig csak emberek laknak a földön. Arról is bizonyossá tehetem önt, hogy soha senki azok közül, a kik mr. Smith Nabukodonozor áruczikkeit használták, azok ellen panaszt nem emeltek, azokból egy darabot vissza nem hoztak s a számlákat sohasem kifogásolták. Mr. Smith Nabukodonozor az egyetlen egy nagyiparos, a kinek a készitményeiben a fogyasztói teljes megnyugvást találnak.

(… Tudniillik, hogy mr. Smith Nabukodonozor egyik legtevékenyebb new-yorki «entreprise des pompes funèbres»-nek a főtulajdonosa. Az ő kuntsaftjai persze, hogy nem panaszkodnak a kapott portékáik ellen, azokat nem is hozzák vissza, s azokban teljes megnyugvást találnak).

Csakhogy már ezt nem magyarázta meg mr. Snopkins az ő kedves barátjának, mister O-Beatynak, hanem a mint dr. O-Beaty elébb nyilvánított szándékát miss Cleopatrával összekelése tárgyában ujból és határozottan ismétlé, azt mondta neki: «legyen hát meg, én összeboronálom a házasságot: a hozományból kapok tíz perczentet, ez az én provizióm; hanem annyit a lelkem megnyugtatására kimondok, hogy ez a házasság minden egyébre jó lesz: csak reklámnak nem lesz jó egy gyakorló orvos számára.»

II.

Minden a legpontosabban összecsappant. A leánykérés, a kölcsönös tudakozódások, a házassági szerződés föltételei, az esetleges válópör következményei: mind hivatalos okiratokban lettek megállapítva. A férj és nő vagyona közötti kölcsönös vonatkozások; konyhapénz, equipage, divatkereskedői számla: mennyi terheli ebből a férj, mennyi az após üzleti könyvét? melyik cselédet fizeti a férj, melyiket az asszonyság? mennyi a számadás alá nem vonható rendelkezési alap? ez mind budgetszerüleg meg lett állapitva, s az appropriationalis vita az esküvő napjára kitüzve.

Az esküvő ugyanis, egyházi szertartás szerint, a hogy yankee arisztokratákhoz illik, a három mértföldnyi hosszuságu Broadway (sugárut) elején levő Szent-Háromság-templomban hajtatott végre.

De a milyen hosszu az ut a Smith-palotától a Szent-Háromság-templomáig, olyan hosszan volt az megrakva hintókkal a hirhedett esküvőnek napján. Az egész elegáns világ «tengelyen» volt. Gyalogjáró halandóknál azt mondanók, hogy «talpon» volt: itt nem fejezhetjük ki hivebben a helyzetet, mint hogy «tengelyen» volt.

A menyasszonynak az öltözete arról volt nevezetes, hogy annak a szövete a «pinna nobilis» nevü tengeri kagylónak a «byssus»-ából készült, mely, tenger alatt termő selyemből még eddigelé csak a római pápák számára készült egy-egy pár harisnya. Ez a legdrágább és legritkább selyemfonál a világon. Menyasszonyi koszoruját gyémántok képezték: de miféle gyémántok? Kék, sárga és rózsaszinü gyémántok: a miknek az ára meghatározhatlan.

Holmi csörgő kigyóról, páviánról és kajmánról természetesen szó nem volt többé. Azokat valami népkertnek ajándékozták. Elég csörgő kigyó és egyéb öldöklő szellem volt a menyasszony maga.

Hanem egy körülmény mégis föltünt a vőlegénynek, a mi jobban elfoglalta a figyelmét a kék és rózsaszin gyémántoknál, de még a menyasszony kék szemeinél és rózsaszin orczáinál is jobban. Ez az a látvány volt, hogy ebben a hosszu kocsisorban milyen tulnyomó nagy számmal vannak jelen azok a sajátszerü öblös járművek, melyek kivül-belül fekete posztóval vannak behuzva, széleiken zománczos párkányzattal szegélyezve s melyeknek a bakján elől-hátul fekete egyenruhás kocsisok és lakájok ülnek és állnak, félgörögdinnye alaku kalapokban, azok mellett nagy fekete strucztoll kokárdákkal, ezüst paszománttal a hátukon és a mellükön, – s a templom előtti tér két oldalát szintén ilyen egyenruhás férfiak kettős lánczolata foglalja el, egész a templomajtóig: mintha csak egy köztársasági elnök requiemét celebrálnák.

Voltak azonban a násznép számára rendelve világoskék hintók is, buzavirágszin kocsisokkal és fehér tollforgókkal a lovak homlokán.

A zászlók is mind ki voltak rukkolva.

Ördöngös mennykő! Hisz ez a valóságos temetkezési vállalat ármádiája!

Hanem hát azért minden a legszebb rendben ment végbe. A zenekar, orgonakisérettel, elzengedezé Mozart hirhedett requiemjét, s kijövet a Dom Sebastián halotti indulójával bocsátá el a boldog ifju párt a szokásos nászutazásra a Pacifique vasuton egész San Franciscóig.

Mikor onnan visszatértek, természetesen nagyon boldogok valának, hogy valahára véget ért a nászutazás.

Akkor aztán az uj menyecskének bőséges alkalma nyilt a szobáiból az ócska butorokat kidobáltatni, a szőnyegeket letépetni s ujakat rakatni a helyükbe. A férj pedig láthatott a maga hivatása után. Mehetett a szokott pacienseit sorba látogatni.

Ennél a vállalatnál azonban sajátszerü meglepetésekkel kellett leszámolnia.

Legelőször is egy éltes kisasszonynál tett látogatást, a ki mindig szivdobogásokról gyógyittatta magát. Az most bemutatta neki a vőlegényét. Egy nagyon gyanus kinézésü individuumot, a kiben mr. O-Beaty a hajdani házmestert vélte felismerni. – Hanem hát a szivbajok elmultak…

Nem volt többé doktorra szükség.

Innen egy fölöttébb ideges, előkelő szabómesternéhez látogatott el, a kit sürű migrainekből és gyomorasthmákból masszirozással szokott kigyógyitani. Az most egész életvidáman futott eléje. Mintha csak az egész idegrendszere ki lett volna cserélve. Még szivarozott is! Ennek sem kell többet doktor!

Innen tovább haladva, felkereste dr. O-Beaty egy epilektikus betegét, a ki már évek óta karszékben ülő nyavalyás, se állni, se feküdni nem tud. – Hát, a mint ez meglátta, hogy az ajtón belép a doktor, egyszerre felugrott a székéből s elkezdett a gutaütött lábaival előre-hátra rugdalózni. «Nézze ön, hogy lábrakaptam! Tánczolok is! Kutyabajom!» – Ez sem kiván több doktori segélyt.

Majd egy dusgazdag bankár patienséhez látogatott el, a kit évek óta gyógyit elhájasodás ellen. Annak az előszobájában épen összeütötte az orrát a legdühösebb antagonistájával, mister dr. Brugssal; a ki az ő methodusának épen az ellenkezőjét, a Schrott-kurát alkalmazta a betegein: naponkint félliter bort, meg egy száraz zsemlyét. Az már be sem hagyta lépni a betegéhez: itt ő az úr! Kidobta mr. Beatyt az ajtón.

Mi történt itt az ő távolléte alatt?…

Akárhová csak ment, mindenütt zöldjében learatva találta a buzáját.

Utoljára eszébe jutott, hogy van egy szegény betege, a ki már évek óta közadakozásból él, valami jótékony nőintézet elnöknőjének a pártfogoltja. Annak szokott ő orvosságokat hordani ingyen. Azt kereste fel. A hetedik emeleten lakott. – Mikor a ház elé hajtatott a hintajával, látta, hogy a patiense épen kinéz az ablakon.

Felmászott hozzá a hét lépcsősoron. Benyitott a szobájába. A szoba üres volt. Kereste, kutatta, nem találta a betegét. Utóljára felnézett a kandalló kürtőjébe: hát a nyomorult épen ott kuporgott dideregve. «Mit csinál ön ott?» – «Szabad levegőt szivok», volt a válasz.

Még ez is elbujik a doktor elől!

Legeslegutoljára maradt a leggazdagabban fizető betege, egy braziliai kávékirály, a ki már évek óta szenved abban a komplikált nyavalyában, hogy ha nem iszik, akkor nem tud aludni, ha pedig iszik, akkor nem tud ébren lenni.

De már ez revolvert fogott rá, mikor a szobájába lépni látta! S ettől aztán megtudta, a mit még eddig nem tudott.

– Eltakarodik ön innen! ördögök doktora! – Elvette ön a pompe funebre leányát ugy-e? Azért, hogy a patienseit kiszolgáltassa az apósának kész ragadományul! A mennydörgős mennykőnek kell az olyan doktor, a kinek az ipa a temetkezési-egylet igazgatója! Ugorjon innen, mert lövök!

Most támadt aztán világosság mr. Beaty agyában. Megmondta a barátja előre, hogy rossz reklám lesz egy gyakorló-orvosnak a kajmános hölgyet feleségül venni! Kinek volna kedve olyan orvost hivatni, a kinek az apósa koporsókereskedő?

… No de sebaj! Az 500 ezer dollár meg volt (leszámitva a Snopkins perczentjeit). Mr. Beaty nem volt fejére esett ember. Ha nem ment tovább a doktori praxis, tudott uj reformot hozni be a temetkezési rendszerbe. Ő volt az, a ki gyakorlatba hozta azt a fölöttébb czélszerü szokást az amerikai temetkezéseknél, hogy a gyászszertartások alkalmával a gyászoló közönség között «antithanatin» czim alatt egy kupicza jó erős pálinkát osztanak ki. A hány kondoleáló fél jön, a névjegyét «p. c.» átadni: kap a bejárat alatt egy pohárka gint, s fizet érte tiz centimet.

Egyetlen temetésnél (mikor a szarvasvadászaton szerencsétlenül meglőtt Delmonicot eltakaritották), a gyászoló közönség az első napon háromezer dollárnyi, a tisztességtétel napján pedig háromszor oly nagy összegre rugó – kondolenciális jegyeket hagyott hátra a «bar room»-nál.

S ez az üdvös reform doktor Beaty-nak köszönheti létrejöttét.

És igy mégis igaz, hogy a házasságok égben köttetnek még a kajmános hölgyekkel is.